Felhúzott térdekkel, összekuporodva ülök az öreg, fából eszkábált hintaágyon. Fejemet térdeimre támasztva fürkészek körbe a kicsiny kertben. Semmit sem változott az évek alatt. Ugyanolyan, de meg merem kockáztatni, hogy pontosan ugyanazok a virágok nyílnak és illatoztak szerteszét. A rózsabokrok ontják magukból az illatot felfutva a nekik épített és a ház falára szerelt apácarácson. A szomszéd téglasoros falának tövében gerberák és liliomok nyílnak és onnan kápráztatják el szemeim.

Gyerekként mennyiszer taroltam le õket… Emlékszem, anya hányszor rótt meg, mikor esetlegesen lerúgtam a virágait focilabdával vagy egyszerûen átgázoltam rajtuk.

Zoknis lábujjaimat birizgálom és a kaput bámulom apa érkezését várva. A tudat, miszerint a miattam kialakult feszültség volt a veszekedések kiváltó oka, elkeserít. Tizennégy éven keresztül az tartott életben, hogyha kiszabadulok, talán újra láthatom õket. De a viszonttalálkozáskor két teljesen más arc nézett vissza rám. És nem a ráncok vagy az õszes tincsek miatt tûnt másnak… Meggyötörtek voltak, szemeik beesettek a kialvatlanságtól. Egészen addig nem is tudtam a válásukról, amíg el nem indultunk haza a kórházból. Út közben próbálták elmagyarázni a dolgokat és végül közölték a kegyetlen hírt. Villámcsapásként ért, nem voltam rá felkészülve. Nem értettem, nem tudtam elhinni egész addig, míg anyával egyedül maradtam a házban estére. Alig mert egyedül hagyni, ha rajta múlott volna, velem aludt volna, mint kiskoromban, de nem hagytam. Neki sem akartam ezzel problémát vagy nehézséget okozni, és szükségem volt a szobám négy falának védelmére, hogy kicsit kitisztíthassam a gondolataim, de… De nem sikerült. Attól az estétõl kezdve gyötörnek a rémálmok.

Nyílik a nehéz kovácsolt vaskapu és apám közelít felém hosszú, elnyújtott léptekkel. Arcára egy mûvigyort erõltet, pedig vonásain látszik, hogy feszült. Én is ideges vagyok, feszültem kapaszkodtam farmerem szárába. Nem akarok pszichiáterhez menni, megosztani a „problémáim” egy vadidegen emberrel. De ezt szüleim nem értették meg. Szinte minden este ordítva ébredtem a rémálmokból és, amikor nem akartam elmondani nekik, milyen képek kínoznak ennyire, emellett döntöttek. Rábólintottam a dologra, de csak azért, mert éreztem, hogy felesleges lett volna minden ellenállás.  És nekik semmiképpen sem akartam azokról a dolgokról beszélni.

Apa odasétál hozzám és leült mellé a hintaágyra.

- Szia, Alex! – mosolyog továbbra is és bátorítóan végigsimít vállamon. – Minden rendben? – kérdezi kissé aggódva szótlanságom láttán.

- Persze, csak kicsit ideges vagyok – felelem, és igyekszem megnyugtatni egy silány kis mosollyal. Látszólag beválik.

Anya siet ki a házból, vállán táskával. Idegesen fésülgeti füle mögé szép hosszú, gesztenyebarna haját, aztán pedig ujjait tördelve áll meg elõttünk.

- Mehetünk? – tér rögtön a lényegre, én pedig válasz helyet rögtön tornacipõmért nyúlok. Nem lelkesedek, hogy ismét fel kell húznom, de egy nyikkanás nélkül bújok bele. Nem foglalkozok masni, vagy csomókötéssel, csak betûröm a fûzõket a csuka magas szárába. Úgy is tökéletes. Amint tudom, úgyis ledobálom õket.

A kocsiban feszült csend uralkodik, a hátsó ülésrõl nézelõdök ki az ablakon és figyelem az embereket. A külvárosi környezet miatt elég sok családot látni kisgyerekkel. Lejjebb húzódom az ülésen, amennyire csak a biztonsági öv engedi és fejemre igazítom pulcsim kapucniját. Látom, ahogy apa hátrasandít rám a visszapillantó tükörbõl, és ajkait összeszorítja olyannyira, hogy már szinte egyenes vonalaknak tûnnek, de nem szól semmit. Aggódik értem anyával együtt. Szívesen venném le vállukról ezt a tehet és egyszerûen csak élvezném, hogy újra velük lehetek, de a dolgok nem ilyen egyszerûek.

Vagy negyed órával elõbb érkezünk a megbeszélt idõnél, de szüleim képtelenek várni, én viszont legszívesebben elücsörögnék a kocsiban. Vontatottan mászok ki az atyai felszólításra az autóból, édesanyám pedig rögtön mellettem terem, hogy egyik karomat átfogja kezeivel és hátamra simítson. Nyugtatni akar, de az igazat megvallva nem sikerül neki.

 Apám vezetésével kezdtek a bejárati ajtó felé terelgetni. Leszegett fejjel, cipõm orrát bámulva slattyogok anyám mellett, aki még mindig belém kapaszkodik. Lassan kezdtem gyanítani, hogy neki nagyobb szüksége van a biztatásra és nyugtatgatásra, mint nekem. A csengõ hangjától görcsbe rándul a gyomrom, egyre inkább érzem: nincs menekvés, végig kell csinálnom.
- Jó napot – hallok egy mély férfihangot, de nem nézek fel. – Mr és Mrs Kinsey? - Anya még jobban megszorítja a karom én pedig nyelek egy hatalmasat. 

- Igen – felel apa fojtott hangon. Bemegy, én elõre engedem édesanyám és utolsónak kullogok be. Kezeimet pulóverem zsebébe rejtem, fejemet, rajta a kapucnival még mindig a föld felé szegezem.
- Örvendek – fog kezet apámmal, azután anya felé fordul és az õ kezét és finoman megszorítja. – Mrs Kinsey.

- Dr Roi, Õ a fiunk, Alexander – mondja apa, elõrehúzva engem háta mögül. Érzem magamon az elõttem álló férfi pillantását, amitõl még inkább kellemetlenül érzem magam. – Alex, vedd már le… - félbehagyja a mondatot, és egy gyors mozdulattal húzza le fejemrõl a pulóver csuklyáját. Hajam teljesen összekócolódik, a hosszabb tincsek szemembe lógnak. Megemelem annyira fejem, hogy a rakoncátlan hajszálakat kiigazítsam arcomból. Csak ekkor látom elõször a pszichiátert. Haja barnás, hosszú. Copfban van összefogva. Megjelenése elegáns, öltönyt visel nyakkendõvel. Az elsõ gondolat, ami megfogalmazódik bennem; óvatosnak kell lenem a férfival szemben és nem szabad megbíznom benne. Zöldes szemeivel áthatóan néz, bár nem bámul, mégis jobbnak érzem, ha tekintetem ismételten a parkettára szegezem. 
- Örülök, hogy megismerhetlek, Alexander – mondjam kezét nyújtva felém. Bizalmatlanul, talán kissé túl félénken nyújtom felé a kezem, megrázza finoman, mégis határozottan szorítva ujjaim. – Én doktor Nicholas Roi vagyok - mutatkozik be nyugodt hangon.

- Jó napot, doktor – szólalok meg halkan, beérkezésem óta elõször. Futólag megszorítom a kezét bizalmatlanul, és igyekszem minél elõbb szabadulni szorításából. Halványan biccentve engedi el ujjaim én pedig villámsebesen visszarejtem õket zsebembe.
- Doktor… - szólalnak meg a szüleim, de mielõtt elmondhatnák, amit szeretnének, Dr Roi félbeszakítva õket megszólal. Fél szemmel felsandítok, hogy lássam az eseményeket.
- Kérem – mosolyog szüleimre zavartalanul és az egyik ajtó felé mozdulva enyhén elzárja az odavezetõ utat.  – Másfél óra múlva visszajöhetnek Mr Kinseyért - mondja határozottan mégsem arrogáns módon. Teljesen kiráz a hideg, libabõrös leszek. Kifejezetten félelmetesnek találom a doktor urat. A félelmetes nem is a legjobb szó, sokkal inkább hátborzongató.

- Na de… - próbál ellenkezni apa. 

- Kérem – kissé lejebb hajol és végig édesapám arcát figyeli. – A beszélgetések privát jellegûek, és mivel Mr Kinsey nagykorú, nem vagyok köteles megosztani önökkel, hacsak nem ön- illetve a társadalomra veszélyes. Egyébként köt az orvosi titoktartás – mosolyog rendületlenül, majd lehunyt szemekkel felegyenesedik.

- Na de… 

- Pontosan másfél óra – érkezik a nyugodt válasz. Kissé oldalra állva, egy kézzel kinyitva az ajtót, melyet addig elállt. Megnyit egy utat elõttem az egyik belsõ szoba felé. Felém fordul, egyértelmûen jelezve, hogy fáradjak be.

Anya, még mielõtt bemennék, szorosan magához von, megölel és körbecsókolja arcomat. Apától kapok egy bíztató vállveregetést. Nem akarok szabadulni édesanyám karjai közül, egyszerûen lábaim nem akarnak vinni, arra, amerre kéne. Végül mégis meg kell indulnom és a doktor terelgetésével megérkezek egy rendkívül tágas helyiségbe.

Kiszemelem magamnak a karosszéket és egybõl megindulok felé. Óvatosan, lassan ereszkedek a két karfa közé, majd mikor már ülök, lerúgom lábaimról tornacipõim. Térdeimet felhúzom magam elé, szinte már pajzsként használva, kezeimmel átkaroltam õket és homlokommal rátámaszkodtam térdeimre. Hallom, ahogy õ is helyet foglal, méghozzá velem szemben, a másik fotelben. Egyáltalán nincs ínyemre, hogy ott tartózkodjak, nem értem, egy vadidegen ember, hogyan tudna nekem bárhogy is segíteni feldolgozni a történteket. Hisz ha elmondom neki miket éltem át, akkor sem fogja ugyanúgy látni a dolgokat, mint ahogy én. Ezt senki sem értheti meg, csak azok, akik abban a helyzetben éltek velem együtt, éveken át. Tom és a kis Emily.

- Nos Alexander – ahogy megszólít, egy pillanatra felemelem a fejem, de rögtön meg is bánom. Átható, zöld tekintetét beleékeli enyémbe. – Úgy érzem, nem önszántadból jöttél el hozzám – szája széle halovány mosolyra rándul. Tökéletesen beletrafál a dologba. Egyik kezével simítja hátra a precízen összefogott haját. - De a szüleid aggódnak miattad. És én megpróbálok segíteni – nyugodtan néz rám, én pedig ajkaimba harapva visszaejtem fejem a térdeimre. Kezeimmel lábszáramat szorongatom és azért reménykedek, gyorsan elszalad az a másfél óra, de ahogy a mellékelt ábra mutatja, kínkeservesen hosszúnak ígérkezik.
- Szeretnék feltenni néhány kérdést – konstatálja röviden, de nem reagálok rá semmit. – Kérlek, válaszolj rájuk õszintén – óvatosan fellesek rá, de vörös tincseim mögül nem igazán láttam sok mindent.

- A szüleid aggodalma biztos nem alaptalan. Esetleg tudod, hogy elsõsorban mi aggasztja õket? – kérdezte nyugodt hangon, jobb kezében tollával, mely írásra készen helyezkedik el a táblájára csíptetett fehér lapon. Továbbra is ajkaimat harapdálom és azon filózok, hogyan és mit mondjak neki. Elõször meg sem akarok szólalni, de után halkan, suttogva mégis belekezdek.

- A… rémálmaim miatt – motyogom és görcsösen kapaszkodok farmerem szárába.

- Mesélnél egy kicsit ezekrõl a rémálmokról? – összeszorul a torkom és egy pillanatra bennem reked a levegõ. Nemlegesen megcsóválom fejem. Hogy beszélhetnék errõl bárkinek is?

Nem szól semmit, tollának sercegõ hangját sem hallom. Az ablakokon beáramló napfény kellemesen melengeti szabad bõrfelületeimet, de mégis kiráz a hideg. A szobába telepedõ csend nem segít, sokkal inkább még bizalmatlanabbá tesz. Érzem, ahogy tekintete rám szegezõdik és éget pillantásával.

- Ezzel csak megnehezíted a közös együttmûködést és a szüleid nem fognak javulást látni az állapotodon. Végeredményként még többet fognak járatni – felnéztem rá és figyeltem a szája sarkában játszó mosolyt. Már a gondolatba is beleszédülök, hogy még több idõt kelljen itt eltöltenem. Veszek egy mély levegõt és ujjaimat tördelve nyitom szólásra a szám.

- Rossz emlékekrõl szoktam álmodni. Olyan… mintha újraélnék dolgokat – motyogok bizalmatlanul. Szemeimmel közötte és a dohányzó asztal között cikázok.

- El tudnád mondani, hogy mihez kötõdnek ezek a rossz emlékek? – puhatolózik továbbra. Görcsbe rándul a gyomrom, ahogy felvillan elõttem néhány kép.

- Sosem fogom elfelejteni az arcukat… A gyerekekét sem, akik nem élték túl – adom a kissé zavaros választ. A szavak csak úgy elhagyták számát, jóformán fel sem fogom, hogy pontosan mit mondtam.

- Ezt nem teljesen értem. Kifejtenéd? – hangja továbbra is nyugodt marad, de én még mindig feszengek.

- Több mint tíz éve, még kisgyerekkoromban elraboltak. A rémálmaimban fõleg a fogva tartóimat látom. És a többi gyerek arcát… Nagyon sokan nem élték túl – kissé megemelem fejem és szemébe nézek egy pillanatra, hogy nyomatékosítsam szavaimat. – És a nevüket még most sem tudom. Ennyi idõ után sem. Pedig már nem is élnek! – hangom megremeg, ijedten harapom össze ajkaim.

- Nyugodtan folytasd – bíztat rezzenéstelen arckifejezéssel.

- Sosem szólították egymást a másik nevén. Mindig csak „kedvesem” vagy „drágám”… Nekünk pedig anyának és apának kellett neveznünk õket. Ezt elvárták. És nagyon rosszul jártunk, ha szófogadatlanok voltunk – magyarázok halkan, nyugodt arckifejezését vizsgálva beszéd közben. Az túlzás, hogy átragad rám is a nyugalom, de gyomrom görcsös kavargása kissé enyhül. A szemkontaktust még mindig igyekszem elkerülni, de egyre többet figyelem kezeit, vagy akár arca rezdüléseit.

- Bántottak titeket fizikailag is? – kérdezi. Nagyot nyelek és gondolkozok a válaszon.

- Nem mondja el a szüleimnek? – kérdezek vissza reménykedve. Nem akarom még ezzel is terhelni õket…

- Köt az orvosi titoktartás, mint ahogy már az édesapádnak is mondtam – érkezik a válasz egy halovány mosoly kíséretében.

- Volt, amikor igen… - motyogom orrom alatt, egyre erõsebben szorítva lábszáraim. – De engem a vége felé már nem. Inkább csak a kicsiket.

- Értem – mondja visszajelzésként.

Kintrõl halk kopogtatás hallatszik, és türelmetlen beszélgetés szûrõdik be. A doktor ránéz karórájára, aztán pedig vissza rám.

- Nos, Alexander, lassan lejár a másfél óra. Úgy hallom a szüleid is megérkeztek – elereszt még egy szolid mosolyt és feláll a karosszékébõl. Kihúzza magát és egy reflexszerû mozdulattal meigazítja ruházatát. Én is leeresztem az ülõalkalmatosságból elgémberedett lábaim és visszahúzom cipõimet most sem foglalkozva a fûzõkkel. Nem húzom ki magam, mikor felegyenesedek, fejemet lehajtva indulok el a doktor úr után, az ajtó felé. Kinyitja és kienged maga elõtt. Ahogy elsétálok, mellette igyekszem még inkább összehúzni magam.

Anyám kezei szinte azonnal körém fonódnak. Hallom, ahogy a doktor is utánam jön és behúzza maga mögött az ajtót, majd köszön szüleimnek.

Ahogy hirtelen megérzem a szabadulás lehetõségét a levegõben, halkan odasúgom édesanyámnak, hogy ha lehet, menjünk ki. Az már mindegy merre, vagy hová, csak onnan el. Õ csak bólint és elkérve apámtól a slusszkulcsot, a doktor úr felé fordul.

- Köszönjük Dr Roi, ha megengedné, mi most Alexxel… - mutat egyik kezével a kijárat felé.

- Persze – feleli, de én már nem nézek rá.

- Kérem, ha esetleg van valamilyen észrevétele, akkor azt beszélje meg Freddel – sandít kicsit apa felé, aztán elköszön. Kissé megszorítja karom, célozva, hogy nekem sem ártana.

- Viszlát – motyogom és tyúklépésekben kezdem magam után húzni édesanyámat. Megkönnyebbülve huppanok be a kocsiba és húzom fejemre a kapucnimat. Anya érdeklõdve fordul felém, várja, hogy meséljek. Megpróbálok rámosolyogni, de csak egy vicsor szerûség jön össze.

- Nagyon szimpatikus a doktor úr – jelenti ki. Ezzel próbál rávenni, hogy magamtól beszéljek.

- Igen – helyeslek megnyugtatásként.

Apám felmentõként érkezik. Beül és rögtön indítja is a motort. Nem mond semmit, csak rámarkol a kormányra és hazafelé veszi az irányt.

- Mikor bírja legközelebb fogadni Alexet? – érdeklõdik anya.

- Most pénteken. Azt mondja a doktor, talán jót tenne, ha többször találkoznának. Talán gyorsabban fejlõdne – úgy mondja, mintha ott sem lennék. Tágra nyílt szemekkel meredek rájuk, alig felfogva, hogy nem úszom meg a dolgot, heti egy alkalommal. Nem értem miért erõltetik annyira a pszichiáterhez járást, mivel én semmilyen lehetõséget nem látok benne.

Hazaérve rögvest a szobámba vonulok, úgy érzem, szükségem van egy kis csendre, hogy megemésszem a nap történéseit. Bevetõdök ágyamra és magzati pózba húzom magam. A párnát fejem alól a mellkasomhoz húzom, azt ölelve tûnõdök azon a másfél órán, abba a hitben, hogy hátha rájövök mi célja volt a kérdezõsködésnek. De csak a fejem fájdul meg. Morcosan fordulok át a másik oldalamra, csak aludni akarok. Lehunyom szemeim és igyekszek elûzni az összes gondolatomat, elfelejteni csak egy pillanatra azokat a képeket…

Érzem, ahogy elnehezülnek pilláim és lassan magával ránt a sötétség, de az utolsó pillanatban, amikor már félig alszok, halk suttogást hallok jobb fülem mellett.

Már megint. Még mindig. Ez az alak alig fejlõdött valamit a kezelések után, ami rendkívül bosszant.

-          Mondja, George – kopogtatom meg a tollam végével a füzetem lapjait, ahogy felnézek rá. Kellemetlen érzés karcolgatja a torkom, hogy a fejére kenjem: hihetetlen unalmasak a problémái. Szerencsétlen idióta. – Amióta úgy érzi, hogy ezek a nyomasztó érzések nem csillapodnak, megpróbált bármit is a tanácsaim közül?

-          H-hát… - pillant rám, ujjai megszorítják az ingét. Szóval nem. Tipikus. – Én próbáltam. Elmentem az üzletbe, de éreztem, hogy a pultos lány olyan furcsán figyel… és minden sornál ott volt! Biztos, hogy követett! Olyan különösen bámult rám, akárhová fordultam…

Hát persze.

-          George – húzom ki egy pillanatra magam, hogy elzsibbadt, sajgó izmaim kicsit kiengedjenek. Nyugodtan mosolygok rá, rezzenéstelenül, figyelem a beesett arcot, az idegességtõl örökké cikázó, apró pupilláit. Egy teljesen hétköznapi paranoiás paciens. Már unalmas is. Hétköznapi. – Figyeljen rám – dõlök elõre finoman, majd a térdemen összefonom az ujjaim. – Hatalmas lépést tett elõre, hogy egyedül ment ki. Gratulálok – mosolygok. Látom, ahogy kicsit feljebb emelkedik, megcsillanó szemekkel.

Ó, hát persze.

Nyugodtan kísérem ki, kezet rázva vele az ajtóban. A mosoly akkor sem lohad le, amikor a taxiba ül és elhajt, de mikor végre becsukom az ajtót, megkönnyebbülten dörgölöm meg az állam. Na végre, egy – az órámra pillantok – fél óra pihenõ. Igazán rám fér már egy csésze jó kávé.
A konyhában kényelmesen döntöm a csípõm a pultnak, tenyerembe fogva a csészealjat, élvezve a halk zenét. Nem árt, ha kicsit kipucolom a tudatom. Mmm, Bach Goldberg-variációi… az egyik kedvencem. Lehunyt szemmel hagytam, hogy pár rövidebb tincsem a tarkóm csiklandozza, de úgy döntök, nem teszek ellene semmit. Egy kezemben a hófehér csészét tartom, a másik csuklóm finoman ring, ujjaimmal a képzeletbeli fehér billentyûket simítom.

Az asztalon mellettem illatozik a kávém, miközben nyugodtan pörgetem át a határidõnapló csíkjait: Ki következik?

Soha nem okozott gondot vagy nehézséget több beteget fogadni egyszerre; mindegyikükrõl precíz jegyzetek és mappák sorakoztak a mahagóni fiókokban. Rend, precizitás és felkészültség. Nem lehetnék a legjobb, ha nem lenne minden maximálisan tökéletes.
Felpillantok a hatalmas antik ingaórára. Még van úgy negyed órám. Megdörzsölve a tarkóm fogatom össze a hajam, hátrasimítva a homlokomból, aztán megigazítom a nyakkendõm is.

Élesen harsan fel a kapucsengõ, mire meglepve emelem fel a fejem. Nem, még korán van!
Ahh, bizonyára az aggódó szülõk nem férnek a bõrükbe, igen. Egy aggódó apa hívott fel, emlékszem.

Kifelé menet még futó pillantást vetettem magamra, majd nyugodtan lenyomom a kilincset.

Udvarias mosoly, lepillantok rájuk. Az egész család eljött. Természetesen le kell ellenõrizni, hogy mégis kire bízzuk egyszem gyermekünk elméjét és lelki világát. Tudom, mint látnak, ha rám néznek. Épp csak futó pillantásra méltatom a családot, elvégre a felmérés bizalmatlanságot szül. Mégis, ennyi pont elég volt arra, hogy megtudjam, amit akarok.

Meggyötört asszony, fogpasztamosoly, aggódó tekintet. Komoly apa az idegességtõl megráncosodott bõr, szigorúan összepréselt ajkak. Ilyenkor igazán örülök, hogy párkapcsolati terápiát nem vállalok.

-          Jó napot – nézek rájuk nyugodtan, finoman oldalra állva – Mr és Mrs Kinsey?

-          Igen – biccent a férfi. Mögöttük bekutyagol a feltételezett új paciensem. Görnyedt tartás, lehajtott fej, a pulóver csuklyája a fején, kezek zsebre dugva. Egy problémás tinédzser.

-          Örvendek – fogok kezet a férfivel. A szorítása kemény, mégis valahol erõtlen. Talán megfáradt a legjobb szó rá. A nõ felé fordulok, finoman megszorítom a kezét. – Mrs Kinsey.

-          Dr Roi, Õ a fiunk, Alexander – mondta az apa, elõrehúzva a rejtõzõ fiát. Nyugodtan állok, lepillantva a fiúra. Alexander. – Alex, vedd már le… - nyújtja a kezét a csuklyához, lehúzva a fia fejérõl. Nos, itt vajon milyen kórképet fogunk felállítani?

Elõbukkant a fiú arca, a haja. Finom arc, némi szeplõ, nagy, bánatosan üres szemek. De mégis, ahogy figyelem a tiziánvörös tincseket, a hosszú ujjakat, ahogy végigsimít…

-          Örülök, hogy megismerhetlek, Alexander – mondtam kezet nyújtva felé nyugodtan. Látom, hogy bizalmatlanul és még annál is kelletlenebbül nyújtja felém a kezét. Kezet rázok vele, nyugodtan szorítva meg az ujjait; határozottan, de nem keményen. Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha egy rossz mozdulatommal az ujjait a tenyerembe törhetném. – Én doktor Nicholas Roi vagyok.

-          Jó napot, doktor – szólal meg beérkezése óta elõször. Futólag megszorítja a kezem bizalmatlanul, de érezve a húzódozását el is engedem. Halványan biccentek felé.

-          Doktor… - szólalnak meg a szülei, de már pontosan tudom, hogy mire akarnak kilyukadni. Természetesen ilyenrõl szó sem lehet.

-          Kérem – mosolyogtam rájuk zavartalanul, finoman úgy állva, hogy a nappaliba vezetõ ajtót finom jelzésként elállom – Másfél óra múlva visszajöhetnek Mr Kinseyért.

-          Na de… - próbál ellenkezni az anya, de a szemébe nézek.

A nyugodt, pislogás mentes, átható pillantás a legtöbb esetben pszichedelikusan veszi rá az embert arra, amire én akarom. Szeretem ezt az érzést… az irányítás hatalmát.

-          Kérem – hajolok egy kicsit lejjebb, végig tartva a szemkontaktust, majd zöld szemeimmel a férfi pillantásába metszek – A beszélgetések privát jellegûek, és mivel Mr Kinsey nagykorú, nem vagyok köteles megosztani önökkel, hacsak nem ön- illetve a társadalomra veszélyes. Egyébként köt az orvosi titoktartás – mosolygok rendületlenül, majd lehunyom a szemem, felegyenesedve.

-          Na de… 

-          Pontosan másfél óra – mondtam nyugodtan, oldalra állva; egy kézzel kinyitom a szobába vezetõ ajtót, testemmel Alexander felé fordulva, egyértelmûen jelezve, hogy fáradjon be. Persze az anyja csupa stressz, mintha épp táborban adná le a kicsi fiát, aggódva ölelgeti meg, de elsõ alkalmakkor ezeket a kötelezõ köröket nem árt megvárni.  A fiút beterelem a direkt pacienseknek fenntartott szobába; inkább terembe. Megnyittattam az emeletet, emiatt magas lett, csupán a gerendák futottak át, valamint az emeleti szobákhoz vezetõ lépcsõ. Sötétbarna, vöröses bõrkerevet feküdt oldalt, de volt kanapé, karosszék is.

Sok mindent elárul az emberrõl, hogy hol foglal helyet. Õ a karosszékbe ül, ugyanazzal a lendülettel lerúgva a cipõjét, felhúzza a lábát. Nyugodtan vonom fel a szemöldököm, kényelmes eleganciával helyet foglalok a saját fotelemben, felvéve a táblám.

Nyugodtan pillantok rá, az elegáns toll hegyével nyugodtan írom fel a nevét a lap tetejére. Érezhetõ a feszültség, a bizalmatlanság és hogy egyáltalán nincs ínyére, hogy egy pszichiáterhez kell járnia.