Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5. 6.

Andro2018. 04. 12. 11:09:32#35448
Karakter: Devlin Keane
Megjegyzés: (faunomnak)


Átölel, szorosan tart, mint aki attól fél, hogy eltűnök. Pedig nem hagyom magára. Percekig szótlanul kapaszkodunk egymásba, majd homlokon csókolom és kibontakozom az öleléséből.
- Lassan ideje lenne keresni valamit vacsorára, aztán eltennünk magunkat holnapra – simítom ki Masaru kósza tincseit az arcából. Aztán felállunk, és kézen fogva indulunk el a sátrakhoz.
Shan ismét előadja magát, nevetgél, a lányok kuncognak, de tudom, hogy ez nem folytatódik így tovább. Holnapra megunják. Viszont van valami a faunban, ami nyugtalanít. A faunok alapvetően bohókás és hangos népek, de Shan mintha túlságosan is erőlködne. Mint akivel nincs minden rendben, vagy rejteget valamit. Nem tetszik ez nekem, de nem tudom pontosan megfogalmazni a kételyeimet. Hamar ott is hagyjuk a társaságot, és inkább visszamegyünk a helyünkre. Jobb így, így Masaru sem idegeskedik annyit, bár látom, hogy valami gyötri.
- Min gondolkodsz? - kérdem, megborzolva a haját.
- Sok mindenen... a közös fellépésen Shannel, kettőnkön, a cirkuszon… mond, pontosan mi fogott meg bennem? - fordul az oldalára, és rám néz. A kérdés váratlanul ért, hirtelen köpni-nyelni nem tudok, de igyekszem rá válaszolni.
- Nem is tudom…  - vakargatom a tarkóm elgondolkodva. - Nem tudom szavakba foglalni… azt hiszem a közvetlenséged, és az a szeretet, amivel mások felé nyitsz. Hogy ennyi rossz dolog után is képes vagy önfeledten mosolyogni – válaszolom végül, Masaru pedig csak hatalmas szemekkel néz rám, miközben a hátát simogatom. Úgy tűnik, meglepte a válaszom. 
- Köszönöm Devlin… fogalmad sincs, mennyit jelent ez nekem – simít végig az arcomon, majd megcsókol.
- Örülök, hogy felvidítottalak – viszonzom a csókot. Legalább emiatt nem kell aggódnia. Szeretem őt, és sosem akarom elengedni, amíg csak élek. - De most már aludjunk. Késő van már.

Reggel, mikor felébredek, Masaru már ébren van és engem figyel. A kis csibész. Ránézek, majd elmosolyodom.
- Jó reggelt, bakkecske…
- Neked is, Devlin -  kuncog. - Ki kellene találnom neked is valami becenevet, nem ér, hogy csak te hívsz azon
- Hajrá! - kelek fel, majd nyújtózom egyet. Az ágy túl kicsi két személynek, de ez van. A kis démonunk meg már sehol sincs, úgy tűnik haza sem jött. Talán nem akart minket zavarni.
Megmosakszunk, felöltözünk, majd útnak eredünk. A reggelizőhelyen Shant már nem igazán ugrálják körül, sőt, mintha néhányan kissé távolságtartóak lennének vele szemben. Ez furcsa, és ahogy látom, Shan sem igazán boldog. Kíváncsi vagyok, mi történhetett tegnap este, hogy így megváltozott a hangulat, de nem törődöm vele. Masaru úgy tűnik, boldog a helyzettől, így nem akarom elrontani az örömét, de úgy döntök, gyakorlás előtt utánaszimatolok kissé az új faunnak. Van néhány ismerősöm a szakmában, akik talán már hallották a nevét. Talán a megérzéseim hibásak, de sosem lehet tudni. 

Kényelmesen megreggelizünk, majd mindenki megy a dolgára. Én a cirkuszsátorba igyekszem, hogy gyakoroljam a számomat. Habár biztos vagyok magamban, de nem szeretnék baleseteket az esti műsorban. Az elronthatja a közönség hangulatát. Előtte azonban előkapom a mobilomat, és tárcsázom az egyik legjobb barátom, Frank számát. Ő igazi nagymenő a szakmában, szinte mindenkit ismer, akit illik és muszáj. 
- Szia Frank! - szólok bele, mikor felveszi. - Nem zavarlak? Devlin vagyok.
- Devlin! Ezer éve nem hallottam a hangodat! Hogy vagy, pajtás? Minden rendben? - kérdi. - Merrefelé vagy most, melyik társulatnál?
- Írországban vagyok jelenleg – válaszolom –, a szülővárosomnál. Hallottál már a Grand World Cirkuszról, gondolom.
- Igen, hát persze, az öreg Alfie cirkusza – nevet Frank. - Jó fej az öreg, csak néha fura. Ezek szerint sikerült megtelepedned.
- Hála égnek igen – mondom. - Figyelj, Frank, egy szívességet kérnék tőled, ha nem nagy gond.
- Mondjad, haver, neked bármit, azok után, amit értettem tettél anno – vált komolyra. Pedig nem is tettem igazán nagy dolgot, csak éppen kisegítettem egy picikét anyagilag, amikor megszorult.
- Nem ismersz egy Shan nevű faunt? - kérdem óvatosan. - Nemrég csatlakozott hozzánk, de van valami fura vele kapcsolatban. Nem tudom megmagyarázni mi, de mintha megjátszaná magát. A faunok alapvetően is bohókás népek, de ez az egy mintha nem igazán lenne önmaga.
- Shant mondtál? - kérdez vissza Frank, a hangjában pedig van valami, ami nem tetszik. - Hallottam róla, de nem túl szépeket. Ha jót akarsz magadnak, elkerülöd, mert nem…
Frank beszélni kezd, én pedig dermedten hallgatom. Még néhány cikket is küld nekem e-mailben, amit meg is nézek, amint elbúcsúzunk egymástól. A legrosszabb gyanúm igazolódik be, de úgy döntök, erről nem szólok még Masarunak. Nem addig, míg vége nincs az előadásnak. Csak remélhetem, hogy nem történik valami baj. 

~*~

Az előadás remekül megy, a számom is hatalmas sikert arat, bár nem én vagyok a fő attrakció. Ennek ellenére is hatalmas tapssal jutalmaznak, talán a ritka, hármas hátra szaltó miatt, amit gondosan begyakoroltam. Izzadtan, fáradtan fogadom a tapsot, majd odalenn a gratulációkat és a hátba veregetést. Gyorsan lemosakszom, hogy láthassam Masaru és Shan számát is, hiszen kíváncsi vagyok, hogy az új faun mivel rukkol elő. Bár kétlem, hogy az első alkalommal történne bármi is, de sosem lehetünk semmiben biztosak ugyebár.
Ami a színpadon történik, szinte meg sem lep annak fényében, amiket Frank mondott nekem. Ezek szerint Shan tényleg csak másolni tud, bár tény, hogy vannak képességei, de közel sem olyan felkészült, mint Masaru. Mikor hátrajönnek, Masaru megpillant engem, majd hozzám siet.
- Láttad? - kérdi Shanra mutatva, akit ismét mindenki körbeugrál. - Honnan tudta, mire készülök?
- Én tudom – mondom, mire Masaru értetlenül néz rám. - Menjünk kicsit arrébb, nehogy más is meghallja. Mutatni akarok valamit, és jobb, ha leülsz és idegileg felkészülsz, mert nem túl szép.
- Megijesztesz, Devlin – néz rám riadtan, de követ ki a sátorból, hogy végre magunk lehessünk.
Visszamegyünk a lakókocsihoz, ott úgy sincs most senki, majd az ágyra ülve mesélni kezdek neki arról, amit Frank mondott.
- Felhívtam egy ismerősömet, aki szinte mindenkit ismer a szakmában – kezdem. - Mikor megemlítettem neki Shant, azt mondta, jobb, ha távol tartjuk magunkat tőle. A mi kis újoncunk az elmúlt három évben vagy tizenkét különböző cirkusznál fordult meg és mindenhol történtek… furcsa balesetek. Főleg a faunokkal, de nem volt ritka, hogy emberekkel is, leginkább tűznyelőkkel, vagy zsonglőrökkel. A furcsa, hogy minden balesetnél Shan jelen volt, és utána hirtelen felszívódott. Ráadásul, mint a barátom megtudta, a mi kis Shanunk előszeretettel kémkedik azok után, akikkel együtt lép fel. Innen tudta, mivel fogsz előrukkolni. Légy vele óvatos! Frank, az ismerősöm mesélte, hogy két alkalommal haláleset is történt, és az áldozat mindkét esetben egy másik faun volt – teszem hozzá, majd előveszem a mobilom és megmutatom neki a cikkeket. Masaru halálra váltan mered a képernyőre, majd rám néz. - Úgy tűnik, előszeretettel iktatja ki a konkurenciát, vagy azt, aki nem tetszik neki. Persze mindig ”véletlen baleset” történt, így nem tudtak semmit rábizonyítani.
- De ha eltűnt… az elég bizonyíték, nem? - kérdi remegve Masaru. - Úgy értem… csak feltűnt valakinek, hogy mindig a ”balesetek” után veszik nyoma neki is.
- Lehet, de sajnos a rendőrök sem tudtak kideríteni semmit, mivel semmi sem utalt szándékos tettlegességre – sóhajtok fel. - Mindenesetre légy óvatos, és ha lehet, ne maradj vele kettesben, oké?
Masaru nem mond semmit, csak hozzám bújik, a fejét a mellkasomba fúrva. Reszket, hát persze, hogy meg van ijedve. Én is aggódom, mert attól tartok, hogy ő lesz a következő áldozat. És mivel nagyon védem Masarut, én is potenciális célpontot jelenthetek Shannak, ha valóban vannak hátsó szándékai. Szegénykém, végre talált valakit, aki a fajtársa, most meg félnie kell tőle. Remélem, tényleg csak vaklárma az egész, de akkor is van valami Shanban, ami nem tetszik.
- Igazából… miért hívtad fel az ismerősöd? - kérdezi Masaru, miközben lágyan simogatom a hátát. - Gyanakodtál Shanra?
- Az első pillanattól volt benne valami idegen, valami túlzott megjátszottság, ami nem jellemző rátok – magyarázom. - Ti faunok alapvetően játékos és bolondos lények vagytok, de Shan mintha túlságosan is rájátszott volna a dologra. Ráadásul a második napon nekem is tett pár célzást arra vonatkozóan hogy jobb lenne, ha nem lennénk ennyit együtt, mert az árt neked. Volt valami a hangjában és a tekintetében, ami nem tetszett. Burkoltan megfenyegetett, hogy szálljak le rólad, én meg elküldtem melegebb éghajlatra. Akkor nem gondoltam, hogy esetleg baj lehet belőle.
- Nem tettél semmi rosszat – néz rám Masaru. - Nem a te hibád, és én szeretek veled lenni. De igazad van, óvatosabb leszek, megígérem. Egyébként is gyakorolnunk kell a közös számunkat, így Shanra nem lesz időm.
- Így van, kíváncsi vagyok, akkor mihez fog kezdeni, vajon van-e saját száma – mormogom félhangosan. - Ahogy nálunk mondják, a puding próbája az evés. Ráadásul már nem igazán ugrálják körül, talán ez sem tetszik neki.
Masaru nem válaszol, csak riadtan néz rám. Egy ilyen információt nem könnyű megemészteni, még nekem sem, hát még neki. Hallottam róla, hogy vannak a faunok között is agresszívabbak, de még sosem hallottam olyanról, hogy megölnék egy fajtársukat. Viszont szólni sem szólhatunk, mert nincs bizonyítékunk, csak egy gyanúnk, ami nem biztos, hogy helyes. Mégis… a furcsa balesetek és a két haláleset ad okot némi aggodalomra, főleg most, hogy Masaruval ilyen jól megvagyunk.


Sado-chan2018. 03. 14. 21:08:30#35416
Karakter: Akuo Masaru (Akuma)



 

 Lesokkolva meredek magam elé, le kell hogy üljek, ha nem akarok összeesni. Mért akarja ennyire a vesztemet? Ez a társulat a mindenem, az otthonom, a családom… nem is ismerem, nem ártottam neki, akkor mégis mért akar megfosztani tőlük?! 

 - Mi a baj, bakkecske? - hallom meg Devlin hangját..nem is tudom mióta ülök már itt, mozdulatlanul. Mellém guggol, én pedig minden további nélkül borulok a nyakába. Zszükségem van a közelségére, az érintésére…- Na, mi történt? Ennyire nem lehetett szörnyû a nélkülem való gyakorlás.

 - Nem is az… csak… én… szóval… - nyöszörgöm - Shan odajött hozzám a gyakorlás közben és… Azt mondta, hogy… hogy minden társulatba kell egy faun. De, eddig én voltam az egyetlen és most…

 - Attól félsz, hogy Mr. Tinkel őt fogja választani, mert idősebb és tapasztaltabb, ugye? - kérdi , én csak bólint. - Emiatt nem kell aggódnod, ő csak egy idegen, te meg itt élsz már évek óta.

 - De akkor is! - csattan fel, és elhúzódik tõlem. Az arcán tisztán látszik, hogy zavarja a dolog. - Mindenki körbeugrálja, mintha õ lenne a világ nyolcadik csodája. Nekem akkor sem örültek így, amikor idekerültem. 

 - És ez nagyon bánt téged, igaz? - simít lágyan az arcomra. Máskor egyetlen érintésével is képes megnyugtatni, de most túlságodan is zaklatott vagyok. - Ezzel nem tudsz mit kezdeni. De ne félj, majd minden megoldódik.

 - És ha Mr. Tinkel kiteszi a szûröm? - nézek rá riadtan. - Nekem nincs hová mennem.

 

- Akkor veled megyek, és veszünk egy kis házat – mosolyodik el - Emlékszel, miről beszéltünk tegnap?-bólintok- Akkor meg mitől parázol úgy? Minden meg fog oldódni, ne félj! Én mindig itt leszek veled, de természetes, ha kíváncsi vagy Shanra. Elvégre ő az első fajtádbéli, akivel találkoztál. Bárhogy is döntesz, azt tiszteletben fogom tartani, hiszen ez a te életed.

 - Honnan tudod, hogy kíváncsi vagyok rá? - kérdem értetlenül. Kíváncsi? Végül is, azt hiszem igen…bár a félelem nagyobb, boldoggá tenne, ha jóban lehetnék vele…mindig is tetsvérre vágytam, erre itt van ő, de nem úgy, ahogy azt elképzeltem. Erre csak felnevet, majd a hajamba túr. Talán vicceset mondtam?
-
 Csak rád kell nézni – kuncog. - Meg aztán, hogyne lennél kíváncsi, ha még nem láttál senkit sem a fajtádból? Emberek között nőttél fel, így az lenne fura, ha nem érdekelne Shan, még akkor is, ha aggódsz, hogy elveszíted itt a helyed. De szerintem vagy annyira ügyes és makacs, hogy megmaradj itt, csak bízz magadban, oké? 

Bízni magamban? Na az az, ami sosem ment. Aprót bólintok, de azt hiszem nem vagyok magamban annyira biztos, hogy meg is tegyem. Erre már nem mond semmit,
nyilván neki is elég fejtörőt okoz ez az egész

 - Min gondolkodsz? - kérdem halkan, mire megrázza a fejét
-
 Semmin, csak azon, hogy vajon az újoncunk mit tudhat. Kíváncsi vagyok, milyen számmal rukkol elő. De úgyis hamarosan megtudjuk, nem?

 - Azt mondta, velem fog fellépni és én kissé ideges vagyok… Mi van, ha nem leszek elég jó, és bolondot csinálok magamból?

 - Erre ne is gondolj! - ölel magához. - Fantasztikus leszel, mint mindig. És ne feledd, holnaptól újra gyakorlunk. Te mondtad, hogy meg akarod tanulni az artistáskodást. Ugyan, melyik faun lenne képes rá rajtad kívül?

 - Te mindig meg tudsz nyugtatni, Devlin-mosolyodok el megkönnyebbülten. - Ezért szeretlek. Mindig tudod, mit kell mondani.

 - Na, látod – súgja a fülembe. - Mondtam, hogy minden rendben lesz, nem? Te csak légy önmagad.- már éppen válaszolnék, mikor hirtelen megcsókol. Váratlanul ér, de annyira élvezem, ahogy puha ajkai az enyéimmel játszadoznak…az egész testem beleborzong. Átölelem, szorosan tartom őt…nem akarom elveszíteni. Bármiről hajlandó lennék lemondani, ha az kell…bármiről..az életemről is, ha szükséges. Hosszú percekig kapaszkodunk még egymásba, majd elenged és homlokon csókol- lassan ideje lenne keresni valamit vacsorára, aztán eltennünk magunkat holnapra-simítja ki a kósza tincseket az arcomból. Nem mondok semmit, csak mosolyogva bólintok, majd el nem eresztve a kezét megyek utána. Mégha minden mást el is vesztek, őt nem adom senkinek!
A vacsora is, a reggelihez hasonlóan Shan öblös nevetésétől és a lányok kuncogásától hangos. Hamar ott is hagyjuk őket és inkább visszavonulunk a saját helyünkre. Daevlin bíztatásának hála mostmár inkább izgatott vagyok a közös fellépés miatt, mint rémült…fogalmam sincs, milyen koreográfiát mutatunk majd be…jó lenne időben eldönteni mi legyen
- Min gondolkodsz?- borzolja össze a hajam
- Sokmindenen... a közös fellépésen Shannel, kettőnkön, a cirkuszon…mond, pontosan mi fogott meg bennem?- fordulok az oldalamra, hogy láthassam az arcát. Elkerekednek a szemei, meglepetésében nem is tud hirtelen mit mondani
- Nem is tudom…-vakargatja a tarkóját- nem tudom szavakba foglalni…azt hiszem a közvetlenséged, és az a szeretet, amivel mások felé nyitsz. Hogy ennyi rossz dolog után is képes vagy önfeledten mosolyogni- erre nem mondok semmit, csak fülig érő mosollyal ölelem át. Olyan hhirtelen jött ez az egész, féltem, hogy csak azért van mellettem, mert megszánt…hogy a kezdeti ügyetlen próbálkozásaim miatt, de ezek szerint tényleg szeret. Nem mond semmit, csak a hátamat simogatja
- köszönöm Devlin...fogalmad sincs, mennyit jelent ez nekem- simítok végig az arcán, és ezúttal én csókolom meg
- Örülök hogy felvidítottalak- viszonozza a csókot- de mostmár aludjunk..késő van már…

Hihetetlen jó érzés Devlin karjai közt ébredni, hallgatni a szuszogását. Nem ébresztem fel, csak figyelem, ahogy lassan elhagyja az álom a szemét. Lassan nyitja ki gyönyörű szemeit, majd mikro meglát elmosolyodik
- Jó reggelt, bakkecske…
- Neked is, Devlin- kuncogom- ki kellene találnom neked is valami becenevet, nem ér, hogy csak te hívsz azon
- Hajrá!- kel fel, majd nyújtózkodik egyet. Hiába olyan jó együtt aludni, elég kicsik az ágyak, nem túl kényelmesek két személynek. Összeszedjük magunkat, megmosakszunk, majd útnak indulunk reggelit keresni. Az étkezőben újra a megszokott csend fogad, habár még mindig Shan az új üdvöske, sokkal csendesebben ugrálják körül. Lassan minden olyan lesz mint régen…Devlinnek igaza volt…kár volt ezen úgy aggódnom. Elfoglaljuk a heéyünket, és ezúttal újta jóízűen reggelizünk. Egyszerű étel, mégis nagyon jól esik. Reggeli után mindenki megy a dolga után, Devlin a trapézokhoz megy, én meg Shan után, hogy megbeszéljük a közös produkciót.
- Jó reggelt, öcskös!- vigyorodik el, mikor meglát
- Masaru, inkább… mivel holnap együtt fogunk fellépni, meg kellene beszélnünk a koreográfiát..
- Mért kellene?- nevet fel- mit gondolsz, mire való az inprovizáció?
- Inpróvizáció?!-kérdezek vissza döbbenten..ugye nem azt akarja mondani, hogy eddig meg sem fordult a fejében hogy összeállízson valamit?!
- Mért vagy így kiakadva kölyök? Az ilyen produkciók aratják a legnagyobb sikereket, és még csak nem is kell ráizgulni. Ez egy cirkusz. Itt abból is jön a pénz, ha bolondot csinálsz magadból!-erre már nem mondok semmit, csak otthagyom. Emiatt a tapló miatt féltem anniyra? Ennek a cirkusz csak játszótér, de nekem igezis fontos! Majd én megmutatom neki!...

Idegesen toporgok a diszletek közt, kezemben a kellékek egy részével, lassan mi jövünk, de shan még sehol
- Masaru, fél perc és ti jöttök!- kiált hátra az egyik segítő…már csak ez kellett. Mivel kezdésre sem ért ide, kénytelen vagyok egyedül bemenni…lehetne ez akár olyan is mint eddig bármely fellépésem, ha Mr. Tinkel nem úgy konferált volna fel minket, hogy kég külön ki is emelte Shant nevét…na mindegy…lesz ami lesz…
Éppen a furulyával kezdek el varázsolni, mikor meghallom a díszletek közül Shan pánsípját…mire készül ez?
Lassan előbújik a rejtekéből, az enyémmel szinte teljes összhangban van a mozgása, ám míg az én lángjaim egy madár képében jelennek meg, az övé egy hatalmas sárkánnyá áll össze. A közönség döbbenten nézi, ahogy a két állat viaskodni kezd, ahogy fújjuk a hangszereket. Végül a sárkány legyőzi a madarat, majd kialszanak a lángok. Először síri csönd, majd hangos tapsolás rázza meg a sátrat. Shanra pillantok, széles vigyorrral a szája szélén fogadja a tapsokat, ám én ezúttal valahogy nem tudom élvezni a sikert…honnan tudta hogy mire készülök?


Andro2017. 10. 18. 13:29:14#35259
Karakter: Devlin Keane
Megjegyzés: (az én kis bakkecskémnek)


 

 

Döbbenten néz rám, mintha elsőre nem akarná, vagy nem tudná elhinni, hogy komolyan gondolom a dolgot. Pedig már nem tudnék nélküle élni. Már nem bírnám ki, ha távol kéne lennem ettől a makacs, virgonc, néha idegesítő fauntól.
- Én lennék a világon a legboldogabb, ha veled mehetnék - mosolyodik el, majd fejét a mellkasomra fektetve, szorosan magához ölel. - Ha veled mehetek, esküszöm többet semmit sem kérek!
- Ne mondj ilyeneket!- simogatom lágyan a hátát. - Azt szeretném, hogy boldog légy, bármibe is kerüljön…


Sokáig beszélgetünk, majd bealszunk a fűben. Előbb ébredek, még mindig őt ölelve, és csak nézem az arcát. Masaru olyan békés, nem akarom felkelteni, hagyom, hogy magától ébredezzen, ami be is következik. Álmosan pislog, miközben rámosolygok.
- Jó reggelt, bakkecske! - nyomok egy puszit a homlokára, mire nyújtózni kezd. Olyan aranyos, mint egy kismacska. Végül felkelünk, kiszedjük a hajunkból a gazokat, amik beletapadtak, aztán elindulunk vissza a táborba.
- Le kellene már vágnom… - mondja Masaru a hajába túrva.
-Szerintem meg úgy jó ahogy van – nevetek fel, de a következő pillanatban mindkettőnkbe bele fagy a szó. Egy faun. EGY FAUN???!! Ott áll Mr. Tinkellel szemben! Látom, hogy Masaru ledermed, és őszintén szólva, én is meglepődöm. Mit keres itt egy faun? És ő szemmel láthatóan idősebb is Masarunál.
- Masaru? - veregetem meg Masaru vállát, de ő csak áll, mint a faszent. Eközben a másik faun felénk fordul, majd hatalmas mosollyal az arcán, kitárt karokkal indul felénk.
- Nahát, az új munka mellé egy kisöcsit is kapok?! - szorítja magához az én kis drágámat, aki döbbenten felnyög. Új munka? Ezek szerint a faun marad, de még én is tudom, hogy minden társulatban csak egy faun fér el. Aztán felém fordul, és rám mosolyog.
- Gondolom hozzátok kerülök majd, a porondmester szerint jót tenne a nézettségnek ha a kölyökkel együtt lépnék fel…
A kölyöknek neve is van. Masaru vagyok – szólal meg Masaru. Na igen, nem veszi jó néven, ha lekölyközik. Persze egy idősebbtől nem is vártam mást. A faunok társaságkedvelő lények.
Bocsánat - fordul az idegen Masaru felé. - Igaz is, én még nem mutatkoztam be, a nevem Shan, a déli Valgir klánból…te pedig…
- Én.…- dadogja zavartan Masaru, mire úgy döntök, segítek neki, és átkarolom a vállát. Nem kell, hogy Shan lássa rajta, hogy mennyire váratlanul érte a dolog és zavarban van.
Mr. Tinkelnek minden bizonnyal még beszéde van veled, nekünk pedig dolgunk van… - fordulok Shan felé. - Nagyon örülök a találkozásnak, még beszélünk… - húzom magam után az én kis drágámat, aki csak akkor nyugodik meg, amikor már elég messze vagyunk Shantól. - Hé, kicsim, minden rendben? - ültetem le egy fa alá, majd elé térdelve kisimítok egy tincset az arcából. Úgy tűnik, teljes sokként érte egy fajtársa felbukkanása, ami nem is csoda. Hiszen még sosem találkozott egy másik faunnal.
Igen… csak… mit keres itt egy másik faun? Azt hittem csak én vagyok…
- Nagy ez a világ, kicsi rá az esély, hogy az egész fajod kipusztuljon – ülök le mellé. - Mért zaklatott fel ennyire a jelenléte?
- Mert… nem is tudom… -  túr a hajába idegesen. - Ő annyival jobb nálam… okosabb és erősebb… mi van, ha le akarnak váltani, mi van, ha nem kellek már?
- Na jó, ezt most fejezd be! - emelem fel a hangom, hogy rám figyeljen. Masaru felém fordul, de nem szól semmit. - Nagyra nőtt, nyilván idősebb pár száz évvel, na és? Beszéli mindkét nyelvet, na és? Ugyanezt te is meg tudod tanulni, nem?
- De.
- Na látod. Arról pedig egyikőtök sem tehet, hogy ő ismeri a népét te pedig nem, ezt senkinek sem róhatjuk fel.-  Nem mond semmit, csak a nyakamba borul, én meg átölelem. Borzasztóan kiborította ez az eset, bár úgy érzem, inkább az ittlétét érzi fenyegetve. Tudom, hogy a többség nem nagyon kedveli itt Masarut, haszontalannak tartják, pedig keményen dolgozik. De még fiatal, ezért kelekótya és sokszor meggondolatlan, de nagyon jószívű és segítőkész.
Köszönöm.…
A nap hátralevő részében mindenről beszélgetünk, csak az új faunról nem. Igyekszem elterelni Masaru figyelmét, de tudom, hogy akkor is Shanon jár az esze. Nem tehet róla, hiszen tisztában vagyok vele, mennyire felzaklatta a fajtársa felbukkanása. Biztos kíváncsi rá, de tarthat is tőle. Pont ezért igyekszem most segíteni neki, és mindenféléről beszélgetni vele.

 

 

~*~

Másnap reggel Masaru igen jókedvű, aminek örülök. Mintha kicserélték volna. Fecseg össze-vissza, ahogy szokott, ám amikor reggelizni megyünk, ledermed. Mindenki Shan körül ugrál, körbe dongják, mint a méhek a virágot. Látom, hogy Masarunak egy rosszul esik, így finoman vállon veregetem. Megrázza a fejét, mintha misem történt volna, pedig tudom, hogy bántja a dolog. Reggelit szerzünk, majd leülünk.

Ne foglalkozz vele! - fogom meg bátorítóan a kezét, majd enni kezdek.

 

Masaru is nekilát a reggelinek, de látom rajta, hogy a gondolatai nagyon máshol járnak. Reggeli után azonban elválnak útjaink, mert külön gyakorlunk. Muszáj, mert este fellépés és még be kell gyakorolnom a számomat. Pedig tudom, hogy Masarunak most szüksége lenne rám, de vannak dolgok, amikkel egyedül kell megbirkóznia. Nem lehetek mindig mellette, akármennyire is szeretnék, és most muszáj a számomra koncentrálnom, különben a figyelmetlenségemnek igen komoly következményei lehetnek rám nézve.

 

A gyakorlás nagyon elhúzódik, és mikor végre végzek, és izzadtan kikászálódom a hálóból, ahová leugrottam, meglepettem pillantom meg Shant, aki úgy tűnik már jó ideje figyelhetett engem. Mintha rám várt volna. Megtörlöm az arcom az egyik odakészített törülközővel, majd gyanakodva nézek rá. Akar valamit, és a faunokkal jobb vigyázni, főleg az idősebb, tapasztaltabb példányokkal.

 

- Segíthetek valamiben? - kérdem kíváncsian, ahogy elindulok a kijárat felé. De Shan a vállamra teszi a kezét, és megállásra kényszerít.

 

 

- Jól beszéled a nyelvünket, ember létedre – mondja, és a hangjában mintha némi bizonytalan gyanakvást hallanék ki. - Hol tanultad?

 

 

- Otthon, csak úgy rám ragadt. Vidéken nőttem fel, ahol volt elég mágikus lény – válaszolom. - De miért érdekel? Úgy érzem, nem a nyelvtudásomról akarsz csevegni. Inkább Masaruról lenne szó, nem igaz?

 

- Rátapintottál a lényegre, ember – mosolyodik el halványan Shan. - Mi a kapcsolatod vele? 

 

 

- Először is, Devlinnek hívnak – világosítom fel. - Másodszor, Masaru és én jól megvagyunk egymással. Remélem, nem mondtál neki olyasmit, ami kényelmetlen lehet neki. Még sosem találkozott fajtájabelivel. Nem szeretném, ha felzaklatnád, mert elég érzékeny, annak ellenére, ahogy viselkedik.

 

 

- Ezek szerint vonzódsz hozzá – állapítja meg Shan. - Ez nem jó. Már az is elég baj, hogy Masaru emberek között nőtt fel, elszakítva a családjától. Sosem fog faunként viselkedni, hiszen mindig emberek vették körül. Én csak szeretnék neki lehetőséget adni egy normális életre.

 

- Ezt hadd döntse el ő – mondom egyszerűen. - Ez Masaru élete. És bárhogy is dönt, tiszteletben fogom tartani. Most pedig, ha nem haragszol, mennék, szeretnék lefürdeni és átöltözni.

 

Elmegyek Shan mellett, nem törődve azzal, hogy néz rám. Valahogy megértem az érzéseit, gondolom örül, hogy fajtájabelivel találkozott, de úgy érzem, nem olyan kedves, mint amilyennek mutatja magát. Vagy csak félti Masarut. De bármelyik is, nekem gyanús, mintha rejtegetne valamit.

 

Masaru még nincs a lakókocsiban, amikor visszatérek. Sőt, senki sincs ott, így lefürdök, átöltözöm, majd nekilátok megkeresni az én kis faunomat. Biztosan hiányzom neki, és ideges, amiért Shan a táborban van. Én is az vagyok most, hogy burkoltan meg lettem fenyegetve. De nem tehetek semmit, nem mondhatom el senkinek, mert nem akarom bemószerolni. Úgyis én jönnék ki rosszul a dologból. Végül a tábor szélén találok rá az én kis drágámra, amint egy farönkön üldögél és szemmel láthatóan nagyon maga alatt van.

 

 

- Mi a baj, bakkecske? - kérdem leguggolva elé, mire rám néz, és szó nélkül a nyakamba ugrik. Döbbenten ölelem át. - Na, mi történt? Ennyire nem lehetett szörnyű a nélkülem való gyakorlás.

 

 

- Nem is az… csak… én… szóval… - nyöszörgi halkan, mire megsimogatom a hátát. - Shan odajött hozzám a gyakorlás közben és… Azt mondta, hogy… hogy minden társulatba kell egy faun. De, eddig én voltam az egyetlen és most…

 

 

- Attól félsz, hogy Mr. Tinkel őt fogja választani, mert idősebb és tapasztaltabb, ugye? - kérdem lágyan, mire bólint. - Emiatt nem kell aggódnod, ő csak egy idegen, te meg itt élsz már évek óta.

 

- De akkor is! - csattan fel, és elhúzódik tőlem. Az arcán tisztán látszik, hogy zavarja a dolog. - Mindenki körbeugrálja, mintha ő lenne a világ nyolcadik csodája. Nekem akkor sem örültek így, amikor idekerültem. 

 

 

- És ez nagyon bánt téged, igaz? - kérdem halkan, megsimogatva az arcát. - Ezzel nem tudsz mit kezdeni. De ne félj, majd minden megoldódik.

 

 

- És ha Mr. Tinkel kiteszi a szűröm? - néz rám riadtan. - Nekem nincs hová mennem.

 

- Akkor veled megyek, és veszünk egy kis házat – mosolygok rá. - Emlékszel, miről beszéltünk tegnap? - Bólint, mire folytatom. - Akkor meg mitől parázol úgy? Minden meg fog oldódni, ne félj! Én mindig itt leszek veled, te természetes, ha kíváncsi vagy Shanra. Elvégre ő az első fajtádbéli, akivel találkoztál. Bárhogy is döntesz, azt tiszteletben fogom tartani, hiszen ez a te életed.

 

- Honnan tudod, hogy kíváncsi vagyok rá? - kérdi döbbenten, mire halkan felnevetek, és megborzolom a haját.

 

- Csak rád kell nézni – kuncogok. - Meg aztán, hogyne lennél kíváncsi, ha még nem láttál senkit sem a fajtádból? Emberek között nőttél fel, így az lenne fura, ha nem érdekelne Shan, még akkor is, ha aggódsz, hogy elveszíted itt a helyed. De szerintem vagy annyira ügyes és makacs, hogy megmaradj itt, csak bízz magadban, oké? 

 

Bólint, de látom, hogy nem nagyon bízik magában. Nem tudok mit tenni, nem mondhatom meg neki, hogy mit csináljon. És nem beszélhetek neki Shan rejtett fenyegetéséről sem. De azt sem akarom, hogy a másik faun bántsa őt, akkor sem, ha ezt jó szándékkal teszi. Mintha Shan nem kedvelné annyira az embereket, ami nem is csoda. A faunokat sokan üldözik, hiszen ritkák és sokáig élnek. Nem egy ember tartja őket háziállatként, így nem lepődnék meg, ha Shan is ellenszenvesnek találna minket. Talán azt hiszi, erőszakkal tartom magam mellett Masarut. Akkor pedig érthető, ha ellenszenves velem szemben.

 

- Min gondolkodsz? - kérdi Masaru, kirángatva a gondolataimból. Megrázom a fejem.

 

 

- Semmin, csak azon, hogy vajon az újoncunk mit tudhat – mondom könnyedén. - Kíváncsi vagyok, milyen számmal rukkol elő. De úgyis hamarosan megtudjuk, nem?

 

 

- Azt mondta, velem fog fellépni és én kissé ideges vagyok – vallja be az én kis bakkecském. - Mi van, ha nem leszek elég jó, és bolondot csinálok magamból?

 

 

- Erre ne is gondolj! - ölelem magamhoz. - Fantasztikus leszel, mint mindig. És ne feledd, holnaptól újra gyakorlunk. Te mondtad, hogy meg akarod tanulni az artistáskodást. Ugyan, melyik faun lenne képes rá rajtad kívül?

 

 

- Te mindig meg tudsz nyugtatni, Devlin – válaszolja Masaru. - Ezért szeretlek. Mindig tudod, mit kell mondani.

 

- Na, látod – suttogom a fülébe. - Mondtam, hogy minden rendben lesz, nem? Te csak légy önmagad.

Elengedem, majd látom, hogy éppen válaszolni akarna, de belefojtom a szót egy csókkal. Viszonozza a csókomat, magához húz, én pedig hagyom neki. Annyira szeretem őt, és sosem hagynám, hogy baja essen. 



Szerkesztve Andro által @ 2017. 10. 18. 16:37:50


Sado-chan2017. 09. 10. 16:38:50#35239
Karakter: Akuo Masaru (Akuma)



 

   - Úgy érted, mielőtt a doki ránk törte a sátrat? – néz rám vigyorogva, mire valaki a háttérben felköhög. Magnus az, meg is feledkeztem róla, olyan csendes – Ne haragudj! Észre sem vettük, hogy itt vagy.

- Ugyan, ne is törődjetek velem – von vállat unottan. – Mintha itt sem lennék, csak folytassátok nyugodtan. Engem ugyan nem zavar, ha egymásnak estek.

Devlinnel egymásra nézünk, és mintha tudná mire gondolok: ha itt nem lehetünk együtt, majd keresünk egy nyugodt helyet valahol máshol. Felül és engem is felsegít, míg én gyilkos pillantásokat eregetek a démmon felé, ami nem is foglalkozik velünk különösebben…mint ahogy szokott.
 - Mit szólnál, ha sétálnánk egyet? – fordul felém Devlin, én pedig rábólintok, majd még egy utolsó pillantást vetve Magnusra követem ki egészen a tábor széléig– Ez a lakókocsi úgyis kissé szűkös, nem?
Főleg, ha egy bizonyos személy is itt tartózkodik –morgom bosszúsan.
Ugyan, bakkecske, elég nagy a füves puszta a táboron kívülEgyébként is, a puha selymes fű is van olyan kényelmes, mint egy vetett ágy.

Ha te mondod – vigyorodok el, bárhol jó nekem, ha Devlin mellettem van. – Akkor gyere, ne álldogáljunk, mert lemegy a nap. És még gyakorolnom is kell a számomat.

Előre szaladok, élvezem ahogy a magas fű csiklandozza a lábaim, bár a vastag bundán keresztül alig érzem…mióta Devlin itt van, valahogy egyre kevesebbet vagyok emberi alakban…
Megtanultam emberként élni, hogy elvegyülhessek…sokáig éreztem átoknak a fajom, vágytam rá hogy tartozzak valahová..valakihez…és most itt van ő. Engem szeret, minden jó és rossz szokásommal, és nem kéri hogy változzak meg… nem kéri, de meg kell tennem. Ha vele akarok maradnni valamit tennem kell…nem bírnám elviselni hogy a karjaim közt öregszik meg…

Végül megállok a derékig érő fűben, Devlin pedig mellém ér. Gondterhelten, elmerengve bámulja a lábánál nyíló szalmavirágot, de nem hiszem hogy olyan nagyon érdekelné az amőgy nagyon is finom növény. Végül rám pillant, kezd visszatérni a jelenbe.
Mi a baj? – kérdem kíváncsian.
Azon kívül, hogy a testvéreim cserbenhagytak? – néz rám csalódottan. – Megígérték, hogy itt lesznek, de nem jöttek el. Az még rendben is van, hogy Freya és Ruby nem tudtak eljönni, mert elég messze laknak. De hogy még Declan se legyen itt, aki el sem költözött otthonról, az… rosszul esik.

Biztos nem ért rá – vonok vállat, nem tudom mit mondhatnék. Segíteni szeretnék, hogy ne fájjon neki…– Megesik az ilyen.

Vagy inkább apám lebeszélte róla – sóhajt felt. – Úgy tűnik, még mindig nem tudta megbocsátani, hogy nem az ő elvárásait követtem annak idején. Bár azt reméltem, a bátyám végre egyszer ellentmond apámnak.

Nem értek a szavakhoz, így hogy enyhítsek a fájdalmán magamhoz ölelem. Ő a családom…a mindenem. Tennem kell vamait…
Végül eltol magától, majd egyszerűen elterül a fűben. Csatlakozom hozzá, miután int, da valahogy így is feszengek. Tehetetlennek érzem magam. Az eget bámulba fekszünk, csendben, nem szólal meg senki, de így is tudjuk mire gondol a másik. Biztosan megint azon gondolkodik, amit mondtam…vagy hogy ha majd kiöregszik…de én azt nem akarom…
 - Mire gondolsz? – kérdem hirtelen, mire össze rezzen – Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni – könyököl fel, és a szemembe néz.

Semmi baj. Azon tűnődöm, mi lesz velem, ha kiöregszemArra gondoltam, milyen jó lenne akkor majd elhagyni a cirkuszt, venni egy kis házat valahol vidéken, mondjuk egy erdő szélén és ott élni. Ahol béke lenne, nyugalom és senkit sem érdekelne, hogy nem teljesítettem valaki más elvárásait.

Jó lehet egy ilyen élet… élvezném… végre szavadon, egy saját élet… de vajon nekem is helyem lenne ebben az életben?
Lágy simogatására össze rezzenek, de nem húzódok el, csak élvezem. Felemelkedik és megcsókol, én pedig viszonzom, egyszerűen képtelen vagyok betelni vele. Minden egyes érintése maga a mennyország, ahogy a hajamba túr, majd a hátomat simogatja…az egész testem megremeg.
Csak akkor válunk el mikor már nem kapunk levegőt. Akarom őt, mindenét…számomra ismeretlen vágyakat ébreszt bennem, ami megrémít, de egyben el is bűvöl. 
És… mondd csak… -szólalok meg végül, mikor magamhoz térek– Abban a kis erdőszéli házban lenne hely… mondjuk… szóval… egy faunnak is? – remélem nem csak egy múló játékszer vagyok a szemében, mégha az érzései balódiak is…mert ugye azok…beletúr a hajamba, miközben újra elmosolyodik
Esetleg – suttog halkan, újfent közel húzódva hozzá. Ajkaink szinte súrolják egymást. – Feltéve, ha az a faun te vagy.

Ajkaira pillantok, míg az enyémek vágyakozva nyílnak el, forró lehelletétől megborzongok. Velem akar élni? VELEM? Nem hiszem, hogy  voltam valaha is ennyire boldog
- Én lennék a világon a legboldogabb, ha veled megetnék-
mosolyodok el, majd mellé fekszem, fejem a mellkasára hajtom és csak ölelem szorosan- ha veled mehetek, esküszöm többet semmit sem kérek!
- Ne mondj ilyeneket!-
simogatja a hátam- azt szeretném hogy boldog légy, bármibe is kerüljön…

Sokáig beszélgetünk, nem is tudom mikor alszunk el a kellemes fűben. Mikor felébredek Devlin még mindig ölel, a derekam kőre fonja a karjait
- Jó reggelt, bakkecske-
nyom puszit a homlokomra, mire kiscica módjára kezdek nyújtózkodni. Felkelünk, majd miután kibogarásszuk a hajunkból a gazokat elindulunk visszafelé.
- Le kellene már vágnom…-gondolkodok hangosan
-Szerintem meg úgy jó ahogy van-nevet fel, de a következő pillanatban mindkettőnbe bele fagy a szó. Egy faun. EGY FAUN???!! Ott áll Mr. Tinkellel szemben… azt hittem én vagyok az utolsó, de most, hogy itt  áll teljes életnagyságban földbe gyökerezett a lábam.
-Masaru?-veregeti a vállam Devlin, de én nem mozdulok. Közben ő is felénk fordul, majd széles mosollyal, szét tárt karokkal lépked felénk.
- Nahát, az új munka mellé egy kisöcsit is kapok?!- szorít magához, de én csak felnyögök. Új munka? Ezek szerinte itt fog élni velünk? Az egyik felem most  boldog, hisz mindig is arra vágytam, hogy a fajtámmal lehessek, a másik viszont fél…mi lesz velem ha átveszi a helyem? Hisz erősebb, nagyobb, és mindenbizonnyal okosabb  és tehetségesebb is. Nem tudom mit kellene tennem.
A következő mozdulatával Devlin felé fordul és az előbbihez hasonló mosollyal szólal meg
- Gondolom hozzátok kerülök majd, a porondmester szerinte jót tenne a nézettségnek ha a kölyökkel együtt lépnék fel…
- A kölyöknek neve is van. Masaru vagyok…-szólalok meg végre. Még az emberek nyelvét is folyékonyan beszéli…
- Bocsánat-fordul felém vigyorogva- igaz is, én még nem mutatkoztam be, a nevem Shan, a déli Valgir klánból…te pedig…
- Én.…-
dadogom zavartan. Egy teljes klánnyi faun… én még a szüleimet sem ismerem, fogalmam sincs honnan jöttem. Segítségemre sietve Devlin belém karol és magához húz
- Mr. Tinkelnek mindenbizonnyal még beszéde van veled, nekünk pedig dolgunk van…- fordul a faun felé- nagyon örülök a találkozásnak, még beszélünk…-húz maga után. Nem is igazán fogom fel mi történik, csak akkor tudok fellélegezni mikor már jó messzire érünk tőle- Hé, kicsim, minden rendben?- ültet le egy fa alá, majd elém térdel és kisimítja a tincseket az arcomból
- Igen...csak…mit keres itt egy másik faun? Azt hittem csak én vagyok…
- Nagy ez a világ, kicsi rá az esély hogy az egész fajod kipusztuljon
-ül le mellém- Mért zaklatott fel ennyire a jelenléte?
- Mert...nem is tudom…-
 túrok a hajamba- ő annyival jobb nálam… okosabb és erősebb…mi van, ha le akarnak váltani, mi van, ha nem kellek már?
- Na jó, ezt most fejezd be- emeli fel a hamgját, de nem bántóan-
felé fordulok, de nem mondok semmit nagyra nőtt, nyilván idősebb pár száz évvel, na és? Beszéli mindkét nyelvet, na és? Ugyanezt te is meg tudod tanulni, nem?
- De.
- Na látod. Arról pedig egyikőtök sem tehet, hogy ő ismeri a népét te pedig nem, ezt senkinek sem róhatjuk fel-
 erre nem mondok semmit, csak a nyakába borulok. Soha senki nem mondott nekem ilyeneket..nem is tudom mi ütött belém…
- Köszönöm.…
A nap hátralévő részében igyekszünk nem erről a Shanról beszélni, így belegondolva nem is értem mért akadtam ki ennyire…még ha ügyesebb is nálam, ez mind nem számít. Csak én és Devlin számítunk, az pedig kizárt, hogy őt válassza helyettem!

Másnap jókedvűen kelek, ez az egész mintha meg sem történt volna, mint egy álom, ami ébredés után még kínoz kicsit, de aztán nyomtalanul eltűnik…legalábbis a reggeliosztásig.
Szinte az egész társulat körülötte zsong, körbe ugrálják…Engem az érkezésemkor sem üdvözöltek így…
Devlin finoman vállon vereget, mire csak megrázom a fejem és tovább megyek. Kaját szerzünk, majd leülünk
- Ne foglalkozz vele…- fogja meg a kezem bátorítón, majd enni kezd. Lassan én is enni kezdem a tojást és a krumplit. Reggeli után gyakorolni megyünk, sajnos külön, pedig azt hiszem most van rá a legnagyobb szükségem. Kell a bíztatása, a kedves szavai…az ölelése…
- Minden rendben? -áll meg mögöttem Shan - Tegnap olyan furán viselkedtél…megilyesztettelek esetleg?
- Nem.…én csak…-
ejtem el a fáklyákat- hirtelen jött, ez minden- erőltetek mosolyt az arcomra- nem találkoztam még élő faunnal magamon kívül…ami azt illeti, azt hittem egyedül vagyok- erre felnevet, őszintén, jóízűen, mintha viccet meséltem volna
- Rengetegen vagyunk, csak sajnos rejtőzködnünk kell az emberek miatt, nem mindenki olyan kedves, mint a kis pártfogód- újra a kezébe veszi az egyik tincsem- A hajadat és a vonásaidat  elnézve valahonnan délről, meleg vidékekről érkezhettél…talán az Alrienek közül?
- Nem tudom.…nem ismerem a szüleimet…mindig is az emberek közt éltem-
ülök le a fa alá- de te mért vagy itt?
- Vándor vagyok, erre jártam éss megláttam hogy itt tanyáztok, hát csatlakoztam-
mosolyodik el- minden jó társulatba kell egy faun- biccent, majd tovább áll. Egy faun…de mi ketten vagyunk…ezek szerint csak egyikünknek van helye…és ha a többieken múlik, nem én leszek az az egy…



Szerkesztve Sado-chan által @ 2017. 09. 10. 16:39:07


Andro2017. 01. 15. 10:43:48#34952
Karakter: Devlin Keane
Megjegyzés: (bakkecskémnek)


- Devlin... – suttogja a nevem, majd óvatosan magához húz, és félénken megcsókol. Majd amikor viszonzom a csókját, egyre bátrabbá válik.
Úgy tűnik, élvezi az ismerkedést, élvezi az érintéseket, miközben én egyik kezemmel végigsimítok a nyakán, vállán és hátán. Masaru felnyög az érintésemre, majd a szája elé kapja a kezét. Mosolyogva engedem el, nem hittem volna, hogy ilyen kis félénk. Hátrálok kicsit hogy jobban lássam.
- Olyan édes vagy amikor zavarba jössz…
- remélem… most örülsz…-
fordítja el a fejét, mintha szégyellné, hogy rajtakaptam valamin.
- Örülök – suttogom elégedetten. Tényleg boldog vagyok, amiért így megnyílt előttem. - És ne fojtsd vissza a hangod… hallani akarom – simítok végig az arcán, mire újra felém fordul, mint aki ellenőrizni akarja, hazudok-e, avagy sem.
Elmosolyodom, majd újra megcsókolom, ám nem tart sokáig, mert egy torokköszörülés ránt szét minket. Felnézek a belépő orvosra, aki úgy tűnik, zavarban van, és szeretne már végezni.
- Doktor úr… - sóhajtok fel, és a dokira nézek, aki a sátor egy rúdjának támaszkodva néz minket.
- Mára elég lesz ennyi, Masarunak pihennie kell, de amilyen izgága, holnap már talán ki is engedhetem - mosolyodik el sokat tudón. Még egy gyors csókot nyomok az én kis bakkecském homlokára, majd indulok is.
- A következő éjszakát már együtt tölthetjük – suttogom, majd elindulok a doki felé - Doktor úr… az iménti… - mondom a szavakat keresgélve, de a doki csak mosolyogva bólint, hogy semmi baj. Megőrzi a titkunkat.

~*~

Masaru az éjszakát az orvosi sátorban tölti. Üres nélküle a hálókocsi. Igaz, hogy Magnus ott van, de ő nem olyan jó társaság. Főleg, hogy alig szól két szót, és azt is úgy kell kihúznom belőle. Ráadásul a családom sem jött el a műsorra. A szüleimet még megértem, de a testvéreim miért nem látogattak meg? Biztos apa szólt nekik, hogy kerüljenek el jó messzire. Ez azért fáj, de nem mutatom. Végre másnap van, amikor is odasietek az orvosi sátorhoz. A doki még elvégez pár vizsgálatot Masarun, addig nem mehetek be. De amikor végre kijön, nagy kő esik le a szívemről. Semmi baja, legalábbis látszólag.  Persze megpróbáltam meggyőzni Mr. Tinkelt, hogy hagyja még Masarut pihenni, de az öreg hajthatatlan volt. Állítása szerint Masaru a fő attrakció, az emberek jórészt miatta jönnek a cirkuszba. Pedig a faunnak is jót tenne még pár nap pihenés. Félek, hogy valami történni fog.
- Mondtam, hogy kutya bajom – mondja fülig érő vigyorral.
- Azért inkább vigyázz magadra, rendben? Nem akarlak elveszíteni. – A mellkasán levő sebekre mutatok. Nem szeretném újra átélni azt, ami már egyszer megtörtént. Még akkor sem, ha a faunok gyorsan gyógyulnak.
- Rendben – bólint néhány pillanat múlva -, vigyázok… de remélem, tudod, hogy ma este is lesz fellépés. – Végül elérjük a lakókocsit, ahol Magnus több-kevesebb lelkesedéssel vár minket. Na, igen, az ő száma nem olyan veszélyes. A maga módján köszönt minket, de nem sokat törődik velünk.
- Igen, tudom – húzom el a számat, ahogy eszembe jut a Mr. Tinkellel történt heves szóváltás. - Sajnos nem tudtam meggyőzni Mr. Tinkelt hogy ma még ne lépj fel.
Masaru erre összehúzza a szemét, mint akinek nem tetszik, hogy beleavatkoztam a dolgaiba. De az ő érdekében tettem. Vagy talán Mr. Tinkelre haragszik? Nem, inkább rám.
- Minden tökéletesen ment volna, ha előtte nem veszünk össze és nem fagytam volna le attól, hogy meglátlak – jegyzi meg mérgesen, miközben a furulyáját keresi.
- Ezt keresed? – kérdem előhúzva a zsebemből a hangszert.
- Igen, azt! – veti rá magát, de elhúzom a kezem. Ilyen könnyen nem kapja meg. - Hé!
- Visszakapod, egy feltétellel.
- Ha azt akarod, hogy többet ne lépjek fel ilyenekkel, felejtsd el! Én ehhez értek, ráadásul a társulatnak is ez az egyik fő attrakciója… kellek nekik –
veti rá magát ismét a hangszerre, de nem jár sikerrel.
- Akkor viszont tessék többet gyakorolni!
- Így is gyakorlok eleget… és most inkább mással foglalkoznék
– hajol közelebb hozzám, majd mikor az arcunk éppen összeérne, kikapja a kezemből a furulyát. Tudhattam volna, hogy a faunok ravaszak, de hogy ennyire… A kis gaz! Átvert! - Én nyertem!
- Azt te csak hiszed! –
kapok a karja után, hogy lehúzzam. De magasabb nálam, és ezt most ki is használja.
Végül Masaru egyensúlyát vesztve esik az ágyamra, én pedig ráugrom, és ismét megszerzem a hangszerét. Kifulladva, vigyorogva nézek rá.
- Nem is… én nyertem! – támaszkodom meg mellette elégedetten, de ez a bakkecskét egy cseppet sem zavarja, csak átöleli a nyakamat.
- Ügyes vagy – húz magához. - És most, hogy győztél, mi legyen a jutalmad? - kérdi incselkedve.

Nem válaszolok, csak mosolyogva csókolom meg, ő pedig nem ellenkezik, hanem visszacsókol. Tényleg szeretem, nagyon is szeretem, és mindent meg akarok adni neki abban a pár évtizedben, amíg együtt lehetünk.
- Hol is fejeztük be tegnap? – kérdi elszakadva az ajkaimtól.

-       - Úgy érted, mielőtt a doki ránk törte a sátrat? – nézek rá vigyorogva, mire halk köhintést hallunk. Mikor felnézek, Magnust pillantom meg. – Ne haragudj! Észre sem vettük, hogy itt vagy.

-       - Ugyan, ne is törődjetek velem – von vállat unottan a démon. – Mintha itt sem lennék, csak folytassátok nyugodtan. Engem ugyan nem zavar, ha egymásnak estek.

Masarura nézek, és úgy tűnik, neki is ugyanaz jár a fejében. Hát sehol sincs nyugtunk ebben az átkozott vándorcirkuszban? Végül felülök, elengedve a faunt, aki ronda pillantásokat lövell Magnus felé, ám az mintha észre sem venné. Vagy már megszokta. Magnus a legkiismerhetetlenebb lény, akivel valaha összeakadtam.

-       - Mit szólnál, ha sétálnánk egyet? – kérdem Masarutól, aki úgy tűnik, kapva kap az ötleten, mert bár még mindig lapos pillantásokkal szemléli a lakótársunkat, de feláll és követ engem. – Ez a lakókocsi úgyis kissé szűkös, nem?

-       - Főleg, ha egy bizonyos személy is itt tartózkodik – morogja a bakkecske.

-       - Ugyan, bakkecske, elég nagy a füves puszta a táboron kívül – kuncogok. – Egyébként is, a puha selymes fű is van olyan kényelmes, mint egy vetett ágy.

-       - Ha te mondod – vigyorog Masaru, és végre úgy látom, hogy mintha vidámabb lenne. – Akkor gyere, ne álldogáljunk, mert lemegy a nap. És még gyakorolnom is kell a számomat.

Masaru boldogan szalad előre, én pedig követem. Ismerem ezt a helyet, gyerekként gyakran kijöttem ide, ha egyedül akartam maradni. Declan, Freya és Ruby sokszor órákig kerestek, mire megtaláltak. Hihetetlen, hogy most egyszerűen el sem jöttek az előadásomra. Pedig már csak pár napig leszünk itt, mielőtt továbbállunk Helsinkibe. Aztán ki tudja, mikor jövök újra errefelé. Most olyan becsapottnak érzem magam, olyan elhagyatottnak, mint akinek nincsenek gyökerei. Végül azt veszem észre, hogy Masaru megáll, és kérdő pillantással illet. Mint aki tudni akarja, mi bajom van, de nem biztos benne, hogy meg szabad-e kérdeznie. Végül bevár, és mikor odaérek a rét közepére, ahol már nekem is derékig ér a fű, és rengeteg a virág, felteszi a kérdést.

-       - Mi a baj? – A hangja inkább kíváncsi, mint faggatózó.

-       - Azon kívül, hogy a testvéreim cserbenhagytak? – nézek rá csüggedten. – Megígérték, hogy itt lesznek, de nem jöttek el. Az még rendben is van, hogy Freya és Ruby nem tudtak eljönni, mert elég messze laknak. De hogy még Declan se legyen itt, aki el sem költözött otthonról, az… rosszul esik.

-       - Biztos nem ért rá – von vállat Masaru, de úgy, mint aki saját maga sem gondolja komolyan a dolgot. – Megesik az ilyen.

-       - Vagy inkább apám lebeszélte róla – sóhajtok egyet. – Úgy tűnik, még mindig nem tudta megbocsátani, hogy nem az ő elvárásait követtem annak idején. Bár azt reméltem, a bátyám végre egyszer ellentmond apámnak.

Masaru egy szót sem szól, csak magához húz és átölel. Meglep a dolog, mert nem tudtam, hogy a faunok ilyen érzékeny, és együtt érző lények. Én mindig azt hittem, hogy ő mást sem tesznek, mint bolondoznak, de Masaru egészen más. Hát igen, ő is átesett pár nem szép pillanaton annak idején. Végül én vagyok az, aki eltolom magamtól. Azt hiszem, ez most sok, nem azt akarom, hogy sajnáljon. De azt hiszem, ő jobban megérti az érzéseimet, mint eddig bárki, akivel találkoztam. Aztán fogom magam, és nemes egyszerűséggel lefekszem a fűbe, és intek Masarunak, tegye ő is ezt. Nem sokkal később már mindketten az eget bámuljuk. Gyönyörű napunk van, én pedig arra gondolok, hogy vajon mi lesz velem öt, vagy tíz év múlva. Most már lassan ezen is gondolkodnom kell.

-       - Mire gondolsz? – kérdi Masaru hirtelen, én pedig megremegek a hirtelen hangra. – Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni – könyököl fel, és a szemembe néz.

-       - Semmi baj. Azon tűnődöm, mi lesz velem, ha kiöregszem – vallom be. – Arra gondoltam, milyen jó lenne akkor majd elhagyni a cirkuszt, venni egy kis házat valahol vidéken, mondjuk egy erdő szélén és ott élni. Ahol béke lenne, nyugalom és senkit sem érdekelne, hogy nem teljesítettem valaki más elvárásait.

Masaru tűnődve néz rám, a szemeiben mintha félelmet látnék, vagy aggodalmat. Felemelem a kezem, és lágyan megsimítom az arcát. Attól fél, hogy el fogom hagyni, hogy megint magára marad. Rámosolygok, és félig felemelkedve magamhoz húzom és megcsókolom. Beletúrok hosszú hajába, végigsimítom a hátát, miközben ő átkarol és mélyíti a csókot. Vele akarok maradni, amíg csak lehet. Akkor is, ha az csak öt év, vagy tíz év, vagy húsz év, vagy akár csak egyetlen óra. Szeretem őt, őrülten szeretem, ahogy soha nem szerettem még senkit azelőtt. És tudom, hogy ő is így érez.

Percekkel később válunk el, kifulladva, kipirult arccal. Masaru ajkai enyhén duzzadtak a csóktól, szemei csillognak az örömtől és a vágytól. De arra még nem állok készen.

-       - És… mondd csak… - szólal meg pár perc hallgatás után, még mindig fölém tornyosulva. – Abban a kis erdőszéli házban lenne hely… mondjuk… szóval… egy faunnak is? – A tekintete reménykedő, ugyanakkor aggodalommal teli. Elmosolyodom, miközben könnyedén túrok a hajába, a füle mögé igazítva egy kósza tincset.

-       - Esetleg – suttogom halkan, újfent közel húzódva hozzá. Ajkaink szinte súrolják egymást. – Feltéve, ha az a faun te vagy.


Sado-chan2016. 12. 13. 07:58:00#34834
Karakter: Akuo Masaru (Akuma)
Megjegyzés: Andronak


 

Nem nézek rá, csak a szemem sarkából látom ahogy mérgesen tarppol felém, majd egy hatalmas tockost nyom a fejemre. Meglepetten nézek rá, nem értem mégis miért húzta fel magát, hiszen ő volt az aki ott hagyott, aki nem szólt hozzám napokig
Összevont szemöldökkel néz rám, szinte szikrákat hány a tekintete, miközben mellkasa előtt fonja össze izmos karjait. Nem tudom eldönteni, hogy kiabálni akar, vagy inkább sírni.
Persze, nem nagy ügy! – szinte sziszegi, miközben fogai közt szűri át a szavakat– Meg is halhattál volna, de téged úgysem érdekel, igaz? – fakad ki belőle végül. Önkéntelenül is felé nyúlok, de elhajol mielőtt elérhetném őt– Van fogalmad róla, mit éreztem, amikor elveszítetted az uralmad a lángok felett?! Van fogalmad róla, mennyire féltem, hogy elveszítelek, Masaru?! Hogy lehetsz ekkora bolond?! – Sosem láttam még őt így, ilyen mérgesen… Tényleg fontos lehetek neki– Te bugris faun! Soha többé ne merészelj így halálra rémiszteni, világos?!
- Devlin…
- suttogom halkan. – Én… én… sajnálom. Nem akartam.
Felsóhajt, majd leül mellém. Én csak meredek magam elé, olyan zavaros minden. Nem akartam senkit bajba keverni, főleg nem őt, egyszerűen… amikor megláttam bevillant a vitánk, hogy talán mégsem az akinek hittem. De mért ne lehetne? Akkor nem veszíteném el olyan hamar, nem kellene félnem hogy egy nap nem jön vissza…
Végül megfogja a kezem, hogy végre rá figyeljek, nem értem, nekem mért nem engedte meg ugyanezt.
- Miért ragaszkodsz ehhez az egész újjászületés dologhoz? – kérdi végül, csendesen– Én nem valami mágus vagyok. Én Devlin Keane vagyok, ember, artista, nem a volt szerelmed, aki után vágyakozol.
- De hasonlítasz rá
– válaszolom halkan. – A szemed, az arcod, a hangod… Mindened.
- Ha ő lennék, elvileg kéne lennie emlékeimnek is, nem?
– fordul felém, ám én nem vagyok képes a szemeibe nézni– De nincsenek. Se álmok, se semmi. Én nem ő vagyok, fogadd el! Lépj túl, mert különben…
Tudom – bólintok. Nem érti ezt, nem érti miért mondom ezeket… talán jobb ha nem is érti- De szerettem őt.- mintha az apám lett volna, megmentette az életemet mikor már minden veszni látszott, nevet adott mikor már nem emlékeztem a sajátomra…
Mindannyian elveszítünk valakit, ilyen az élet. De nem szabad folyton a múlton merengeni, mert akkor sosem lépsz tovább. Ha belefulladsz a múltadba, akkor hogy akarsz a jövőbe tekinteni?

Jövőbe tekinteni? Nem akarok a jövőbe tekinteni, mert ha ezt teszem olyanokat látok meg ami megrémít. Évek, talán évtizedek múlva  lehet hogy a társulat is feloszlik, meg is halhatnak akár, Devlin pedig… fiatal még, a mi mércénkkel nézve gyermek, de nem lesz ez mindig így, változni fog, tovább lép, elfelejt engem…
- Pihenned kéne – mondja miközben elenged, de visszahúzom, nem akarom hogy magamra hagyjon– Masaru…
- Maradj itt velem, kérlek!
– pillantok rá kérlelő tekintettel, ő pedig halvány mosollyal vissza ül mellém
Jól van, bakkecske. De semmi ugrálás, rendben? Pihensz, vagy szólok Mr. Tinkelnek.
-  Csak azt ne! – ölelem át szorosan, mire ő a fülem tövét kezdi vakargatni– Azt akarom, hogy csak te legyél itt. Jó?
-  Jó, de akkor feküdj le, vagy mérges leszek – dorgál meg mosolyogva.
Aztán el ne menj! – mondom miközben a hátamra fekszem ő pedig betakar
Nem megyek sehová
Rám mosolyog, ám mosolya mást is rejt az örömön kívül… talán Fájdalmat?
Nem akartam neki fájdalmat okozni, csupán kapaszkodót kerestem hogy ne őrüljek bele. Talán hiba volt elmondanom, de olyan valóságosnak tűnt… mintha őt láttam volna.

Egyik kezével az enyémet szorítja, míg másikkal lágyan simít végig az arcomon. Markába temetem magam, el akarok süllyedni az ölelésében, elmenekülni a világ elől. Pici akarok lenni, mint egy madár, hogy inge alá fészkelve magam érezhessem forró bőrének illatát, hallgathassam heves szívverését…
Sajnálom – súgja halkan, mire kikerekednem a szemeim– Sajnálom, Masaru.
Mit? – kérdem, míg bátortalanul simítok arcára
- Hogy nem az vagyok, akinek szerinted lennem kéne – súgja míg lassan közelebb hajol, de ajkai mégsem érintik az enyémeket.– Bocsáss meg nekem!
Lassan mozdul,
 ám nem teszi meg. Ajkaira pillantok, majd vissza a szemébe. Nem mozdul, csak vár... Az akarja, hogy én csókoljam meg? 
- Devlin... - suttogom a nevét, miközben átkarolom a nyakát és magamhoz húzva megcsókolom, először bátortalanul, majd mikor viszonozza egyre bátrabban. Hihetetlenül jó érzés, ahogy kellemes bizsergés járja át a testem, elfeledtetve az égések okozta fájdalmat.
Ismerkedem édes ajkaival, élvezem ahogy néha elszakadva forró szuszogásával csiklandozza az arcom. Egyik keze lassan simít végig a nyakamon, vállamon, mellkasomon.
Akaratlanul is felnyögök érintésére, mire a szám elé szorítom a kezem. Mosolyogva enged el, majd hátrébb hajol kicsit hogy lásson
- Olyan édes vagy amikor zavarba jössz…
- remélem… most örülsz…-
fordítom oldalra a fejem. Senki sem látott még így, senki sem tudta elégni, hogy a szívem ilyen heveden verjen
- Örülök- súgja elégedetten- és ne fojtsd vissza a hangod… hallani akarom- simít végig újra az arcomon, én pedig újra felé fordulok. Miért élvezi ennyire, hogy így láthat?
Elmosolyodik, majd újra megcsókol, de mielőtt bármibe is belemelegedhetnénk egy halk torokköszörülés  ránt szét minket
- Doktor úr…- sóhajt fel Devlin az orvos felé fordulva, aki a sátor bejáratánál támaszkodva néz minket
- Mára elég lesz ennyi, Masarunak pihennie kell, de amilyen izgága, holnap már talán ki is engedhetem- mosolyodik el sokat tudón. Még egy gyors csókot nyom a homlokomra, mielőtt elindul
- A következő éjszakát már együtt tölthetjük- súgja Devlin bíztatásul, majd elindul az orvos felé- Doktor úr… az iménti…- keresi a szavakat, de a férfi csak elmosolyodva bólint, hogy megőrzi a titkunkat.

Az éjszakát az orvosi sátorban töltöm, de nem igazán tudok aludni.
Zakatol a fejem, a ma történteken agyalok, próbálom feldolgozni. Valami módot kell találnom, hogy meghosszabbítsam az életét, különben bele őrülök… vagy lehet, hogy az enyémet kell megrövidíteni?

Másnap még elvégeznek pár vizsgálatot, kötéseket cserélnek, majd ismételten megállapítják, hogy piszok gyorsan gyógyulok, így dél körül már ki is engednek.
Devlin a sátor előtt vár aggódó tekintettel, de mikor meglát elmosolyodik
- Mondtam, hogy kutya bajom- mondom újra fülig érő vigyorral
- Azért inkább vigyázz magadra, rendben? Nem akarlak elveszíteni- a mellkasomon futó hegekre pillant, amik hamarosan úgyis eltűnnek majd. Bizonyára a régi társára emlékezteti, aki meghalt egy balesetben… az emberek már csak ilyenek... sebezhetők.
- Rendben- bólintok rá végül- vigyázok… de remélem tudod, hogy ma este is lesz fellépés- közben elérünk a lakókocsiig, ahol Magnus vár minket több kevesebb lelkesedéssel. Az ő száma kevésbé veszélyes, így nem igazán kell ilyesmiktől tartania
- Igen, tudom- húzza a száját Devlin- Sajnos nem tudtam meggyőzni Mr. Tinkelt hogy ma még ne lépj fel
Erre csak össze húzom a szemöldököm, kicsit szarul esik, hogy ki akart vonni a műsorból egy ilyen apróság miatt.
- Minden tökéletesen ment volna, ha előtte nem veszünk össze és nem fagytam volna le attól hogy meglátlak- jegyzem meg miközben a furulyámat keresem… hová lett?
- Ezt keresed?- kérdi Devlin, elő húzva a zsebéből
- Igen, azt!- vetem rá magam lelkesen, de elhúzza a kezét- Hé!
- Vissza kapod, egy feltétellel
- Ha Azt akarod hogy többet ne lépjek fel ilyenekkel, felejtsd el! Én ehhez értek, ráadásul a társulatnak is ez az egyik fő atrakciója… kellek nekik-
vetem rá magam ismét
- Akkor viszont tessék többet gyakorolni!
- Így is gyakorlok eleget… és most inkább mással foglalkoznék
- hajolok egyre közelebb hozzá, de mielőtt megcsókolnám kikapom a kezéből a hangszert- én nyertem!
- Azt te csak hiszed!-
kap a karom után hogy lehúzza. Magasabb vagyok nála, de ezzel eddig sosem éltem vissza, bár most valóban jól jön, hogy nem éri fel a karom.
A végén már az egyensúlyomat is elvesztem, Devlin pedig egy jól irányzott ugrással az ágyára lök, ezzel megszerezve a furulyát
- Nem is… én nyertem!- támaszkodik felettem diadalmasam, ám én egy cseppet sem bánom, inkább a nyakánál karolom át
- Ügyes vagy- húzom magamhoz- és most, hogy győztél, mi legyen a jutalmad?- kérdem incselkedve. Erre nem válaszol, csak mosolyogva hajol közelebb, hogy megcsókolhasson. Nem ellenkezem, csak magamhoz ölelem és visszacsókolok, valahol reménykedtem, hogy jutalomként engem akar majd
- Hol is fejeztük be tegnap?- kérdem elszakadva ajkaitól



Szerkesztve Sado-chan által @ 2016. 12. 13. 08:13:33


Andro2016. 11. 05. 12:27:19#34740
Karakter: Devlin Keane
Megjegyzés: (faunomnak)


- Ne mondj ilyeneket, amikor tudod, hogy nem vagy képes betartani – mondja végül, mire értetlenül bámulok rá. Most mi baja van?
- Ezt hogy érted? – engedem el, ő pedig hátrébb csúszik, el a közelemből.
- Az emberek nem élnek sokáig, ami neked egy örökkévalóság, nekem egy röpke perc. És ha majd meghalsz, én… - mondja, majd hirtelen félbeszakítja a mondatot és csak néz rám.

A tekintete olyan furcsa, ahogy az arcomat fürkészi, szemei a szemeimbe mélyednek. Kezdem kényelmetlenül érezni magam, mert Masaru mintha nem is itt járna. Végül kénytelen vagyok kizökkenteni őt a gondolataiból.
- Masaru, mi baj? – kérdem értetlenül.
- Hát persze… hogy én mekkora egy bolond vagyok… - nevet fel, én pedig semmit sem értek. Aztán elkezd magyarázni. - Mielőtt ide kerültem egy mágus tulajdona voltam. Egy olyan fajból való, amely képes az újjászületésre, képes maga kiválasztani, milyen testben tér vissza erre a világra
- Tehát... azt mondod, az egykori mestered reinkarnációja vagyok? –
vonom fel a szemöldököm. Ez még nekem is nevetséges, sosem hittem a reinkarnációban.
- Mi más magyarázat lenne erre? Beszéled a nyelvünket, méghozzá folyékonyan, holott a legtöbb ember egy két szót is alig tud megtanulni… ráadásul… a szemetek is egyforma… az pedig minden életünkben ugyanaz marad - magyarázza örömtől csillogó szemekkel, mint egy lelkes kisgyerek, aki megkapta a vágyva vágyott ajándékot. Megragadja a kezem, és nem engedi el. De nekem ez így sok, bonyolult és meg akarom érteni.
- Ez… ne haragudj, Masaru, de ha esetleg igaz is amit mondasz… egy kicsit sok nekem így egyszerre… kell egy kis idő… - engedem el lassan, majd felállok és elindulok vissza a táborba. Ezt meg kell emésztenem.

A következő két napban szó szerint kerülöm Masarut, alig szólunk egymáshoz és tudom, hogy milyen rosszul eshet neki. De egyszerűen képtelen vagyok most beszélni vele, a közelében lenni. Inkább gyakorlásra használom a szabadidőmet, vagy a többieknek segítek, csak ne kelljen most választ adnom neki. Tudom, hogy elhiszi ezt az újjászületés dolgot, de szerintem csak véletlen az egész. Vannak emberek, akik fogékonyak a természetfelettire, én is így születtem és kész. Elfogadtam, hogy ”más” vagyok, mint a többiek. De nevetséges, hogy valami mágus reinkarnációja lennék. Akkor elvileg lennének emlékeim, nem? De nincsenek, se fura álmok, se látomások, se semmi.

~*~

A családom természetesen nem jön el az előadásra, és ezt valahogy sejtettem. Az hagyján, hogy a szüleim nincsenek ott, de a testvéreim sem, ami eléggé fáj. Biztos apa beszélte le őket, nehogy véletlenül kitudódjon, hogy miféle ”csavargó” rokonuk van, aki összevissza ugrabugrál a levegőben, mint egy idióta. Ennek ellenére megcsinálom a mutatványaimat, fenn repkedek a levegőben, és bemutatom azt az új formációt is, amit eddig gyakoroltam, a híres hármas szaltót, amit senki sem tud utánam csinálni. Persze háló van, hiszen ez egy nyaktörő mutatvány, ha leesem, akkor végem. A közönség éljenez, tapsol, teljesen odavannak, miközben engem néznek. A hármas szaltónál szinte hallani lehet a légy zümmögését is, mindenki szájtátva figyel, izgatottan, majd mikor sikeresen végrehajtom, hatalmas ovációval ünnepelnek. Meghajolok a közönség felé, majd leugrom a hálóba, és miután kimászom belőle, újfent meghajolok, majd elhagyom a porondot.

-       - Szuper voltál! – lelkendeznek a többiek. Hátba veregetnek, én pedig letörlöm izzadt arcomról a verejtéket. – Te vagy az új csillag.

-       - Ugyan, ugyan – mosolygok a fejemet rázva. – Csak azért éljeneznek ennyire, mert új vagyok.

-      -  Ez nem igaz – mondja Hercules, az erőművészünk. – Tényleg tehetséges vagy, kölyök. Egy nap te leszel a legnagyobb légtornász mind között.

Hagyom, hadd mondja, majd elmegyek átöltözni. Hamarosan Masaru lép a porondra, akit én már a nézőtérről figyelek. Ugyan két napja nem beszéltünk, engem pedig gyötör a bűntudat, de látnom kell a produkcióját. Eleinte a szokásosakat csinálja, majd hirtelen előkap egy kétágú furulyát, és játszani kezd rajta.  Az előtte álló fáklya lángja táncolni kezd, és egy hatalmas tűzmadár kel belőle életre. Ezt a mutatványt még sosem láttam tőle, ez biztosan új.
Masaru hirtelen észrevesz engem, ahogy őt figyelem az első sorból, mire egy hamis hang hallatszik, és a tűz már körbe is öleli a testét. Rohannék oda, de visszafognak, Masaru pedig visszaszerzi az irányítást, csak pár apró sérülést szerez, majd a földre rogy. A nézők tapsolnak, az egészet a műsor részének hiszik, de én tudom, hogy az én hibám. Meglátott, miattam tévesztett, az én hibám, hogy megsérült. Azonnal pár segítő rohan be, és elviszik a faunt, én pedig utánuk indulok az orvosi sátor felé. Persze, hogy oda tartanak, hiszen ilyenkor oda szokták vinni a sérülteket. Mire odaérek, az orvos már végez a sebek leápolásával.
- Masaru… - lépek be a sátorba, az orvos pedig van olyan tapintatos, hogy kettesben hagy minket.
- Elrontottam, nagy ügy… - ránt vállat a faun, mintha nem lenne akkora dolog az a jó pár égési sérülés.

Odamegyek hozzá, és a sérüléseivel nem törődve egy jókora tockost nyomok a fejére. Meglepetten néz rám, miközben én összevont szemöldökkel és aggódó arccal nézek rá. Kezeimet összefonom a mellkasom előtt, és nem tudom, hogy most ráüvöltsek, vagy elsírjam magam. Dühös vagyok, szomorú, aggódtam érte, de úgy tűnik, ez őt nem érdekli.

-      - Persze, nem nagy ügy! – mondom erővel préselve ki magamból a szavakat. – Meg is halhattál volna, de téged úgysem érdekel, igaz? – Döbbenten néz rám, és felém nyúl, de elhajolok tőle. – Van fogalmad róla, mit éreztem, amikor elveszítetted az uralmad a lángok felett?! – Érzem, hogy a könnyek szúrják a szememet, de igyekszem visszafogni őket. – Van fogalmad róla, mennyire féltem, hogy elveszítelek, Masaru?! Hogy lehetsz ekkora bolond?! – förmedek rá mérgesen, ő meg csak pislog dermedten. Még sosem voltam senkire ennyire mérges. – Te bugris faun! Soha többé ne merészelj így halálra rémiszteni, világos?!

-       - Devlin… - suttogja halkan. – Én… én… sajnálom. Nem akartam.

Leülök mellé, és csak nézek rá. Teljesen magába van roskadva, és fogadok, még mindig az jár a fejében, ami két napja történt. Miért érzem én is magam pocsékul. Végül felsóhajtok, és végül kinyúlva megfogom a kezét. Nem húzza, de szemmel láthatóan nem érti, hogy az előbb miért nem engedtem, hogy hozzám érjen.

-       - Miért ragaszkodsz ehhez az egész újjászületés dologhoz? – kérdem végül hosszú csend után. – Én nem valami mágus vagyok. Én Devlin Keane vagyok, ember, artista, nem a volt szerelmed, aki után vágyakozol.

-       - De hasonlítasz rá – válaszolja halkan Masaru. – A szemed, az arcod, a hangod… Mindened.

-       - Ha ő lennék, elvileg kéne lennie emlékeimnek is, nem? – nézek rá kíváncsian. – De nincsenek. Se álmok, se semmi. Én nem ő vagyok, fogadd el! Lépj túl, mert különben…

-      - Tudom – bólint. Nem kell befejeznem, ő is tudja, hogy különben nem lehetünk boldogok. – De szerettem őt.

-       - Mindannyian elveszítünk valakit, ilyen az élet – mondom csendesen. – De nem szabad folyton a múlton merengeni, mert akkor sosem lépsz tovább. Ha belefulladsz a múltadba, akkor hogy akarsz a jövőbe tekinteni?

Nincs a hangomban vádaskodás, fenyegetés, csak kíváncsiság. Szeretem Masarut, ő is tudja, de szerintem azt is, hogy amíg nem lép túl, addig nem lehetünk boldogok. Én nem akarok egy halott mágussal versenyezni, aki már nem lehet ellenfél. Nem tudok mit mondani neki, de a csend már nagyon nyomasztó mindkettőnknek.

-      - Pihenned kéne – mondom, és elengedném, de ő a kezem után kap, majd hozzám bújik. – Masaru…

-      - Maradj itt velem, kérlek! – néz fel rám könyörgő tekintettel, én pedig nem tudok neki nemet mondani.

-      - Jól van, bakkecske – mosolyodom el halványan. – De semmi ugrálás, rendben? Pihensz, vagy szólok Mr. Tinkelnek.

-     -  Csak azt ne! – ölel át szorosan, én pedig beletúrok a hajába, megvakargatva a füle tövét. Morogni kezd. – Azt akarom, hogy csak te legyél itt. Jó?

-      -  Jó, de akkor feküdj le, vagy mérges leszek – fenyegetem meg játékosan.

-      -  Aztán el ne menj! – kér, miközben lefekszik, és hagyja, hogy betakarjam.

-      -  Nem megyek sehová – ígérem.

Fáradtan rám mosolyog, de abban a mosolyban egy csomó fájdalom és szomorúság is lapul. Azt hiszem, bánja, amiért nem vagyok az a mágus, akinek ő hitt. Tudom, milyen rossz elveszíteni valakit, és rájönni, hogy nem jön vissza. Csak ülök mellette, egyik kezemmel a kezét fogom, a másikkal lágyan végigsimítok az arcán. Szeretem őt, nem is tudom, hogy miért. De mindig jobban kijöttem a mágikus lényekkel, mint az emberekkel. Talán mert az emberek hamisak, hazugok, és ha nem kellesz nekik, eldobnak maguktól. Masaru engem néz, belebújik az érintésembe, én pedig hagyom. Magányos, csalódott, én pedig nem tudom, mit tehetnék. Úgy érzem, az én hibám, amiért nem az vagyok, akinek hitt. De sajnos ez ellen semmit sem tehetek. Nem lehetek az, aki nem vagyok.

-       - Sajnálom – suttogom halkan, mire Masaru értetlenül néz rám. – Sajnálom, Masaru.

-       - Mit? – kérdi kíváncsian, és felnyúlva megérinti az arcomat.

-       - Hogy nem az vagyok, akinek szerinted lennem kéne – válaszolom, és lejjebb hajolok. Az arcunk alig pár centire van egymástól, látom, ahogy Masaru arca kipirul. – Bocsáss meg nekem!

Még lejjebb hajolok, ajkaimmal majdnem elérem az ajkait, de azt akarom, hogy ő tegye meg. Ha meg akarja. Kívánom őt, mindenkinél jobban, de akarom, hogy ő is akarja.


Sado-chan2016. 07. 02. 10:50:42#34433
Karakter: Akuo Masaru (Akuma)
Megjegyzés: Andronak


 

Nagyon remélem, hogy érdeklik az ilyenek, és ha esetleg rá bólint, akkor sem kényszerből. Nem akarok semmit rá erőltetni, csak ki akarom élvezni a táraságát, minél többször, minél közelebbről…talán igaza van…tényleg bele szerettem…furcsa érzés, de nem cserélném el semmiért.
- Szívesen – bólint rá, nekem pedig újra a füleimig szalad a mosolyom – De Mr. Tinkel nem fog haragudni érte?
- Ha nem hagyjuk el a tábort, akkor nem.

Az ágy szélére ülök és figyelem, ahogy elalszik. Mellé kuporodok és csak figyelem ahogy szuszog. Figyelem a vonásait, azt az apró mosolyféleséget ajkai szegletében… láttam már ezt a mosolyt, mintha már ezer éve ismerném, pedig alig pár hete találkoztunk, mégis mintha minden lélegzetvétele és gondolata ősöreg lenne… Ki lehet ő?

Nem alszom szinte semmit, csak figyelem őt, vagy a cuccaim közt pakolok…valahol itt kell lennie…
Pár óra múlva mocorgást hallok. Devlin végre felébredt!
Kora délután ébred fel, így még van egy kis időnk az esti csillagnézésig… addig talán el tudom intézni amit akarok, és egy kis kaját is kellene szereznem.. szerencsére abból itt mindig akad.
Végül kitelepszünk a tábor szélére egy pokróccal és egy kis bogyós sütivel, amit a konyháról csentem
- Tudod, hogy ha hullócsillagot látsz, akkor kívánnod kell valamit, de senkinek sem szabad elárulnod, hogy mit kívántál? – kérdem hirtelen. – Különben nem válik valóra.
- Ó, ezt nem tudtam. De én pontosan tudom, mit akarok akkor kívánni. –mondom vigyorogva
- Én is – mosolyodik el ő is. Tudom már mit kívánok. Elsőnek végre rá akarok jönni mit láttam rajta ami olyan ismerős volt… aztán hogy vele maradhassak, örökké… vagy legalább az élete végéig… tudom az nem egy hosszú idő, legalább is az én szemszögemből nem az. Az emberek nem élnek sokáig, ellentétben a faunokkal akik akár, ha szerencséjük van egy évezredet is megélhetnek… de valami módja csak van, hogy meghosszabbítsuk az életét…vagy hogy az enyémet megrövidítsük..
- Bár nekem elég sok kívánságom van – folytatom. – De nem fogom elárulni, mert akkor nem válik valóra, igaz?
- Így van
– válaszolja
- Ott van egy! – kiáltok fel, amikor meglátok egyet. Behunyom a szemem és erősen gondolok arra az egy dologra… kérlek csillag, add meg a választ, mit tegyek, hogy ne veszítsem el az egyetlen személyt, aki fontos nekem?

A következő csillagnál már Devlin is behunyja a szemeit. Kíváncsi vagyok mit kért tőle…mi lehet a legnagyobb álma?
- Min gondolkodsz? – kérdem, mikor látom hogy nagyon elmereng
- Csak a jövőmön. Hogy mihez kezdek, ha kiöregszem a szakmából. Nálad ez nem probléma, a faunok lassan öregednek, de mi emberek sajnos elég gyorsan. Az artisták pedig általában 32-34 éves koruk körül már öregnek számítanak. Nekem jó esetben még öt, maximum hat évem van hátra, mielőtt nyugdíjaznának.
- El fogsz menni?
– Kérdem rémülten. Az nem lehet…nem hagyhat magamra máris…ilyen hamar– Nem mehetsz el! Nem engedem! Ha elmész, akkor én…
- Ki mondta, hogy elmegyek?
– ő is felül és a markába fogja az arcom – Azt mondtam, kiöregszem a szakmából, de egy szót sem szóltam arról, hogy elmegyek. Egyébként, ez nemcsak tőlem függ, de ha egy mód van rá, sosem foglak magadra hagyni, jó?
- Ígéred?
–kérdem, mert attól félek, ezt mind csak azért mondja hogy engem nyugtatgasson- Ígéred, hogy sosem válunk el? Hogy te mindig itt leszel mellettem?
- Amíg csak élek – mondja, majd újra megcsókol. Amíg csak él… az pedig nem egy hosszú idő…még csak most jöttem rá mit is érzek iránta, de már azon rettegek, mi lesz, ha elveszítem őt.
belé kapaszkodok, úgy viszonzom a csókját, egyre bátrabban, míg végül kénytelenek vagyunk elengedni egymást.
Nem merek rá nézni, mert attól félek, nem leszek képes vissza tartani mindazt ami bennem motoszkál…a félelmemet, hogy elveszítem őt… a rettegést, hogy újra egyedül maradok..
Végül mégis felé fordulok. Bele túr a hajamba, én pedig válaszul a karjaiba fészkelem magam…olyan jó érzés..
- Szeretlek, Masaru – suttogja, miközben a hátamat simogatja – És sosem hagylak el, történjen bármi. Ígérem.
- Ne mondj ilyeneket, amikor tudod, hogy nem vagy képes betartani- csúszik ki végül a számon
- Ezt hogy érted?- elenged, én pedig hátrébb csúszok, hogy lássam őt
- Az emberek nem élnek sokáig, ami neked egy örökkévalóság, nekem egy röpke perc. És ha majd meghalsz, én… - ahogy a szemeit fürkészem hirtelen bevillan valami. Teljesen ledermedek, ahogy a tudatomig eljut a felismerés… ugyanazok a szemek tekintenek vissza rám, mint amik anno ide juttattak
- Masaru, mi baj?- kérdi értetlenül
- Hát persze… hogy én mekkora egy bolond vagyok…- nevetek fel kínomban. Rá kellett volna jönnöm, már csak a neve hallatán is… Kaene..Kain…hiszen megmondta, hogy visszatér egyszer - Mielőtt ide kerültem egy mágus tulajdona voltam. Egy olyan fajból való, amely képes az újjá születésre, képes maga kiválasztani, milyen testben tér vissza erre a világra
- Tehát... azt mondod, az egykori mestered reinkarnációja vagyok?-
vonja fel a szemöldökét
- Mi más magyarázat lenne erre? Beszéled a nyelvünket, méghozzá folyékonyan, holott a legtöbb ember egy két szót is alig tud megtanulni…ráadásul…a szemetek is egyforma…az pedig minden életünkben ugyanaz marad- Nem tudom, örülnöm kellene ennek a felfedezésnek, vagy inkább megrémülnöm tőle. Szeretem Devlint, mindennél jobban, viszont azt a férfit, aki előzőleg volt… de talán ezúttal nem lesz belőle szörnyeteg
- Ez… ne haragudj, Masaru, de ha esetleg igaz is amit mondasz…egy kicsit sok nekem így egyszerre…kell egy kis idő…- elenged és feláll, majd elindul vissza a tábor felé. Csak nézem őt, legszívesebben utána mennék, de tudom hogy milyen hihetetlen amit mondtam…a helyében talán én is ezt tenném
Az elkövetkezendő két napban szinte nem is beszél velem, csak annyit amennyi muszáj. Nem is igazán néz rám, én pedig nem tudom, most végleg meggyűlölt, vagy csak egyszerűen bolondnak tart

- Szedd össze magad, tíz perc és te jössz!- csap a vállamra az egyik artista. Ez így nem fog menni… ha az előadás közben is ezen agyalok a végén még megsérül valaki…vagy rosszabb

Végül kénytelen vagyok össze szedni magam. A közönség a megszokott ujjongással fogad, de ezúttal az arcomra bűvölt mosoly olyan, mintha a fogamat húznák. Az előadás első fele a szokásos bűvészkedés, ám ezúttal valami újjal készültem, amit még Devlint sem látott eddig.
Egy kétágú furulyát veszek a kezembe és játszani kezdek rajta. Az előttem álló hatalmas fáklya lángja táncolni, majd formálódni kezd és egy hatalmas madár ölt belőle testet…persze a furulya hipnotikus hangja is rásegít, hogy azt lássák bele amit én akarok.
Az első pár percben semmi gond sincs, aztán meglátom Devlint, ahogy a többiek köz áll és engem figyel. Ledermedek egy pillanatra, ami éppen elég ahhoz, hogy elrontsak egy hangot és a madár kiszabaduljon. Érzem, ahogy lángra kap a testem, a közönségből pedig valaki felsikolt. Még épp időben sikerül visszaszereznek az irányítást és eloltanom a tüzet, így enyhébb sérülésekkel rogyok térdre, ahogy a közönség éljenezni kezd… azt hiszik, ez is a műsor része…
Pár segéd rohan be, hogy felsegítsen és levigyen a színpadról. Nem most vétettem el először és valószínűleg nem is utoljára, de ez volt az első, hogy féltem…féltem hogy kárt teszek valakiben… hogy Devlin meggyűlöl ezután

Az orvosi sátorba visznek, hogy ellássák a sebeimet. Nem súlyos egyik sem, ráadásul gyorsan gyógyulok, de a doktor ragaszkodott hozzá, hogy ellásson
- Masaru..- lép be Devlin..iagzis…az ő produkciója volt a nyitó szám, mint a társulat új csillaga…mostanra már átöltözve,  kipihenten áll a sátor ajtajában, míg a doktor kettesben nem hagy minket
- Elrontottam, nagy ügy…- rántok vállat. Ezek szerint ez kellett ahhoz, hogy újra hozzám szóljon végre


Andro2016. 03. 07. 10:48:48#34067
Karakter: Devlin Keane
Megjegyzés: (faunomnak)


Masaru nem húzódik el, de érzem, ahogy a karomba kapaszkodik, és viszonozza a csókot. Szóval sikerült meglepnem, és az érintéséből ítélve, ő is pont úgy érez irántam, ahogy ő. Ahogy kinyitom a szeme, látom, hogy az arca elpirult, mint a túlérett meggy, és nem tudom megállni, hogy magamban ne mulassak ezen. Ki gondolta volna, hogy a faunok is képesek zavarba jönni?
- Ennyitől elpirultál? – suttogom lágyan, mikor ajkaink végre elszakadnak egymástól. Masaru egy szót sem szól, csak a kezébe temeti az arcát. - Jól vagy, Masaru? – teszem a vállára a kezem. Remélem, most nem dühös rám.
- Igen! Minden a legnagyobb rendben! – 
pattan fel lángoló arccal. Még mindig vörös a képe, ami jelenthet haragot is, de hangjából inkább zavart érzek ki. - Én csak... szóval... igazad van, szedjük tele a markunkat meg a zsebünket és induljunk, különben bajba kerülünk! – topog idegesen. 

Nem szólok egy szót sem, úgy tűnik, kissé túlságosan is zavarba hoztam. De lassan tényleg elindulunk visszafelé. Útközben eleszegetjük a málnát, én pedig azon gondolkodom, vajon Declan valóban rávette-e anyáékat arra, hogy megnézzenek. Ebben kételkedem, sőt, ahogy apát ismerem, a nővéreimet is le fogja beszélni. Pedig már mindketten kapcsolatban élnek, apa nem szólhat bele az életükbe. Vagy igen. Erről nem szólok Masarunak, de remélem, hogy legalább Declan el tud jönni. Olyan régen nem láttam. Nagyjából London óta, amikor eljött megnézni egy előadásomat.


~*~

- Szóval... amit mondtál... hogy leszel a családom... nagyon boldoggá tenne – szólal meg végül Masaru, kizökkentve a gondolataimból. Mikor ránézek, lesüti a szemét, mint valami szende kislány az első randin.
- Ennek örülök – bólintok aprót, de nem nézek rá újra. - Mondd... haragszol? – kérdem végül, mert nem válaszol.
- Nem! Dehogy – hallom mentegetőző hangját. - Én csak... nem igazán tudtam, mit kezdjek a helyzettel, mert hát… nem volt még senkim, és féltem, hogy leégetem magam.. Kérlek, ne nevess ki!
- Nem foglak, ne aggódj... érthető, hogy zavarban vagy – mosolygok rá kedvesen, amitől úgy tűnik, végül megnyugszik.
- Tekinthetnénk meg nem történtnek? Nem akarom, hogy az első csókunk ilyen pocsék legyen... elrontottam mindent…
- Ha ez téged boldoggá tesz... – 
vonok vállat, mire elmosolyodik, majd mielőtt reagálhatnék, a nyakamba veti magát. De el is enged, én pedig csak nevetek. Úgy tűnik, még meg kell emésztenie, és Masaru egyébként is heves természet.
Az út hátralevő részében Masaru a múltjáról beszél, én meg a családomról, kihagyva a nagyon kínos részleteket. Ha szerencséje van, sosem fog találkozni a szüleimmel. Nem hiszem, hogy apám jól fogadna egy faunt a rokonságban. Főleg nem egy bakot, mert azt is elég nehezen viseli, hogy enyhén szólva sem a lányok érdekelnek.

~*~

Az ég már jócskán vörösben játszik, mire utolérjük a többieket. A várostól nem messze vertek tanyát, a kivilágított sátrakat és kocsikat pedig messziről is könnyű kiszúrni.
A főnök épp akkor lép ki a kocsijából, és összefont karokkal, mérgesen topogva várja, míg oda nem érünk
- Devlin fiam, megtennéd, hogy magunkra hagysz pár percig, míg elbeszélgetek kicsit ezzel a léhűtővel? - int a fejével a mi kocsink felé. Masarura nézek amolyan ”kitartás” pillantással, majd a lakókocsink felé veszem az irányt.

Meg sem lep, hogy Marcust ott benn találom. A kígyójával foglalkozik, de csak biccentünk egymásnak. Ő nem kérdez, én nem válaszolok, csak elnyúlok a fekhelyemen. Hosszú volt ez a nap, és még nincs vége. Holnap Sligbe érünk, és fellépünk. Alig várom már, de egyben félek is egy kicsit. Jó fél óra telik el, mire patás lábak dobogását hallom, és Masaru szó szerint beesik az ajtón. Mr. Tinkel biztos jól kiosztotta, de egy kicsit mindketten megérdemeltük volna a szidást, nemcsak Masaru.

- Na, mit mondott? – kérdem kíváncsian.
- Jól leszidott, de amikor elmondtam, hogy miért mentem, csak a fejét csóválta. Látszott rajta, hogy megenyhült kicsit, úgyhogy egy jókora tockossal és egy hét büntetéssel megúsztam – 
mutatja a fején levő dudort, majd az ágyára ülve a falnak támasztja a fejét. - De megérte, nem? – vigyorog rám, mint a vadalma. Hihetetlen, de nem tudok rá haragudni. Marcus a fejét csóválja, de egy szót sem szól, viszont a tekintetéből látom, hogy mit gondol. - Meleg van, nincs kedved kint tölteni az éjszakát? Vagy legalábbis egy részét, aztán ha hideg lesz, vagy megunjuk bejövünk... ma van az utolsó éjszaka, amikor látni idén hullócsillagot. Szeretném veled megnézni őket – fordul felém mosolyogva.

-       Szívesen – bólintok, amivel igencsak jókedvre derítem. – De Mr. Tinkel nem fog haragudni érte?

-       Ha nem hagyjuk el a tábort, akkor nem – kuncog fel.

Csak bólintok, majd megpróbálok pár órát aludni. Valamikor késő délelőttre jár, délután pedig még gyakorolni akarom a számomat. Masaru nem zavar, bár hallom, hogy mocorog, de nem kelt fel, míg magamtól fel nem ébredek. Igaz is, őt is tanítanom kell, de csak titokban, hogy senki se tudjon róla. Majd este, vagyis nem ma este, hanem majd valamikor, ha úgy adódik a dolog. Kissé izgatott vagyok, mert elég régen nem voltam már randin. Jó, ez nem olyan randi, de akkor is.

Az este hamar eljön, mi pedig kapjuk magunkat, egy plédet, két párnát, aztán kihurcolkodunk a tábor szélére, ahol nem túl magas a fű, és jól látni az eget. Még némi harapnivalót is viszünk magunkkal, amit a táborból hoztunk. Igazából Masaru csórta, a fene tudja, hogyan. De ha kiderül, akkor Mr. Tinkel biztos nagyon mérges lesz. Aztán csak fekszünk egymás mellett, nézzük az eget, hátha felbukkan egy hullócsillag.

-       Tudod, hogy ha hullócsillagot látsz, akkor kívánnod kell valamit, de senkinek sem szabad elárulnod, hogy mit kívántál? – kérdem felé fordulva. – Különben nem válik valóra.

-       Ó, ezt nem tudtam – rázza a fejét, és elvigyorodik. – De én pontosan tudom, mit akarok akkor kívánni.

-       Én is – bólintok. Nem árulom el neki, hogy az a legnagyobb vágyam, hogy a szüleim végre ne utáljanak ennyire. Hogy végre észrevegyék, hogy vagyok valaki, hogy boldog vagyok úgy, ahogy élek.

-       Bár nekem elég sok kívánságom van – folytatja a faun. – De nem fogom elárulni, mert akkor nem válik valóra, igaz? – kacsint rám.

-       Így van – válaszolom. Nincs szívem elárulni neki, hogy ez csak egy babona, és a kívánságok általában sosem válnak valóra. Minek vegyem el tőle a reményt?

-       Ott van egy! – kiált fel Masaru, és mikor odakapom a fejem, tényleg látok egy csillagot átsuhanni az égen. Masarura pillantok, aki behunyt szemmel koncentrál, ami megmosolyogtat. Tényleg nagyon hisz a hullócsillagok kívánságteljesítő erejében.

Sokáig vagyunk odakinn, a csillagokat nézzük, és még én is kívánok egyszer, persze csak megszokásból. Ahhoz, hogy apám végre megértsen engem, sokkal több kell egy hullócsillagnál. Ahhoz az kéne, hogy végre lemondjon a büszkeségéről, és elismerje, hogy egy ”ugrándozó bolond”, ahogy engem szokott nevezni is ér annyit, mint egy orvos, vagy egy ügyvéd. Én boldoggá akarom tenni az embereket akkor is, ha tudom, hogy legfeljebb még öt-hat évem van hátra a szakmában. A mi szakmánkban az ember hamar kiöregszik, de utána taníthatok másokat. Talán elmehetek egy artistaképzőbe tanárnak, vagy maradhatok valamelyik cirkusznál, mint tanácsadó és segítő. Van lehetőségem harmincöt éves korom után is. Persze, apám ezt sosem fogja megérteni.

-       Min gondolkodsz? – Masaru hangja szakít ki a gondolataim közül.

-       Csak a jövőmön – válaszolom. – Hogy mihez kezdek, ha kiöregszem a szakmából. Nálad ez nem probléma, a faunok lassan öregednek, de mi emberek sajnos elég gyorsan. Az artisták pedig általában 32-34 éves koruk körül már öregnek számítanak. Nekem jó esetben még öt, maximum hat évem van hátra, mielőtt nyugdíjaznának.

-       El fogsz menni? – kérdi rémülten a faun, és felül. Szemei elkerekednek. – Nem mehetsz el! Nem engedem! Ha elmész, akkor én…

-       Ki mondta, hogy elmegyek? – ülök fel én is, és két kezem közé fogom az arcát. – Azt mondtam, kiöregszem a szakmából, de egy szót sem szóltam arról, hogy elmegyek. Egyébként, ez nemcsak tőlem függ, de ha egy mód van rá, sosem foglak magadra hagyni, jó?

-       Ígéred? – kérdi összevont szemöldökkel Masaru. – Ígéred, hogy sosem válunk el? Hogy te mindig itt leszel mellettem?

-       Amíg csak élek – mosolygok rá, és lágyan megcsókolom.

Ez teljesen lesokkolja, nem mozdul, mint aki kőszoborrá dermedt. De ezen most nem tudok nevetni. Szemmel láthatóan nagyon ragaszkodik értem, és nem akarom megszakítani a köztünk levő törékeny kapcsolatot. Egyébként is, szeretem őt. Talán azóta nem szerettem így senkit, mióta Ő kilépett az életemből. Néha bánom, hogy nem kaptam két kézzel utána, de sajnos az útjaink elváltak. Azt hiszem, ő sem akart volna egy cirkuszossal járni, elvégre az sokak számára igen megalázó. De Masaru más, ő megérti, hogy mit érzek. Ő olyan, mint én.

Hosszú idő után szakadunk el egymástól, akkor is csak azért, mert mindkettőnknek levegőt kell vennie. Csak nézem őt, ahogy piheg, és nem mer rám nézni, majd lassan rám emeli azokat a gyönyörű szemeit. Zavarban van, fél és mégis boldog. Ahogy én is. Túl sokat mondtam, túl hamar, pedig nem kellett volna. Beleborzolok a hajába, mire ő hozzám bújik, és átölel. Valami furcsa érzés járja át az egész testemet, aminek nem tudok nevet adni. Valami, ami nem szerelem, hanem valami más, de nem tudom megfogalmazni, mi is az. Csak lágyan simogatom a hátát, miközben azon gondolkodom, vajon hogy fogunk megbirkózni a helyzettel.

-       Szeretlek, Masaru – suttogom a hajába, mire megremeg. – És sosem hagylak el, történjen bármi. Ígérem.


Sado-chan2016. 01. 09. 20:02:58#33857
Karakter: Akuo Masaru (Akuma)
Megjegyzés: Andronak


Na jó..azt hiszem nevezhetjük ezt egy elcseszett szerelmi vallomásnak is...bár fogalmam sincs hogy kell azt csinálni...még azt sem tudom, mit érzek valójában, csak azt, hogy mindennél fontosabb nekem. Talán ez lenne az a bizonyos érzés?

Devlin továbbra is meredten néz a szemembe, talán azon gondolkodik, amit mondtam...talán egészen máshol jár...nem kérem tőle hogy szeressen...nem mintha nem lennék nagyon boldog tőle, de ezt nem várhatom el tőle...
- Te is sokat jelentesz nekem, bakkecske – szólal meg végül mosolyogva, majd újra a füleimet kezdi vakargatni....aaah...tudja, hogy az a gyenge pontom!– Szerinted nem jöttem még rá, miért tekeregsz folyton a nyomomban?

- Te… tudtad? – kérdem döbbenten. Ennyire nyilvánvaló lenne? Vajon mióta tudja?
- Elég vak lennék, ha nem – kuncogja. – És élvezem a társaságod. Igazából, az emberek társaságánál mindig jobban kedveltem az állatokét és a mágikus lényekét. Bár… volt egyetlen kivétel – kíváncsian nézem a szemeit, ahogy mesél, mégiscsak van, aki hazavárja? – Colmnak hívták, ő volt az első, aki iránt… ”úgy” éreztem. Különleges volt, jó tanuló, kedves, barátságos és nem nézett teljesen idiótának, amikor tündérekről, manókról és hasonlókról meséltem neki. Ha nem is hitt nekem, sosem hangoztatta. Nagyon szerettük egymást.
- És mi lett vele? – kérdem türelmetlenül

- Leérettségiztünk . Ő Londonba ment egyetemre, én pedig az artistaképzőbe kerültem. De levélben még mindig tartjuk a kapcsolatot. Meg néha telefonon beszélünk. Bár a vándorló életmód miatt most kissé nehéz a levélváltás. Ő sokat jelentett nekem, és örülök, hogy nem haragban váltunk el.- elképzelem őt, és azt a bizonyos Colmot...hirtelen valami fura, cseppet sem kellemes érzés tölt el..azt hiszem, ezt hívják féltékenységnek...

- Nekem még sosem volt senki, aki iránt így éreztem volna...Téged kivéve. – suttogom kicsit csalódottan. Igazából eddig jól megvoltam társ nélkül...nem hiányzott az érzés, de most mindennél jobban vágyom arra, hogy Devlint a magaménak mondhassam. Hogy magamhoz ölelhessem...hogy szerethessem...

Ő csak bólint, nem tudom, csak jelzésképpen, hogy figyel, vagy van-e jelentése is. Figyelem, ahogy szemei jobbra- balra cikáznak, szinte hallom, hogy kattognak a kerekek a fejében...kérlek, mond már mire gondolsz!
- Adj nekem egy kis időt, rendben? – mondja halkan – Én is kedvellek, nagyon is, csak… ez most így kissé hirtelen jött. Nem arról van szó, hogy nem érzek irántad semmit – mintha késsel döfködné a szívemet. Nem tudom, hihetek-e neki..talán csak jót akar, nem akar megbántani és ezért burkolja szép csomagolásba az elutasítást... - de még én sem vagyok teljesen biztos benne, hogy ez mennyire mély. És nem akarom elsietni, nem bírnám ki, ha csalódást okoznék neked és miattam szenvednél. Fontos vagy nekem, Masaru.

- Komolyan? -kérdem kissé kételkedve, de ugyanakkor örülök is
- A legkomolyabban, egyébként nem lennék veled ennyire őszinte – mosolyogva túr a hajamba. Remegni kezdek, bár még nem tudom, mitől – Hé, semmi baj, oké? Ha akarod, leszek én a családod. Nem lesz olyan, mint az igazi, de rám mindig számíthatsz, mert sosem foglak cserbenhagyni.

- Tudom – biccentek egyet, és közelebb csúszok hozzá. Eddig nem igazán tudatosult bennem, de csodás illata van..olyan, mint amikor az égő cédrus édes illata keveredik a fenyőtobozéval...csodás keverék. – Bízom benned, pedig én aztán nem osztogatom a bizalmam.
- Ezzel tisztában vagyok –újra elővillan az a gyönyörű mosolya – De most aludjunk, hosszú volt a nap, és holnap utol kell érnünk a többieket. Mr. Tinkel így meg fog szidni minket.
- Akkor… jó éjt, Devlin – suttogom elégedetten
- Jó éjt, bakkecske! –felhorkanok erre...úgy tűnik, rajtam marad, de tőle még ezt is elfogadom...nem mondott konkrét választ, én mégis úgy érzem, a fellegekben járok. Devlin az enyém...előbb vagy utóbb elérem, hogy belém szeressen, és utána már senki sem választhat el minket!
Mosollyal az arcomon bújok hozzá. A derekamnál karol át, úgy érzem semmi és senki nem árthat nekem, mert ő megvéd, és elűz mindent és mindenkit. A mellkasára hajtom a fejem, igyekszem nem megszúrni a szarvammal, de egyszerűen nem bírok magammal.
Mosollyal az arcomon alszom el.

.oOo.

Mikor hajnalban felébredek, még mélyen alszik.
Óvatosan hámozom le magamról a karját, hogy feltudjak kelni. Mocorog egy kicsit, de nem ébred fel szerencsére...a világért sem szeretném elrontani a legszebb álmait.
Fölé hajolok, úgy nézem hosszú percekig. Vonásai kisimulnak, csak egy-egy kóbor hajszál tolakodik be a szép látványba. Lejjebb siklik a tekintetem. Ajkai résnyire nyitva, édesen szuszogva alszik, alsó ajka néha megrándul, de ettől eltekintve olyan, mint egy élő porcelánbaba...tökéletes.
Eljátszom a gondolattal, hogy fölé hajolva álmában megcsókolom, már mozdulnék is, de pár centire tőle megállok...vajon olyan mint ahogy megálmodtam? Mi van, ha felébred rá? Meg fog haragudni, hogy így visszaélek a helyzettel...
Végül visszahúzódom. Nincs elég merszem ahhoz, hogy megtegyem. Inkább megyek, és keresek valamit reggelire, mert ha felébred, biztosan éhes lesz...igen..ez jó ötlet!

.oOo.

Nem sokkal azelőtt érek vissza, hogy felébredne.
A Nap már fenn van, sugarai kellemes meleget árasztanak.
Jobb híján leülök mellé, és csak várok, figyelem, ahogy lassan ébredezik.

- Jó reggelt! – üdvözöl mosolyogva, én pedig máris vigyorgok a boldogságtól
- Neked is, gyönyörű reggel van, nem igaz? A nap szépen süt, meleg is van, kiváló idő egy kis sétára – pattanok fel lelkesen. Találtam valamit, ami biztosan ízlene neki...legalábbis én imádom, és nagyon remélem, hogy ő is
- Bolondgombát ettél, vagy mi történt, hogy úgy pörögsz, mint egy felhúzott Duracell nyuszi? – nem igazán értem a hasonlatot, de biztosan valami ember dolog. Inkább felpattanok és elindulok a kapu felé. Ahogy felkel megkordul a gyomra. Elég hangos is, és az én fülem is elég jó, szóval tisztán hallom – Ideje visszamennünk, mielőtt keresni kezdenek minket.

- De előbb eszünk – vágom rá. Éhesen amúgy sem jutnánk messzire. – Errefelé vannak málnabokrok, és már itt a szüret ideje. Gyere már, Devlin!

Kitárom a kaput és elindulok a bokrok felé. Nincsenek messze, de eléggé el vannak rejtve a kíváncsi szemek elől. Végül aztán megtaláljuk a bokrokat. Így napfénynél még szebbek az érett málnaszemek.
- Ugye, mondtam, hogy sok a málna errefelé? – fordulok felé izgatottan. Megint rám tör az ugrándozós kedv. Biztosan bolondnak néz, de nem igazán tudok uralkodni az érzéseimen. – Látod, Devlin, látod?

- Látom, de mi ütött beléd? Olyan vagy, mint egy megkergült bakkecske, bár még azok sem ugrándoznak így. Hacsak…

H
irtelen szakítja félbe a mondatot. Szemei elkerekednek a döbbenettől, én pedig értetlenül állok ott, visszafogva a fickándozást. Valami az eszébe jutott...csak tudnám, hogy mi az...
Végül aztán mosolyogva ül le a bokrok tövébe és szemezgetni kezdi a málnát. Letelepszem mellé, és figyelem, ahogy egymás után tűnnek el az ajkai közt.

- Ízlik? Elég édes? Ha nem, akkor keresek más bokrokat, mert… - kérdem kapkodva a szavakat, de mielőtt végig mondhatnám belém folytja a szót. Tenyerei közé fogja az arcom és egyenesen a szemeimbe néz. Most biztosan valami rosszat mondtam...egészen biztos...talán nem szereti, ha evés közben zavarják?– Devlin? Mi a baj?

Lassan egyre közelebb hajol hozzám. Ugye most nem arra készül, amire gondolok? Mármint...szeretném, de azt hiszem erre nem állok készen, és...fogalmam sincs hogy kell csinálni és biztosan kinevet és...

- Ez elég válasz a kérdéseidre, bakkecske? –megnyikkanni sincs időm, nemhogy válaszolni...talán nem is baj.
Ajkai lágyan tapadnak az enyémekre. Megtette! Tényleg...de valahogy nem olyan, mit álmomban...sokkal jobb. Ajkai puhák, forróak és édesek, mint a málna. Érzem, hogy a szívverésem a duplájára gyorsul, kénytelen vagyok belekapaszkodni az egyik karjába, mert úgy érzem, így, ültömben is képes lennék elesni. Félve hunyom be a szemeimet, de az álommal ellentétben most nem tűnik el. Bátortalanul viszonzom csókját.
- Ennyitől elpirultál?- suttogja, mikor ajkain elszakadnak egymástól. Nem tartott tovább pár pillanatnál, én mégis örökkévalóságnak hittem. Hirtelen köpni nyelni nem tudok, csak a markomba temetem az arcom. Ez annyira kínos!- Jól vagy, Masaru?- teszi a vállamra a kezét
- Igen! Minden a legnagyobb rendben!-
pattanok fel lángoló arccal- én csak...szóval...igazad van, szedjük tele a markunkat meg a zsebünket és induljunk, különben bajba kerülünk!- topogok idegesen.
Nyilván túlreagálom, mint ahogy szoktam, és valószínűleg ebből rájött, hogy nekem ez volt az első, de...nem tudok mit tenni. A szívem még mindig eszeveszetten kalapál, ha felidézem az érzést.

Nem firtatja, én pedig hálás vagyok érte. Talán kicsit korai volt...de istenem, mennyire élveztem!
Végül elindulunk a többiek után. Útközben elszemezgetjük a málnát, így legalább az evésre foghatom, hogy miért nem szólok egyetlen szót sem hosszú ideig. Csak abban reménykedem, a viselkedésemmel nem utáltatom meg magamat...hogy nem fog visszakozni, és nem idegenülünk el teljesen. Azt nem bírnám ki.
.oOo.

- Szóval...amit mondtál...hogy leszel a családom...nagyon boldoggá tenne- szólalok meg végül, bátortalan hangon. Mi lett velem? Ez nem vall rám...olyan vagyok, mint egy szende kislány...
- Ennek örülök...- bólint aprót, de nem néz rám. Én is csak fél szemmel lesem őt, közben igyekszem úgy tenni, mint aki a tájat szemléli.- Mond...haragszol?- bukik ki belőle végül a kérdés.
-
Nem! Dehogy-kapom felé a fejem mentegetőzve- én csak...nem igazán tudtam, mit kezdjek a helyzettel, mert hát..nem volt még senkim, és féltem hogy leégetem magam..kérlek ne nevess ki!- lehajtom az újra rákvörös fejemet. Most biztos ostobának hisz..meg is van rá minden oka.
-
Nem foglak, ne aggódj...érthető, hogy zavarban vagy.- mondja egy kedves mosollyal, amitől valamennyire megnyugszom
- T
ekinthetnénk meg nem történtnek? Nem akarom, hogy az első csókunk ilyen pocsék legyen...elrontottam mindent..
- Ha ez téged boldoggá tesz...-
újra elmosolyodom és megfeledkezve egy pillanatra a zavaromról a nyakába vetem magam és átölelem...aztán egy pillanat múlva el is engedem ijedtemben, mire ő csak felnevet.
Az út hátra levő része kellemesen, nevetgéléssel telik. Én mesélek a múltamról, ő pedig a családjáról. Nem hittem volna, hogy ilyen hamar el tudjuk felejteni az egészet

.oOo.

Az ég már jócskán vörösben játszik, mire utolérjük a többieket. A várostól nem messze vertek tanyát, a kivilágított sátrakat és kocsikat pedig messziről is könnyű kiszúrni.
A főnök épp akkor lép ki a kocsijából, és össze font karokkal, mérgesen topogva várja, míg oda nem érünk
- Devlin fiam, megtennéd, hogy magunkra hagysz pár percig, míg elbeszélgetek kicsit ezzel a léhűtővel?- int a fejével a mi kocsink felé. Devlin rám néz, amolyan 'kitartás' féle pillantással, majd magunkra hagy...

-
Na, mit mondott?- kérdi, mikor beesek az ajtón
- Jól leszidott, de amikor elmondtam, hogy miért mentem, csak a fejét csóválta...látszott rajta, hogy megenyhült kicsit, úgyhogy egy jókora tockossal és egy hét büntetéssel megúsztam-
mutatom a fejemen a puklit. Leülök mellé az ágyra és a falnak támasztom a fejem...aaah, de jó hideg!- de megérte, nem?- vigyorgok rá, mint régen. Végül jól alakultak a dolgok, annak ellenére, hogy semmi sem úgy sült el, ahogy azt akartam...vagyis...majdnem minden...- meleg van, nincs kedved kint tölteni az éjszakát? Vagy legalábbis egy részét, aztán ha hideg lesz, vagy megunjuk bejövünk...ma van az utolsó éjszaka, amikor látni idén hullócsillagot. Szeretném veled megnézni őket- fordulok felé mosolyogva


<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5. 6.

© Copyright 2009-2018. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).