Pár napig az tartotta bennem a lelket, hogy még lehet esélyem Kumikónál. Zokszó nélkül végeztem minden feladatot, amit a Vadrejteki fõnök kitalált nekem. Õrködés, nyomozás, likvidálás, hasonlók. Néha összecsaptam pár banditával, akik a kezdetleges falu gyenge biztonságát akarták meglovagolni, de nem jelentettek különösebb fenyegetést.

Mivel én már nem voltam Gorugota közelében, csak úgy tudtam segíteni az Esõrejtekben maradt Kakashinak és Hanabinak, hogy teljessé tettem a megszökött zsoldos-csapat álcáját. Egyik nap viszont valami olyasmi történt, ami még inkább javított hangulatomon.

Egy faállarcos ambu jelent meg a szobám ajtajában.

- A fõnök számít magára?

- Miben? – Kérdeztem majommaszkom rejtekébõl.

- Követek érkeznek vadrejtekbe, de nem tudjuk még, hogy barát-e vagy pedig ellenség. A te dolgod lenne a testõrködés egy másik helyi shinobi segítségével.

Némán bólintottam.

Homlokomra hajtottam a famaszkot, és befejeztem reggelimet. Miután végeztem, teljes harckészültségben a fõnök irodájába. Ott egy feketehajú férfi várt rám a fõnökkel. Valamiért kirázott tõle a hideg. Nem rosszul nézett ki, egyszerûen csak a stílusa nem tetszett. Egyetlen pillantás a hideg, szürke szemekbe, és tudtam: ennek jég folyik az ereiben. Az öreg széles mosollyal fogadott.

- Á, Saru! Ismerd meg jelenlegi társadat, az iskolánk új dísztanárát, S…

- Kérem, uram, ne adja ki a nevem egy zsoldosnak.

- Talán titkolni valód van? – Kérdeztem kissé összeszûkítve a szemeim.

- Talán neked „Majom” az igazi neved?

Erre nem válaszoltam. Mint legutóbbi találkozásunkkor, most is furcsán ismerõsnek találtam, és azon túl, hogy nem ugrott be, kire emlékeztet, még más is dühített benne.

Hirtelen nagy mennyiségû ember rohamtempójú mozgásának hangjaira lettünk figyelmesek.

- Ezek õk lesznek – dörzsölte össze a kezét vidáman a fõnök.

Mind kimentünk a falu fõterére, ahol harminc páncélos, gázmaszkos alak várakozott. Szamurájok. A fõnök odalépett hozzájuk.

- Üdvözöllek, Vas Országának küldöttei. Melyikõtök a vezetõ?

- Én vagyok – csendült egy szívmelengetõen ismerõs hang.

A legelöl álló felemelte gázmaszkját, és egy arc tûnt elõ alóla, amitõl nagyot dobbant a szívem.

- Oberoda Nodaris vagyok.

- Köszöntelek benneteket. Nagy örömmel tölt el, hogy szövetségre léptek velünk.

- Had helyesbítsek: szövetségrõl szó sincs. Csak mint alapuló falu, sok olyan banda vagy riválist nem tûrõ falu jöhet, akik szívesen elsöpörnék a gyengébbeket a saját hasznukra. Ezt megakadályozandó jöttünk.

- Ennek nagyon örülök. Egyik szövetségesünk, Esõrejtek is e célból küldött két általuk felbérelt zsoldost.

Nodaris a fõnök mögé pillantott, egyenesen ránk, és bizalmatlanul méregetett.

- Õk ketten?

- Nem, õ a tanárunk, aki titkolni kívánja idegenek elõtt a nevét. Õ viszont igen. Sarunak hívatja magát.

- Nem bízom bennük ha egy kicsit utánuk néznék… - azzal már nyúlt is a majom-maszkom után, de én hirtelen ötlettõl vezérelve kardot rántottam.

- Nyúlj csak a maszkomhoz, te is vesztesz egy kart! – Azzal neki szegeztem a pengét.

Õ meglepetten nézett. Direkt azt mondtam, hogy „te is”, hogy az elvesztett karról egybõl rám gondoljon, és direkt úgy tartottam, hogy rálásson a keresztvasra és a markolatra is, közben belátott köpenyem alá is a hüvelyre. Õ köztem és a kard között járatta tekintetét, és hirtelen felismerést láttam az arcán, úgyhogy kacsintottam, hogy csak õ lássa. Nodaris ismét komoly arcra váltott.

- Ha az arcukat nem is látom, azért még el kell beszélgetnem velük.

- Abban benne vagy, Saru? – Kérdezte a fõnök békítõen.

- Legyen – mondtam.

- Helyes – bólintott Nodaris, és hátrakiáltott embereinek: - Pihenj!

- Akkor önök után küldöm Yami Megumi-t is – mondta a fõnök, de mi már meg sem hallottuk, csak gyorsan felsiettünk az akadémia egyik termébe hogy Nodaris jól „kifaggasson”. A névtelen tanár eközben szúrósan nézett utánunk.

Mikor becsukta a tanterem ajtaját, Nodaris hozzám fordult:

- Tudod, ha el akarod rejteni az igazi arcod, a majom-maszk nem a legmegfelelõbb erre – vigyorgott.

- Akkor ne viselj barom maszkot, mert még elfelejtem, hogy rajtad van – vihogtam.

Õ is elnevette magát.

- Jó a kardod.

- Kösz, tõled kaptam szülinapomra.

- Akkor azért ilyen jó. Okos volt, hogy azzal mutattad be magad.

- Kösz.

- Mit kell tudni errõl a faluról?

- Még nem tudom. Éppen kialajulófélben van, csak bontogatja a szárnyait, és szerintem még õ maga se tudja, hogy mit akar. Egy biztos: kapcsolatban állnak Esõrejtekkel. Engem, mint Saru zsoldost, onnan küldtek ide, de ha jól veszem ki, kapcsolatba léptek már Homokrejtekkel, Hangrejtekkel és Avarrejtekkel is.

- Ez két falu a rossz oldalon és kettõ a jón. Figyelnünk kell, mert csúnya dolgok történhetnek a aluval is, meg a falu által is.

- Igen. Akkor itt maradsz?

- Persze. Mostmár arra is vigyáznom kell, hogy ne csinálj baromságot, mint Felhõrejtekben.

- Az a robbantás a te ötleted volt.

- Ugyan! Mindig is majom voltál, csak most már álarcod is van.

- Te vagy a majom, te nagy majo…

Õ éppen elnevette magát, én meg mondtam a „majom” szót, de ekkor mindketten megmerevedtünk és elhallgattunk, mintha megnyomtak volna rajtunk egy pause gombot. Mindketten lassan az ajtó felé fordultunk.

Yami Megumi áll az ajtóban, és elkerekedett szemmel nézett ránk, vagy még inkább rám, mert láttam, hogy eltátogja a „Kishuri Tabusa” szavakat. Mindketten kardot rántottunk, õ is elõvett két kardot… aztán beleállította a parkettába. Kettessével ugyanígy tett mind a hét fegyverével.

- Nyugi-nyugi – mondta szélesen mosolyogva, miközbenfelénk sétált. – Én nem árullak el senkinek, ígérem. De a hallgatásomnak ára van. – Azzal átkarolt és hozzám simult. – Már csak Uchiha Sasukét kéne megtalálnom és valamivel meggyõznöm, és az álom-threesome készen is lenne – mondta vidoran szétnézve, mintha arra számított volna, hogy Uchiha valamelyik pad mögött rejtõzik.

Eközben mi mintha lenyeltük volna a nyelvünket, mindketten megkukulva álltunk, most ezek hallatán Nodarisnak csúszott ki a száján, amire mindketten gondoltunk:

- Azt a kurva…

Úgy ébredtem, mint egy hercegnõ valami tündérmesében. Nagyot nyújtóztam, és mosolyogva homlokon csókoltam Tabusát. Kitakaróztam, és felültem az ágyon, hogy… Várjunk csak! Tabusát? Ez itt Sasuke!!! Úristen…

Lassan visszatértek a fejembe az éjjel történtek, bár nem voltam benne biztos, hogy nem csak álmodtam. Mi volt ez a közvetlenség, ez a kedvesség? Mi ütött belém? Komolyan összebújva aludtunk?

- Ne turkálj a fejemben Kumiko… - fordult át a másik oldalára Sasuke, mire én azonnal abbahagytam. Csak azt akartam tudni, hogy alszik-e…

Felpattantam az ágyról, és el akartam futni. A kíváncsiság viszont felülkerekedett rajtam, ráadásul így korán reggel képtelen voltam gondolkodni, mielõtt cselekszem. Visszamásztam az ágyra, és finoman a hátára fordítottam Sasukét, mire õ kinyitotta a szemét. Abszolút közöny ült az arcán, mint mindig, de amikor felé másztam és ráültem, éreztem, hogy felszökik a pulzusa. Megálltam, és csak néztem. Vártam.

Nem kellett sokáig. A derekamnál fogva lehúzott magáról, hogy fölém kerülhessen. Az izgalomtól felsóhajtottam. Iszonyat régen volt már, hogy Tabusa meg én… szóval már eléggé rám fért. A combomba markolt, aztán a fülembe súgta:

- Várnak a gyerekek, Sensei.

Csak jó pár másodperc múlva nyitottam ki a szemem, levegõ után kapkodva. Sasuke már sehol sem volt. Kiakadva pattantam fel, és egy párnával a kezemben csörtettem be a konyhába.

- Arra sem vagy… - kezdtem, aztán feltûnt, hogy nincs is ott, úgyhogy átvonultam a fürdõbe. – ARRA SEM VAGY KÉPES, HOGY… - kezdtem ordítva, de nem mertem befejezni.

- Hogy? – vonta fel a szemöldökét, fogkefével a szájában.

Mérgemben csak elkezdtem vergõdni meg nyüszíteni, aztán teljes erõbõl hozzávágtam a párnát és rácsaptam az ajtót. Õ abban a pillanatban kivágtatott és rám förmedt:

- Normális vagy?! Mi a bajod már megint?!!

Én viszont bármennyire erõlködtem, nem bírtam visszatartani a nevetést. A párnával sikerült elkenni az összes fogkrémet az arcán. Gyorsan megtörölte magát aztán folytatta:

- Mit kell még tennem, hogy végre megfeleljek neked? Elegem van már abból, hogy állandóan a kegyeidet keressem!

- Te mirõl beszélsz? Ezt inkább én mondhatnám neked!

- Nekem itt munkám van. Én nem azért jöttem, hogy a helyiekkel koktélozgassak.

- Oké. Valld be, hogy reménytelenül buzi vagy! – szegeztem végre neki a vádat. Hosszú hallgatás következett.

- Nem vagyok az. – mondta csendesen. – De nem fogom bebizonyítani rajtad, bármennyire is erõlködsz.

Megcsóváltam és lehajtottam a fejem. Ez már annyira megalázó volt mindkettõnk számára, hogy fizikailag is fájt. Néma csendben készültünk el és jutottunk el az iskoláig.

Bárcsak itt lenne most Hinata… vagy a szüleim… vagy Sakura és Ino. Még Pakkun is jó lenne. Annyira magányos vagyok… Hiányzik Tabusa.

- Mi van veletek? Megint összevesztetek? – rázott fel Nami kérdése. – Egész nap nem szóltatok egymáshoz… - szürcsölgette a kávéját a tanáriban.

- Ezt most én rontottam el… de nagyon. – meredtem magam elé.

- Figyi, ha neked nem kell, nyugodtan nekem adhatod. – vigyorgott.

- Inkább én nem kellek neki…

- Hülye vagy? Mindig úgy néz rád… felfal a szemével.

- Ja. Mérgében.

- Hát lehet Vízesésrejtekben így nevezik… de itt inkább VÁGY-nak.

- Maximum arra vágyik, hogy szétrúgja a seggem.

Mintha megérezte volna, hogy róla van szó, Sasuke elindult felénk.

- Mi lenne, ha az órád után elvinnélek abba az étterembe, amirõl beszéltél? – puszilt meg mosolyogva.

- Nem kell játszanod az eszed, elmondtam neki, hogy mi van. – motyogtam, mire Sasuke egy lesújtó pillantás után el is húzódott tõlem.

- Látod? Mondtam! – néztem sokat mondóan Namira, aztán elpityeredtem. A lány azonnal felpattant és szorosan átölelt, közben olyan dühös pillantást vetett Sasukére, hogy egy pillanatra elszégyellte magát.

Egyre több pillantás szegezõdött ránk. Engem nem zavart, de Sasukét annál inkább. Éreztem, hogy megfogja a kezem. Nami erre el is eresztett, a helyét Sasuke vette át. Sírva motyogtam a nyakának, hogy bocsásson meg, hogy ne haragudjon, de nem kaptam választ. Mikor sikerült abbahagynom, engedett a szorításon.

- Kezdõdik az órám. – mondta rám se nézve, aztán ott hagyott.

Letöröltem a könnyeimet, elmosolyodtam és bocsánatot kértem a többi tanártól. Úgy össze voltam zavarodva, mint életemben soha. Éreztem, hogy egyre inkább eluralkodik rajtam az érzés, hogy vissza kell szereznem Tabusát. Ugyanakkor Sasukét is magamnak akartam. Nem lehetne összegyúrni kettejüket? Legszívesebben inkább kinyírnám magam.

Megumi az éjszaka folyamán még kétszer próbálta meg lecsenni az arcomról, és még a saját érzelmeim is kínoztak, ergo nem aludtam túl jól az éjszaka folyamán. Érthetõ tehát hogy elég gyér hangulatban ébredtem.

Ráadásul mivel sose vehetem le azt az istenverte maszkot, csak úgy tudtam kávézni, hogy a szememre toltam. Csak utána jöttem rá, hogy valaki van a szobában. Egy macskaálarcos vadrejteki ANBU lehetett.

- Köhöghettél, vagy kopoghattál volna is. Úgy talán egy hangyányival megkönnyítetted volna mindkettõnk dolgát – morogtam.

- Lényegtelen – válaszolta nõi hangon. – Csak egy üzenetet jöttem átadni. Vadfölde közelében zsoldosokat láttak. A te és a társad dolga lesz, hogy ártalmatlanítsd õket.

- Követek vagyunk – válaszoltam.

- Az üzenet szerint, amit Pain-sama küldött, akármikor harcra kötelezhetünk titeket.

- Zsoldos vagyok. Az a Pain nevû ipse a bérlõm. Nincs joga ilyenekkel rendelkezni, másrészt ha nem csinálom, amit mond, legrosszabb esetben nem fizet ki, és megyek Isten hírével.

Ekkor kopogtak az ajtón. Megumi nyitott be teljes menetfelszerelésben.

- Na, indulhatunk?

Az asztalra borultam, amitõl a maszkom nagyot koppant az asztalon.

- Készülök – nyöszörögtem.

Nem sokkal késõbb fáról-fára ugrálva haladtunk a megadott pont felé. Az út során néma voltam, Megumi se szólat meg, pedig látszott, hogy beszélgetést akar kezdeményezni.

- Szóval… hogy aludtál?

- Elég ramatyul, tekintve, hogy valaki kétszer is fölébresztett.

- Ja, tényleg – mondta pirulva. – Csak nagyon kíváncsi vagyok, hogy nézhetsz ki a maszk alatt.

- Kancsal vagyok, bajszos, kapafogam, és még sebhelyem is van.

- Sebhely? Egzotikus – vigyorgott.

Láttam rajta, hogy nem hitte el a személyleírásomat. Goyrsan meg is változtatta a témát:

- Ez a Vadrejtek elég csoró, hogy az AMBU-inak fa maszkja van porcelán helyett.

Mivel most én is egy szökevény Felhõrejeki ANBU-t alakítottam, lesúlytó pillantást vetettem rá fa maszkom alul:

- Ne nagyon ergyán csinálod ezt a beszélgetés dolgot.

Ezzel megint elértem, hogy elpiruljon, és még fontosabb, elcsituljon. Az éjszakai virrasztásom alatt az is zavar, hogy néha elgondolkodtam, vajon mi lenne, ha elmondanám neki a titkom. Hogy ki is vagyok valójában, és kérném, hogy õ is tartson velem. Vonzó, és ragaszkodó személynek tûnik. Talán még hûségesnek is. Csak ilyenkor valahogy mindig Kumiko jutott eszembe, ami azonnal megállított.

- Vigyázz! – Kiáltotta Megumi!

Valaki felugrott egy fára, és kaptam tõle egy fájdalmas gyomrost. Megumi a hét kardjából elõkapott kettõt, de õt egy másik, nõi ninja támadott le. Én valami nagydarab melákot kaptam, aki taijutsu-hoz áltt be. Megigazítottam a maszkom, letöröltem alóla a vért, és felkészültem a harcra. Mivel a körözési plakátom szerint levitációs jutsum van, vigyáznom kellett, hogy csak a gravitációs jutsumat használjam. Hárítottam néhány ütést, aztán visszatámadtam. Ez nem jó. Közelharcban nem tudom legyõzni. Valami mást kell kitalálnom, de azt gyorsan. Elkezdtem rohanni, õ utánam.

Egy ötven méterrel arrébb lévõ fát az elmémmel elhajlítottam. A többi fától ezt nem láthatta, de én tudtam, melyik az. Meg is pillantottam egy görbe fát. Ráugrottam, hogy neki is követni kelljen. Abban a pillanatban, hogy ráért a lába, visszaállítottam a helyére a fát. Szerencséjére nem volt rajta, mikor a fa visszaállt, különben kilõttem volna, mint egy katapultot, így viszont cak akkorát esett, hogy öröm volt nézni.

Egy lökéshullámmal beküldtem a fák közé, és tovább futottam. Egy kunyhót találtam az erdõ közepén. Talán valami elvont remetéhez tartozhatott régen, de most lakatlannak tûnt. Mikor beléptem, már nem annyira. Két hálózsák, kaja, jegyzetek és fegyverek voltak a két emeletes épületbe. Rápillantottam az egyik jegyzetre, és megpillantottam a saját nevem.

Nem volt nagy cucc, több rablóbanda is próbált már beszervezni, vagy kiiktatni. Itt is az szerepelt, hogy „lehetséges szövetséges, vagy fenyegetés, esetleg vezér”. Elkuncogtam magamban, ugyanis a papír sarkán egy szó állt: Kurotsuki. Még egy Aatsuki-t másoló banda, akikben éppen csak potenciál nincs. Milyen eredeti. Azt hiszik, benne van a nevükben egy szím, meg az, hogy „tsuki”, és máris…

Bumm! Hatalmasat kaptam a tarkómra, és nekicsapódtam a falnak. A koma mögém osont, és orvul rámtámadott. Ekkor tudatosult bennem, hogy nem valami okos, tekintve, hog a szétszórt fegyverek egyikével könnyen megyilkolhatott volna. Ez csak még megalázóbbá tette az ütést. Lökéshullámommal kihajítottam az ablakon. Õ leesett, és berohant a földszinti bejáraton, ezt morogva:

- Majommaszkos rohadék! Olyan okosnak hiszi magát! Hátulról támadok most is, az bevált.

A hátbatámadás eredménye az volt, hogy kirepült megint az ablakon.

- Francba! Akkor majd balról támadom. Arra sosem számít majd.

Számítottam, úgyhogy megint repült egyet.

- A fenébe! Akkor megvárom, míg lejön, és akkor támadom meg. Milyen hülyén fogja érezni magát!

Kiugrottam az ablakon, és mögötte én is beléptem a házba. Õ harcra készen megállt a lépcsõ mellett.

- Mit csinálsz?

- Várom a majompofájút. Kíváncsi vagyok az arcára, mikor majd lejön, és… - Hátrafordult, és megpillantott. – Ó, bazm…

- Shinra Tensei!

Ki se tudta mondani, én máris küldtem egy lökéshullámot, amivel lényegében a fejére robbantottam a házat. Én még sikeresen kijutottam, és köpenyemmel eltakartam arcom, mikor rájöttem, hogy maszk van rajtam.

- Shinra Tensei? – Kérdezte egy nõi hang. – Neked Rinneganod van?

A másik ninja volt. Vagy lerázta, vagy megölte Megumit. Akárhogy is, akár egy másik rablóbanda, akár Vadrejtek fogja el, a titok eljut Gorugotához, és õ jön egyenesen ide a három bábujával.

A nõ után eredtem, de nem tudtam utolérni. Lehet, le tudtam volna gyõzni, de sokkal gyorsabb volt nálam. Már-már elvesztettem, de ekkor valami elõtûnt, és egy villanással megölte õt. Ahogy jobban megnéztem, észrevettem, hogy az…

- Egy bagoly?

A madár szárnyán pengék voltak. Lassan megfordult, és rám nézett. Sokáig csak szemeztünk egymással.

- Miért segítettél? – Kérdeztem.

- Mert ez a munkám?

- Én sosem tudtam baglyot megidézni.

- Nem is a tiéd vagyok, hanem valaki, aki szeret.

- Kumiko? De õ majmokat idéz meg.

- Nem megidézett. A családi jutsujának része vagyok.

- A gondolatolvasásnak?

- Az anyjától örökölt jutsujáénak. Õ nem is tud róla. Az õsei kitûnõ orvgyilkosok voltak, csak mikor szerelmesek voltak, nem tudtak tovább a munkájukra koncentrálni. Szövetséget kötöttek az én klánommal, hogy mindig védjék meg a szeretetük tárgyát, hogy az soha ne vonhassa el a figyelmét a munkától. És hogy ezt honnan tudom? Kapocs van a szívünk között. Érzem, hogy mit, és ki felé érez.

- És felém, mit érez? – Kérdeztem türelmetlenül kiszáradt ajkakkal.

Pont azok az érzések törtek most fel bennem, amiket igyekeztem elfolytani. Ismét vele akartam lenni. Úgy kapaszkodtam a madár következõ mondatába, mint fuldokló az utolsó szalmaszálba.

- Megvédtelek, nem? Bár jó esély van rá, hogy Uchiha Sasuke átveszi a helyed. Akkor tõlem aztán az egyesült Shinobi haderõ is jöhet érted – Azzal eltûnt.

Én csak álltam ott, amíg húsz perccel késõbb meghallottam Megumi kiabálását. Akkor fogtam fel, milyen szín tiszta boldogság töltött el. Mégis csak két szó csúszott ki a számon:

- Köcsög madár.

Amint elterelõdött rólunk a figyelem, Sasuke tekintete rám szegezõdött, jelezve, hogy itt az én idõm. Valóban, de azért ez most nem ilyen egyszerû. Ez nem hazai pálya. Nem léphetek le csak úgy, ha észreveszik, hogy turkálok a fejükben. De bizonyítanom kell Avarrejteknek… és Sasukének.

A lehetõ legóvatosabban kezdtem hozzá. A férfi éppen beszélt, így rajta vetettem be elõször a technikámat – nehezebben vesz észre, ha másra koncentrál.

Felhõrejteki szökött ninja… most Esõrejtek zsoldosa. A neve… nem találom. Mélyebbre kellene ásnom, de túl kockázatos. Próbálkozzunk azzal, ami a felszínen van. A falu vezetõje Contaros. Pont olyan képességei vannak, mint Peinnek. De nem az õ megbízásából jöttek, hanem… Gorugota. Szóval Esõrejtekben bújt el? Sõt, talán az egész falut õ irányítja. Valóban azért jöttek, hogy szövetséget kössenek. Mintha háborúra készülnének… Meg kell próbálnom még mélyebbre hatolni. Úgy érzem, minden, ami a személyiségéhez kapcsolódik, mentális gáttal van védve. Nem ismerem a képességeit, nem kockáztathatom meg, hogy észrevegye, ahogy megpróbálom áttörni. Megpróbálom a nõnél.

Mire hozzáláthattam volna, a két követ felállt az asztaltól. Közölték, hogy a falu egyik fogadójában szállnak meg, készen állva a további tárgyalásra. Kifelé menet összetalálkozott a tekintetem a férfival. Az a szempár teljesen olyan volt, mint Tabusáé. A karjára kaptam a szemem, de a köpenye alá rejtette. Biztosan képzelõdöm, de mi van, ha mégse?

„Nézd meg a Sharingannal, hogy mûkarja van-e!” – üzentem telepatikusan Sasukének. Egy tizedmásodperc múlva Sasuke bólintott.

- Kumiko, Sasuke? Miben segíthetek? – fordult felénk Hitoshi-sama.

- Bocsásson meg! – nyögtem ki, aztán kicsörtettem az ajtón. Sasuke utánam.

- El kell tûnnöm… - mondtam hátra sem fordulva.

- Kumiko, mi a gond? Állj már meg! – kiáltott rám Sasuke, de rá se hederítettem, úgyhogy elkapta a karomat és maga felé fordított. – Válaszolj!

- Én tudom, hogy ki volt a majommaszkos. Avarrejteki.

- Tessék?! Ki az???

- Mindegy, te úgysem ismered. De ez már nem az elsõ eset, hogy elárulja a falut. A lényeg, hogy azonnal el kell tûnnöm, mert veszélyeztetem az ügyünket.

- Talán te felismerted, de õ biztosan nem. Nem mehetsz el csak így. Kötelességeid vannak.

- Ahogy jogaim is. Itt befejeztem. – közöltem, aztán tovább akartam menni, de Sasuke iszonyat erõsen szorított.

- Nem véletlen, hogy téged kértelek fel erre. Szükségem van rád. – mondta mélyen a szemembe nézve, amitõl máris megremegett a térdem. A szemében azonban elkötelezettségen kívül semmi érzelmet nem láttam.

- Változtak a körülmények. Ráadásul, ahogy te is mondtad, nem megy a közös munka. – vetettem oda, aztán kitéptem magam a szorításából.

A hálószobánkban ért utol. Pakoltam.

- Hé, figyelj. – szólított meg sokkal szelídebben. – Az is mûködne, ha addig itt maradnál, amíg a faluban vannak. Pár nap és elmennek.

- Nem hinném, hogy pár nap, ráadásul meglehet, hogy felismert. – válaszoltam, pedig éreztem, hogy Tabusának nem esett le, hogy ki vagyok. Észrevettem volna, ha igen.

- Oké… értem már mit akarsz elérni. – Elém sétált. – Nézz rám.

Eszemben sem volt felnézni a bõröndbõl. De úgy látszik nem csak én voltam kiakadva, hanem õ is, mert becsapta a bõröndöm fedelét. Nagy kegyesen ráemeltem a tekintetemet.

- Ne haragudj. Sajnálom, hogy megbántottalak. Eszemben sem volt, hogy megalázzalak. Egy kicsit idegen nekem ez a helyzet, tudod, hogy mindig egyedül dolgoztam. Mostantól már nem szeretnék. Nem gondoltam komolyan, hogy nem megy a közös munka. Már most tovább jutottunk, mint én valaha.

Hát sikerült. Végre elértem, hogy vezekeljen. De ez messze ne elég.

- Térdre.

- Tessék?

- Borulj térdre, és úgy könyörögj. – jelentettem ki, de õ csak értetlenül elnevette magát. – Oké, akkor szia.

Felkaptam a bõröndömet - bár még a cuccaim felét nem raktam el -, és kiléptem volna az ajtón, ha nem állja utamat egy macska.

- Bizalmas üzenet Avarrejtekbõl. Alkalmas? – kérdezte egy 40 éves férfi hangján.

- Nem éppen. – közöltem, de Sasuke megint visszahúzott a karomnál fogva. – Engedj már el! – förmedtem rá.

- A napokban érkezõ esõrejteki követek egyike Avarrejtek szolgálatában teljesít küldetést. Ne avatkozzanak be, és ne akadályozzák a munkájában.

Egy pillanatra mindketten elnémultunk.

- Egy kissé elkésett az üzenet. – nyögtem ki, aztán visszatettem a bõröndöt az ágyra.

- Meddig maradnak a faluban?- kérdezte Sasuke.

- Amíg egyértelmû választ nem kapnak a faluvezetõtõl.

- Köszönjük. Küldd vissza, amit eddig megtudtunk. – intézkedet, majd a macska távozott, és a szobára kínos csend borult.

- Nem sikerült kiengesztelnem téged? – törte meg a hallgatást Sasuke.

- Értékelem a bocsánatkérésedet. – néztem rá hidegen.

- Talán a következõ küldetésen testvéreknek kellene kiadnunk magunkat. – nevette el magát zavartan.

- Neeem! – válaszoltam egy kissé talán túl gyorsan. – Azzal nincs gond…

***

Nagyon nem számítottam most Tabusára. Egyértelmû, hogy miattam jött. Kinyomozta, hová tûntem, és elérte, hogy ide jöhessen. Vagy talán mégsem… hiszen nem ismert fel… azt hiszem. Nem akarom látni. Nem akarom, hogy itt legyen. Azt akarom, hogy eltûnjön az életembõl. Örökre el akarom felejteni. Én Sasukéhez tartozom. A sors is így akarta. Avarrejtek két zsenije egymásnak teremtetett.

- Sasuke… - suttogtam. – Ébren vagy?

- Nem. – válaszolt.

- Nem haragszom rád… de te se haragudj rám. – suttogtam, aztán a hátához préseltem magam. Õ felém fordult, így összeért a homlokunk.

- Én sosem haragudtam…- suttogta, aztán homlokon csókolt és magához ölelt. Így aludtunk el.

- Kis falunk leggyönyörûbb házaspárja! - Mosolygott a faluvezetõ.

Rájuk néztem, és mintha ismerõsek lettek volna. Pár másodperc után feladtam, hogy felismerjem a férfit, de a nõ… ha csak a fejére koncentrálok… vagy az arcára… vagy a szemére… a világoskék szemére…

Hirtelen Kumikót láttam benne. Nem tudom, tényleg õ e, vagy csak a hiányától látom õt, mindenesetre igyekeztem jobb mechanikus karomat a köpenyem alá rejteni. Mikor láttam, hogy lenéz, gyorsan ökölbe szorítottam másik kezemet, hogy tudja mihez kötni a mozgást. De ha tényleg õ az, félõ, hogy lebuktam.

Mikor véget ért a találkozó, elugrottam egy ruha boltba, és megvettem a pólóm hosszúujjú változatát, meg egy pár kesztyût, hogy ne legyen feltûnõ a chakra-kéz. Utána visszamentem a szállásra, ledobtam magamról a köpenyemet, és az új ruhámat, és elterültem az ágyon. Lekapcsoltam a villanyt, és lehunytam a szemem.

Félálomban voltam, mikor azt éreztem, hogy a maszkom felfelé csúszik az arcomon. Bal kezemmel (ami nem hevert lecsatolva az éjjeli szekrényen) a kardomért kaptam, és elõrántottam, de ekkor a maszkom megállt úgy, hogy az alsó pereme az orrom alatt legyen, és két puha ajkat éreztem magamon.

- Te vagy az? - Kérdeztem.

Egy percig abban reménykedtem, hogy az a lány az, akit Kumikónak néztem, de helyette Megumi válaszolt:

- Én vagyok. Kit vártál?

- Ja… senkit.

- Azt a csajt akivel az irodában szemeztél?

- Nem szemeztem vele.

- Ugyan. Még a maszkban is látszott. Tudod, hogy házas? Ráizgultál egy férjes asszonyra.

- Nem izgultam rá senkire, nem az én stílusom

- Szóval nem a te stílusod. Akkor ez sem fog zavarni.

Azzal hátradöntött, és megint az ajkamra tapadt. Mivel a maszkom még fedte a szememet, a kezemmel kellett látnom. Végigfutattam rajta ujjaimat. Fehérnemûben volt (bár az öltözködési szokásait ismerve feketenemû illõbb név lenne rá). A dereka vékony, a feneke szép kerek, a hasfalára pedig még én is irigykedtem (azt hiszem, a fegyver jutsuknak lehet ilyen mellékhatása). Éreztem, ahogy melltartóba bújtatott keblei nekem nyomódnak. Fél kézzel megfogtam a derekát, és leemeltem magamról. Visszahúztam magamra a maszkot, így ismét láttam.

Az elsõ dolog, amit megjegyeztem, hogy igazam volt a ruházata színérõl. A második, hogy csalódott arccal néz rám. Ennek a kettõnek az ötvözetétõl egy kicsit bántam, hogy ledobtam magamról.

- Nem tetszem? - Kérdezte egy kis elkeseredéssel a hangjában.

- Nem az, csak… még nem tudom, mennyire bízhatok benned…

- Nem kell bíznod bennem.

- Sajnálom… de majd ha egy kicsit több idõt tölttünk együtt…

Õ szomorkásan méregetett, majd felállt, és kiment, de még annyit visszaszólt:

- Szavadon foglak.

Ez persze hazugság volt: valami azt súgta, hogy megbízhatok benne. Viszont amikor nem láttam semmit, és úgy éreztem bal kezem ujjaival a bõrét, ajkaimmal pedig az ajkát, akkor akárhogy tiltakoztam, Kumiko járt a fejemben.

Felkeltem, és az ablakhoz sétáltam. Valamit tennem kell az ügy érdekében. Vagy vissza kell szereznem Kumikót, vagy el kell õt felejtenem.

Gonolkodás közben egy fán láttam, hogy két sárga szem mered rám. Egy dobókésért nyúltam, de aztán láttam, hogy csak egy bagoly.

- Szerencséd, hogy idejében láttalak, különben már a fa tövében gubbasztanál – motyogtam.

A bagoly csak csattintott egyet a csõrével, aztán azt mondta:

- Gondolod? Ugyanannyira sikerült volna, mint az elõbbi csaj megfûzése.

Verdesett párat szárnyaival, majd elrepült. Én egy darabig néztem utána, aztán:

- Köcsög madár!

Ez igazán kedves volt… Bár mit vártam? Csak nem abba a hitbe ringattam magam, hogy hirtelen belémzúgott? Azt hiszem, de… szép is lett volna. Legjobb lesz, ha most hazamegyek.

***

A következõ pár napban még távolabb kerültünk egymástól Sasukével, mint azelõtt, már ha ez lehetséges. Én durciztam, õ pedig játszotta a büszke vezérbikát… vagy csak simán leszart. Még a bulizástól is elment a kedvem, úgyhogy csak a tanításra koncentráltam. Egészen belejöttem, bár úgy éreztem, a kölykök még mindig félnek tõlem.

- Kumiko-sensei? – nyitott be egyik nap a tanterembe Sasuke, miközben órát tartottam. – Ráérnél egy pillanatra?

- Persze, amúgy is épp készültem befejezni. – feleltem felvont szemöldökkel. A gyerekeknek azonnal felcsillant a szemük, hiszen hivatalosan még 20 perc lett volna az órából. – Hát akkor holnap találkozunk! – köszöntem el, majd követtem Sasukét.

Õ végigment a folyosón, majd betessékelt egy kis ajtón valami raktárszerû helyiségbe. Sötét volt, szûk és tele volt tisztítószerekkel.

- Valamirõl beszélnünk kell. – kezdte komolyan.

- Figyelj, ha bizalmas, megnézhetem magam is. – utaltam a jutsumra.

- Ne. Tartalékold az erõdet. – mondta, miközben aktiválta a Sharingant. Neki nem kell tartalékolnia az erejét?! – Ma feltûnt két esõrejteki ninja a határon. Állítólag szövetséget kötni jöttek, éppen a faluvezetõvel tárgyalnak.

- Utánuk nézzünk?

- Igen, legjobb lesz, ha… - kezdte, de hirtelen elhallgatott. A háta mögé pillantott, aztán újra a szemembe nézett és hevesen megcsókolt, közben egyik kezével felhúzta a térdemet és egyre feljebb kalandozott a kezével…

Ismét sokkot kaptam. Csak úgy, mint legutóbb. Mire magamhoz tértem volna, és eltoltam volna magamtól, nyílt az ajtó. Odakaptuk a fejünket. Az ajtóban a halálra vált takarítónõ toporgott, aki a következõ pillanatban heves bocsánatkérések közepette visszacsapta ránk az ajtót.

Te jó ég! Ezt az égést! Ráadásul Sasuke már megint csak mások gyanúját akarta elaltatni általam. Nem hiszem el!

Mielõtt azonban még jobban kiakadhattam volna, Sasuke újra rám vetette magát.

- Mi a… már elment! – hápogtam, mire õ lecuppant a nyakamról és a szemével nemet intett. Lelkileg összetörve kipréseltem magamból néhány mû-nyögést, közben suttogva megkérdeztem: - Leskelõdik is?

Sasuke most igent intett. Talán a takarítónõ Sasuke bíztatásának vélte a „Mi a… már elment!”- mondatomat. Sosem kavarogtak még bennem ennyire vegyes érzelmek. Egészen elmerültem a gondolataimban, igazából fel se tûnt, hogy már rég abbahagytuk. Vajon hány percig csináltunk úgy, mintha…?

- Indulhatunk. – közölte Sasuke, mintha mi sem történt volna. Mielõtt kiléphetett volna, én visszahúztam.

- Ezt mégis hogy gondoltad? – förmedtem rá.

- Mi a problémád?

- Másképp nem lehetett volna megoldani???

- Hirtelen kellett kitalálnom valamit. Különben is, szerinted mi mást csinálhat egy házaspár egy raktárban? Lett volna jobb ötleted?

- Hát… - kezdtem nagy lendülettel, de tényleg nem jutott semmi más eszembe.

- Meg hát ki gondolta volna, hogy leskelõdni fog a perverz? Azt hittem, csak egy pillanat lesz az egész…- Itt szünetet tartott. Gondoltam erõt gyûjt a bocsánatkéréshez. Ehelyett: - Amúgy meg, ahogy észrevettem, nem volt ellenedre. Szóval nem kell a hiszti. Induljunk végre.

Felemeltem a kezem, hogy egy orbitális pofont levágjak neki, õ viszont megragadta a kezemet. Azonnal bevillant, amikor Tabusa ugyanígy ragadta meg a kezemet, amikor fel akartam pofozni.

- Ha tudtam volna, hogy ennyire nehezedre esik a közös munka, nem téged hívlak. – vetette oda.

- Ha tudtam volna, hogy azzal jár a közös munka, hogy folyamatosan megalázol, otthon maradok. – morogtam vissza, aztán félrelöktem és kicsörtettem az ajtón.

***

A faluvezetõ irodájába együtt értünk oda. Valóban ott ült a két esõrejteki, de a teremben jó pár ninja volt még jelen, így hát nem volt feltûnõ, hogy mi is beléptünk.

- Két valakit sajnálok, hogy nem jött: Uchiha Sasuke és Kishuri Tabusa. – hallottam meg az elsõ mondatot az egyiktõl. Mindkét név említésére hatalmasakat dobbant a szívem. Lopva Sasukére pillantottam, aki szintén rám nézett. Lebukástól nem kellett tartanunk, felismerhetetlenek voltunk, de ez akkor is durva.

- Tabusa már nem szabadúszó – szólalt meg a másik. A hangja hasonlított Tabusáéra, de biztosan csak a maszkja torzítja el így. - Állítólag beállt Avarrejtek ninjái közé.

- Nem mondod?

- Állítólag valami csaj miatt. Meg is tudom érteni, ha jó csaj volt.

- Már nem... már nem... tudom számon tartani, mi van ezekkel a bûnözõkkel. Már bocsánat. – bukott ki belõlem a mondat, amit eredetileg másképp akartam befejezni. Minden szem rám szegezõdött. Sasuke lemerevedett.

- Nem is kell. – szólalt meg végül, közönyt erõltetve magára. - Te egy tanár vagy, nem ez a dolgod.

- Oh, kis falunk leggyönyörûbb házaspárja! – derült fel a faluvezetõ. Hitoshi-sama a pozíciójához képest túl közvetlen… mindketten mosolyt erõltettünk az arcunkra, közben Sasuke átkarolta a derekamat és közelebb húzott magához. Úgy láttam, mintha a majom-maszkos ökölbe szorította volna a kezét. Biztosan nem szereti, ha félbeszakítják. – Az akadémián minden rendben?

- Természetesen. Éppen azért jöttünk, hogy jelentést tegyünk. – felelt Sasuke.

- És lenne pár javaslatunk az oktatással kapcsolatban… - tettem hozzá.

- Majd erre is sort kerítünk. – bólintott mosolyogva Hitoshi-sama, majd folytatta a tárgyalást az esõrejtekiekkel.

Avarrejtekben szinte minden a feje tetejére állt, mióta elmentem. A legtöbb ismerõsünket lesújtotta, hogy Tabusával elváltak útjaink, hisz mi voltunk a falu, vagy inkább a világ álompárja. Tabusát senki nem merte faggatni, nem is csoda, amilyen állapotban volt. Én pedig rejtélyes módon elhagytam a falut, mindenki azt gondolta, a szakítás miatt. Így hát mindenki megalkotta a saját ki elméletét, hogy mi lehet a probléma forrása. Legtöbben hûtlenségre gyanakodtak, de még az a hír is felröppent, hogy becsúszott egy gyerek. Persze semelyik állítást sem sikerült bizonyítani. Az viszont biztos, hogy nélkülem mindenkinek elment a kedve a bulizástól. A falu leeresztett.

Sakurának valóban nem tartott sokáig kinyomozni, hogy hová tûntem. Se a szüleim, se a Hokage nem árulta el neki, viszont õ képes rá, hogy megtalálja az irodában akár a legtitkosabb iratokat is. Nem fogadta túl jól az igazságot. Ahogy sejtettem, eléggé felkapta a vizet, sõt árulónak tartott, de hallgatott róla mindenki elõtt. Vajon mit szólna, ha megtudná, hogy Hinatának elárultam, hová megyek, neki viszont nem? Valahogy nem érdekel. Talán már soha nem térek haza.

Már eltelt egy hét, mióta eljöttem. Tabusa egyre többször jutott eszembe, hiába próbáltam elhessegetni a gondolatát. Hiányzott. De azzal nyugtattam magam, hogy csak a megszokás miatt. Nekem most másra kell koncentrálnom. Azért kíváncsi voltam, vajon õ is gondol-e még rám? Na és a falumbeliek? Hiányzom nekik? Vagy cserbenhagytak úgy, mint amikor Naoki feltûnt? Bár mit számít ez most? Itt kellene ugyanazt elérnem, amit otthon.

A helyi szórakozóhelyeket rendszeresen látogattam. Igazi felfrissülés volt Avarrejtek után. Egyeseknek viszont szúrta a szemét, hogy férjes asszony létemre egyedül járok szórakozni, ráadásul szóba merek állni egyedülálló férfiakkal. Arról nem is beszélve, hogy egy tanárnõ nem jár ilyen helyekre. Így hát rávettem magam, hogy elcsábítsam Sasukét is, õ viszont mindig lerázott. Én viszont nem adom fel egykönnyen.

- Nem jössz el ma velem bulizni? – kérdeztem, miközben készülõdtem. Õ az ágyon feküdt.

- Kösz, de kihagyom. – nyögte ki.

- Megint? Az emberek gyanakodni fognak, ha a feleséged megint nélküled járkál el.

- Akkor ne járkáljon el. – pillantott rám.

- De õ nem akar itthon megrohadni, mint a férje. – vágtam vissza.

- Csak hogy tudd, amíg te az itteniekkel bájologsz, én nem itthon rohadok, hanem a munkámat végzem! – emelte fel kissé a hangját.

- Jajj, hát nem mondod? Képzeld, én is a munkámat végzem. – közöltem, mire õ értetlenkedve nézett rám. – Részeg emberekbõl a legkönnyebb információt kinyerni.

- És te kizárólag ezért jársz bulizni. – feküdt vissza ironizálva Sasuke. – Jobban tennéd, ha inkább az óráidra készülnél fel.

- Csak nem panasz volt rám? – lepõdtem meg.

- Még nem… de azok alapján, amiket hallottam…

- Mit hallottál?

- Hát… ha élettapasztalatokra lesznek kíváncsiak, akkor inkább elmennek a nagyanyjukhoz…

- Te hallgatózol az óráim alatt?

- Ha nincs jobb dolgom. Úgy kérdezed, mintha te nem hallgatóznál, mikor én tartok órát.

- Pedig nem. Tudod, nem vagyok kíváncsi a fangirljeidre.

- Miért, szerinted egy buliban más lenne a helyzet?

- Na látod, ezért fogsz egyedül megrohadni. – hápogtam vérig sértve, majd bevágtam magam után az ajtót.

Ekkora egy nagyképû barmot! Tabusa sosem viselkedne így velem! Kezd rohadtul elegem lenni belõle, pedig még csak egy hete vagyunk itt. Bárcsak Tabusa itt lenne! Vissza akarok menni hozzá! Tabusa, Tabusa, Tabusa! Még a bulitól is elment a kedvem.

***

Kedv ide vagy oda, nem is én lennék, ha nem mentem volna el mégis partizni. A pultos már szinte barátként üdvözölt. Az elsõ kérdése az volt, hogy hol hagytam az uramat. Elegem van már, hogy mindenki elõtt mentegetõznöm kell, és hogy miatta engem könyvelnek el rosszéletûnek. Ráadásul az igazi uram Tabusa. Legszívesebben összezúznám ezt az ocsmány gyûrût és visszahúznám az övét.

- Hogy ülhet valaki egy buliban ilyen rosszkedvûen? – csüccsent mellém újdonsült barátnõm, Nami, az egyik vadrejteki jounin. – Várj, kitalálom. Megint lepattintott a pasid.

- Hogy ismerhet ki valaki ilyen jól egy hét alatt? Várj, kitalálom. Tapasztalatból mondod.

- Ha-ha. De nekem mégse a férjem. Könnyebben leváltom.

- Ki akarná leváltani Sasukét? Õ tökéletes. – vigyorogtam.

- Hát ez igaz. Utállak is érte. – ivott bele a vodkájába. – Táncolunk?

- Kicsit késõbb.

- Mutassuk meg, hogy tökéletes Sasukének a felesége is tökéletes.

- Aki akarja, az látja innen is.

- Azért csak mutassuk meg. – hallottam újra, de most jóval mélyebb hangon. Felkaptam a fejem. Sasuke állt mögöttem és a kezét nyújtotta felém.

Gépiesen felálltam, és megfogtam a kezét. A pörgõs zenét azonnal lassúra váltották. A parkettre érve Sasuke maga felé fordított, szorosan magához húzott és átkarolta a derekam. Én nagy nehezen rávettem magam, hogy átöleljem a nyakát. Nem laktak annyian itt, mint Avarrejtekben, úgyhogy szinte minden szem ránk szegezõdött. Mi voltunk a friss hús, akin csámcsoghatnak, és egy hét alatt most értünk egymáshoz elõször. Sõt, Sasuke szerintem most ért elõször nõhöz életében, de rohadt jól csinálta. Jobban izgultam, mint mikor elvesztettem a szüzességem. Egy pillanatig sem tudok csodálkozni azon, hogy az egész világ Sasukébe szerelmes.

- Ettõl még haragszom rád. – törtem meg a csendet.

- Nem érdekel. Nekünk nincs közünk egymáshoz. – válaszolt ridegen, mégis úgy nézett a szemembe, mintha élete szerelme lennék. Ez durva.

- Ha akarom, van. – válaszoltam felvont szemöldökkel, miközben egyik kezemmel hátulról megmarkoltam a koponyáját, emlékeztetve õt a tudatmódosító jutsumra. Kívülrõl úgy tûnt, mintha csak a hajába túrnék bele.

- Itt nem te irányítasz. – közölte, majd hanyatt döntött és megtartott a levegõben, hogy õ lenézhessen rám, így csak én láthattam a felvillanó Sharingant.

Most õszintén, halálra rémülök, amikor csak meglátom a Sharingant, nem meglepõ, hogy el akartam menekülni. Õ azonban fogta a kezem, így visszarántott, beforgatott, majd megcsókolt. Mire eldönthettem volna, hogy visszacsókolok vagy agyonverem, már vége is volt. Alighogy felocsúdtam, Sasuke már ki is kísért az épületbõl.

- Mi az Isten volt ez?! – ugrottam neki azonnal.

- Elaltattam mindenki gyanúját, úgyhogy most már szállj le végre rólam. – közölte, aztán el is tûnt a házak között.

Mire beesteledett, már valahol a Tûz országának határán jártunk. Úgy döntöttünk, hogy itt az ideje egy kis pihenésnek, így betértünk egy fogadóba.

- Egy szobát kérünk. – jelentette be igényét Sasuke a recepción.

- Egy szobában alszunk? – súgtam oda.

- Házasok vagyunk, nem rémlik? – válaszolt fojtott hangon.

Hát ez érdekes lesz. Lehet, hogy a végén még egy abortuszom lesz. A szobába érve nem két külön ágyat, hanem egy franciaágyat láttunk. Nem voltam meglepve. Sasuke azonnal bele is feküdt.

- Öhmm… hé. – szóltam tétován.

- Mi van? – nyitotta ki az egyik szemét.

- Azt hittem te a kanapén alszol…

- Akkor rosszul hitted. – fordult a másik oldalára.

- Hát pedig én biztos, hogy nem alszom a kanapén. – hápogtam.

- Miért kellene ott aludnod? Ez egy franciaágy. Kétszemélyes. – emelte fel a fejét.

Sóhajtottam, aztán lefeküdtem az ágy másik oldalára. Nagyszerû. Egész éjjel nem fogok tudni aludni. Legalábbis ezt hittem. Ehhez képest mikor felébredtem reggel, rá kellett jönnöm, hogy tengericsillag alakban fekve eláztattam a párnát a nyálammal.

- Jó reggelt. – köszöntött Sasuke indulásra készen. Hogy lehet valaki ilyen friss reggel?

- Neked is. Elfértél mellettem? Nem rugdostalak össze? – kérdeztem bûnbánóan.

- Nyugi, ellened meg tudom védeni magam. – oltott le megint, mire egy csodálatos grimaszt kapott tõlem. - Megváltoztatjuk a külsõnket. Veszünk pár új ruhát is.– mondta.

- Haj, smink, minden? – kérdeztem.

- Persze. Minél másabb, annál jobb.

Hát én ezt elég komolyan vettem. Szögegyenesre vasaltam a hajam, aztán jöhetett a szemfesték és a vörös rúzs, hogy vagányabbul nézzek ki. Az öltözékemet is erotikusabbra vettem, mélyebb kivágás, rövidebb szoknya. Ez olyasmi volt, mint a régebbi kinézetem felturbózott változata. Nem igazán hasonlítottam egy tanárnõhöz, de remélem, ettõl még felvesznek. Mikor kilibbentem a fürdõszobából, látszott Sasuke arcán a döbbenet.

- Megfelel? – kérdeztem csípõre tett kézzel.

- Meg. – felelt kurtán.

- Jól nézel ki, ember. – próbáltam bókolni.

- Köszönöm… - mondta, aztán hozzátette: -… asszony.

***

Vadrejtekig már nem volt hosszú az út. Elsõként Sasuke bérelt lakására mentünk. Megbeszéltük, hogy az esetleges kérdésekre milyen válaszokat kell adnunk, aztán az akadémiára indultunk, ahol már vártak minket.

Bár az igazgatónõn látszott, hogy nem igazán van oda a külsõmért, kénytelen volt mindkettõnket felvenni, mivel hetek óta nem jelentkezett senki az állásokra. Körbevezetett minket, bemutatott a gyerekeknek és a falu jouninjainak, akik csapataiba mi fogjuk ajánlani a diákokat. Eddig az órákat is õk tartották. Az elsõ napon csak megfigyelõként vettünk részt, de másnap már magunkra voltunk hagyva. Gyomorgörccsel léptem az osztályterembe, ahol az fogadott, amit vártam: egy csomó rikácsoló, ugráló, idegesítõ kölyök. Rá se hederítettek, hogy beléptem az osztályba.

- Hé! Öööh… Mindenki üljön a helyére! – próbálkoztam, de sikertelenül, úgyhogy fogtam a krétát és dobhártyaszaggatóan végigkarcoltam vele a táblát. Néma csend hullt a teremre. Hiába, ez mindig mûködik. – Most mindenki eldöntheti, hogy örökké vesztes akar maradni, vagy shinobivá akar válni. Aki az utóbbit választja, az most tanulja meg: Tiszteld a feljebbvalóidat! A társaimmal együtt mind értetek dolgozunk. De hogy a munkánknak eredménye is legyen, ahhoz az együttmûködésetekre van szükség.

Láttam a gyerekeken, hogy nem egészen értik, mirõl beszélek. Végül is csak 7-8 évesek lehetnek.

- Erõsebbé, okosabbá és kitartóbbá akartok válni? Tegyétek büszkévé a falutokat! A jövõ a ti kezetekben van!

A beszédem hatására a legtöbbjük szemében eltökéltség csillant. Ettõl voltam annyira berezelve? Csak néhány taknyos kölyök. Elvileg a shinobi-történelemrõl kellett volna órát tartanom, de ott lyukadtam ki, hogy a békérõl magyaráztam nekik. Olyan fogékonyak ennyi idõsen, talán sikerül beléjük nevelnem a béke szeretetét, és nem jönnek újabb Tabusák a világra.

Megkönnyebbülve léptem ki a terembõl, egy csapat kislány viszont azonnal megrohamozott a folyosón.

- Tényleg Sasuke-sensei feleségének tetszik lenni?

- Hogy tetszett õt megszerezni?

- Segítsen, hogy nekem is olyan férjem legyen, mint a tanárnõnek!

Ezt nem hiszem el… már a kislányok is? Mit tud ez a csávó?

- Nyugalom lányok, egyszerre csak egy kérdést, különben a tanárnõtöknek zárlatos lesz az agya. – simogatta meg a fejüket nevetve a mögöttük álló Sasuke, mire a lányok zavartan nevetgélni kezdtek. Azt se tudják mi az a zárlat, akkor meg mit vihognak rajta? Várjunk csak, ugye most nem néhány 9 évesre vagyok féltékeny?!

- Ha jól tanultok, nektek adom õt. – mondtam, mire felcsillant a szemük.

- Szóval adjatok bele mindent! – mosolygott rájuk Sasuke-sensei, mire a lányok sikongatva odébbálltak.

- Hogy csináltad? – kérdeztem.

- Értek a gyerekekhez.

- Az én diákjaim inkább félnek tõlem.

- Meglep? – savazott ismét.

- Csak hogy tudd, az összes kisfiú utál téged. – vágtam vissza.

- Megszoktam.

- Meg az összes jounin férfi is… - tettem hozzá, mire kérdõn rám nézett. -… a gyönyörû feleséged miatt.

Egy ideig csak bámult rám, aztán lassan öntelt mosolyra húzta a száját. Pedig ha tudná, mekkorát kamuztam…