Csend és nyugalom. Minden fehér. Állok a semmi közepén.
- Hol vagyok? – kérdezem.
- Jó helyen. – válaszol egy hang, de a gazdáját nem látom sehol.
- Tehát meghaltam… - állapítom meg.
- Még nem. – válaszol a hang.
- Honnan tudod? Ki vagy te? – kérdezek megint.
- Ez most nem fontos. Ami számít: van-e amit megbántál?
- Túl sok minden…
- Van–e amit megtennél, ha visszatérhetnél?
- Annyi, hogy felsorolni se bírnám.
- Megérdemled-e a második esélyt?
Itt elhallgattam. Nem voltam biztos benne.
- Azt én nem tudhatom. De nagyon szeretném…
- Ne aggódj, én megadom neked! – termett hirtelen mellettem Sakura.
- Meg tudod adni? Örökké hálás lennék! – szóltam, de mire kimondtam, elhalványult és eltûnt mellõlem. – Ez azt jelenti, hogy nem érdemlem meg? – kérdeztem.
- Talán igen… - válaszolt a hang.
- Mindent megteszek, hogy visszatérj. – jelent meg Tabusa a másik oldalamon.
- Miért? Hiszen mindig olyan szörnyen bántam veled…
- Ahogy én is veled. Mégis fontos vagy nekem… Gyere vissza! Kumiko! Kérlek. Gyere vissza! Szeretlek. – mondta, miközben körülöttem elsötétült minden. Hirtelen lila lángok vettek körül.
- Most már halott vagyok, igaz? – kérdeztem. – Ez a pokol?
Körbenéztem, de a lángokon kívül semmit sem láttam.
- Ezek a lángok nem égetnek… akkor ez mégsem a pokol? Hová kerültem? – tettem fel újabb kérdéseket, de most nem az iménti hang válaszolt.
- Ez a pokol elõszobája. – szólt egy rémisztõ hang -… de te megkaptad a második esélyedet. - A lángok hirtelen elaludtak. Lassan kivilágosodott a kép. Tabusát láttam. Rám borult, és rázkódott a teste… talán sírt.
- Tabusa? – szóltam, de a hangom rendkívül erõtlennek hangzott. Õ azonnal felkapta a fejét.
- Kumiko! – mosolyodott el azonnal. A szeme csillogott a könnyektõl. Rossz volt így látni.
- Te is meghaltál? – kérdeztem.
- Ne beszélj butaságokat… - mosolygott. Megkaptam hát a második esélyt? Felemeltem a fejem. Ugyanabban a szobában voltam, ahol azelõtt, hogy „megjártam a poklot”. Hirtelen eszembe jutott, mi minden történt azelõtt.
- Visszanyerted az irányítást a tested felett? – néztem meglepetten Tabusára.
- Igen. – mosolygott még mindig. – Hála Inonak.
Remegõ kezemet a szám elé emeltem.
- Köszönöm! – kiáltottam a hangnak, (aki meggyõzõdésem szerint Isten volt, úgyhogy mától hívõ vagyok), aztán Tabusa nyakába ugrottam és szenvedélyesen megcsókoltam.
- Szeretlek. – mondtam a szemébe. – Õszintén.
- Nem hiszek neked. – vigyorgott rám. – De az biztos, hogy én igazán szeretlek! – csókolt meg újra.

***

Ino, Shikamaru, Chouji és Nodaris Gorugota nyomába eredtek, de õ nem volt kispályás. Nyomtalanul eltûnt.
- Keressük tovább! Nem juthatott messze! – kiáltotta Ino.
- De egy nyom sincs, amin elindulhatnánk! – mondta Shikamaru.
- Pakkun, nem tudod követni a szagát? – kérdezték a kutyát.
- Most is azon vagyok, de jobban menne csendben. – válaszolt.
- Én visszafordulok! – szólt a szamuráj, mire a többiek bólintottak, õ pedig visszatért a toronyhoz. Ha kicsivel késõbb érkezik, meglehetõsen intim helyzetben kapott volna rajta minket, de így csak annyit látott, hogy hevesen smárolunk.
- Isten ments, hogy megzavarjam ezt a bájos jelenetet, de az a lány nincs éppen jó bõrben. – mutatott Sakurára.
- Úristen! Miért nem szóltál! Észre sem vettem! – kiáltottam Tabusára, és azonnal hozzáláttam Sakura gyógyításához. Közben Tabusa odalépett Nodarishoz.
- Haver… elég rosszkor jöttél. – vakarta a tarkóját.
- Hát nem azért mondom, de nem most van ennek az ideje. – válaszolt szemrehányóan a szamuráj. – Az a férfi nyomtalanul eltûnt… Legalább nézzél már rám, ha hozzád beszélek! Ember, nem lehet veled bírni, ha szerelmes vagy…
- Egyelõre nem érdekel az a férfi. Kumiko érdekel. Te is tudod, hogy milyen érzés, ha félbe kell hagyni…
- Hát elég kellemetlen. – vonta fel a szemöldökét. – De te a falu vezetõje vagy, tudnod kellene, mi a sorrend.
- De hát nekem is vannak ösztöneim!!! – kiáltott, amit már én is meghallottam.
- Ti mirõl beszéltek? – fordultam hátra.
- Gorugota megszökött. – felelt Nodaris.
- És a többiek? – ült fel Sakura.
- A nyomában vannak, de kevés az esély, hogy rátalálnak.
- Akkor mit tegyünk? –kérdeztem.
- Felkészülünk ellene, ha újra támad, már nem ér váratlanul. El fogjuk kapni.
- Akkor nem fogunk unatkozni. – sóhajtott Tabusa.
- Hát nem… - mondtam, de csak arról tudtam fantáziálni, mi lett volna, ha a szamuráj nem lép közbe, ha én és Tabusa… nem baj, majd bepótoljuk! Minél elõbb.

Üvöltöttem, majd megõrültem dühömben, úgy éreztem, ha most ura lennék a cselekedeteimnek, darabokra tépném Gorugotát. Gyarló emberi lényének létezésére emlékeztetõ puszta nyomát is eltöröltem volna… persze, csak ha uralkodtam volna a testem fölött. Így viszont csak passzívan nézhettem, ahogy ledöföm a lányt, õ a földre esik, és berontanak a társai.

Chouji, Ino, Shikamaru, Sakura, és… Nodaris? Az kissé jobb kedvre derített, hogy õt is élve látom, de azért, amit azzal, amit az elõbb tettem, még mindig nem békéltem meg. Annak örültem, hogy Sakura szinte reflexszerûen letérdel mellé, és gyógyítani kezdi.

Ino és Shikamaru azonnal nekem ugrott, míg Chouji Gorugotára vetette magát.

A fiú árnyéka megnyúlt, és mielõtt bármit tehettem volna, kezekké vált, amik megnyúltak, és körém tekeredtek, hogy mozdulni se bírtam. A lány eközben elém ugrott, két kezét a halántékomra tette, és lehunyt szemmel aktiválta jutsuját. Éreztem, hogy igyekszik leoldani a mentális korlátot, aminek nagyon örültem. Gorugota már annál kevésbé. Valami levette Shikamarut a lábáról. Az tehetetlen Chouji volt az, akit hozzávágtak. Nem Gorugota tette, hanem én. Említettem, hogy a laborban voltak fém kapszulák. Most azokból a hat piercinges holttest (hat új holttest) kikelt, az egyik megragadta a kerekded srácot, és áthajította a termen, a foglyul ejtõmre. Ennek következtében a szõke lány könnyû préda volt. Megszorítottam a nyakánál, és a levegõbe emeltem. Megláttam a Kumikót gyógyító Sakurát, és heves belsõ tiltakozásom ellenére egy lökéshullámmal felé lõttem Inót. Õ még éppen megmaradt, de Sakura eszméletét vesztette (meghalt?).

Megint kétségbe estem, hogy Kumikót most nem gyógyítja senki. Gorugota hátrébb húzódott, az Ino-Shika-Chou trió (egész jó név) pedig felkészült a velem való harcra.

Én hátrébb húzódtam, és törökülésben a földre ültem. A hat manifesztációm felsorakozott elém, és õk készültek föl a támadásukra.

- A hátul ülõt próbáljátok támadni – mondta Shikamaru. – Az nem tud mozogni, hogyha hat testet irányít. Mindegyinek külön képessége van.

- Honnan tudsz róluk ennyit? – Kérdezte Chouji.

- Láttam, amikor Naruto pont ilyenekkel küzdött meg – válaszolta.

Helytálló volt. Legalábbis az, amit az én testeimrõl mondtak. Rövid, de mozgalmas harc után sikerült megbénítaniuk négy testemet, kettõt Chouji markolt meg hatalmasra nõtt karjaival, másik kettõt pedig Shikamaru szerelt le árnyék-karjaival. A maradék két holttest már rájuk akart támadni, de ekkor elõugrott mögülük valaki, és az egyik kardjával szétvágta az egyiket, a másik rátámadt volna, de Ino hátulról még éppen idejében leszúrta.

Nagyot dobbant a szívem, mikor láttam, hogy Nodaris is életben van. A két test pusztulása azonban azt jelentette, hogy én is mozgásba lendülhettem. Elõvettem két rinnegan pengét (amolyan karó-szerû).

- Emlékszel, hogyan ismerkedtünk meg? – Kérdezte. Emlékeztem ugyan, de nem mondhattam meg. – Egy párbaj, amit megegyeztünk, hogy elnapolunk, ugyanis nem tudtunk dûlõre jutni. Mindig is kíváncsi voltam, vajon mi lett volna a végeredmény, ha mégis folytatjuk.

Krízishelyzet ide vagy oda, heves izgalom fogott el. Most félretesszük a barátságunkat, és mindent beleadva támadunk egymásra. Tényleg befejezzük a párbajt. Egymásnak rontottunk, és minden erõnkkel megtámadtuk egymást. Heves harc kezdõdött, lökéshullámokkal, tûzzel, rakétákkal, vízzel. Habár éreztem a fájdalmat, és még mindig aggódtam Kumiko miatt, mégis élveztem. A régóta óhajtott párbaj nagyon kielégített, és még a bajaimat is elfeledtette velem. Éreztem, ahogy Ino, a tétlenségemet kihasználva egyre másra pusztította el megbénított testemet. Örültem, hogy a jutsum hatására sem teszek ellene semmit. A párbaj végén a szamuráj a földhöz szorított, ahol Shikamaru megbénított, Ino pedig a halántékomra tette a kezeit, és leoldotta a mentális blokkot.

Kitisztult az elmém, és úgy pattantam fel, mint aki rugóra jár.

- Én nyertem ugye? – Ez volt az elsõ kérdésem, amire Nodaris nagyot nevetett.

Körbenéztem, de Gorugotának semmi nyoma nem volt. Rögtön kutatni kezdtem, hogy hova kerülhetett.

- Gyorsan kövessük! Tudja, hol van a baba…

Itt megakadtam, mert bevillant egy kép: egy suhanó kunai egy lány hasában. Azonnal megfordultam, és letérdeltem a lány mellé. Azonnal megidéztem a pokol királyát (egy nagy lila tûzzel égõ fej), ami lángjaival azonnal gyógyítani kezdte. Tudtam, hogy a rinnegan szem tud gyógyítani, még a halottakat is felébreszti. Aztán eszembe jutott, hogy Gorugota „gyenge utánzatnak” hívta a szememet. Csak reménykedni tudtam, hogy képes lesz meggyógyítani. Lehajoltam, és a homlokomat az övéhez érintettem.

- Gyere vissza! – suttogtam. - Kumiko! Kérlek. Gyere vissza! Szeretlek.

Miután Nodaris sebeit begyógyítottam, a félelem és kilátástalanság helyét lassan harag és küzdésvágy vette át a szívemben. Közben láttunk Pakkunt felénk szaladni.
- Tabusáék a torony egyik szobájában vannak, valamiféle labor lehet. Igyekezzetek! –sürgetett.
- Indulok. – álltam fel.
- Velem együtt. – mondta Nodaris.
- Azt ugye tudod, hogy most nem vagy 100%-os? – kérdeztem.
- Persze, de mit tehetnél kettejük ellen egyedül?
- Nincs egyedül. – szólt a hátunk mögül egy ismerõs hang.
- Sakura! Mit kerestek itt? – kérdeztem meglepetten.
- Nem gondoltad, hogy itt hagyunk… csak túl feltûnõ lett volna, ha azonnal visszafordulunk. De ki az a kettõ, aki ellen harcolni készültök?
- Egy ismeretlen férfi és Tabusa. – válaszoltam.
- De Tabusa most nem önmaga, az a férfi irányítja. Nem szabad kárt tennünk benne. – egészítette ki Nodaris.
- Hát ez eléggé megnehezíti… - sóhajtott Shikamaru.
- Van már tervetek? – kérdezte Ino.
- Hogy lenne? – sóhajtottam most én.
- Nem szabad fejjel a falnak rohannunk… lesbõl kéne támadni. – elmélkedett Ino.
- Nem tudunk elég jól elrejtõzni. Kiszúrnak. – felelt a szamuráj.
- Akkor kell valaki, aki eltereli a figyelmüket… - nézett rám hirtelen mindenki.
- Oké, oké, majd én terelek. – mondtam. De hogy?
- Mi pedig elrejtõzünk, és egy váratlan pillanatban… - gondolkozott hangosan Sakura.
- Mi ketten Tabusára koncentrálunk. – mondta Ino és Shikamarura mutatott.
- Akkor mi Choujival és a szamurájjal az ismeretlenre. Tudtok róla valamit? – fordult felénk Sakura.
- Semmit. De azt hiszem meg tudnám lepni, ha én majd csak legutoljára fedném fel magam, mivel azt hiszi, hogy már nem élek. – szólt Nodaris.
- Rendben. Gyerünk. – indultunk gyorsan, hisz minden másodperc számított. Én viszont hiába agyaltam, semmi nem jutott eszembe, amivel feltarthatnám a férfit, úgy, hogy ne öljön meg azonnal. Úgy látszik, megint rögtönöznöm kell. Pakkun elvezetett ahhoz a bizonyos laborhoz, én pedig hevesen dobogó szívvel benyitottam.
- Tabusa! – kiáltottam.
- Ki vagy?! – rivallt rám a férfi.
- Tabusa a szerelmem. – hagytam válasz nélkül. – Mit csinált vele? Miért nem ismer meg?
- Ááh, szóval Kumiko… végre személyesen is megismerhetlek. – mosolyodott el, de ebben a mosolyban nyoma sem volt örömnek.
- Mit tett vele, Gorugota? – kérdeztem. Összeráncolta a szemöldökét. Megfeledkezett róla, hogy gondolatolvasó vagyok. – Miért nem ismer meg?
- Megismer, de már nem érdekled. – felelt. Felnevettem.
- Ugyan már, mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz. – Tabusa szemébe néztem. A tekintete egészen megváltozott. Addig nem nyugszom, amíg viszont nem látom az igazi szerelmemet.
- Különben is, mit számít ez neked? Kitûnõ munkát végeztél. Elhitetted vele, hogy tetszik neked, hogy lehet esélye nálad… bámulatos, hogy ilyen valódinak hatottak a hamis érzelmeid.
- Mirõl beszél? – vontam fel a szemöldököm.
- Jajj, Kumiko, felesleges megjátszanod magad. Elvégezted a feladatod. Elérted, hogy Tabusa beléd szeressen, ezzel biztosítottad számomra a lehetõséget. Köszönöm a munkádat, most már elmehetsz.
Tátott szájjal bámultam a férfire.
- Mi ez a baromság? Ezzel senkit nem ver át. – mondtam, de ránéztem Tabusára, aki gondolkodóba esett. Valóban csak Gorugota embere vagyok? Valóban én tettem lehetõvé mindezt? Tényleg nem is szeretem õt?
- Tabusa! Ne higgy neki! –kiáltottam rá. Bár nem tudott válaszolni, elõször arra gondolt, hogy persze, biztosan csak ez az ember találta ki az egészet. Aztán újra elgondolkodott: hányszor voltam õszinte vele? Egy alkalom sem jutott eszébe. Miért lenne akkor most igazam? Biztosan most is csak játszom vele és az érzéseivel, mindez csak színjáték.
- Tabusa! Nem hazudok! Most nem! Ezt csak õ találta ki! – mutattam Gorugotára, aki csak kajánul vigyorgott. Tabusa azonban látszólag mégis neki hitt. Most mit tehetnék? Megindultam Tabusa felé, hogy átöleljem, talán akkor hisz nekem. Már felemeltem a karjaimat, hogy a nyaka köré fûzzem, amikor Gorugota intésére Tabusa a másodperc törtrésze alatt egy tõrt szúrt a gyomromba.
Szemeim tágra nyíltak. Hát mégis Tabusa okozza a halálomat? Egy könnycsepp gördült le az arcomon a fájdalomtól, de hang nem jött ki a torkomon. Utolsó erõmmel felemelt karjaimmal magamhoz öleltem szerelmemet és megcsókoltam. Nem csókolt vissza – a karomat lefejtette magáról és hatalmas erõvel a földre taszított. Vér buggyant ki a számon. Nem vettem le a szemem róla… õ az, akit utoljára látni akarok, mielõtt elmegyek…

Miután szemeim lecsukódtak, az ajtón berontottak a barátaim. Sakura azonnal hozzám futott, hogy segítsen, így egyelõre csak hárman néztek szembe Gorugotával és Tabusával.

Követtem az illetõt egy sötét szobába a toronyban. Közben próbáltam tiltakozni, és visszarohanni, hogy segítsek Nodaris-on, de nem én mozgattam a tagjaimat. Igazából hálát adhattam az égnek, hogy tudtam gondolkodni. Egy olyan folyosó nyílt a terembõl, amit azelõtt még sohasem láttam (na, nem mintha olyan régóta itt lennék. Mikor megérkeztünk, a lehetõ leggyászosabb hangulatú laboratóriumban voltunk. Rövid életem alatt nem sok laboratóriumot láttam, de az biztos, hogy ennél kripta-hangulatúbbat még soha.

A koma levette a csuklyáját. Mindig úgy képzeltem, hogy egy vén, ráncos, õsz (esetleg szakállas) öregember lesz az. Ezzel szemben alig lehetett tíz évvel idõsebb nálam. Fekete haja volt, és szemi környéke feketére volt festve. Azonban a szeme volt a legérdekesebb: ugyanolyan rinnegan szemei voltak, mint nekem. Körbemutatott a teremben.

- Tetszik? – (Mintha válaszolhattam volna.) – Már születésed elõtt jóval munkálkodtam itt. Talán nem úgy néz ki, de olyan idõs vagyok, hogy már az elsõ hokagével is harcoltam. - (Aha, aha, nem hiszem el.) – Az, hogy hogyan tartom meg a fiatalságomat, maradjon az én titkom. A nevem egyébként Gorugota. Azért hoztalak erre a helyre, hogy sikerüljön letesztelnem a munkámat. Tudod, nagyjából négy éve tíz emberbe tettem rinnegant, amiket felszereltem egy elmekontroll jutsuval. Az egyetlen hátulütõje az volt, hogy érzelmi instabilitás kellett az aktiválásához. A másik kilenc mellett folyton ott vannak a barátai, éppen ezért, mikor jelentkeztél erre az önkéntes számüzetésre, azonnal követni kezdtelek. Nem is bántam meg. Sokkal erõsebb lettél, mint a többiek, és sokkal könnyebb volt érzelmi csõdbe kergetni.

- Te voltál! Minden a te mûved! Te csaltál a nyomaiddal Avarrejtek közelébe, miattad alakítottam ki ott kapcsolatokat, te csaltál utána Esõrejtekbe, te etetted a falusiakat, hogy Pain majd vissza fog jönni, még az álmot is te küldted, hogy megcsókoljam Kumikót, és tudtad, hogy vissza fog utasítani! Minden a te mûved, ami eddig történt velem! – Imádtam volna, ha ezt az arcába is tudom ordítani, de az agykontroll hatása alatt csak nézhettem ki a fejembõl, és intenzíven utálhattam õt.

- A rinnegan létrehozása elég nehéz, de lehet kreálni egy olcsó utánzatot valakinek a DNS-ébõl, akinek egyszer már volt rinneganja. Sajnos élõ DNS kell, de megoldható, ha találunk egy örököst.

(Élõ DNS egy örökösbõl? Ez lesz Pain lánya.)

- A sikeres aktiválásod után a többi alanyomat vesszük célba. Elveszünk tõlük mindent, hogy aztán nem maradjon semmi, ami akadályozza az átvételüket. Tudod, akinek van tíz a végletekig hûséges rinnegan katonája, az bármit megtehet. Ott fogjuk folytatni ahol az Akatsuki abbahagyta.

A brutális dolgok, amiket most mûvelni tudtam volna vele, de nem tudtam, mivel… de unom már ezt a Qrv@ justut!

Semmi nem jutott eszembe, amit tehettem volna. Még csak nem is jelezhettem senkinek, hogy itt vagyunk. Nodarisnak aztán meg pláne nem. Gorugota mögött fémkapszulákat láttam, pont olyanokat, mint amilyenek Pain termében voltak. Ezekben is piercingekkel felszerelt holttestek voltak. Fejben nagyot sóhajtottam, és elképzeltem, ahogy tízed magammal (vagy inkább az extra testeknek köszönhetõen hetvened magammal (mindenkire hat jut)) elpusztítom, mondjuk Avarrejteket. Az egyetlen esélyem az volt, hogy Nodarist megtalálja valaki, meggyógyítja, és õ megöl engem, mielõtt valakinek árthatnék.

Avarrejtekrõl azonnal eszembe jutott Kumiko. Akárhogy küzdöttem ellene, egy vékony hang a fejemben azt duruzsolta, hogy én igenis akarom Avarrejtek pusztulását.

Egyre csak lassítottam a lépéseimet, hogy Tabusa utolérhessen, de csak nem jött. Végül már meg is álltam, vártam egy picit, de még mindig nem volt ott. Na ekkor kezdtem igazán sírni. Nem is szeret engem. Nem is kellek neki. Egy kicsit sem küzd értem.

Mindez már elképzelhetetlenül önzõen hangzik, de sajnos tényleg csak ilyesmikre tudtam gondolni. Mindketten hibáztunk, sõt, talán én nagyobbakat is… de ilyen vagyok: mindenki hibás, csak én nem.

Belepillantottam a körülöttem lézengõk gondolataiba. Mindenki olyan gondtalannak tûnt… õ a vacsorára gondol, õk egymás frizurájáról beszélnek, õ meg… tessék?
„Itt az ideje, hogy felfedjem magam elõtte… „– hallottam egy számomra ismeretlen férfi gondolatait. Ki elõtt? És ki ez egyáltalán? Rosszat sejtek. Muszáj maradnom, amíg meg nem tudom, mikre céloz… remélem, csak túlreagálom.
Elindultam egy elhagyatottabb sikátor felé, és leültem egy padra, ahonnan szemmel tudtam tartani. Nagyon látszódhatott rajtam, hogy kivagyok, mert egy idõs néni odalépett hozzám:
- Mi a baj, kedveském? – kérdezte kedvesen, de én csak magam elé néztem. Ekkor pillantottam meg Tabusát. Egyre nagyobb aggodalom fogott el, amint láttam, hogy alig tud menni, a szamurájnak kell õt megtartania. Erre a látványra sem voltam felkészülve, a szívem majdnem összefacsarodott.
- A szerelmem!!! - törtem ki zokogásban, fel se tûnt, hogy minek neveztem Tabusát, akitõl az imént még „undorodtam”. A néni csak együttérzõen elmosolyodott.
- Oh, már mindent értek. Milyen ismerõs érzés! Ne aggódj, minden rendben lesz! – tette egy pillanatra a vállamra a kezét, aztán magamra hagyott. Persze õ nem látta, hogy nem azért bõgök, mert olyan marha szerelmes vagyok, hanem mert Tabusa látszólag haldoklik. De mi történhetett vele? Megtámadták? Az lehetetlen, hiszen csak pár perce volt, hogy eljöttem… A gondolatolvasó jutsumnak köszönhetõen megtudtam, mi történt – öngyilkos akart lenni. Igen, miattam. Úgy ömlöttek a könnyeim, hogy már esélyes volt, hogy kiszáradok. Valóban képes lett volna ilyesmire? Nagyon szégyelltem magam mindenért, amit ellene elkövettem. Mégis szeret? Annyira, hogy úgy érezte, hogy nélkülem már nem is érdemes élnie? Mindent és mindenkit itt hagyott volna csakis miattam?

Szépen lassan felfogtam, hogy õ még jobban szeret engem, mint én õt. Mindennél jobban. Gondolkozás nélkül felpattantam, hogy odarohanjak, ezerszer bocsánatot kérjek (már ha meg tud nekem valaha bocsátani), magamhoz szorítsam, és soha többé ne engedjem el, de az ismeretlen férfi megelõzött. Tabusáék mögé lépett és megszólította õket. Az elméjén keresztül követni tudtam a beszélgetést:
- Szánalomra méltó esõrejtek új vezetõjét ilyen állapotban látni. A szamuráj a kardjáért nyúlt, így Tabusa összeesett a földön
- Ki vagy?
- Õ ismer – mutatott Tabusára.
- Én… nem tudom… nem emlékszem… - szólalt meg õ elgyötört hangon.
- Nem emlékszel, ez stimmel, ugyanis kitöröltem az emlékeidet. Pedig elõször engem láttál meg a vakságod után.
- Tõled kaptam a szemeimet – jegyezte meg Tabusa. Úgy tudtam, ez volt élete legnagyobb titka, most mégis, mintha egyáltalán nem is izgatta volna… ugye nem miattam van ez is?
- Figyi! Biztos nagyon hálás érte, meg minden, de a bajtársamat most eléggé levette a lábáról az idõjárás, úgyhogy nem igazán van ideje veled foglalkozni. –szólt a szamuráj.
- De hiszen õ kutatott utánam. Éppen ezért hagytam jeleket. Nyomokat. Hogy eljuss ide, és te állj ennek a helynek az élére. És miért kutattál utánam?
- Hogy megtudjam, miért kaptam az erõmet. De most már nem számít. Most már semmi sem számít. – mondta Tabusa. A szám elé szorítottam a kezem, hogy nehogy túl hangosan sírjak.
A sötét alak közelebb lépett.
- Ha nem ölhet meg téged, öld meg te õt.
- Na, idehallgass, nagy-halál! Elõször is, ennek Qrvára semmi értelme nem volt. Másrészt pedig engem fizetnek azért, hogy a társam érzelmi kompasza legyek. Harmadrészt, abbahagynád, hogy a hülyeségeiddel tömöd a haverom fejét?
A fickó odalépett a szamurájhoz, és a vállára tette a kezét.
- Sajnálom, barátocskám, leváltottak.
Olyan hirtelen történt, hogy nem is tudtam követni: Tabusa felegyenesedett, megragadott egy tõrt, és egy kurta mozdulattal a szamuráj mellkasába vágta. Elakadt a lélegzetem.
- Gyerünk – mondta.
- Ahogy kívánod – bólintott a férfi.
A szamuráj megragadta a fickó köpenyét.
- Mit… tettél vele?
- Csak ugyanazt, mint legutóbb. Felnyitottam a szemét. Tabusa, légy oly jó, hogy eltávolítod rólam a hulládat.
- Igenis! – felelt Tabusa, majd keményen arcba rúgta a szamurájt, aki vérzõ mellkassal elterült a földön, és egyre szaporábban zihált. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy Tabusa már megint félrevezetett, és gonoszabb, mint maga az ördög. Össze voltam zavarodva.
- Az a mocsok! Átkozott kurafi! Megvárta, míg Tabusa érzelmileg legyengül, és akkor aktivált benne valamit. Nem a testét kell most gyógyítani, hanem az elméjét… - kiáltozott a szamuráj. Igen, biztosan igaza van! - Segítség! – nyöszörögte. – Valaki segítsen! KUMIKO! – kiáltott, mielõtt elájult. A nevem hallatára végre észbe kaptam, és lélekszakadva rohantam a szamurájhoz. A semmibõl megjelent Pakkun is.
- Én követem azt a kettõt, te lásd el a szamurájt! – kiáltott, majd Tabusáék nyomába eredt. Leroskadtam a sebesült barát mellett, és azonnal hozzáláttam a gyógyításhoz. Valószínûleg elvérzett volna, ha nem kap ilyen gyorsan segítséget. Szegénynek összesírtam a ruháját, de az kevésbé látszott, mint a hatalmas vérfolt. Hosszú percekbe telt, míg visszanyerte az eszméletét.
- Kumiko… hogyhogy még itt vagy? Hát nem úgy volt, hogy örökre elmész?
- Nem tudom… - nevettem fel sírás közben.
- Tabusa…
- Egy társam a nyomukban van. Megtaláljuk. –jelentettem ki, de õ megrázta a fejét.
- Tabusa nagyon szeret téged, ugye tudod? – nézett rám, mire könnyes szemmel nevetni kezdtem.
- Igen, már tudom. Én is nagyon szeretem õt! – mondtam ki végre azt, ami már rég nyomta a szívemet.
- Hát… akkor… nem értem. Miért bántjátok mindig egymást?! – kérdezte õszinte csodálkozással, mivel õ meg volt gyõzõdve róla, hogy gyûlölöm a barátját.
- Azt hiszem ilyen a szerelem… - töröltem le a könnyeimet, pedig ezután néztünk csak igazi nehézségek elé.

És ennyi. Vége volt. Nekem legalábbis biztosan. Az elõbb kérdeztem, hogy mi rosszabbat tud velem még tenni, mint eddig, és itt volt a válasz. A kegyelemdöfést is megtagadta tõlem. Végleg a porba sújtott.

Miután a lány lépteinek zaja elhalt, a térdeim felmondták a szolgálatot. Összerogytam, és megsemmisülten térdeltem a börtön padlóján. Tekintetem a lány által földre ejtett kunai-ra esett. Felvettem, és egy ideig néztem a fegyvert, majd hegyével hátrafele elõre nyújtottam. Egy pillanatig hezitáltam, aztán egy gyors mozdulattal döftem.

Centikkel azelõtt, hogy a fém a szívembe fúródhatott volna, egy kéz ragadta meg a csuklómat.

- Na, pontosan ez az, amit nem tehetsz meg a falu lakóival – mondta Noda, miközben kicsavarta a fegyvert a kezembõl, majd a karomat a vállára téve felállított. – Gyere, haver, felviszlek a toronyba, aztán iszol egy jót.

Nekiállt, hogy kicipeljen a börtönbõl.

- Szánalomra méltó esõrejtek új vezetõjét ilyen állapotban látni.

Nodaris úgy fordult meg, mint aki rugóra jár, közben elõkapta egyik kardját. Mivel azokat két kézzel kellett tartani, simán elejtett engem.

- Ki vagy?

- Õ ismer – mutatott rám.

- Tabu?

- Én… nem tudom… nem emlékszem…

- Nem emlékszel, ez stimmel, ugyanis kitöröltem az emlékeidet. Pedig elõször engem láttál meg a vakságod után.

Elgondolkodtam.

- Tõled kaptam a szemeimet – jegyeztem meg.

Máskor azonnal ugrottam volna erre a fejleményre, de most nem ment. Elkeseredett voltam.

- Figy! Biztos nagyon hálás érte, meg minden, de a bajtársamat most eléggé levette a lábáról az idõjárás, úgyhogy nem igazán van ideje veled foglalkozni.

Hálás voltam Nodarisnak, ugyanis teljesen igaza volt.

- De hiszen õ kutatott utánam. Éppen ezért hagytam jeleket. Nyomokat. Hogy eljuss ide, és te állj ennek a helynek az élére. És miért kutattál utánam?

- Hogy megtudjam, miért kaptam az erõmet. De most már nem számít. Most már semmi sem számít.

A sötét alak közelebb lépett hozzám.

- Ha nem ölhet meg téged, öld meg te õt.

- Na, idehallgass, nagy-halál! Elõször is, ennek Qrvára semmi értelme nem volt. Másrészt pedig engem fizetnek azért, hogy a társam érzelmi kompasza legyek. (Legalábbis nagyon remélem, hogy fizetnek.) Harmadrészt, abbahagynád, hogy a hülyeségeiddel tömöd a haverom fejét?

A fickó odalépett a szamurájhoz, és a vállára tette a kezét.

- Sajnálom, barátocskám, leváltottak.

Fölegyenesedtem, megragadtam a tõrt, és egy kurta mozdulattal barátom mellkasába vágtam.

- Gyerünk – mondtam.

- Ahogy kívánod – bólintott a férfi.

Már mentünk is volna, de Nodaris megragadta a fickó köpenyét.

- Mit… tettél vele?

- Csak ugyanazt, mint legutóbb. Felnyitottam a szemét. Tabusa, légy oly jó, hogy eltávolítod rólam a hulládat.

- Nem! Nem csinálom, amit mondasz! Segítenem kell a barátomnak!

Ez sajnos csak a fejemben zajlott le. Amit valójában mondtam:

- Igenis!

Talpammal keményt rúgtam a szamuráj arcába, aki vérzõ mellkassal elterült a földön, és egyre szaporábban zihált. Mikor kimentünk, megszólalt:

- Az a mocsok! Átkozott kurafi! Megvárta, míg Tabusa érzelmileg legyengül, és akkor aktivált benne valamit. Nem a testét kell most gyógyítani, hanem az elméjét.

A skarlát tócsa körülötte egyre nagyobb lett.

- Segítség – nyöszörögte. – Valaki segítsen! KUMIKO!

Nem hiszem el, hogy valóban megtette. Börtönbe dugott mindannyiunkat. A barátaim hevesen tiltakoztak, én viszont némán tûrtem. A zárkában leroskadtam a földre és csak meregettem a szemem.
- Kumiko, térj már észhez! Nem hagyhatjuk ezt tétlenül! – rázta a vállam Sakura, de én még mindig csak néztem magam elé. – Ezt nem hiszem el! Sokkot kapott, vagy mi baja?
- Hagyd már egy kicsit. – csitította Shikamaru. – Nem tudhatjuk, hogy mi történt kettejük között, amíg nem voltunk itt. Ez most biztosan betett neki.
- Attól még ki kell jutnunk innen! – csattant fel Sakura.
- Akkor az eszed járjon, ne a szád. – feleselt Shikamaru.
- Inkább te agyalj, észkombájn. – vágott vissza barátném. – Én inkább az erõmet vetem be. – ropogtatta a kezeit.

Nem érdekelt, hogy kijutunk-e valaha. Nem érdekelt már semmi. Csak arra tudtam gondolni, hogy minden a Hokage hibája. Ha nem oszt be a küldetésre, amin el kellett fognunk Tabusát, akkor sosem találkoztam volna vele. Mennyi bánattól, szenvedéstõl kímélt volna meg! A jó dolgokra már nem is tudtam gondolni. Felfogni sem bírtam, hogy érezhettem szeretetet egy olyan ember iránt, aki ilyen kegyetlen velem. A nagy agonizálásom közepette fel sem tûnt, hogy kinyílik a zárka ajtaja, és barátaimat elvezetik. Csak akkor tértem észhez, amikor megpillantottam azt az egyszerre gyûlölt és szeretett arcot…
- Õt ne! – szólt rá Tabusa egy nõre, aki már kinyitotta volna az én bilincsemet is. – Neki egy kicsivel több van a rovásán.
- Köszönöm – szóltam ridegen.
- Mit? Hogy nem kockáztatok háborút? – kérdezte.
- Azt, hogy legalább õket elengeded, ahogy kértem.
- Talán nem jött le abból, amit az elõbb mondtam. Nem miattad engedtem el õket. Sõt, õszintén szólva rosszabb is egyedül lenni. Bár te ezt honnan is tudnád.
Hát igen. Mellettem mindig ott voltak a barátaim. Egy pillanatra sem vettem le a tekintetem az övérõl, de õ sem az enyémrõl. Ha a szememmel ölni tudnék…
- Talán nem hiszed, de a Hokage nem nyugszik bele ebbe. Meg fogod bánni. – szólaltam meg.
- Hogyan?
- Tessék?
- Hogy bánom meg? Mi rosszabbat tehetsz még velem az eddigieknél? Megölsz? Lassan ott tartunk, hogy megköszönném. Sõt, tudod, mit? - kinyitotta a bilincsemet, és egy tõrt nyomott a kezembe, amit aztán a torkához illesztett. - Essünk túl rajta!
Egy pillanatra lefagytam.
- Ne érj hozzám. – sziszegtem minden egyes szót külön hangsúlyozva. Undort erõltettem az arcomra – ami nem éppen volt õszinte, mivel tudat alatt még mindig vágytam Tabusára és az érintésére -, és kiejtettem a kezembõl a tõrt, ami hangos csattanással ért földet. Elléptem mellette és elindultam a kijárat felé. Két lépés után megtorpantam.
- Most pedig én is hazatérek. – hátrapillantottam a vállam felett. – Nem érdekel, ha megpróbálsz akadályozni. Nem érdekel, ha rám támadsz. Nem érdekel, hogy mennyivel vagy erõsebb. Visszatérek Konohába. – újra elõre fordítottam a fejem. – Ne aggódj, soha többé nem fogsz látni. – fejeztem be, aztán gyorsítottam a lépteimen, mert már megint elkezdtem bõgni. Csak azt nem tudom, miért? Õ szinte kizárólag szenvedést okozott nekem. Nem éri meg. Azt a kis jót meg, amit tõle kaptam, más férfinál is megtalálom, ebben biztos vagyok. Ekképpen álltattam magam, miközben a szememet törölgettem. Nem szabad sírnom, nem láthatja meg, hisz mindjárt utánam fut és megállít. Nem hagyja, hogy elmenjek… ugye nem? Ugye tényleg utánam jön???

Amint kiléptem a terembõl nekidõltem a legközelebbi falnak, és kínlódó arccal szenvedni kezdtem azoktól, amiket mondtam. Mikor visszamentem a faluvezetõi irodába, Noda már javában dögönyözte a beszélõ kutyát.

- Ha kijátszottad magad vele, akkor akár ki is kísérheted – jegyeztem meg kicsit indulatosan.

- Látom rossz hangulatban vagy – jegyezte meg gúnyosan. – Mi történt?

- Van öt új foglya a börtönünknek. Öt avarrejteki.

- Az nem rossz – mondta még mindig az állat fülét vakarva. – Akár vissza is vásárolhatod velük Völgyrejtek szabadságát.

- Öt ninjával? – Kérdezte a kutya. – Aligha. Casus bellinek ellenben tökéletesek. A hokage a szamuráj randalírozása fölött talán még elnézett, de öt emberének foglyul ejtését nem fogja tétlenül nézni. Jönnek az avar ninják, és ha szerencsések vagytok, Esõrejtek is Völgyrejtek sorsára jut, ha nem, porig ég.

- Ég? Esõrejtek sem véletlenül kapta a nevét.

- Jó, az mindegy, tudod, hogy értem.

Nem bírtam a csacsogásukra figyelni. Még mindig vízhangzott a fülemben Kumiko kétségbeesett hangja, és a könnyáztatta arca is beleégett a retinámba.

- Kimegyek levegõzni – mondtam, mire a két vitatkozó fél elhallgatott, és utánam nézett.

- Esõben? – Kiabált utánam Noda.

Két napon belül már másodjára próbálom a szomorúságomat esõvízbe fojtani. Némán sétálgattam Esõrejtek majdhogynem elárasztott utcáin, gondolkodva. Erõt gyûjtve, hogy tudjam folytatni. Keserûen megmosolyogtam, hogy talán az ég az emberségem maradékát siratja el.

Egyszer csak azon kaptam magam, hogy nem zuhog a víz a fejemre. Fölnéztem, és egy szalma-esõernyõt láttam, amit Noda tart fölém. Õ a saját ernyõje alatt volt.

- Elég homós lenne, ha egy esernyõ alatt lennénk – vigyorgott.

- Mit tegyek? – Kérdeztem keserûen.

- Amit kell – válaszolta komolyan. – Légy erõs. Ezek az emberek rád támaszkodnak. Õk belõled merítenek erõt. Mit szólnak majd, ha azt látják, hogy ilyen könnyedén megtörtél? Ha te nem vagy erõs, ki legyen?

Nagyot sóhajtottam, és kihúztam magam. Igaza volt. Nem állhatok meg sajnálni magam.

- De, hé! – Folytatta. – Erõsnek és könyörtelennek lenni két külön dolog.

- Engedjem el õket?

- Egy háború elkerülését talán a személyes sérelmed fölé helyezhetnéd.

- Igazad van – sóhajtottam. – Ugye nem a kutya gyõzött meg?

- Ilyen nehéz elhinni, hogy néha bölcs is tudok lenni?

A toronyba visszaérve megembereltem magam, és utasítottam néhány alárendeltemet, hogy kísérjék a foglyokat az országhatárig, nehogy eltévedjenek.

- Õt ne! – Szóltam rá egy nõre, aki már kinyitotta volna Kumiko bilincsét is. – Neki egy kicsivel több van a rovásán.

Mindenki kiment, én meg kettesben maradtam a megbilincselt lánnyal.

- Köszönöm – mondta végül rideg arckifejezéssel.

- Mit? Hogy nem kockáztatok háborút?

- Azt, hogy legalább õket elengeded, ahogy kértem.

- Talán nem jött le abból, amit az elõbb mondtam. Nem miattad engedtem el õket. Sõt, õszintén szólva rosszabb is egyedül lenni. Bár te ezt honnan is tudnád.

Nem válaszolt semmit. Nem tudom, hogy mit érezhetett, de mindenesetre engem szíven döfött a pillantás, amivel rám nézett.

- Talán nem hiszed, de a hokage nem nyugszik bele ebbe. Meg fogod bánni.

- Hogyan?

- Tessék?

- Hogy bánom meg? Mi rosszabbat tehetsz még velem az eddigieknél? Megölsz? Lassan ott tartunk, hogy megköszönném. Sõt, tudod, mit?

Kinyitottam a bilincsét, és egy tõrt nyomtam a kezébe, amit aztán a torkomhoz illesztettem.

- Essünk túl rajta!

Miután elhasználtam az összes könnyemet, összepakoltam a holmimat, és elindultam, hogy megkezdjem életemet a vadonban. Akami alakját vettem fel, így feltûnés nélkül elhagyhattam a falut. Zuhogott az esõ, legalább nem látszott, hogy ömlenek a könnyeim. Amint a faluszéli erdõn gázoltam át, az egyik bokorból fura zajra lettem figyelmes.
- Kumiko, ugye te vagy az? – suttogott valaki. Ijedtemben kiestek a kezembõl a cuccaim.
- Ki kérdezi? – mordultam, mire elõbújtak a kedves barátaim: Ino, Sakura, Shikamaru és Chouji. – Ti mit kerestek itt? – öleltem meg õket azonnal, nagyon örültem, hogy láthatom õket, mielõtt Tarzanná avatom magam.
- A Hokage visszaküldött érted. Azt mondta, túl veszélyes és felesleges is egyedül itt maradnod, úgyhogy vissza kell mennünk. Várnak a fontos küldetések. – mondta Sakura.
- Nem mehetek vissza. –feleltem.
- Ööööh… de. – szólt Ino.
- Nem viselném el a szégyent.
- Milyen szégyent? Nincs ebben semmi szégyen! Amint látom, igazából te is haza akartál már jönni. – mutatott a csomagjaimra Sakura. Nem mertem elmondani nekik, hogy igazából sohasem akartam már hazatérni.
- A Hokage meg fog ölni. És a többiek? Mit fognak szólni? – sopánkodtam.
- A Hokage nem volt dühös. Annyira. Mások meg nem is tudnak semmit az egészrõl. Ráadásul biztosan volt értelme, hogy itt maradtál! Ugye szereztél valamilyen fontos információt? – kérdezte Ino, mire telepatikus úton megosztottam vele a love storymat Tabusával.  Ino a szája elé kapta a kezét: - Ez? Hogy? Hogyan? Ez nem is… MIII?! – akadt ki. A többiek csak néztek. – Öööh, szóval ennyi idõ alatt sem sikerült semmit megtudnod? Hát ez megdöbbentõ. – jelentette ki, bár nyilván nem ezen lepõdött meg.

Nem sokkal késõbb neszt hallottunk a fák között. Már nem voltunk egyedül, szerencse, hogy nem változtam vissza Kumiková.
- Már meg is jött az erõsítés… Nem menekülhettek. – jegyeztem meg fennhangon, hogy a fák között rejtõzõk is jól hallják.
- Szép munka, Akami. Innentõl átvesszük! – lépett elõ rejtekébõl az a falu egyik jouninja, nyomában az esõrejteki csapattal. Barátaim „most tényleg elárultál minket?-arckifejezést” öltöttek. Sajnálom, de nem fedhettem fel magam. Valószínûleg börtönbe zárják õket, de majd beszélek Tabusával és máris szabadok. Gondoltam ilyen egyszerû.

A barátaim azonban nem szándékoztak megadni magukat. Rövid, de mozgalmas csata bontakozott ki, miközben én elrejtettem a csomagjaimat, hogy ne kezdjenek kérdezõsködni. A túlerõ és a felkészültség az esõrejtekiek javára döntötte el a csatát. Hamarosan Tabusa elé vittük õket. Azt hittem sima ügy lesz beszélnem majd vele, aztán még az ajtón is alig bírtam bemenni. Végül én léptem be utoljára. Nem néztem Tabusára, mégis éreztem magamon az égetõ tekintetét. Bármilyen szorult helyzetben is volt Ino, rám nézett és kuncogni kezdett – nem fogta fel a helyzet komolyságát.
- Nagyszerû munka, köszönöm. – bólintott tekintélyesen Tabusa, a jounin pedig távozott. – Minek köszönhetem a látogatást? Gratulálni jöttetek a falu új vezetõjének? – pásztázott végig minket. – Te végig erre készültél, igaz? – állt meg rajtam a tekintete. – Nyugodtan visszaváltozhatsz. – húzta össze a szemöldökét.
- Nem tudom, mirõl beszél. – szóltam tömören.
- Elég, Kumiko. – rivallt rám. A barátaim – Ino kivételével – ledöbbenten néztek rám.
- Mikor tudta meg, hogy… - kérdezte Chouji, de Tabusa félbeszakította.
- Hallgass. – újra rám nézett és közelebb is lépett. – Most mit csináljak veled? Vesselek börtönbe? Kínozzalak? Öljelek meg azonnal? – most elõször rá néztem, de hihetetlen módon egy cseppnyi félelem sem volt a pillantásomban… biztosan a barátaim adtak bátorságot (bár megkötözve õk sem segíthetnek túl sokat).
- Nem most gondolkozol ezen elõször, igaz? – utaltam arra, hogy a jounint valójában utánam küldte, Inoékról nem tudott. Kiolvastam a gondolataiból.
- Hiába… - hátat fordított és visszalépett az asztala elé. – Elõtted nincsenek titkaim…
- Engedd el õket. – pofáztam bele.
- Tessék? – kérdezett vissza. Full hülyének nézett.
- Nem rossz szándékkal jöttek. Engem akartak visszavinni Konohába.
- Miért gondolod úgy, hogy hinnem kellene neked? – kérdezett. – Egy õszinte szavad sem volt még hozzám. – tetõzte. Úgy éreztem, mintha egy kést döfött volna a szívembe… nem kevés igazság volt ebben a mondatban.
- Nem kérem, hogy higgy nekem, csak azt, hogy a társaimat engedd haza. Velem van ügyed, nem velük. – mondtam. Õ sóhajtott és felült az asztalára.
- Nézz már körül és gondolkodj! Szerinted olyan helyzetben vagy, hogy kér…
- Könyörgöm!!! – kiáltottam rá kissé olyan hangom, mintha egy kutya lennék, akit épp herélnek. Erre õ halványan elmosolyodott. Szörnyû volt. Élvezte, hogy nyeregben van.
- A barátaid börtönben lesznek, amíg azt nem mondom, hogy kijöhetnek. Addig kínoztatom õket, amíg el nem mondják, miért jöttek.
- Kumiko már elmondta, hogy miért jöttünk. – szólalt meg Shikamaru, de Tabusa még csak rá sem nézett. Lehorgasztottam a fejem és tehetetlen dühömben dobbantottam egy nagyot a lábammal. Megindultam felé és egy lépéssel elõtte megálltam.
- Így akarsz bosszút állni? – szegeztem neki a kérdést. A haragtól nem tudtam rendesen használni a jutsumat – nem tudtam, hogy komolyan gondolja-e, amiket mond, vagy csak azt akarja, hogy én is szenvedjek egy kicsit.
- Én csak azt teszem, ami elvárható egy faluvezetõtõl. –válaszolt. Már nyoma sem volt a korábbi szenvedélynek a szemében. Úgy nézett rám, mint egy szardarabra.
- Ha a barátaimnak egy haja szála görbül, én…
- Mi lesz? Mit teszel? Egy újabb gerinctelen trükköt vetsz be? Te is tudod, hogy engem soha nem gyõzhetsz le. Gyenge vagy. – hajolt közel. A barátaim némán nézték végig a jelenetet. Már én sem éreztem azt a régi izgatottságot, ami elfogott, ha vele voltam. Felemeltem a kezem, hogy egy újabb pofonnal jutalmazzam, de most elõször megragadta a kezem. Meg sem bírtam mozdítani. Ekkor már kicsordultak a könnyeim.

Hát, ez kiábrándító volt. És még finoman foglamaztam. Sok dologra számítottam, de arra, hogy elzavar, pont nem. Megint esni kezdett, de momentán nem tudott érdekelni. Minden lépésnél nagyobb idiótának éreztem magam, és úgy gondoltam, ez igazán várható volt. A torony felé vettem az irányt. Nem tudtam, hogy az arcom csak a záportól nedves-e. mikor a toronyba értem, szembe jött velem az egyik magas rangú jounin. Eszembe ötlött, hogy lényegében egy ellenséges ninja van a faluban, hát megállítottam:

- Fontos feladatom van a számára.

- Igen Pain-sama?

Ki akartam mondani, Isten bizony, de valami nem vitt rá. Nagyon idiótán nézhettem ki, ahogy ott habogok, de semmit nem tudtam mondani. A picsába, csak ne szeretném õt ennyire!

- Kémeink jelentették, hogy van valami mozgolódás a keleti határunknál. Járjon utána.

- Igenis! – Azzal eltûnt.

De jófej vagyok, hogy kiküldtem egy emberemet az esõbe a semmiért. Nem tudtam mit csinálni. A nap hátralévõ részét önsajnálattal töltöttem, és korán lefeküdtem.

- Az egész annak az álomnak a hibája! – Gondoltam szitkozódva. – Ha nem tüzel fel, nem támadtam volna le szegényt. És persze… az egész az én hibám.

Így aludtam el.

Nem sikerült kialudnom a szomorúságomat, de némiképpen javított a kedvemen az idõ, és Nodarix érkezése. Mikor beléptünk együtt a falu kapuján, nagyot füttyentett.

- Ezt nevezem gyors elõrelépésnek. Nem rossz, bajtárs.

- Kösz! – Motyogtam. – Azért hívtalak, mert nem bírok egyedül a faluval.

- Természetesen, segítségedre leszek, ahol tudok.

Mikor felmentünk a toronyba, megkértem a titkárnõmént dolgozó fiatal nõt (mostmár talán meg kellene kérdeznem a nevét), hogy okítsa ki Nodát, hogy is mennek itt a dolgok.

- Igenis, Pain-sama! Mindenesetre van egy… öhm látogatója. Ez egy kissé érdekes látogató.

Elmondta, hogy voltaképpen ki, vagy inkább mi kér tõlem meghallgatást. Én csak felvontam a szemöldököm, aztán bementem az irodámban. Minimum tíz percig ültem szemben az illetõvel, mire õ megunta a várakozást.

- No! Mi van, mit lesel? Nem láttál még beszélõ kutyát? Világtalan.

- Ja, bocsánat, megkínálhatlak valamivel? Velõs csont, szalonnabõr, valami?

- Jaj, Istenem a sztereotípia! A nevem Pakkun. A lányról jöttem beszélni.

Azonnal megváltozott az arckifejezésem.

- Azt hiszem, õ ért az önkifejezéshez.

- Gondolod ezt te. És ezt gondolja õ is. Mindketten tévedtek. Sokkoltad, elõször a nagy belépõddel, aztán a csókoddal. Mire számítottál, hogy azonnal rád veti magát. Lehettél volna egy kissé fokozatosabb. Most szépen visszamész, és elõröl kezded, ezúttal lassabban.

- Most egy kutyától kapok csajozási tanácsot?

- Nem érted, hogy mi a lényeg. Nem feltétlenül az õ hibája, hogy így reagált.

- Aha…

- Nem értettél semmit abból amit mondtam.

- Semmit.

Mondta volna tovább is, de ekkor benyitottak az ajtón. A jounin volt, akit tegnap önkéntelenül is félrevezettem.

- Pain-sama! Megvannak, akiket keresett.

Ezen én lepõdtem meg a legjobban, ugyanis én senkit sem kerestem.

- Nehéz volt, de elkaptuk õket.

Egy kerekded barna hajú srác volt, egy ananászfrizurájú fiú, Ino és Sakura.