Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5. 6. 7.

vicii2021. 09. 25. 23:22:20#36004
Karakter: Rien
Megjegyzés: (Narciszomnak)


Este, miután bezártuk a kávézót, valahogy sietősebben teszem a dolgom, hogy előbb elkészüljünk. Persze próbálom bemesélni magamnak hogy csak azért, hogy hamarabb végezhessünk, és véletlenül sincs semmi köze a kint várakozó Dáriuszhoz. A szívem sem ver hevesebben a gondolatra, kizárt dolog. Nevetséges a felvetés is.
Amikor bezárjuk az üzletet, elköszönök Maki-chantól, aki sokatmondó vigyorral integet, de most ez sem tudja elrontani a kedvem. Vidáman állok meg a magas alak előtt. Nem tudom megszokni ezt az impozáns látványt, amit nyújt.
- Szia – mosolyog rám kedvesen. – Biztos, hogy nem vagy túl fáradt a nézelődéshez? – kérdi őszinte aggodalommal, a szívemet pedig megmelengeti ez a gesztus. Milyen figyelmes.
- Persze, kipihentem magam és azt nem mondom, hogy a térdem olyan, mint újkorában, de ez a normál állapot. Nem gátolhat meg az életemben és megígértem, hogy veszek neked egy telefont – mondom ellentmondást nem tűrő hangon, ő pedig zavarba ejtően hosszú ideig bámul, mielőtt válaszolna. Már épp kezdenék komolyan zavarba jönni, mikor felocsúdik.
- Szuper, akkor menjünk. A plázában van műszaki bolt… - mondja könnyedén, majd elindul az említett épület felé. Szándékosan lassú tempóban, hogy könnyen felvehessem vele az ütemet. Persze neki könnyű ilyen hosszú lábakkal. – Kérdeznék valamit, de ne érts félre – mondja halkan, komoly tekintettel, én pedig rosszallóan nézek rá. Hogyne, ne értsem félre, mintha az az eddigiekből lehetséges lenne…
- Jól van, igyekszem majd nem félreérteni – mondom cinikusan felkuncogva, felkészülve rá, hogy valami újabb kitekert bókot fogok kapni, de legnagyobb meglepetésemre más felé tereli a témát.
- Van egy munkatársad. A neve Arashi… Mikor fog dolgozni? Napok óta magyarázzák a srácok, hogy meg kell néznem, de akárhányszor jövök be ő vagy épp nincs bent, vagy valahol máshol tartózkodik. Létezik egyáltalán, vagy csak szivatnak? – kérdi, én pedig meglepetten pillantok rá. Mindenre számítottam, csak erre nem. Viszont a téma, amit felhozott… szorongással tölt el Arashi nevének már csak az említése is.
- Létezik… - mondom végül kelletlenül, remélve, hogy ezzel megelégszik, de a kíváncsiság a tekintetében nem szűnik meg.
- Igen, és ezt most valóban egyszavas válasznak szántad, vagy hatásszünetet tartasz? – kérdi felvont szemöldökkel, én pedig felsóhajtok. Nem tehetek róla, de egyszerűen a hideg kiráz attól a férfitól.
- Nem, dehogy. Arashi nagyon jól néz ki – teszem hozzá kelletlenül, hogy kielégítsem a kíváncsiságát, majd rosszat sejtve pillantok rá. – Miért érdekel téged? – kérdem óvatosan, valahogy rosszat sejtek. Nem akarom, hogy ők ketten találkozzanak. Arashi biztosan ellenséges lenne vele, mert féltékeny.
- Engem csak az érdekel, hogy néz ki. Remélem, számíthatok a diszkréciódra, de az egyiküknek nagyon tetszik, csak nem meri randira hívni. Gondoltam váltok a sráccal néhány szót. Tudod, kipuhatolni, hogy vajon benne lenne-e egy randiban a haverommal. Na meg annyira áradoznak róla a srácok, hogy kíváncsivá tettek… - mondja könnyedén, én viszont összevonom a szemöldököm és sötéten pillantok fel rá.
- Szóval, mert azt mondták jól néz ki, azonnal érdekelni kezdett téged is? – kérdem ellenségesen, valahogy Arashi nevének említésétől elszállt minden jókedvem. Az pedig, hogy Dáriuszt érdekli… valamiért ideges leszek ettől.
- Valami rosszat mondtam? – kérdi értetlenül, ártatlan arckifejezéssel, én pedig felsóhajtok.
- Rosszat, te mindig rosszat mondasz a legrosszabb pillanatokban, Dáriusz – bukik ki belőlem, aztán persze rögtön el is szégyellem magam emiatt. Hiszen nem az ő hibája. – Bocs… nem mondtál rosszat, csak szerintem egyikőtöknek sincs esélye nála. Arashi már nagyon rég el akar hívni engem randizni, de a sráctól kiráz a hideg, a közelében sem szeretek lenni és beszélni sem szeretek róla – vallom be teljesen őszintén. Eddig senkinek nem mertem beszélni erről, de úgy érzem, benne megbízhatok. És furán megkönnyebbülök, hogy ezeket az érzéseket végre megoszthattam valaki mással is.
- Jó, bocsánat, nem tudtam, hogy ilyen hatással van rád. Inkább ne beszéljünk róla, nem szeretném elrontani a közös időtöltésünket – mondja bűnbánó arccal, nekem pedig összeszorul a szívem. Rosszul érzem magam, amiért rajta csapódott le a frusztráltságom, ő pedig ennek ellenére még mindig a kedvemben akar járni, pedig jogosan sértődhetne meg. Igazi rejtély ez a srác. De kedvelem. – És ha így vélekedsz róla, talán jobb is, ha a haverom nem kérdez tőle semmit. Kicsit fél a pofáraeséstől, éehet a maradék önbizalmát is elvenné ez a… mindegy – harapja félbe a mondatot észbekapva, én pedig rámosolygok.
- Semmi baj, én sajnálom, hogy így rád förmedtem. Ismét – húzom el a szám szégyenkezve. Nem értem miért, de valahogy kihozza belőlem ezt az oldalamat. – Ő tényleg jól néz ki, mondhatni elképesztően különleges, csak engem a frász kerülget tőle.
- Akkor valójában nem szép. A srácok a külsejét emlegették, de az nem sokat ér. Az emberek belső kisugárzásuktól lesznek szépek. Ahogy elmondod ez az Arashi egyenesen ocsmány – jelenti ki, nekem pedig el kell fojtanom a feltörni készülő kuncogást. Vajon ezt most azért mondja, hogy jobb kedvre derítsen?
- Azért ezt nem mondanám. Nem bántott, még szóval sem soha, csak olyan furán néz rám – vallom be, és ahogy a lelki szemeim előtt látom azt az éhes tekintetet, amivel méregetni szokott, megborzongok. – Mindegy, ne beszéljünk róla – zárom le a témát, Dáriusz pedig megértően bólint.
- Jól van, ha nem szeretnél beszélni róla – mosolyog rám végtelen kedvességgel, ez a mosoly pedig megmelengeti a lelkemet. Hálásan pillantok rá, a mosolya pedig rám ragad. Megint rajtam felejti a tekintetét, elbűvölten méreget, ez a tekintet pedig… melegem lesz tőle. Ez más. Őszinte, csodáló pillantás, amitől kellemes melegség kerít hatalmába. Kicsit sem kellemetlen, Arashi pillantásával ellentétben.
- Milyen telefonod volt? – kérdem aztán, hogy kizökkentsem.
- Nem kell telefont venned nekem. Elég drága telefonom volt és én dobtam el, szóval az én hibám, hogy összetört – jelenti ki, én pedig elhúzom a szám.
- Drága? – kérdem, remélem azért elég lesz rá a megtakarításom. Fenébe, ezzel most le fogom nullázni magam. De akkor is meg akarom venni neki. Engem védve ment tönkre.
- Igen és ugyanolyat szeretnék, mert az csatlakozik az órámhoz meg a laptopomhoz, és a táblagépemhez. Őszintén nem tudom mire jó egész pontosan, de minden adatot, amit tárolok a gépemen minden eszközön el tudom érni – magyarázza meglepő lelkesedéssel, én pedig mosolyogva hallgatom. – Lépést kell tartani a fejlődéssel, különben középkorinak fognak nevezni… - mondja, ezt inkább már csak magának, én pedig felvonom a szemöldököm. – vagy középkorúnak? – teszi hozzá elgondolkodva, elakadva a nyelvtanban, én pedig nem bírom tovább, kitör belőlem a nevetés.
- Olyan voltál, mint valami reklámblokk… - nyögöm kuncogva, mire megütközve néz rám. – Tényleg fura srác vagy, de ne dőlj be a reklámszövegeknek. Hazudnak! – jelentem ki, próbálva komoly arcot vágni, de a vigyorom letörölhetetlen. Most olyan volt, mint egy lelkes nagyapó, aki ismerkedik a modern technikával.
- Lehet, de a világ akkor is oly mértékben fejlődik, amivel alig lehet lépést tartani – jelenti ki zavartan, én pedig elmosolyodom. Pedig a korosztályának általában nem szokott problémája lenni a modern technikával, sőt. Jóval idősebbnek tűnik most a koránál. Milyen érdekes.
- Ez igaz, de nem is kell vele lépést tartani. Mára ez is leginkább divat. A divattal sem lehet lépést tartani és nem is kell. Élünk, meghalunk, a világ megfeledkezik rólunk és ugyan úgy fejlődik tovább. Mit számít, hogy tudunk-e lépést tartani vele? – kérdem könnyedén, megvonva a vállam, mire összevonja a szemöldökét.
- Ez elég lehangolóra sikerült. Hogy vagyunk mi még a halálhoz? – kérdi rosszallóan.
- Bocs, nem akartalak lehangolni – szabadkozom, de csak elmosolyodik. – Szóval milyen telefon?
- Iphone 12 pro max… - mondja, én pedig majdnem felszisszenek. Egek, ez tényleg drága lesz. Ráadásul…
- Nagyobb telefont nem találtál? – kérdem nagyra tágult szemekkel, hiszen az a készülék hatalmas. Egy kézzel nem is tudnám kezelni.
- Nagy a kezem. A kis telefonok elvesznek benne. Viszont jó kis súlya van és fém. Tuti ezért szólt akkorát mikor hozzávágtam a pasashoz… - nevet fel, én pedig rosszallóan megrázom a fejem, de azért tovább mosolygok. Micsoda alak…
Mikor megérkezünk a plázához, céltudatosan a műszaki áruház felé vesszük az irányt.
- Ha végeztünk, elmehetnénk enni valamit. Tegnap az italokat te fizetted, szeretnék most én fizetni. Tudom, gyereknek gondolsz, de hidd el van pénzem. A szüleim nagy vagyont hagytak rám és befektettem jórészét. Jön pénzem bőven. Több is, mint amire szükségem van – jelenti ki komoly arccal, én pedig hitetlenkedve nézek rá.
- Befektettél? Úgy beszélsz, mint valami nagy tőzsdeügynök… - mondom meglepetten, nehéz elképzelni egy tinédzserről, hogy befekteti a pénzét és nem herdálja el hülyeségekre. Tényleg egyre nagyobb meglepetés számomra ez a srác.
- Az azért nem vagyok, de a vagyonhoz képest, amihez nem szoktam nyúlni a befektetéseim egy egész szép havi járandóságot adnak – meséli, nekem pedig kezd kisebbségi érzetem lenni. Egy középiskolás, akinek több a jövedelme mint az enyém…? Mi a franc…
- Ez komoly? Lehet neked kellene kávéfőzőt venni nekem… - nevetek fel kínosan, de a komolyság az arcáról nem tűnik el, ezért én is komolyabban fordulok felé. - Ez nem pénz kérdése, és nem nyitok vitát. Nem azért, mert gyerekként gondolok rá, hanem mert ez így helyes. Ejtsük a témát. Megveszem a telefont és utána meghívhatsz vacsorázni. Ettől megnyugodna a lelked? – kérdem elnéző mosollyal, de ellentmondást nem tűrően, Dáriusz pedig megütközve néz vissza rám. Talán még mindig nem érti.
- Jól van, nem vitatkozom – adja be végül a derekát, a kezeit védekezően maga elé emelve a tekintetem láttán. – Milyen kávéfőzőt szeretnél?
- Egy egyszerűt, én nem tartok lépést a fejlődéssel. Minél egyszerűbb kezelni és minél kevesebb ketyere van benne, annál jobb. Nehezebben romlik el és nem bolondulok meg reggel, amikor nem tudom, hogyan működik és nem tudom lefőzni a kávém… - mondom átszellemülten, márpedig a reggeli kómában nem az erősségem a bonyolult feladatok megoldása, valószínűleg lendületből vágnám a falhoz a gépet.
Dáriusz mély hangú, jókedvű kacagása ránt ki.
- Vicces vagy – mosolyog rám szélesen, a jókedve pedig tényleg ragadós. – Nem annak szántam, de oké… na keressük meg a világ legegyszerűbb kávéfőzőjét… - mondom lelkesen körbenézve az üzletben, majd céltudatosan megindulok a sorok között, Dáriusz pedig készségesen követ.
Neki talán fel sem tűnik, de én látom, ahogy az emberek meglepetten megbámulják. Nem csak szokatlanul magas, de az égővörös hajával még inkább kitűnik. A világító kék szemeiről nem is beszélve.
- Mesélj, mi volt a suliban? – kérdem aztán könnyedén, hogy megtörjem a beállt csendet, ő pedig először meglepetten néz rám, hiszen nem szokásom az ilyesfajta faggatózás, de aztán lelkesen kezd mesélni a napjáról. Elkotyogja, hogy többször is fel akart hívni, de aztán mégsem tette, nehogy tolakodónak érezzem, nekem pedig el kell fordulnom hogy ne lássa, hogy elpirulok a hallottaktól.
A hangulat egészen feloldódik, jókedvűen beszélgetünk minden apróságról, míg végül megtalálom a megfelelő kávéfőzőt, majd kiválasztja a telefont, én pedig rezzenéstelen arccal fizetem ki, majd ráérek otthon fájlalni, hogy a hónapban kicsit szűkebbre kell szabnom a keretet.
Vásárlás után meghív vacsorázni, én pedig örömmel fogadom el az ajánlatot. Nem sietek haza, és tényleg… jól érzem magam a társaságában. Túl jól. Arról pedig nem vagyok hajlandó tudomást venni, hogy hevesebben dobog a szívem a közelében.
Ahogy helyet foglalunk és átfutom a kínálatot, Dáriusz körbepillant, furcsa tekintettel mustrálva az embereket. Mikor már percek óta nézelődik és nem szól, aggódni kezdek. Fogjuk rá hogy hozzászoktam a furcsa bambulásaihoz, de ez most magához képest is hosszú.
- Valami baj van? – kérdem, hogy kizökkentsem, ő pedig meglepetten, de megnyugtató mosollyal fordul felém.
- Nem dehogy, csak a mosdót kerestem – vágja rá hirtelen, én pedig összevonom a szemöldököm. Micsoda átlátszó kifogás. – Ahh ott van, máris jövök, addig válassz. Én csípős szárnyakat kérek és kólát… mindjárt jövök… - iszkol el, én pedig értetlenül nézem távolodó alakját. Mi lelhette?
Megjelenik a pincér is, én pedig sietve leadom a rendelésünket. Az italunkat gyorsan kihozzák, én pedig unottan kavargatom a limonádémat a szívószálammal. Már épp azon kezdek gondolkodni hogy utána kéne mennem, hátha rosszul lett vagy ilyesmi, amikor végre feltűnik.
- Jól vagy? Olyan fura voltál az előbb. Nem vagy rosszul, ugye? – kérdem aggódva az arcát fixírozva, de csak mosolyogva hárít.
- Nem dehogy, csak éhes vagyok. Együnk… - mondja, ezzel viszont nem nyugtat meg teljesen. Kétkedve figyelem az arcát.
- Kikértem, nemsoká hozzák – tájékoztatom, miközben kortyolok a limonádémból, a szívószállal a számban is végig őt figyelve. Láthatóan zavarban van, kerüli a tekintetem, ami meglepően furcsa tőle. Általában imád szemezni. Vajon mi lelte?
Mikor kihozzák az ételt úgy veti rá magát, mint aki évek óta nem evett, én pedig megmosolygom ezt az étvágyat. Nyilván ekkora testnek kell az energia, az én adagom az övéhez képest mégis gyerekmenünek tűnik.
A beszélgetés visszazökken a medrébe, ezzel feloldva bennem az aggodalmat, amit a viselkedése okozott. Már csak én nyammogok, mikor megcsörren a telefonja, az egyik barátja hívja, ő pedig bocsánatkérő mosollyal veszi fel. Miközben beszélget, én nézelődöm, de a tekintetem mindig visszavándorol rá. A valószínűtlenül vörös, kócos hajára és késztetést érzek, hogy megérintsem. Vajon tényleg olyan puha, mint amilyennek látszik…?
A ragyogóan kék szemek rám villannak, én pedig próbálok úgy tenni, mintha nem kapott volna rajta, hogy mustrálom.
- Randevúzik Arashival – céloz az előbbi beszélgetésére, a hangjában aggodalom, én pedig meglepetten pillantok rá.
- Ez jó hír, nem? Én még mindig azt mondom, hogy a barátodhoz nem illik Arashi, de megkapta amit akart. Remélem nem csak egy kicsinyes bosszú a részéről, hogy én meg igent mondtam neked. Viszont, bárhogy van ez egy remek lecke lesz a barátodnak. A nem minden arany, ami fénylik lecke… - mondom szomorúan, jobb, ha korán megtanulja. Ennyi idősen könnyebben lendül túl az ember egy csalódáson, mint később.
- Nem az biztos, a réz is csillog akár az arany… - mondja furcsán elgondolkodva, én pedig felvonom a szemöldököm. – Nem zavar téged, hogy elment vele? Végül is folyamatosan téged fűzött és számomra fura, bosszúnak is vérszegény, hisz csak barátok vagyunk… Sajnos – teszi hozzá, mire meglepetten pillantok rá, a szívem meglódul csillogó tekintetét látva. – Bocsánat, a barátság is tökéletes… - teszi hozzá sietve, ezzel egy elnéző mosolyt kicsalva belőlem.
Szégyellem, de jól esett az előbbi elszólása. Rossz ember lennék, amiért közel tartom magamhoz, mégsem engedem hogy elérjen?
- Egy kicsit sem zavar. Inkább megkönnyebbültem, mert ha komolyan gondolja a barátoddal, akkor nem fog engem zargatni. És igen, a barátság tökéletes… - helyeselek én is, de valahogy nem annyira meggyőződve. – Ne aggódj a barátod miatt, maximum csalódik kicsit, de utána sokkal erősebb lesz, hisz ami nem öl meg az megerősít, igaz? Arashi talán fura és számomra nem vonzó, de sosem bántott. Talán tényleg komolyan gondolja a barátoddal. Én hiszek az emberi jóságban – mosolyodom el őszintén, Dáriusz viszont továbbra is töprengő arckifejezést vág.
- Ezzel nem tudok azonosulni. Csomó dolog van, ami rossz és nem erősít, hanem legyengít. Egy szívroham például, ha nem öl meg akkor sem erősít meg, csak legyengít – fejtegeti elgondolkodva, én pedig megütközve nézek rá. Ismét hatalmába kerít az érzés, hogy sokkal idősebb a koránál.
- Nem is vagy gyerek, inkább vénember… - mondom szórakozott mosollyal. – Ez csak egy buta mondás, és csak azt akartam mondani vele, hogy a barátodnak nem lesz baja. Én magam vágom kupán Arashit, ha ez csak valami kicsinyes bosszú, amiért nem mentem vele randevúzni… - mondom határozott hangon felnevetve, Dáriusz pedig szótlanul pislog rám.
- Mi az? – kérdi aztán, ahogy hirtelen elhallgatok. Megint úgy néz rám. Miért van az az érzésem, hogy egyre inkább melegem lesz a tekintetétől…?
- Semmi, csak olyan furcsa, hogy veled ennyire őszintén ki tudom mondani, amit gondolok. Arashinak mindig csak köntörfalazok, nem mondom ki mi a bajom vele, mert nem akarom megbántani, hisz nem ártott nekem soha és mindig rendes meg segítőkész… - sóhajtom gondterhelten. Furcsa, mert Dáriusz mellett úgy érzem, lehetek őszinte, nem fog elítélni miatta. Más emberekkel viszont óvatoskodó vagyok, kerülöm a konfrontálódást. – Na gyere vénember, fizess és meghívlak egy kávéra az új kávéfőzőmmel – kacsintok rá mosolyogva, elegem van ebből a témából. Nem akarom Arashi nevét még egyszer hallani a mai nap.
Az ötletre persze rögtön fellelkesedik.
- Ez remekül hangzik! De mi lenne, ha hozzám mennénk, és én csinálnék neked egy jó erős kávét. Utána gitározom neked te pedig énekelhetsz. Legalább látnád, hogyan élek – ajánlja fel, én pedig először zsigerből visszakoznék, de… képtelen vagyok.
Nem tetszik a gondolat hogy bemenjek az oroszlán barlangjába. Ezzel kvázi kiszolgáltatom magam, mert leengedem a védelmemet, de… szeretném látni, hol él. Szeretném hallani, ahogy eljátszik nekem egy dalt. Még több időt akarok vele tölteni. Jobban megismerni.
- Jól van, ma engedékeny hangulatban vagyok, de nem túl engedékeny… - mondom figyelmeztetően, ő pedig bólint. Nem szeretném, ha túlságosan elbízná magát.
Fizet, majd távozunk, a kávéfőzőmet szó nélkül bitorolva el és cipelve helyettem, hálás mosolyt bezsebelve érte. Mivel útba esik a lakásom, letesszük a cuccomat és úgy megyünk tovább hozzá.
Mikor megérkezünk, udvariasan előre enged, én pedig beljebb lépve nézek körbe. Nem túl nagy, de meglepően ízlésesen van berendezve egy középiskoláshoz képest. Igazán barátságos hangulata van.
- Nagyon szép az otthonod, te rendezted be? – kérdezem kíváncsian körbepillantva.
- Köszönöm, én is szeretem és igen, én rendeztem be – biccent, miközben a konyhapulthoz lép, én pedig követem. – Sima presszó kávé? – pillant rám megállva a kávéfőző mellett, én pedig bólintok. Ahogy friss kávé illata betölti a kis helyiséget, elégedetten felsóhajtok. Kicsit késő van már egy kávéhoz, de kockáztatok. Sok tejjel is cukorral kérem, és mikor átnyújtja nekem, elégedetten kavargatom meg.
Legnagyobb meglepetésemre ő is iszik egy csészével. Kevés korabéli szereti a kávét.
- Hmmm, jó illata van – sóhajtok fel. – Látom, van egy pár hangszered. Milyen hangszereken játszol? – kérdem érdeklődve, visszafordulva a nappali felé. Dáriusz egy kis, hangulatos teraszhoz terelget, oda ülünk le kávézni.
- Több hangszeren, olyanokon is, amik nincsenek. Igazából van a 2 gitárom és egy hegedűm, de tudok zongorázni és dobolni is. Ezek túl nagy helyet foglalnak ahhoz, hogy legyen – meséli, én pedig őszinte érdeklődéssel hallgatom. Nahát, tényleg nagyon muzikális alkat, de hogy ilyen fiatalon ilyen sok hangszeren játsszon, az tényleg meglep.
- Elképesztő vagy, de tényleg. Azt mondtad, nem értesz a zenéhez, hogy nincs tehetséged, mégis ennyi idősen ennyi hangszeren játszol. Mi ez, ha nem zsenialitás? – kérdem csodálattal.
- Én úgy láttam a zseniális emberek mind alkottak valami csodálatost. Az összes művész, zenész attól lett zseni, hogy egyedit alkotott. Nekem ez nem menne. El tudok játszani nagyon sok mindent. A klasszikus zene az egyik gyengém, de nem tudnék alkotni csak eljátszom, amit mások alkottak. Tanulás árán bárki képes rá. Sokat tanultam, hogy képes legyek rá. Kisgyerek korom óta és a zongora volt az első. Ezen tanultam a kotta olvasást, mégis a hegedű az amit igazán szeretek. A gitárnál is jobban – meséli lelkesen, én pedig ellágyulva hallgatom. Az átélés az arcán fiatallá varázsolja. Gyermeki rajongással beszél, a szeme pedig csillog közben. Lekicsinyli a saját teljesítményét, pedig büszkének kellene lennie rá.
- Akkor a kitartásod csodálatra méltó – mondom mosolyogva, ő pedig újra engem bámul, leplezetlen csodálattal. Megint úgy néz. Felforrósodik a bőröm ettől a pillantástól, a gyomromban pillangók kezdenek verdesni és érzem, ahogy lassan pír kúszik az arcomra. – Mi az? Megint úgy nézel… - motyogom, majd eltűnök a csészém fölött, hogy ne lássa a zavaromat.
- Bocsánat, csak felfedeztem egy háromszöget a szemedben. Nagyon szép, ahogy megcsillan a lemenő nap fényénél – mondja kedvesen, átszellemült arccal, én pedig kényelmetlenül kezdek fészkelődni. Sosem mondtak nekem szebbet, hatással vannak rám a szavai, ettől pedig úgy érzem, sarokba szorítanak a saját érzéseim.
- Olyanokat mondasz… - sóhajtom zavartan, mire láthatóan aggódva pillant rám.
- Nem akartam, én tényleg nem direkt csinálom. Nehéz nem őszintének lennem és nehéz nem kimondani – mondja védekezően, bocsánatkérően, de a tekintete még mindig ugyanolyan. Bizonytalanul nézek rá, mire észbe kapva fordítja el a tekintetét és lehúzza a maradék kávéját.
Egyszerre vagyok boldog és ijedt. Vonz, mint lepkét a fény, és nem értem. Sosem vonzott ennyire senki, úgy érzem, a testem cserben hagy vele szemben, és ez megijeszt.
- Nem baj… valójában örülök neki, hogy ilyen őszinte és szókimondó vagy, csak nem vagyok hozzászokva, hogy valaki folyamatosan bókol. Viszont ezáltal könnyebb veled beszélgetni, mint másokkal. Valahogy úgy érzem, veled lehetek őszinte és könnyebben tudom önmagam adni. Ne változtass magadon, mert különleges vagy. Az őszinteség nagyon nehéz és az, hogy te mégis képes vagy rá, főleg a te korodban… - mondom mosolyogva, az arca viszont elkomorul és félbeszakít.
- Na tessék, és már megint a korom – mondja bosszúsan, én pedig meglepetten nézek feszült arcára. – Szerintem a kor és, hogy ez gátol dolgokban egy butaság. Azt mondod kedvelsz, hogy jó a társaságomban lenni, de nem akarsz tőlem semmit mert túl fiatal vagyok. Tudod milyen bosszantó ezt hallani? Mikor megtalálod a lelki társad, azt, akivel jó együtt lenni, még ha csak nézed, vagy hallgatod amit mond, akkor mégis mit számít a kor? Úgy beszélsz mintha vagy száz év korkülönbség lenne köztünk, pedig csak pár évről van szó és az mégis mit takar? Az idő, mint fogalom az emberek által megalkotott korlát. Egy év csak úgy elrepül, egyik a másik után és egyre gyorsabban. Szinte gyorsvonatként száguld és mi csak nézzük, hogyan múlik az idő? Az életet meg is kell élni különben mi értelme van? – tör ki belőle indulatosan a szóáradat, én pedig meghökkenten nézek rá. Még nem láttam ennyire felindultnak. De amit mond… lelkitárs…? Hiszen alig ismerjük egymást… vagy ő is érzi, amit én? – Mi van akkor, hogy ez ami köztünk van, mert érzem, hogy van köztünk valami... – egek, tényleg érzi! Szóval nem csak képzelődtem, feszül köztünk valami megfoghatatlan. Mint két mágnes ellentétes pólussal, úgy vonzzuk egymást. Elpirulok a gondolatra, ugyanakkor úgy érzem, sarokba szorultam. - Szóval mi van akkor, hogy ha csak ez az amúgy nem létező idő fogalma áll kettőnk közé és emiatt a korlát miatt lemaradunk igazán jó dolgokról? – kérdi, és most már kezd lehiggadni, ahogy kitört belőle ez a feszültség. Gyengéden néz a szemembe, az én szívem viszont egyre hevesebben ver. – Én örülök annak is, ha csak a barátom leszel és megígértem, nem fogom firtatni, csak szeretném, hogy megértsd mennyire nehéz azt hallani, hogy a korom miatt nem vagyok alkalmas szerinted dolgokra. Főleg arra nem… - akad el, én pedig rémülten nézek rá. Tényleg ki fogja mondani…? Hát persze, Dáriuszról van szó, kétség sem fér hozzá, hogy kimondja. Mikor mégis megszólal, úgy érzem, arcul csapnak a szavai. – …hogy a párodnak mondhassam magam.
Csak nézek rá bambán és próbálom kitalálni, mit is mondhatnék. A gondolataim lefagytak, csak a szavai visszhangoznak a fejemben. Úgy érzem magam, mint egy feltépett doboz. Mintha a lelkemig látna azokkal a ragyogóan kék szemekkel, és ez megrémiszt.
- Megrémítesz… - súgom elhalóan, mire döbbenten néz rám. Az arckifejezésétől zavarba jövök.
- Nem akartalak megijeszteni! – vágja rá rögtön aggódva, én viszont megrázom a fejem.
- Nem az rémített meg, amit mondtál, nem is a személyed, hanem… - elkínzott arccal nézek rá, nehéz megfogalmaznom mindazt, ami most dúl bennem, amit a szavai tettek világossá. – Az rémiszt meg, ami kettőnk között van. Hogy te is érzed – bukik ki belőlem hirtelen, az arcán pedig őszinte döbbenet. Rémülten teszem az asztalra a félig ivott kávémat, majd eltolom magamtól, szinte megkeseredett a számban.
- Rien… - mondja bizonytalanul, felém nyújtva a kezét, én viszont elrántom, mielőtt hozzám érhetne. Bizonytalanul néz rám.
- Megrémiszt, milyen elemi erővel vonzódom hozzád, hogy az érzéseim legyűrik a józan eszem. Hogy állandóan a közeledben akarok lenni, a szívem pedig hevesebben ver, mikor mellettem vagy. Még sosem éreztem ilyet. Alig tudom kontrollálni magam. És ez ijesztő – nyögöm elhalóan, idegesen tördelve a kezemet, csak hogy csináljak velük valamit, mert máskülönben már a hajamat tépném.
- Akkor engedd szabadjára! Ne félj ezektől az érzésektől, együtt felfedezhetjük és megszelídíthetjük őket – mondja lágyan, bizakodó tekintettel, én viszont elkínzott arccal nézek rá.
- Te könnyen beszélsz! – vágom hozzá vádlón, érzem, ahogy lassan eluralkodik rajtam a pánik. A szívem olyan ütemben ver, hogy lassan kiugrik a mellkasomból, a fülem zúgni kezd. Az értetlen, kék szemei pedig mintha lyukat égetnének a bőrömbe. – Számodra minden olyan egyenesen és egyszerű! Kimondod amit gondolsz és megteszed, amit akarsz! De én… képtelen vagyok erre – nyögöm ki, élesen szívva be a levegőt. El kell mennem innen. Úgy érzem, a falak közeledni kezdenek, és nem tudom tovább elviselni Dáriusz tekintetének a súlyát. Légszomjam van.
- Rien, nyugodj meg kérlek, beszéljük meg higgadtan – próbál győzködni, láthatóan zavart és nem érti, mitől kezdek kiborulni. Hogy is érthetné!
- Ne mondd hogy nyugodjak meg! – süvöltöm éles hangon, a pánik szélén. A szemeimbe könnyek gyűlnek, most kapkodom a levegőt. Felpattanok, a székem csattanva borul el mögöttem. – Egyszer már elvesztettem mindent, ami fontos volt nekem! Széthullott az életem és én majdnem belepusztultam! Még mindig céltalanul kóválygok, csak próbálom túlélni a mindennapokat, de elvesztettem a céljaimat, nincsenek többé álmaim! A szívemet és a lelkemet is beleadtam a díjugratásba, és mikor elvesztettem, nem maradt semmim sem! Nem bírok ki több csalódást, rettegek a fájdalomtól, ezért… - szinte felbuggyannak belőlem a szavak, a könnyeim pedig megállíthatatlanul kezdenek ömleni. Dáriusz bénultan, rémülten nézi, ahogy sírva fakadok. – Rettegek, mert ha kiadom magam, nem úszom meg sérülés nélkül, a lelkem pedig már nem bír el többet… - a hangom a végére csak erőtlen suttogás, amit néha elakaszt a feltörni készülő zokogás. A vállaim meg-megremegnek, ajkamba harapok. – Sajnálom, én erre… én ezt nem…
Elakadok, a könnyeim záporozni kezdenek, levegő után kapok, rázkódok egész testemben, Dáriusz pedig ellágyult tekintettel áll fel, ölelésre tárja a karját és felém lép, hívogatva, én pedig mindennél jobban vágyom, hogy magához vonjon és megnyugtasson. De a félelmem egyenlőre nagyobb a vágynál, ezért sarkon fordulok és rohanni kezdek. Hallom, ahogy utánam kiáltozik, de nem foglalkozok vele, csak rohanok, ki a lakásból, végig a kivilágított utcán, amíg csak szusszal bírom, amíg a térdem fel nem mondja a szolgálatot. Akkor viszont lerogyok egy padra megpihenni, szipogva törlöm a könnyeimet a felsőm ujjába, majd nagy nehezen hazavonszolom magam. És mikor becsukódik mögöttem a lakásom ajtaja, akkor törnek elő belőlem igazán az érzések és hosszú percekig hangosan zokogok.
 
*
 
Este csak nagyon sokára sikerült megnyugodnom. A sírástól persze megfájdult a fejem, a futástól meg a térdem lüktetett kínzóan. Dáriusz többször hívott, üzenetekkel bombázott, amikben a hogylétem felől érdeklődött és könyörgött, hogy beszéljek vele. De képtelen vagyok. Elmenekülök, mint mindig minden nehézség elől, amit elém gördített az élet. Képtelen vagyok szembenézni, nincs hozzá elég erőm, csak gyáván megfutamodok.
Másnap megfordul a fejemben, hogy nem megyek be dolgozni, de azért az mégiscsak túlzás lenne. Ezért délre összeszedem magam.
Maki-chan persze rögtön észreveszi rajtam a letörtséget, faggatni kezd, én viszont makacsul hallgatok. Arashit is kerülöm, nem nézek a szemébe, mert bűntudatom van, amiért olyan dolgokat mondtam róla a háta mögött, holott tényleg nem tett soha semmi rosszat velem.
- A vöröske miatt van? A középiskolás rajongód túl rámenős volt? Ugye nem bántott? – faggat Maki-chan kitartóan, én pedig összeszorított ajkakkal, szigorúan nézek rá.
- Dehogy bántott! Sőt… ő csak… - keresem a szavakat, de ezúttal is nehezen találom őket. Csak sóhajtva túrok a hajamba, Maki-chan pedig megnyugtatóan simítja kezét a vállamra és biztatóan megszorítja. – Jóformán szerelmet vallott, én pedig… elfutottam – bukik ki végül belőlem, mire elkerekednek a szemei. A szégyentől elpirulok.
- Elfutottál? – ismétli hitetlenkedve, én pedig bólintok. Fáradtan támasztom a csípőm a pultnak, hogy tehermentesítsem a rossz térdem, ami még mindig kínzóan lüktet.
- Megijedtem. Mert… én is vonzódom hozzá – vallom be fülig vörösödve, mire ha lehet, még döbbentebben mered rám. – Ne nézz már így, mondj valamit! – nyüszítek fel kétségbeesetten, mire a következő pillanatban kirobban belőle a nevetés. Durcásan nézek rá.
- Rien, te tényleg mindenből képes vagy problémát gyártani! Ő is akar téged, te is őt, akkor mire vársz? – kérdi könnyedén, mire rosszallóan szusszantok. Sötéten pillantok rá. – Az zavar, hogy középsulis? Na és aztán? Jóval idősebbnek tűnik a koránál – kacsint sokatmondóan.
- Nem csak ez, én… én nem állok készen egy kapcsolatra – vallom be őszintén. – Az életem romokban, egy csődtömeg vagyok. Még mindig nem tettem túl magam teljesen a múltamon, és nem bírnék ki egy újabb csalódást… - sóhajtom, valahogy Maki-channak könnyebb bevallanom ezt az egészet.
- Ó életem, túldramatizálod a helyzetet. Hidd el, az a srác tökéletesnek lát. Csak az arcára kell nézni, mikor bámul. Mintha valami csodát látna – mondja sokatmondó mosollyal, a szavaitól pedig elpirulok. – Ne értékeld le magad ennyire. Csak érezd jól magad vele.
- És ha csalódni fogok? – kérdem halkan, leszegett fejjel, mire beleborzol a hajamba.
- Akkor továbblépsz. Egy szerelmi csalódás nem érhet fel azzal, ami történt veled. Ha kibírtad azt a sok fájdalmat, ami a testedet és a lelkedet érte, akkor egy kis csalódás meg sem fog kottyanni – mondja könnyedén, biztató mosollyal, én pedig hálásan rámosolygok. Maki-chan mindig itt van, ha egy kis lelki fröccsre van szükségem. Másnak mindig próbálom vidámnak és erősnek mutatni magam, csak nagyon keveseknek engedem látni a sérülékeny oldalamat. Nem szeretek feltárulkozni.
- Azt mondtad, nem randiztok – hallok meg hirtelen egy rosszalló hangot oldalról, mire ijedten kapom arra a tekintetem. Arashi lép közelebb, kezében néhány üres csészével, amiket gondosan bepakol a mosogatógépbe. Elszorul a torkom. Vajon mennyit hallott? Direkt hallgatózott? Vagy csak véletlen volt?
- Mert nem randizunk – mondom feszült arckifejezéssel.
- De valami azt súgja, Rien nemsokára beadja a derekát – kacsint Maki-chan, majd kuncogva elvonul a dolgára, miután bedobta a bombát. A galád, pontosan tudja, hogy Arashi régóta próbál rávenni egy randira, erre ezt műveli…
- Mitől jobb az a mitugrász, mint én? – kérdi hidegen, számonkérő hangon, mire keresztbe fonom magam előtt a kezeimet, mintha ez megóvna tőle. Idegesen fordulok felé.
- Szó sincs semmi ilyesmiről – mondom határozottan, de csak néz tovább azokkal a rideg, fémszürke szemekkel, amiktől a hideg futkos a hátamon. – Én… - kezdek bele, de aztán gondterhelten felsóhajtok. Ideje tiszta vizet öntenem a pohárba. – Sajnálom, Arashi, tényleg. Jóképű férfi vagy, kedves és segítőkész, de… egyszerűen nem vagy az esetem – vallom be végül zavartan a cipőm orrát fixírozva. Ennyi. Kimondtam. Talán sosem lettem volna rá képes, de a tegnapi beszélgetés Dáriusszal erőt adott hozzá. Az, hogy neki be mertem vallani az Arashival kapcsolatos érzéseimet valahogy könnyebbé tette, hogy szemtől szembe is sikerüljön. – Viszont úgy hallom, már továbbléptél – nézek rá reménykedve, az aráról azonban semmit nem lehet leolvasni, csak a hideg közönyt.
- Jobb híján megteszi. Mondhatni, finom falat – mondja sokatmondóan, a hangjában valami baljóslatú éllel. Tanácstalanul nézek rá egy hosszú pillanatig.
- Remélem, nem fogod megbántani azt a srácot. Igazán kedvesnek tűnik – mondom halkan, próbálva pozitív maradni, de velem szemben nehéz.
- Az már nem a te problémád – válaszolja hidegen, félig már elfordulva, hogy visszatérjen a dolgához, én viszont magamra erőltetek egy kedves mosolyt.
- Talán kicsit felolvasztja majd a szívedet – mondom, őszintén remélve, hogy Eiki jó hatással lesz majd Arashira. Az említett nem válaszol, csak vet még rám egy furcsa pillantást, aztán megy tovább a dolgára. Sóhajtva dörgölöm végig az arcomat. Ez meredek helyzet volt, nem gondoltam volna, hogy valaha is összeszedem a bátorságom erre. Azt hiszem, ezt is Dáriusznak köszönhetem…
Dáriusz… tanácstalanul veszem elő a telefonomat és pörgetem végig a megannyi üzenetet, amit tőle kaptam. Nem volt szép dolog tőlem, hogy úgy kiborultam és otthagytam. Ráadásul amiket mondtam neki… remélem, nem bántottam meg. De még egyenlőre képtelen vagyok a szemébe nézni. Előbb tényleg rendeznem kell magamban a dolgokat és eldönteni, mit akarok. Addig nem akarom áltatni.
Késő délután, mikor már csak ketten vagyunk bent Maki-channal, épp az asztalokat törlöm le, mikor a szemem sarkából megpillantom azt az égővörös üstököt. A szívem hevesebben kezd dobogni, a torkomban gombóc, a gyomrom pedig apróra zsugorodik. Gondolhattam volna, hogy nem hagyja annyiban a dolgot és mindenképp megpróbál beszélni velem.
A kirakat üvegén keresztül kíváncsian pillant be az üzletbe, én pedig szinte bemenekülök a pult mögé. Nem, nem, nem, képtelen vagyok, nem akarok vele beszélni. Nem tudnék a szemébe nézni. Miért nem veszi a lapot? Miért üldöz még mindig? Csak egy kis időre lenne szükségem hogy gondolkodjak és rendezzem magamban a dolgokat, de ő persze túl konok és hajthatatlan…
- Maki-chan, szükségem van egy kis szünetre mert nagyon fáj a térdem, ne haragudj – sóhajtom zavartan belépve a pult mögé, ekkor viszont meghallom, ahogy a bejárati ajtó feletti csengő élesen megszólal, a hangjára pedig összerezzenek.
- Pont most? Pedig épp befutott a lovagod – vigyorog elpillantva a vállam felett, de csak sötéten nézek rá. – Jól van, fedezlek, de lassan össze kéne szedned magad és beszélni vele – pillant rám komolyan, de csak kelletlenül felmorranok és eltűnök a személyzeti szobában.
Sóhajtva rogyok le bent az ebédlőasztalhoz, a térdem pedig lüktetni kezd. Az arcomat a hideg falapra fektetve, bűntudatosan bámulok ki a fejemből. Gyáva vagyok, amiért nem vagyok képes beszélni vele. Vajon mit gondolhat most rólam? Jelenleg kettőnk közül én viselkedem gyerekként…
Felhajtom a nadrágomat és beborogatom a térdem, hogy kibírjam még a nap hátralevő részét. Már csak durván másfél óra és vége a műszaknak, addig muszáj talpon maradnom. Majd megkérem Maki-chant, hogy vegye át az asztalokat én pedig beállok a pult mögé, hogy kíméljem kicsit a lábam.
- Előmerészkedhetsz, gyáva kukac, elmentek – szól be aztán szórakozottan, ki tudja mennyi idő elteltével. Fáradtan sóhajtok fel. Nem csinálhatom ezt sokáig, tényleg össze kell szednem magam. Holnap beadom a derekam és beszélek vele, a gondolatra viszont összeszorul a torkom.
A nap hátralévő része békésen telik, a forgalom kisebb a szokásosnál, én pedig ma hálát adok érte, hogy nem kell annyit rohangálnom. A térdem a műszak végére így is kikészül, pont elég lesz hazajutni vele.
Nem vagyok túl beszédes, sok minden történt ma, amin töprenghetek, Maki-chan pedig hagyja, hogy a gondolataimba mélyedjek. Zárás és takarítás után aztán együtt lépünk ki az üzletből, ő bezárja a kávézót, én pedig fáradtan sóhajtva fordulok el, de a következő pillanatban a szívem félrever egy ütemet.
Dáriusz áll nem sokkal arrébb, és mikor megpillant, sietős léptekkel indul meg felém.
- Ó, el is felejtettem mondani, hogy megemlítettem a lovagodnak, milyen ramaty állapotban van a térded és talán nem ártana, ha a biztonság kedvéért hazakísérne – duruzsolja Maki-chan számító mosollyal, mire rémülten pillantok felé.
- Mit tettél?! Te áruló! – sziszegem dühösen, mire csak felkuncog. Mindig is imádott szervezkedni.
- Kapd el, tigris, és ezúttal ne hagyd megszökni! – kacsint rá az időközben hozzánk lépő Dáriuszra, majd biztatóan rámvigyorog, megveregeti a vállam és elmenekül, mielőtt kitekerhetném a nyakát. Rémülten pillantok Dáriuszra.
- Szia. Hazakísérhetlek? – kérdi szelíden, én pedig először megütközve nézek rá, kétségbeesetten, hevesen dobogó szívvel, menekülőutat keresve, de mivel nincs kiút, ezért végül zavartan biccentek, beadva a derekam.
Így hát leszegett fejjel, végtelen zavarban fordulok meg és alig láthatóan bicegve megindulok, ő pedig két hosszú lépéssel mellettem terem és felveszi a tempóm. A torkomban gombóc, a szívem hevesen ver, úgy érzem, mindjárt megnyílik alattam a föld és legszívesebben most is megfutamodnék, de ezúttal esélytelen.
Feszült csend ül közénk, ő láthatóan nem akar egyenlőre erőltetni, de ismerem már annyira, hogy nem sokáig tudja türtőztetni magát. Az ajkamat rágom, próbálom összeszedni a gondolataimat, legalább annyival tartozom neki, hogy azelőtt szólaljak meg, mielőtt faggatni kezdene.
De persze Dáriuszról beszélünk, képtelen két percnél tovább csendben maradni.
- Sajnálom, hogyha valami olyat mondtam tegnap, amivel megijesztettelek. Kérlek, nem szeretném, hogy emiatt kerülj – mondja halkan, az igézően kék szemei felém rebbennek, kutatóan vizsgálva az arcom, én pedig fázósan összehúzom magam.
- Én tartozom bocsánatkéréssel – mondom halkan, mire meglepetten kerekednek el a szemei. Halvány pír kúszik az arcomra. Magamnak is nehéz bevallani, de hiányzott a közelsége. A megnyugtató kisugárzása. A vakítóan kék szemei. A mély, simogató hangja. – Csúnyán faképnél hagytalak, jóformán magyarázat nélkül. Pedig nem mondtál semmi rosszat – sóhajtom megadóan, rátalálva a hangomra.
- Még mindig nem teljesen értem, mi történt – vallja be őszintén, ezzel a gesztussal pedig annyira gyermekien ártatlan, hogy akaratlanul is elmosolyodom. Micsoda tökfej…
- Bepánikoltam – jelentem ki egyszerűen, de a kíváncsi tekintete láttán tudom, hogy nem elégszik meg ilyen tömör válasszal. Zavartan túrok a hajamba, hogy a fülem mögé tűrjek néhány kósza tincset. – Félek belemenni egy párkapcsolatba – préselem ki magamból végül, ő pedig egy hosszú pillanatig nem szól, de végig érzem magamon a tekintetét. Nem merek felnézni.
- Miért? – kérdi végül, óvatoskodva, én pedig felsóhajtok.
- Mert igazából gyáva vagyok, gyenge és sebezhető – motyogom szégyenkezve, ő pedig egy hosszú lépéssel elém fordul, de mivel makacsul a cipőm orrát bámulom, későn kapok észbe és nekiütközök a mellkasának. Rémülten lépnék hátrébb, de elkapja a vállam és stabilan tart. Megszeppenten pillantok elkomolyodott arcára.
- Ne beszélj így magadról! Fantasztikus ember vagy! Annyi nehézségen mentél át, mégis itt vagy, mosolyogsz és képes vagy meglátni az élet szépségeit! – mondja hevesen, a szemei szinte felvillannak, világítanak a sötétben, mint két drágakő, én pedig megütközve nézek rá. Megint úgy néz rám, mint aki életében nem látott szebb dolgot, ettől pedig fülig vörösödöm.
- Csak te látsz ilyennek, mert vonzódsz hozzám – motyogom tiltakozva, kezeimet a mellkasára simítva azzal a szándékkal, hogy eltoljam magamtól, de aztán mégsem teszem.
- Ez nem így van. Olyan vagy, mint egy szivárvány egy esős napon. Mindenkit felvidítasz magad körül, mindenkihez van egy kedves szavad. Erre kevesen képesek. Csodálatos vagy – zengi átéléssel, én pedig lehunyt szemekkel döntöm a homlokom a mellkasának, magamba szívva finom, férfias illatát és erőt merítve a közelségéből. A szemem sarkába könnyek gyűlnek, de ezúttal nem engedem őket kicsordulni, erőt veszek magamon és legyűröm a rám törő negatív érzéseket.
Mellette annyira könnyű minden. El tudom hinni, amit mond, és erőt meríteni a közelségéből.
Finoman az állam alá nyúl és gyengéd erőszakkal emeli fel a fejem, én pedig szégyenlősen pillantok fel rá.
- Nagyon szeretnélek megcsókolni – súgja halkan, áhítattal, én pedig fülig pirulok, de a tekintetem képtelen vagyok elszakítani az övétől. A szívem még gyorsabban kezd kalapálni, a gyomrom összeugrik, és valamiféle furcsa várakozás kerít hatalmába.
Nyelek egyet, csak nézek rá tanácstalanul, a gondolataim pedig kergetik egymást. Az eszem rémülten tiltakozik, menekülésre sarkall, de képtelen vagyok megmozdulni.
Akarom.
Tudni szeretném, milyen érzés a csókja.
Sutba dobva minden negatív gondolatom megmarkolom a kabátját, majd lábujjhegyre pipiskedve, szégyenlősen nyújtom felé az ajkaim, ezzel némán felkínálva magam. A szemeiben meglepettség, aztán valami más is villan, talán öröm vagy vágy, de nem tudom megfejteni, mert lehunyom a szemem. Mert ha most elutasít, akkor legalább ne kelljen látnom.
A másodpercek óráknak tűnnek, én pedig kezdem azt érezni, hogy nevetségessé tettem magam, mikor végre mozdulni érzem.
Ajka finoman az enyémhez ér, becézgetve simítja velük az enyémet, majd lágy puszit hint rájuk, én pedig megremegve, reszketegen sóhajtok fel. Vállaimat markoló kezei a derekamra kúsznak, közelebb húzva magához, én pedig készségesen simulok a mellkasának, továbbra is a kabátját markolva, mert félek, ha elengedem, a lábaim felmondják a szolgálatot.
Nyelve lágyan simít végig alsóajkamon, amitől a szám bizseregni kezd, a bizsergés pedig a gerincem mentén végigkúszik a testemen. Bizonytalanul mozdulok, viszonozva a csókot, bátortalanul engedve ajkaim közé, ő pedig nem rest, azonnal felfedezőútra indul. Nyelve csábítóan hívja táncba az enyémet, finom, de magabiztos mozdulatokkal, és én teljesen átadom magam neki. Bizonytalanul csókolok vissza, finom sóhajától viszont felbátorodom.
Hosszan faljuk egymást, a pillanat örökkévalónak tűnik, én pedig készségesen élvezném órákig is ajkainak érintését, de a levegőhiány miatt kénytelen vagyok elválni tőle. Pihegve, lehunyt szemekkel temetem arcom a mellkasába, a testem finoman remeg, én pedig szeretném azt hinni, hogy a fáradtságtól, a lelki megterheléstől, vagy a térdemben lüktető fájdalomtól, de kár lenne áltatnom magam.
Arcát a hajamba fúrja, nagyot szusszant, egyik kezével finoman simogatva a hátamat, kezének melegsége pedig lassan megnyugtat. Elhúzódnék, de ahogy elenged, a térdem összecsuklik, én pedig fájdalmasan nyikkanok meg. Mielőtt azonban összeesnék, újra magához ránt, biztosan tartva meg.
- A térded? – kérdi, hangjában szívfájdító aggodalommal, én pedig biccentek. Szó nélkül kap a karjaiba, mielőtt eszembe jutna egyáltalán tiltakozni. Meglepetten simulok a mellkasához, kezeimmel átkarolva a nyakát, ő pedig boldog mosollyal indul meg velem.
Szinte beleszédülök ebbe a magasságba. Kipirult arcomat a nyakába fúrom.
- Köszönöm – motyogom elhalóan, megadó kis mosollyal. Lehunyt szemekkel élvezem a pillanatot és engedem, hogy az elmúlt napok frusztrációja lekerüljön rólam. Hát ennyi. Elgyengültem. Nem tudtam ellenállni neki. Most már nincs mit tenni.
Furcsa módon mégsem érzek szorongást ezzel kapcsolatban, inkább csak bizsergető várakozást.


narcisz2021. 08. 24. 09:26:56#35989
Karakter: Dáriusz Silver
Megjegyzés: Viciinek


- Igazi tehetség vagy – mondja azzal az őszinte tekintettel. Elmosolyodom és kinyújtom felé a plüsst.

- Sikerült megnyernem neked – mondom, mire lelkesen elveszi és arcát a plüssbe fúrja.

Leülök mellé és úgy figyelem. Olyan aranyos és őszinte a reakciója. 

- Köszönöm, igazán kedves tőled. Tényleg fantasztikus hangod van, egész éjjel tudnám hallgatni – kuncogja.

- Ha ez tesz boldoggá, semmi akadálya – mondom mosolyogva és nem tudom levenni róla a szemem.

- Te tényleg elég fura vagy, mintha nem is erről a bolygóról származnál – mondja mosolyogva, de ettől a kijelentéstől kicsit zavartan nézek rá, hisz van benne igazság. Ráadásul kicsit olyan mintha kellemetlenül érezné magát tőlam.

- Sajnálom, ha nem érzed jól magad a társaságomban – mondom ki, hisz jobb ezt tudni. Az érzelmek megértése arckifejezések, még mindig gondot okoznak számomra. 

- Szó sincs ilyesmiről. Igazán szórakoztató vagy a magad sajátos módján – vágja rá mosolyogva.– Csak még sosem találkoztam hozzád hasonlóval. Aki ennyire nyíltan kimondaná a véleményét. Ha minden ember ilyen őszinte lenne, mint te, jobb hely lenne a világ – sóhajtja gondterhelten.

Persze ez a gondolat nem teljesen helyt álló. Ha mindenki őszinte lenne attól nem lenne a világ jobb hely, csak sok megbántott ember mászkálna az utcán. Amit persze nem sejthat, ha belőlem lenne jóval több akkor a világa valószínűleg elég apokaliptikus lenne és az ember mint faj, talán nem is létezne.

- Inkább ha több hozzád hasonló lenne. Nagyon kedves vagy, lenyűgöző személyiség – felelem őszintén.

- Bár kedvességgel meg tudnám váltani a világot, de igazából nem megyek vele sokra. Sokan megpróbálnak kihasználni miatta – sóhajt fel a száját elhúzva és végig simít a plüssön. Mintha csak azt várná, hogy az élettelen fantázia jószág felvidítja, megvigasztalja majd.

- Az emberek többsége rosszindulatú. Mindig elcsodálkozom, mennyire összetettek. Mindenkiben van jó és rossz is, csak különböző arányban – mondom elgondolkodva, ő pedig rábiccent.

A hataloméhséget és mások eltaposásának a vágyát már meg sem említem. Sokszor néztem végig mire képes az ember. Egyesek nagyobb pusztítást műveltek mint amire mi képesek vagyunk, de persze én láttam az emberek jó oldalát is. Ezért érzem úgy, hogy az ember mint faj azért nem reménytelen.

- Igazad lehet – feleli, de nem firtatja tovább. Talán jobb is. Ez a beszélgetés előbb utóbb depressziós állapotba sodorna bárkit.

- Csodálatra méltó, hogy ennyi rossz tapasztalat után is képes vagy kedvesen fordulni mások felé – mondom ki végül őszinte csodálattal, hisz ez a lényeg. A reményt olyanok tartják életben mint ő. A szépsége. Nem a külső szépségre gondolok, hanem a belsőre, amit csak azok érthetnek akik hajlandóak időt szánni a megismerésére.

- Engem minősítene, ha mások miatt besavanyodnék – kuncogja és a fejemre ülteti az unikornist. Csak értetlenül nézek rá, hogy ezt miért? – Őrizd ezt meg nekem, amíg fent vagyok a színpadon. – teszi hozzá egyszerűen és elindul a színpadra.

Vááá énekelni fog? Ez nagyon felvillanyoz. Leveszem a plust a fejemről és ölembe ültetve izgatottan várom a műsort. Engem már csak a megjelenésével lenyűgöz.

Ismételten rajta felejtem tekintetem és csak nézem őt, mintha nem is lenne körülöttünk senki. Mikor a számot kiválasztja és énekelni kezd, mintha egy angyal lenne. A hangja elképesztően szép, lágy és simogató. A hallójárataimnak felér egy orgazmussal. Csodálatos látványt nyújt. Egy pillanatra sem veszem le a szemem róla, nem is pislogok. Mázli, hogy senki sem figyel engem. Mikor vége a jutalma kitörő taps és füttyögés. Én magam is lelkesen tapsolok miközben jön le a színpadról. Feltűnik, mintha megbotlana, és már mozdulnék, hogy elkapom de végül nincs rá szükség. Amúgy is fura lett volna, ha odaérek mielőtt padlót fog. Na az lett volna a totális lebukás, mert odaértem volna.

- Hű, lenyűgöző voltál. Gyönyörű hangod van – mondom őszinte áhitattal a hangomban. 

- Csak azért mondod mert elfogult vagy – néz rám mosolyogva, és nem tudom kitalálni, hogy örült e a bókomnak, vagy utálta.

Mindenesetre leül és kiveszi a kezemből a plüsst, hogy újra megölelje. Bár engem ölelgetne így.

- Előfordulhat. De szinte vibrált a levegő, amikor énekeltél. Libabőrös lettem tőle – mondom ki őszintén ami megint kivált belőle valami érzelmet. Bár tudnám mit. Arcát megint a plüssbe fúrja és az mögül tekint ki rám.

- Valami rosszat mondtam? Minden rendben? Rien! – simítok vállára aggódva. Fel sem tűnik, hogy szemem színe megint ördögi játékot űz velem.  

- Csak zavarba hozol. Mármint, jólesik amit mondasz, de kicsit sok vagy nekem – mondja nevetve én pedig elgondolkodom a szavain. Sok vagyok neki? Ez mégis mit takar? Neveztek már hibbantnak, furának és pár más jelzőt is kaptam az évek során de soknak még senki.

Talán némi kínos csend is közénk telepedik, amit nem veszek észre mivel még mindig szavain mélázom. Csak az tűnik fel mikor megissza az üdítőjét és az órájára pillant. – Most már ideje indulnunk. Neked holnap iskola, nekem meg dolgoznom kell. Későre jár – mondja ki a sajnálatos tényt. Neki valóban kell az alvás és a pihenés, de én nem szoktam aludni ezért azt sem vettem észre, hogy késő lenne. Ráadásul annyira jól érzem magam a közelében, hogy még a táplálkozásról is elfeledkeztem.

- Kár, hogy máris véget ér ez az este. Nagyon jól éreztem magam a társaságodban – mondom ki szomorúan, majd látom veszi elő a tárcáját, hogy fizessen. Próbálnék ellenkezni, de leszól és mégis mivel védekeznék? Diák vagyok, nincs munkám, de pénzem az igen? Ez szintén fura lenne.

- Igazából… én is jól éreztem magam – felei halvány mosollyal az arcán, amitől elég jó kedvem lesz újra. 

Akkor még sem volt velem borzasztó és kínos és talán még sem vagyok túl sok. Jelentsen ez bármit.

- Ez azt jelenti, hogy máskor is szervezhetünk közös programokat? – kérdezem lelkesen.

- Hátrébb az agarakkal, ne olyan gyorsan. Mondtam, hogy ezen még gondolkodnom kell – szegezi rám mutatóújját. Talán elragadtattam magam, így megadón emelem fel a kezem, jelezve, hogy nem akarok semmi rosszat. 

- Nem siettetlek. Csak reménykedem – mondom vállat vonva, majd kőrbe nézek az utcán. Nem érzem biztonságosnak, hogy egyedül útnak engedjem.

- Hazakísérlek – jelentem ki határozottan. 

- Jól sejtem, hogy kár vitatkoznom? – kérdezi.

Elmosolyodom, mert persze, hogy jól sejti. Vannak az utcán ugyan, de nem túl bizalomgerjesztő némelyik. És oké ne ítélkezzünk külső megjelenés alapján, de egy kötekedő részeg hiányzik még a napi menetrendbe és teljes lesz a kép, hogy ez egy elcseszett este.

Beletörődik és elindulva sétálunk egymás mellett. Nem beszélgetünk, nem is érzem szükségét. Én csak élvezem a társaságát a közelségét. 

Mikor egy nagyobb diák csoport sétál el mellettünk az egyiknek sikerül bele ütköznie. Nem durván, de Riant úgy teríti le a lábáról, mintha egy kocsival ütközött volna. Annyira váratlanul ér, hogy utána nyúlni nincs lehetőségem. Már csak azt látom, hogy térdel és a földre csücsül.

- Rien! Mi történt? Jól vagy? – térdelek le mellé aggódva és látom, komoly fájdalmai vannak.

- Jól, persze… csak nem bírja a térdem… - nyöszörgi, nem túl meggyőzően. Látom, hogy fájdalmai vannak és nem fog tudni lábra állni. – Csak pihenek egy kicsit, pár perc, és mehetünk tovább – mondja mintha el tudnám hinni, hogy ilyen fájdalommal az arckifejezésében, lábra fog állni.

- Majd én viszlek – jelentem ki és már nyúlnék felé, hogy felkapom, de eltolja a kezem. Megint rosszat mondtam? 

- Szó sem lehet róla! – tiltakozik kipirult arccal. 

Most zavarban van, vagy mérges? Nem tudom eldönteni, de az biztos, hogy nem maradhat az utcán az aszfalton ücsörögve.

- De hát ráállni sem tudsz, így nem jutsz haza – mondom ki a nyilvánvalót. 

- Csak segíts felállni – mondja makascsul, mintha nehezére esne elfogadni a segítséget. 

Talán megalázónak érzi a helyzetet, vagy kiszolgáltatottnak önmagát? Olyan furcsa számomra és nem is tudom tagadni, hogy ezt a fokú makacsságot nem értem és nem is tetszik. Ha nem segítenék színesen nem is ajánlanám fel. 

Végül lemondóan segítek neki felállni. Olyan pille könnyű, egy pillanatig sem okozna gondot felkapnom őt és hazavinni, vagy kisétálni vele a világól. Na jó ez utóbbi lehetetlen, de nem is szó szerint gondoltam. 

Persze a módszer nem válik be. Hogyan is válhatna. Ehhez a lábát kellene használnia, mindkettőt ami szemmel láthatóan nem megy neki.

- Most már engeded, hogy segítsek végre? Ne legyél ennyire elutasító – kérdezem jóval lágyabb hangon.

- Nem fogsz a két kezedben cipelni, mint valami hercegnőt – pillant rám komor ábrázattal, ezzel pedig nevetésre késztet. 

Hercegnőt? Szóval ez a gondja, hogy ő nem hercegnő hanem férfi? Ez vicces.

- Akkor a hátamra veszlek, ha az kevésbé sérti a büszkeséged – mondom, ő pedig lemondón beleegyezik. Nincs is sok választása, ha haza akar jutni.

Hátat fordítok neki és leguggolok, hogy fel tudjon kapaszkodni a hátamra. Ahogy megteszi felállok és a kezem a combja alá téve dobok rajta kicsit, hogy kényelmesebb legyen neki.

Ahogy sejtettem. Pille könnyű. Súlya sincs.

- Már csak azt kellene tudnom, merre menjünk – fordítom oldalra fejem. Elég közel vagyok hozzá, bár ez számomra kellemes érzés és őszintén ismét nehéz megállnom, hogy táplálkozzak belőle. Most viszont egy pirinyót sem mernék leszívni belőle, hisz fájdalmai vannak, kell az ereje a regenerálódásra. 

- Egyenesen előre, aztán majd mondom tovább – mondja halkan én pedig szó nélkül elindulok arra amerre mondja. Teste kellemesen melegíti hátam és a közelsége miatt az illata átjárja egész lényem. Behatol az orromba és szétárad a zsigereimben. Imásom ezt az érzést.

Mindig mondja merre menjek én pedig engedelmesen megyek amerre mondja. 

- Itt lakom, az első emeleten – bök a hatalmas lakóépületre. Szó nélkül odamegyek az ajtóhoz és úgy tartom, hogy be tudja pötyögni a számokat.

- Milyen szerencse, csak pár percnyire lakom innen – mondom vidáman. 

Mikor kinyílik az ajtó könnyedén sétálok fel az első emeletre. Kicsit sajnálom, hogy hamarosan el kell engednem őt.

- Itt már letehetsz – hallom is meg a hangját, megerősítésként pedig a hátam megpacskolja. Nem szólok egy szót sem, csak lehajolok, hogy le tudjon mászni. Mikor kinyitja az ajtót és megindul be azonnal utána lépek és átkarolom, nehogy elessen. 

A lakás egészen kicsi, de otthonos és kellemes a légkör. Mondhatni pont olyan mint ő. Kedves barátságos, tökéletes.

– Segíts leülni – zokszó nélkül teszem amit kér. Óvatosan odasegítem és leültetem a kanapéra, majd figyelem mit csinál.

Látszik rajta, hogy komoly fájdalmai vannak, ami nagyon aggasztó. Úgy sajnáltam és annyira szerettem volna segíteni rajta.

- Van gélpárna a hűtőben, idehoznád, kérlek? – pillant rám és pedig biccentve kimegyek a konyhába. Kiveszem az említett holmit és visszasietek hozzá. 

A lába hihetetlen látvány. Tele van hegekkel, amik nyilván műtétekből adódnak. Ez nem fer. Bár az élet ritkán az tudom.

- Sokszor előfordul az ilyesmi? – kérdezem aggódva.

- Mondhatjuk. Már megszoktam. Nem olyan vészes, mint amilyennek tűnik, egy kis pihenés és kutya bajom – legyint, de ez számomra nem túl meggyőző és elég hihetetlen. Alig tudott lábra állni és komoly fájdalmak gyötrik. Hiába van tele élettel a teste korlátozza őt.

- Sokszor műtötték a lábad? – kérdezek rá a hegekre.

- Igen, vagy tucatszor. A balesetem után kirakóztak a csontjaim darabjaival az orvosok, hogy működőképes állapotba hozzák – mondja végig simítva a mély hegeken.

Tucatszor? Az rengeteg műtét és mégsem tudták tökéletesen helyre hozni? Pedig az orvostudomány olyan nagyot fejlődött. Úgy szeretnék tenni érte valamit. 

- Köszönöm a segítséget Dáriusz, igazán… sokat tettél ma értem – mosolyog rám, a mosolya pedig most is pont olyan gyönyörű mint mindig. Melegség önt el tőle és elmosolyodom én is.

- Csak természetes. Akkor én lassan indulok is, gondolom kezd már kissé sok lenni a társaságom – mondom kissé zavartan, mert még mindig nem tudom mitől vagyok neki sok.  

- Igazából jól éreztem ma magam, leszámítva, hogy megpróbáltam kirabolni… - mondja némi borzongással, majd újra a kedves mosoly terül el az arcán. – Bocs hogy nem kísérlek ki.

- Ugyan, te csak pihend ki magad. Van esetleg még valami, amiben segíthetek, mielőtt elmegyek? – kérdezem, hisz most biztos a kanapéhoz lesz kötve egy időre.

- Köszönöm, nincs, megoldok mindent. – feleli.

Mondjuk ebben biztos vagyok. Erős ember ő nem is kicsit.

- Holnap találkozunk a cukrászdában? – kérdezem reményteli hangon. 

- Nem hiszem, hogy holnap képes lennék vinni a műszakomat, szerintem inkább pihentetem a lábam. Majd a következő nap – feleli én pedig lemondó sóhajjal konstatálom.

Viszont így , hogyan fogom megtudni, hogy jól van e? Azt nem merem mondani, hogy benézek hozzá, nehogy sok legyek. 

- Akkor… az túl sok lenne, ha elkérném a telefonszámod? – kérdezem de igen óvatosan.

- Nem mész vele sokra telefon nélkül – sandít rám, emlékeztetve, hogy rommá zóztam a telefonom. 

- Van otthon egy régi, de még működő mobilom, amíg nem kerítek egy újat.- felelem.

- Ez esetben találsz papírt és tollat a konyhapulton. 

Szavaira azonnal sarkon fordulok és kimegyek a konyhába a tollért és papírért. Mikor megkapom a számot elégedett mosollyal teszem zsebre.

- Most pedig siess haza, későre jár – hesseget az ajtó irányába.

Elmosolyodva biccentek és lépek az ajtóhoz.

- Jó éjszakát Rien. Pihend ki magad – búcsúzom az ajtóból, és egy kedves mosoly a jutalmam.

- Jól éjszakát neked is. Köszönök mindent – integet én pedig újra rajta felejtek tekintetem. Valamit ki kell találnom, hogy teljes életet tudjon élni, de ha nem is tudok meg kell próbálnom. 

Észbe kapva kilépek az ajtón és beteszem magam után.

Egy kicsit még állok az ajtó előtt. Azt is hallom ahogy tökfejnek, nevez. Nem zavar, mert kedvesen mondja. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy itt maradok az ajtaja előtt amíg el nem alszik, de végül úgy döntök ez nem túl jó ötlet. A végén még betörőnek, vagy valami pszichopatának néznek.

Csak addig várok, amíg a szívverése rendeződik és nyugalmi állapotba kerül, majd elindulok haza. 

Aludni nem szoktam, így ilyenkor bőven van időm szinte bármire. Lefürdök és a kanapéra telepedve elkezdem böngészni az internetet. Egész éjjel azt bújom, hogy hátha találok valami segítséget Rian térdére. Persze a net tele van ostobaságokkal, így azokból nem sokat tudok meg. Leginkább hasonló eseteket találok, cikkeket, de nem teljes egyik sem, így feladva összecsukom a gépet és hanyatt dőlve a kanapén agyalok

 

Másnap még suli előtt elmegyek Rian lakásához, de az épület előtt megtorpanok. Szeretném tudni, hogy jól van e, de túl sok leszek, ha reggel rátöröm az otthonát ezért inkább úgy döntök, ezt nem teszem és szimplán tovább sétálok. 

A sulihoz érve a srácok már ki8nt várnak. Persze ahogy meglátnak azonnal le is támadnak a kérdéseikkel. Nagyon érdekelte őket, hogyan alakult az este és a randi.

-Sajnálom, ki kell ábrándítanom titeket, mert nem történt semmi. Valójában csak nem akart kellemetlen helyzetbe hozni engem azzal, hogy nyilvánosan mond nemet. – zárom le ezzel a témát.

A többiről nem szeretnék beszámolni neki. Amúgy sem tudnám, hogyan magyarázni, hogy lefegyvereztem két támadót. 

A nap további része a szokásoknak megfelelően folytatódik. Az órákon igyekszem figyelni, de folyton Rianre gondolok. Az estére és a lábára. Örültem volna, ha tudok neki segíteni, de nem tudtam, hogy hogyan. Gondoltam kicsit utána olvasok az anatómiának a suli könyvtárában. Hatalmas könyvtára van a sulinak, jobbnál jobb könyvekkel. Sok könyvtárban jártam és ahhoz képest, hogy ez egy iskolai könyvtár, nagyon is felszereltnek bizonyult. Az egész délutánt ott töltöm és egyik könyvet olvasom el a másik után. A könyvtáros néni szó szerint hazazavar. Kissé csalódottan távozom a könyvtárból, de végül is milyen csodát vártam? Az iskolai könyvtár bármekkora is, mégis csak egy iskolai könyvtár. Persze ettől még nem adtam fel, hogy találjak valamit, csak máshol kell keresnem. 

Hazasétálok és a cukrászda előtt haladok el, de már zárva van. Jó sokáig feltartottam a könyvtárost. Szegény nem csoda, hogy kiakadt. Hazaérve előveszem a telefont, hogy felhívjalak, de végül nem teszem. A végén túl sok leszek neked, de valahogy nagyon hiányoztál. 

Mivel sosem alszom, van időm bőven. Lefürdök és egy hatalmas adag fagyi társaságában a netet kezdem böngészni, egészen reggelig. Mondjuk nem mintha eredménnyel járna. 

Reggel összeszedem magam és megyek suliba. A srácokkal töltöm a napot és mivel remélem ma már mész dolgozni, megyek velük a cukiba suli után. A srácoknak be nem áll a szájuk és leginkább arról a titokzatos Arasról van szó. Már nagyon érdekel, hogyan néz ki ez a fiú, hisz a srácok folyton áradoznak róla. 

Ennek ellenére engem Rian sokkal jobban érdekel. Mikor bemegyünk és meglátom, ismét elfog azaz ézés. Vonzódom hozzá, és a fénye teljesen elvakít. akár egy pillangó amit elvakít a lámpa fénye és körülötte repkedve csak a lángra tud koncentrálni.

Leülünk az egyik asztalhoz, Rian pedig kisvártatva meg is jeleni.

- Sziasztok srácok, mit hozhatok? – kérdezi körbe pillantva.

- Szia Rien. Jobban van már a térded? – kérdezem aggódva. 

- Igen, köszönöm. Ma már kutya baja, csak pihentetnem kellett – feleli mosolyogva – Sikerült választani? – kérdezi sürgetően, mintha minél hamarabb le akarna tudni minket. A srácok gyorsan választanak, de én elmélázom és amúgy is, hogyan lehet gyorsan dönteni ennyi finom süti hallatán. Végül döntök, Rian pedig elsiet. 

Végig szemmel követem, amíg el nem tűnik.

-Na srácok ismét nincs itt ez a titokzatos Aras? – nézek a srácokra. – Kezdem azt hinni, nem is létezik... – mosolygok.

- Miket beszélsz, még szép, hogy létezik! – háborodik fel Dan. Eiki csak nevet az egészen.

- Jól van, egyszer csak megismerhetem. – mondom védekezőn. – De az alku az alku, el kell hívnod randira. Tudom, hogy nem úgy alakult ahogy vártam, de attól még beszél velem még mindig nem? – nézek rá, de válaszolni már nem tud mert Rian visszajön.

- Sikerült új telefont venned? – kérdezi miközben lepakolja elénk a rendelést.

- Ma akartam elmenni a műszaki áruházba. Nincs kedved velem jönni? – kérdezem a szokásos lelkesedésemmel. Én nem érzem, hogy lenne veszíteni valóm.

- Ami azt illeti, nekem is be kellene szereznem egy új kávéfőzőt otthonra. A régi beadta a kulcsot – mosolyog ezzel a remek hírrel. Na persze nem az, hogy elromlott a kávéfőzője, de a mai délutánt velem fogja tölteni ez elképesztően jó kedvre derít és mosolygásra.

- Hatkor végzek, találkozzunk az áruháznál? – hadarja el és már rohanna is. 

- Inkább megvárlak majd itt – ajánlom fel. Amúgy is mit csinálnék amíg várom a lehetőséget, hogy találkozhassam vele. Szavaimra csak bólint és elrohan. Fura mód megint úgy érzem, hogy menekül előlem, de miért? Kicsit félek attól, amit mondott, hogy túl sok vagyok neki. Sajnos nem érzem, hol a határ emiatt bizonytalanná válok.

- Ez mégis mi volt? – kérdezi Eiki.

- Nem tudom, de azt mondta túl sok vagyok neki. Srácok ez mégis mit takarhat? – nézek rájuk kérdőn.

A srácok elgondolkodnak majd Dan szólal meg.

- Talán csak az a gond, amit velem is csinálsz. Te egyszerűen nem félsz semmitől. Hívjam randira mert ne legyek gyáva, de a legtöbben rettegünk a visszautasítástól. Talán vele is túl rámenős vagy és olyat akarsz rákényszeríteni, amitől ő fél...

- Azt mondod erőszakos vagyok? – lepődöm meg.

- Nem rossz értelemben. – szól közbe Eiki. – Csak a magabiztosságod és, hogy nem félsz a kudarctól... hogy is fogalmazzak. Egyedivé és kicsit sokká tesz.

- Jól van, de ezzel mégis mit kezdhetnék? Félelemben élni az nem az én stílusom, és miért titkoljam, hogy gyönyörű, ha egyszer az?

- Talán ő nem látja magát annak. Őszintén én sem látom benne azt amit te. Oké nem néz ki rosszul, de te egyenesen isteníted. Oké te gyönyörűnek látod, de talán mne hangsúlyozd folyton. – mondja Dan. 

Talán igaza van, talán túl sokat mondom, hogy szép vagy és csodálatos, de így érzek. Nehéz leplezni, főleg a közelében. 

- Jól van... megpróbálok kevésbé őszinte lenni... – mondom végül és elkezdem enni a süteményt. 

- Szerintem eredményes lesz... – mosolyogja Eiki. – Viszont hallanotok kell valamit. Összeszarjátok magatokat az tuti. – vált egy éles kanyarulatot.

- Na mesélj milyen horrorral akarsz szórakoztatni minket. – nevet Dan.

Én nem igazán értem miről van szó. Horror történet? Viszont Eiki olyan sejtelmesen kezd bele, hogy kíváncsivá tesz és van időm bőven amíg végez Rian a munkával. 

- Igen mesélj, engem is kíváncsivá tettél. – mondom és eszem egy falat isteni sütit.

- Jól van... szóval azt tudjátok, hogy apám rendőr nyomozó. – én mondjuk nem tudtam, de legyen így. Nem szólok közbe. – Ma reggel beszélgetett anyámmal, és kihallgattam. Azt mondta, hogy tegnap előtt éjjel. Pont a randitok éjszakáján. – néz rám sejtelmesen. – Meggyilkoltak 14 embert. 

- Micsoda??? – esik ki a számon és kezd rossz előérzetem lenni.

- Ja. Valami vadállat tehette. Szanaszét cincálta őket, úgy kellett a testrészeket megszámolni, hogy kiderüljön, hány áldozat van. Apám azt mondta anyámnak, ha nem tudná, hogy nem létezik, azt mondaná az ezüst sárkány tette. – ezt már szinte suttogja.

- Ne már baszki ez komoly?! – kérdezi ledöbbenve Dan.

- Az mi? Ezüst sárkány? – kérdezek rá. 

- Az ezüst sárkány egy helyi szörny. Gyerekeket riogatnak vele leginkább. Olyan mint a Lokneszi szörny meg a többi kitalált lény... Szóval voltak emberek akik azt állították látták. Egy hatalmas sárkányszerű lény, nagy karmokkal és tépőfogakkal. A pofájából vér, méreg és nyál fröcsög...

- Jesszus ez undorító! – állapítom meg. – Na és van erről a lényről rajz, vagy ilyesmi? – kérdezem, mert a legtöbb lényről akad rajz is, még ha kitaláltak akkor is. 

- Nemtudom, de jesszus Dáriusz ez csak fikció, egy baromság. El ne hidd, hogy valóban ez történt. – mondja Dan.

- Igen. Apám azt mondta utána, hogy egy bandaleszámolás lehetett. Ilyen sajnos előfordul, bár a mészárlás szót használta hozzá és hogy csak vonatkatasztrófáknál látott ennyire szétroncsolt testeket. Valószínűleg példát akartak ezzel statuálni és olyan fegyverekkel támadtak, amik nem a modenr kort idézik. – magyarázza tovább Eiki.

Persze azt nem mondhatom neki, hogy elképzelhető, hogy mégis valami lény tette. Visszagondolva az a gyilkos vágy, amit éreztem aznap éjjel. Talán nem nekem szólt, vagy nekem szólt, de nem rajtam vezették le. Ha van a közelben egy hozzám hasonló lény akkor egy igen veszélyes példánya lehet, hisz a legtöbben rejtőzünk és nem gyilkolunk kedvtelésből embereket. 

A táplálékforrásunkról van szó és még ha csak így is tekint az emberi fajra akkor sincs értelme csak úgy megölni őket. Az is lehet, hogy az apjának igaza van. Talán én agyalom túl, dr óvatosnak kell lennem. Egy ilyen zsúfolt városban összecsapni katasztrófa lenne. 

- Dáriusz...Dáriusz jól vagy? – kérdezik mindketten.

- Persze, miért? – kérdezek vissza.

- Mert megint furán meredtél magad elé. Ezek valami rohamok nálad? Ki kellene vizsgáltatnod... – állapítja meg Dan.

- Nem dehogy, jól vagyok, csak... elbambultam. – felelem és újra enni kezdem a süteményt.

- Nem kell aggódnod, ezek a banda dolgok szerencsére ritkán érintik a hétköznapi embereket. Viszont azért ne nagyon mászkáljatok éjjel az utcákon. Végül is ezért mondtam. Biztos benne van az újságokban is, még ha részleteket nem is közölhet a rendőrség.

- Remek... – felelem. – Én azt hittem ez egy biztonságos város. Mármint ezt olvastam valahol, hogy a világ egyik leg biztonságosabb városa.

- Igen ez így is van. Sokkal biztonságosabb, mint a legtöbb ekkora város, de azért itt is emberek élnek. Előfordul. – feleli Eiki.

A komoly beszélgetés nagyjából ennyiben is marad. Ez is csak egy város, ahol emberek élnek és csinálnak szörnyűségeket, még ha nem is túl gyakran. A leg szimplább magyarázat, ami csak létezik. Mégis remélem, hogy tényleg így van. 

Megesszük a süteményeket és megisszuk az üdítőket. Lassan vége Rian műszakjának is. Elköszönök a srácoktól és kint az üzlet előtt várlak. Úgy döntöttem megfogadom a srácok tanácsát és megpróbálok kevesebbet bókolni és ritkábban megemlíteni mennyire csodaszép vagy. Ez most könnyebben is fog menni, mert az a mészárlás egyszerűen nem megy ki a fejemből. Belém vájta magát és folyton előkerül.

- Szia. – köszönök ahogy Rian elém áll. – Biztos, hogy nem vagy túl fáradt a nézelődéshez? – kérdezem aggódva.

- Persze, kipihentem magam és azt nem mondom, hogy a térdem olyan, mint újkorában, de ez a normál állapot. Nem gátolhat az életemben és megígértem, hogy veszek neked egy telefont. – feleli azzal a gyönyörű mosolyával én meg, mint rendesen elveszem benne egy pillanatra. Egy hosszú pillanatig csak nézem őt, majd felötlik mit mondtak a srácok.

- Szuper akkor menjünk. A plázában van műszaki bolt... – indulok el nem túl gyorsan, hisz amíg én lépek egyet te kettőt vagy hármat. 

- Kérdeznék valamit, de ne érts félre. – nézek rá, mire igen fura tekintetet kapok vissza.

- Jól van igyekszem majd nem félreérteni. – kuncogja el magát.

- Van egy munkatársad. A neve Arash... Mikor fog dolgozni? Napok óta magyarázzák a srácok, hogy meg kell néznem, de akárhányszor jövök be ő vagy épp nincs bent, vagy valahol máshol tartózkodik. Létezik egyáltalán, vagy csak szivatnak a srácok? - kérdezek rá konkrétan.

Ismételten elég furán néz rám, de nem értetlenül csak szimplán furán. Mintha nem szívesen beszélne a srácról. Lehet tényleg nem létezik?

- Létezik... – mondja ki végül.

- Igen és ezt most valóban egyszavas válasznak szántad, vagy hatásszünetet tartasz? – kérdezem mert valóban fura lett ahogy megemlítettem. 

- Nem, dehogy. Arash nagyon jól néz ki. Miért érdekel téged? – kérdezi és még mindig furán.

- Engem csak az érdekel, hogy néz ki. Remélem számíthatok a diszkréciódra, de az egyiküknek nagyon tetszik, csak nem meri randira hívni. Gondoltam váltok a sráccal néhány szót. Tudod kipuhatolni, hogy vajon benne lenne e egy randiban a haverommal. Na meg annyira áradoznak róla a srácok, hogy kíváncsivá tettek...

- Szóval, mert azt mondták jól néz ki, azonnal érdekelni kezdett téged is? – néz rám, szinte felnyársal azzal a gyönyörű szempárral. Kezdem magam úgy érezni, hogy darázsfészekbe nyúltam. Csak nem tudom, hogyan.

- Valami rosszat mondtam? – kérdezem értetlenül. 

- Rosszat, te mindig rosszat mondasz a legrosszabb pillanatokban Dáriusz. – bukik ki belőle, majd felsóhalyt. – Bocs... Nem mondtál rosszat, csak szerintem egyikőtöknek sincs esélye nála. Arash már nagyon rég akar elhívni engem randizni, de a sráctól kiráz a hideg, a közelében sem szeretek lenni, és beszélni sem szeretek róla. – magyarázza és furán kezd verni a szíve. Össze vissza, mintha feszült lenne.

- Jó bocsánat, nem tudtam, hogy ilyen hatással van rád. Inkább ne beszéljünk róla, nem szeretném elrontani a közös időtöltésünket. – mondom őszintén. – És ha így vélekedsz róla, talán jobb is, ha a haverom nem kérdez tőle semmit. Kicsit fél a pofáraeséstől, lehet a maradék önbizalmát is elvenné ez a... mindegy... – mondom kissé félve, mert nem akarok vitázni Riannel. Engem valójában egy cseppet sem érdekel ez az Arash. Felőlem isten is lehetne akkor sem foglalkoznék, vele, hisz egy angyal társaságát élvezhetem. 

- Semmi baj, én sajnálom, hogy így rád förmedtem. Ismét. – mondja már sokkal higgadtabban és a fura tekintet is eltűnik az arcáról. – Ő tényleg jól néz ki, mondhatni elképesztően különleges, csak engem a frász kerülget tőle.

- Akkor valójában nem szép. A srácok a külsejét emlegették, de az nem sokat ér. Az emberek belső kisugárzásuktól lesznek szépek. Ahogy elmondod ez az Arash egyenesen ocsmány. – állapítom meg. 

- Azért ezt nem mondanám. Nem bántott, még szóval sem soha, csak olyan furán néz rám. – gondolkodik el, mintha még szeretne mondani valamit, csak nem tudja hogyan kezdjen bele. – Mindegy, ne beszéljünk rüla. – vált inkább témát.

- Jól van, ha nem szeretnél beszélni róla. – mondom kedves mosollyal és a visszajelzés ismét elbűvöl. Az a mosoly és ragyogás, de nem említem meg, vissza kell fognom magam kicsit. Ennek ellenére a tekintetem ismét rajta felejtem egy hosszabb pillanatra.

- Milyen telefonod volt? – kérdezi hirtelen mintha a kellemetlen lenne számára a helyzet.

- Nem kell telefont venned nekem. Elég drága telefonom volt és én dobtam el, szóval az én hibám, hogy összetört. – jelentem ki.

- Drága? – kérdez vissza.

- Igen és ugyan olyat szeretnék, mert az csatlakozik az órámhoz, meg a laptopomhoz és a táblagépemhez. Őszintén nem tudom mire jó egész pontosan, de minden adatot, amit tárolok a gépeken minden eszközön el tudom érni. – magyarázom nagy elánnal. – Lépést kell tartani a fejlődéssel, különben középkorinak fognak nevezni... – mélázom el. – vagy középkorúnak? 

Egy kicsit pislog azon, amit magyarázok, majd elneveti magát.

- Olyan voltál, mint valami reklámblokk... – nevet tovább. – Tényleg fura srác vagy, de ne dőlj be a reklámszövegeknek. Hazudnak! – hagyja abba a nevetést. 

Talán nem kellene örülnöm annak, hogy kinevet, de a hangja akár a kristály úgy csilingel.

- Lehet, de a világ akkor is oly mértékben fejlődik, amivel alig lehet lépést tartani.

- Ez igaz, de nem is kell vele lépést tartani. Mára ez is leginkább divat. A divattal sem lehet lépést tartani és nem is kell.  Élünk és meghalunk a világ megfeledkezik rólunk és ugyan úgy fejlődik tovább. Mit számít, hogy tudunk e lépést tartani vele? – magyarázza.

- Ez elég lehangolóra sikerült. Hol vagyunk mi még a halálhoz? – kérdezek vissza. A halál számomra sem ismeretlen fogalom. Láttam tapasztaltam és a bőrömön is éreztem. Fájdalmas és hideg. Legalábbis én annak láttam. Az emberek sírnak a fájdalomtól és próbálják elhitetni önmagukkal, hogy jobb helyre került a szerettük.  Én nagyon régóta élek, de nem tudnám megmondani, hogy valóban így lenne. Az emberek máskánt élik meg a halált, de az biztos, hogy mind reméli a jobb helyet.

- Bocs, nem akartalak lehangolni. – mosolyodik el és pedig visszamosolygok. – Szóval milyen telefon?

- Iphone 12 pro max... – egy pillanatra elgondolkodik mikor kimondom.

- Nagyobb telefont nem találtál? – kérdezi pillázva.

- Nagy a kezem. A kis telefonok elvesznek benne. Viszont jó kis súlya van, és fém. Tuti ezért szólt akkorát mikor hozzávágtam a pasashoz... – nevetek.

Meg is érkezünk a plázához. Baromira nagy az élet és a nyüzsgés. Ez az én véremet is felpezsdíti. A műszaki üzlet felé vesszük az irányt céltudatosan.

- Ha végeztünk elmehetnénk enni valamit. Tegnap az italokat te fizetted, szeretnék most én fizetni. Tudom gyereknek gondolsz, de hidd el van pénzem, A szüleim nagy vagyont hagytak rám és befektettem jórészét. Jön pénzem bőven. Több is mint amire szükségem van. – mondom komolyan, amivel azt is éreztetni szeretném, hogy tényleg nem okoz gondot venni egy telefont magamnak. Kicsit le is döbben azon, amit mondok.

- Befektettél? Úgy beszélsz, mint valami nagy tőzsdeügynök. – néz rám hitetlenül.

- Az azért nem vagyok, de a vagyonhoz képest amihez nem szoktam nyúlni a befektetéseim, egy egész szép havi járandóságot adnak. – magyarázom ő pedig egyre jobban ledöbben.

- Ez komoly? Lehet neked kellene kávéfőzőt venni nekem... – nevet.

- Ez nem pénz kérdése, és nem nyitok vitát. Nem azért, mert gyerekként gondolok rád, hanem mert ez így helyes. Ejtsük a témát. Megveszem a telefont és utána meghívhatsz vacsorázni. Ettől megnyugodna a lelked? – néz rám elég szigorúan. Talán megsértettem?

- Jól van nem vitatkozom. – emelem fel kezem védekezőn. – Milyen kávéfőzőt szeretnél?

- Egy egyszerűt én nem tatok lépést a fejlődéssel. Minél egyszerűbb kezelni és minél kevesebb ketyere van benne annál jobb. Nehezebben romlik el és nem bolondulok meg reggel, mikor nem tudom, hogyan működik és nem tudom lefőzni a kávém... – fejti ki én pedig akaratlanul is elnevetem magam. 

Sokat gyakoroltam a helyes reakciókat és szépen lassan beidegződött, hogy nagyjából tudjam mi a helyes egy ilyen monológra.

- Vicces vagy...

- Nem annak szántam, de oké... – mosolyog vissza. – Na keressük meg a világ legegyszerűbb kávéfőzőjét... – teszi hozzá és elindulunk a sorok közt. 

Elképesztően sok kávéfőző van, és mind más mint az előző. Ilyen olyan kávét és kapuchinót, meg lattet készíthet vele az ember. Kezd úgy festeni, hogy az egyszerű kávézás élményéről le kell mondania.

- Mesélj mi volt a suliban? – kérdezi miközben sétálunk a sorok közt. 

Meglep a kérdése, de nagyon szívesen beszélek a napomról. Elmondom, hogy könyvtárban voltam és kicsúszik a számon, hogy többször is gondoltam rá, hogy felhívom, de nem akartam zavarni. Jól elbeszélgetünk, de csupa apróságról. mégis nagyon élvezem a társaságát. 

A kávéfőzőt is megtaláljuk és a telefont is megkapom. Nem igazán örülök ennek a telefonmizériának, hisz látom, hogy nincs igazán pénze az ilyesmire. Ez biztos hiányozni fog a kasszájából. 

Mikor végzünk választok egy éttermet, de az az igazság, hogy kezdek valóban megéhezni. Beülünk az étterembe én pedig igyekszem olyan személyt keresni, akiből tudok táplálkozni. A legtöbbünknek ez egyszerű művelet lenne, de nekem lényeges, hogy kiből eszem. A szempontok, ami alapján válogatok egyszerűek, de lényegesek is. Nem táplálkozom olyanból, aki túl kimerült, túl fiatal, túl idős, vagy esetleg beteg. Ez utóbbit nehéz megállapítani. Miért lényeges? Ezek az emberek veszélyeztetve vannak. Könnyen okozhatom a halálukat túltáplálkozással. Viszont most van még egy tényező, ami nehézzé teszi a választást. 

Rian! Mégis, hogyan válaszszak a csirkecombok közül, ha kaviár van az orrom előtt? Belőle viszont semmikép nem fogok táplálkozni, az ki van zárva. Nem érzem helyesnek, ráadásul mi van akkor, ha nem tudok leállni és véletlenül bántom? Nem mást kell találnom! Bármit ami csillapítja az éhségemet. Ráadásul minél előbb mert ahogy egyre éheseb leszek a szemem színe is kezd megváltozni és az nagyon fura és feltűnő lenne.

- Valami baj van? – kérdezi Rian. Talán túl sokat nézelődtem.

- Nem dehogy, csak a mosdót kerestem. – vágom ki magam, nem hiszem, hogy túl frappánsan. – Ahh ott van, máris jövök addig válasz. Én csípős szárnyakat kérek és kólát... mindjárt jövök... – állok fel az asztaltól és kimegyek a mosdóba. Szerencsémre pont van bent egy férfi. Életerős és egészséges. Elmegyek felé és úgy teszek, mint aki nem figyel és véletlenül neki megyek.

- Uram elnézést, megütöttem? Nem sérült meg? – kérdezem miközben megfogom a vállát és már szívom is magamba az élet erejét. Nem hosszú művelet alig pár másodperc, de közvetlen kontakt kell hozzá. 

Nem tűri sokáig, hogy hozzá érjek. Az emberek egyre kevésbé bírják, ha idegenek érnek hozzájuk. Ki érti ezt? Eltaszítja a kezem és kissé megszédül az energiaveszteség következtében. 

- Jól vagyok, hagyjon békén! – rivall rám, de azért megtámaszkodik a csempén. Talán túl sokat táplálkoztam? – Nézzen a lába elé! – mondja már szinte nyoma sincs annak, hogy szédült volna. Ez megnyugtató.

- Elnézést... – kérek még egyszer bocsánatot, megmosom a kezem és én is kimegyek a mosdóból. Mire kiérek már ott vár a finom jéghideg kólám.

- Jól vagy? olyan fura voltál az előbb. Nem vagy rosszul ugye? – kérdezget és aggodalom van az arcán.

- Nem dehogy, csak éhes vagyok. Együnk... – mosolygok, de persze már nem voltam éhes. A csípős szárnyak viszont finom lesz.

- Kikértem, nemsoká hozzák. – feleli és beleiszik az üdítőjébe. 

Kisvártatva meg is jön a flamó és nekilátunk enni. Közben folytatjuk a beszélgetést. Már nagyjából befejezzük az étkezést, mikor megcsörren a telefonom. Ez már a vadonatúj telefonom. Eiki az, ami meglep mert még sosem hívott, csak számot cseréltünk- Bár az is igaz, hogy nem ismerjük egymást túl régen.

- Szia, mond... – szólok bele.

- Bocs, hogy zavarlak, de ezt el kellett mondanom most azonnal...

- Micsodát? – kérdezek vissza. Olyan izgatott a hangja, hogy kezdek aggódni.

- Találd ki hol vagyok?

- Ha így kérdezed, nyilván nem egy szörny karmaiban... Viszont fogalmam sincs. Hol vagy?

- Randin... – nevetgél idiótán.

- Randin?! – kérdezek vissza meglepetten.  – Kivel?

- Arashal, de most leteszem majd hívlak... 

Némul el a telefon és meg elemelve a fülemtől Rianre nézek. 

- Randevúzik Arashal. – mondom neked elmélázva. Kicsit aggasztott a dolog, most, hogy kifejtetted te milyennek látod a srácot. Féltettem Eikit az érzelmi csalódástól.

- Ez jó híz nem? Én még mindig azt mondom, hogy a barátodhoz nem illik Arash, de megkapta amit akart. Remélem nem csak egy kicsinyes bosszú a részéről, hogy én meg igent mondtam neked. Viszont, bárhogy van ez egy remek lecke lesz a barátodnak. A nem minden arany, ami fénylik lecke... – fejti ki és bizonyára igaza van.

- Nem az biztos, a réz is csillog akár az arany... – mélázom tovább. – Nem zavar téged, hogy elment vele? Végül is folyamatosan téged fűzött és számomra fura, bosszúnak is vérszegény, hisz csak barátok vagyunk... Sajnos. -  bukik ki belőlem az utolsó szó. – Bocsánat a barátság tökéletes... – helyesbítek mire elmosolyodik.

- Egy kicsit sem zavar. Inkább megkönnyebültem, mert ha komolyan gondolja a barátoddal, akkor nem fog engem zargatni. És igen a barátság tökéletes... – teszi hozzá, már kevesebb meggyőződéssel. – Ne aggódj a barátod miatt, maximum csalódik kicsit, de utána sokkal erősebb lesz, hisz ami nem öl meg az erősít igaz? Arash talán fura és számomra nem vonzó, de sosem bántott. Talán tényleg komolyan gondolja a barátoddal. Én hiszek az emberi jóságban.

Érdekes ez a mondás. Ismerem, de nem igazán értek vele egyet, pedig a legtöbb mondás valóban igaz.

- Ezzel nem tudok azonosulni. Csomó dolog van, ami rossz és nem erősít, hanem legyengít. Egy szívroham például, ha nem öl meg akkor sem erősít meg, csak legyengít.

Egy pillanatra elhallgat és csak néz engem.

- Nem is vagy gyerek, inkább vénember... Ez csak egy buta mondás, és csak azt akartam mondani vele, hogy a barátodnak nem lesz baja. Én magam vágom kupán Arasht ha ez csak valami kicsinyes bosszú, amiért nem mentem vele randevúzni...– mondja ki hirtelen, amit gondol és elneveti magát. Én leginkább csak pislogok rajta. 

- Mi az? – kérdezek rá.

- Semmi, csak olyan furcsa, hogy veled ennyire őszintén ki tudom mondani, amit gondolok. Arashnak mindig csak köntörfalazok, nem mondom ki mi a bajom vele, mert nem akarom megbántani, hisz nem ártott nekem soha és mindig rendes meg segítőkész... – fejti ki és nagyot sóhalyt. - Na gyere vénember, fizess és meghívlak egy kávéra az új kávéfőzőmmel. 

- Ez remekül hangzik... – felelem. – De mi lenne, ha hozzám mennénk, és én csinálnék neked egy jó erős kávét. Utána gitározom neked te pedig énekelhetsz. Legalább látnád, hogyan élek. – magyarázom. Elgondolkodik igen erőteljesen, mint aki a következő lépését fontolgatja.

- Jól van, ma engedékeny hangulatban vagyok, de nem túl engedékeny... – teszi hozzá és mélyen a szemembe néz. Vajon mire gondolhat? Mindegy ezt inkább nem firtatom, csak bólintok, hogy mehetünk.

Fizetek és távozunk. Átveszem tőle a kávéfőzőt, hogy ne cipekedjen és mivel a lakása útba esik fölvisszük és úgy megyünk tovább hozzám. 

A lakásom teljesen rendben van. Kifejezetten szép és barátságos. Nem nagy, de egyedül élek, így tökéletes a mérete.

- Nagyon szép az otthonod, te rendezted be? – kérdezi ahogy körülnéz.

- Köszönöm, én is szeretem és igen én rendeztem be. – felelem miközben a konyhapulthoz lépek, a kávéfőző mellé. – Sima presszó kávé? – kérdezem, mire egy bólintást kapok. Bekapcsolom a kávéfőzőt és lefőzők két adag kávét. Ízesítem ahogy kéri és az egyik csészét átnyújtom.

- Hmmm jó illata van. – mosolyodik el. – Látom van egy pár hangszered. Milyen hangszereken játszol? – kérdezi érdeklődve.

Kiinvitálom a teraszra. Az sem nagy, de van egy kis asztal és három szék. Oda ülünk ki beszélgetni, hisz szép az este.

- Több hangszeren, olyanokon is amik nincsenek. Igazából van a 2 gitárom és egy hegedűm, de tudok zongorázni és dobolni is. Ezek túl nagy helyet foglalnak ahhoz, hogy legyen. – sorolom fel amit érdeklődve hallgat. 

- Elképesztő vagy, de tényleg. Azt mondtad, nem értesz a zenéhez, hogy nincs tehetséged, mégis ennyi idősen ennyi hangszeren játszol. Mi ez, ha nem zsenialitás? – kérdezi miközben kortyolgatja a kávét. 

- Én úgy láttam a zseniális emberek mind alkottak valami csodálatost. Az összes művész, zenész attól lett zseni, hogy egyedit alkotott. Nekem ez nem menne. Eltudok játszani nagyon sok mindent. A klasszikus zene az egyik gyengém, de nem tudnék alkotni csak eljátszom, amit mások alkottak. Tanulás árán bárki képes rá. Sokat tanultam, hogy képes legyek rá. Kisgyerek korom óta és a zongora volt az első. Ezen tanultam a kotta olvasást, mégis a hegedű az amit igazán szeretek. A gitárnál is jobban.  – fejtem ki ő pedig érdeklődve hallgatja. Nagyon jól érzem magam a társaságában. Szeretem hallgatni a hangját és figyelni a mimikáit ahogy az érzelmei megjelennek az arcán. Olyan kifejező és bájos. Ahogy nézem a lemenő napban megcsillan a szeme, benne pedig egy barna háromszög. Egyre több különlegességet fedezek fel rajta.

- Akkor a kitartásod csodálatra méltó... – feleli. – Mi az? Megint úgy nézel... – mondja és beleiszik a kávéba. 

- Bocsánat, csak felfedeztem egy háromszöget a szemedben. Nagyon szép ahogy megcsillan a lemenő nap fényénél. 

- Olyanokat mondasz... – felei és mintha kellemetlen lenne számára, amit mondtam.

- Nem akartam, tényleg én nem direkt csinálom. Nehéz nem őszintének lennem és nehéz nem kimondani. – felelem, de még mindig úgy nézek, majd hirtelen elfordítom tekintetem és lehúzom a kávém.

- Nem baj... valójában örülök neki, hogy ilyen őszinte és szókimondó vagy, csak nem vagyok hozzászokva, hogy valaki folyamatosan bókol. Viszont ezáltal könnyebb veled beszélgetni, mint másokkal. Valahogy úgy érzem veled lehetek őszinte és könnyebben tudom önmagam adni. Ne változtass magadon, mert különleges vagy. Az őszinteség nagyon nehéz és az, hogy te mégis képes vagy, főleg a te korodban...

- Na tessék és már megint a korom. – szólok közbe. – Szerintem a kor és, hogy ez gátol dolgokban egy butaság. Azt mondod kedvel, hogy jó a társaságomban lenni, de nem akarsz tőlem semmit mert túl fiatal vagyok. Tudod milyen bosszantó ezt hallani? Mikor megtalálod a lelki társad, azt akivel jó együtt lenni, még ha csak nézed, vagy hallgatod amit mond akkor mégis mit számít a kor? Úgy beszélsz mintha vagy száz év korkülönbség lenne köztünk, pedig csak pár évről van szó és az mégis mit takar? Az idő, mint fogalom az emberek által megalkotott korlát. Egy év csak úgy elrepül, egyik a másik után és egyre gyorsabban. Szinte gyorsvonatként száguld és mi csak nézzük, hogyan múlik az idő? Az életet meg is kell élni különben mi értelme van? – magyarázom szinte egy szuszra. – Mi van akkor, hogy ez ami köztünk van, mert érzem, hogy van köztünk valami... szóval mi van akkor, hogy ha csak ez az amúgy nem létező idő fogalma áll kettőnk közé és emiatt a korlát miatt lemaradunk igazán jó dolgokról? – nézek a szemedbe miközben tovább magyarázok. – Én örülök annak is, ha csak a barátom leszel és megígértem nem fogom firtatni, csak szeretném, hogy megértsd mennyire nehéz azt hallani, hogy a korom miatt nem vagyok alkalmas szerinted dolgokra. Főleg arra nem... – hallgatok el, mert nem tudom, hogy kimondjam e, de végül is gyáva népnek nincs hazája, szóval. - hogy a párodnak mondhassam magam. 

Egy hosszú hallgatás, mély csend telepszik közénk. Rian csak néz engem, mintha egy ferde tükörbe nézném saját magam. Nem én vagyok, de én szoktam így bambulni. 


vicii2021. 07. 01. 21:34:56#35942
Karakter: Rien
Megjegyzés: (Narciszomnak)


Úgy menekülök el, mintha legalább kergetnének, a szám kiszáradt az idegességtől. Bűntudatom van, amiért így faképnél hagytam, de ha nem állok a sarkamra és tovább nyújtom ezt a randit, még ennél is kellemetlenebbé vált volna a szitu.
Dáriusz igazán helyes srác, imponáló külsővel és valahogy gyermekien nyitott személyiséggel, ami elképesztő céltudatossággal párosul. De mégiscsak középiskolás, kiskorú… és ez eléggé feszélyez. Abban sem vagyok benne biztos, hogy akarok-e mostanában komoly kapcsolatot. Jó így most az életem, boldog vagyok, és bár este elfog a magány érzése, mikor egyedül bújok be az ágyba, de inkább ez, mint az a sok nyűg. Annyira végtelenül fárasztó mindig máshoz idomulni…
De cserébe fantasztikus, hogy van kihez odabújni egy hűvös éjszaka…
Sóhajtva túrok a hajamba, megtorpanva egy pillanatra a rozoga kis fahídon, lebámulva a halkan csordogáló kis patak vizére. Tiszta, akár az üveg, látszanak a benne fickándozó halak.
Lassabb tempóban folytatom az utamat, a gondolataimba merülve közben.
Őszintén remélem, nem bántottam meg túlságosan és nem törtem le az önbizalmát. Kár lenne érte, most éli a legszebb éveit.
Biztos bomlanak utána a lányok. Vagy a fiúk… ha csak néhány évvel idősebb lenne…
Nem, ki kell vernem ezt a gondolatot a fejemből. Ő még csak egy gyerek, én pedig egy dolgozó felnőtt ember vagyok, nekem kell felelősségteljesen gondolkodnom. De tény ami tény, van egyfajta karizmája, ami megfogott. Zsongást érzek a közelében, mintha valami titokzatos erő húzna felé. Mintha a lelkem kezdene bizseregni a közelében.
Annyira a gondolataimba feledkezem, hogy észre sem veszem, hogy már nem vagyok egyedül. Egy kéz markolja meg a karomat, én pedig megütközve pillantok fel.
Két középkorú pasas áll velem szemben, arcukon kaján vigyor.
- Veszélyes egy ilyen helyen egyedül bóklászni, szöszi – szólal meg az egyik, hangjában nem titkolt hátsó szándékkal, én pedig érzem, hogy most nagy bajba kerültem.
- Még a végén kirabolnak fényes nappal – vihog a másik, majd kabátja zsebéből kést húz elő, a penge pedig elővillan. Rémülten lépek hátra, kitépve a karom az idegen pasas szorításából. Ösztönösen markolom meg a táskám pántját. A szívem hevesen kezd dobogni, a légzésem felgyorsul. Ki fognak rabolni. Ha meghúzom magam és gond nélkül átadom az értékeimet, talán nem bántanak. A fenébe is…
- Légy jó fiú, és add át szépen a pénztárcádat és a mobilodat – húz elő a másik is egy kést, én pedig nagyot nyelek, rémülten pillantok fel rájuk.
- Kérem, odaadok mindent, csak ne bántsanak – mondom reszketeg hangon, óvatosan felemelve a kezemet, ezzel is a megadásomat erősítve.
- Ez a beszéd, okos fiú – kuncog fel az egyik, majd késével a táskámra bök. – Csipkedd magad, nem érünk rá egész nap.
Összeszorult torokkal, lassú mozdulattal húzom magam elé a táskámat, nekilátok kicipzárazni.
- Add inkább az egész táskát – morran fel a másik, én pedig összerándulok a parancsoló hang hallatán. – Gyerünk már!
- Hé! – töri meg a jelenetet hirtelen egy távoli hang, én pedig rémülten kapom az irányába a fejem. Jajj ne! Dáriusz? Mégis mi történik? Miért közelít? El kellene menekülnie, hívni a rendőröket! – Mit művelnek?! Azonnal hagyják békén!
Ez a tökfej! Ennek a kettőnek fegyvere van, ki fogják rabolni őt is! Ha nincs szerencséje, akár meg is késelhetik… kétségbeesetten nézem, ahogy nagy hévvel közeledik. Nincs ennek a kölyöknek félelemérzete?! Nem tanították meg neki az iskolában, hogy mi a teendő ilyen helyzetben?!
- Azonnal tűnj innen! Megőrültél?! – kiáltok rá rémülten, ha ilyen elánnal avatkozik közbe, ez a kettő tuti meg fogja szurkálni…
A hozzá közelebb lévő pasas hirtelen ront neki, én pedig rémülten, elakadó lélegzettel nézem a megvillanó kést a kezében. Úr isten, le fogja szúrni, le fogja szúrni…!
De ekkor Dáriusz könnyed, gyakorlott mozdulattal hárítja a szúrást és üti ki a kést a férfi kezéből, én pedig megütközve nézem a jelenetet.
- Mi a kurva?! – hördül fel a pasas, majd puszta kézzel veti rá magát, nekiront azzal a szándékkal, hogy hanyatt lökje, de ekkor valami nagyon fura dolog történik.
Dáriusz a férfi lendületétől alig moccan, pedig valamivel kisebb termetű, mint a támadója. Majd taszít egy nagyot a rablón, aki, mintha egy kocsi ütné el, hátravágódik és elterül a földön.
A másik férfi fojtottan káromkodik, szeme felém villan, majd megindul felém, hogy kitépje a kezemből a táskámat és felhúzza a nyúlcipőt. Rémülten hátrálok egy lépést, lebénultam a félelemtől, össze vagyok zavarodva és nem tudok gondolkodni. Hozzá kéne vágnom a táskámat hogy békén hagyjon, de a testem nem mozdul.
És akkor hirtelen nagy koppanás, a pasas vérző fejjel elterül a földön, én pedig nagyokat pislogva bámulom. Azok ott… egy mobiltelefon darabjai? Dáriusz olyan erővel dobta fejbe a mobiljával, hogy az széttörött…? Lehetséges ez egyáltalán?
A másik rabló mozdul először, felpattan a földről és szó nélkül eliszkol, otthagyva az eszméletlen társát.
Dáriusz a földön fekvőhöz lép, ellenőrzi az életjeleit, megkönnyebbülten konstatálja, hogy csak elájult, én pedig egyre jobban össze vagyok zavarodva. Ez a fiú… mégis ki ez a fiú?
Aggódó arccal lép hozzám, én pedig döbbentem meredek rá, aztán lassan elfut a méreg. Ez az ostoba, komolyan meg is sérülhetett volna, hát ennyire nem gondolkodik előre?! Az én lelkemen száradna, ha leszúrták volna…
- Megbolondultál?! Mégis mit művelsz? – kérdem a hisztéria szélén, dühösen. – Bajod eshetett volna!
Csak néz rám értetlenül, engem pedig egy hajszál választ el a totális kiborulástól. Ekkor megmoccan a földön fekvő pasas, kóvályogva feláll, körbepillant, Dáriusz pedig óvón lép elém, a testével eltakarva előle. Döbbenten nézem, ahogy a rabló vérző fejét fogva, akár a részegek, eloldalog.
- Inkább menjünk innen. Szép ez a része a városnak, de nem túl biztonságos – jelenti ki komolyan, majd kézen fogva húzni kezd maga után, nekem pedig a sokktól eszembe sem jut ellenkezni. Közben felkapja a mobiljának darabjait a földről. – Fenébe szegény telefon, ez kuka… na mindegy… - sóhajtja lemondóan zsebre téve a darabokat, majd húzni kezd maga után, én pedig alig tudom tartani a tempót. Csak bámulok rá teljesen sokkosan.
Mégis mi a franc volt ez az egész? Mikor meglökte azt a pasit, mintha egy autó csapta volna el, olyat repült… a másikhoz pedig úgy hozzávágta a telefonját, hogy az eltörött… lehetséges ez egyáltalán…? Sosem láttam még csak hasonlót sem. Ki ez a kölyök…?
Mikor egy forgalmasabb szakaszhoz érünk, végre megáll, majd felém fordul, én pedig remegő lábakkal állok meg előtte. Próbálom a másik lábamra helyezni a testsúlyom, mert a rossz térdem iszonyúan lüktetni kezd.
- Na most már nyugis. Szóval most haragszol rám, amiért nem hagytalak cserben? – szegezi nekem a kérdést, én pedig csak pislogok. Tényleg nem érti?
- Haragudni? – kérdem értetlenül. – Nem, dehogy, vagyis nem tudom. Megijesztettél… - mondom, kezdek összezavarodni.
- Én ijesztettelek meg? – kérdi döbbenten, fogalma sincs róla, miért reagálok így.
- Nem, dehogy! Talán kicsit mérges vagyok és megijedtem, hogy bajod esik. Kés volt náluk és megtámadtak téged is gondolkodás nélkül! Ilyen esetben nem hősködünk, hanem odaadjuk, amit akarnak, hogy minél gyorsabban eltűnjenek! – magyarázom egyre fokozódó indulattal. – Te meg mint egy lovag, hősködsz nekem! Tudod te, hogy lelki szemeim előtt már láttam is a vérbefagyott holttestedet?! Ostoba kölyök vagy! Engem akartál lenyűgözni ezzel az egésszel?! – kérdem, a végén már kiabálva. Mindenem remeg, még mindig a nemrég történtek hatása alatt vagyok, az idegeim kikészültek.
- Lovag? – kérdi könnyed mosollyal, én pedig csak nézek rá. Mintha kicsit sem lettek volna rá hatással a történtek. Teljesen higgadtan kezelte az egész szituációt, mint aki kicsit sem fél. – Látnád a páncélom… - teszi hozzá sokatmondóan, talán valamiféle fura vicc gyanánt, tudom is én. Nagyon bizarr.
- Ez nem vicc! – szólok rá mérgesen, szemem sarkába már könnyek gyűltek. Nem hiszem el, hogy ennyire félvállról veszi ezt az egészet. Valami nincs rendben vele, ha nem rémült meg a történtektől…
Közelebb lép, karjai körém fonódnak, más esetben pedig nem hagynám, hogy egy srác, akit alig ismerek, ölelgessen a nyílt utcán, de jelen esetben nagyon jól esik a közelsége. Megadóan simulok a karjaiba, arcomat a mellkasába temetem és a felsőjét markolom kapaszkodó gyanánt. Szinte elveszek a karjai közt. Reszketegen lélegzem, de néhány perc alatt sikerül egészen lenyugodnom. Olyan erős, magabiztos kisugárzása van, ami pillanatok alatt ellazít. Biztonságban érzem magam mellette, pedig csak egy iskolás suhanc. Ez a nap egyre furább.
- Jól van, igazad van. Már nincs baj, elmentek és nekem sem esett bajom. Nem gondoltam át, mert láttam, hogy bajban vagy és nem volt időm mérlegelni. Persze hívhattam volna rendőrt, vagy elsétálhattam volna, de én nem ilyen vagyok. Nem lettem volna képes cserben hagyni téged, mikor ilyen komoly bajban voltál. Nem hősködni akartam, csak egyszerűen nem volt időm mérlegelni – próbál magyarázkodni, mély baritonja pedig végtelenül nyugodt. Nincs benne félelemérzet?
Összehúzott szemekkel bontakozok ki az öleléséből, majd hátrálva egy lépést pillantok végig rajta.
- Te nagyon fura vagy – bukik ki belőlem önkéntelenül. – Nem haragszol rám, amiért faképnél hagytalak a randi közepén? – kérdem, hiszen sértődöttnek kellene lennie, de semmi. Csak a végtelen nyugodtság árad belőle. Mint aki tökéletesen ura a dolgoknak.
- Már miért haragudnék? – kérdi értetlenül, én pedig zavartan túrok a hajamba.
- Mert elég hirtelen hagytalak magadra – mondom kelletlenül, kicsit szégyellve a történteket.
- Jó az tény, hogy elég gyorsan beszüntetted a randevút, de őszintén engem az is meglepett, hogy igent mondtál. Ez nem kevésbé volt váratlan fordulat… úgy tűnik te maga vagy a meglepetések tárháza – mosolyog rám sokat mondóan, de még ő beszél?! Nekem kellene ezt hozzá vágnom. Ez a fiú sosem úgy reagál, ahogy várnám. – Nem haragszom, viszont a magyarázatot is megkaphatod, ha nem rohansz el újra.
- Nem futok… - mondom megadóan, őszintén szólva kíváncsivá tett.
- Azt mondod, fiatal vagyok hozzád. Ez ellen nem tudok tenni, de mikor elhívtalak randevúra nem feltétlenül az fordult meg a fejemben, hogy mindenáron kapcsolatot akarok veled. Ahogy megláttalak, fénnyel töltötted meg a helyiséget – mondja átszellemült arccal, én pedig zavartan pislogok rá. Hogy fénnyel…? Még soha nem mondott nekem senki még csak hasonlót sem.
Eszembe jut a korábbi érzés, ami megfogalmazódott bennem. Hogy olyan érzésem van mellette, mintha bizseregne a lelkem. Vajon a két dolognak van köze egymáshoz? Vagy én komplikálom túl a dolgokat? – Nem csak a külső szépséged fogott meg, hanem a belőled áradó kedvesség. A mosolyod, ahogy mozogtál, járkáltál az asztalok között odafigyelve mások igényeire. Persze ez külső még mindig, de valahogy úgy éreztem meg akarlak ismerni. Szóval nem kell, hogy járj velem, ha nem tartasz vonzónak, de ha élvezted a társaságom, mert én nagyon élveztem a tiéd, akkor miért ne lehetnénk barátok? – kérdi könnyedén, olyan lelkes arccal, akár egy óvodás, ez a szitu pedig kezd tényleg nagyon fura lenni. – Én mindenképp be fogok járni a cukrászdába és szeretnék beszélgetni veled, akár kikapcsolódni veled, ha nincs jobb dolgod.
A józan eszem rögtön rávágná, hogy hagyjon békén, és a jövőben még csak rám se nézzen, viszont belül valami nem enged. Annyira… fura ez a srác. De valami mélyen vonzz hozzá. Valami elsöprő, elemi ösztön. Tudom hogy az lenne a legjobb, ha most hátat fordítanék és egyszerűen elsétálnék, aztán elfelejteném ezt az egészet. De képtelen vagyok.
- Ezt nagyon át kell gondolnom – mondom végül halkan.
- Ám legyen. Gondold át alaposan. Mint azt már említettem a cukrászdát gyakran fogom látogatni, mivel nagyon szeretem az édességeket és isteni süteményt árultok. Arról nem is beszélve, hogy suli után mi is esne jobban, mint egy kis tömény cukor… - nevet fel jókedvűen, talán viccnek szánta, de valahogy jelenleg nem jön át a poén. – És amíg gondolkodsz rajta, most hazakísérlek. Késő van, meg is támadtak, nem kellene egyedül lenned… - néz rám komolyan, én pedig rosszallóan mérem végig. Hát innen fúj a szél?
- Nem maradhatsz nálam! – vágom hozzá ellentmondást nem tűrő hangon, de válasz helyett csak bámul rám zavart szemekkel. Ez a srác tényleg nagyon fura… - Hazatalálok egyedül is, köszönöm szépen. És holnap veszek neked egy új mobiltelefont. A tiéd miattam ment tönkre. Csak mond meg milyen márka és milyen típus.
- Hé hééé… hogy jutottunk idáig? Nem kell telefont venned. Most komoly? Felajánlom, hogy hazakísérlek és rögtön támadsz? Miért? Csak hazakísérnélek, hogy ne kószálj egyedül. Nem terveztem, hogy nálad alszom vagy bemegyek. Oké, persze, ha behívsz bemegyek, de nem volt szó erről – mondja értetlen arckifejezéssel, én pedig elhúzom a számat. Na persze, nem dőlök be ennek az ártatlan pofinak.
- Tudod te hányszor hallottam, hogy legyünk csak barátok szöveget? – kérdem felvont szemöldökkel, ő pedig vállat von, kíváncsian várva a mondandómat. Ez a srác mintha egy másik bolygóról érkezett volna... – Ez egy költői kérdés volt, de nagyon sokszor. Még sosem jött össze, mert a vége mindig az volt, hogy megpróbáltak meggyőzni róla milyen jó lesz majd nekem, ha belemegyek a kapcsolatba – magyarázom tovább türelmesen. A könyökömön jönnek ki az ehhez hasonló olcsó, átlátszó trükkök…
- És azt honnan tudják azok, akik ezt mondták, hogy neked jó lesz? – kérdi tök értetlen fejet vágva. Kezdem azt hinni, hogy ennek a beszélgetésnek nincs értelme. – Már bocs, de ezt neked kellene tudnod. Nem tudom mit akarsz ebből kihozni. Én nem hazudtam neked. Tetszel és vonzódom hozzád, de kedvellek is és szeretnélek megismerni. Nincs hátsó szándékom. Nem foglak győzködni arról, hogy neked én tökéletes vagyok, a dolog nyitott és rajtad áll. Tudod mit érzek és gondolok és ennyi – mondja teljesen őszintén, ezzel totálisan összezavarva.
Próbálom higgadtan végiggondolni a dolgokat. Tényleg olyannak tűnik, aki kimondja, amit gondol, de ez csak az első benyomásom róla. De nem fog összedőlni a világ, ha tényleg adok neki egy esélyt… ha bármi olyasmivel próbálkozik, ami nem tetszik, elküldöm és kész. Remélem.
- Nézd, ha nem akarsz még ismerősnek sem, azt is elfogadom. Viszont most hazakísérlek, mert megtámadtak és a félelemtől reszket a lábad – mondja komoly arccal végigpillantva rajtam, én pedig dühösen nézek vissza rá.
- Még hogy remeg a lábam?! Maximum a sok sétától van ki a térdem! – panaszkodom, hol van ő ahhoz, hogy így atyáskodjon felettem? Kettőnk közül ő a gyerek, mégis úgy beszél velem, mint aki mindent tud.
- Én nem hiszem, de legyen a fáradtság vagy a félelem. Akkor sem mászkálhatsz egyedül ilyen állapotban – köti az ebet a karóhoz, én pedig megadóan sóhajtok fel. Keményfejű és konok, azt már látom…
- Jól van, legyen. Hazakísérhetsz, de semmi egyéb… - mosolyodom el végül elnézően.
- Helyes… akkor mond, merre? Nem tudom, hol laksz – néz rám várakozóan, én pedig jobbra mutatok.
- Arra – indulok el, Dáriusz pedig két hosszú lépéssel mellettem terem és igazodik a tempómhoz. Lassan sétálok, kicsit bicegve, az előbbi rohanás kikészítette a térdem. Minden lépésnél, mikor ránehezedek, mintha izzó vassal szurkálnának, de a fájdalom már annyira megszokott, hogy viszonylag könnyedén félre tudom söpörni és figyelmen kívül hagyni.
- Mond, te nem ijedtél meg? Látszólag nem sérültél meg és nem is féltél. Eddig nem gondoltam erre, de hogy lehet, hogy rád nem volt hatással a támadás? – kérdem kíváncsian felé fordulva, neki pedig az arcára fagy a kifejezés. Eltelik néhány pillanat, mielőtt válaszolna, én pedig összehúzom a szemeimet.
- Honnan veszed, hogy nem volt rám hatással? Mondtam, hogy megijedtem, hogy bajod esik – terel, de egyáltalán nem vagyok megelégedve a válasszal. Valami itt nem stimmel. – Talán azért tűnik úgy, hogy nyugodt vagyok, mert az apám katona volt és tanított nekem némi önvédelmet – hadarja zavartan, egyre jobban összekuszálva a szálakat, én pedig pontosan tudom, hogy nem mond igazat. Ez a történet már messziről bűzlik.
Miért nem mondja el az igazat? Esetleg valami takargatnivalója van?
Bárhogy is, alig ismerjük egymást, nekem pedig nincs jogom faggatni a titkairól. Ha a jövőben az ismeretségünk elmélyül, talán majd elárulja.
Vagy csak egyszerűen próbál macsónak látszani előttem?
Ideje félresöpörni a kellemetlen érzéseimet. Hiszen ez a kölyök végtére is megmentett, annak ellenére, hogy kegyetlenül faképnél hagytam. Hálából pedig eddig csak forszíroztam és kiabáltam vele, lényegében kitöltöttem rajta a frusztrációmat. Nem ezt érdemli, engem pedig rögtön elönt a bűntudat. Sokkal kedvesebbnek kellett volna lennem hozzá, hiszen még meg sem köszöntem, amit érem tett.
- Értem. Köszönöm, hogy segítettél, hogy közbeléptél. Tényleg bátor dolog volt a részedről… - mondom immár kedves mosollyal. – Megrémültél, féltél, mégis próbáltál helyesen cselekedni. Én meg leordítottam a fejed. Sajnálom… - mondom zavartan, ő pedig megütközve néz le rám, nem tud kinyögni egy szót sem. Talán tényleg túl szigorú voltam vele, hiszen mégiscsak egy kölyök. – Semmi baj. Nem kell mondanod rá semmit. Most már örülök, hogy hazakísérsz – mondom biztatóan, hogy oldjam kicsit a feszültséget, ő pedig végre elmosolyodik, de azért ez még közel sem igazi. Meg sem közelíti azt a lelkes mosolyt, amit először láttam az arcán a cukrászdában.
- Még korán van, és mint barátnak fel kell vidítsam azt a savanyú ábrázatodat, szóval még ne menjünk haza. Egy-két óra kikapcsolódás még belefér. Attól még a suliban is fogsz tudni teljesíteni – hozakodom elő az ötlettel, bűntudatot érzek a viselkedésem miatt, helyre akarom hozni. Biztos szörnyű embernek tart, de nem akarom hogy így érjen véget ez az este. Fel szeretném vidítani. Bár a térdem eléggé kínoz, és a félelem nem távozott teljesen, de megemberelem magam.
- Rendben, de hová lehet menni? Mint említettem, én nemrég költöztem ide, és nem igazán ismerem a környéket – mondja bizonytalan körbepillantva, majd az arcán valami egészen fura kifejezés suhan át, a testbeszéde egy pillanat alatt megváltozik. Feszültség és harciasság árad belőle, én pedig zavartan pillantok fel rá.
- Baj van? – kérdem, a szavaimtól pedig kizökken, hirtelen illan el a feszültsége és bárgyú mosollyal fordul felém. Mi a franc…? Hogy lehet valakinek ennyire kifejező a testbeszéde?
- Baj? Dehogy semmi, csak elgondolkodtam, hogy mit érdemes itt a környéken csinálni, de rájöttem, hogy tényleg nem ismerem a környéket… - mondja tanácstalanul a tarkóját vakarva, én pedig elnézően rámosolygok.
- Hmm, nem ismered a környéket? Akkor talán ideje lenne megismerni jobban… - mondom elgondolkodva, körbepillantva közben. Hova tudnánk elmenni, ahol nem fognak csúnyán nézni ránk, amiért kiskorú? – Van valami, amit meg szerettél volna nézni, de nem volt még rá lehetőséged? – pillantok rá kíváncsian végül, ő pedig elgondolkodva néz vissza rám. És ahogy áthatóan bámulni kezd, meg mernék esküdni, hogy az a valószerűtlen kék szempár felvillan egy rövid pillanatra. Vajon tényleg jól láttam? Nem csak az utcai lámpák fénye a hibás? Nem, láttam amit láttam…
- Karaoke bár – nyögi ki hirtelen, ezzel elterelve a figyelmemet. – Még sosem voltam karaoke bárban és tudom, hogy itt rengeteg van. Van itt a környéken esetleg? – kérdi, egészen fellelkesülve, én pedig meglepetten nézek rá. Sosem gondoltam volna róla, hogy érdekelheti a karaoke. Micsoda kellemes meglepetés!
- Imádom a karaokét! – mosolygok rá szélesen, egészen elönt a lelkesedés. – Van is egy a közelben, gyerek, menjünk! – indulok el céltudatosan az egyik irányba, Dáriusz pedig izgatottan követ.
- Szuper akkor menjünk oda. Merre van?
Néhány utcányit kell csak gyalogolnunk, de már messziről hallani a hamis kornyikálást. Fellelkesít a gondolat, egy ideje nem volt időm hasonló helyre menni, pedig imádom. És ide gond nélkül őt is be fogják engedni, csak alkohollal nem szolgálják majd ki.
- Itt is vagyunk – állok meg csípőre tett kézzel a hangulatos kis épület előtt, Dáriusz pedig szélesen rám vigyorog.
- Hallom…
Ahogy belépünk, meglepően nagy tömeg fogad minket. A színpadon egy nem túl szomjas, fiatal férfi énekel fülsértő akcentussal egy angol számot, de parádésan adja elő magát, mindenki hangosan kacag. Az emberek felszabadultak, senki sem ítélkezik, mindenki csak mulatni van itt. Még az is bátran kiáll, akinek bot füle és szörnyű hangja van. Ez a fantasztikus az ilyen helyekben, lehetsz akármilyen béna, a közönség akkor is lelkesen megtapsol a bátorságodért, hogy kiállsz.
- Ez nagyon tetszik – mondja levakarhatatlan lelkes vigyorral, én pedig felkuncogok. – Ezek szerint te is szeretsz énekelni? – pillant rám azokkal a különleges kék szemekkel, én pedig bólintok.
- Igen nagyon, de leginkább a szórakozás miatt. Nem vagyok nagy énekes, de itt senki. Viszont az éneklés jó szórakozás és mivel senki nem nagy szám, nem is érzem magam hülyén közben – nevetek fel könnyedén. – Na és te? Azt mondod szeretsz énekelni, de még nem próbáltad a karaokét. Talán valami bandában énekelsz? – kérdem kíváncsian végigpillantva rajta, ilyen külsővel nem lepődnék meg, ha egy banda frontembere lenne.
- Nem énekelek bandában, de hobbiként szoktam és zenélek is. Valójában a zene az, amit igazán szeretek. Lenyűgözőnek éreztem mindig, hogy az ember képes a legegyszerűbb dolgokból is zenét kreálni. Szerintem ez fantasztikus. Nem mondom, hogy baromi jó vagyok, de sokat gyakoroltam és tanultam azért, hogy el tudjak játszani akár komoly zeneszerzőktől is darabokat. A komolyzene a vesszőparipám – szinte ömlik belőle a szó, én pedig csodálkozom, hogy a zene ennyire megoldotta a nyelvét. Tényleg nagyon rajonghat érte.
És a komolyzene? Őszintén meg vagyok lepve, de csodálom is. Kevés fiatal értékeli a komolyzenét. Persze neveltetésemből fakadóan átható ismeretekkel rendelkezem a zene nagyjairól, mindig is szerettem, de arra nem éreztem késztetést, hogy megtanuljak zenélni. Azt viszont csodálom, aki képes rá.
- Van saját szerzeményed?
- Nem, dehogy… annyira nem vagyok jó, sőt. Én csak lejátszani vagyok képes azokat a szerzeményeket. Nincs tehetségem a művészethez. Semmilyen formában… - mondja elkomorulva, láthatóan érzékeny pontra tapintottam. – De ez van. Nem lehet minden tökéletes, igaz? Most inkább élvezzük az estét, ami még hátra van. Gyere igyunk valamit. Mit innál? – kérdi, a bárpult felé véve az irányt. Üdítőt iszunk csak, majd helyet foglalunk egy asztalnál, a színpadon pedig felbolydulás támad, versenyt hirdetnek. A fődíj egy hatalmas, színes unikornis plüss.
- Vááá de cuki plüss… - lelkesedek fel, a színes dolgok mindig is a gyengéim voltak. És a plüssállatok. Otthon igazi gyűjteményem van belőlük.
- Tetszik? Szeretnéd? – kérdi könnyed mosollyal, majd határozott arckifejezéssel áll fel mellőlem. – Megpróbálom megnyerni neked… - tartja fel a kezét, jelentkezve a versenyre, én pedig csodálkozva pillantok rá. Nahát, tényleg nagyon bátor személyiség. Csodálom érte.
- Micsoda lelkes fiatalember! Jöjjön csak fel! – harsogja a mikrofonba a verseny kihirdetője.
- Tényleg meg akarod próbálni? – kérdem meglepetten, izgatott mosollyal.
- Persze… mi bajom lehet? Neked tetszik és én ki akarom próbálni a karaokét, szerintem tökéletes lehetőség – mosolyog magabiztosan, majd lehúzva az üdítőjét lazán felsétál a színpadra. Elképedve nézek utána, micsoda céltudatosság.
Bár én is ilyen határozott tudnék lenni. Csak csinálni, amihez kedvem van, nem törődve mások véleményével. Mennyivel egyszerűbb lenne úgy az élet…
Rajta kívül még négyen jelentkeztek, Dáriusz pedig utolsóként adja elő magát. A másik négy versenyző nem nagy szám, inkább bohóckodnak. Jól szórakozom az előadások alatt, de szinte kiugrok a bőrömből a kíváncsiságtól, hogy végre hallhassam énekelni.
Mikor Dáriusz kerül sorra, feszülten figyelek. Felcsendül a választott dal, nekem pedig széles vigyor kúszik az arcomra. Szóval Sting? Micsoda meglepetés! Nemcsak a komolyzenét, még a retrót is kedveli?
Ahogy énekelni kezd és meghallom a hangját, borzongás fut végig a gerincem mentén. Mély baritonja selymes, tisztán cseng a helyiségben. Elképedve hallgatom, szinte tökéletes az előadás. Nem akarom elhinni, hogy csak hobbi szinten énekel, túl jó ahhoz.
És még elő is adja magát, megnevetteti a közönséget, ahogy a dalban New York helyett Tókiót énekel. Ahogy vége a dalnak, mindenki hangosan füttyögni és tapsolni kezd, én pedig továbbra is elképedve bámulok rá. Ez a fiú tele van meglepetésekkel.
Kihirdetik az eredményt, Dáriusz pedig fölényes győzelmet aratott. Felmarkolva a plüssállatot sétál le a színpadról, és ahogy közeledik, ragyogó mosollyal fogadom.
- Igazi tehetség vagy – mondom őszintén, mire zavartan mosolyog rám, megállva előttem felém nyújtja a színes plüsst.
- Sikerült megnyernem neked – mondja boldogan, én pedig kitörő örömmel fogadom el. Magamhoz ölelve temetem arcomat a finom puhaságba, majd nagyot szusszanva lesek oldalra a helyet foglaló Dáriuszra.
- Köszönöm, igazán kedves tőled. Tényleg fantasztikus hangod van, egész éjjel tudnám hallgatni – kuncogok, mire meglepetten pillant felém.
- Ha ez tesz boldoggá, semmi akadálya – mosolyog rám, ettől a pillantástól pedig újra zavarba jövök. Áthatóan bámul, pislogás nélkül.
- Te tényleg elég fura vagy, mintha nem is erről a bolygóról származnál – mondom kínosan mosolyogva, a plüssállatot magamhoz ölelve közben. Ettől a kijelentéstől zavartan túr a hajába.
- Sajnálom, ha nem érzed jól magad a társaságomban – mondja kissé letörten, én pedig harsányan felnevetek. Micsoda tökfej!
- Szó sincs ilyesmiről. Igazán szórakoztató vagy a magad sajátos módján – mondom őszinte mosollyal, ettől pedig megnyugszik. – Csak még sosem találkoztam hozzád hasonlóval. Aki ennyire nyíltan kimondaná a véleményét. Ha minden ember ilyen őszinte lenne, mint te, jobb hely lenne a világ – sóhajtom, ő pedig először megütközve néz rám, majd szélesen elmosolyodik.
- Inkább ha több hozzád hasonló lenne. Nagyon kedves vagy, lenyűgöző személyiség – mondja őszintén, én pedig újra zavarba jövök.
- Bár kedvességgel meg tudnám váltani a világot, de igazából nem megyek vele sokra. Sokan megpróbálnak kihasználni miatta – sóhajtom elhúzva a számat, szórakozottan simítva végig a szivárványszínű plüssön.
- Az emberek többsége rosszindulatú. Mindig elcsodálkozom, mennyire összetettek. Mindenkiben van jó és rossz is, csak különböző arányban – mondja elgondolkodva, én pedig biccentek.
- Igazad lehet – hagyom rá, de érdekes, amit mond. Sokkal érettebben gondolkodik a koránál, pedig elsőre szeleburdinak és meggondolatlannak tűnt. Minél jobban megismerem, annál bonyolultabbnak tűnik ez a srác.
- Csodálatra méltó, hogy ennyi rossz tapasztalat után is képes vagy kedvesen fordulni mások felé – pillant felém azokkal az átható szemekkel.
- Engem minősítene, ha mások miatt besavanyodnék – kuncogok fel, majd a színes unikornist ráültetem az értetlenül pislogó Dáriusz fejére. – Őrizd ezt meg nekem, amíg fent vagyok a színpadon.
Felállok a székről és lelkesen veszem az irányt a megüresedett színpad felé, percek óta nem lépett fel rá senki, hogy előadhassa magát, ezért kapok az alkalmon. Felfelé menet újra éles fájdalom nyilall a térdembe a lépcső miatt, de próbálom elhessegetni. A színpad oldalán elhelyezett gépen kis keresgélés után ráakadok egy kedves dalra. La vie en rose, az egyik kedvenc dalom. Az anyai nagymamám énekelte mindig, mikor látogatóba jött.

www.youtube.com/watch

A lágy dallamok betöltik a termet, én pedig felmarkolva a mikrofont állok meg a színpad közepén, majd lassú, andalító dalba kezdek. Sosem volt kifejezetten jó hangom, sokáig zavart is, hogy nem túl férfias, inkább lágy és magasabb hangszínű, de mára megszerettem. Önfeledten, hibátlan francia kiejtéssel énekelek, belefeledkezve ringatózok a dallam ütemére, teljesen átadom magam neki. A végén már csosszanva teszek néhány tánclépést is, pördülök egyet-kettőt, megszűnik a világ, csak én vagyok egyedül a színpadon és Dáriusz, aki lenyűgözve figyel.
Mikor befejezem a dalt, kissé pihegve, de mámoros mosollyal nézek körbe, a jutalmam pedig taps és néhány füttyögés.
Teljesen feltöltött ez a kis produkció, szinte kicsattanok. Kacagva botorkálok le a színpadról, lefelé elbotlom a lépcsőn, de sikerül megkapaszkodnom. A francba, tényleg nagyon fáj a térdem, ebből még gond lehet.
- Hű, lenyűgöző voltál. Gyönyörű hangod van – mondja áhítattal, én pedig nevetve huppanok le mellé a székre, nagyot kortyolva az üdítőmből.
- Csak azért mondod mert elfogult vagy – nézek rá elnéző mosollyal, majd örömmel veszem újra kézbe a plüssfigurát.
- Előfordulhat. De szinte vibrált a levegő, amikor énekeltél. Libabőrös lettem tőle – fokozza tovább, ezzel zavarba hozva, arcomat pedig újra a plüssfigurába temetem. Ez a srác… olyan őszintének tűnő arccal adja elő mindezt, amivel egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Végtelenül zavarba jövök tőle, ugyanakkor jól is esik. Furcsa érzés. Sosem tudtam igazán fogadni a bókokat, mindig ott motoszkált bennem az érzés, hogy nem érdemlem meg őket igazán, de mikor ő áll elő ilyesmivel… jóleső érzés tölti el a lelkemet.
- Valami rosszat mondtam? Minden rendben? Rien! – simít a vállamra, én pedig piros arccal sandítok felé. Meglepetten néz rám, a szemei pedig… egy pillanatra mintha felvillannának. Újra a fények játéka lenne?
- Csak zavarba hozol. Mármint, jólesik amit mondasz, de kicsit sok vagy nekem – mondom nevetve, majd szusszantva a hajamba túrok. Egy pillanatig csak nézek rá tanácstalanul, végül lehajtom az üdítőm maradékát és felkelek. – Most már ideje indulnunk. Neked holnap iskola, nekem meg dolgoznom kell. Későre jár – pillantok az órámra, nagyon elszaladt az idő. Már majdnem este kilenc óra.
Igazából egész kellemes volt ez az este, meglepő, mennyire élveztem a társaságát. Nem érzem magam feszélyezettnek a közelében, sőt, egész felszabadultnak inkább. Nem érzem úgy, hogy meg kellene játszanom magam vagy elvárásoknak megfelelni. Mellette lehetek csak önmagam, és neki ez megfelel. Felemelő érzés.
- Kár, hogy máris véget ér ez az este. Nagyon jól éreztem magam a társaságodban – mondja őszintén, én pedig elővéve a tárcámat rendezem a cechet. Már látom rajta hogy tiltakozna, de csak felemelve a kezem intek neki, hogy felesleges elkezdenie. Hiszen még csak diák, önálló kereset nélkül, én pedig dolgozó felnőtt vagyok. És amúgy is én hoztam ide, úgy illik, hogy fizetem a fogyasztást.
- Igazából… én is jól éreztem magam – vallom be halvány mosollyal, mire felderül az arca.
- Ez azt jelenti, hogy máskor is szervezhetünk közös programokat? – kérdi lelkesen, én pedig felnevetek. Olyan lelkes tud lenni, mint egy gyerek.
- Hátrébb az agarakkal, ne olyan gyorsan. Mondtam, hogy ezen még gondolkodnom kell – szegezem rá a mutatóujjam figyelmeztetően, ő pedig feltartva a kezeit jelzi, hogy rajtam áll a dolog.
- Nem siettetlek. Csak reménykedem – mondja megvonva a vállát, majd körbepillant. Teljesen besötétedett, az utcán kevesebb, de hangosabb emberek lézengenek. Szórakozni vágyó fiatalok, vagy a gőzt kiengedő felnőttek.
- Hazakísérlek – jelenti ki határozottan, én pedig felsandítok rá.
- Jól sejtem, hogy kár vitatkoznom? – kérdem felvont szemöldökkel, mire sokat mondóan elvigyorodik. A plüssfigurát magamhoz szorítva sétálok, kis csend telepedik közénk. Nem az a kellemetlen, inkább az a megnyugtató fajta. Tudom, hogy nem kell erőlködnöm, hogy fent tartsam a beszélgetést, mert nem zavarja. Érzem a testbeszédéből.
Hihetetlenül kifejező a testbeszéde, újra és újra elképedek rajta. Szinte sugárzik az egész lényéből, mikor nyugodt vagy feszült. Más embernek inkább az arcáról tudok olvasni, de neki mintha a teste beszélne. Igazán különös.
Egy hangosabb diákcsapat húz el mellettünk, egy fiatal lány nem figyel eléggé és nekem ütközik, aminek hatására kicsúszik a plüss a kezemből. Utána kapok, sikerül is megfognom, mielőtt a földre esne, de a jobb térdem kattan egy nagyot és egyszerűen összecsuklik a súlyom alatt. Fájdalmasan nyögve zuhanok féltérdre, majd inkább lehuppanok a járdára, hogy teljesen levegyem róla a testsúlyomat. Égető, szúró fájdalom az egész, kisugárzik egészen a bokámig és a csípőmig. A fenébe, ennek már a fele sem tréfa.
- Rien! Mi történt? Jól vagy? – kérdi Dáriusz aggódva, leguggolva hozzám, én pedig fájdalmas grimasszal masszírozom a térdemet, egy-egy mozdulatnál összerándulva.
- Jól, persze… csak nem bírja a térdem… - nyögöm, majd élesen szívom be a levegőt és lassan engedem ki, hogy felülkerekedjek a fájdalmon. Fenébe, nem biztos, hogy így fogok tudni holnap dolgozni. Eléggé megerőltettem ma, és meg is van az eredménye. Pedig már tanulhatnék a hibákból, jobban oda kéne figyelnem. – Csak pihenek egy kicsit, pár perc, és mehetünk tovább – mondom az aggódó Dáriusznak, akinek azonban furcsa kifejezés suhan át az arcán. Rosszat sejtek.
- Majd én viszlek – jelenti ki határozottan, majd nyúlna felém, én viszont heves tiltakozásba kezdek, a mellkasára téve a kezem tolom el magamtól.
- Szó sem lehet róla! – tiltakozom piros arccal, már csak az hiányozna a mai napból, ha kézben cipelne. Akkor már tényleg ő lenne a hős megmentőm, és úgy érezném, hálával tartozom neki. Mondjuk így is, de akkor meg pláne. Meg amúgy is totál zavarbaejtő…
- De hát ráállni sem tudsz, így nem jutsz haza – jelenti ki egyszerűen, én pedig összeszorítom a szám. A plüssfigurát beletömöm a táskámba, hogy csak a felső része lógjon ki és így szabad legyen mindkét kezem.
- Csak segíts felállni – mondom kitartóan, Dáriusz pedig rosszallóan bár, de felém nyújtja a kezeit. Belé kapaszkodva állok fel, a bal lábamra engedve minden súlyom és fokozatosan próbálom terhelni a másik lábamat, de az első pillanattól iszonyú fájdalom nyilall a térdembe és megremegve, egyensúlyomat vesztve zuhannék el, de Dáriusz magához rántva karol át, ezzel óvva meg egy hatalmas eséstől. Piros arccal támaszkodok a mellkasának, ő pedig védelmezően karol át, megtartva közben.
- Most már engeded, hogy segítsek végre? Ne legyél ennyire elutasító – kérlel finoman, én pedig mielőtt válaszolnék, lehunyom a szemem. Pár másodpercig csak támaszkodom ennek a hatalmas és erős testnek és kicsit irigy vagyok, amiért nekem ez a gyenge, sérült test jutott. De ez van, nincs mit tenni, az enyém legalább könnyű és kecses, könnyebb vele mozogni mint ezzel a hatalmas izomtömeggel.
- Nem fogsz a két kezedben cipelni, mint valami hercegnőt – pillantok rá sötéten, erre pedig felnevet.
- Akkor a hátamra veszlek, ha az kevésbé sérti a büszkeséged – mondja, én megadóan szusszantok. Fél lábra állva tartom meg az egyensúlyom, ő pedig hátat fordítva guggol le. Kelletlenül simulok a hátához és karolom át a nyakát, és ahogy hirtelen feláll, meglepetten kiáltok fel. Dob rajtam egyet, hogy feljebb kerüljek, a kezeivel pedig a combom alá nyúl, úgy tart meg. Zavartan, vörös arccal kapaszkodom belé. Micsoda kínos szitu… egy középiskolás cipel haza a hátán.
- Már csak azt kellene tudnom, merre menjünk – fordítja oldalra a fejét, hogy lássa az arcomat, én pedig zavartan fúrom a képem a vállába. Túl közel van az arca.
- Egyenesen előre, aztán majd mondom tovább – motyogom a felsőjébe, ő pedig szó nélkül megindul. A léptei könnyedek és ruganyosak, a súlyom bizonyára meg sem kottyan neki. A kezei a lábam alatt határozott fogásúak és hatalmasak, biztosan tart velük. A háta, amihez hozzásimulok széles, ruhán keresztül is érzem, mennyire kemény és izmos. Biztosan sokat dolgozhat rajta, hogy ilyen teste legyen… és milyen széles vállai vannak! Igazán férfias… vajon még nőni fog? A korából adódóan előfordulhat. Szinte elképzelhetetlen, hogy még ennél is nagyobb legyen.
Végül kicsit ellazulva nyugtatom államat a vállán. Megcsap férfias, fűszeres illata. Nagy levegőt véve szívom magamba, majd lassan engedem ki. Igazán különleges, kíváncsi vagyok, vajon a parfümje-e, vagy a bőrének van ilyen kipárolgása…
Lágy, esti szellő söpör végig a kihalt utcán, kellemes langyos, Dáriusz lehetetlenül vörös hajtincseit felborzolva, amik így az arcomat kezdik csiklandozni. Félhosszú, égővörös tincsei selymesen puhák. Talán még nem is láttam embert ilyen élénk hajszínnel. Az eredeti színe lehet vajon? Vagy festi? Bár a szemeit elnézve valószínűbb, hogy eredeti. Lehetetlenül kék a szeme is. Mintha egy fantasy regény főhőse lenne.
A gondolatra elmosolyodom.
Ahogy halk szavakkal irányítom, merre menjen, pár perc múlva meg is érkezünk a lakótömbhöz.
- Itt lakom, az első emeleten – bökök a hatalmas épület felé, ő pedig szó nélkül áll meg a lépcsőház bejáratánál és úgy fordul, hogy be tudjam pötyögni a kódot. Az ajtó csipogva kinyílik, Dáriusz pedig könnyed léptekkel áll neki megmászni az emeletet.
- Milyen szerencse, csak pár percnyire lakom innen – újságolja vidám hangon, mosolygásra késztetve.
- Itt már letehetsz – paskolom meg a hátát, mikor megérkezünk a bejárati ajtómhoz. Engedelmesen lejjebb hajol, én pedig óvatosan csúszok le a hátáról, figyelve, hogy ne nagyon terheljem a térdemet. Előkotrom a lakás kulcsom és kinyitom az ajtót, besántikálnék, de Dáriusz szó nélkül lép mellém és karolja át a derekam, hogy támaszt nyújtson. – Segíts leülni – mutatok a kanapéra, ő pedig bólintva odatámogat. A lakásom egészen kicsi, egy apró belépőből nyílik az amerikai konyhás nappaliba, onnan pedig egy hálószoba és a fürdő. Eleinte nagyon furcsa volt megszokni a szűk tereket, de mára már imádom. Egy apró, meleg kis kuckó.
A kanapéhoz érve lehuppanok rá és megkönnyebbülten felsóhajtok. A táskámat ledobom magam mellé a bútor lábához, majd óvatosan felhajtom a nadrágom szárát. A térdszorító miatt igyekszem olyan ruhákat viselni, amiknek nem túl szoros a szára, ezért probléma nélkül fel tudom hajtogatni a térdem fölé.
- Van gélpárna a hűtőben, idehoznád, kérlek? – pillantok fel rá, ő pedig bólintva, fürgén siet a hűtőszekrényhez hogy előszedje belőle amit kértem. Közben óvatosan fejtem le magamról a térdszorítót, felszisszenve néha közben. Dáriusz visszatér a kellemesen hűvös, zselés anyaggal megtöltött szilikon párnával, amit óvatos, gyakorlott mozdulatokkal helyezek a térdemre. Megkönnyebbülten felnyögök. Magam elé húzok egy kis puffot és felrakom lá a lábam, majd kényelmesen hátradőlök a kanapén. Mindjárt jobb, a hideg hatására a fájdalom enyhülni kezdett.
- Sokszor előfordul az ilyesmi? – kérdi aggódva végigpillantva rajtam, én pedig megnyugtató mosollyal nézek fel rá.
- Mondhatjuk. Már megszoktam. Nem olyan vészes, mint amilyennek tűnik, egy kis pihenés és kutya bajom – legyintek szórakozottan, ő pedig nem szól, a tekintete ugyanolyan aggódó marad. Az igazság az, hogy sokkal jobb sosem lesz és az orvosok azt mondták, örülhetek, ha negyven éves koromig kihúzom protézis beültetése nélkül. Lehangoló kilátások, de kár azon keseregni, ami majd a jövőben fog csak megtörténni. A jelenből kell kihozni a legtöbbet.
- Sokszor műtötték a lábad? – kérdi, a borogatás alól kilátszó csúnya, mély műtéti hegeket nézve. Régebben feszélyezett volna, hogy valaki látja őket, de mára megbékéltem a dologgal, már nem szégyellem.
- Igen, vagy tucatszor. A balesetem után kirakóztak a csontjaim darabjaival az orvosok, hogy működőképes állapotba hozzák – mondom végigsimítva a combomon, aminek külső felén szintén egy hatalmas, mély vágás nyoma, mellette pedig szimmetrikusan, egyforma távolságban apró pöttyök. Régen onnan csavarok álltak ki, amik egy fémrúdhoz csatlakoztak.
Az igazság az, hogy csak a szüleim vagyonának köszönhetem, amiért meg tudták fizetni a legjobb orvosokat és nem veszítettem el a lábam.
- Köszönöm a segítséget Dáriusz, igazán… sokat tettél ma értem – mosolygok fel rá zavartan, mire boldog kifejezés ömlik szét az arcán.
- Csak természetes. Akkor én lassan indulok is, gondolom kezd már kissé sok lenni a társaságom – mondja zavartan, én pedig felnevetek.
- Igazából jól éreztem ma magam, leszámítva, hogy megpróbáltam kirabolni… - mondom összeborzongva az emlékre, majd újra töretlen mosolyt veszek fel. – Bocs hogy nem kísérlek ki.
- Ugyan, te csak pihend ki magad. Van esetleg még valami, amiben segíthetek, mielőtt elmegyek?
- Köszönöm, nincs, megoldok mindent.
- Holnap találkozunk a cukrászdában? – kérdi reménykedve, én pedig lemondóan rázom a fejem.
- Nem hiszem, hogy holnap képes lennék vinni a műszakomat, szerintem inkább pihentetem a lábam. Majd a következő nap – mondom, mire lemondóan sóhajt.
- Akkor… az túl sok lenne, ha elkérném a telefonszámod? – próbálkozik tovább félszegen, és az igazat megvallva tetszik ez az állhatatosság. Kitartó és céltudatos.
- Nem mész vele sokra telefon nélkül – sandítok rá, de csak megrázza a fejét.
- Van otthon egy régi, de még működő mobilom, amíg nem kerítek egy újat.
- Ez esetben találsz papírt és tollat a konyhapulton.
Sietve keresi meg, majd várakozóan pillant rám, én pedig lediktálom a számsort. Elégedett mosollyal teszi zsebre.
- Most pedig siess haza, későre jár – hessegetem el aggodalmasan, Dáriusz pedig széles mosollyal lép a bejárati ajtóhoz.
- Jó éjszakát Rien. Pihend ki magad – búcsúzik, én pedig mosolyogva nézek utána.
- Jól éjszakát neked is. Köszönök mindent – integetek, ő pedig még egy hosszú pillanatig csak néz rám, utána távozik. Ahogy becsukódik mögötte az ajtó, felsóhajtva döntöm hátra a fejem a kanapé háttámlájára, arcomon viszont levakarhatatlan a mosoly.
- Micsoda egy tökfej… - mormogom magamnak. Érzem, hogy valami ösztönös, elemi erő húz felé, és bárhogy próbálok ellenállni neki, képtelen vagyok. Dobjam sutba a józan eszem…?
Írok egy gyors üzenetet Arakinak és megkérem, hogy vegye át a holnap délutáni műszakomat, mert felmondta a térdem a szolgálatot, ő pedig készségesen kisegít. Mindig lehet rá számítani.
Nagy nehezen elvergődöm a fürdőbe és gyorsan letusolok, aztán felrántok magamra egy gatyát meg egy pólót és elterülök az ágyon. De sokáig nem tudok elaludni, szórakozottan szorongatom a szivárványszínű unikornist és csak forgolódom, a ma történteken rágódom.
 
*
 
A másnapom eseménytelenül telik, tovább borogatom a térdem és sportkrémmel kenegetem, hogy teljesen rendben jöjjön. A fájdalom jórészt elmúlt, de tapasztalatból tudom, hogy nem szabad abbahagyni a borogatást, hogy holnapra tényleg használható legyen. Nem megyek sehova, csak otthon fetrengek, nézem a Netflixet és nassolok a tévé előtt. Délután kapok egy üzenetet Dáriusztól, a hogylétem felől érdeklődik, én pedig elmosolyodom. Visszaírok neki hogy minden rendben és holnap már munkába is tudok állni.
Másnap ebéd után kicsit még sántikálva, de már fájdalommentesen sietek a cukrászda felé. Bent alig lézeng néhány ember, kora délután van, vége az ebédszünetnek. Maki-chan és Araki a pult mögött beszélget és kávézik, és mikor meglátnak, Maki-chan felcsillanó szemekkel üdvözöl.
- Végre újra köztünk a mi kis napsugarunk! – rikkantja átkarolva a nyakamat, én pedig felnevetek.
- Kösz hogy tartottátok a frontot tegnap. Neked pedig külön hála, amiért végigvitted a műszakomat is – fordulok Araki felé, aki addigra némán már neki is lát egy kávé elkészítésének a számomra.
- Nem tesz semmit. A lényeg hogy jobban vagy – mondja halvány mosollyal, majd a kezembe nyomja a habos lattét, én pedig a pultnak támaszkodva nagyot kortyolok belőle. Igazán finom.
- Mégis mit csináltál, amiért megsérült a térded? – kérdi Maki érdeklődve, én pedig zavartan túrok a hajamba.
- Semmit, csak megerőltettem kicsit. Néha előfordul – vonok vállat kelletlenül, Araki viszont árgus szemekkel figyel.
- Akkor történt, mikor azzal a középiskolással randiztál? – kérdi semleges hangon, bennem pedig megáll az ütő. Honnan tudja ezt?!
- Mi? Az nem volt igazi randi! Mármint… honnan tudod ezt egyáltalán? – kérdem elvörösödve, mire Maki zavartan köhintve fordul félre. – Megfojtalak, semmit nem tudsz magadban tartani… - sziszegem felé.
- Bocsi, de kiszedte belőlem – vallja be, én pedig zavartan túrok a hajamba.
- Miért randiztál egy középiskolással? – kérdi Araki a szokásos hideg arckifejezésével, ez a beszélgetés pedig kezd egyre kellemetlenebb lenni.
- Az nem volt igazi randi. Mármint elhívott, én beleegyeztem, de csak mert nem akartam lejáratni a barátaim előtt. De aztán közöltem vele, hogy nem találkozom kiskorúakkal – mesélem egy szuszra, makacsul bámulva a kávém és kavargatva közben.
- Nahát, biztos lelomboztad szegény – mondja Maki-chan elgondolkodva, én pedig nem válaszolok. Azt kötve hiszem…
- Ez az előtt vagy az után történt, hogy ölelkeztetek a téren? – szegezi nekem az újabb váratlan kérdést Araki, én pedig fülig vörösödöm. Honnan…?! – Láttalak titeket, épp arra sétáltam.
Basszus, ez tényleg szívás.
- Az nem… Az nem az volt, aminek tűnt! – mondom védekezően, Maki pedig elvigyorodva néz.
- Hú, sosem gondoltam volna hogy a mindig ártatlan Rien a fiatal husit kedveli – kuncog rosszindulatúan, én pedig arcom a kezeimbe temetem.
- Nem történt semmi, oké? Csak miután faképnél hagytam, két bűnöző megpróbált kirabolni, ő pedig megmentett és elüldözte őket…
- Milyen férfias!
- Csak azért ölelt meg, hogy megnyugodjak…
Maki-chan széles, rosszindulatú vigyorral néz rám, Araki pedig sértett tekintettel. Most féltékeny…?
Lehajtom a maradék kávémat, a csészét Maki kezébe nyomom majd savanyúan az öltöző felé veszem az irányt.
- Inkább megyek átöltözök – sóhajtom, jobb lesz, ha inkább a munkába feledkezem. Gyorsan pólót cserélek, felveszem a kötényemet és nekilátok áttörölni az asztalokat, majd összesöprök. Araki azzal a béna ürüggyel lép mellém, hogy megöntözze a kirakatnál a virágokat. Amit sosem csinált eddig.
- Mi van abban a srácban, ami bennem nincs? – kérdi halk hangon, én pedig megütközve pillantok rá. Makacsul bámulja a fikuszt, amit éppen öntöz, nem néz rám. Bűntudat önt el.
- Nincs veled semmi baj, Araki… - próbálom vigasztalni, ő pedig metsző szürke szemmel néz fel rám. Olyan az arckifejezése, akár egy arculcsapás. Elszorul tőle a torkom. Újra ez az érzés. Egyszerűen… taszít. Taszít a közelsége. Furcsán kellemetlenül érzem magam mellette, holott sosem adott okot rá. De nem tudom megmagyarázni, még magamnak sem, nemhogy neki.
- Mégis vele mentél randizni.
- Az nem randi volt… - próbálom kijavítani, de persze a falnak is beszélhetnék. Sóhajtva állok meg a munkában és túrok a hajamba. – Nézd, te… te jó srác vagy, kedves és figyelmes, bár egy kicsit karót nyelt. De… inkább olyan vagy nekem, mint egy testvér. Nem tudnék rád máshogy tekinteni – próbálom minél finomabban előadni a dolgot, hogy ne sértsem meg. Iszonyú kellemetlen lenne úgy együtt dolgozni, hogy konkrétan kikosarazom. Nem tűnik olyan típusnak, aki félre tudná tenni a sértettségét.
Egy hosszú pillanatig csak bámul rám azokkal a hideg, acélszürke szemekkel, én pedig majdnem leizzadok attól a tekintettől. Végül elfordul és aprót biccent.
- Értem.
- Sajnálom. Nem akarom, hogy emiatt feszült legyen a viszonyunk – lépek mellé, és erőt véve magamon vigasztalóan a vállára teszem a kezem, amit eddig talán sosem csináltam. Meglepetten pillant a kezemre, majd halvány mosoly fut végig az arcán.
- Nincsen semmi gond – mondja biztatóan, én pedig biccentve veszem kézbe újra a seprűt és folytatom a söprést, ő pedig láthatóan kevésbé feszülten öntözi tovább a növényeket.
Hú, ez a beszélgetés most teljesen leszívott, úgy érzem egy csomó energiámat elvette. Nehéz úgy kezelni mások érzéseit, hogy azok ne forduljanak ellenem. Igazán kellemetlen.
Nem sokkal később Araki leteszi a munkát és elköszönve távozik, én pedig megkönnyebbülést érzek. Ami miatt persze bűntudatot. De nem tehetek róla, feszélyezve érzem magam a közelében.
Késő délután növekszik a forgalom, ahogy megjelennek az iskolások. Sietve szolgálok ki mindenkit és takarítom le közben az asztalokat, Maki pedig gyors, gyakorlott mozdulatokkal készíti a kávékat és készíti a megrendelt süteményeket tányérokra, hogy nekem csak felszolgálnom kelljen.
Kisvártatva megérkezik a hármas fogat, Dáriusz hatalmas alakja és vöröslő haja messziről felismerhető. Ahogy belépnek, széles mosollyal int felém, én pedig mosolyogva integetek vissza. Helyet foglalnak egy félreeső asztalnál, én pedig az összeszedett koszos edényeket lerakom a pult mögé, hogy Maki be tudja pakolni a mosogató gépbe.
- Úgy látom, megérkezett a hódolód – bök oldalba, mire elvörösödöm.
- Mondtam hogy… - kezdenék bele, de félbeszakít.
- Ugyan már, Arakinak vetíthetsz, ő mindent bevesz, én viszont látom az arcodon, hogy odáig vagy azért a kölyökért – kuncog fel sunyi pillantással, nekem pedig még a fülem is elvörösödik.
- Honnan szedted ezt a hülyeséget?! – ripakodok rá felháborodottan, de csak nevet tovább.
- Te is tudod hogy igazam van~ - dalolja letörölhetetlen vigyorral, mire magamban morogva hagyom faképnél. És ami a legjobban dühít… hogy talán igaza van.
Sóhajtva rendezem a vonásaimat, majd kisimítva a kötényemet felvéve e legelbűvölőbb mosolyomat lépek a fiúk asztalához.
- Sziasztok srácok, mit hozhatok? – kérdem körbepillantva.
- Szia Rien. Jobban van már a térded? – kérdi Dáriusz aggódva, én pedig biccentek, míg a többiek a süteményes és itallapot böngészik.
- Igen, köszönöm. Ma már kutya baja, csak pihentetnem kellett – mondom mosolyogva. – Sikerült választani? – kérdem közben, hogy felgyorsítsam a rendelést. A többiek bólintanak, bediktálják a kérésüket én pedig fürgén feljegyzem, majd Dáriusz felé fordulok, aki kis tanakodás után végre választ.
Fürgén elsietek, összekészítem a rendelést, majd szervírozom.
- Sikerült új telefont venned? – kérdem, miközben leteszem elé a süteményt, ő pedig megrázza a fejét.
- Ma akartam elmenni a műszaki áruházba. Nincs kedved velem jönni? – kérdi lelkesen, én pedig először elgondolkodom, végül megadóan felsóhajtok.
- Ami azt illeti, nekem is be kellene szereznem egy új kávéfőzőt otthonra. A régi beadta a kulcsot – mosolygok rá, mire győzedelmes kifejezés terül el az arcán. Milyen jóképű, mikor mosolyog…
A gondolatra zavarba jövök, ezért inkább menekülőre fogom a dolgot.
- Hatkor végzek, találkozzunk az áruháznál?
- Inkább megvárlak majd itt – ajánlja fel, én pedig beleegyezően bólintok, majd visszasietek a pult mögé. Jókedvűen dúdolva látok neki, hogy letörölgessem a süteményes pultot. Maki-chan felkuncog.
- Hihetetlen, hogy egy középiskolás elcsavarta a fejedet…
- Díjaznám, ha befognád végre!


Szerkesztve vicii által @ 2021. 07. 01. 21:36:06


narcisz2021. 06. 12. 22:27:38#35940
Karakter: Dáriusz Silver
Megjegyzés: Viciinek


Újra rám pillant. a tekintetéből semmit sem tudok kivenni, talán nem is véletlen, hisz a szépsége és a ragyogása teljesen elvakít. Már lélekben fel is készülők egy erőteljes nemleges válaszra. 

- Legyen – mondja ki könnyedén.

Erőteljes ledöbbenéssel fogadom ezt az egyszerű és végül is kifejezetten pozitív választ. Mégis nem tudom felfogni, hogy valóban igent mondott.

- Komolyan?! – adok hangot kételyemnek.

Válaszként egy megerősítő biccentést kapok. Le vagyok döbbenve, alig tudok magamhoz térni, pedig pont én voltam az aki bátorítani akarta a srácokat, hogy merjenek lépni.

- Igen. Egy óra múlva végzek – pillant a faliórára. – Megvárhatsz, ha szeretnél, és elmehetünk együtt megnézni a cseresznyevirágokat.

Teljesen ledöbbenek a válaszán. Nem számítottam rá, hogy igent fog mondani, így már készültem a reakcióra a nemleges válasz esetén. 

Igyekszem rendezni ábrázatom és úgy válaszolni ennek a csodaszép jelenségnek aki úgy mosolyog, hogy egy fagyasztó is leolvadna tőle, a ragyogása pedig szinte elvakít.

- Köszönöm, nagyon örülök! Izgatottan várom, hogy jobban megismerhesselek! – mondom lelkesen és ezzel a lelkesedéssel megyek vissza a srácokhoz, hisz jó híreket vihetek nekik.

Nem is sejtettem, hogy igent fog mondani. A srácoknak csak önbizalmat akartam adni ahhoz, hogy ne féljenek a visszautasítástól, hisz attól nem lesznek kevesebbek. 

-Na mi volt? Kicsinált könyörtelenül? – kérdezi Dan, pedig a vigyort le sem tudom törölni qa képemről.

-Szerinted így fest egy fickó, aki vesztes csatából tért vissza? – tapint a lényegre Eiki.

-Ott van a lényeg. Csata ugyan nem volt, de a képemre van írva a válasz. – ülök vissza. – Igent mondott...- vigyorgok tovább és nézem a ledöbbent képüket. – Jó lehet szánalomból, azt nem tudom, de a lényeg akkor is, hogy adott lehetőséget.- teszem hozzá a félreértések elkerülése érdekében.

- És neked a szánalom igen, megfelel? – kérdezik szinte egyszerre ledöbbenve.

Végül is mindegy lett volna mit mond. Nem számított igazán. Egyszerűen túl vonzó ahhoz, hogy csak úgy elmenjek mellette. Az egész lénye, túlságosan vonz engem.

Persze ezt a srácok úgysem értenék meg, hisz még fiatalok és ha nekiállnék bölcselkedni arról, hogy gyáván élni az ő rövid életüket mekkora pocsékolás, tuti gyanakodni kezdenének. Vagy legalábbis bolondnak titulálnának.

-Több mint a semmi... – mosolygom vállat vonva.

Egy darabig még beszélgetünk és megisszuk az üdítőnket. Nekem még haza kellett mennem a randevú előtt, lepakolni a táskám és átvenni az iskolai egyenruhát. 

Fizetünk és az ajtó fele indulva Rian felé fordulok.

- Akkor egy óra múlva várni foglak, Rien – búcsúzom el derült mosollyal az arcomon.

- Rendben. Addig is legyen szép napotok – mosolyog vissza.

A mosolya, az a csodaszép mosolya. Nem is hiszem, hogy találkoztam olyan emberrel, aki ekkora hatással lett volna rám, pusztán a jelenlétével. 

El köszönök a srácoktól, akik sok sikert kívánnak nekem a randevúhoz. Mintha ezen múlna. Aranyosak, ártatlanok, emberiek.

Hazasétálok, nem használok tömegközeledést most sem. Nem lakom túl messze a sulitól. Persze a legtöbben ezt már messzinek neveznék, de én imádok sétálni. Hazaérve, azonnal levetkőzöm és szépen összekészítem a holnapi ruhámat meg felszerelésemet, majd elmegyek fürdeni. Büdösen mégsem mehetek egy randevúra, legyen annak bármilyen a kimenetele.

Összekapom magam és megyek is vissza a cukrászdához, hogy egy percet se késsek. Nem illik megváratni Riant. Odaérve megállok a cukrászda előtt a korlátnak támaszkodva. 

Odabent nagyon nyüzsög a két srác. Takarítanak, pakolásznak és bár nem szeretnék hallgatózni, de hallom, amit a másik srác mond. Na jó azért egy kicsit talán szeretnék, hisz kitudom zárni a hallásomból a külvilágot, szóval fókuszálnom kell rájuk, ha hallani akarom őket. A srác hangja kicsit fura. Azt hiszem ezt nevezik gúnynak, vagy ilyesminek. Persze tévedhetek is, hisz nem igazán igazodom ki ilyen téren az emberi érzelmek terén. 

A takarítással lassan elkészülnek és pedig türelmesen várom, hogy bezárják az ajtót. 

- Jó szórakozást, fiúk! – rikkant a másik srác és vigyorogva távozik. Ez még mindig kissé gúnyos volt, de nem foglalkozom vele.

- Hát tényleg eljöttél – kérdezi mosolyogva ahogy elém lép.

Nem igazán értem a kérdést. Miért is ne jöttem volna el?

- Persze, miért, mégis mit hittél? Hogy felültetlek? – kérdezem és elé lépve nézek rá. 

- Talán hogy valami fogadás miatt hívtál randizni – sandítja oda nekem.

Kissé zavartan túrok a hajamba, mert bár nem fogadás volt amit a srácokkal beszéltem, valahol mégis hasonlított rá.

- Részben. Mindenképp elhívtalak volna, de a barátaim fogadást csináltak belőle. Beleegyeztem, hogyha eljössz velem randira, Ő is elhívja a kiszemeltjét – felelem miközben mellé lépek.

Szavaimon elmosolyodik, de ez ilyen vicces dolog lenne?

- Szóval, Dáriusz, hova szeretnél menni? – kérdezi én pedig elgondolkodva nézek körül.

Régebben jobban ismertem a környéket, de azóta nagyon sok minden változott. Fogalmam sincs hová érdemes menni.

- Az igazság az, hogy nemrég költöztem ide, nem igazán ismerem a környéket. Azt gondoltam, elmehetnénk a parkba, ott sok a cseresznyefa, igaz? – kérdezem, lepillantva rá. 

Fura mód ezt is viccesnek tartja, mert jót vidul azon, amit mondok. Oké lenyűgöző a humorom, de nem érzem a humort abban, amit mondtam. Vagyis nem vesz komolyan. Egy kölyöknek tart. Mondjuk, ha ettől nevet vagy mosolyog nem zavar, mert a derűs mosolya csak még gyönyörűbb ragyogást kölcsönöz neki.

– Valami rosszat mondtam? – kérdezek rá.

- Dehogy – legyint és befordulunk egy sarkon. – Ez esetben mutatok neked egy eldugott helyet – mondja a szokásos kedves hangnemében. ez megnyugtat, azért nem szeretném, ha nevetségesnek találna. – Szóval, nemrég költöztél ide? – kérdezi.

- Igen, ezzel pedig egy álmom vált valóra. Rengeteget tanultam érte, de kaptam egy ösztöndíjat, ami lehetővé tette, hogy ideköltözhessek – mondom el lelkesen a betanult szöveget.

Igen ez egy betanult szöveg. az álcám egyik nagyon fontos eleme és ebből a szerepből nem eshetek ki.

- Nahát, milyen izgalmas. A szüleid mit szóltak hozzá? Biztosan nehezen engedtek el egy idegen országba – mondja mosolyogva.

A szülők rész az, ami talán a hazugságom leg nehezebb és leg sarkalatosabb pontja. ezen a ponton olyan érzelmeket kell a mondandómba vinni, amik nincsenek ott, hisz sosem voltak szüleim. Nekem ezek nem sokat jelentenek, így megpróbálok arra koncentrálni, hogy milyen arcot és hanglejtést használnak azok az emberek, akik elveszítették a szeretteiket. Ez nehezebb, mint elsőre gondolná az ember.

- Sajnos a szüleim már nem élnek. Egy repülőgép szerencsétlenségben vesztettem el őket kicsit több mint egy éve – mondom, jóval halkabban és igen szomorú tekintettel.

- Igazán sajnálom. Kemény lehetett, ilyen fiatalon – mondja azzal a bizonyos részvéttel a hangjában.

Ez bevált, elhitte és a csend ami ez után következik, csak tovább bizonyítja a tényt, hogy az emberek nem szeretnek a halálról beszélni és nem akarnak egy gyászoló srácot faggatni. 

- Az volt. De amin nem lehet változtatni, azzal meg kell békélni. Biztos büszkék lennének rám, amiért itt lehetek! – felelem mosollyal az arcomon, hogy jelezzem már nagyjából túl vagyok a történteken. 

- Minden kétséget kizáróan – mondja mosolyogva én pedig akaratlanul újra elveszem csodás mosolyában.

Nem is tűnik föl, hogy valójában bámulom őt, csak akkor térek magamhoz, mikor ismét megszólal.

 – Nézd csak, mindjárt odaérünk – mutat előre én pedig odapillantok.

ahogy a sarkon befordulunk egy teljesen más világ tárul elénk. Mintha nem is ugyan az a város lenne. élettelen és kihalt, akár egy szellemváros. Hogyan lehet az élettel teli város szívétől ilyen közel ez a lepusztult sivárság?

- Hű, ez igazán különleges – nézek körbe őszinte csodálattal. 

Volt benne valami, ami a múltat idézte fel. Talán ezért nem rombolták még le. Persze az is lehet, hogy túl nagy anyagi teher lenne akár lerombolni is. Egy biztos, bármekkora is a sivársága, valami van ezen a helyen ami ámulatba ejt.

- Itt volt egy mesterember, aki arannyal forrasztott össze széttört edényeket, így mentve meg a törött edényt és egyúttal emelve az értékét. – mutat az egyik épületre. - Ott pedig hagyományos módon festettek szövetet, az egyik utolsó ilyen hely volt az országban, pár éve zárt be. Az pedig egy régi dojo, nagyon sokáig kempot oktattak, egészen híres volt, jó eredményeket értek el. Aztán sajnos a mesterük eltávozott, és nem vette át senki az oktatást. Mikor gyerek voltak, ez a hely még tele volt élettel – mondja, fura hanglejtéssel, tekintete pedig oly távolivá válik.  

- Milyen kár, hogy nem láthattam – mondom őszintén, hisz ahogy erről beszél úgy érzem a múltja egy olyan meghatározó része, ami kellemes emlékként raktározódott el. 

a városrész maga nem is annyira lényeges. Lenyűgöző és igen furcsa az biztos, de itt az emlék a lényeg, hogy mint az életben minden lassan ez is leépül és elpusztul, majd megfeledkeznek róla.

Tovább sétálunk a Dojo mellett és egy elég rozoga hídhoz érünk. Nem hatalmas és a víz sem gyorsfolyású. Nem mintha a vízzel bajom lenne, hisz a tengerből másztam ki. viszont az a híd egy cseppet sem tetszik. A tartószerkezete túlságosan instabil, és korhad. a végén a víz alján találom magam a 90 kg-os súlyfeleslegemmel együtt.

- Gyere, ne félj, biztonságos – int én pedig egy hosszas gondolkodást és mérlegelést követően döntök. 

„Csak kibír.” Fut át az agyamon és nagyot nyelve lassan és óvatosan teszem meg az első lépéseket. Érzem ahogy a lábam alatt a fa fura recsegő, hangot ad ki. Mint akinek fáj, hogy rálépek és azon van, hogy minél hamarabb megszabaduljon a súlyomtól. Ezzel a hanggal pedig mint egy figyelmeztetést ad, hogy nem túl jó ötlet.

Végül átjutok rajta és meg is pillantom a csodálatos ligetet. 

- Ez gyönyörű – mondom teljesen lenyűgözve. Az összkép az valami hihetetlen.

Lassan sétálunk a tó partján. Rian tétován szemléli a természet apró csodái, de én inkább őt figyelem. Számomra ő a csoda. Hiába a virágok erőteljes illata, vagy a cseresznyefák, hóeséshez hasonlatos csodás látványa. Messze eltörpülnek Rian ragyogása mellett.

- Néha eljövök ide egyedül, de jobban szeretem mással megosztani a látványt – mosolyogja miközben leülünk egy padra. 

Nem is tudja, hogy mindent megoszt másokkal, mikor rájuk mosolyog.

- Köszönöm, hogy megmutattad ezt nekem – nézek szemei csillogásába.

Persze ő csak könnyedén legyint és elővesz egy dobozt amit közénk rak le. 

- Tökéletes hely egy kis késői nassoláshoz – mondja lelkesen és kibontja. A dobozban sütemények vannak. Az illatuk hirtelen szökik ki és teljesen átjárja az orrom.

- Hű, micsoda meglepetés! – mondom csodálkozva.

- Ha nem esszük meg őket, a kukában végzik, szóval egy morzsa se maradjon! – figyelmeztet.

Na azt senki sem szeretné. bólintok és elveszek egy krémes sütit. Az íze fantasztikus. Nem túl édes, vaníliás. Egyszerű mégis tökéletes. 

- Nagyon finom! Ezt is te sütötted? – kérdezem érdeklődve.

- Nem, én csak néha segítek be a sütésbe, mikor túl sok a megrendelés és a cukrászunk nem bírja az iramot – feleli. Kár pedig amit a cukrászdában adott igazán lenyűgöző alkotás volt, de ebbe inkább nem megyek bele.

- Értem. Te itt születtél Japánban, Rien? A neved és a külsőd azt sugallja, más nemzetiségű vagy, de nincs akcentusod – mondom, mire elég furán néz rám.

Talán rosszat mondtam? Ez nem olyan téma amit az emberek gyakran kérdeznek?

- Másodgenerációs francia vagyok. Nekem már a japán az anyanyelvem – mondja és furán kinyújtóztatja a lábát. Az eddig is feltűnt, hogy óvatosabban mozog, de most kifejezett furának érzem ezt a mozdulatot. Mintha fájna neki, de ő még túl fiatal, hogy az ízületei kilegyenek. 

- Minden rendben? – kérdezem aggódva.

- Persze, csak egy régi sportsérülés. A térdem nem az igazi – vonja meg a vállát mintha semmiség lenne, pedig szerintem nem az.

- Sportsérülés? Mit sportoltál? – kérdezek rá, mert érdekelt minden ami vele kapcsolatos. 

- Díjugrattam még középiskolában, mikor a lovam felbukott, én pedig alá kerültem. Ráment a térdem és a szemem – sóhajt fel a fájdalmas emléktől.

Talán nem kellett volna így rákérdeznem. Tapintatlan voltam, mert olyan béna vagyok az emberi érzésekkel szemben. 

- Sajnálom. Akkor az egyik szemedre nem is látsz? – kérdezem, mire felém fordul és elhúzza a haját, hogy láthatóvá váljon mindkét szeme. Lát vele vagy sem, még jól is áll neki, hogy az egyik szeme árnyalatban eltér.

- Nem, levált a retinám és műtéttel sem lehetett helyrehozni. Először elvesztette a fókuszát, aztán szépen lassan elvesztettem vele a kapcsolatot. Eleinte zavart és szégyelltem, de mára megbarátkoztam vele – mosolyog.

Miért is zavarná? Csodaszép így is és erős. Képes mosolyogni tiszta szívből mikor elveszítette az álmát. Teljesen elvarázsol. Kezem lassan mozdul és finoman kisimítja a maradék tincseket, hogy a csodás szempár teljesen láthatóvá váljon. 

Gyönyörű! Mást nem is lehet rá mondani. Fura mód ismét sikerül bennük elvesznem. Ami még furább, hogy itt van mellettem már egy ideje, de eszembe sem jutott, hogy táplálkozzak belőle. Illetve most ez a tény. Miért van rám ekkora hatással? Egész pontosan akkora hatással, hogy még az ösztöneim is félre tudom rakni a közelében.

Gondolatamból a torokköszörülése zökkent vissza. El is engedem azonnal.

- Igazán gyönyörű szemeid vannak – mondom ki amit gondolok és amit érzek. Legbelül tudom, érzem, hogy ez túl sok. Túlságosan kiadom magam, de ki akarom mondani. – Te magad is gyönyörű vagy. – csúszik ki a számon ez a meggondolatlan mondat. 

Miért tudom, hogy rossz ötlet volt? Azonnal elpirul, ami igazán édessé teszi, de ez az emberek zavarát mutatja. Kellemetlen helyzetet teremtettem. Még a szívverése is felerősödik, hallom érzem.

- Te igazán kedves fiú vagy, Dáriusz, és biztos bomlanak utánad a lányok… - kezd végül beszélni.

Mégis mit akar ebből kihozni? Hogy jönnek most ide a lányok, vagy márki más?

- Mi a baj, Rien? Túl rámenősnek tartasz? – kérdezem értetlenül.

- Semmi baj a rámenősségeddel, sőt. Az egyetlen probléma a korod –mondja ki igen határozottan. Ezt egyre kevésbé értem. A korom? Honnan tudja, a korom? 

– Sajnálom, de nem randizom kiskorúakkal. – teszi hozzá, amitől világossá válik minden.

Túl fiatalnak tart? Ezt sosem hittem volna, és miért lennék kiskorú? Nem vagyok gyerek.

- Nézd, én csak azért egyeztem bele a randiba mert nem akartalak lejáratni a barátaid előtt. Sajnálom. De ezzel a rámenősséggel biztos bárkit megkaphatsz, fel a fejjel – Kezd magyarázkodni.

- Csak te nem akarsz – felelem elgondolkodva. Ez igazán vicces, hogy túl fiatalnak gondol.

- Sajnálom. Kedves fiú vagy, keress egy korodbelit. 

Nem hagyja, hogy bármit is mondjak. Úgy fut el előlem mint akit minimum üldöznek. A hosszú életem, egész pontosan a sok életem során, nem hittem volna, hogy fiatal lehetek egy emberhez. Jó persze nem tudja mennyi idős vagyok valójában. Honnan is tudhatná? Én sem tudom. Azért ez kellően ciki volt. 

Hátra dőlve megigazítom az összeborzolt hajam és csak nézek utána a nagy semmibe. Ezt vagy jól elcsesztem, vagy amúgy sem volt esélyem. Ahogy ott ücsörgök, mintha valaki figyelne.Fura hátborzongató érzés ez. Lassan körbenézek, de nem látok semmit. Paranoiás lennék? A távolból hirtelen meghallom Rian hangját és nem csak az övét. Két idegen hangot is, de túl messze vannak ahhoz, hogy pontosan értsem mit mondanak. Mégis érzem lépnem kell mert Rian bajban van. Felpattanok és futásnak eredek. Az idevezető rozoga hidat nem kockáztatom meg újra, inkább átugrom nehogy beszakadjon a súlyom alatt. Ez már idefele jövet is rizikós volt. Könnyedén ugrom át a majd 10 m távoz és a súlyom alatt kissé felporzik a föld. Amint megpillantom Riant már látom, hogy nem tévedtem. Két ember ki akarja rabolni. Nincs sok időm azon filózni mit tegyek. Mind a kettőnél kés van és fenyegetik vele Riant. Meg van rémülve, ami feldühít. Persze nem az, hogy ő rémült hanem, hogy megrémítik. Amit minden kép szem előtt kell tartanom, hogy ezek emberek. Gyengék, sebezhetőek. 

-    hé! - kiáltok rájuk és nagyobb lendülettel megindulok feléjük. - Mit művelnek?! Azonnal hagyják békén! 

A két pasas felkapja a fejét hangomra. Rian ijedten néz ram. Annyira csodás még így riadtan is, akár egy őzike. Legnagyobb megdöbbenésemre úgy tűnik nem örül annak hogy itt vagyok. 

-    Azonnal tűnj innen! Megőrültél? - kiáltja el magát.

Rémült és segítségre szorul. Miért akar elkergetni? Nincs sok időm ezen elmélkedni mert az egyik már túl közel van és mivel egyértelműen támadó jelleggel lépek fel, visszatámad. Számomra igen lassan mozog, gond nélkül csaphatnám agyon, de szem előtt kell tartanom, hogy csak egy ember. Ez az én útmutatóm. Saját magamnak állítottam fel és csak nagyon ritkán szegem meg. Volt már rá példa. Előfordult, hogy egyszerre sok ember halálát okoztam, de utána olyan bűntudatom volt, hogy megfogadtam óvatosabb leszek. Akkor sem ölök meg embert, ha éppenséggel megérdemelné. Viszont tény, hogy az erőmet nehezen fogom vissza. 

A kés sem áll éppen profin a kezében, így nem is kerül nagy erőfeszítés e kiütnöm belőle. Meg is lepődik rendesen.

-    Mi a kurva! - morran és már meg is akar lökni. 

Na ez egy igen érdekfeszítő jelenetre sikeredik még az esti félhomályban is. Azért engem fellökni nem olyan egyszerű. Mikor megtaszít lendületből az egy téglafallal való ütközéssel és fel. A lendülettől hanyatt vágódik. Még az utolsó pillanatban sikerül ügy beállítanom mintha taszítottam volna rajta.

A másik persze azonnal reagál és mintha nem felém indulna meg hanem Rian irányába. Reagálhatnék máshogy, de fura lenne, ha gyorsabban odaérnék hozzá, mint a pasas. Távolabb vagyok. Kikapom a telefonom a zsebemből és megküldöm felé. Ez talán erősebbre sikerül, mint ahogy akartam és ahogy fejbe találom a telóm ketté reped, darabokra hullik a pasas meg ájultan zuhan össze. Tuti betörtem a fejét. A másik riadtan néz ram, majd felpattan és elrohan.

-    Fenébe… megöltem? - futok oda a földön heverő pasashoz, de csak elájult, amit megnyugvással veszek tudomásul. - Ahhhh él… - adok hangot majd odamegyek Rianhoz.

Először igen meglepetten néz ram, majd mintha dühösre vált. Nem értem az arckifejezést. Örülnie kellene nem?

-    Megbolondultál?! Mégis mit művelsz? - ripakodik ram. - Bajod eshetett volna! - kiabál tovább. Nehéz lenne megmondani mi a problémája pontosan. Haragszik rám vagy aggódik?

A pasas közben magához tér és mivel alig kóvályog a fejsérülése miatt inkább azon van, hogy összeszedje magát. Azért biztos, ami biztos határozottan felé fordulok nem törődve Rian kirohanásával. Ettől persze gyorsabbra veszi a tempót és eloldalog.

- Inkább menjünk innen. Szép ez a része a városnak, de nem túl biztonságos. - mondom higgadtan és megfogva kezét elindulok vele kicsit gyorsabb tempóban. Útközben összeszedem a széthullott mobilom. - Fenébe szegény telefon ez kuka… na mindegy… - vágom zsebre. 

Rien nem beszél, mély hallgatásba húzódik miközben lassan kijutunk az elhagyatott környékről. Min gondolkodhat? Tényleg nem örülne annak, hogy segítettem, vagy esetleg ennyire meg akart tőlem szabadulni, hogy a testi épségét teszi háttérbe? Mikor már elég sok ember van az utcán ahhoz, hogy biztonságos legyen, megállok és felé fordulok. 

-    Na most már nyugis. Szóval most haragszol rám amiért nem hagytalak cserben? – kérdezek rá konkrétan. Nem szoktam köntörfalazni, miért tenném. A randiól is úgy rohant el mint akit üldöznek, most meg úgy fest jobban örült volna neki, ha nem bukkanok fel.

-    Haragudni? – lepődik meg. – Nem dehogy, vagyis nem tudom. Megijesztettél...

-    Én ijesztettelek meg? – vágok szavába döbbenten.

Egyre kevésbé értem mi a fene van. 

-    Nem, dehogy! Talán kicsit mérges vagyok és megijedtem, hogy bajod esik. Kés volt náluk és megtámadtak téged is gondolkodás nélkül! Ilyen esetben nem hősködünk, hanem odaadjuk, amit akarnak, hogy minél gyorsabban eltűnjenek! – magyarázza és mintha egyre dühösebb lenne emiatt. 

-    Te meg mint egy lovag hősködsz nekem! Tudod te, hogy lelki szemeim előtt már láttam is a vérbefagyott holttested?! Ostoba kölyök vagy! Engem akartál lenyűgözni ezzel az egésszel?!

-    Lovag? – mosolyodom el így, hogy egyértelműen aggódott és nem dühös csak féltett.  – Látnád a páncélom... – mosolygom tovább és közben figyelem őt. 

Persze nem tudhatja, de a harci alakom, valóban egy lovagi páncélhoz hasonlatos. Nem azért mert én egy lovag lennék, mindössze az emberi forma tökéletlenségeit és gyengeségeit hivatott kicsit megerősíteni. Mindenesetre, hogy kimondta a lovag szót mégis csak párhuzamot vontam magamnak.

-    Ez nem vicc! – kiabálja le a hajam.

Biccentek és közelebb lépve finoman megölelem, hogy megnyugodjon. Szerinetem stesszel azért kiabál és hátha egy ölelés megnyugtatja. Amúgy sincs ellenemre, hogy érezhessem azt az édes pici törékeny testét. Hozzá képest az én termetem hatalmas és jóval masszívabb is vagyok. 

-    Jól van, igazad van. Már nincs baj, elmentek és nekem sem esett bajom. Nem gondoltam át, mert láttam, hogy bajban vagy és nem volt időm mérlegelni. Persze hívhattam volna rendőrt, vagy elsétálhattam volna, de én nem ilyen vagyok. Nem lettem volna képes cserben hagyni téged, mikor ilyen komoly bajban voltál. Nem hősködni akartam, csak egyszerűen nem volt időm mérlegelni. – magyarázom roppant higgadtan azzal a kellemes mélytónusú hangommal. 

Némi hallgatást követően kihúzza magát ölelésemből és ellép. Tekintete elgondolkodó, de nem tudok rájönni min gondolkodhat ennyire.

-    Te nagyon fura vagy. – böki ki végül. – Nem haragszol rám amiért faképnél hagytalak a randi közepén?

Ez egy igazán meglepő kérdés, legalábbis én annak érzem. 

-    Már miért haragudnék? – kérdezek vissza meglepetten.

-    Mert elég hirtelen hagytalak magadra. – feleli, mintha szégyellené magát emiatt.

-    Jó az tény, hogy elég gyorsan beszüntetted a randevút, de őszintén engem az is meglepett, hogy igent mondtál. Ez nem kevésbé volt váratlan fordulat... Úgy tűnik te maga vagy a meglepetések tárháza. – mosolygok. – Nem haragszom, viszont a magyarázatot is megkaphatod, ha nem rohansz el újra. 

Nézek rá komolyan, hisz leginkább az volt a gáz abban ahogy lelépett, hogy még csak elköszönni sem hagyott.

-    Nem futok... – néz rám érdeklődve.

-    Azt mondod, fiatal vagyok hozzád. Ez ellen nem tudok tenni, de mikor elhívtalak randevúra nem feltétlenül az fordult meg a fejemben, hogy mindenáron kapcsolatot akarok veled. Ahogy megláttalak, fénnyel töltötted meg a helyiséget. Nem csak a külső szépséged fogott meg, hanem a belőled árad kedvesség. A mosolyod ahogy mozogtál, járkáltál az asztalok között odafigyelve mások igényeire. Persze ez külső még mindig, de valahogy úgy éreztem meg akarlak ismerni. Szóval nem kell, hogy járj velem, ha nem tartasz vonzónak, de ha élvezted a társaságom, mert én nagyon élveztem a tiéd, akkor miért ne lehetnénk barátok? – fejtem ki amennyire tőlem telik és igyekszem nem nagyon fura lenni. – Én minden kép be fogok járni a cukrászdába és szeretnék beszélgetni veled, akár kikapcsolódni veled, ha nincs jobb dolgod.

Először igencsak belé folytom a szót. Furán néz rám és méreget, mintha nem lennék normális. Megfordul a fejemben, hogy ezt jól elcsesztem és bolondnak gondol.

-    Ezt nagyon át kell gondolnom. – mond ennyit és úgy fest még lenne mondandója, de ezt valamiért megtartja magának.

-    Ám legyen. Gondold át alaposan. Mint azt már említettem a cukrászdát gyakran fogom látogatni, mivel nagyon szeretem az édességeket és isteni süteményt árutok. Arról nem is beszélve, hogy suli után mi is esne jobban, mint egy kis tömény cukor... – nevetek. 

Szeretném kicsit oldani a benne lévő feszültséget, mert az van benne rendesen. Én szúrom el az biztos. A közvetlenségemmel és azzal, hogy nem tudom visszafogni magam mikor a szépségéről beszélek. De hogyan tudnám visszafogni, hisz most is ahogy itt áll előttem, szinte vibrál az a csodaszép aurája, ami vakítóan tud ragyogni, ha jó a kedve.

-    És amíg gondolkodsz rajta, most hazakísérlek. Késő van, meg is támadtak, nem kellene egyedül lenned...

-    Nem maradhatsz nálam! – vág közbe, ismételten félbeszakítva mondandómat. Miért hiszi, hogy tudja mi a folytatás? Meglepő, mert nem ezt mondtam, vagy mégis? Játszuk csak vissza az agyamban. Nem, tuti nem ezt mondtam és nem is így akartam folytatni. Emiatt a gondolatmenet miatt bizonyára furán nézek, vagy sokáig mélázom mert folytatja.

-    Hazatalálok egyedül is, köszönöm szépen. És holnap veszek neked egy új mobiltelefont. A tiéd miattam ment tönkre. Csak mond meg milyen márka és milyen típus. – szakítja félbe gondolataimat.

-    Hé hééé... Hogy jutottunk idáig? Nem kell telefont venned. Most komoly? Felajánlom, hogy haza kísérlek és rögtön támadsz? Miért? Csak hazakísérnélek, hogy ne kószálj egyedül. Nem terveztem, hogy nálad alszom, vagy bemegyek. Oké, persze, ha behívsz bemegyek, de nem volt szó erről. – nézek rá értetlenül.

-    Tudod te hányszor hallottam, hogy legyünk csak barátok szöveget? – kérdezi mire vállat vonok. 

Én nem voltam az a fajta, aki ilyen hátulról jövősen próbál meghódítani valakit. Nem is hittem, hogy ez bejöhet. Ettől persze megint vagy inkább még mindig értetlen arcot vágok.

-    Ez egy költői kérdés volt, de nagyon sokszor. Még sosem jött össze mert a vége mindig az volt, hogy megpróbáltak meggyőzni róla milyen jó lesz majd nekem, ha belemegyek a kapcsolatba. – magyarázza tovább. 

A körülöttünk sétáló emberek kezdenek furán nézni ránk, persze lehet csak a fej miatt, amit vágok, mert most komolyan nem értem mit akar kihozni ebből. 

-    És azt honnan tudják azok, akik ezt mondták, hogy neked jó lesz? – kérdezek vissza. – Már bocs, de ezt neked kellene tudnod. Nem tudom mit akarsz ebből kihozni. Én nem hazudtam neked. Tetszel és vonzódom hozzád, de kedvellek is és szeretnélek megismerni. Nincs hátsó szándékom. Nem foglak győzködni arról, hogy neked én tökéletes vagyok, a dolog nyitott és rajtad áll. Tudod mit érzek és gondolok és ennyi. -  mondom el őszintén, amit erről gondolok.

Ez ismételten elgondolkodtatja, de azt látom a szemében, hogy ellenkezik. Talán sok rossz tapasztalat? Nem tudom, csak azt, hogy ha most elküld akkor még a bartátságomra sem tart igényt és akkor én nem erőszakoskodhatok vele. Nem is áll szándékomban.

Lassan mégis mintha megnyugodna és elhinné, amit mondok, vagy legalábbis megpróbál bízni abban, amit mondok. Ez viszont azt jelenti, hogy mégiscsak kedvel valamennyire.

-    Nézd, ha nem akarsz még ismerősnek sem, azt is elfogadom. Viszont most hazakísérlek, mert megtámadtak és a félelemtől reszket a lábad. – nézek végig rajta.

Igen a vibrálás, amit felőle érzek a félelem és a sokk utáni enyhe megynugvás eredménye. Nem mászkálhat most egyedül. 

-    Még hogy remeg a lábam?! – háborodik fel ismét. – Maximum a sok sétától van ki a térdem! – vágja rá és ismét dühösnek tűnik.

-    Én nem hiszem, de legyen a fáradtság vagy a félelem. Akkor sem mászkálhatsz egyedül ilyen állapotban. – zárom le a témát. 

Láthatja, hogy a vitának semmi haszna. Gyereknek gondol, de én koránt sem vagyok az. Nem lehet csak úgy lerázni, mint egy kölyköt.

-    Jól van, legyen. Hazakísérhetsz, de semmi egyéb... – mosolyodik el végül és őszintén így gyönyörű. Ez az a mosoly, amitől teljesen elolvadok és bizseregni kezdenek a sejtjeim. Nem tehetek róla, ilyenkor mindig rajta felejtem a pillantásom.

-    Helyes... Akkor mond merre? nem tudom hol laksz. 

Egy pillanatra ismét elgondolkodva néz végig rajtam.

-    Arra. – mutatja az irányt.

Lassan elindul és pedig mellé lépek és felveszem vele a tempót.

-    Mond, te nem ijedtél meg? Látszólag nem sérültél meg és nem is féltél. Eddig nem gondoltam erre, de hogy lehet, hogy rád nem volt hatással a támadás? – kérdésére kicsit lefagyok.  Ez egy olyan kérdés amire nem számítottam és nem is készültem fel rá hihető hazugsággal. A hazudozás pedig nem az erősségem, szóval gyorsan össze kell kapnom magam.

-    Honnan veszed, hogy nem volt rám hatással? Mondtam, hogy megijedtem, hogy bajod esik. – próbálom kivágni magam, de közben agyalok egy értelmes hazugságon. A gond mindössze annyi, hogy fogalmam sincs mit fog kérdezni. Csak remélni tudom, hogy nem firtatja a dolgot, majd hirtelen beugrik valami és még mielőtt bármit kérdezhetne folytatom. – Talán azért tűnik úgy, hogy nyugodt vagyok, mert az apám katona volt és tanított nekem némi önvédelmet. – mondom el egy szuszra. Így belegondolva talán ettől lett fura a magyarázat.

Egy kicsit furán is néz rám. A fene, kezd meginogni az önbizalmam. Most pont úgy néz rám mint aki átlát rajtam. Szigorú és fürkésző a tekintete. Mi a fenét csináljak vagy mondjak? Tekintete hirtelen megváltozik és a ismét kedves mosoly ül ki az arcára. Nem értem mi van.

-    Értem. Köszönöm, hogy segítettél, hogy közbeléptél. Tényleg bátor dolog volt a részedről...– kezd bele és még a hangszíne is sokkal kedvesebb. - Megrémültél, féltél mégis próbáltál helyesen cselekedni. Én meg leordítottam a fejed. Sajnálom... – mégis mi történik?

Azt hittem, hogy az alaptermészeténél már nem lehet elbűvölőbb, de most. Engem akar megnyugtatni? Talán azt hiszi félek, csak büszkeségből nem mondom és nem mutatom? Mi a fene? A kedvességével fogja megoldja a problémámat? Ő maga alkot hazugságot, magyarázatként? Ez nekem jó. Akkor miért érzem úgy, hogy becsapom, és átverem. Eddig sem mondtam a hátteremről igazat, de azt nem érzetem rossznak. Talán a kedvessége miatt érzem ilyen fojtogatónak? 

-    Semmi baj... – mosolyog kedvesen, én meg teljesen be vagyok fagyva. – Nem kell mondanod rá semmit. Most már örülök, hogy hazakisérsz. – teszi hozzá.

Olyan kedves és megértő és még véletlenül sem akar belegázolni a lelki világomba. Ráadásul egy komplett magyarázatot adott. Akkor miért érzem magam egyre vacakabbul emiatt.

Bárhogy is van, bármennyire vacakul is érzem magam emiatt a hazugság miatt, muszáj elfogadnom, mert az igazság sokkal rosszabb lenne. Bár őszinte lehetnék vele. Elmondhatnám neki mi vagyok valójában. De tudom mi lenne a vége. Vagy nem hinne nekem, vagy hinne és tapasztalatom szerint az még rosszabb. 

Játszanom kell, bármennyire is rosszul érzem magam emiatt. Elmosolyodom halványan és biccentek, hogy rendben. Ezzel együtt azt is jelzem vele, hogy nem szeretnék erről beszélni.

-    Még korán van, és mint barátnak fel kell vidítsam azt a savanyú ábrázatod, szóval még ne menjünk haza. Egy két óra kikapcsolódás még belefér. Attól még a suliban is fogsz tudni teljesíteni. – mondja mosolyogva.

Csak ámulok és bámulok, hogyan képes egyik pillanatról a másikra úgy tenni, mintha nem félne és nem lenne fáradt. Ezt mind kedvességből teszi és, hogy ne legyek szomorú? Hihetetlen, csak csodálni tudom őt.

Mondhatnám, hogy nem vagyok szomorú és nem is félek, de akkor lelépne és nem tudnám tovább élvezni a társaságát. Lehet ocsmány dolog tőlem, de belemegyek. Halványan elmosolyodom és bólintok.

-    Rendben de hová lehet menni? Mint említettem én nemrég költöztem ide, és nem igazán ismerem a környéket. – mondom kissé bizonytalanul.

A lelkiismeret furdalásom mellé pluszban bekúszik valami más érzés is, pont mint a parkban. Mintha figyelne minket valaki és meg mernék esküdni a gyilkos szándékról is. Körül nézek, de nem látok semmit. Riannak fel is tűnik, de nem akarom ilyesmivel megijeszteni, pláne azért nem, mert nemrég támadták meg és lehet az én érzékeim vannak megzavarodva. Mellette valahogy eltompulnak az érzékeim. 

-    Baj van? – kérdezi. 

-    Baj? Dehogy semmi, csak elgondolkodtam, hogy mit érdemes itt a környéken csinálni, de rájöttem, hogy tényleg nem ismerem a környéket... – mosolygok miközben a tarkómat vakarom. 

-    Hmmm nem ismered a környéket? Akkor talán ideje lenne megismerni jobban... – gondolkodik el. – Van valami, amit meg szerettél volna nézni, de nem volt még rá lehetőséged?

Az a szempár és ahogy rám néz. Minden kételyem eloszlatja és csak egyszerűen a társaságát akarom élvezni. Persze az is megfordul a fejemben, hogy az energiájából táplálkozni sem lenne utolsó, de még ez sem feltétel. Ezen a gondolatmeneten valószínűleg felvillan kicsit a szemem, csak egy egyészen röpke pillanatra. Rian egy pillanatra ismét furán néz rám, de a felvillanás olyan rövid, hogy azt hiheti csak az esti fények játszanak vele. Ennek ellenére pontosan tudom, hogy a szemem miatt néz így rám. hirtelen eszembe jut valami, amivel talán el tudom terelni a bakimról a figyelmet.

-    Kareoke bár... Még sosem voltam kareoke bárban és tudom, hogy itt rengeteg van. Van itt a környéken esetleg? – kérdezem lelkesen. Ez egy életmentő ötlet volt, mielőtt rákérdezett volna a szememre. 

Először csak meglepetten néz rám.” Talán, béna dolgot mondtam? Mégsem olyan népszerű ez a tevékenység, mint ahogy hittem? Jesszus most balféknek gondol?” cikáznak a gondolatok a fejemben egymás után akár a sebesvonatok. Végül változik az arckifejezése és lassan mosolyra húzódik a szája.

-    Imádom a kareoket! – bukik ki belőle. – Van is egy a közelben, gyere menjünk... – lelkesedik. 

Nagy kő esik le a szívemről.

-    Szuper akkor menjünk oda... Merre van? – kérdezem és több okból is örülök, ha tömegbe megyünk. Az az érzés még mindig megvan és nem tudom honnan jöhet. 

Elindulunk arra amerre mutatja az utat. Tényleg nincs messze és a környéken elég nagy az éjszakai élet. Többféle klub is van erre. Szórakozóhelyek, amik különféle igényeket elégítenek ki. Az épületekről hatalmas kivetítők adják a szinte nappali világítást, megteremtve ezzel egy alaphangulatot. Már csak ezek miatt is bulizni támad kedve az embernek. 

Már kintről lehet hallani, hogy valaki próbálkozik az énekléssel. Na jó elég fülsértő, amit művel, de nem zavar. Nagyon érdekelt, hogy milyen egy ilyen hely. Énekelni imádtam és zenélni is. Persze nekem a hangszínem változatos volt. Alakítottam a testem így a hangszálaimat is úgy alakítottam ahogy nekem tetszett. Ez esetben nem lesz rá módom, de alapból úgy alakítom ki egy ideje a hangszálaimat, hogy azok alkalmas és kellemes hangfekvést hordozzanak és persze alkalmasak legyenek éneklésre.

-    Itt is vagyunk... – mosolyog.

-    Hallom... – vigyorgok.

Bemegyünk és odabent sincsenek kevesen. A színpadon egy fiatal férfi énekel. Elég csúnya kiejtéssel próbál egy angol számot előadni. Néha bele is téveszt, de nem vészes. Összességében nekem tetszik. Meg van a maga varázsa. 

-    Ez nagyon tetszik. – mosolygok. – Ezek szerint te is szeretsz énekelni?

-    Igen nagyon, de leginkább a szórakozás miatt. Nem vagyok nagy énekes, de itt senki. viszont az éneklés jó szórakozás és mivel senki sem nagyszám nem is érzem magam hülyén közbe... – neveti.

Annyira szép a nevetése. Felszabadult őszinte kedves. 

-    Na és te? Azt mondod szeretsz énekelni, de még nem próbáltad a kareoket. Talán valami bandában énekelsz? – néz rám érdeklődve.

-    Nem énekelek bandában, de hobbiként szoktam és zenélek is. Valójában a zene az amit igazán szeretek. Lenyűgözőnek éreztem mindig, hogy az ember képes a legegyszerűbb dolgokból is zenét kreálni. Szerintem ez fantasztikus. Nem mondom, hogy baromi jó vagyok, de sokat gyakoroltam és tanultam azért, hogy el tudjak játszani akár komoly zeneszerzőktől is darabokat. A komolyzene a vesszőparipám. – fejtem ki elég bőven.

-    Van saját szerzeményed? 

-    Nem dehogy... annyira nem vagyok jó, sőt. Én csak lejátszani vagyok képes azokat a szerzeményeket. Nincs tehetségem a művészethez. Semmilyen formában... – felelem kissé elkenődve. Látszik rajtam, hogy ezt nagyon sajnálom. – De ez van. Nem lehet minden tökéletes igaz? Most inkább élvezzük ki az estét, ami még hátra van. Gyere igyunk valamit. Mit innál? – kérdezem és odasétálunk a bárpulthoz.

Kérünk italt. Én egy narancs levet iszom Riannak kérek amit szeretne és leülünk. Éppen csak lerakjuk a fenekünket mikor a színpadon a srác abbahagyja az éneklés és egy másik pasas, ami valami felkonferáló féle kihirdet egy versenyt, aminek egy szivárvány színű unikornis plüss a fődíjja plusz. 

-    Vááá de cuki plüss... – mutat rá Rian és szinte csillog a szeme. 

Arra a következtetésre jutok, hogy a paci forma miatt és a lehetetlen szivárványszín hatására derül fel.

-    Tetszik? Szeretnéd? – kérdezem. – Megpróbálom megnyerni neked... – mondom és már jelentkezem is.

-    Micsoda lelkes fiatalember. – mondja a konferáló. – Jöjjön csak fel... – invitál.

Rian meglepetten néz rám.

-    Tényleg meg akarod próbálni?

-    Persze... Mi bajom lehet? Neked tetszik és én ki akarom próbálni a kareoket, szerintem tökéletes lehetőség... – mosolygok és lehúzva italom fölmegyek a színpadra.

Rajtam kívül még négyen jelentkeznek. A nyeremény nem túl nagy. Ezért nem is nagy az érdeklődés. Felmegyünk a színpadra és egyesével énekelnek. Én vagyok az utolsó és meg kell mondjam nem rosszak a jelentkezők. Remélem meg tudom neki nyerni azt az unikornist. Úgy felragyogott mikor meglátta. Boldognak akarom látni, még ha az ilyen kis apróság is.

Lassan én következem és próbálom kitalálni, hogy a jelenlegi hangszínemhez, milyen számot választhatnék. 

-    Nos fiatalember mit választott?- kérdezi a felkonferáló.

-    Legyen Sting englishman ... – mondom ki nagy nehezen. A hangszínem jelenleg ehhez az énekhanghoz közelít a legjobban. a besszédhangom kicsit mélyebb.

-    Remek választás... tehát Englishman! – mondja és a kezembe nyomja a mikrofont.

A zene lassan elkezdődik én pedig összeszedve magam énekelni kezdek. Elképesztően hasonlít a hangszínem az eredetihez, tehát valóban jó választás volt. Sokakat meglep, mennyire jól adom elő és mivel ez egy kareoke kicsit megvariálom, hogy passzoljon a helyhez. Mikor azt énekelné, hogy egy angol New Yorkban és a New Yorkot Tokióra cserélem. Ez mindenkinek tetszik és éljenezni kezdenek. A szám lassan befejeződik és a közönségem tapsol, de én csak téged figyellek.

-    A verseny lezárult. azt hiszem egyértelmű ki a nyertes... – vigyorog és a plüssel a kezében odajön hozzám. – Dáriusz! Gratulálok... – nyomja a kezembe a plüsst.

-    Köszönöm egy igazi élmény volt számomra... – mosolygok és magamhoz ölelve a plüsst megyek vissza hozzád.


vicii2021. 04. 07. 22:08:27#35926
Karakter: Rien
Megjegyzés: (Narciszomnak)


Arcomon széles mosollyal, magabiztos léptekkel sétálok az utcán, élvezem a déli napsütés meleg fényét. Zsong a tavasz, a levegőben virágok édesen bódító illata, madárcsicsergés. Gyönyörű ez a nap.
Jókedvűen intek oda néhány mosolygó ismerősnek, aztán könnyed léptekkel térek be a kedvenc pékségembe.
- Rien! Kellemes fénysugár egy szürke napon! – üdvözöl a kedvenc eladóm elragadó mosollyal.
- Akane-chan! Még a végén zavarba jövök – állok meg a pult előtt a fülem mögé tűrve egy kósza hajtincset.
- Mindig átragad rám az a rém idegesítő jókedved – szurkálódik, de csak felkuncogok, miközben kíváncsian végigpillantok a kínálaton.
- Ha olyan rém idegesítő, miért vigyorogsz? – öltöm ki rá a nyelvem, de válasz helyett csak felkacag. Ezúttal egy kívánatos briós mellett döntök. Tudom, hogy kevesebb édességet kellene ennem, de egyszerűen nem tudok ellenállni.
- Ha mindenkire ilyen ragyogóan mosolyognál, megduplázódna a forgalom! – búcsúzom, mire grimaszolni kezd.
- És a mosolyból fájdalmas grimasz lenne néhány napon belül.
- Még úgy is csinos lennél.
- Legyen szép napod!
Fülig érő vigyorral hagyom el a pékséget, majd a néhány háztömbbel odébb lévő cukrászda felé veszem az irányt. Ahogy belépek, néhány törzsvevő vidáman köszön.
- Satsuki-san, csodásan fest ezzel az új frizurával! – fordulok oda a kirakatnál ülő két idősebb hölgy egyikéhez. Felvihognak, mint két tinédzser. Hiú asszonyok, az egyikük özvegy, a másik elvált, de eldöntötték, hogy kiélvezik az életet.
- Köszönöm, édesem! De nem túl kihívó ez a szín? – kérdi prűden, remélve, hogy tovább legyezgetem a hiúságát, és ha ez kell neki hogy szebb legyen a napja, ezer örömmel megteszem.
- Viccel? Tíz évet letagadhatna miatta! – kacsintok rá, mire hangos nevetésben törnek ki.
- De jó, hogy itt vagy, Rien! Araki már alig bírja az iramot – köszön rám Maki-chan a pult mögül, az említett felé bökve, én pedig vidáman lépek a mindig komoly arcú Arakihoz, aki épp egy üres asztalt szed le sietősen.
- Megjött a felmentő sereg! – bököm oldalba, mire megkönnyebbülten mosolyog rám.
- Örülök hogy itt vagy – válaszolja szűkszavúan, mint mindig, visszafogott mosollyal az arcán.
- Vedd fel a rendeléseket, az asztalokat majd leszedem én – intek, ő pedig biccentve folytatja a munkát. Hátrasietek az öltözőbe, átcserélem az ingemet, kötényt veszek fel, majd már suhanok is a vendégek közé, hogy gyakorlott, ügyes mozdulatokkal összeszedjem a koszos edényeket és letöröljem az asztalokat. Ahogy végeztem, segítek Arakinak kivinni a rendeléseket, majd miután utolértük magunkat, a szokásos módon felosztjuk az asztalokat.
Lemegy a déli hajrá, aztán a cukrászda lassan kiürül, ahogy az ebédidejüket töltők távoznak. Szusszanva állunk meg mi is egy pillanatra egy kávé erejéig.
- Tessék, három cukorral, sok tejjel – nyújtja felém a csészét Araki mosolyogva, én pedig lelkesen kortyolok bele.
- Ahh, ezt már nevezem! Te főzöd itt a legjobb kávét – nyögök fel elégedetten, mire Maki-chan sértődötten felmorran. – Bocsi!
- Gyere fel hozzám műszak után és olyan finom kávét főzök neked, amilyet még sosem ittál – néz rám megint azokkal a különös szemekkel, amiktől mindig fura borzongás fut végig rajtam. Azok az acélszürke szemek olyan csillogással vetülnek rám, mintha fel akarna falni… viszolygás fog el tőlük. Kényelmetlenül érzem magam tőle, pedig ez ritkán fordul elő velem.
- Tudod, mi a véleményem a munka és a magánélet keveréséről – pillantok rá nyomatékosan, de meg sem rezzen.
- Csak egy baráti meghívás – hárít, mire Maki-chan felnevet a pult mögül.
- Aha, a hírhedt Araki, szívek összetörője csak egy baráti kávézgatásra invitálna fel valakit a lakására? Akit hónapok óta levakarhatatlanul kerget? Ennek még egy gyerek sem dőlne be, aki hisz a tündérmesékben – vigyorog, én pedig felnevetve hajtom fel a kávém maradékát, majd térek vissza a munkához. Most, hogy még nincs senki, lesz időm lemosni a kirakatüveget. Addig sem kell Araki tolakodását tovább hallgatnom. Zavaró, hogy még mindig próbálkozik, pedig már többször elutasítottam.
Délután aztán újra megtelik a hely, megtöltik az iskolások, akik beugranak egy kis cukordoppingra hazafelé menet. Vicces, hogy ahogy telik az idő, úgy csökken a vevők átlagéletkora. Délelőtt inkább a nyugdíjasok jönnek egy kis könnyed süteményre és teára, délben a dolgozó felnőttek, délután pedig az iskolások. Egyetemisták, középsulisok vegyesen, bát talán az utóbbiból többen, mert közelebb van az iskola.
Araki a legnagyobb forgalomban adja a le a munkát, de nem zavar, elég tapasztalt vagyok hogy könnyedén kézben tartsam a dolgokat.
Épp egy félreeső asztalhoz sietek, ahova nemrég ült le három középiskolás. Kettejüket látásból ismerem, sokat járnak ide, de a harmadik arc ismeretlen számomra. Biztosan megjegyeztem volna ilyen feltűnő hajszínt.
Ahogy közeledek feléjük, a vöröshajú fiú fura arcot vág és lélegzetvisszafojtva bámulni kezd. Mint aki nincs is magánál, egészen átszellemült az arca. A barátai szólongatni kezdik, én pedig szinte azt várom, mikor lesz rosszul és dől le a székről.
- Mi történt? Rosszul van? – kérdem közelebb érve a barátaitól, mivel a fiú még mindig nem reagál.
- Én nem tudom… nem reagál… - nyögi az egyik barátja, mire lehajolva nézek közelebbről a szemeibe. Nahát, micsoda furcsa, de fantasztikusan szép szempár. Egészen elképesztő.
- Jól vagy? Dáriusznak hívják? – kérdem, felidézve, hogy ezen a néven szólongatták.
- Igen-igen… - jön kánonban a válasz, miközben még mindig böködik és rázogatják. Ekkor végre magához tér, mély lélegzetet vesz és zavartan körbepillant.
- Jól vagy haver? Vagy egy percig nem mozdultál és nem is lélegeztél…
- Bocs én… nem tudom mi történt… - mentegetőzik zavartan. Úgy tűnik, bármi is volt, már vége. Megkönnyebbülten elmosolyodom. Mindig rosszul érint, ha valaki rosszul lesz. Nem szeretem nézni mások szenvedését.
- Hozok neked inni. Nagyon megijesztetted a barátaidat – korholom kedvesen, persze nem az ő hibája ha rosszul lett. Csak mindenki aggódott.
- Köszönöm… - súgja hálásan, én pedig biccentve sietek egy pohár vízért.
- Jobban vagy? – kérdem visszatérve, a vöröshajú fiú, Dáriusz felé nyújtva a poharat.
- Igen köszönöm, már sokkal jobban… - mondja félszegen, elvéve a felé nyújtott poharat. Ahogy átveszi, az ujjunk egy rövid pillanatra összeér, de mintha finom áramütést éreznék, borzongás fut végig a gerincem mentén, a pihék pedig felállnak a tarkómon. Hű, micsoda fura érzés…
- Biztos jól vagy? – kérdem, mert újra kicsit fura arcot vág, de aztán észbe kap, lehajtja a pohár vizet és felsóhajt.
- Igen persze, tényleg… - hebegi, a barátai pedig kínosan pillantanak félre. Kezd nyomasztóvá válni a helyzet.
- Akkor jó… hozhatok nektek valamit a víz mellé? – kérdem végül, próbálva oldani a hangulatot, hogy elhessegessük ezt az egészet.
- Három kólát kérünk és mi biztos, hogy franciakrémest. Dáriusz, te mit kérsz? – veszi át a szót az egyik srác, majd várakozóan az említettre pillant. Dáriusz tanácstalanul futja végig a kínálatot prezentáló lapot.
- Ez a rumos süti, valódi rummal van, vagy aroma? – kérdi, majd a választ meg sem várva néz a szemembe és szegezi nekem a kérdést. – Hogy hívnak? – felkuncogok, ahogy kezdem összerakni a képet. Hűha, szóval ez nem is valami fura rosszullét volt, inkább csak valami félresiklott figyelemfelkeltés? Ezért néztek a többiek olyan kínosan?
- Aromával van és a nevem itt olvasható… - mondom mosolyogva a névtáblámra mutatva.
- Rien… szia, én Dáriusz vagyok – mutatkozik be, majd azokat az égszínkék szemeket az enyémekbe fúrja. Tényleg csodás szeme van, egészen különleges, meg kell hagyni. – Akkor a rumos sütemény jó lesz, köszönöm – mondja, meg sem szakítva a szemkontaktust. Talán egy pillanattal tovább tart nekem is, mire bólintok és elszakítva a tekintetem az övétől megfordulok, hogy szervírozzam a rendelést.
Hű, micsoda furcsa srác. Egészen idegen számomra ez a kezdeményezőkészség, nem vagyok hozzászokva. Persze sokan közeledtek már felém, de ennyire nyíltan talán még sosem. Nem japánokra vall az ilyesfajta nyíltság, de be kell vallani, azért hízelgő.
Ahogy összeszedem a rendeléseket visszatérek az asztalukhoz. Ezúttal már kicsit jobban megnézem magamnak ezt a fiút.
Feltűnően nagytermetű, amit még így ülve is meg tudok állapítani. Szélesvállú, és még az iskolai egyenruha alatt is meg tudom állapítani, hogy izmos. A bőre elég fehér, szinte sápadt, ami még jobban kiemeli félhosszú hajának élénkvörös színét és kék szemeit. Helyes, férfias arca van, markáns álla, halvány, dús ajkai, határozott vonású orra és vékony vágású, mélyen ülő szemei. Egészen vonzó látvány, meg kell hagyni. Középiskolai egyenruhát hord, valószínűleg egy korosztály a másik kettővel, akivel érkezett, mégis idősebbnek tűnik tőlük.
- Jó étvágyat – mosolygok rájuk melegen, miközben lepakolom eléjük a rendelést.
- Köszönjük szépen – mosolyog vissza Dáriusz, maga elé húzva a süteményt.
- Ha bármit szeretnétek, csak szóljatok. Remélem ízleni fog a sütemény, Dáriusz. Az ízvilágát én bolondítottam meg egy kis titkos fűszerhozzávalóval. Majd várom a véleményed – pillantok rá kedvesen, mire rögtön fellelkesül.
- Tényleg? Isteni illata van, biztos az íze is az… - kedveskedik, én pedig mosollyal jutalmazom az erőfeszítéseit. Hiszen ennyit megtehetek, hogy jól érezze magát.
Távozok, hogy felvegyem egy másik asztal rendelését, majd takarítani kezdek, de azért lopva rápillantok arra a különös fiúra. Van benne valami, amit még egyenlőre nem tudok megfogalmazni. Furcsa érzést vált ki belőlem, akárcsak Araki, de vele ellentétben nem kellemetlent. Mindegy, kár is ezen morfondíroznom, hiszen csak egy vendég. Néha majd feltűnik itt a barátaival de semmi több.
- Nagyon finom a sütemény, amit te terveztél – hallom meg az ismerős, mély hangot a hátam mögül, mire meglepetten fordulok hátra. Dáriusz áll mögöttem, és így állva szinte fölém tornyosul. Jó ég, még a válláig sem érek fel. Hogy lehet egy középiskolás ennyire magas?! – Csodás ízharmóniát ad neki a kardamon különleges íze.
- Felismerted a fűszert? – kérdem őszinte meglepetéssel. Kevés középiskolás van, aki egyáltalán ismeri ezt a fűszert.
- Igen, az édesanyám sok mindenbe tett, még levesekbe is… - magyarázza, én pedig először csak tanácstalanul pislogok, aztán kényelmetlenül elmosolyodom.
- Tényleg? Hát jó. Örülök, hogy ízlett… - mondom, majd visszafordulok a munkám felé, ezzel utalva rá, hogy részemről a beszélgetés lezárva. Nem vagyok az a fajta, aki nyíltan elutasítana vagy elküldene bárkit is, inkább finoman próbálom jelezni, de ez esetben, úgy vélem, ez nem válik be.
- Igen nagyon, és azon gondolkodom, eljönnél-e velem valahová, bárhová, ha itt végeztél. Egy ital, séta, beszélgetés… úgy tudom a héten már virágzik a cseresznye. Jó programnak tűnik… - mondja kissé félszegen, de annál lelkesebben, és én hirtelen azt sem tudom, mit mondjak. Hű, hogy valaki ilyen nyíltan randit kérjen, ráadásul egy középiskolás… jó ég…
Tanácstalanul nézek rá, nem akarom megszégyeníteni, sem pedig lejáratni a barátai előtt. Finoman elpillantok mellette és látom, ahogy a barátai feszülten figyelik a jelenetet. Talán valami fogadást kötöttek? Sulis tréfa?
Újra felpillantok rá, egészen felfelé kell néznem, hogy lássam az arcát. Bár jóval idősebb lehetek, mégis én érzem magam gyereknek mellette.
- Legyen – mondom könnyedén, mire meglepettség terül szét az arcán. Jókedvűen elmosolyodom, ahogy fokozatosan felderül. Szinte a szeme is felragyog.
- Komolyan?! – kérdi, mintha rosszul hallott volna, de megerősítésképpen biccentek.
- Igen. Egy óra múlva végzek – pillantok a faliórára, majd ragyogó mosollyal nézek fel rá. – Megvárhatsz, ha szeretnél, és elmehetünk együtt megnézni a cseresznyevirágokat.
- Köszönöm, nagyon örülök! Izgatottan várom, hogy jobban megismerhesselek! – mondja gyermeki lelkesedéssel, én pedig felkuncogok, ahogy diadalittas mosollyal tér vissza a barátaihoz. Azok megnyúlt arccal, hitetlenkedve hallgatják ahogy mesélni kezd, gondolom az előbbi beszélgetésünk kimenetelét ecseteli, majd döbbentek pillantanak felém. Mosolyogva intek feléjük, mielőtt visszatérek a munkához, pozitív visszacsatolásként Dáriusz mondandójára.
Roppant kínos helyzet, de mégsem alázhattam meg a barátai előtt. És végülis ráérek délután. Majd akkor finoman a tudtára adom, hogy csak nem akartam lejáratni.
Míg itt vannak, szinte végig érzem magamon Dáriusz pillantását. Roppant zavaró, próbálom figyelmen kívül hagyni, de egyszerűen nem megy. Mintha lyukat akarna égetni a hátamba. Pedig sosem voltam lámpalázas, egészen fiatal koromban hozzászoktam a másik előtt való szerepléshez is, de most nagyon kínosan érzem magam.
Mikor jeleznek, hogy fizetnének, számlázok nekik. Az asztalukhoz lépek a tárcával, ők rendezik a számlát.
- Akkor egy óra múlva várni foglak, Rien – búcsúzik felállva a helyéről, én pedig melegen felmosolygok rá.
- Rendben. Addig is legyen szép napotok – mosolygok rájuk derülten, a kis csapat pedig kivonul a cukrászdából. Sóhajtva kezdem leszedni az asztalukat, mire Maki-chan lép ki a pult mögül, hogy segítsen, ezzel álcázva a hátsószándékát.
- Mi volt ez az előbbi? Az a magas srác szinte a nyálát csorgatta utánad – mondja oldalba bökve, mire zavartan felnevetek.
- Ami azt illeti, randira hívott – vallom be, erre pedig döbbenten pillant rám.
- Komolyan?! Hű, milyen bátor! Mondjuk jóképű, azt meg kell hagyni! Na és, kikosaraztad? – kérdi felvonva a szemöldökét. Zavartan elpirulok, ezzel teljesen kiadva magam, Maki-chan pedig hangosan felnevet.
- Elfogadtad?! Ha ezt elmondom Arakinak, teljesen ki fog készülni! – nevet hahotázva, én pedig felsóhajtok. – Hónapok óta koslat utánad, te pedig randira mész egy jöttmenttel, akivel először találkoztál! De várj, véletlenül nem egyenruhában volt?
Elhúzva a számat, sietős léptekkel távozok a pult mögé a koszos edényekkel, Maki-chan pedig szorosan a nyomomban.
- Csak nem akartam megszégyeníteni a barátai előtt, ez minden. Délután majd megmondom neki, hogy nem randizom középiskolásokkal – szögezem le könnyedén, miközben nekilátok elmosogatni.
- Ez kegyetlenebb, mintha simán nemet mondtál volna – sandít rám. Meglepetten pillantok rá.
- Miért mondod ezt?
- Elhiteted vele, hogy van esélye, belemész egy randiba és ott kosarazod ki. Te egy angyalarcú démon vagy, Rien – szegezi nekem a mutatóujját. Tényleg kegyetlenség lenne? Pedig én azt hittem, ez a jobbik megoldás…
 
*
 
Zárás előtt pár perccel kiszúrom Dáriuszt az üzlet előtt, türelmesen a korlátnak támaszkodva vár, befelé sandít. Ahogy megpillant, int, én pedig mosolyogva visszaintek.
- Látom, megjött a lovagod – vigyorodik el Maki-chan rosszmájúan, én pedig ráfintorgok. Befejezzük a takarítást, bezárjuk az üzletet, Maki-chan lezárja a kasszát és elkészíti az elszámolást, én közben elcsomagolom a maradék süteményt. Szerencsére nem sok maradt, csak pár szelet. Szigorú listát vezetünk a szavatossági időkről, a sütemények eltarthatóságát a hozzávalókból számoljuk ki. Minden nap zárás után átnézem a listát és kiveszem a pultból, ami másnap már nem eladható. Elcsomagolom két felé.
Miután mindennel végeztünk az öltözőben leveszem a kötényemet, felkapom a cuccaimat és Maki-channal együtt távozunk az üzletből.
- Jó szórakozást, fiúk! – rikkantja széles vigyorral, majd jókedvűen távozik, én pedig halvány mosollyal állok meg Dáriusz előtt.
- Hát tényleg eljöttél – mondom őszintén meglepődve, mire kérdőn néz le rám.
- Persze, miért, mégis mit hittél? Hogy felültetlek? – kérdi, miközben elém lép, én pedig újra zavarba jövök, ahogy fel kell rá pillantanom. Jesszus, hogy lehet valaki ennyire magas…
- Talán hogy valami fogadás miatt hívtál randizni – sandítok rá, erre pedig a hajába túr. Lassú léptekkel kikerülöm és elindulok a járdán, Dáriusz pedig két hosszú lépéssel mellettem terem.
- Részben. Mindenképp elhívtalak volna, de a barátaim fogadást csináltak belőle. Beleegyeztem, hogyha eljössz velem randira, Ő is elhívja a kiszemeltjét – magyarázza, én pedig elmosolyodom. Milyen gyerekes.
- Szóval, Dáriusz, hova szeretnél menni? – kérdem könnyedén, felpillantva rá, ő pedig elgondolkodva néz körbe.
- Az igazság az, hogy nemrég költöztem ide, nem igazán ismerem a környéket. Azt gondoltam, elmehetnénk a parkba, ott sok a cseresznyefa, igaz? – pillant rám, ettől pedig felkuncogok. Valahogy az egész lényéből sugárzik a könnyed naivitás. – Valami rosszat mondtam?
- Dehogy – legyintek, majd befordulok egy sarkon. – Ez esetben mutatok neked egy eldugott helyet – mondom, a szavaimra pedig fellelkesül. – Szóval, nemrég költöztél ide? – sandítok rá, hogy elindítsam a beszélgetést. Hiszen nem kezdhetem rögtön azzal, hogy csak szánalomból mentem bele a randiba. Azért megismerhetem, biztosan érdekes ember.
- Igen, ezzel pedig egy álmom vált valóra. Rengeteget tanultam érte, de kaptam egy ösztöndíjat, ami lehetővé tette, hogy ideköltözhessek – újságolja lelkesen, ezzel pedig felkelti az érdeklődésem.
- Nahát, milyen izgalmas. A szüleid mit szóltak hozzá? Biztosan nehezen engedtek el egy idegen országba – intek mosolyogva, anyám jut eszembe, aki a mai napig nehezen tudja elfogadni, hogy felnőtt ember vagyok, saját döntésekkel. Nem válaszol azonnal, ez pedig szokatlan, kíváncsian pillantok rá. Az arca borús, feszengő. Nahát, darázsfészekbe nyúltam?
- Sajnos a szüleim már nem élnek. Egy repülőgép szerencsétlenségben vesztettem el őket kicsit több mint egy éve – mondja halkan, én pedig kényelmetlenül a hajamba túrok. Fenébe, pedig jó érzékem szokott lenni hozzá, hogy elkerüljem a kínos témákat, de ez most nem jött össze.
- Igazán sajnálom. Kemény lehetett, ilyen fiatalon – mondom részvéttel, ő pedig biccent. Egy kis kínos csend telepszik közénk, amit végül Dáriusz tör meg, az arca újra vidám.
- Az volt. De amin nem lehet változtatni, azzal meg kell békélni. Biztos büszkék lennének rám, amiért itt lehetek!
- Minden kétséget kizáróan – mosolygok rá melegen, mire tekintete rám villan, szemét az enyémbe fúrja. Megborzongok ettől a pillantástól. – Nézd csak, mindjárt odaérünk – mutatok előre, ahogy befordulunk egy újabb sarkon.
A város egyik eldugott szegletében vagyunk, régen itt rengeteg hagyományörző kézműves boltocska volt, de aztán szépen lassan mindegyik lehúzta a rolót.
- Hű, ez igazán különleges – mondja Dáriusz őszinte csodálattal, én pedig elmosolyodom. Örülök, hogy értékeli a látványt. Az épületek itt sokkal régiesebbek, az utcák macskakővel vannak kirakva. Minden gondozatlan, a macskakövek között kezd elterjedni a gaz, az épületek ablakai be vannak deszkázva.
- Itt volt egy mesterember, aki arannyal forrasztott össze széttört edényeket, így mentve meg a törött edényt és egyúttal emelve az értékét – mutatok egy apró épületre széles terasszal, majd egy másikra bökök. – Ott pedig hagyományos módon festettek szövetet, az egyik utolsó ilyen hely volt az országban, pár éve zárt be. Az pedig egy régi dojo, nagyon sokáig kempot oktattak, egészen híres volt, jó eredményeket értek el. Aztán sajnos a mesterük eltávozott, és nem vette át senki az oktatást. Mikor gyerek voltak, ez a hely még tele volt élettel – mondom nosztalgikusan, megállva egy pillanatra, körbenézve a házak között, felidézve, amikor a szüleim elhoztak ide egy ünnepen.
- Milyen kár, hogy nem láthattam – mondja Dáriusz sóvárogva, én pedig tétován tovább indulok. Elvezetem a dojo mellett, áthaladunk hátul a gyakorlópályán, majd elérünk egy régi kis hidat, ami egy lassú folyású patak felett emelkedik.
- Gyere, ne félj, biztonságos – intek neki a hídról, mikor megtorpan, végül biccentve követ. A patak kanyarog, egy helyen pedig apró gátat emeltek, a víz pedig helyes kis tavacskává duzzadt, amit régen felhasználtak a mesteremberek. Most viszont háborítatlan és elburjánzott, a kristálytiszta vízben színes pontyok úszkálnak lomhán, körbe a partot pedig virágzó cseresznyefák veszik körbe. A virágok még nem nyíltak ki mind, de így is fenséges látványt nyújt.
- Ez gyönyörű – mondja Dáriusz áhítattal, én pedig elmosolyodok. Lassan sétálunk a tó partján kitaposott kis ösvényen. A víz szélén térdig érő nád, valahol távol néhány vadkacsa hápog. Meleg, tavaszi szellő sodorja felénk a vadvirágok fullasztó illatát, belekapaszkodik és megrázza a cseresznyefák ágait, rózsaszínű virágszirmokat hintve a sima víztükörre. Egy nagyobbacska, fehér pettyes ponty tátogva bekap egy ringatozó szirmot és elúszik vele.
- Néha eljövök ide egyedül, de jobban szeretem mással megosztani a látványt – mosolygok rá, miközben helyet foglalunk az egyik terpeszkedő fa alatt lévő padon.
- Köszönöm, hogy megmutattad ezt nekem – pillant rám komolyan, én pedig könnyedén rámosolygok, majd leteszem kettőnk közé a süteményekkel teli papírdobozt és kibontom. Csomagoltam az édesség mellé szalvétát és két műanyagvillát is.
- Tökéletes hely egy kis késői nassoláshoz – mondom lelkesen, údanyújtva az egyik szalvétába csomagolt villát Dáriusznak.
- Hű, micsoda meglepetés! – mondja csodálkozva.
- Ha nem esszük meg őket, a kukában végzik, szóval egy morzsa se maradjon! – figyelmeztetem játékosan, majd udvariasan intek, hogy válasszon. Megkóstol egy krémes csodát és élvezettel felmorran, én pedig felkuncogok. Igazi mélyről jövő, ösztönös hang volt ez.
- Nagyon finom! Ezt is te sütötted? – kérdi rám sandítva, de csak megrázom a fejem, miközben egy falat süteményt teszek a számba.
- Nem, én csak néha segítek be a sütésbe, mikor túl sok a megrendelés és a cukrászunk nem bírja az iramot – ingatom a fejem.
- Értem. Te itt születtél Japánban, Rien? A neved és a külsőd azt sugallja, más nemzetiségű vagy, de nincs akcentusod – mondja, én pedig meglepetten pillantok rá. Egészen jó megfigyelő, hogy ilyen apróságok sem kerülték el a figyelmét, meg kell hagyni.
- Másodgenerációs francia vagyok. Nekem már a japán az anyanyelvem – mondom, miközben óvatosan kinyújtom a jobb lábamat, a térdem így estére már kicsit sajog. Dáriusz árgus szemekkel figyeli minden mozdulatom, ami elég zavarba ejtő.
- Minden rendben? – kérdi aggódva, én pedig mosolyogva biccentek.
- Persze, csak egy régi sportsérülés. A térdem nem az igazi – vonom meg a vállam, ő pedig érdeklődve néz rám.
- Sportsérülés? Mit sportoltál? – kérdi kíváncsian, szinte lecsapva a témára, én pedig zavartan felnevetek. Nahát, igazán érdekli minden, amit csak ki tud húzni belőlem.
- Díjugrattam még középiskolában, mikor a lovam felbukott, én pedig alá kerültem. Ráment a térdem és a szemem – sóhajtok fel, bár már túltettem magam rajta, a keserű érzést nem tudom száműzni, ami mindig elönt, ha szóba kerül a téma. Még ennyi év távlatából is hiányzik.
- Sajnálom. Akkor az egyik szemedre nem is látsz? – kérdi érdeklődve az arcomra pillantva, én pedig felé fordulva félretűröm a hajam, hogy jobban megnézhesse a szememet.
- Nem, levált a retinám és műtéttel sem lehetett helyrehozni. Először elvesztette a fókuszát, aztán szépen lassan elvesztettem vele a kapcsolatot. Eleinte zavart és szégyelltem, de mára megbarátkoztam vele – mosolyodok el szélesen, ő pedig újra azzal a furcsa, átható tekintettel néz rám. Ahogy az arcom felé nyúl meglepődök, eszembe ötlik, hogy hátra hőkölök, ezzel szakítva meg a mozdulatot, de aztán mégsem teszem. Ahogy finoman félretűr egy hajtincset, ujja közben végigsimít az arcomon, furcsa borzongás száguld végig a gerincem mentén. Tényleg nagyon jóképű, meg kell hagyni, és van valami igazán vonzó a kisugárzásában, de jó ég, akkor is csak egy középiskolás… még ha kellemesen mély, selymes hangja is van…
Csak bámul rám megint mozdulatlanul, áthatóan, én pedig halványan elpirulva köszörülöm meg a torkom. Erre észbe kap, zavartan elmosolyodik.
- Igazán gyönyörű szemeid vannak – mondja halkan, komoly arccal, ez a szituáció pedig kezd egyre kínosabb lenni. – Te magad is gyönyörű vagy.
Fülig vörösödve húzódom hátrébb a padon, na jó, ennek most kell véget vetnem, nem húzhatom tovább. El sem hiszem, hogy kimondta, még soha, senki nem mondta ezt így a szemembe. Jó ég, miért kalapál a szívem olyan eszeveszettül gyorsan?
- Te igazán kedves fiú vagy, Dáriusz, és biztos bomlanak utánad a lányok… - kezdek bele hadarva, mindenfélét összehordva, ő pedig összeráncolja a szemöldökét.
- Mi a baj, Rien? Túl rámenősnek tartasz? – kérdi zavartan, én pedig megrázom a fejem. Sóhajtva túrok a hajamba, majd felkelek a padról, segít visszanyerni az önbizalmamat ha én nézhetek le őrá. Visszazökkent.
- Semmi baj a rámenősségeddel, sőt. Az egyetlen probléma a korod – mondom ki kerek perec, de csak értetlenül pislog. Felsóhajtok. – Sajnálom, de nem randizom kiskorúakkal.
Kínos csend. Mintha a szél is gúnyos hanggal fújna. Soha nem éreztem magam kellemetlenebbül.
- Nézd, én csak azért egyeztem bele a randiba mert nem akartalak lejáratni a barátaid előtt. Sajnálom. De ezzel a rámenősséggel biztos bárkit megkaphatsz, fel a fejjel – próbálom pozitívan lezárni a beszélgetést, hogy ne érezze magát teljesen megszégyenülve.
- Csak te nem akarsz – mondja letörten, én pedig felsóhajtok. Egek, tudtam hogy kellemetlen lesz, de ez még annál is rosszabb, mint amit elképzeltem.
- Sajnálom. Kedves fiú vagy, keress egy korodbelit – mondom kedvesen, finoman a hajába borzolva, mintegy vigasztalásképp. – Nekem most mennem kell, hazatalálsz, ugye? – kérdem gyorsan hátrébb lépve, ő pedig biccent, majd mondana még valamit, de azt már nem várom meg, sietős léptekkel távozom, éppcsak nem futva. Minél előbb szabadulni akarok ebből a kínos szituációból. Egek, remélem nem tapostam nagyon a lelkébe szegény fiúnak, azt rosszul viselném. Remélem, azért látom még a cukrászdában.
 


narcisz2021. 03. 10. 08:39:16#35919
Karakter: Dáriusz Silver
Megjegyzés: viciinek


A szobában ücsörgök és egy igen fűszeres chipset majszolva nézek magam elé. A lakás csendjét nem töri meg más csak lágy zene, amit hallgatok és a finom fűszeres nassolni való jellegzetes ropogó hangja. Mellettem a szoba padlóján és falán színes fényjátékkal szórakoztat az utcán felállított kivetítő. Valami szépségápolót reklámoz hölgyek részére. Nem számít. a pompás színjáték tökéletes aláfestést ad a zenémhez. A szomszédok már inkább zavarnak. Valahogy folyton veszekednek, aminek a zaja egy az egyben elrontja a zenei élményt. Pedig éjszaka van, még aludniuk kellene nem ordibálni. Na igen nem a legjobb lakás a világon. Mármint az elhelyezkedése, és a gyanúsan viselkedő szomszédok, de jó áron volt és én úgysem alszom. Próbáltam, de túlságosan unalmasnak véltem, hogy csukott szemmel feküdjek órákig. Jó persze tudom az embereknek szükségük van rá, csak számomra nincs értelme.

Rágom a nasit és fölpillantok, ahogy a szomszédban egy tányér összetörik, majd mint aki tudomásul vette, hogy ez van az ember nem tudja megválogatni szomszédjait, visszafordítom tekintetem.

Nem egyszerűen a semmibe bámulok. Előttem egy laptop van mellette egy okos telefon egy okos óra és egy táblagép. 

Mennyi okos cucc, vajon mindre szükségem lesz? Fogalmazódik meg bennem a kérdés miközben próbálom telepíteni.  Megtanultam használni ezeket az eszközöket. Az emberek igazán függőkké váltak az évek során ezekre az eszközökre, nekem pedig nagyon kell ügyelnem a részletekre. Az egyetlen amivel nem tudok mit kezdeni az okos óra. Ez komoly fejtörést okozott, mivel fiatal révén akarnom kell ezeket a holmikat. Igényemnek kell lennie rá. Az egyetlen gond, hogy ha felrakom azt érzékeli, hogy nem is élek. Hiába van tökéletesre megformált testem én nem isten vagyok, aki megalkotta az embereket, csak silány utánzat leszek a remekműnek. Nincs rendes vérkeringésem, nincs igazi szívverésem, a testhőm is magasabb a kelleténél, szóval az okos órának megálla tudománya mikor a csukómra teszem. No sebaj, majd kikapcsolom rajta a funkciókat, és csak órának használom, vagy telefonálásra, üzenet írásra. Jaj... olyan izgatott vagyok, már alig várom, hogy barátaim legyeknek és tudjak üzenetet írogatni.

A telepítés befejeződik. Felállok és komótosan az erkélyajtóhoz sétálva kikukkantok rajta. Hajnalodik, lassan el kell kezdenem készülődni. Egy kellemes napindító fürdés, a felkelő nap fényénél cigi kávé. Ezt terveztem napindítónak.

mély levegőt veszek és kifújom, csak, hogy ne felejtsem el ez fontos. Fura, ha egy ember nem vesz levegőt. Talán ezt volt az egyik legnehezebb megtanulni. Ritmusra lélegzés. Ez az embereknek annyira természetes, e nélkül nem élnek, de én nem tüdővel lélegzem, szóval számomra kicsit sem természetes. 

Természetesen én is lélegzem, csak nem tüdővel. Sejtszinten veszek föl oxigént ami lehetővé teszi, hogy a vízben is lélegezzek, sőt a testem képes megtisztítani a széndioxidot. nem mondom, hogy ez lenne a leg kellemesebb módszer, de hatékony.

Megfordulok és faképnél hagyva az ablakot átsétálok a nappali, étkező, előszobán és részben konyhán. Nem nagy a lakás, leginkább három helyiségből áll. Az előszoba, amit nappalinak is használok, de egyben van a konyhával, amit egy konyhasziget választ el egymástól. Van egy ici-pici hálószoba és persze a szintén nem túl nagy fürdőszoba. Úgy véltem ennyi bőven elég egy diáknak. A berendezése otthonos. Nem minimalista, de nem is estem túlzásba. Könnyed lesimult formát vettem célba és az IKEA-ban vásároltam be. Legobútor kész élmény összerakni.

Beviszek a fürdőben egy tiszta törölközőt, a ruháimat a hálóban kikészítettem már órákkal ezelőtt. Egyenruha, ami nagyon bejön. Tetszik az elképzelés, hogy ettől egyenlőnek érezhetik magukat a diákok. Persze ez csak elképzelés. Szép lenne, ha így lenne, de a különbségeket nem a ruha teszi, vagyis nem csak az. Úgy vélem ez nem csak a felnőtteknél van így, sőt a fiataloknál még inkább, hisz nekik mindenük a jó megjelenés.

Leveszem ruháim és megnyitom a zuhanyt. Nyitva hagyom az ajtót, hogy amíg élvezem a fürdőt Mozárt csodálatos zenéjével ellazítson. Szeretem a vizet, ez a lételemem az alapjaim itt fejlődtek ki. A zuhany hőmérsékletét beállítom és alá állok egy jóleső mosollyal. Ahogy végigfolyik bőrömön a finom meleg víz. Ezek azok a dolgok, amiket az emberiség csodájának tartok. Nem az atombombát hanem, hogy megnyitok egy kis gombot és az éltető víz csak úgy folyik belőle. A testem teljesen ellazul és már a szomszédság veszekedése sem zavarja meg a könnyed meditációm. 

Vagy egy órát áztatom magam mielőtt úgy döntök, most már ideje tényleg elkészülnöm. Nem kellene az első nap elkési az iskolából. Kicsit aggódom azért. Sok minden voltam már, de diák még soha. Nehéz beilleszkedni, főleg számomra. Azért sokat nem veszíthetek.

 

Még utoljára megállok a tükör előtt mielőtt kilépek a lakásból.

-        Jól van szuper leszel és jól nézel ki nem kell aggódnod... – mondom magamnak és megerősítésként még biccentek is egyet. 

A táskám a hátamra akasztom és kilépek a folyosóra. Egyszerű épület, rengeteg bérlakással. Nem nagy, nem luxus, egy élhető közeg. Mi másra lenne szüksége egy embernek?

Végig sétálok a folyosón és közben előveszek a zsebemből egy fölest. Vezeték nélküli, a modern világ egyik csodája, pedig én már a kerék koncepcióján is le voltam döbbenve. Az emberek elképesztően kreatívak, ha a saját kényelmükről, vagy önpusztításról van szó. Beteszem a halló járatomba, persze csak az egyiket és váltva Mózártról átlépek Viváldira. Négy évszak. Csodálatos mű, ami tökéletesen illik a mai napra, hisz ez is egy csodálatos nap. Így kell gondolnom rá. Fontos a pozitív gondolkodás, hogy a pánik és némi félelem nem hatalmasodon el rajtam. 

Végül is beválik, lassan megnyugszom ahogy a lépcsőházba érve lesétálok a temérdek lépcsőn. Az 5. emeleten lakom, szóval van időm. Az utcán még nincs nagy mozgás. Az iskola nincs közel és bár mehetnék tömegközlekedéssel inkább a lábamat koptatom az aszfalton. Zenét hallgatok és mondjuk úgy ismerkedem a környezetemmel. 

Lassan megindul az élet. az utcán egyik pillanatról a másikra egyre többen lesznek. Mindenki site valahová. Dolgozni, iskolába, vagy csak valahová. Már-már perverz élvezetet nyújt kitalálnom ki merre mehet. 

Az iskolát majd egy óra könnyed séta után érem el. Már látom a távolból ahogy mindenki igyekszik befele. Az egyenruhákban mind úgy festünk akár a szorgos kis hangyák, akik mind egy irányba tartanak. Ahogy az iskola felé tartok, hogy én is átlépjem a küszöbét egy cukrászdára leszek figyelmes. Pont a sulival szemben van, a kirakata pedig tele csodás és édes finomságokkal. 

-        Vááá ezt nem kell látogatnom hazafelé... – állok meg egy kicsit a kirakat előtt megcsodálni őket, majd biccentéssel konstatálom megállapításom és megyek is tovább.

Az iskola szintén nem kis termetű. Rengeteg terem van benne és egy évfolyamon akad akár 6 osztály is. Az én osztályom a 12 e. és elvileg a 212 terembe kell mennem osztályfőnökire. Azért hívtak be mára, hogy az osztályfőnök könnyedén be tudjon mutatni, majd óra után az igazgatóhoz is fel tudjon vinni egy személyes találkozóra.

A folyosón sétálok és már ép segítséget szeretnék kérni, hogy útba igazítsanak, mikor egy mosolygós lányka, elém pattan.

-        Szia keresel valami? – elképesztő mosolya van. Szép, de kicsit olyan mintha meg akarna enni.

-        Szia... – mosolygok vissza. – Igen elkellene a segítség. Dariusznak hívnak! Nem találom a terme. Ez az első napom és kicsit elveszettnek érzem magam. – próbálok kedélyes mégis lényegre törő beszélgetést folytatni. 

Végül is beválik. A lányka kedvesen visszamosolyog és elmondja, hogy az osztálytársa leszek. Őszinte megkönnyebbüléssel konstatálom, hogy egy ilyen kedves és segítőkész lányka már biztosan az osztálytársam lesz. Csak ne lenne az a fura érzésem, hogy felakar falni. Jó persze nyilván nem. Már évszázadok óta nem találkoztam igazi kannibalizmussal, főleg fejlett országokban.

 
A nap hátralevő része nyugodtan és zökkenőmentesen zajlik. A fiatalság nagyon befogadó velem szemben. Kezdem úgy érezni fölöslegesen aggódtam emiatt. Nagyon kedvesek és szünetekben úgy vesznek körül mintha egy csoda lennék. Oké a hajam és a szemem színe különleges. Valószínűleg az is dob a dolgon, hogy nem ázsiai vonásaim vannak, hanem inkább északeurópai a sápatag bőrömmel. Összegezve a napomat, ez egy jó kezdet és remélem a folytatás sem lesz rosszabb.

Az étkezésem is könnyedén megoldom mivel a fiatalság tele van energiával. Nem fog nekik hiányozni, ha egy kicsit elveszek tőlük.

-        Dáriusz, várj egy kicsit... – kiabál utánam a folyosón az egyik osztálytársam.

Megfordulva látom, két osztálytársam, Eiki és Dan rohan felém.

-        Sziasztok, baj van? – kérdezem.

-        Miért lenne baj? – kérdezi Dan meglepetten.

Na jó, valóban fura lehet a feltételezés. Mégis mi baj lehetne?

-        Van valami extra dolgod suli után? – dobja fel a kérdést Eiki.

-        Nem nincs... Gondoltam megnézem azt a cukrászdát a sulival szemben. Szeretem a finom süteményeket. – fejtem ki, talán több infót adva mint kellene.

Egy pillanatra mind a ketten lefagynak. Hűha, tényleg furát mondhattam. 

-        Szuper, pont oda akartunk hívni. Gyakran járunk oda. Oké nem a sütemény miatt, inkább a társaság miatt. Oda járunk kikapcsolódni... – csap bele a közepébe Eiki.

Azért jócskán megkönnyebbülést érzek, hogy mégsem mondtam semmi furát. Elmosolyodom és őszintén örülök neki, hogy az a cukrászda, amit azonnal kiszúrtam a fiatalság kedvenc kikapcsolódási csomópontja. 

-        jah és ott van Eiki plátói szerelme is... – nevet Dan, mire Eiki teljesen elvörösödik.

-        Plátói? – döbbenek meg. – Miért plátói?

-        Nem meri megszólítani, csak messziről csodálja... – nevet Dan.

-        Fogd már be ez nagyon nem vicces. – vágja rá Eiki. 

Úgy fest rosszul esik neki ez a kijelentés barátjától. Fura mert barátok, tudom hisz sülve főve együtt vannak. Mégis szívja a vérét, ahogy szokták a fiatalok mondani. 

-        Nyugi Eiki, majd lesz hozzá lelki erőt, talán szerencséd lesz és szúr ki magának. Most már viszont még inkább érdekel az a cukrászda. Ki csavarhatta el ennyire a fejed... – borzolom meg a haját.

Erre ár elmosolyodik és bólint, hogy mehetünk. Kilépve az utcára ezer ágra süt a nap. Nagyon jól esik, ahogy melenget, szinte simogat sugaraival.  

Hárman jó kedélyű beszélgetéssel lépünk be a cukrászda, sütemény illattól telítődött helyiségébe. Az illat és az egész környezet egyszerűen magával ragadó. Valóban sok iskolás jár ide suli után meginni egy üdítőt elmajszolni egy süteményt. Nagyon tetszik a hely. Leülünk az egyik asztalhoz és meglátok egy srácot, felénk sétálni. 

Az aurája valami elképesztő. Olyan erőteljesen ragyog, hogy szinte megvakít. Az idő mintha belassulna és lassított felvételben szakadozna folyna tovább. Nem is feltétlenül látom, hogyan néz ki, csak azt az elképesztő lelki szépséget érzem, ami árad belőle. Ez nagyon ritka az embereknél, főleg mostanában.

A távolból hallom Dan és Eiki hangját. Szólongatnak, de képtelen vagyok reagálni, vagy rájuk figyelni. Még levegőt is elfelejtek venni. A fiú lassan odaér hozzám és közelebb hajolva ő is mond valamit. Kicsit riadt az arca, ami kezd visszahozni.

-        Jól vagy? Dáriusznak hívják?  - kérdezi barátaimtól.

-        Igen-igen... – mondják és böködnek.

Hirtelen leesik, hogy nem lélegzem és mereven bambulok a fiúra. Úr az égben az álcám! kapok észbe és gyorsan egy mély lélegzetvétellel térek vissza a valóságba.

-        Jól vagy haver? Vagy egy percig nem mozdultál és nem is lélegeztél... – mondják felváltva kissé rémülten.

-        Bocs én... nem tudom mi történt. – felelem. 

A csodaszép fiú elmosolyodik megkönnyebbülve.

-        Hozok neked inni, nagyon megijesztetted a barátaidat. – mondja elképesztő kedves hangon. Szinte a lelkemet simogatja vele.

-        Köszönöm... – suttogom.

Felegyenesedik és távozik én meg szemmel végig követem amíg el nem tűnik a pult mögött.

-        Basszus mi volt ez? Megijesztettél minket. – mondja Dan.

-        Igen teljesen lefagytál, mintha sztrókod lenne, vagy mi. – teszi hozzá Eiki kisvártatva.

-        Bocs, nem tudom mi ütött belém. – felelem. – Ez a fiú tetszik neked igaz? Elképesztően szép...

Ezen kijelentésem ismételten döbbent pillantásokat vált ki újdonsült barátaim felől. 

-        A félszemű? – kérdez vissza Eiki döbbenten. – Nem dehogy. – teszi hozzá, mintha valami sértőt mondtam volna.

-        Félszemű? – adok hangot döbbenetemben. 

Nem tűnt fel, hogy fél szeme lenne. A varázs egész lényéből áradt a szeme állapota mellékes részemről, mikor úgy ragyog, mint egy ékkő a sötétben. 

A srácok mondanának valamit, de a csodaszáp srác visszatér egy pohár vízzel. Csak nézem őt ahogy felém sétál. Már látom mire gondoltak a srácok a fél szemével kapcsolatban, viszont egyáltalán nem válik hátrányára. Különlegessé teszi a különböző színárnyalat. Az alkata kecses és karcsú, még a laza ruházata alatt is látható, hogy nem hanyagolja el a testét. Az arca bájos a mosolya pedig elképesztő. Jó alapvetően nyilván vannak hozzá hasonlóan bájos küllemű emberek, de nála van egy plusz ami a legtöbb embernek nincs.

-        Jóbban vagy? – nyújtja felém a vizet. 

Talán túl sokáig pihentettem rajta a szemem. Vajon milyen lehet az íze? Most nem agyalhatok ezen, és nem is viselkedhetek furcsán. A végén még rájön valaki, hogy nem minden stimmel velem.

-        Am igen köszönöm már sokkal jobban... – veszem el a vizet és közben úgy intézem, hogy kicsit hozzá érjek. 

Nem tudom mi ütött belém. Nem is vagyok úgy éhes. A suliban simán jól laktam, de ez amolyan kóstoló egy nyalintás belőle. Rossz ötlet volt. Az íze mennyei, mintha sütemény lenne a legfinomabb fajtából. Az édeskés ízét a számban érzem, pedig ténylegesen csak éppen, hogy megkóstolom. neki fel sem tűnhet. Ekkora energiahalom mellett, ami benne van csak egy egyszerű érintésnek érezheti. engem viszont elbódít.

-        Biztos jól vagy? – kérdez újra én meg egy húzásra lenyelem a vizet, amit a kezembe adott.

-        Igen persze tényleg... – vágyom rá miután lenyelem. 

A srácok meg sem mernek szólalni mellettem, csak néznek jobbra meg balra. Muszáj visszazökkennem. Végül ő töri meg a kínossá váló helyzetet.

-        Akkor jó... hozhatok nektek valamit a víz mellé? 

-        három kólát kérünk és mi biztos, hogy francia krémest... Dáriusz te mit kérsz? – kérdezi Dan.

Felé fordítom tekintetem, majd a sütislapra nézek.

-        Ez a rumos süti, valódi rummal van, vagy aroma? – kérdezem. – Hogy hívnak? – szúrom be az újabb kérdést úgy, hogy meg sem várom a választ első kérdésemre.

Kedvesen elkuncogja magát. 

-        Aromával van és a nevem itt olvasható... – mutat a névtáblájára. 

-        Rien... szia én Dáriusz vagyok. – nézek egyenesen a szemébe. – Akkor a rumos sütemény jó lesz, köszönöm. – teszem hozzá és nem tudom levenni róla a szemem. 

Bólint és sarkon fordulva távozik, hogy összeszedje a rendelésünket. Dan oldalba bök, ami kellő időben és kellő erősséggel történik ahhoz, hogy visszatérjek a valóságba.

-        Bakker ez még ijesztőbb, mint a sztrókos jelenet! Te nem vagy semmi. Európában így ismerkednek? Nem biztos, hogy ez itt is beválik... – neveti el magát.

-        Nagyon fura voltam igaz? Őszintén nagyon tetszik Rien nem is értem mi ütött belém. Talán az iménti lefagyásom miatt van. Nem szoktam így viselkedni. – próbálom menteni a menthetőt.

-        Jól van nó para... tetszik neki. Bár nekem lenne ennyi merszem, hogy beszéljek Arakivan. – sóhajtja Eiki.

Ez egy remek lehetőség számomra, hogy eltereljem a témát inkább az ő irányába.

-        Araki a neve a srácnak akiről beszéltél? – térek is át rá. – És hol van?

-        Úgy tűnik ma nem dolgzik, vagy legalábbis nem látom, de ha látom megmutatom. Ha ez a srác tetszik neked akkor Arakitól eldobod az agyad, annyira jól néz ki. – ámuldozik róla.

-        Hűűű egyre jobban érdekel. Sajnálom, hogy nincs itt. Biztosan különleges, ha ennyire nagy hatással van rád. – próbálok érdeklő lenni, de csak Rien aurájára tudok gondolni.

-        Igen az. Kicsit olyan mint te...

-        Mint én?? – hökkenek meg ezen.

-        Igen, mármint nem viselkedésben és nem is hasonlít rád, csak különleges. A haja színe például teljesen fehér. Annyit ki tudtam deríteni, hogy fiatalkori trauma miatt őszült meg. – hallgat el hirtelen.

Rien lép ki a pult mögül tálcával a kezében és hozza a rendeléseinket. Igyekszem nem viselkedni furán, de azért gyakran rápillantok miközben lerakja elénk a tányérokat és italokat.

-        Jó étvágyat. – mondja kedvesen. 

A hangja is lenyűgöző, annyira tiszta és kellemes.

-        Köszönjük szépen. – húzom magam elé a sütit.

-        Ha bármit szeretnétek csak szóljatok. Remélem ízleni fog a sütemény Dáriusz. Az ízvilágát én bolondítottam meg egy kis titkos fűszerhozzávalóval. Majd várom a véleményed... – mondja kedves és elbűvölő mosolyával. 

-        Tényleg? – illatozom meg. – Azonnal kihat belőle az erőteljes fűszer, de azért egy embernek ezt nem illene kiéreznie, szóval nem teszem szóvá. – Isteni illata van, biztos az íze is az... – felelem.

Ismételten egy elbűvölő mosoly a jutalmam és egy biccentés. Nézem mosolyogva ahogy tovasuhan. Tuti bolondnak gondol, de szerintem Eiki és Dan is.

-        Na ez nekem nem menne. Annyiszor akartam már vele beszélni, de nem volt hozzá bátorságom. – sóhalyt Eiki és iszik a kólájából.

-        Miért nem? Mégis mit veszíthetsz azzal, ha randira hívod? – kérdezem érdeklődve és eszem egy falat sütit. – Uhh ez de finom... – adok hangot az ízének.

-        Mit? A méltóságomat, esetleg a maradék önbecsülésemet? Most komolyan. Sokkot kaptál vagy mit, de elmernéd hívni randevúra? – kérdezi érdeklődve, és nyilván egy nemleges választ vár tőlem, de ha már barátnak gondolom talán illene segítenem neki.

-        Igen! Simán miért is ne? Nem veszíthetek semmit, maximum nemet mond és annyi.

-        Ez komoly? -döbben le teljesen.

Majszolom a süteményt és bólintok.

-        Persze... – nyelek egy nagyot, hogy lemenjen a sütik. – Viszont akkor neked is meg kell próbálnod, áll az alku? – nézek Eikire aki szem látomást nagyon agyal. 

Nagy dilemma lehet ez számára. Dan lélegzetvisszafojtva várja s válaszát. Amíg rágódik leöblítem a finom süteményt.

-        Mondj már valamit! – szól rá Dan végül.

-        Oké! – rázza meg fejét. – Ha elhívod én is megteszem, de csak akkor, ha igent is mond.

-        Szóval még pozitív választ is ki kell varázsolnom belőle? Ez nem feltétlenül korrekt részedről. – mélázom el, de hát tényleg mit is veszíthetnék. – Jól van... – döntök.

Felállok és odasétálok hozzá. Háttal áll nekem éppen takarítja az egyik asztalt, amitől nemrég távoztak. Jó nagy kupit hagytak.

-        Nagyon finom a sütemény, amit te terveztél. Csodás ízharmóniát ad neki a kardamon különleges íze. 

Azonnal reagál hangomra és felém fordul a ronggyal a kezében.

-        Felsimerted a fűszert? – talán némileg meglepett arckifejezéssel áll előttem.

-        Igen, az édesanyám sok mindenbe tett, még levesekbe is... – hazudom.

-        Tényleg? Hát jó. Örülök, hogy ízlett... – fordul vissza munkájához.

-        Igen nagyon és azon gondolkodom, eljönnél e velem valahová, bárhová, ha itt végeztél. Egy ital, séta beszélgetés. Úgy tudom a héten már virágzik a cseresznye. Jó programnak tűnik...

Fura mód nagyon izgatottan várom válaszát. Persze benne van, hogy nemet mond, de én reménykedem, hogy nem fog. Ahogy eljut tudatáig, hogy valójában egy bókba csomagolt randira hívtam a fura tekintet ismét meglágyul, de mintha nem tudná mit is válaszoljon. Lehet totál lebőgés lesz?


Andro2020. 11. 21. 13:54:16#35864
Karakter: Devlin Keane
Megjegyzés: (Bakkecskémnek) VÉGE!


- Vigyél vissza… kérlek… - hallom meg Masaru hangját. Biztosan ki van merülve, ez a sok izgalom, meg minden nem tett jót neki. Hiszen még fel sem épült.
- Jól van, gyere – támogatom vissza az ágyáig.
Leültetem, adok neki egy pohár vizet, de csak pár kortyot iszik. Tényleg ki van merülve szegénykém, így ott maradok mellette. Ha neki mennie kell, én is megyek, ezt már régen eldöntöttem. A többi meg majd kitaláljuk utána. Elég pénzem van, hogy legyen egy kis házunk valahol egy kisváros környékén. Talán elmegyek tanítani, vagy akármi, hiszen a pénzünk nem fog örökké tartani. A jövőre is gondolnom kell.


~*~


A következő egy hét a lábadozással telik. Látom, hogy Masaru milyen keményen próbálkozik, és mennyire nem akarja, hogy bármiben segítsek neki, de mégsem boldogul mindennel. Én közben már kiválasztottam, hol fogunk lakni, meg is egyeztem a tulajjal, hogy bérbe adja nekünk a házát. Kedves fazon, egy idős úriember, akinek úgysincs ideje a kis házra. Kényelmesen el fogunk férni.
A cirkuszosok nagyon kedvesek Masaruval, de érződik, hogy már terhet jelent nekik. De senki sem mond semmit. Az indulás napján szó nélkül kapom fel a két bőröndöt, majd már éppen útnak indulnánk, amikor megpillantjuk Magnust. A démon tétován áll egyik lábáról a másikra.
- Hát te? - pislogok meglepetten.
- Veletek megyek - motyogja zavartan Magnus - Persze csak ha szabad.
Összenézünk Masaruval, majd az én kis bakkecském egyszerűen magához öleli a szobatársunkat.
- Még szép!


~*~


Egy évvel később


Egy kisebb tanyán rendezkedtünk be hárman. Kiderült, hogy Magnus nagyon jól ért az állatokhoz, nem csak a kígyókhoz. Én is találtam elfoglaltságot magamnak, a helyi gyerekeket tanítom akrobatikra. Persze csak bizonyok keretek között. De az állattartással, és a növényekkel is szépen keresünk. A helyieknek semmi bajuk, hogy hárman élünk, hamar befogadtak minket. Vendégszerető népek élnek errefelé, akik segítenek egymásnak, amiben tudnak. 
Aznap éppen az állatokat látom el, amikor meghallom Masaru üvöltését a házból. Mindent eldobva rohanok be, hogy megnézzem, mi történt. Talán elesett, vagy beleállt egy kés a kezébe? Vagy rosszabb?


- Mi történt?! - kérdem rémülten, ahogy beérek. Majd meglátom Masarut, megmaradt kezével a fejét fogja. A szarvai… eltűntek… - Masaru...
- Semmi baj... most már... minden rendben lesz… - tápászkodik fel a földről, ahol eddig térdelt. - Most már életem végéig veled lehetek…
- Masaru… - lépek oda hozzá. Magnus tapintatosan magunkra hagy minket. - Miért?
- Mert… te halandó… vagy… - mondja halkan, és odalép hozzám. - Nem akarlak elveszíteni. Veled akarok megöregedni, Devlin. Ezt már régóta tudom. Csak… féltem elmondani. Azt hittem…
- Hogy haragudni fogok, vagy elhagylak? - kérdem két kezembe fogva az arcát. Ő csak félénken bólint. - Való igaz, hogy nem örülök neki, amiért nem beszélted ezt meg velem, de… Nem tudok rád haragudni kis bakkecském. Tudod, hogy mennyire szeretlek, nem?
- Szarvak nélkül is? - kérdi könnyes szemekkel. - Még úgy is, hogy egy nap meghalok?
- Egy nap mind meghalunk. Te is, én is, még Magnus is – magyarázom. - De nem ez a lényeg, kincsem. Az a lényeg, hogy hogy éljük meg azokat az éveket, amik megadatottak nekünk. Érted már, kis bakkecském?
- Már nincsenek szarvaim – suttogja halkan, mire felnevetek. Ő csak döbbenten néz rám.
- Te mindig az én kis bakkecském maradsz, szarvakkal, vagy anélkül – hajolok közelebb hozzá. - Az irántad érzett érzéseim sosem fognak változni, Masaru.
Nem szól semmit, én pedig szintén nem mondok semmit. Nincs szükség szavakra. Egymást választottuk, együtt maradunk, amíg meg nem halunk. Óvatosan hajolok oda hozzá, majd lágyan megcsókolom azokat a kívánatos ajkait. Masaru nem tol el, csak viszonozza a csókot, miközben fél kezével átöleli a nyakam. Magamhoz húzom, majd egyszerűen felkapom, és minden tiltakozása ellenére a hálószoba felé indulok vele. Annyira szeretem, hogy nem tudnám szavakba önteni. De nem is kell, tudja, érzi, hogy mit jelent nekem. A világot, és mindent, ami azon túl van. És ez a legfontosabb.


Vége


Sado-chan2020. 10. 28. 18:12:19#35823
Karakter: Akuo Masaru (Akuma)



Már alig vagyok magamnál, mikor érzem, hogy Shan hátra hőköl. Kell egy kis idő, hogy magamhoz térjek. Devlin Shannal viaskodik
- Devlin… - nyöszörgöm
Nem hagyhatom, hogy miattam essen baja, vagy ennél is rosszabb... miattam ne haljon meg senki, főleg ne ő
- Vidd ki innen Masarut! - mit? Azt már nem!
Hiába tiltakozok, Magnus nem engedi, hogy beszálljak. Shan is észre veszi az akciót, de Devlin vissza rántja. Magnus az egyik fa alatt rak le, hogy vissza menjen segíteni. Bentről éktelen üvöltözés hallatszik, én csak kapkodom a fejem tehetetlenségemben.
Hamarosan megkötözve vezetik ki a dühöngő bestiát, aki még mindig csak mondja a magáét

- Engedjetek el! Engedjetek el, ha jót akartok! - üvölti ezúttal már emberi nyelven- Ti csak emberek vagytok! Rohadék emberek! Kinyírlak titeket, és te leszel az utolsó, Masaru!-fordul felém. Én csak rémülten és kicsit még kábán meredek rá. Mit tettem, amivel kiérdemeltem a haragját?- Te rohadék áruló! Elárultad a fajtádat, nem vagy jobb, mint a többiek! Mocskos áruló, hogy dögölnél meg! Eladtad magad az embereknek, mint egy olcsó kis háziállat, de ezért még megfizetsz! Úgy fogsz járni, mint a többiek! Ne hidd, hogy megszabadulsz tőlem!

A rémület lassan haragba csak át. Hogy jön ő ahhoz, hogy ócsárolja az embereket? Hogy jön ahhoz, hogy azt mondja, eladtam a lelkem?!
Felállok és közelebb megyek hozzá. Az egész testem remeg, a patáim helyén mintha ólomgolyók lennének...
Mintha nem is lennék ura a testemnek, minden erőnet össze szedve pofozom fel a nyomorultat
Észre sem veszem igazán a tömeg reakcióját, cseppet sem érdekel, még Devlin arckifejezése sem. Egyetlen érzés jár át ezúttal, a harag.
- Sosem adtam… el magam… - sziszegem emberi nyelven, hogy mindenki értse. Azt hiszem most tör elő belőlem minden, amit eddig elfolytottam. Düh, keserűség, félelem, magány...- Én magam… választottam… ezt az… életet. És neked… nincs… sosem volt… jogod, hogy… emiatt bárkit is… árulónak bélyegezz! Nem vagy más… mint egy… gyilkos, Shan… és… igazából csak… sajnálni tudlak… amiért… ilyen mélyre… süllyedtél. De nem hagyom… hogy megszabd… hogy éljek… Ha pedig… bántod Devlint, akkor… azt nem… úszod meg… Megértetted? Soha többé… nem akarlak… látni…
- Masaru… Én… én nem úgy… nem úgy gondoltam, én…
Nem foglalkozom Shan szavaival. Én bíztam benne. Tényleg... de azok után, amit velem művelt... oda a karom, oda az otthonom, és majdnem a szerelmem is. Képtelen vagyok akár csak még egyszer szóba állni vele, nem hogy megbocsátani...

Devlin karjai közt lelek menedéket. Mindenem remeg, nem érzem jól magam... nem akarok itt lenni...
Nem akarom, hogy még ennél is szánalmasabbnak tartsanak, így csak akkor engedem ki a könnyeim, mikor mr senki sem láthat

- Annyira féltem… - kapaszkodok belé minden erőmmel - Annyira féltem, hogy… meg fog ölni téged…
- Már nem tud ártani nekünk – suttogja miközben nyugtatgatni próbál - Nagyon bátor voltál az előbb. Ki sem néztem volna belőled, hogy képes vagy képen törölni és ilyeneket mondani neki. Én kis bakkecském, te mindig meg tudsz lepni.

Hallom, hogy elviszik, de nem foglalkozok vele. Fáradt vagyok és fázom...
- Vigyél vissza...kérlek...
-jól van, gyere-támogat az ágyamig. Leültet, majd ad egy pohár vizet, ám pár kortynál többet nem tudok magamba erőltetni. Legszívesebben világgá szaladnék, ha lenne erőm hozzá...

.oOo.

A következő egy hét a lábadozásról szól, lassan össze szedem magam, próbálkozok ellátni magam a megmaradt kezemmel, de sajnos nagyon sok mindenre képtelen vagyok...annyira kellemetle mindenben segítséget kérnem...
A többiek kedvesek, elmondják szinte minden nap, hogy mennyire fogok hiányozni nekik, de érzem, hogy már csak teher vagyok a számukra.
Lassan itt a búcsú ideje. Vegyes érzelmek ülnek ki az arcokra. Nincs sok holmink, egy-egy bőrönd csupán, így kicsit nyugodtabb szívvel bízom Devlinre az enyémet. Már épp indulnánk, mikor Magnus utánunk szalad
- Hát te?- pislog Devlin
-Veletek megyek- motyogja zavartan a démon- persze csak ha szabad
össze nézünk, majd magamhoz ölelem
- Még szép!

.oOo.


1 évvel később...

Egy kisebb tanyán rendezkedtünk be hárman. Kiderült, hogy Magnus nagyon jól ért az állatokhoz, nem csak a kígyókhoz...

Devlin az állatokkal foglalkozik, így csendben fordulok Magnushoz
- A segítséged kellene...
- Mi történt?
- Semmi, csak...tudod...Devlin ember, halandó lény...
- Változtassam démonná?
- Ne.. inkább...van rá mód, hogy én legyek olyan, mint ő?
- De akkor meg fogsz halni!- kerekednek el a szemei rémülten
- Tudom. De már döntöttem. Vele szeetném leélni az életem. Az egészet!
- Ám legyen- sóhajtja keserűen- de remélem tudod, hogy ezzel minden képességedet elveszted, és ezt semmi és senki sem képes vissza adni
- Tudom.-bólintok elszántan. Nem érdekel más, csak a szerelmem! Elém áll és két kezébe fogja a szarvaimat. Forróság önti el az egész testem, majd szörnyű fájdalom. A szarvaim recsegnek a kezei közt, majd egy pillanat alatt porladnak el. Bár próbálom csendben tűrni, a fájdalomtól végül mégis felüvöltök...

-Mi történt?!- szalad be Devlin rémülten- Masaru...
- Semmi baj... mostmár... minden rendben lesz...- állok fel- most már életem végéig veled lehetek...


Andro2020. 08. 29. 10:47:50#35787
Karakter: Devlin Keane
Megjegyzés: (Bakkecskémnek)


Masaru hirtelen sikoltozni kezd, mint akinek lidérces álmai vannak. Odaugrom hozzá, csitítani próbálom, simogatom az arcát, átölelem, megcsókolom többször is, mire lassan magához tér. Egészen megijesztett, tisztára magánkívül volt. 
- Kicsim... szerelmem… - nyugtatom halkan, mire végre rám néz. Úgy tűnik, realizálja, hogy ott vagyok mellette.
- Devlin... el akarok menni innen... messzire... félek itt... Shan meg fog ölni... téged pedig… - dadogja rémülten. Szó nélkül ölelem magamhoz, és érzem, ahogy lassan megnyugszik.
- Amint lehet, tovább állunk, de most pihenned kell, sokat. Még nem vagy olyan állapotban, hogy elindulhassunk... - fektetem vissza, mire lassan elalszik. Mellé fekszem és én is lassan álomba szenderülök.


~*~


Reggel arra ébredek, hogy Magnus felettünk áll egy tálcával a kezében és ébresztget minket.
- Oh… köszönjük – pislogok, Masaru még csak éppen magához tér.
- Nincs mit... - fészkeli magát az ágyába. - Majd beszélni szeretnék veled- biccent felém, majd a következő pillanatban már újra a kígyójával foglalkozik. Sejtem, miről lehet szó. Ezek szerint megtudott valamit.
- Magnus...
- Igen? - fordul újra felénk.
- Hiányozni fogsz… nagyon... majd... majd eljövünk és megnézzük az előadásodat...
- Még ne búcsúzkodj...még ne… - harap az ajkába. Nem igazán láttam még őt szomorúnak, most mégis olyan elveszettnek tűnik. Hátat fordít nekünk, hogy ne lássuk, de elég jó a hallásom, hogy halljam csendes szipogását.
Masaruba úgy kell pár falatot belediktálnom, de nekem hála eszik. Megértem, miért ilyen. A reggeli után sétálni viszem. Vigyázok rá, nem engedem el magam mellől, főleg most nem. A többiek kíváncsian bámulnak minket, én meg Shant keresem a tekintetemmel, de nem találom. Nyugtalanító érzés, mert tudom, hogy figyel valahonnan. Masaru is olyan szomorúnak tűnik, olyan riadtnak. 
- Mi bánt, édesem? - kérdem végül.
- Mit? Semmi, csak... elgondolkodtam – hebegi, de olyan hangon, hogy tudom, hazudik. De nem kérdezek rá.
- Ne gondolj rá… és a távozásra se... csodás életünk lesz nélkülük is, ígérem!
- Nekem már attól csodás életem van, hogy veled vagyok – fordul szembe velem, hogy megcsókolhasson.
- Most már ideje vissza mennünk – súgom két csók között. A többiek egyáltalán nem érdekelnek. - Magnus biztosan megnyugodott már.
- Igen – bólint. - Igazából... most láttam először sírni… - erre csak bólintok. 


Mikor visszaérünk, leültetem Masarut az ágyra, adok neki egy pohár vizet és magára hagyom. Remélem, nem tart sokáig a dolog. Magnus a kocsitól nem messze vár ránk, de int, hogy menjünk egy kissé távolabb, hogy senki se halljon minket. A táboron kívül állunk meg, de látom, hogy Magnus fülel. Az ő hallása élesebb, mint az enyém. Egy ideig hallgatózik, de aztán úgy tűnik, megnyugszik, mert nincs senkit a közelünkben. Kétlem, hogy Shan most nyomozna utánunk. 
- Igazad volt – mondja Magnus. - Körbenéztem a mutatvány helyszínén és felfedeztem Shan mágiájának a nyomát. Nem éppen az a fajta, amit a faunok használnak. Elég gyilkos szaga volt. Az a fejsze nem véletlenül szabadult el, szerintem Shan szándékosan intézte így, mindössze félrement a mutatvány.
- Szóval Shan tényleg meg akarta ölni Masarut és próbálta véletlen balesetnek beállítani – állapítom meg. - Ez egybevág azzal, amit a haverom is mondott Shanról.
Magnus kíváncsian rám néz, mire megmutatom neki a cikkeket. Még mindig a telefonomban őrzöm őket. A démon figyelmesen végigolvassa őket, majd bólint, hogy megértette.
- Shan veszélyes – jegyzi meg egyszerűen. - És ha engem kérdezel, nem is teljesen normális. A faunok alapvetően békés lények, de Shan háborodott.
- Szemmel kell tartanunk őket, mind Masarut, mind Shant – mondom. - Nincs kétségem, hogy Shan újra fog próbálkozni, hiszen a riválisa még él. Bár kíváncsi lennék, hogy mi visz rá egy alapvetően igen tehetséges faunt arra, hogy gyilkoljon. A faunok csak nagyon végső esetben folyamodnak erőszakhoz.
- Féltékenység, irigység, gyerekkori rossz élmények – sorolja Magnus. - De ettől még nem szeretném, ha Masarunak baja esne. Végtére is, ő… - elharapja a mondat végét. - Mindegy, jobb, ha visszamész hozzá, mielőtt még nagyobb baj történhetne. Én szemmel tartom Shant.
- Köszönöm, Magnus! Igazi barát vagy – mosolyodom el hálásan, mire ő csak elfordult, de látom, hogy halványan elpirul. 



Mikor visszatérek a kocsiba, Masaru az ágyon ül, de mintha nem is ott járna gondolatban. Leülök mellé, és lágyan megsimogatom a hátát. Végre magához tér.
- Csak én vagyok, ne aggódj. - szólalok meg, finoman magamhoz ölelve őt.
- Mit mondott?
- Majd ha megerősödsz – csóválom a fejem. Még nincs olyan állapotban, hogy ilyen információkat megosszak vele. - Nem akarlak ezzel is felzaklatni
- Erősebb vagyok, mint hiszed – szívja fel magát dühösen. Ilyenkor olyan zabálnivalóan édes tud lenni.
- Tudom kicsim – simogatom meg az arcát –, de ezt bízd ránk, kérlek...
- Hát jó… - sóhajt fel megadóan. - Mikor kötik át? - néz a fáslikra.
- Ebéd idő után, addig pihenj! - mondom.
Masaru végre elalszik, én pedig még egy ideig tépelődöm, mielőtt elmennék enni. Igazából, félek őt itt hagyni, mert Shan elég ravasz. Mi lesz, ha kijátssza Magnust? De az éhségem erősebbnek bizonyul. 


Ebéd közben nem vagyok túl beszédes, alig szólok pár szót, pedig a többiek igencsak kérdezgetik, mi van Masaruval. Aggódónak tűnnek, de szerintem inkább azt várják, mikor húz már el innen. Nem válaszolok, csak a tányérom fölé hajolok, de alig tudok leerőltetni pár falatot. Shant sehol sem látom, a többiek szerint annyira megrázta, ami Masaruval történt, hogy bezárkózott a kocsijába. De különösképpen miatta nem aggódnak. Annál inkább hisztiznek azért, hogy így mi lesz a kimaradt számmal, amiben Masaru és Shan együtt léptek volna fel. Képmutató bagázs! 
Hirtelen Magnust pillantom meg, amint aggodalmas arccal siet felém. Rossz előérzetem van, így felpattanok.
- Shan megszökött – mondja halkan, hogy csak én halljam. - Mialatt egy pillanatig másfelé figyeltem, sikerült eltűnnie.
- Gyerünk! - mondom, a tányéromat ledobva, nem törődve senki szitkozódásával. Csak Masaru forog a fejemben. Shan biztosan a lakókocsink felé igyekszik.
Magnus szorosan a nyomomban lohol, pedig démon lévén biztosan gyorsabb nálam. Mikor odaérünk, nemes egyszerűséggel feltépem a lakókocsi ajtaját és amit odabenn látok, attól egy pillanatra lesokkolódom. Shan Masaru fölött térdel és éppen fojtogatja. Egy szemvillanásnyi gondolkodás után odairamodom és rávetem magam a faunra. Meglepődik, de aztán egyik kezével belém kapaszkodva egyszerűen lelök magáról. Elfelejtettem, hogy a faunok erősebbek egy átlagembernél.
- Szóval megjött a kis szeretőd, mi, Masaru? - sziszegi vérvörös szemekkel Shan. - Éppen ideje. Előbb őt intézem el, akkor láthatod, hogy nyuvad ki ez a nyavalyás emberi teremtés.
- Devlin… - nyögi Masaru, de nincs időm rá figyelni.
Shan nekem esik, és épphogy el tudok ugrani a szarvai elől. Magnus az ajtóban áll, szemmel láthatóan be akar avatkozni, de tudja, hogy a hely túl szűk. Ráadásul nem akarja, hogy bajunk essen.
- Vidd ki innen Masarut! - ordítom, ahogy elgurulok egy újabb támadás elől.
Magnus biccent, majd minden ellenkezése dacára felnyalábolja a kedvesemet és amilyen gyorsan csak tudja, az ajtó felé siet vele. Shan észreveszi őket, utánuk akar menni, de belekapaszkodom hátulról a nyakába, így tartva őt vissza. Shan próbál magáról lerázni, én meg úgy érzem magam, mint egy vad rodeón, de nem tágítok. Shan a hátával az egyik polcnak löki magát, mire felkiáltok a fájdalomtól, de nem eresztem el.
- Eressz el, ember! - ordít vadul Shan. - Eressz el, és akkor ígérem, nem fogsz sokat szenvedni.
- Azt lesheted, te gyilkos vadállat! - kiabálom vissza. - Nem hagyom, hogy a többiek után Masarut is kinyírd! Többé nem ölsz meg senkit, de elmebeteg dög!
- Te ezt nem értheted! - üvölti a faun. - Te csak egy ember vagy! Megöllek, és a Masaru végig fogja nézni! Kinyírlak mindannyiotokat!
Újra és újra nekilök a polcnak, ami recsegni-ropogni kezd. Mindenem fáj, de nem engedem el. Egyre erősebben kapaszkodom, miközben körbenézek, de nem találok semmit, amivel árthatnék neki. Végül sikerült lelöknie magáról, én meg a földre kerülök. Shan ott magasodik fölöttem, a szemei vérben forognak, miközben vigyorogva néz rám. Éppen felemeli a patáját, hogy rám taposson, amikor mint a villám, valami átcikázik a kocsin és leteríti Shant. Mikor felocsúdok, Magnust pillantom meg, aki komor arckifejezéssel térdel a faunon és leszorítja. Shan kapálózik, üvölt, átkozódik, sikít, de semmi sem segít. Kell pár pillanat, míg összeszedem magam, de aztán kötelet keresek és segítek megkötözni Shant. Közben hallom, hogy odakinn kész tömeg gyűlt össze, sőt, az erőművészünk is bemerészkedik. Herkules segítségével sikerült teljesen lefogni a faunt. Mikor kivezetjük, még nagyon kapálózik és olyan kifejezések hagyják el a száját, amikbe még én is fülig vörösödöm. 
- Engedjetek el! Engedjetek el, ha jót akartok! - üvölt torka szakadtából, immár emberi nyelven. Nagyon jól beszéli, meg kell hagyni. Teljesen kikelt magából, alig bírjuk lefogni. - Ti csak emberek vagytok! Rohadék emberek! Kinyírlak titeket, és te leszel az utolsó, Masaru! Te rohadék áruló! Elárultad a fajtádat, nem vagy jobb, mint a többiek! Mocskos áruló, hogy dögölnél meg! Eladtad magad az embereknek, mint egy olcsó kis háziállat, de ezért még megfizetsz! Úgy fogsz járni, mint a többiek! Ne hidd, hogy megszabadulsz tőlem!
Masaru döbbenten áll, de ahogy Shan beszél, az arca egyre sötétebbnek tűnik. Remegő lábakkal feláll a székből, ahol eddig ült a többiek gyűrűjében, majd lassan odalép Shanhoz. Mielőtt reagálhatnék, felemeli a kezét és visszkézből pofon vágja a faunt. Mindenki meglepődik, még Shan és Magnus is. Való igaz, nem hittem volna, hogy Masaru képes lesz megütni valakit.
- Sosem adtam… el magam… - mondja Masaru, kissé törve a nyelvünket. A hangja bár halk, de hideg és árad belőle az elfojtott düh. - Én magam… választottam… ezt az… életet. És neked… nincs… sosem volt… jogod, hogy… emiatt bárkit is… árulónak bélyegezz! Nem vagy más… mint egy… gyilkos, Shan… és… igazából csak… sajnálni tudlak… amiért… ilyen mélyre… süllyedtél. De nem hagyom… hogy megszabd… hogy éljek… Ha pedig… bántod Devlint, akkor… azt nem… úszod meg… Megértetted? Soha többé… nem akarlak… látni…
- Masaru… - suttogja Shan döbbenten. - Én… én nem úgy… nem úgy gondoltam, én…
De Masaru nem törődik vele. Látom, hogy fáradt, így Shant átadom a többieknek, én pedig a faunhoz sietek. Átölelem, ő pedig a karjaim közé fészkeli magát. Érzem, hogy remeg, ki van merülve, dühös, fél és retteg. Halkan szipog, és nem nézi, ahogy elvezetik Shant. Csak akkor enged szabad folyást a könnyeinek, amikor már csak ketten vagyunk. 
- Annyira féltem… - nyöszörgi halkan, miközben összekönnyezi az ingemet és egyetlen kezével belém kapaszkodik. - Annyira féltem, hogy… meg fog ölni téged…
- Már nem tud ártani nekünk – suttogom halkan, lágyan simogatva a hátát. - Nagyon bátor voltál az előbb. Ki sem néztem volna belőled, hogy képes vagy képen törölni és ilyeneket mondani neki. Én kis bakkecském, te mindig meg tudsz lepni.
Nem szól semmit, csak bújik hozzám, mintha nem tehetné meg már ezek után. Hallom, hogy szirénáznak a rendőrautók, de nem érdekel. Most csak Masaruval akarok foglalkozni.


Sado-chan2020. 08. 10. 21:19:45#35771
Karakter: Akuo Masaru (Akuma)
Megjegyzés: Szerelmemnek


 - Értem… - suttogom erőtlenül. - Köszönöm…
- Magunkra hagynának minket? Masarunak pihenésre van szüksége, és ez a tömeg nem tesz jót neki.
- Természetesen – biccent, majd magunkra hagynak. Ketten maradunk, de olyan egyedül érzem magam a gondolataimmal. Devlint nézem, de gondolataim messze járnak. Ez az egész csak egy álom... nem lehet valós... még mindig érzem a karom... nem lehet, hogy nincs már...
Próbálom mozgatni, de természetesen semmi... egy korcs vagyok már csak, semmi több.
Devlin remegve feláll mellőlem, majd vizet hoz. Nem vagyok szomjas, de hagyom, hogy megitasson.
- Igyál- suttogja remegő hangon. Miután végzek magához ölel. Fáj, de nem mozdulok... tudom, hogy neki is fáj... nem akarom, hogy miattam szenvedjen... nem érek annyit... már nem...
- Nem hagylak magadra, ne félj! - suttogja a hajamba. - Nem hagyom, hogy bajod essen. Én… én… azt hittem, hogy… meghaltál… - érzem, hogy egész teste remeg- Nem tudom… nem tudom, mi lett volna velem, ha… ha… ha elveszítelek…
- Devlin… - nyöszörgöm. Hogy kellhetek neki ezek után is?- Én… én már… semmire sem vagyok jó…
- Ez nem igaz – lehel csókot a hajamba. - Gondoskodom rólad, és mindig melletted leszek, kis bakkecském.
- De… hasznavehetetlen vagyok. Én… soha...soha többé… nem fogok tudni… se zenélni, se… se… zsonglőrködni, és… és talán… varázsolni sem… Ugyan… mi hasznomat… látnád?-szipogom
- Masaru – a markába fogka az arcom. A könnyektől semmit sem látok- Szeretlek! Mindig is szerettelek, és ez sosem fog változni. Nem érdekel, hogy elvesztetted a karod, ez az irántad érzett érzéseimen semmit sem változtat, érted? - bólintok, de nem nyugtatnak meg a szavai. Most még így érez...de mi lesz később? - Nekem te még mindig ugyanaz a Masaru vagy, aki voltál. És egyébként is, ha felgyógyultál, én is itt hagyom a cirkuszt.
- Micsoda?! - kérdem rémülten- De… miért? Itt… itt… jó helyed van, és… nem kellene egy ilyen… nyomorékkal törődnöd, mint… én… - próbálok szabadulni a kezei közül. Miattam nem áldozhatja fel az éltét...ez a cirkusz az otthona...
- Azért törődöm veled, mert én akarom. Mert szeretlek, és fontos vagy nekem.
- Még… így is? - nem kellhetek neki így is... csak kolonc vagyok, semmi több
- Még így is. Veszünk egy kis házat az erdőben, amilyenről beszélgettünk. Én majd gondoskodom mindkettőnkről, te meg vezethetnéd a háztartást. Mit szólsz hozzá? Persze… csak ha te is szeretnéd.

Túl szép, hogy igaz legyen. Elképzelem, de a szívem sajdul bele... önzőség lenne a részemről. Boldog élete lehetne valaki más mellett, társra lelne benne, nem koloncra. Mégis... halálosan rettegek, hogy magamra hagy... hogy elege lesz belőlem... nem élném túl...
Végül elfektet az ágyon és betakargat. Igyekszem kiélvezni minden érintését, mmintha az lenne az utolsó... talán tényleg az...
Végül elnyom az álom. Nem merek elaludni, de a testem ellenkezik, így végül engedek neki. Álmomban Devlin áll előttem egy másik alakkal. Kiáltok neki, de nem hallja a hangoma. Új társa karjaiban talál boldogságot, engem pedig szép lassan elfelejt...

Sikoltozva riadok fel. Kell egy kis idő, hogy fefogjam, hol vagyok, hogy Devlin mellettem áll és nyugtatgatni próbál. Az arcomat simogatja, puha csókokkal borít, de igazán ez sem jut el a tudatomig... sokkos állaotban kapkodom a levegőt
- kicsim... szerelmem...- nyugtatgat. Lassan magamhoz térek... már a hangját is hallom
-Devlin... el akarok menni innen... messzire... félek itt... Shan meg fog ölni... téged pedig...- dadogom. Nem fejezem be. Devlin magához ölel, szívverése üteme lassan megnyugtat
-amint lehet, tovább állunk, de most pihenned kell, sokat. Még nem vagy olyan állapotban, hogy elindulhassunk..-fektet vissza. Félve alszom vissza.

Másnap reggel Magnus ébreszt minket egy tálca reggelivel
- oh..köszönjül- pislog Devil, én még csak ébredezek
- nincs mit... -fészkeli magát az ágyába- majd beszélni szeretnék veled-biccent Devlin felé, majd a következő pillanatban már újra a kígyójával foglalkozik
- Magnus..
- igen?-fordul újra felém
- hiányozni fogsz...nagyon... majd... majd eljövünk és megnézük az előadásodat...
- még ne búcsúzkodj...még ne...- harap az ajkába. Nem sokszor láttam őt szomorúnak, de most... olyan mint egy embergyerek, aki elvesztett kedvencét gyászolja. Hátat fordít nekünk, hogy ne lássuk, de elég jó a hallásom, hogy halljam csendes szipogását.
Nincs étvágyam ezek után, de Devlin rá vesz, hogy legalább néhány falatot egyek. Kell, hogy megerősödjek. Miután már nem tud több ételt belém tömni felnyalábol és sétálni visz. Szorosan belém karol, mintha a lábamat veszítettem volna el... bár igazából nagyon jól esik a támogatása. Nélküle elvesznék, mégis szorongással tölt el... nem hagyadkozhatok mindenben rá...
- mi bánt, édesem?
- mit? Semmi, csak... elgondolkodtam- hebegem
- ne gondolj rá...és a távozásra se... csodás életünk lesz nélkülük is, ígérem!
- nekem már attól csódás életem van, hogy veled vagyok- fordulok vele szembe, hogy csókot lophassak
- most már ideje vissza mennünk- súgja két csók közt- Magnus biztosan megnyugodott már..
- Igen- bólintok- igazából... most láttam először sírni...-erre csak bólint. Biztos őt is meglepte...

Mikor vissza érünk leültet az ágyra, majd hoz egy pohár vizet és magamra hagy. Vajon mit mondhat neki Magnus? Nyilván a történtekről beszélnek... olyan lehetetlen az egész... az eszem fel sem fogja igazán... ez... mintha nem is velem történt volna... minth csak az újságban írtak volna róla... vagy csak egy álom lenne. Persze mikor moztítanám a karom mindez szerte foszlik, s villámcsapásként ér a valóság. Nem egy idegent talált el a fejsze, nem egy ismeretlen artista vesztette el a karját, hanem én.... pedig senkinek sem ártottam... főleg nem neki. Alig ismerem... semmit sem tudok róla, és úgy hiszem, ő se rólam... akkor meg miért?...
Devlin lágy simogatása ráz fel
- Csak én vagyok, ne aggódj-ül mellém, majd finoman magához ölel
- mit mondott?
- majd ha megerősödsz-csóválja a fejét- nem akarlak ezzel is felzaklatni
- erősebb vagyok, mint hiszed- szívom fel magam
- tudom kicsim-simogatja az arcom-de ezt bízd ránk, kérlek...
- hát jó...-sóhajtom- mikor kötik át?- nézek a fáslikra
- ebéd idő után, addig pihenj-végül is, mást úgyse tehetek...

Már épp álomba merülnék, mikor meleg kezeket érzek a vállamon, melyek lassan a nyakamra csúsznak. Félálomban először fel sem fogom mi történik, de a szorításra azonnal kipattannak a szemeim. Shan, vérben úszó tekintettel, ajkai sátáni vigyorba kúsznak, gyönyörű arca a szokottnál is rémisztőbbre torzul
Rémülten sikoltanék, ha tudnék, megmaradt karommal jobbra-balra csapkodok, őt is megsebesítem, de nem is reagál rá
- Sosem vétem el a sélt- sziszegi- a csinos kis nyakadat kellett volna elmetszenem, na nem baj, ami késik nem múlik!
Devlin, merre vagy?! Nem akarok meghalni...még nem!


<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5. 6. 7.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).