A falu biztonságát csak azért nem szidom, mert nem sokkal rosszabb Völgyrejtekénél. De semmi a Felhõrejteki vagy az Avarrejteki biztonsági rendszerekhez képest, úgyhogy különösebb gond nélkül bejutottam, utána felvettem egy átlagos skinobi alakját. A foglyul ejtett nõ kiképzett, nagyjából ki kicsoda, és mondott egy frissen csatlakozott klánt, akinek a tagjaként bemutatkozhatok, így nem keltek gyanút, ha senki sem ismer.

Átlagos szürke hajú fiatalemberré változtam. Aki ismer, az így is kitalálja, ki vagyok, de a régi körözési plakátomról nem lehet fölismerni. Szóval most egy új klán tizenhat éves kölyke voltam. Keresve se találtam volna jobb álcát.

Elsõ dolgom volt felderíteni a falut. Nem volt nagy, így ez nem tellett sok idõbe. Aztán beültem egy dangóra egy étterembe, és végre meghallottam, amit akartam.

- Igen, én is hallottam. Suzume és a csapata ment el rá. – Suzume a foglyaink sensei-ének a neve. – Furcsa, hogy a szomszéd földesúr itt sétáltatja a macskáját.

- Suzumééknek pedig elég sok idõbe telik visszahozniuk. Remélem nem történt semmi baj.

- Ki tudja. Az utóbbi idõben nagyon megszaporodtak a rablók a környezõ erdõben.

- Talán jobb lenne, ha a fõnök utánuk küldene valakit.

- Kumiko is rég elment már, azzal a Vízesésrejtekivel ment valahova de… öcsi, jól vagy?

Én ugyanis a név hallatán egy egész dangót lenyeltem, és ököllel vertem a mellkasomat, hogy megmentsem saját életem. Végül lecsusszant, és kissé kábán a két komához fordultam.

- Ja… aha… az elõbb egy nõt emlegettek. Ki is volt?

- Ja, Kumiko? Azt higyem, egy tanár az akadémián. Õ és a férje nemrég csatlakoztak a faluhoz. De kár, hogy házas!

- Menj már, egy magadfajta lúzernek amúgy sincs nála esélye.

- Mert te talán több sikerrel járnál?

Nem törõdtem velük. A Kumikó nem gyakori név. Utána kellett járnom. Felálltam, és az akadémia felé vettem az irányt.

- Elnézést, egy tanárt keresek – mondtam a portán.

- És meg tudnád mondani a nevét?

- Nem… csak annyit tudok, hogy Kumikónak hívják.

- Kumikó-sensei? Azt hiszem, õ szabadságot vett ki, hogy megejtsen egy látogatást.

- Nem tudja, mikor ér vissza?

- Nem mondta. Mit szeretnél tõle?

- A… kisöcsém tanulmányait beszélném meg vele.

- És mi a neve?

- A Nukuran klán tagjai vagyunk.

- A Nukuran klán nemrég csatlakozott a faluhoz. Tudtommal még nincs növendékük az akadémián.

- Hát… éppen ez az. Be akarjuk íratni az akadémiára.

- Mi a teljes neve?

- Nukuran… Nodaris – mondtam rövid habozás után.

- Ezt megbeszélhetjük – mondta valaki, mikor a vállamra tette a kezét.

Ráadásul a bal vállamra, úgyhogy kitapinthatta mûkaromat. Megfordultam, és egy ismerõs arcot pillantottam meg. Legutóbb is találkoztam vele: fekete haj, hideg tekintet, ellenszenves fölényesség, nem tudtam a nevét, de nem bírtam a képét.

- Mondták már neked, hogy nagyon hasonlítasz Kishuri Tabusára? – Kérdezte.

Most is valahogy ismerõs volt, de nem tudtam volna megmondani.

- Nem t’om, ki az – válaszoltam ridegen. – Megtudhatnám, ki maga?

- Kumikó férje. Én is tanár vagyok. Velem is megbeszélheted az öcséd beiratkozását. - Vállamra tette a kezét, és kikísért az iskolából. – Vagy akár azt is elmesélheted, mit keresel ebben a faluban, mert ha csak Kumikót, azt nagyon megkeserülöd.

- Ki vagy te? – Kérdeztem.

- Titkosított. A kérdésre felelj.

- Titkosított – mondtam kihívóan.

- Tsunade-sama tudni fog errõl.

- Nem gáz, meg tudom neki magyarázni. – De azért hátat fordítottam neki, és eloldalogtam.

Az ismeretlen avarrejteki alaposan felhúzott. Nem is néztem az orrom elé, míg el nem értem a falu kapuját. De ekkor…

- Tabusa?

Felnéztem, és egy ismeretlen nõ állt elõttem.

- N-nem tudom, kire gondol – Dadogtam.

- Dehogy nem – válaszolta pókerarccal. – Csak megfiatalítottad magad, és eltûntetted a pótkarod. Nem túl elmés álca.

- Ki maga?

- Én… én vagyok az… Kumiko.

- Te, Takumi, figyi… - szólaltam meg hosszú hallgatás után. A franciaágyunkon ültem, kezeimmel az elõttem bukdácsoló kismajmot terelgettem. – Nem hagy nyugodni, amit mutattál… Vissza kéne térnem Avarrejtekbe.

- Amennyire emlékszem Avarrejtekre, ott nem így mûködnek a dolgok. Nem mehetsz csak úgy vissza. – felelte a karosszékben ülve, fel sem nézve az újságból.

- Tudom… de senkinek sem kell megtudnia. Egy hét sem kéne. Itt a suliban úgyis tavaszi szünet lesz jövõ héttõl.

- Ezt a „senkinek nem kell megtudnia” részt hogy képzelted? Avarrejtek az egyik legkeményebben õrzött falu a világon.

- Nem rémlik, hogy én is avarrejteki vagyok? Ismerem az õröket. Néhány meg is bízik bennem annyira, hogy falazzon nekem.

- Te most komolyan ezen gondolkozol? Ha visszamennél, csak rontanál a helyzeten. Már így is mindenki utál. Az a két ember meg, akinek hiányzol, csak még jobban elkeseredik, ha eljössz.

- Milyen mindenki utál? – csaptam az ágyra, amitõl a kis maki elgurult. Hirtelen kaptam utána, nehogy leessen az ágyról. – Amúgy meg biztos, hogy jobb lesz, ha láthatnak. Annyira megsajnáltam Narutot. Olyan nekem, mintha a testvérem lenne. Ezt is tõle tanultam. – néztem a majmomat.

- Mi ez a hirtelen kötõdés? Sosem láttam rajtad, hogy bárki érdekelne, mindig magadat szeretted a legjobban.

- Mekkora bunkó vagy. – mondtam, pedig igaza volt. – Hát most már hiányoznak, képzeld el.

Pukkanás kíséretében egy valamivel nagyobb majom tûnt fel.

- Kumiko, kérlek, fejezd be a felesleges idézéseket. – szólalt meg szigorú hangon. – A testvéreim csak vészhelyzet esetében idézhetõk meg, csak akkor, ha segítségre van szükséged.

- Hát képzeld, Renma, arra van.

- Valós segítségre. – torkollt le. – Amire másnak szüksége lehet, amíg te itt szórakozol.

- Ajj, hagyjuk már. Mióta a Harmadik elment, alig van dolgotok. Meg amúgy is, kinek az életét tudná megmenteni ez a kis vakarcs?

- Elég a tiszteletlenségbõl. Õ itt Koenma, a majomkirály, Enma fia és jogos örököse, a klánunk egyik legfontosabb tagja. De honnan is ismerhetné a képességeit egy ilyen másodosztályú kunoichi, mint te?

- Na jólvan, ebbõl elég, arra van az ajtó. – mutattam, mire egy dühös ciccenést követõen mindketten köddé váltak.

- Látom, feszült vagy. Talán tényleg szükséged lenne erre a kis kirándulásra. – szólalt meg Takumi.

- Milyen kirándulásra? – nyitott be Sasuke.

- Ja, igen, róla el is feledkeztem. Ugrott az egész. Egyébként, hé! Máskor ne ronts be ilyen hirtelen, mi lett volna, ha meztelenek vagyunk? – hápogott Takumi, majd hangosan nevetni kezdtünk. Nem úgy, mint Sasuke, aki totál faarccal állt az ajtóban.

- Visszatérnék Avarrejtekbe pár napra… - kezdtem félve.

- Remek, én is. – biccentett.

- Látod? – fordultam széles vigyorral Takumi felé. – Egyébként te miért?

- Utánanéznék pár dolognak az irattárban. A küldetés idõtartamát is módosítanám.

- Remek! – vigyorogtam. – Várj csak? Hogy módosítanád?

- Egy évvel meghosszabbítanám, ugyanis nem olyan tempóban haladunk, mint kéne.

- Öhmm… rendben, persze. – feleltem lehervadt mosollyal. Ez Takumi figyelmét sem kerülte el.

***

Sasukével sokkal kevesebbet kellett aggódnom. Így legalább csak a „barátaim” elõl kellett elrejtõznöm. Az éjszaka leple alatt persze könnyebb dolgom volt. Sasuke elindult a saját dolgára, én pedig az enyémre. A szüleimnél kezdtem, ez volt a leggyorsabb. Ezután Hinata következett. Sokáig sírva ölelkeztünk, aztán elmeséltam, mik történtek velem.

- Szóval most már egész jól megvagytok Sasukével igaz? De már nem úgy beszélsz róla, mint mielõtt elmentél.

- Igen… valami megváltozott, mióta elraboltak. Olyan… érzéketlen lettem. Persze Sasuke még mindig nagyon vonzó, de már nem igazán akarom magamnak.

- Akkor talán… - mosolyodott el.

- Nem, õt sem. Csak felhúzom magam, ha rá gondolok. Senkit nem akarok most.

Pár másodpercig hallgattunk.

- Na és te? Mi a helyzet Narutoval?

- Ahjj ne is mondd. Tönkretette, hogy elmentél.

- Hallottam róla… de miért nem látogattad meg? Biztos vagyok benne, hogy örökre elfelejtene engem, ha megvigasztalnád. – böktem vállba vigyorogva.

- Nem akartam zavarni… és biztos nem örülne, ha bárki ilyen állapotban látná.

- Jajj Hinata, mindig csak a kifogások…

***

Ezután a völgyrejtekiekhez ugrottam be, pontosabban Hikarihoz. Az öt legerõsebb férfi aludt a szobája elõtt, akik persze felébredtek a jöttömre. Elõször azt hittem, tényleg elvágják a torkom, de az utolsó pillanatban észbe kaptak.

- Kumiko! Te meg mit keresel itt? – meresztette rám a szemét Takeshi. Még mindig ugyanolyan szívdöglesztõ volt, mint amikor elõször láttam.

- Jól vagy? – ölelt meg Tamaki.

- Örülök, hogy látlak. – mosolygott rám Sora.

- Igen, minden oké, ti is jól vagytok? – néztem elsõsorban Sorára. – Hikarihoz jöttem. Egyébként Tamaki, hogyhogy nem Inonál? – tettem fel a rizikós kérdést.

- Áhh, dobtam a csajt. Még régebben. Sok minden történt, mióta elmentél.

Hát annyit legalább megtudtam, hogy Ino nem csalta meg… vagy legalábbis nem Takumival.

- És az igaz, hogy te és Tabusa újra együtt? – szólt közbe Takeshi.

- Mi? Honnan veszed ezt? – kérdeztem, miközben lassan Sorára siklott a tekintetem.

- Én csak az igazat mondtam nekik, Kumiko. – emelte maga elé védekezõn a kezeit.

- Szóval nem? Ezt mindenki örömmel fogja hallani. – vigyorgott Takeshi, mire én is elnevettem magam.

- Igen? Szóval nem utál az egész falu?

- Miért utálna? Mindenkinek hiányzol.

- Hát azért… nem mindenkinek. Sakura állítólag a földbe fog döngölni, ha meglát. – vigyorgott Tamaki.

- Pff, na, azt szeretném én látni. – húztam önelégült mosolyra a számat.

- Hát azt én is. – tette hozzá Sora, mire mind nevetni kezdtünk.

A hangzavarra Hikari is kijött a szobájából. Szorosan megöleltük egymást. Pár szót váltottam még velük, aztán végül Narutohoz indultam. Úgy éreztem, õ fogja a legnehezebben viselni, ezért õt hagytam utoljára. Inot és Sakurát jobbnak láttam kihagyni.

Lassan nyitottam be a lakásába. Szinte teljes sötétség volt.

- Naruto? Itt vagy? – szólaltam meg bátortalanul.

- Kumiko-chan? Te vagy az? – emelkedett fel egy sárga fej az ágyból. – Tényleg te vagy az!

Kipattant az ágyból, hozzám rohant, jó szorosan megölelt és megpördült velem.

- Jajj Naruto… hát így hiányoztam? – fogtam az arcát a kezeim közé.

- Nagyon! Talán még sosem voltál ilyen sokáig távol.

- Na de így begubózni a szobádba? Se ramen, se küldetés, se barátok?

- Jajj, az nem miattad van! Kibával fogadást kötöttem, hogy meddig bírom szobafogságban. Még két nap és én nyerek! – vigyorgott a tarkóját vakarva.

Azonnal le is hervadt a mosolyom. Csüggedten sétáltam el mellette, majd leültem az ágyára.

- Kumiko-chan… valami rosszat mondtam?

- Dehogy, Naruto… de azt hallottam, hogy emiatt Tsunade sem ad neked küldetéseket. Hogy lehet ez?

- Mi? Ez nem igaz. Simán csak nincs mostanában S-osztályú küldetés. Ugyanis én már csak olyanokat kaphatok. – húzta ki magát peckesen, majd leült mellém az ágyra. – Tényleg nagyon hiányoztál. Jó, hogy itt vagy. Mi lenne, ha két nap múlva közösen edzenénk? Vagy már egyedül is meg tudod idézni Enmát? – vigyorgott.

- A fiát már igen. Innen már csak egy lépés a majomkirály. – vigyorogtam én is. – De nem fog menni, Naruto. Csak mostanra jöttem haza, holnap hajnalban indulunk vissza.

- Indulunk? Sasuke is itt van? Miért jöttetek?

- Igen, itt van, az irattárban kutat. Én pedig fõleg miattad jöttem, azt hittem, azért zárkóztál a szobádba, mert nem bírtad a hiányomat.

- Kumiko-chan… Tényleg megtenném érted. Se ramen, se küldetés, se barátok. – nézett mélyen a szemembe, halálosan komolyan.

- Ez a te ninja utad, mi?

- Olyasmi. – vigyorogtunk össze.

Megumi kinyitotta az ajtót, én meg érdeklõdve figyeltem. Az ajtóban álló férfi akkora volt, hogy elõször szája fölött semmi nem látszott belõle. Aztán lejjebb hajolt, hogy megcsodálhassuk rozsdabarna üstökét, és ugyanolyan szakállát. Maga a koma egy kigyúrt állat volt, még Takeshi barátom is megirigyelhette volna izomzatát, ami pedig nem kis szó.

- Saru és Kuro Megumi! – Dörmögte. – Örülök, hogy együtt látlak titeket. Ez azt jelenti, hogy készen álltok az indulásra.

Megumi szó nélkül bólintott. A férfinak is egy hátizsák húzta a vállát. Fejével intett, hogy kövessük, és mi így tettünk. Így hát vadfölde felé vettük az irányt rejtélyes társunkkal, aki nem zavartatta magát különösebben a bemutatkozással. Persze a modortalansága nem nagyon érdekelt, ugyanis nagy kõ esett le a szívemrõl. A koma ugyanis abba az archetípusba esett, aki sokat gyúrt karra, moderáltan lábra, és semmit agyra, vagyis a bicepszének kerülete, és az IQ-ja, tutira fordítottan arányos.

- Arra azért kíváncsi lennék – jegyezte meg kizökkentve. – Hogy mit csináltál Megumi szobájában. Mivel maszkot viselsz, elvileg zárkózott vagy a kívülállók felé, pláne ha az egy ködrejteki missing-nin. Szóval vagy csak azért van rajtad a majom-maszk, hogy menõbbnek tûnj, ami nem sikerült, vagy csak álcának használod ezt az attitûdöt, méghozzá csapnivaló módon.

Há… na, igen, persze mindig fenn áll annak az esélye is, hogy tévedek.

- A hülyén használt titkolózásról úgy oktass ki, hogy a bemutatkozás tõled is elmaradt.

Hátrafordult, és vetett rám egy lesajnáló pillantást, majd ennyit motyogott.

- A nevem Kuma.

- Értem, szóval medve. Nekem meg biztos Saru, vagyis majom az igazi nevem.

- Miért érdekel annyira az igazi nevem?

- Csak próbállak beazonosítani. Az elõbb te is ezt tetted.

Erre már nem tudott mit válaszolni. Pár óra gyaloglás után megérkeztünk vadrejtek erdeibe. A hátizsákjainkat egy fa tövébe rejtettük el, és vadászni indultunk. A terv az volt, hogy a szomszédos földesúr, akinek az utasítására ide jöttünk, ad egy D szintû küldetést a falunak, például, elveszett a macskám, vagy valami hasonlót, egy csapat újonc gennin és a sensei-ük beállít, akiket mi rövid úton jobblétre szenderítünk, és oda küldik kutatni az egyre erõsebbeket, akikkel ugyanezt tesszük.

A terv öldöklõs részével kell valamit kezdeni, de úgy, hogy az agyas melák meg ne orrontson valamit, mert így életbe lép a legrosszabb eset, és Gorugota rájön ki õ, és hogy irányíthatja.

A csapat meg is érkezett. Szegény gyerekek nem lehettek idõsebbek tizenkét évnél. A sensei-ük egy meglepõen fiatal nõ. Az egyik kissrác kicsit alamuszinak tûnt, a másik élénknek és vidámnak, a lány pedig bõkezûen osztogatta csípõs megjegyzéseit. Majdnem felsóhajtottam a nosztalgiától: olyanok voltak, mint Sora, én és Hikari kiskorunkban.

Úgy döntöttem (bár tudom, hogy utálni fogom magam miatta), hogy ha valakit be kell áldozni, hogy a melák eltiporja, az a sensei legyen. Kedves lánynak tûnt, és vérzett a szívem, hogy így döntöttem, de neki több esélye volt a túlélésre, ha kettesben hagyom õket.

Én az egyik út menti fa alsóbb ágán gubbasztottam, míg a többiek elfoglalták a helyüket. A gyerekek vidáman csevegtek, a mesterük pedig büszkén nézett rájuk. Aztán támadásba lendültünk. Én egy karddal, Megumi kettõvel, a magát Kumának nevezõ pedig két tüskés fém bokszerrel. A hangos kissrác tõrt rántott, két csapattársa shurikeneket dobott ránk, a mesterük pedig egy tûz-jutsuval indított. A gravitációs jutsummal szét kergettem a lángokat, majd az egyik kissrácot bevágtam a bozótosba, és utána ugrottam.

Nem akartam, hogy Maci Laci gyanút foglyon, úgyhogy még nyúztam egy darabig a kölyköt. Éppenséggel nem volt rossz a korához és a rangjához képest. A dobásai szépek voltak késsel és csillaggal is, a tõr forgatásához is jól értett, csak csiszolatlan volt szegény.

Egy ideje már hadakozhattunk, mikor felemeltem a kezem. Õ inkább azért állt meg, mert meglepõdött.

- Mi van, nem harcolunk? – Kérdezte.

- Nem – válaszoltam kurtán. Az csak azért kellett, hogy a melák ne fogjon gyanút – jegyeztem meg. – Az a célom, hogy annyiótokat megmentsem, ahányat csak tudok. Ehhez viszont az kell, hogy egy darabig ne halljanak felõled a faluban. Úgyhogy a…

Elhallgattam, mert a kissrácnak elakadt a lélegzete. Megfordultam, és az utolsó dolog, amit megláttam, egy kemény ököl volt.

Arra ébredtem, hogy gyilkos fejfájás gyötör. Kis késéssel jöttem rá, hogy nincs rajtam a maszkom. Fel akartam ülni, de valaki visszanyomott.

- Még pihenned kell – mondta egy nõi hang. – Nagyon csúnya sebet kaptál.

Kezdett kitisztulni a látásom. A nõ térdelt fölöttem, mellette a három protezsáltja, akit az erdõben láttunk.

- Nem mondod, hogy megverted azt a mamlaszt – nyögtem.

- Nem volt rá szükség – dörmögte az említett.

Körülnéztem: egy barlangban voltunk, ahova õ most sétált be, továbbra is magán tartva tüskés bokszereit.

- Gurizuri zsoldosnak álcázta magát, hogy információt gyûjtsön Kõrejteknek Esõrejtekrõl, és õt is ideküldték.

Gurizuri. Szóval ez volt az igazi neve. Nem tudom, miért, de illett hozzá.

- Ismerõs sztori – nyögtem, miközben a vörös hajú nõ tovább gyógyította a fejsérülésem.

- Igen – hagyta rá. – A társnõd szerint az volt a célotok, hogy hosszú távon áthúzzátok a szomszéd hadúr terveit. Csak hogy Gurizuri, akinek ugyanez az ötlete támadt, nem tudott errõl, és neked rontott, gondolván, hogy megpróbálod megölni a tanítványaimat.

- Észnél vagy, ember? Azokkal a karmokkal kilyukaszthattad volna a koponyámat.

- Öhm… - dünnyögte. Most elõször látszott annak az idiótának, akinek eredetileg képzeltem.

- A helyzet az, hogy nem csak volna – világosított fel a vörös hajú nõ. – Tényleg elég csúnya a fejsérülésed. Ha nem lenne a maszkod, most csak annyit tudnék tenni, hogy összekaparom a fejedbõl maradt pürét.

- Akkor siess, és gyógyíts meg! Be akarok menni a faluba.

- Neked most nem kéne sehova se menned – mondta Gurizuri. – Megumi meg én majd…

- Hol van Megumi?

- Az erdõben õrködik, hogy Gorugota utánunk küldött-e valakit.

- Nekem ugyanez a tervem a faluban. Te maradj itt, és õrizd a rejtekhelyet. A három hely közül a faluban számíthatunk csetepatéra a legkevésbé, és mivel most én vagyok a legsebezhetõbb, nekem kell oda mennem.

Gurizuri még tiltakozni akart, de aztán rábólintott.

- Legyen.

- Mondjuk az kár, hogy valaki eltörte a maszkom – füstölögtem. – Így nehezebb lesz álcáznom magam.

- Álcáznod? Shinobi vagy, te szerencsétlen! Válts alakot!

Végülis egyikben sem tévedett.

- De Kumiko, ha tudnád, mi történt Avarrejtekben, mióta eljöttél… - nevetett Takumi.

- Mi? Mirõl beszélsz?

- Hát… - kezdett bele Takumi, miután nagy levegõt vett. – Legelõször Sakurát és Inot kellett volna megkeresnem, õk a legjobb barátaid. – Itt megköszörültem a torkom. – Szóval Sakura egy kicsit ki van rád akadva… Ino is elég nagyot csalódott. Öhmm figyi, inkább nézd meg magadnak.

- Szabad? – kérdeztem rá, mire õ bólintott. Sasuke magunkra hagyott. Aktiváltam a jutsumat.

***

Konoha utcáit láttam. Olyan kihaltnak, élettelennek tûnt minden. Azon tûnõdtem, vajon azért van-e, mert eljöttem.

A Hokage éppen a szokásos teendõit végezte, mikor benyitottam… mármint Takumi. A helyzet rövid felvázolása után a Hokage ennyit mondott:

- Sajnos semmilyen információt nem adhatok ki Kumiko küldetésérõl, még neked sem Takumi. Nyugodj meg, kivizsgáltatom az esetet. Bár úgy gondolom, csak félreértés történt.

Takumi ezután Naruto keresésére indult. Útközben gyanús beszélgetés ütötte meg a fülét.

- …Hikari soha nem lép le szó nélkül. Szerintem valami baj érte.

Takumi megszólította a beszélgetõket, akikrõl kiderült, hogy völgyrejtekiek. Én ismertem mindegyikõjüket.

- A helyzet az, hogy az egyik barátomat, Kumikot - biztos ismeritek - tegnap elrabolták. Vagyis azt hiszem… a társa furcsán viselkedett vele... erõszakosan. Jobb, ha tudtok róla, talán lehet valami közös a két esetben.

A völgyrejtekiek sokatmondóan összenéztek.

- Kösz az infót. – felelt az egyik, Tamaki volt az, majd mind elrohantak.

Takuminak végül sikerült eljutnia Ichirakuhoz. Vicces, hogy soha senki nem a lakásán keresi Narutot.

- Hetek óta nem láttam. – felelt az öreg gondterhelt arccal. – Mióta Kumiko elment, nem jön hozzánk enni. Te érted ezt? Soha nem viselkedett még így. Mikor már három napig nem jött, megkértem a lányomat, hogy vigyen neki rament. Azóta naponta visz neki. Azt mondja, Naruto begubózott a szobájába és ki sem mozdul onnan. Állítólag a Hokage küldetésre sem küldi emiatt. Ki hallott még ilyet?! Aggódom érte. Mi van, ha az a lány hónapokig nem jön vissza?

- Nem is tudtam, hogy ennyire közel állnak egymáshoz Kumikoval. – szólt közbe Iruka-sensei. – Közben meg folyton Sakura körül legyeskedik. Sõt, úgy hallottam, Hinatával is akar valamit… Rengeteget változott ez a kölyök.

- Bezzeg az a Kiba… kivirult, mióta a lány elment. Nem értem… öreg vagyok én már ehhez… - zsémbelt az öreg.

Engem nem lep meg különösebben, miután kitöröltem magam az emlékezetébõl… Gondolom Takumi ezek után jobbnak látta, ha nem említi meg Narutonak, hogy „elraboltak”, úgyhogy végül Sakura és Ino következtek.

- Szóval tudjátok, hogy mi van Kumikoval? – fordult Takumi a két lányhoz Ino szobájában, akik az ágyon ültek.

- Hogyne tudnánk… az az áruló… - sziszegte összeszorított kézzel Sakura.

- Csatlakozott Sasuke küldetéséhez… állítólag, de nekünk egy szót sem szólt semmirõl. – tette hozzá Ino.

- Félt a szemünkbe mondani. Sunyi kis patkány.

- Sakura! Azért ez túlzás…

- Mi lenne túlzás? Gyerekkorunk óta legjobb barátok vagyunk, és hónapokra, vagy talán évekre elment egyetlen szó nélkül. Ennyit ér neki a barátságunk? Ráadásul Sasukével… tudja, hogy Sasuke nekünk… nagyon fontos. Szemét…

- Hé… lehet, hogy megtiltották neki, hogy bárkinek szóljon, vagy ilyesmi. Hiszen csak a Hokage tudott errõl, de még õ sem árulta el. Te nyomoztad ki.

- És te ilyennek ismered Kumikot? Aki elõbbre valónak tartja a parancsait a barátainál? Annyira naiv vagy Ino…

- Néha mindannyiunknak kell nehéz döntéseket hoznia…

- Hûûû, marha nehéz lehet Sasukével kettesben. – pattant fel Sakura. – Döntsd el, kinek az oldalán állsz. – vetette oda, majd kiviharzott a szobából.

Takumi és Ino is nagyot sóhajtottak.

- Szóval te még nem utálod Kumikot?

- Hát… csalódtam benne, az biztos. De az igazság az, hogy pontosan úgy cselekedtem volna, ahogy õ… úgyhogy igazából megértem. – mondta, miközben felállt az ágyról és egyre közelebb lépett hozzám, vagyis Takumihoz.

- Ino, szerintem Kumiko nincs jó kezekben Sasukével. Erõszakosan bánt vele. Rossz elõérzetem van.

- Nyugi… Sasuke egyszerûen szigorú típus. Kumikonak ez bejön. – hajolt egyre közelebb.

A következõ, amit láttam, az Ino meztelen felsõteste volt alulnézetbõl.

***

- MIAZISTEN?! – hördültem fel, mire az egész iskola rám bámult.

- Ja ööh, igen, ezt elfelejtettem. Ezután már nem történt semmi, kiléphetsz.

- Pff… nem ismerek rád… - csóváltam rosszallóan a fejem. Ráadásul úgy tudtam, Ino Tamakival jár. Természetesen eszemben sem volt kilépni. Szépen megvizsgáltam mindent, amire kíváncsi voltam. Bár Ino testét elnézve, ami ebbõl a szögbõl csak még tökéletesebbnek tûnt, felszínre törtek elfeledettnek hitt komplexusaim.

- Szóval? A barátaim utálnak, Naruto depressziós lett, a falu pedig leeresztett. Mindig is gondoltam, hogy én vagyok Konoha szíve és lelke, de azért ez meglepett. – hülyéskedtem.

- A távozásod mindent felforgatott. Még mindig nem vagy kispályás. Büszke vagyok rá, hogy ismerlek. – paskolta meg a vállam Takumi.

- Én nemkülönben, kedves leendõ faluvezetõ. – hajtottam fejet vigyorogva.

- Aztán? Összejöttetek Sasukével, miután megmentett?

- Nem mentett meg. Kiszabadítottam én magam.

- Ahjj, a kérdésre válaszolj!

- Honnan tudjam? Két napig kómában voltam, utána meg amnéziás.

- Akkor szerintem kihasználta. Megvoltál neki. Többször is. – vihogott idétlenül.

- Remélem. – feleltem, mire még jobban röhögött. – Figyi, nincs kedved maradni pár napig?

- Nálatok? Nem biztos, hogy ezt jónéven vennék az itteniek.

- Majd azt mondom, hogy az öcsém vagy.

- Bátyád.

- Akkor az. Amúgy is úgy tudják, hogy vízesésrejteki vagyok. Tökéletes.

- Na és a kedves férjed?

- Kit érdekel?

Lassan kinyitom a szemem. Érzem, hogy rajtam van a fa maszk és a pótkar is. Egy kényelmes kórházi ágyon feküdtem. Felsóhajtottam, és igazi karommal benyúltam maszkom alá, hogy megmasszírozzam arcomat. Bõröm kezdett bepállni a folyamatos fedettségtõl. Az ágy mellett Hanabi-t pillantottam meg, aki zölden izzó tenyérrel gyógyította sérüléseimet.

- Végre felébredtél! – Mondta.

- Nem bántam volna, ha többet nem ébredek föl – sóhajtottam, miközben a maszkomért nyúltam, hogy levegyem, de Hanabi megragadta a csuklóm.

- Ugyan, Saru, mindenki szenved néha vereséget. Az ellenfeled ráadásul egy híresen képzett shinobi volt.

Ezt nem Hanabi mondta. Úgy ültem fel, mint aki rugóra jár, és elképedve bámultam a kórház ablakpárkányának dõlõ Gorugotára.

- Jó látni, hogy fölépültél, mert a bravúros helytállásodnak hála Pain-samának feladata van számodra.

Kis híján keserûen elnevettem magam, és hallgattam, miket ad a bábja szájába.

- Megkaptuk az elsõ S-osztályú küldetésünket. A helyi ninják viszont nem éppen… az erejükrõl és óvatosságukról híresek, úgyhogy ha lehet, nem bíznám rájuk, inkább három zsoldost küldenék. Te vagy az egyikük. KuroMegumi a másik, vele mostanában úgyis gyakran dolgoztál együtt. A harmadik tag egy számotokra ismeretlen úriember, vele majd összeismerkedtek. Valamint Pain-sama üzeni, hogy ajánlja, hogy sikerrel járjatok, a földesúr ugyanis elég borsos összeget ajánlott a szolgálatainkért.

- Miért nem jöhet velem Tori és Inu?

- Mert õk meglehetõsen hamar alulmaradtak Uchiha Sasukével szemben.

- Mi lenne a feladatunk?

- Egyszerû politikai gyilkosságsorozat, gondolom egy magadfajta bérgyilkosnak ez semmi újdonság. Nemrég alapult egy új ninja-falu, Vadrejtek. Egy szomszédos földesúr ebben nagy lehetõségeket lát. Annyi a dolgotok, hogy ottani ninjákat öldököltök. A kis halakkal kezditek, így szép lassan vonzzátok magatokra az egyre erõsebb ninják figyelmét, és mikor már a falu kellõen meggyengült, legjobb esetben a vezetõje is meghalt, a földesúr belátja, hogy ha egy ninja falu van a földjén, az nem épp egy életbiztosítás, úgyhogy elfogadja a bérlõnk ajánlatát, és hagyja, hogy az õ katonasága védje a földet, ezzel megszállja azt. Ennyire egyszerû az egész.

- Máris megkezdjük a vadászatot.

- Remek. A csapattársaidat már informáltam. Hosszú útra csomagolj, mert további utasításig a környezõ erdõben kell maradnotok.

Felkeltem, és miután összecsomagolás néven felkaptam a táskámat, amibõl szinte semmit nem pakoltam ki, elsõ utam Megumihoz vezetett. Mikor ajtaján kopogtam, szinte azonnal ajtót nyitott.

- Rémes, ugye? – Kérdezte, mikor szinte még be se csukta mögöttem az ajtót. – Csak azért kell embereket ölnünk, hogy egyik földesúr megszállhassa a másik földjét.

- Borzalmas. Éppen ezért nem terveztem engedelmeskedni a parancsnak.

- Mit forgatsz a fejedben?

- A kiiktatandó személyeket elbújtatjuk, és fogva tartjuk õket. Még nem tudom, hogy, mert valószínûleg nem fogunk az erdõ közepén egy chakraelszívó cellát találni.

- Vagy akár be is avathatnánk õket az ellenséges földesúr terveibe, és lehet, hogy a politikai cécót átvészelhetik a falu összeomlása nélkül.

- De szerintetek egy ilyen földesúr alatt akarnak majd szolgálni? – Kérdeztem.

- Akkor velük együtt visszaverjük az ellenséges földesúr támadó katonáit.

- Ha nem akarjuk, hogy páros lábbal kirúgjanak minket, akkor a megszállásnak sikerülnie kell – motyogtam lelombozva.

- Én igazából már azt sem bánom, ha így lenne – fintorgott Megumi. – Ha ilyen küldetéseket itt elfogadnak, én nem akarok itt maradni. De hát, ha nem engem, akkor mást küldenének. Akkor legalább hátha meg tudom védeni õket.

Töprengve néztem a lányra:

- Mondd csak! Te miért lettél egyáltalán bérgyilkos? Sejthetted volna, hogy ilyen feladataink lesznek.

A lány ehelyett hét kardból álló fegyverzetére mutatott.

- Tudod, ködrejtekben szokás kiválasztani hét rendkívüli kardforgatót, akik rendkívüli kardokat kapnak.

- Mint Kisame és a Samehada. Vagy Zabuza és a Kivégzõpenge – bólintottam.

- Úgy van. Én abba a csoportba kerültem, ahonnan a következõ nagy kardforgatót kiválasztják. Ugyanis nemrég visszaszereztük az egyik kardot, helyesebben kardpárt, a Kibát. Csakhogy a szokás, akirõl beszéltem, hogy… - habozott. Látszott, hogy fájdalmas emlékeket bolygattam meg. -… a hét kardforgató egymás ellen harcol, és…

Nem folytatta, hanem összeszorította a szemeit, amikbõl kicsordult egy-egy könny.

- Az lesz a nagy penge forgatója, aki túléli a harcot – fejeztem be helyette, mire õ bólintott.

Végül lenyelte könnyeit, és kissé rekedtes hangon folytatta:

- Egy barátom, egyben a legnagyobb riválisom is a karforgatók között volt. Mondjuk a versenést végül lezárhattuk – nevetett keserûen. - Megelégeltem, hogy a társaimra is lehetséges célpontként kell tekintenem, ezért inkább megszöktem. A hét kardomból hat emlékeztetõ arra, hogy miért nem akarok soha többet Ködrejtekbe tartozni.

- És ezért nem akarod hagyni, hogy tönkretegyenek egy falut. Egyet értek. Majd kitalálunk valamit, hogy áthúzzuk a számításukat, de Gorugotának ne is tûnjön fel, hogy direkt csináltuk. Csakhogy van ennek egy kis akadálya.

Mintha végszóra történt volna, háromszor dörömböltek Megumi ajtaján, mire összenéztünk és kórusban befejeztük a gondolatmenetem:

- A harmadik társunk.

- Lassan a testtel. – állt elénk Tabusa.

- Mi van, mit akarsz? – vetette oda neki Sasuke, mintha egy darab szar lenne.

- Mit akarsz Kumikóval? – felelt kérdéssel a kérdésre Tabusa. Ahogy a nevem elhagyta a száját, úgy éreztem, mintha széthasadna a szívem. Úgy látszik azonban, hogy nem ez történt, mert egyre hevesebben dobogott, szinte belerázkódott az egész testem.

- Kimenekíteni. Azt hittem, te is ezt akarod, akkor miért állítasz meg? – engedte el a derekam Sasuke. Ez semmiképp sem volt jó jel… valamire készül, és tuti nem kézfogásra.

- Igen, de… egy kidolgozott tervem volt, erre te szó szerint berobbansz, mint egy…

- Éppenséggel nekem is kész tervem van. – szakította félbe Sasuke. – Így már mehetünk?

Hogy õszinte legyek, egyikõjük sem tûnt õszintének… inkább olyan volt ez az egész, mint valami kakasviadal.

- Hát…- kezdett bele Tabusa, de valamiért nem fejezte be.

- Értem – törte meg a csendet Sasuke. - Te nem azért aggódsz, mert félsz, hogy Kumiko nem menekül meg. Csak azért görcsölsz, mert te akarsz lenni a szõke herceg fehér lovon. Azért esel kétségbe, mert félsz, hogy esetleg velem jobban érezheti magát, mint veled valaha.

Mintha jeges vízzel öntöttek volna le. Annyi gondolat árasztotta el a fejemet, hogy attól féltem, felrobban. Vajon igaza lehet Sasukének? Tabusa még mindig…? Na és én? És Sasuke? Gondolatolvasó vagyok, de ezt az érzelmi csomót még én sem tudnám soha kibogozni.
A két fiú között járattam a szemem. A volt szerelmem és az új? Nem hinném… most úgy érzem, egyiket sem szerettem soha, és nem is tudnám soha szeretni. De mégis, ahogy így nézem õket, a következõ pillanatban már elönt a szenvedély… képtelenség ez az egész.

Agóniámat Tabusa szakította meg. A kardjáért nyúlt. Sasuke is elõvette a sajátját. Megrémültem. Az imént még hízelgõnek találtam, hogy tulajdonképpen értem harcolnak, de ennek már a fele sem volt tréfa. Egész biztos vagyok benne, hogy õk ketten a világ legerõsebb emberei. Ha még Naruto is csatlakozna, a harcuk az egész világot elpusztítaná. Össze-vissza kapkodtam a fejem egérutat keresve, a börtön szûk folyosóján állva azonban nem volt túl sok lehetõségem. Bár hamarosan valószínûleg az egész leomlik. A faluval együtt.

Hirtelen ismerõs alakok tûntek fel: Gorugota, Hanabi és Kakashi.

- Uchiha Sasuke? – kérdezte halvány mosollyal Gorugota. – Kishuri Tabusára számítottam, de ezzel is tudok dolgozni. Úgy tûnik, nem volt elég vér a pucájában, hogy õ maga jöjjön el, inkább mást küldött maga helyett.

- Bizony – gúnyolódott Sasuke. – Még csak annyira se futotta neki, hogy elõtolja a képét.

Lassan már nekem kezdett fájni a megaláztatás, amit Tabusának el kellett tûrnie. Azon kaptam magam, hogy ránézve szánalmat érzek. Ez a legrosszabb, amit egy férfi iránt érezhetek.

- Sharinganom még úgy sincs, de jól jöhet. Tori, Saru, Inu, legyetek olyan jók, hogy elkapjátok!

Hanabira, Kakashi és Tabusa egy szempillantás alatt rávetette magát Sasukére.

„-Ugye tudod, hogy õk Hanabi és Kakashi?” – kérdeztem Sasukétõl telepatikusan abban a pillanatban, de õ mintha meg se hallotta volna.

Hanabi és Kakashi szinte gyanúsan gyengén harcolt, Tabusa viszont véresen komolyan vette. Mikor ez Sasukének is feltûnt, undorító mosolyra húzta a száját. Pont addig élvezte, amíg rá nem jött, Tabusa méltó ellenfél.

Én az apokalipszistõl tartva Sorához és Hikarihoz siettem.

- Figyeljetek, azonnal el kell tûnnötök. Most mindenki rájuk koncentrál, itt az esélyetek!

- De nem hagyhatjuk csak így itt Tabusát! – kiáltott Sora.

- Elboldogul, higgyétek el. Nincs egyedül, és csak a munkáját végzi.

- Nem hinném, hogy a hõsködés benne van a munkaköri leírásában…

- De hisz épp azért csinálja, hogy elmenekülhessetek! – füllentettem, de úgy látszott Sora bevette.

- Kumiko, te nem jössz velünk? – fogta meg a kezem Hikari.

- Nekem Sasukével kell maradnom. Ez meg az én munkám… engem ne féltsetek. – fogtam meg Hikari mindkét kezét, és próbáltam egy bíztató, bár hamis mosollyal megnyugtatni. Õ a nyakamba ugrott és erõsen magához szorított.

- Remélem, még találkozunk. – mosolygott vissza, majd egy pillanat alatt eltûnt.

- Vigyázz magadra! – mosolygott rám Sora is, aztán követte a lányt.

Mi ez a gyászos hangnem? Miért ne találkoznánk? Kissé nyugtalanított ez a búcsú, de nem volt idõm ilyenekkel foglalkozni.

Az alfahímek erõfitogtatása kezdett eldurvulni. Mikor villámlani kezdett, a vér is meghûlt bennem. A kezdet kezdetén én is villámmal ütöttem ki Tabusát, de az én technikám semmi Sasukééhez képest. Pontosan az történt, amitõl tartottam. Sasuke villámja a földre terítette Tabusát, aki ezután mozdulni sem bírt. Sasukéek viszont mindez nem volt elég, fölé tornyosult, és felemelte kardját.

- Ne! – sikoltottam szinte hisztérikusan. Sasuke azonnal megállt. Mindketten rám néztek. - Jól van. Legyõzted, most már mehetünk.

„-Tûnjünk el kérlek!”- üzentem Sasukének gondolatban, mert megszólalni biztosan nem lettem volna képes sírás nélkül. Õ még egyszer Tabusára pillantott, majd eltette a kardját és együtt futva hagytuk el a falut.

- Gorugota… nem fog utánunk jönni? – kérdeztem Sasukétõl.

- Jöjjön csak. Legyõzöm õt is. – felelte vállat vonva. Én hirtelen megálltam.

- Még egy ilyen lekezelõ megjegyzés és…

-…és mi? Eldönthetnéd végre, hogy érdekel-e a srác vagy nem.

- Tessék?

- Azt hiszed, nem tudok rólatok? Ennyire amatõrnek nézel? Pontosan tudom, mi történt köztetek. Mindennek utána néztem, mielõtt magammal hoztalak… ne is próbálkozz a jutsuddal. – tette hozzá, mire én abba is hagytam. De vajon mennyit tud? És honnan? Ki fogom deríteni. – Elhagytad õt, nem így van? Akkor ehhez tartsd magad és ne szórakozz vele. Most már velem vagy.

- Micsoda? Mi az, hogy veled vagyok? – hápogtam. – Akkor sem lennék veled, ha te lennél az utolsó férfi a világon.

- Hehh… - nevetett fel gúnyosan, miközben karba tett kézzel méricskélt. – Hagyjuk már. Mindketten tudjuk, hogy ebben egy csepp igazság sincs. De ha mégis, akkor tessék, szaladj vissza hozzá.

Én csak álltam egyhelyben, ökölbe szorított kézzel. Szinte remegtem a dühtõl.

- Gondoltam. – hagyott faképnél egy fölényes mosoly kíséretében. – Nemhogy hálás lennél, amiért megmentettelek. Megint.

- Gyûlöllek. – motyogtam utána.

- Hogy mondtad? – fordult vissza.

- Megöllek… esküszöm, hogy megöllek. – néztem keményen a szemébe.

Sasuke állta a tekintetemet. Másodpercekig meredtünk egymásra mozdulatlanul, majd elindult felém. Elõhúzott egy kunait és a kezembe adta, majd a nyakához emelte.

- Rajta.

Itt valami végleg eltörött bennem. Felidézõdött bennem az a nap Esõrejtekben. Ugyanez történt ott. Pontosan ugyanez, csak Tabusával. Õk ketten annyira hasonlítanak egymásra…
Zokogásban törtem ki. Miért történik ez velem? Miért élem folyton újra a legszörnyûbb emlékeimet? Ez egy igazi rémálom.

Szinte fel sem fogtam, hogy Sasuke az ölébe vett és hazavitt a lakásunkba. Amint letett az ágyra, azonnal elaludtam.

***

Másnap frissen, kipihenten ébredtem. A jó illatokat követve a konyhába mentem, Sasuke épp reggelit készített. Ez soha ezelõtt nem történt még meg.

- Hát te? Reggelit csinálsz? – kérdeztem meglepve, mire õ hátranézett a válla felett.

- Jó reggelt… - méregetett. – Hogy vagy? – kérdezte bizalmatlanul.

- Remekül, kösz. De látom, veled valami baj van. – vigyorogtam rá, mikor elém tette az ételt.

- Ugyan, semmiség. – eresztett el egy halvány mosolyt. Nem igazán tudtam mire vélni a kedvességét.

***

Jókedvûen indultam az iskolába, szinte kicsattantam az energiától. Az iskola kapujában hirtelen ötlettõl vezérelve szájon csókoltam Sasukét, majd egy huncut mosollyal faképnél hagytam.

- Hûûû, látom dúl a szerelem… - fogadott karba tett kézzel Nami. – Milyen felemelõ látvány! – ironizált.

- Jajj, csak nem féltékeny valaki? – csaptam a fenekére.

- Látom egyikõtök sem haragtartó típus.

- Egy kis szex mindent megold. Tudom ajánlani. – röhögtem képen.

- Nem oldhat meg mindig mindent. – mondta, majd utánam kullogott. Ez a mondat már elhangzott az én számból is…

***

Az órám közepén az egyik kollégám benyitott a tanterembe.

- Kumiko-sensei, látogatója jött. Azt mondja sür-

- Kumikooo! – csörtetett be az ajtón Takumi, átgázolva szegény tanító bácsin. – Hát jól vagy! – szorított magához aggódva. – Alig ismertelek meg ebben a göncben.

- Öööhm… Takumi, ne haragudj, de épp órát tartok. – motyogtam a vállába.

- Ugye nem mûvelt veled semmit az a vadállat Sasuke? Ugye már nem dolgozol vele?

- Kumiko-senseinek szeretõje van! – hangzott el az egyik sorból, mire mindenki sutyorogni kezdett.

- Hotaru! – harsogtam, mire az egész terem elcsendesült. – Féltékenykedni csúnya dolog. – mondtam, majd Takumival kiléptünk a terembõl, ahol hangos nevetés tört ki.

- Takumi… mi a fenérõl beszélsz?

- Az a Sasuke… nem tetszik a pofája. Ráadásul veszélyesnek is tûnik. Úgy bánt veled, mintha a tulajdona lennél.

Értetlenkedve bámultam Takumit. Mire célozhat?

- Ezt nem hiszem el… hogy kerül ide?

- Nem zavarok? – lépett mellém nem sokkal késõbb Sasuke. Rápillantottam, aztán Takumira. Õ úgy nézett Sasukére, mintha legszívesebben lehányná.

Kezdett derengeni valami. Tegnap… amikor Takuminál voltam, megjelent Sasuke és…

Hirtelen minden beugrott. Minden, ami ezután történt. Emlékeztem én erre, de azt hittem álom volt…

- De igen. – válaszolt Takumi.

Sasuke kétkedve nézte, hezitált, majd a kezét nyújtotta.

- Kuroi Sasuke.

Takumi döbbenten felnevetett.

- Ezt most nem mondod komolyan?!

- Takumi… félreérted. – szóltam közbe. – Elmagyarázom.

- Nem kéne… - morogta a fogai között Sasuke, de én megbíztam Takumiban. Bár csak nagy vonalakban meséltem el a történteket. Ahogy felidéztem, olykor-olykor Sasukére pillantottam, de nem éreztem semmit. Talán még mindig azt hittem, hogy csak álmodtam az egészet.

- Értem. – szólalt meg végül Takumi. – Ne haragudj, haver. – nyújtotta Sasuke felé a kezét, aztán kezet ráztak.

- De Takumi… hogy találtál meg itt? – fordultam felé.

- Miután leléptetek, azonnal Avarrejtekbe mentem, nem hagyott nyugodni a dolog. A Hokage világosított fel a helyzetrõl.

- Micsoda? Egy nap alatt megjártad? – kérdeztem nevetve, hiszen Avarrejtek több napi út innen.

- Mirõl beszélsz? – ráncolta a homlokát Takumi.

- Kumiko… mindez három napja történt. – szólt közbe Sasuke, miközben átkarolt. Takumi összehúzott szemmel nézte.

Három napja? Két napig ki voltam ütve?

- De Kumiko, ha tudnád, mi történt Avarrejtekben, mióta eljöttél… - nevetett Takumi.

- Mi van, mit akarsz? – Kérdezte a rá jellemzõ lekezelõ stílusban.

Nem is tudom mi, de valami nagyon irritált benne. A lenézõ stílusa, a fanfár, ami övezte, vagy csak az, hogy a barátnõm… exemmel készül elsétálni. Lehet, mindegyik egyszerre.

- Mit akarsz Kumikóval – Ez volt a lehetõ legrosszabb, és legérdektelenebb kérdés azok közül, ami most a fejemben keringett, de most ez nem tudott érdekelni.

- Kimenekíteni. Azt hittem, te is ezt akarod, akkor miért állítasz meg?

- Igen, de… egy kidolgozott tervem volt, erre te szó szerint berobbansz, mint egy…

Ez persze vaskos hazugság volt, eddig nem tudtam a faluból kivezetõ járatról, de a dolog úgy állt, hogy én magam se tudtam, hogy miért állítom meg, de nagyon nem tetszett, amit csinál.

- Éppenséggel nekem is kész tervem van. – Valahogy az volt az érzésem, hogy õ is csak annyit tervezett, mint én. – Így már mehetünk?

- Hát… - Nem akartam õket elengedni. Én akartam kivinni Kumikót, hogy együtt meneküljünk meg Gorugota markából.

- Értem – Mondta azzal a gunyoros vigyorral, amitõl legszívesebben beleléptem volna a szájába. - Te nem azért aggódsz, mert félsz, hogy Kumiko nem menekül meg. Csak azért görcsölsz, mert te akarsz lenni a szõke herceg fehér lovon. Azért esel kétségbe, mert félsz, hogy esetleg velem jobban érezheti magát, mint veled valaha.

Ezzel most fájdalmasan jó helyre tapintott. Ráadásul ez volt az utolsó csepp volt a pohárban. A kardomért ragadtam. Õ is elõvette a sajátját. Kumiko Kettõnk között járatta tekintetét. Arcáról az tükrözõdött, hogy nem tudja eldönteni, hogy hízelgõnek találja-e, hogy két ember õérte verseng, vagy pedig kétségbeessen, mert valaki, aki kedves neki, és valaki, aki kedves volt neki pengét ránt egymásra. Végül ez a kérdés nagyon gyorsan eldöntõdött, mikor léptek zaja szûrõdött be kintrõl.

Négy alak lépett be a börtönbe: Gorugota, és a három bábja, akik közül az egyik faluvezetõ szerepében pózolt. Szerencsére én még idõben felkaptam a maszkomat, így nem látták meg, ki vagyok. Hanabi és Kakashi még mindig ott álltak, így a laikus azt hihette, hogy a három bérgyilkos bekerítette Sasukét és Kumikót.

- Uchiha Sasuke? – Kérdezte halvány mosollyal Gorugota. – Kishuri Tabusára számítottam, de ezzel is tudok dolgozni. Úgy tûnik, nem volt elég vér a pucájában, hogy õ maga jöjjön el, inkább mást küldött maga helyett.

- Bizony – gúnyolódott Sasuke. – Még csak annyira se futotta neki, hogy elõtolja a képét.

Még erõsebben megmarkoltam a kardom markolatát.

- Sharinganom még úgy sincs, de jól jöhet. Tori, Saru, Inu, legyetek olyan jók, hogy elkapjátok!

Ez alatt Hanabira, rám és Kakashira célzott. Mindhárman rávetettük magunkat. Hanabi elõrántott Két tõrt, és heves döfésekkel ostromolta, amit könnyedén hárított. Én oldalról vágtam egyet, ami elõl elhajolt, és gyomron rúgta Hanabit. Az õ helyét Kakshi vette át, aki egy rövid kardot forgatott. Pár csapás után Sasuke õt is leszedte egy vágással. Ez persze csak színjáték volt. Hárman együtt könnyedén leterítettük volna õt, de õk el akarták engedni.

Én nem. Ezt õ akarta. Direkt hergelt föl, hát most nem megy el néhány seb nélkül. Nekem hajított három shurikent, de a kardommal könnyedén hárítottam. Utána én lendültem támadásba. kardommal vad csapásokkal meghátrálásra késztettem. Õ megint felöltötte az az égetni való vigyorgást, de aztán hatalmas örömömre az lassanként lehervadt arcáról, ahogy rájött, nem is biztos, hogy minden vágásomat hárítani tudja.

Hátraugrott, közben egy tûzgolyót fújt rám. Én ezt elkerültem, és gravitációs jutsummal a falnak taszítottam. Vigyáznom kellett, hogy rinneganképességeim közül csak ezt az egyet használjam. Egy intéssel kitéptem magam körül minden cella falából a rácsokat, és mint valami vas esõt, felé küldtem. Õ lehunyta szemét, amibõl vér csöppent, majd kinyitotta. A hegyes rácsok fekete lángokra kaptak, és teljesen elégtek, mintha nem is lettek volna. Én a falnak taszítottam õt jutsummal, olyan erõvel, hogy az betört, és õ kizuhant az esõs város utcájára.

A falból származó törmelék felemelkedett, és megint csak felé száguldott mindegyik. Õ elugrott elõlük, vagy kardjával széttörte õket. Tûzgolyót küldött rám, de megint csak a gravitációs jutsumat hastnálva, mint valami buborékot kreáltam magam köré. A tûz nem ártott nekem, de legalább közelebb tudott kerülni. A kardjával támadott nekem, amit én kivédtem.

Közben villámlott egyet, és dörgött az ég. Ennek én nem tulajdonítottam különösebb jelentõséget egészen mostanáig. Egy villám az égbõl Sasuke kardjába csapódott. Mindenfelé elektromos szikrák csaptak, engem sem kímélve. Ez csak arra volt jó, hogy kicsit kizökkentsem a ritmusomból, de az az adag villám, amit utána kaptam Sasukétõl, az már egészen más volt. A földre terített, és én mozdulni se bírtam. Sasuke az esõtõl csapzott hajjal fölém tornyosult, és felemlete kardját.

- Ne! – Kiáltotta Kumiko.

Sasuke megállt a keze a mozdulatban. Kumikóra néztem, aki felemelt kézzel állt az esõben.

- Jól van – mondta. – Legyõzted, most már mehetünk.

Sasuke vörös szemeti köztem és közte járatta, majd némi hezitálás után eltette a kardját. Kumikóval együtt elmentek az esõben.

Utána valaki más hajolt fölém. Gorugota volt az. Kedvtelve nézett a megégett, megvert testemre.

- Vidd el az ispotályba – Mondta közömbösen Meguminak. – Ti is nézessétek meg magatokat. - Mondta Kakshinak és Hanabinak, akirõl nyilván azt hitte, hasonló sérülést szereztek.

Megumi fölnyalábolt, és szinte vonszolva vitt a kórház felé. Nem csak egy harcot vesztettem. Az volt az érzésem, ez volt az utolsó esélyem Kumiko visszanyerésére. És én elpazaroltam.

Már nem is tudom mióta üldögélhettünk a sötét cellában. Kiderült, hogy Sora is velünk együtt raboskodik. Valóban mesteri ötlet volt az elrablás, de hogy engem is elrabolt… Talán nem tud róla, hogy mi már nem vagyunk együtt? Nem biztos, hogy olyan tájékozott, amennyire azt hiszi magáról.

Az õrségváltás meglepõ fordulatot hozott. Az egyik õr közelebb lépett a cellánkhoz, majd felfedte kilétét. Tabusa volt az. Egyszerre éreztem rémületet, döbbenetet, megkönnyebbülést és boldogságot. Bár sötét volt, de nem láttam gyûlöletet a szemében. Pont olyan meleg volt a tekintete, mint akkoriban…

- Tab… - szólítottam volna meg, de elhallgattatott.

- Csssss! Gorugota nem tudja, hogy én vagyok. Még nincs tervünk, de valahogy kiszabadítunk titeket. A többiek Hanabi, Kakashi és Megumi.

- Annyira örülök, hogy nem sikerült… ki az a Megumi? – kérdeztem minden rosszindulat nélkül, bár Tabusa mintha kissé zavarba jött volna.

- Erre most nincs idõnk. – rázott le gyorsan, majd visszatért a társaihoz.

Igyekeztem kitalálni a termetükbõl, hogy melyikõjük ki lehet. Az egyik egyenesen rám bámult. Tudtam, hogy Kakashi az. Szélesen mosolyoghatott a maszkja alatt, mert vékony kis csíkká szûkültek a szemei. A pillantása visszahozta annak a szörnyû éjszakának az emlékét a kórházban… Nem bántam túl kedvesen vele. Vele sem…

A tekintetem Tabusára kúszott, és le sem tudtam róla venni. Minden porcikáját megvizsgáltam, fel se tûnt, hogy Hikariék már régóta szólongatnak.

- Kumiko! Mit akart az az õr?

Lassan feléjük fordultam, majd odasúgtam:

- Kiszabadítani.

A két barát értetlenkedve összenézett. Mire azonban további kérdéseket tehettek volna fel, hatalmas robbanás rázta meg az épületet.

- Mindenki a fõtérre! AZONNAL! – rohant be egy tiszt ordítva. – Egy õr itt marad a rabokkal!

Mindannyian egymásra néztünk. Itt volt az alkalom. Fogalmam sincs mi történhetett, de a hasznunkra válik a pánik. Folyamatos robbanások hallatszottak be kintrõl. Tabusán kívül mindenki kirohant, õ pedig azonnal kinyitotta a cellát. Nem tudtam, mit kellene tennem. Megöleljem? Megcsókoljam?

- Köszönjük. – nyögtem ki végül egy biccentés kíséretében.

- Igyekezzünk. – közölte válaszul, aztán egy robbantással áttörte a cellánk falát. – Egyel több vagy kevesebb… senkinek nem fog feltûnni, és lesz mire fognunk a „szökéseteket”.

- Zseniális vagy, mint mindig, Tab. – veregette meg a vállát Sora.

- A folyosó végén balra van a férfi WC, a második fülkén át egy titkos alagút vezet ki a faluból. Induljatok. Senki nem láthat meg. – hadarta sürgetõen Tabusa.

- És te? – kérdezte Hikari.

- Az az én gondom.

- Köszönjük. – mosolygott rá a lány, aztán én is próbáltam egy hálás pillantást küldeni neki, bár lehet, hogy inkább tikkelésnek tûnt.

A búcsút egy újabb robbanás szakította félbe, csakhogy ez egészen közel ütött be. A romok és a füstfelhõ rejtekébõl nem más sétált ki, mint Sasuke.

- Sasuke?! – kiáltottam elképedve. – Mit keresel itt? – kérdeztem inkább megkönnyebbülve, mint számonkérõen.

- Érted jöttem. – jelentette ki szokásos kifejezéstelen hangján, aztán átkarolta a derekam, hogy felkaphasson és elvihessen.

- Lassan a testtel. – állt elé Tabusa. Közben pár ninja máris felénk közeledett.

Azt se tudtam hova kapjam a fejem. Hogy kerül ide Sasuke? Hogy talált meg? Hogy jutott be a faluba, anélkül, hogy észrevették volna? Miért akadályozza meg Tabusa, hogy elvigyen? Hiszen az a cél, hogy elmeneküljünk, nem? Meg fognak küzdeni értem? Hát azt megnézném.

A napokban egyre többször jutott eszembe Megumi ajánlata. Végül is, Kumikóval most szakítottunk, vagy mi. Õ is nagy pasizó hírében állt, akkor miért kéne azt gondolnom, hogy fékezi magát, csak mert nem én vagyok, akit éppen az ujja köré csavart.

És hát persze Megumi ismerte a titkomat. Nem mondom, tartotta a száját, de nem tudtam, meddig tart a türelme. Egyre többször jött meg a kedvem ahhoz, hogy igent mondjak az ajánlatára.

Ez nem következett be, ugyanis visszahívtak minket Esõrejtekbe. Pár nap múlva a fõnök magához hívott minket. Asztala elõtt egy madár famaszkos nõi nindzsa állt. Rövid gondolkozás után rájöttem, hogy Hyuuga Hanabi az. A fõnök általában barátságos arcán idegesség tükrözõdött.

- Most azonnal vissza kell jönnie Esõrejtekbe Kuro Megumi-nak és Saru-nak is – mondta a fõnöknek.

- Nem szívesen engedném vissza õket – mondta a fõnök. – Pont most veszett nyoma az egyikemberünknek, aki még csak nem is harcos volt, hanem tanár. Szabad napot kért, és nem tért vissza.

Hanabi mintha összevonta volna a szemét, és úgy bámult volna a fõnökre.

- Sajnálattal hallom – mondta gyanakvóan. – Mindazonáltal nem az engedélyét kértem. Vissza kell mennünk. Egy nagyon veszélyes missing-nin támadására készülünk. S-szintû.

- Azért remélem, a jövõben még számíthatok a segítségükre – mordult ránk a fõnök.

- Ezt Pain-samától kérdezze.

Már visszafelé sétáltunk, mikor Megumi megkérdezte Torit (Hanabi álneve):

- Kinek a támadására várunk?

- Kishuri Tabusa.

Mindketten összerezzentünk, és magamon éreztem Megumi pillantását.

- És miért támadna ez a bizonyos Kishuri Tabusa?

- A napokban számos társát és korábbi kapcsolatát foglyul ejtettük, hogy a faluba csaljuk õt.

- Ez durva! – Horkant fel Megumi. – Akkor, mi lesz, Tabu-kun, kimented õket?

Hanabi olyan hirtelen állt meg, hogy mindketten meglöktük egy kicsit a vállunkkal. A madár maszk alatt dühös pillantásokat vetett rám. Szinte éreztem, hogy a két álarcon áthatolva a koponyámba fúrnak a világos lila byakugan-ok.

- Te elmondtad neki, ki vagy?

- Dehogy mondtam el, magától jött rá.

- MI AZ, HOGY MAGÁTÓL JÖTT RÁ?! Nem voltál óvatos?

- De óvatos voltam, csak olyan körülmények voltak, amik között az óvatosságom…

- A spanjával buzultak – mondta Megumi

- Nem buzultunk, csak régen láttuk egymást, és…

- És ez engem hol érdekel? Megtudta, hogy te vagy az az ember, akire most Gorugota a leginkább vadászik. Túl veszélyes, meg kell ölnünk.

Megumi arcáról villámgyorsan tûnt el a mosoly, hátrébb ugrott, és elõrántott két kardot.

- Na, azt próbáld meg, te kis ri…

- Nem öl meg senki semmit! – Jelentettem ki ellentmondást nem tûrõ hangon. - Egyelõre Esõrejtekbe megyünk és… Nem tudom… Megumi, számíthatok arra, hogy nem árulsz el?

- Az árat majd késõbb megbeszéljük – kacsintott.

- Ez nekem még mindig nem tetszik – jegyezte meg Hanabi, majd odasuttogta nekem: – Nem bízom benne.

- Én se – válaszoltam. – De most nem tudunk jobbat tenni, mint reményedünk, hogy hátha Kakashinak van jobb ötlete.

Jobb pillanatban nem is érkezhettünk volna vissza Esõrejtekbe. Éppen õrségváltás volt a börtönben. Négyes csoportokban mentek le az õrök. A szerencse ismét megsegített minket, ugyanis a „három felhõrejteki szökevényt” és Megumit osztották be a következõ körbe.

Ahogy sejtettem: ott volt Sora, Hikari és Kumiko. Szétnéztem. A többi börtönõr elég távol volt ahhoz, hogy ne hallják meg, ha suttogva beszélünk. Kicsit közelebb léptem Kumiko cellájához, és megemeltem egy hangyányit a maszkom.

- Tab…

- Csssss! – Hallgattattam gyorsan el. – Gorugota nem tudja, hogy én vagyok. Még nincs tervünk, de valahogy kiszabadítunk titeket. A többiek Hanabi, Kakashi és Megumi.

Megkönnyebbüléssel az arcán gyorsan körülnézett, és visszasuttogta:

- Annyira örülök, hogy nem sikerült… ki az a Megumi?

Nem bírtam volna egy lakásban maradni Sasukével a történtek után, úgyhogy úgy döntöttem, különakcióba kezdek. Vadrejtek épp Vízesésrejtek szomszédságában fekszik, ez egy remek alkalom arra, hogy felkeressem a volt csapattársamat, Takumit.

Az óráim után rögtön indultam is. Senkinek nem beszéltem arról, hogy hová megyek. Nagyjából félúton betértem egy fogadóba, és visszavedlettem avarrejteki Kumiková. Ostoba ötlet volt, de talán megúszom. Alig egy pár óra alatt el is értem a faluba, ahol mindenki régi ismerõsként üdvözölt.

- A másik Kumit keresed ugye? – kérdezte egy idõs hölgy. Annak idején sokszor segítettünk neki a bevásárlásban. – Ugyanott lakik, ahol annak idején. Igazán jóképû férfi lett belõle, mióta elváltatok.

- Ebben egyetértünk, anyó. – csengett az ismerõs hang a hátam mögül. – Kumiiiiii!

Ki gondolta volna, hogy épp akkor bukkan fel, amikor róla beszélünk. Mi tagadás, valóban elég jól nézett ki. Pedig elég csúnya kisfiú volt.

- Kumiiiiiiii! – viszonoztam Takumi üdvözlését, aztán a levegõbe ugorva ütköztünk a mellkasunkkal.

- Mit keresel itt? Ugye nem azt akarod beadni, hogy csak miattam keltél át az egész világon, tök egyedül?

- Miért olyan hihetetlen? Hiszen köztünk annyira erõs a kapocs! – vigyorogtam csillogó szemekkel.

- Olyan erõs, hogy évekig felém se néztél.

- De gondolni gondoltam rád.

- Sokra megyek vele. – húzta fel az orrát.

- Te ugyanúgy nem érdeklõdtél utánam… - húztam fel én is.

- Én mindig is Naokival voltam jóban. – mondta vigyorogva, mindkettõnk számára egyértelmû volt, hogy mekkora ökörséget mondott. Elvoltunk Naokival, de valahogy sosem tudott beilleszkedni közénk.

- Nem is olyan rég eljött Avarrejtekbe. Szerintem soha többé nem fogom látni.

- Mit nem mondasz… mi történt?

A következõ órákat sétálgatással töltöttük, elmeséltük egymásnak, hogy mik történtek az évek alatt. Takumi nem állt messze attól, hogy õ legyen a következõ faluvezetõ. Az egyetlen kifogásolható pontja a nõügyei. Sosem gondoltam volna, hogy abból a húsos, szemüveges kis szerencsétlenbõl ekkora nõcsábász lesz. Hogy tisztelhetnének már a falubeliek egy olyan férfit, akinek minden héten más barátnõje van? A posztért egyébként az exével versenyeznek. Õ volt az elsõ szerelme, amikor szakítottak, akkor kezdett Takumi nõfalóvá változni.

Ezek után az én párkapcsolataim sem maradhattak ki. Én azonban úgy döntöttem, hogy Tabusát úgy, ahogy van, kihagyom a történetbõl.

- Tudod, én iszonyat népszerû vagyok Avarrejtekben azóta is. Minden srác velem akar járni és minden lány rám féltékeny.

- Ebben biztos voltam. – vigyorgott velem együtt Takumi. – És Sasukét felszedted-e már?

- Honnan tudsz te…? – nyilallott belém a félelem.

- Ugyan már, akkoriban minden csaj belé volt zúgva… gondolom ez azóta sem változott.

- Hát… az a helyzet, hogy épp most dolgozom az ügyön. – feleltem. Nagy kõ esett le a szívemrõl. Már megijedtem, hogy tud valamit a közös küldetésünkrõl.

- Többet vártam tõled. Azt hittem már gyereketek is van.

A másodperc törtrésze alatt egy árny termett közöttünk.

- Hát valami olyasmi. – közölte Sasuke jeges hangon. A meglepetéstõl mindketten hátrahõköltünk.

- Huhh… megleptél, haver. – nyújtotta a kezét Takumi, de Sasuke nem rázta meg. Helyette engem karolt át szorosan.

- Mit keresel te itt? – néztem rá szúrósan.

- Indulunk. – húzott magával, rá sem nézve Takumira. Én hátrapillantottam, és telepatikusan üzentem neki:

„- Még visszajövök.”

- Nem fogsz. – szólalt meg halkan Sasuke.

Egy pillanat alatt a hatalmába kerített a félelem. Hogy hallhatta a telepatikus üzenetet? Milyen képességei vannak még, amirõl nem tudok? Eddig azt hittem erõs vagyok, de hozzá képest csak egy kis óvódás. Talán még Tabusa sem múlja felül.

- Megijesztesz. – mondtam ki, amit érzek. Egy napja még az ellenkezõjét éreztem.

- Helyes. Talán mostantól nem jutnak ilyenek az eszedbe.

- Mégis hogy találtál meg? – kérdeztem, mire õ csak fellengzõsen felnevetett. Jobban belegondolva, neki nem okozhatott nagy nehézséget.

- Ez volt az utolsó dobásod.

- Hagyjuk már ezt a hülyeséget. - csattantam fel. – Ha akartál volna, már ezer alkalmad lett volna rá, hogy hazaküldj. De valamiért én kellek neked.

- Valóban gyümölcsözõ vagy. De lassan több kárt okozol, mint hasznot.

- Könnyen kompenzálhatom azt a „sok kárt”. Ha beverném a képed, az igazán „gyümölcsözõ lenne”. – figuráztam ki, mire õ megtorpant és a szemembe nézett.

- Próbáld csak m… - kezdte volna, de befejezni már nem tudta. Akkora jobb horgot kapott, hogy szinte kitekeredett a nyaka. Jó pár másodpercig úgy maradt, aztán lassan visszafordult, és letörölte az orrából csörgedezõ vért.

- Ha kell még, csak szólj. – mondtam hûvösen, gondosan ügyelve, hogy véletlenül se nézzek a Sharinganba.

- Gyerünk. – szólalt meg végül, mintha mi sem történt volna. – Irány Esõrejtek.

- Esõrejtek? Minek mennénk oda?

- Kiderült, hogy a faluvezetõ valami rosszban sántikál. Meg kell akadályoznunk.

- De az legalább egy napi út és nincs nálam a cuccom se!

- Velem csak egy óra lesz. – mondta, majd hirtelen felkapott és száguldani kezdtünk. Mintha fénysebességgel futott volna, egyszerûen hihetetlen volt. Néma csendben jutottunk Esõrejtekbe. Egyenesen a faluvezetõhöz indultunk.

- Nem lesz ez egy kicsit feltûnõ? Csak így hirtelen beállítunk?

- Bízhatnál már bennem… - felelt, én viszont még mindig kíváncsian vártam, mi lesz ennek a vége.

Az õrök simán elhitték, hogy kapcsolatépítés miatt jöttünk, gond nélkül beengedtek. Az irodába lépve egy ismerõs arcot pillantottam meg. Haruka volt az, Esõrejtek ex-vezetõjének lánya Avarrejtekbõl.

- Áh, Kumiko! Már nagyon vártunk! – mosolygott rám, a következõ pillanatban viszont Sasuke erõs szorítását éreztem a karomon. Mire ránéztem, megváltoztak a vonásai. Már nem Sasuke volt az, hanem Gorugota.

Azonnal bevetettem az elme-jutsumat. A zavaró impulzusok hatására kissé lazult a szorítás, de mire kiszabadulhattam volna, egy erõs rúgás leterített és azonnal elájultam.

Egy sötét zárkában ébredtem. Meg voltam kötözve és vérzett a fejem.

- Kumiko? – hallottam egy elhaló hangot. – Végre magadhoz tértél.

- Hikari! – kiáltottam fel döbbenten. - Mi történt?!

- Ez a pasas… elrabolt minket, hogy közelebb kerüljön Tabusához.

- De hogy történhetett ez???

Hogy lehettem ilyen ostoba? Bedõltem egy ilyen ócska trükknek! Pedig olyan furcsa érzésem volt, nem hiába rémültem meg tõle! Visszautasította Takumi kézfogását, hallotta a telepatikus üzenetet, szó nélkül tûrte, hogy megütöm és villámgyorsan szelte át az országot. Hogy lehettem ennyire vak?!

- Nem tudom… nagyon veszélyes ellenféllel állunk most szemben. – Hikari hangja remegett, de elszántságot hallottam ki belõle.

- Nem érdekel, hogy milyen erõs. Ki kell jutnunk.