(hahhaaa tééényleg! :D dõlt betûvel írtam azokat, amik nem szóban, hanem telepatikus úton hangzanak el. :) )

A nõk tényleg szörnyûek. Képesek bûntudatot ébreszteni a férfiakban akkor is, ha azok nem követtek el semmit. Roppantul élveztem, hogy Tabusa utánam jött, bár ezt el is vártam.

- Szóval, hogy ment a tárgyalás a hokagéval? – karolta át a vállam.

- Mondtam, jól ment. Beismerte, hogy nem érhet hozzád – válaszoltam, miközben levettem a karját a vállamról.

- Mérges vagy rám?

- Jé! Mi árult el? – kezdtem el túlságosan is bunkón viselkedni. Tabusa helyében biztosan nem tûrném ezt a hangnemet.

- Az viszont nem tiszta, hogy miért is vagy mérges.

- Pedig az sem túl komplikált: az utcán olyan lányokra köszönsz rá, akiket tulajdonképpen nem is ismersz, csak látásból, most meg itt ez a… lány. – mondtam egy fintor kíséretében.

- Õ csak egy régi barát.

- Nem, õ egy régi barátnõ, egy ex. Hogy éreznéd magad, ha azt látnád, hogy én enyelgek az exemmel?

- Van exed? – a kérdés kicsit meglepett. Azért nem vagyok óvódás. Ráadásul az azért feltûnhetett volna neki, hogy már nem voltam szûz, mikor lefeküdtem vele.

- Nem érted a lényeget! És ha már itt tartunk, szégyellsz engem elõtte, vagy mi? – kezdtem megint házisárkánnyá változni.

- Csak azért nem mentem a részletekbe a kettõnk viszonyáról, mert… anno azért szerettem bele Hikariba, utána meg pont azért szerettem ki belõle, mert mindenhez van valami hozzáfûzni valója, és mindenben talál valamit, amin elcsámcsoghat. – ez most kit érdekel? Nem akarok arról a lányról beszélni! - Te is hallottad, hogy… mennyit is hallottál?

- Eleget – válaszoltam kurtán. Jobb, ha ez az én titkom.

Eközben beértünk a faluba. Dühös tekintetek kísértek végig, egyesek meg ujjal mutogattak a kedvesemre. Mielõbb fel kellene világosítani õket, hogy Esõrejtek vezetõje több tiszteletet érdemel.

- Figyelj! Nem szeretnék veszekedni. –Sóhajtott. Hát igen, én sem. -  Tudom, nyálasan és klisésen hangzik, de te vagy az egyetlen nekem. – Itt magamban elmosolyodtam. - Soha senki sem fog tudni helyettesíteni. – Jó, ezt mondjuk nem hiszem el. - Nincs okod úgy érezni, hogy most rajtad kívül bárki más kellene az egész világon. – Legszívesebben már szétölelgettem volna a fejét, de sajnos egy egoista liba vagyok. - Amúgy most hol vagyunk? – kérdezte felocsúdva.

- Isten hozott az Omoi rezidencián – mondtam kárörvendõ mosollyal. Most mindenért megbûnhõdsz, szerelmem!

Apám csak addig mosolygott rám, amíg meg nem látta mögöttem azt a férfit, akit nem is olyan rég még fogolyként hallgatott ki. Kurtán köszöntött minket, ezután a beszélgetésünk telepatikusan játszódott le, tehát rajtunk kívül senki nem hallotta. Szuperül hangzik, de ha az apádnak vannak ilyen képességei, az egy rémálom tud lenni.

- Tudtam. – üzent apám.

- Mit? – kérdeztem gondolatban.

- Hogy te és õ… már amikor elõször láttalak együtt vele. Mindig az ilyenek keltik fel az érdeklõdésed.

- A magas, jóképû, barna hajú fiúk?

- A veszélyes, gonosz, simlis fiúk. De látom hiába is kezdenék bele a kioktatásodba. Már mindenen túl vagytok.

- Jól látod. – válaszoltam zavartan. Abba nem gondoltam bele, hogy a szeretkezéseinket is látni fogja.

Ekkor jelent meg az anyám. Bár õ nem Omoi volt, a telepatikus üzeneteinket megkaphatta, ha úgy akartuk, de visszaüzenni nem tudott.

- Apád már hetek óta ezzel nyaggat. Nem fogja fel, hogy már felnõttél. – szólalt meg hangosan, amit már Tabusa is hallott. Nem volt egy hülyegyerek, a mimikánkból és a gesztusainkból rájöhetett, hogy apámmal gondolatban beszélgetünk, anyámnak viszont nincsenek ilyen képességei. Elég kínosan érezhette magát, hogy úgy tettünk, mintha ott sem lenne.

- Hiába nõtt fel, attól még a lányom. És nem egy bûnözõt szántam neki. – szólt továbbra is gondolatban apám.

- És ha azt mondanám, hogy már nem bûnözõ, hanem Esõfalu vezetõje?- kérdeztem, de apám nem válaszolt. Helyette Tabusára kapta a tekintetét és szúrósan a szemébe nézett – nem engem faggatott, a válaszokat a kérdéseire Tabusa elméjébõl kereste ki. Tabusa állta apám tekintetét, farkasszemet néztek egy ideig, aztán apám immáron hangosan szólalt meg.

- Üdvözöllek az otthonunkban. – mondta még mindig bizalmatlanul, de én tudtam, hogy már nincsenek aggályai.

- Köszönöm. – válaszolt kissé feszélyezetten, de bátran az én egyetlenem.

- Elég komolyan tervez veled a srác. – üzent az apám, miközben beterelt minket a nappaliba.

- Másként nem is hoztam volna ide. – válaszoltam, de apám már úgy tett, mintha nem figyelne rám. Tudtam, hogy már megnyugodott, miután olvasott Tabusa agyában, de igyekezett fenntartani a gonosz após látszatát.

- Minek köszönhetjük a látogatást? – kérdezte, miután mind helyet foglaltunk a kanapén.

- Szeretném, ha megismernétek a barátomat. – válaszoltam.

- Az már megvolt. – utalt arra, hogy õ már a gondolatolvasásnak köszönhetõen mindenrõl tud. Szegény anyám persze semmirõl sem.

- Másrészt pedig… hamarosan Esõrejtekbe költözöm.

Itt nemcsak a szüleim, de Tabusa is tágra nyíl szemekkel meredt rám.

- Nem korai ez még egy kicsit, gyerekek? – mosolygott bájosan anyám.

- Nincs már idõm várni. Kiszárad a méhem és akkor ki viszi tovább a klánunk örökségét? Beérem ezzel is. – mutattam az „ezzel” szónál Tabusára. Azzal nem is foglalkoztam, hogy az iméntivel talán komolyan megbánthattam. Döbbent csend fogatta az eszmefuttatásom. Nem bírtam ki, hogy el ne röhögjem magam, mire anyám is megkönnyebbülten felnevetett. Nehéz volt eldönteni, mikor viccelek és mikor nem. Legalábbis neki. Apám tisztában volt vele, így nem is nevetett, ugyanolyan faarccal bámult, mint eddig.

- Azért ugye néha meglátogatod vén szüleidet? – kérdezte ismét telepatikusan az apám.

- Hogyne. Többször is, mint szeretnétek.

- Akkor takarodj a szobádba, én ugyan nem segítek összepakolni a rengeteg cuccodat. – vigyorodott el végre.

- Még el kell intéznem jó pár dolgot a Hokagével. Szeretnék továbbra is Avarrejtek ninjája maradni.

- Ha valamire szükséged van, csak szólj.

- Gyere, megmutatom a szobám. – húztam magammal Tabusát.

- Kumiko! Én azért szeretnék beszélgetni kicsit veletek! – kiáltott utánunk az anyám, mindenféle hátsó szándék nélkül. Egyszerûen csak meg akarta ismerni azt a fiút, akivel összeköltözöm.

Én viszont nem álltam meg, addig el se engedtem Tabusát, amíg be nem csuktam magunk mögött a szobaajtót.

- Ülj le nyugodtan. Kérsz valamit inni? – kérdeztem, mintha ez a családlátogatás teljesen természetes lett volna. Tabusa igazából azt se tudta, mi van. Szótlanul leült az ágyamra, én meg mellé. Végigsimítottam a takarót és körbenéztem. Milyen régen aludtam már itthon…

- Kiálltad a próbát. Apám áldását adja. – mosolyogtam rá, mert nem bírtam tovább durcizni.

Néztük, ahogy a duzzogó lány elmegy, amire Hikari lecuppant Nodarisról.

- Ez meg mi a rák volt? – Néztem rájuk.

- Nem akartam, hogy úgy érezze, ott van az a bizonyos „másik nõ”.

Nodaris eközben a száját törölgette, amit Hikari mintha nehezményezett volna, de én tudtam, miért teszi. Kissé el is mosolyodtam.

- Mi van? Ilyen rosszul csókolok?

- Nem, nem az, csak… ne vigyorogj, Tabusa!

- Akkor ne mondd meg, mi a baj! De figylej, Tab…

- Képzeld, ha errõl beszámolok Aoinak!

- Tab…

- HA EZT MEG MERED EMLÍTENI A MENYASSZONYOMNAK, MEGÖLLEK!

- Tab…

- Tényleg, mintha esõrejtekben is azt láttam volna, hogy lépéseket tettél Ino felé.

- Tab…

- El ne merészeld mondani neki! Megtiltom, hogy beszélj vele!

- KISHURI TABUSA, AZONNAL TAKARODJ A BARÁTNÕD UTÁN, ÉS VIGASZTALD MEG!

- De hát mit kell megvigasztalni?

- INDULJ!

- Jól van, jól van! Jesszus, szerinted ki miatt durcás, ha egyáltalán az.

Erre már nem válaszolt, vagy csak nem akart válaszolni. Nagyot sóhajtva elindultam a kapu fel, és még sikerült elõtte utolérnem Kumikót. Miután elmentem, Hikari egy kicsit közelebb lépett Nodarishoz.

- Neked van menyasszonyod?

- Van.

- És eddig miért is nem hallottunk róla kicsit többet?

- Mert csak mellékszereplõ vagyok ebben a szerepjátékban. Majd talán egy olyan játékban, amiben én vagyok a fõszereplõ.

Átkaroltam a barátnõm vállát, és rövid (túl rövid) gondolkodás után így szóltam:

- Szóval, hogy ment a tárgyalás a hokagéval? – Már rosszul kezded, te idióta.

- Mondtam, jól ment. Beismerte, hogy nem érhet hozzád – válaszolta, miközben levette a karomat a válláról.

- Mérges vagy rám?

- Jé! Mi árult el?

- Az viszont nem tiszta, hogy miért is vagy mérges.

- Pedig az sem túl komplikált: az utcán olyan lányokra köszönsz rá, akiket tulajdonképpen nem is ismersz, csak látásból, most meg itt ez a… lány.

- Õ csak egy régi barát.

- Nem, õ egy régi barátnõ, egy ex. Hogy éreznéd magad, ha azt látnád, hogy én enyelgek az exemmel?

- Van exed?

- Nem érted a lényeget! És ha már itt tartunk, szégyellsz engem elõtte, vagy mi?

Nem tudtam eldönteni, hogy most mérges legyek, vagy szégyelljem magam. Úgy éreztem inkább mentem a menthetõt.

- Csak azért nem mentem a részletekbe a kettõnk viszonyáról, mert… anno azért szerettem bele Hikariba, utána meg pont azért szerettem ki belõle, mert mindenhez van valami hozzáfûzni valója, és mindenben talál valamit, amin elcsámcsoghat. Te is hallottad, hogy… mennyit is hallottál?

- Eleget – válaszolta kurtán, amire nekem görcsbe rándult a gyomrom.

Eközben beértünk a faluba, és igazából örülhetek, hogy nem láttam, ami körülöttünk zajlik, ugyanis mintha az itt lakók még haragot tartottak volna. Dühös tekintetek kísértek végig, egyesek meg ujjal mutogattak rám.

- Figyelj! Nem szeretnék veszekedni. –Sóhajtottam. -  Tudom, nyálasan és klisén hangzik, de te vagy az egyetlen nekem. Soha senki sem fog tudni helyettesíteni. Nincs okod úgy érezni, hogy most rajtad kívül bárki más kellene az egész világon. – Õszinte volt ugyan, de még egy ilyen nyálas megjegyzés, és szivárványt hányok. - Amúgy most hol vagyunk?

Egy ideje most néztem körül elõször.

- Isten hozott az Omoi rezdenciában – mondta a pók a légynek.

Oké, ha egy méretes priusszal rendelkezõ ex-bûnözõ vagy, akkor a háttértörténeted a „nem akarom, hogy a barátnõm apja tudjon róla” elsõ helyén van. De mi van akkor, ha az illetõ apa gondolatolvasó. Mielõtt bármit tehettem volna, Kumiko karon ragadt, és behúzott a házukba, én meg csak nyeltem egyet, és reménykedtem, hogy a képességét az anyjától örökölte.

Mire visszatértem, Tabusa Nodarisszal várt rám. Õ majd gondoskodik róla, hogy elkerüljük a kínos csendet. Tabusa úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna, talán nincs is tudatában, hogy most máshogy viszonyulok hozzá. Az Avarrejtekbe vezetõ úton a két fiú egymással beszélgetett. Nodaris igyekezett engem is bevonni a társalgásba, de látta, hogy nem vagyok rá vevõ. Egy a kapuhoz túlságosan is közel lévõ bokorban bújtak meg Pain öt testével együtt, én pedig besétáltam a szülõfalumba.

***

- Már vártalak. – köszöntött a Hokage kifejezéstelen arccal.

- Jelenteni jöttem.

- Nem küldetésen voltál…

- Én annak tekintem.

- Én viszont nem. –emelte fel kissé a hangját.

- Fontos információim vannak. – közöltem, mire a Hokage egy idõre felhagyott a zaklatásommal. Mivel Tabusa nem mondta, hogy mit mondhatok el róla és mit nem, úgy meséltem el mindent, mintha én mindvégig csak a távolból tartottam volna szemmel õt. Miközben meséltem, újra és újra a szemem elõtt láttam, ahogy csókolózunk, ahogy ölelkezünk, ahogy szeretkezünk. Még jó, hogy a Hokage nem gondolatolvasó… és hogy ilyen jól hazudok. Elmondtam neki mindent a kisgyermekkel és Gorugotával kapcsolatban.

- Értem. Szóval a bûnözõbõl faluvezetõ lett… - húzta össze a szemöldökét. – Akkor már nincs okunk ellenségként kezelni õt, nem igaz? – kérdezte, de ezt õ sem gondolta komolyan. Törvényesen azonban már nem szállhat szembe vele, úgyhogy akármikor szabadon besétálhat Avarrejtekbe. - És ez a gyerek… komoly problémákat okozhat.

- Épp ezért kell mielõbb megtalálnunk.

- Egyetértek. Az információkat bizalmasan kezeljük, és néhány nyomozót megbízok ezzel a feladattal.

- Köszönöm. – hajtottam fejet elõtte és hátat fordítottam, remélve, hogy ilyen könnyen megúszhatom.

- Csak ne olyan gyorsan! – szólt utánam. – Nem hunyhatok szemet a magánakciód felett.

- Sajnálom. Nincs mentségem, egyszerûen elragadtak az érzelmeim.

- Ez nem most történik elõször. Ha jól tudom bosszút állni indultál. Sikerült? – kérdezte, mire ismét felidézõdött bennem a szenvedélyes ágyjelenetünk. – Úgy véltem, hogy a személyes sérelmeimet félre kell tennem. Remélem, hogy ezekkel az információkkal megelõzhetek egy komolyabb csatát.

- Látsz esélyt arra, hogy ebben az újonnan felállt helyzetben jó diplomáciai kapcsolatokat alakítsunk ki Esõrejtekkel?

- Igen, mindenképpen. Megfigyeléseim alapján a faluvezetõ megelégszik jelenlegi posztjával.

A Hokage még méregetett egy darabig, aztán intett, hogy elmehetek. Még megbízik bennem. El is húztam a francba, és a bokor felé vettem az utamat. Valami nem volt ott rendben, túl nagy volt a nyüzsgés. Úgy döntöttem, rejtõzködve közelítem meg a helyet.

-…Völgyrejteknek gyakorlatilag vége. – hallottam egy nõi hangot. Hikari volt a gazdája. Ez is hogy kerül már ide?! - És egyre inkább azon vannak, hogy beolvadjunk a falujukba. Lehet, hogy jobb a sorunk, mint azelõtt, de azért mégiscsak külön falu voltunk. Sokan közülünk azt beszélik, hogyha te feltûnsz, forradalom lesz, és fellázadunk az avarrejtekiek ellen… azokat meg mi lelte? Telibe találtam õket kábító tûkkel, de még mindig ébren vannak.

Az öt extra testet nézte. Tabusa gyorskiselõadást tartott róla, hogy azok lényegében hullák, amiket õ irányítok, és szétosztotta bennük a képességét, és a piercingjeik ugyanolyan fém, mint a pengéi, és bla-bla-bla-bla…

- De jó! – lelkendezett a lány. Azt hiszem õt sem kedvelem. – Ha ezek akkor is meglettek volna, mikor járunk, az egy csomó új variációt ki tudtunk volna használni.

Mi van?! Egybõl felment a vérnyomásom. Letépem a fejét ennek a kis… fhuuuh. Nyugodj meg, azok a variációk ki lesznek használva, csak nem veled, ribanc.

- Csak Kumiko meg ne hallja. – szólalt meg Nodaris. Na õ az én emberem! Le kéne váltanom Tabusát.

- Ki? – Nézett nagyot a lány. Játszd csak a hülyét.

- A csaja.

- Akivel összehoztam?

Ha nem vesz vissza, belelépek a szájába. Én hoztam össze magamat Tabusával. Én voltam az, aki elcsábította. Te már lejárt lemez vagy.

- Akinek nekirúgtál – helyesbített Tabusa. Ezaz! Mondd meg neki!

- Tök mindegy, úgysincs itt. – Csak szeretnéd. - Az egysége valamiért nem akarja elárulni a hokagének, hogyan tûnt el… ezek szerint veled volt?

- I…igen.

- Összejöttél vele?

- Meg is fektette párszor – vigyorgott Nodaris. Egyre jobban bírom ezt a szamurájt.

- És te mit is keresel itt? – terelte gyorsan a témát Tabusa. Mi az, talán szégyell engem?

- Egy jó tanács: egy kicsit jobban dobd be magad, mint mikor velem voltál! – mondta a lány, ami kissé meglepett. Ez egyáltalán nem is volt rosszindulatú. Bár viccesnek akart tûnni, azért némi sértettséget olvastam ki az elméjébõl. Egybõl lehûlt az agyam, és rájöttem, hogy kettõnk közül nem õ a ribanc. Én sosem akartam a házisárkány lenni, amivé a legtöbb nõ változik egy kapcsolatban, és tessék. Sokkal lazábbnak kell lennem. Tabusa akárkit megkaphatna, és mégis velem van. Engem választott. Ennyi.

- És TE MIT is keresel ITT? – kérdezte Tabusa.

- Jól van, jól van! Felderítõnek küldtek, mert jelentették, hogy itt volt valami mozgolódás, és éppen én voltam õrségben. Figyi, ha a csípõdet egy kicsit… - itt már szinte el is nevettem magam.

- Szakadj már le a szexuális életemrõl! Te meg ne vihogj már, vödörfej! – hápogott Tabusa.

Mindketten hangosan röhögni kezdtek, a zajuk elnyomta az enyémet, ahogy jobban megközelítettem a bokrot. A következõ, amit láttam, hogy Hikari vihogva ölelgeti az én pasimat. Én esküszöm nem akartam megtépni, de azért ez már túlzás. Hogy csapna beléd a villám. Minden szem rám szegezõdött. Tabusa nagyon zavarba jött. Igyekeztem lenyugodni és nem balhézni ennyi ember elõtt (illetve hulla elõtt). Emlékeztettem magam arra, hogy õk csak barátok és Tabusa az enyém, én pedig az övé. Aztán a lila hajú hirtelen ötlettõl vezérelve megragadta Nodaris köpenyét, és hosszan megcsókolta. Olyan hosszan, hogy az már kicsit kínos is volt.

Ez most mi az Isten? Bár használtam a jutsumat, mégsem tudtam rájönni, hogy mi volt ezzel a célja. Igazából nem is érdekelt. Amíg nem az én pasimmal smárol, addig leszarom. Bár nem éppen egy összeillõ páros. Kicsit gáznak is találom, hogy az exe legjobb haverjával kavar…

- Neked is szia. – mosolyogtam a lehetõ legõszintétlenebbül. Válaszol csak két hümmögést kaptam – egyet Nodaristól, egyet Hikaritól, akik még mindig nem váltak le egymás szájáról. Fintorogtam egyet (pedig valójában nagyon nagyon féltékeny voltam a helyzetükre) aztán Tabusa felé fordultam, és elmondtam neki, hogy sikerrel jártam a Hokagénál.

- Azt hittem, ennél nehezebb lesz. – szólt megkönnyebbülten Tabusa.

- Akkor lebecsültél. – mondtam tárgyilagosan. Hátat fordítottam, és ismét Avarrejtek felé indultam.

- Kumiko… hova mész? – szólt utánam Tabusa.

- Haza. – mondtam. Igyekeztem minél durcásabbnak látszani, pedig igazából nem is haragudtam. Csak azt akartam, hogy Tabusa utánam szaladjon és „kiengeszteljen”. Eredetileg is úgy terveztem, hogy hazatérek, hiszen szükségem van a cuccaimra, ha Esõrejtekbe költözöm… lehet, hogy be is mutatom õt a szüleimnek.

- Megtennéd, hogy kiviszed az istenverte kukkoló porhüvelyedet a hátam mögül? – Kérdezte Nodaris kicsit indulatosan.

Avarrejtek bejáratától párszáz méterre (igazából veszélyes közelségben) ültünk egy bokor mögött, és kártyáztunk, amíg Kumiko végzi a dolgát. Végülis találtam még ninjákat a két társamon kívül, akikben még megbízok. Pontosan ötöt találtam. Pain öt plusz testét. A szamuráj a tizennegyedik veresége után jött rá, hogy azért nyerek folyton, mert az egyik testet mindig beültetem oda, ahol látja a kártyáit, és mivel én látom, amit a test lát…

Idõnként az egyik piercingkollekció felkelt, és kinyújtóztatta a lábait pont Nodaris mögött, aki erre letette a lapjait, és megvárta, míg a póttest befejezi a nyújtózkodást.

- Kicsit sokáig tart – mondta.

- Mert mindig eldugod a kártyáid, mikor az egyik manifesztációm megmozdul.

- Nem a játék, Kumiko hírvivõ akciója.

- Remélem nem történt semmi baja.

- Elvégre ez a szülõfaluja. Én inkább magunk miatt aggódom.

- Azt mondod, elárul?

- Ugye rémlik, hogy eredetileg meg akart ölni.

- Az még azelõtt volt, hogy járni kezdtünk. Most, tudom, hogy õszintén szeret. – Húztam egyet, majd lepakoltam a kártyáim. – Megint gyõztem.

- Mi? Ne bassza már! Most melyik színesfémgyûjteményedet dugtad mögém?

Éppen válaszoltam volna valami frappánsat, mikor megzörrentek fölöttünk a levelek. Gyorsan arrébb ugrottunk, amit jól is tettünk, ugyanis egy-egy tû állt a földbe ott, ahol az elõbb ültünk. Mikor kihúztam romlott citrom szaga csapta meg az orrom.

- Hikari? – Kérdeztem, miközben fölnéztem a fára.

A lila hajú lány intett nekünk.

- Mizu?

- Neked nem Völgyrejtekben kéne lenned?

- Áthelyezett a hokage.

- Õ már így sakkozgat a völgyrejtekiekkel?

Nodarisnak egészen más aggályai voltak:

- Eltalálhattál volna minket azokkal a sebésztûkkel! – Kiáltott rá.

- Ugyan tudtam, hogy elkerülitek, ha el akartalak volna kábítani, már a fûre nyáladzanál. Te is, Tab. Na, de a kérdésedre válaszolva, igen, völgyrejtekiek is vannak avarrejtekben, és avarrejtekiek is vannak völgyrejtekben. Igazából nem bánnak velünk olyan rosszul, mint gondoltuk, de azért mégis. Völgyrejteknek gyakorlatilag vége. És egyre inkább azon vannak, hogy beolvadjunk a falujukba. Lehet, hogy jobb a sorunk, mint azelõtt, de azért mégiscsak külön falu voltunk. Sokan közülünk azt beszélik, hogyha te feltûnsz, forradalom lesz, és fellázadunk az avarrejtekiek ellen… azokat meg mi lelte? Telibe találtam õket kábító tûkkel, de még mindig ébren vannak.

Az öt extra testemet nézte. Gyorskiselõadást tartottam róla, hogy azok lényegében hullák, amiket én irányítok, és szétosztottam bennük a képességemet, és a piercingjeik ugyanolyan fém, mint a pengéim, és bla-bla-bla-bla…

- De jó! – Lelkendezett. – Ha ezek akkor is meglettek volna, mikor járunk, az egy csomó új variációt ki tudtunk volna használni.

Koppant egyet az állam ezen a perverz megszólaláson. Fél perc kemény gondolkodásomba került, hogy miféle még perverzebb megjegyzéssel válaszoljak. Mielõtt még eldönthettem volna, Nodaris szólalt meg:

- Csak Kumiko meg ne hallja.

- Ki? – Nézett nagyot.

- A csaja.

- Akivel összehoztam?

- Akinek nekirúgtál – helyesbítettem.

Mondjuk, az elsõ csókunkat tényleg neki köszönhetjük, azért még mindig kicsit durcás voltam Hikarira.

- Tök mindegy, úgysincs itt. Az egysége valamiért nem akarja elárulni a hokagének, hogyan tûnt el… ezek szerint veled volt?

- I…igen. – Fú, mekkora pletyka lesz ebbõl a völgyrejtekiek körében!

- Összejöttél vele?

- Meg is fektette párszor – vigyorgott Nodaris.

Na, itt volt az ideje, hogy témát váltsak.

- És te mit is keresel itt?

- Egy jó tanács: egy kicsit jobban dobd be magad, mint mikor velem voltál!

- És TE MIT is keresel ITT?

- Jól van, jól van! Felderítõnek küldtek, mert jelentették, hogy itt volt valami mozgolódás, és éppen én voltam õrségben. Figyi, ha a csípõdet egy kicsit…

- Szakadj már le a szexuális életemrõl! Te meg ne vihogj már, vödörfej!

Mindketten hangosan röhögni kezdtek, hogy így elvörösödve üvöltök. Hikari annyira elvesztette emiatt az egyensúlyát, hogy belém kellett kapaszkodnia. Úgy nézett ki, mintha ölelgetne.

Hirtelen zörögni kezdett a bokor, és nem más, mint Kumiko nézett be rajta. Végigmért minket, ahogy Hikari kipirulva belém kapaszkodik, aki szintén fülig vörös voltam. Egy perc néma csönd következett, ami alatt Kumiko is elvörösödött, de nem a szégyentõl, mint én, vagy a vidámságtól, mint Hikari. A lila hajú hirtelen ötlettõl vezérelve megtette a jelen pillanatban leghatékonyabb lépést, amit csak lehetett: megragadta Nodaris köpenyét (nem volt rajta páncél), és hosszan megcsókolta. Olyan hosszan, hogy az már kicsit kínos is volt. Én meg kíváncsian vártam, mit lép a barátnõm.

Felálltunk az asztaltól, és elindultunk a toronyba. Mikor az utcán sétáltunk, szembe jött egy csapat lány, köztük egy bögyös, kicsit alacsony vörös hajú lány. Hikari. Ez meg hogy a vérembe került ide? Ilyen rövid idõre küldtem volna el? Már nem is emlékszem… végülis mindegy, most minden rendben van.

- Szervusz, Hikari! – köszönt rá Tabusa, mire hatalmasra nyitottam a szemeim. Mit köszönget rá? Éreztem, ahogy átveszi felettem a hatalmat a féltékenység… hiszen ez a lány tökéletes. Csak idõk kérdése, hogy mikor csábítja el a pasimat… A lány összerezzent, és kérdõn nézett Tabusára, míg a barátnõi összenevettek. Most komolyan egy ekkora gyökérrel járok? Azt hiszi, hogy a lány ismeri õt? Õ én voltam.

- I… ismerjük egymást?- kérdezte rendkívül bájosan, amitõl felfordult a gyomrom. Azt hiszem meg kell õt ölnöm.

- Tulajdonképpen nem, de már sokszor találkoztunk… mindegy, ez bonyolult. – válaszolt Tabusa, mire a vállánál fogva tovább rángattam, hogy ne égesse le még jobban magát.

Egyenesen az árvaházba mentünk, ahol sikerült feltörnöm az idõs asszony mentális korlátját. Talán túlbecsülöm Gorugotát, ennél nehezebbre számítottam. Megtudtuk, hogy a gyermeket Gorugota vitte el, méghozzá Avarrejtekbe. Micsoda véletlen…

Visszaindultunk a toronyba.

- Visszavonom, amit a szobádról mondtam. Az egy kész luxus lakosztály ehhez az árvaházhoz képest. – szóltam.

- Igen, fölújíttathatnám, vagy valami. – mondta Tabusa.

A nap hátralévõ részében azon igyekeztünk, hogy egy kicsit lakhatóbbá tegyük a torony legfelsõ szobáját. Tabusa tulajdonképpen az egészet rám bízta, nem is baj, szinte teljesen ismertem már az ízlését.

- Mutatós - jegyezte meg az újdonsült lakosztályát nézegetve. – Nagyon mutatós.

Ennyi? Elvártam volna, hogy minimum szentté avasson… tök sokáig dolgoztam meg takarítottam! Jó, persze õ is segített… mindegy, hagyjuk. Este lett, mire végeztünk, úgyhogy lefekvéshez készültünk és ágyba bújtunk. Rá akartam volna térni valami nagyon romantikusra, de Tabusa úgy be volt feszülve, mintha most vizsgázna az akadémián.

- Valami baj van? – kérdeztem türelmetlenkedve. Mindig aggódik…

- A holnapi kiruccanásunk aggaszt.

- Hátha meg tudom gyõzni a hokagét a… na jó, ezt még én sem hiszem el – mosolyogtam rá. Odahajoltam hozzá, és így szóltam: - Inkább koncentráljunk valami másra, ami eltereli a figyelmünket – azzal megcsókoltam. – Ne aggodalmaskodj egyfolytában. Fõleg, ha velem vagy. – csókoltam meg megint. – Ürítsd ki a fejed, vagy én ürítem ki. Tudod, hogy képes vagyok rá. – vigyorogtam aztán ledobtam a textilt és csodák csodájára már egyáltalán nem érdekelte semmi rajtam kívül.

Másnap reggel ez volt az ez volt az elsõ mondata:

- Gondolkodtam.

- Mikor? – szuszogtam a mellkasába.

- Az éjjel. Nem tudtam aludni.

- Pedig annyira igyekeztem kifárasztani téged… - sóhajtottam, mire felnevetett.

- Ahhoz sokkal több menet kéne… - jegyezte meg nagyképûen, mire rácsaptam a hasára.

- Szóval. Öngyilkosság lenne belépnem Avarrejtekbe, ezért téged kérlek meg arra, hogy értesd meg a Hokagéval, hogy mindannyiunk közös érdeke a kislány megtalálása. Engem meg sem kell említened.

- Nyilván kérdezni fog rólad, hisz téged jöttelek megölni. – vágtam közbe a szörnyû igazságot.

- Tényleg meg akartál ölni? – kérdezte, mivel õ engem sosem akart igazán bántani.

- Igen… Fõként Sakura miatt. Azt még most sem tudtam megbocsátani neked. – ültem fel az ágyon és elkezdtem felöltözni. Tabusa sóhajtott. Erre nem volt mentsége. Nem mondott semmit, de nem is volt szükségem a mentegetõzésére. Tudom, hogy megvolt rá az oka, de akkor is velem kellett volna lerendeznie. Az, hogy Sakurát bántotta, rosszabb, mint bármilyen kínzás. – Szóval, mit akarsz, mit mondjak rólad a Hokagének, ha rólad kérdez? – álltam meg elõtte, immár teljesen felöltözve.

- Ezen még nem gondolkoztam. –mondta tömören.

- Akkor találd ki, addig én felkészülök az indulásra. – találtam ki valamilyen indokot, hogy eltûnhessek. Úgy látszik csak eddig borította el az agyamat a rózsaszín köd. Megfeledkeztem azokról, amiket egymás ellen elkövettünk, pedig ezeket nem lehet csak úgy semmisnek tekinteni. Át kellene gondolnom mindent elejétõl a végéig, és talán Tabusával is beszélnem kellene róla. Rendbe kell ezt tennem magamban, mert így nem tudom õt igazán szeretni.

Felálltunk az asztaltól, és elindultunk a toronyba. Mikor az utcán sétáltunk, szembe jött egy csapat lány, köztük egy bögyös, kicsit alacsony vörös hajú lány. Akaratlanul is kicsúszott a számon:

- Szervusz, Hikari!

A lány összerezzent, és kérdõn nézett rám, míg a barátnõi összenevettek. Éreztem, hogy Kumiko mozgolódik az oldalamon, de nem tudtam, hogy kicsit összébb húzza magát a vörös hajú láttán, vagy csak figyeli, hogy reagálok a külsejére.

- I… ismerjük egymást?

- Tulajdonképpen nem, de már sokszor találkoztunk… mindegy, ez bonyolult.

Mindketten tovább indultunk, de én még hallottam, hogy odasúgja barátnõinek:

- Ez meg ki a halál volt?

- Az új Pain-sama.

Egyenesen az árvaházba mentünk, ahol elsõ utunk az igazgatónõhöz vezetett. Ott Kumiko szembeült vele, és két kezét az asszony halántékára tette.

- Nézzen a szemembe. Lazuljon el, és próbálja felidézni, hogy ki vitte el a kislányt!

Egy darabig csendben ültek egymással szemben.

- Erõs mentális korlát van a néni agyán.

- Meg tudod törni?

- Jó eséllyel. – Egy ideig megint némán ültek. – Igen, meg is van. Tényleg egy agykorlát jutsut tettek rá. És az is megvan, ki vitte el a kislányt.

- Kicsoda?

- Hármat találhatsz.

- Gorugota?

- És süllyedt. A helyzet az, hogy a hölgy nem adhatta ki anélkül, hogy egy otthonlátogatást nem csinált volna. Itt van az is, hogy hova hívták erre a látogatásra.

- Itt van esõrejtekben?

- Nem egészen. Avarrejtekben.

- Ó, de jó! – Mondtam szarkasztikusan. – Mehetek vissza üldözöttnek.

- Vagy bízd rám.

- Lehet, hogy Gorugota ott vár, nem engedhetem, hogy egyedül menj.

Visszaindultunk a toronyba.

- Visszavonom, amit a szobádról mondtam. Az egy kész luxus lakosztály ehhez az árvaházhoz képest.

- Igen, fölújíttathatnám, vagy valami.

A nap hátralévõ részében azon igyekeztünk, hogy egy kicsit lakhatóbbá tegyük a torony legfelsõ szobáját. Én ehhez nem értettem, hát hagytam, hogy Kumiko kiélje magát. Nem bántam meg, az eredmény meglehetõsen kellemes lett.

- Mutatós - jegyeztem meg az új bútorzatot nézegetve. – Nagyon mutatós.

Este végig azon gondolkodtam, hogy hogyan juthatnék el Avarrejtekbe észrevétlenül. Kumikóval összejöttünk, az oké. Talán az Ino-Shika-Chou trióval is jóban vagyok. A hokge azonban más kérdés. Ha visszamegyek száz, hogy lecsap rám. Számba vettem azokat a ninjákat, akikben eléggé megbízom, hogy magammal vigyem. Nodarist biztosan, Kumikót is, de azon túl nem nagyon ismerek senkit annyira. Már az ágyban voltunk, mikor ez eszembe jutott.

- Valami baj van? – Érdeklõdött Kumiko.

- A holnapi kiruccanásunk aggaszt.

- Hátha meg tudom gyõzni a hokagét a… na jó, ezt még én sem hiszem el – mosolygott. Odahajolt hozzám, és így szólt: - Inkább konventrlájunk valami másra, ami eltereli a figyelmünket – azzal megcsókolt.

Nagyon kíváncsi voltam, mirõl akart beszélgetni Tabusa, úgyhogy hamar a tárgyra tértem.

- Mirõl szeretnél beszélni?

- Szeretnélek… mármint hogy szeretlek, de… - itt elmosolyodtam. - Na, azt szeretném, ha ideköltöznél a faluba. Mit gondolsz, rábólint a Hokage?

Hát igen, nem lenne egyszerû elintézni…

- Én is gondolkodtam rajta, de tudod, ez nem egy olyasmi, amit õ megengedhet. És ha meg is engedhetné, nem olyannak ismerem, aki olyan engedékeny. – nem akartam nagyon lelkesedni, nehogy azt higgye, hogy rá akarok akaszkodni. Pedig rá akarok. Láttam rajta, hogy ez kissé rosszul esik neki, de mintha valami más is aggasztotta volna.

- Mire gondolsz? – kérdeztem, miközben gyanútlanul egy falatot vettem a számba.

- Egy babára gondolok. – válaszolt. Kisebb sokkhatás ért, mikor meghallottam, ügyesen félre is nyeltem. Prüszkölni és hörögni kezdtem. Fasza, rendkívül csábító látványt nyújthattam így. Tabusa odaugrottam hozzám, és fél percig hõsiesen küzdöttünk, hogy ismét kapjak levegõt. Végül Tabusához fordultam az arcomat törölgetve.

- Nagyon örülök, hogy ilyen komolyan gondolod, de még csak most jöttünk össze. – igyekeztem tapintatos lenni. Csak nem ugathattam le… micsoda ötlet! Alig múltam 19… rohadtul nem hiányzik egy gyerek… jó, azért ha Tabusa lenne az apja, nem bánnám.

- Nem errõl beszélek. – azzal elmondta nekem, amit eddig a kislányról hallott, (egy hatalmas kõ esett le a szívemrõl) például, hogy az elõzõ faluvezetõ lánya, és hogy Gorugota azért tartja még életben, hogy még több rinnegan használót hozzon létre.

- Ha már ez szóba jött, nem kéne megkeresnünk azokat, akikbe még ilyen szemeket ültetett? És egyébként is mi tartja vissza, hogy visszajöjjön téged újraprogramozni?

- Abból, amit mondott, úgy vettem ki, hogy az elmekontroll jutsuhoz érzelmi instabilitás kell. És abból nekem most van bõven. – mondta Tabusa, aztán röviden megcsókolt. – Te vagy az én védelmezõm.

Hát komolyan mondom… elolvadok tõle. Mindent meg kell tennem, hogy legalább a magánélete kiegyensúlyozott és boldog legyen!

- És mit gondolsz a babáról? – kérdezte.

- Minél elõbb meg kell õt találnunk. De mivel alig tudunk valamit…

- Arra gondoltam, hogy a jutsuddal megtudhatnánk pár dolgot az asszonytól az árvaházban.

- Milyen szerencse, hogy ismerjük egymást… - vigyorogtam. -Rendben, akkor irány az árvaház. – próbáltam magabiztosságot mutatni, pedig egyáltalán nem bíztam abban, hogy sikerül egy olyan erõs mentális korlátot feloldanom, amit Gorugota hozott létre…

Az árvaházhoz vezetõ úton végig perverz mosollyal bámultam Tabusát. Néha õ is rám nézett, elvigyorodott, de aztán kezdett egyre inkább zavarba jönni.

- Mi van már? – nevetett.

- Jó pasi vagy. Bejössz. – kacsintgattam rá, mire még jobban nevetni kezdett.

- Jajj, hagyj már! – kissé el is pirult.

- Emlékszel, amikor legelõször találkoztunk és én elkaptalak? – kezdtem bele egy vallomásba.

- Hogyne emlékeznék…

- Mikor eszméletlenül feküdtél… - hosszú szünetet hagytam. Most én jöttem zavarba. Minek mondom ezt el? Annyira gáz… mintha nekrofil lennék. De nem hagyhatom félbe, ha már elkezdtem.

- Iiiigen? – sürgetett Tabusa.

- Én majdnem megcsókoltalak. – böktem ki. Neki elkerekedtek a szemei.

- Mi?

- Olyan kiszolgáltatott voltál! És nagyon tetszettél…

- Mert már nem?

- Hülyegyerek.

- És miért csak majdnem?

- A csapattársaim megzavartak. – vágtam bosszús arcot.

- Csupa meglepetés vagy… el nem hinném, ha nem magad mondanád. Tényleg, miért mondtad el most? – láttam rajta, hogy valóban eléggé le van döbbenve. Hát igen, hiszen olyan gonosz voltam vele mindvégig…

- Kikívánkozott. – fordítottam oldalra a fejem szégyenemben. Hát ez mekkora gáz. Totál leégettem magam elõtte. De látszólag az õ egójának jót tett. Egész úton elképesztõ önelégült fejet vágott, még ki is húzta magát. Annyira király vagyok, hogy megszereztem õt! Ha nem lett volna most fontosabb dolgunk, ott helyben megerõszakoltam volna.

Életem legszebb estéjébõl ébredtem föl, ami még álmomban is folytatódott. Kumiko a karomban aludt. Egy pár percig csöndben élveztem az együttlétet, aztán megszólalt bennem egy idegesítõ kis hang, miszerint ideje dolgozni menni. Felkelés és öltözködés közben és után még mindig néztem egy kicsikét a békésen szendergõ lányt. Az arcára adtam egy puszit, majd a faluvezetõ irodájába indultam.

A papírokat rendezgetve, és a jelentéseket olvasva megerõsödött az érzésem, hogy Esõrejtek sincs sokkal jobb helyzetben, mint Völgyrejtek. Itt is túl kevés volt a küldetés ahhoz, hogy elég haszon folyjék be. Errõl azonnal eszembe jutott Völgyrejtek. Most Avarrejteknek dolgoznak, még kevesebb zséért, mint azelõtt, de legalább több munkát kapnak. Elgondolkodtam, talán jó-e nekik, ha úgy hagyom õket. Aztán eszembe jutott az emberek arca, mikor álcázva mászkáltam Völgyrejtek utcáin. Nem volt éppen kellemes látvány.

Nagyot sóhajtottam, és ránéztem a következõ iratra. Kevesebb volt ugyan a papírmunkám, mint mondjuk egy kagénak, de még ezt is utáltam. Ekkor kopogtak az ajtón.

- Szia, szexi! – Kukucskált be a lány nagy mosollyal.

Már ezzel a mosollyal bearanyozta a napomat. Azonnal földerültem.

- Az te vagy – válaszoltam.

- Nem haragudnál meg, ha egy kicsit felturbóznám a szobád? Esküszöm, féltem ott egyedül.

Épp kérni akartam. Az a terem egy kripta, nem pedig egy hálószoba. Az ilyen helységektõl gondolkodik el az ember, vajon mit gondolhatott az elõzõ tulajdonosa.

- Megköszönném. – válaszolt. – Indulhatunk? Meg akarok veled beszélni pár dolgot reggeli közben.

Felálltam az asztaltól, és új párom kíséretében lementem az utcára, ahol csodák csodájára sütött a nap. Az utunk egyenesen egy étterembe vezetett, ahol leültünk egymással szembe.

- Mirõl szeretnél beszélni? – érdeklõdött.

- Már biztos kitaláltad.

- Õszintén szólva most nem akartam a fejedben olvasni.

- Hát… ha ezt tudom, már az elejétõl járni kezdek veled, akkor sok kellemetlenségõl megkíméltem volna magunkat – viccelõdtem.

- Mirõl is szeretnél beszélni?

- Szeretnélek… mármint hogy szeretlek, de… Na, azt szeretném, ha ideköltöznél a faluba. Mit gondolsz, rábólint a hokage?

A lány elgondolkodott.

- Én is gondolkodtam rajta, de tudod, ez nem egy olyasmi, amit õ megengedhet. És ha meg is engedhetné, nem olyannak ismerem, aki olyan engedékeny.

Ez egy kicsit kellemetlenül ért. Evés közben igazából több dolog is járt a fejemben. Éppen Pain lányára gondoltam, mikor Kumiko megkérdezte:

- Aggaszt valami? Mire gondolsz? – kérdezte, miközben gyanútlanul egy falatot vett a szájába.

- Egy babára gondolok.

Kumiko prüszkölni és hörögni kezdett. A falat annak rendje és módja szerint cigányútra ment. Odaugrottam hozzá, és fél percig hõsiesen küzdöttünk, hogy szívem szottya ismét kapjon levegõt. Végül ismét kitisztultak a légutak, õ pedig könny-, nyál-, és takony áztatta arccal hozzám fordult.

- Nagyon örülök, hogy ilyen komolyan gondolod, de még csak most jöttünk össze.

- Nem errõl beszéltem – azzal elmondtam neki, amit eddig a kislányról hallottam, például, hogy az elõzõ faluvezetõ lánya, és hogy Gorugota azért tartja még életben, hogy még több rinnegan használót hozzon létre.

- Ha már ez szóba jött, nem kéne megkeresnünk azokat, akikbe még ilyen szemeket ültetett. És egyébként is mi tartja vissza, hogy visszajöjjön téged újraprogramozni.

- Te – ezen egy kissé meglepõdött. – Abból, amit mondott, úgy vettem ki, hogy az elmekontroll jutsuhoz érzelmi instabilitás kell. És abból nekem most van bõven. – Röviden megcsókoltam. – Te vagy az én védelmezõm. És mit gondolsz a babáról?

Az Ino-Shika-Chou trió rövid idõ után feladta a keresést. Egyet értettünk, hogy ennyi izgalom elég volt egy napra. Felfelé indultunk, ahol a tornyot már egy kicsit jobban ismertük.

- Ha nincs hol aludnotok, valahol biztosan akad egy-két szabad szoba a toronyban vagy a faluban – javasolta Tabusa.

- Mondjuk a szálloda, ahol én lakom. – mondta Nodaris. – De ott nincs elég szoba ahhoz, hogy Kumiko is ott aludjon.

- Mi? Miért én?

- Neked valaki mással kell aludnod – vigyorgott, mire kissé elpirultam.  – De igazából Inóban sem vagyok biztos, ha szeretnél valakinél aludni, akkor szívesen…

- Nem fog megtörténni. – mondta a szõke azzal a nem-vagyok-lenyûgözve arckifejezéssel. Oldalba löktem a bunkósága miatt, aztán Tabusával a szobája felé indultunk, a barátaink perverz pillantásaitól kísérve.

- Ez a hely még depresszív, mint mikor utoljára itt voltam. – mondtam a szobába lépve.

- Voltál már itt? Mikor? – kérdezte.

- Ö… nem fontos. – mondtam, de úgy határoztam, hogy majd tudatom vele, hogy azt a bizonyos álmot én alkottam meg… valamikor. Az ágyára ültem, és várakozva néztem rá. Akkor most ööööh… nem folytatjuk ott, ahol abbahagytuk? Azért csak nem fogom ezt hangosan kimondani, még ribancnak nézne. Tabusa teljesen lemerevedett. Olyan volt, akár egy szende szûz, de biztos voltam benne, hogy nem az – azok alapján, ahogy a laborban… ááh! Már a gondolatától is libabõrös lettem. Csináljuk már!!!

Végül csak megmozdult, mellém ült. Végigsimította az arcomat, és így szólt:

- El sem tudod képzelni, milyen boldoggá tettél ma.

Azzal ismét hosszan megcsókolt. Szorosan hozzásimultam, éreztem, hogy a keze egyre lejjebb csúszik a derekamon. A kezére tettem a kezem.

- Ne, kérlek! – szóltam. – Még nem állok készen erre…

Szegényke nagyon zavarba jött. Úgy láttam, el is pirult.

- Jajj, ne haragudj. Nem akarom erõltetni… - mondta és lesütötte a szemét. Hát csak sikerült zavarba hoznom a falu elsõ emberét. Király! Pár pillanatig csendben ültünk.

- Most komolyan el is hitted? – vigyorogtam rá, mire tök értetlenül nézett rám. – Csak hülyéskedtem.

Tabusa a szégyellõsrõl bosszús arcra váltott.

- Nem lehet igaz, hogy még mindig elhiszek mindent, amit mondasz! – fel akart állni az ágyról, de a kezét fogva visszahúztam.

- Mondom, hogy csak vicc volt! – adtam sok-sok puszit az ajkaira.

- De ez nem volt vicces! – próbálta elõadni, hogy morcos, de éreztem, hogy nem tud rám haragudni.

- Bocsi, nem hagyhattam ki… - mondtam, egyre hosszabb puszikat, majd csókokat adva neki. Aztán nagy meglepõdésemre hanyatt vágott az ágyon és felém hajolt.

- Nem fogsz te itt szórakozni velem! – vágott még mindig morcos képet, engem meg elkapott a nevetés. – Ne nevess!!! – szólt rám.

- Igenis, Tabusa-sama! Büntess meg! – röhögtem tovább, egész addig, míg már se ruha, se levegõ nem volt köztünk. Tabusa nagyon ügyesen szorgoskodott, éreztem, hogy nem elõször csinálja. Az egymás iránt érzett szerelmünk pedig csak még élvezetesebbé tette. Az esemény után egyikõnk sem erõltette a beszélgetést, túl kínos lett volna. Egymáshoz bújva aludtunk el – bár a lehangoló környezet kissé feszélyezett, Tabusa karjainál jobb helyet kívánni sem tudtam volna magamnak.

***

Másnap reggel egyedül ébredtem. Mit vártam, õ a faluvezetõ. Meg kell tanulnom, hogy vannak nálam fontosabb dolgok is.

És velem mi legyen? Költözzek Esõrejtekbe? Vagy egybõl költözzek is össze Tabusával? Nem akarom ott hagyni Avarrejteket, de Tabusa nélkül egy percet sem bírok ki. Jobb, ha megkérdezem a barátaimat, én most úgysem látok tisztán a szerelemtõl.

Mikor felkeltem az ágyból, észrevettem egy cetlit az asztalon: „Ne haragudj, de dolgozni kellett mennem. Nem volt szívem felkelteni téged, de kárpótollak egy finom reggelivel. A toronyban megtalálsz. Szeretlek! – Tabusa”. Ez annyira cuki!!!

Gyorsan összekaptam magam, és rohantam a toronyba.

- Szia szexiii! – dugtam be a fejem az ajtaján, mire a gondterhelt arca azonnal felderült. Csak azt nem értettem, miért éreztem úgy, mintha pillangók repkednének a gyomromban.

- Az te vagy! – állt fel az asztalától, hogy megcsókoljon. Elég szomorú, hogy még ez az iroda is kellemesebb hely, mint a szobája.

- Nem haragudnál meg, ha egy kicsit felturbóznám a szobád? Esküszöm, féltem ott egyedül. – mondtam.

- Megköszönném. – válaszolt. – Indulhatunk? Meg akarok veled beszélni pár dolgot reggeli közben.

- Persze! – mosolyogtam rá. Mirõl lehet szó? A jutsummal könnyen megtudhattam volna, de elhatároztam, hogy nem fogom használni rajta - ha nem ad rá okot. Remélem nincs semmi gond. Vagy talán a tegnap éjjelrõl akar beszélgetni? Fhuuuh, még a gondolatába is beleborzongok! Mondjuk azt csinálni kell, nem kibeszélni…

Nem tudtam, mennyi idõ telt el. Nem is érdekelt. Csak álltunk ott, és csókolóztunk. Leírhatatlan érzés volt, hogy ezúttal mindketten visszacsókoltunk. Semmi piszkos trükk, nem akartuk megölni, vagy elkapni egymást. Motoszkált bennem valami Gorugotáról, egy kisgyerekrõl, meg hasonlókról, de nem érdekelt. Semmi más nem érdekelt. Semmi és senki nem volt akkor a világon csak õ és én.

Egyre inkább belelendültünk egymás élvezésébe, és ki tuja, talán még ott rögtön nekiállunk valami másnak is, de ekkor valaki berontott a laborba. Nodaris volt az, aki szemmel láthatóan nem volt lenyûgözve a viselkedésünktõl.

- Isten ments, hogy megzavarjam ezt a bájos jelenetet, de az a lány nincs éppen jó bõrben.

- Úristen! Miért nem szóltál! – Kérdezte tõlem Kumiko. - Észre sem vettem!

Volt már olyan gyerekkorodban, hogy a buborékfújóddal sikerült sokéves próbálkozás után egy hatalmasat fújnod, és te csak gyönyörködsz benne, majd mikor azt hiszed, hogy gyönyöreid elérték határaikat, és ennél boldogabb már nem lehetsz, akkor kipukkad a buborék, és csak vizes szappanos lucsok marad utána, és a buborék emléke? Na, körülbelül így éreztem magam, mikor öreg barátom leszakított szívem hölgyérõl.

- Haver… elég rosszkor jöttél. – vakartam a tarkómat.

- Hát nem azért mondom, de nem most van ennek az ideje. Az a férfi nyomtalanul eltûnt… - mondta… gondolom, nekem még visszavándorolt a tekintetem Kumikóra. - Legalább nézzél már rám, ha hozzád beszélek! Ember, nem lehet veled bírni, ha szerelmes vagy…
- Egyelõre nem érdekel az a férfi. Kumiko érdekel. Te is tudod, hogy milyen érzés, ha félbe kell hagyni…
- Hát elég kellemetlen. – vonta fel a szemöldökét. – De te a falu vezetõje vagy, tudnod kellene, mi a sorrend.
- De hát nekem is vannak ösztöneim!!! – válaszoltam kissé hangosabban.
- Ti mirõl beszéltek? – fordult meg a társát gyógyító lány.
- Gorugota megszökött. – váltott témát Nodaris, amiért egy kicsit hálás is voltam neki..
- És a többiek? – Kérdezte az ébredezõ Sakura.
- A nyomában vannak, de kevés az esély, hogy rátalálnak.
- Akkor mit tegyünk? – kérdezte Kumiko.
- Felkészülünk ellene – mondta elszántan. - Ha újra támad, már nem ér váratlanul. El fogjuk kapni.
- Akkor nem fogunk unatkozni. – sóhajtottam.
- Hát nem… - helyeselt Kumiko.

Az Ino-Shika-Chou trió (az ördögbe, ez tényleg jó név) rövid idõ után feladta a keresést. Egyet értettünk, hogy ennyi izgalom elég volt egy napra. Felfelé indultunk, ahol a tornyot már egy kicsit jobban ismertük.

- Ha nincs hol aludnotok, valahol biztosan akad egy-két szabad szoba a toronyban vagy a faluban – javasoltam.

- Mondjuk a szálloda, ahol én lakok – mondta Nodaris. – De ott nincs elég szoba ahhoz, hogy Kumiko is ott aludjon.

- Mi? Miért én?

- Neked valaki mással kell aludnod – vigyorgott. – De igazából Inóban sem vagyok biztos, ha szeretnél valakinél aludni, akkor szívesen…

- Nem fog megtörténni – mondta a szõke azzal a nem-vagyok-lenyûgözve arckifejezéssel.

Egyvalamiben igaza volt. Tényleg örültünk volna egy kis kettesben töltött idõnek.

- Ez a hely még depresszív, mint mikor utoljára itt voltam – mondta a szobámba lépve.

- Voltál már itt? Mikor?

- Ö… nem fontos.

Az ágyamra ült, és várakozva nézett rám. Én teljesen lemerevedtem, és nem tudtam, most mit kéne csinálnom. Végül zsenialitásomat elõbányászva a béka feneke alól mellé ültem. Kezdetnek nem rossz. Végig simítottam az arcán, és így szóltam:

- El sem tudod képzelni, milyen boldoggá tettél ma.

Azzal ismét hosszan megcsókoltam, kezemet egyre lejjebb csúsztatva derekán.