- Hol voltál?

- csak sétáltam egy kicsit. - mondom halkan.

- Egyedül? - kérdezi dühösen.

- Igen egyedül. - válaszolom határozottan. - Apám. Már nagy vagyok. Nincs szükségem kísérõre, ha sétálni akarok. - teszem hozzá. De õt ez nem érdekli. Rögtön vitázni kezd velem. pontosabban leszidni, hogy egy lánynak nem szabad egyedül sétálnia. Hiába mondom neki, hogy már a 21 században élünk, õt ez egyáltalán nem érdekli. Végén annyira felhúz, hogy sírva rohanok be a szobámba. Sírva és mérgesen. Anyám megpróbál apám fejével beszélni, de úgy néz ki sikertelenül.

Másnap is egész nap csak veszekszünk. Apámnak sikerül még anyámat is szépen megsértenie. Férfiak. Mért ennyire érzéketlenek. Ah. Én sohasem akarok férjhez menni, sõt még barátot sem akarok magamnak. Úgyis mindig csak megsérteni tudnak és bántani.

Késõ délután a legcsúnyább és leghevesebb vitánk van apámmal. És miután egem is sikerül nagyon megbántania, zokogva szaladok el otthonról. Egyenesen a barlang felé veszem az irányt. Rögtön bele is ugrom a vízbe és némi buborékozás után megkapom sellõ lábaimat.  Már sötét van. Lemerülök. Szerencsére a könnycseppjeimet a víz lemossa. Majdnem ledermedek, mikor azzal a sellõ fiúval találkozik a szemem, akit a múltkor is láttam. A fenébe. Most mit csináljak. A fejemben csak úgy forognak a gondolatok. Észbe kapok és gyorsan a barlangkijárat felé mozdulok. De õ elém áll maga elé tartva a kezét.

- Ne ne ne ne! Várj várj várj! Ella Vaine! - szólít a nevemen. Azt hittem nem jegyezte meg. - Várj kérlek! Nem tudtam, hogy itt laksz! Nézd a nevem Aran. Nem akarlak se bántani, se semmi hasonló, én csak eltévedtem otthonról és csak megpihentem! Kérlek ne menj el! Bocsánatot kérek a reggeli ostoba tetteimért is! Kérlek! Mivel engesztelhetlek ki? - hadarja le, kedvesen és bocsánatkérõen. Rá nézek majd e fegyverére. Azt hiszem, nem lenne jó ötlet megtámadni. De mért is akarnám hisz még nem tett velem semmi rosszat.

- Aran. Hol van az otthonod?

- Messze a tengermélyén. - válaszolja titokzatosan. - Valójában ember vagy? - tér át gyorsan egy másik témára. Errõl nem szabad beszélnem. Pedig tudom, hogy látta és hiába szabadkoznék.

- Hogy kerültél ide? - kérdek inkább rá itt létére.

- A vihar sodort ide tegnap... Elvesztettem az eszméletem, miután egy hullám neki csapott egy sziklának. Itt ébredtem reggel, azt se tudva, hogy hol van az az itt. Akár messzebbre is kerülhettem volna, de végül kiderült, hogy még a birodalomban vagyok. Te itt laksz?

- Hát.. mondhatjuk... - mondom röviden.

- Ne haragudj. Én.. nos nem is zavarlak tovább. - szól és a fegyvere után nyúl, hogy elmenjen.

- Várj! Mesélsz nekem a birodalomról? - szólok utána, mivel kíváncsi vagyok honnan is érkezett.

- Ha te is mesélsz nekem, én is mesélek neked. - Õ. Sejtettem ez lesz a feltétele. Hu. Errõl nem szabadna beszélnem. Mindegy. Majd csak néhány dolgot mesélek el. Így bólintok. Felmegy a felszínre és leül a partra, én is így teszek, közben uszonyom egy része a vízben marad, így nem változhatom emberré a szeme elõtt szerencsére.

- A sellõ birodalom, melyben élek, elég messze van innen. Jó áramlatokkal és hullámokkal talán két-három nap. Viharral és jó áramlatokkal, mint amiket én fogtam ki tudattalanul, akár egy éjszaka is, úgy látszik. Hatalmas város a miénk.. - kezdi el a mesélést. Figyelmesen nézem. Nagyon érdekes, amiket elmond. Aztán rátér a legendákra.

- És van olyan legendánk is, amikor formát váltunk.. Emberit veszünk fel, vagy éppen õk vesznek fel sellõformát. Varázsos út és megannyi dolog kell nekünk hozzá, míg az embereknél inkább csak mágiát említenek. Arról a részrõl keveset tudok. - meséli. Ajaj mért érzem úgy, hogy ebbõl baj lesz. . - Most te jössz. Melyik neved használod, Ella Vaine?

- Az Ellat. - Némi gondolkodás után belekezdek én is a mesélésbe. Elmesélem, hogy egy nagyvárosban lakom. Nem említem, hogy az a vízben van vagy a földön. Némi változtatással, azt is elmesélem, hogy nálunk tanulni járnak az emberek, meg még néhány dolgot, de úgy, hogy ne sejtsen semmit. Igazán nehéz feladat ez nekem, hisz ne vagyok valami túl jó hantázó. Tekintetébõl látom, gyanakszik.

- Nem tudom miért, de valami azt súgja nem egészen reális a történeted. – néz rám. Én meg lehajtom a fejem. – Én õszintén elmeséltem neked mindent és ezt kértem tõled is cserébe. Szerintem az nem fair, hogy én elmesélem és te nem. – teszi hozzá, hogy még nagyobb bûntudatot keltsen bennem.  Igaza van. Egyet értek vele. De mégsem szabad beszélnem errõl neki. Magam elé meredve bámulom a vizet. Talán jobb volna, ha gyorsan a vízbe ugornék és elúsznék. Mintha olvasna, a gondolataimban megragadja a karom. – Itt akarsz hagyni? – kérdezi gyanakvóan. –Mond mit vétettem ellened, hogy el akarsz menni? – mint egy kikérdezõ tiszt faggat. – És mért nem akarsz mesélni magadról? Vagy talán igazam lenne a legendával kapcsolatban? – még mindig fogja a karomat és kérdéseivel nyaggat. Nekem már túlságosan durvának tûnik. Megrémülök. Egy gyors ötlettel élve a víz felé irányítom másik tenyerem, úgy hogy õ ne vegye észre. Mire hirtelen egy nagyobb tömegû vízfal Aran felé közelít. Mire észbe kapna, már a víz egyenesen az õ arcán landol. ekkor sikerül nekem a vízbe ugranom és szélsebesen kiúszom a barlangból. Mikor hátra nézek látom, hogy Aran követ. Kicsit gyorsabbra veszem a tempót de még mindig jön utánam. Enyhén szólva kissé dühösnek látszik.  Le kéne valahogy ráznom de nem igen akar sikerülni. Van egy vízörvény a közelben, talán ott megszabadulhatok tõle. Arra felé veszem az irányt. Ez tûnik a legreálisabb megoldásnak most. Más sajnos nem ötlik a eszembe. Mondjuk elég veszélyes a hely, azért reménykedem, hogy nem lesz semmi baja, ha mégis odáig követne. Az biztos, hogy letudom rázni.

Még egy pillanatra hátra pillantok. De nem látom. Mégis lemaradt? De vajon hová lett? Megállok, hogy jobban szemügyre vegyem a terepet. Nem látom sehol, pedig mindenfelé fordítom a fejemet. Valamiért gyanús nekem.

- Netán engem keresel?- szólal meg egy hang a hátam mögül. Kissé megrezzenek, és arra fordulok.

- Te…- meglepõdötten fordítom a fejem hátra majd rá. – Te.. te..

- …hogy kerültem ide? –folytatja a mondatom gúnyosan. Ismét menekülõre fognám vissza felé de akkor hiper gyorsan megint elõttem terem. Nem tudom, hogy csinálja. – Mért menekülsz tõlem? –kérdez rám. De nem válaszolok. Majd végig néz rajtam. Felém közeledik és derekam felé nyújtja kezét. Ijedten hátrébb húzódom. Senkitõl sem szoktam félni, de valahogy õ más.

- Ne félj. – mondjam amint észleli, hogy megrémültem. -Csak megnézem a sebed. – Mi? Nem értem. A derekamra nézek és tényleg van ott egy jókora vágás ami kissé vérzik. Furcsa nem éreztem, hogy megvágtam volna magam. Újra a derekamhoz nyúl és megnézi a sebet. – Ezt be kell…. – Akad el a szava mikor felnéz rám. Arcunk nagyon közel van egymáshoz és furcsa érzés támad bennem de azt hiszem benne is tekintetébõl kivéve, meg elakadó szavából. Majd folytatja. –Azt hiszem ezt be kéne kötözni. De ahhoz el kéne mennünk valahová. – mondja. Kicsit elõrébb úszik mintha körül nézne, vagy szemügyre venné, hogy merre is kell menni. Visszajön és  a kezét nyújtja felém.  – Fogd meg a kezem. Csak elviszlek valahová ahol beköthetem a sebed. – szavai kedvesnek hangzanak. Lassan kezem kezébe nyújtom és elindulunk. 

- Ella hová mész?

- Csak a partra sétálni apa. - mondom. - Nyugi nem lesz semmi bajom. - teszem hozzá szemrehányóan. Meg sem várva, hogy aggodalmaskodjék vagy, hogy mondjon, valamit gyorsan kilépek az ajtón.

A part gyönyörû fõleg ilyenkor, amikor még nem is olyan zsúfolt és csendes. Imádok ilyenkor a parton lenni és nézni a tengert amint csillog a napfényben. Akár valami óriás gyémánt. Nézni a delfineket, ahogy örömtáncot járva ugrándoznak a vízben. Ezt csak ilyenkor lehet megtenni, ugyanis amikor nagy a népsûrûség nem igen szoktak megjelenik, nem szeretik az embereket.

Lassan körbejárom a partot. Egy kicsit távolabb tõlem néhány fiatal, olyan velem egykorúak röplabdáznak. Mondhatni, jó korán nekifogtak. Talán edzésük van. Én csak a tengert bámulom és nem is nézek másfele.

Hirtelen valami elrepül felettem és a vízbe csapódik. Arra felé nézek a labda az, még szerencse, hogy elég távol vagyok a víztõl és így nem ér el egyetlen csepp sem.

- Hé, te ott! - szól hozzám az egyik röplabdázó lány. Arra fordulok. - visszaadnád a labdánkat. A labda irányába pillantok. Hogy visszaadjam a labdát? Nem az nem lehet. Vizes. Ha hozzá érek, sellõ leszek. Váltogatom a tekintetem a lány és a labda közt. - Na, mi lesz már! - szól megint a lány.

- Nem tehetem bocsánat. - mondom. Mire elképedve néz rám.

- Ne légy már ilyen csak be kell menned hozzá, és idedobnod. - magyarázza a lány.

- Tudom. De nem lehet. - mondom ismét. Rohanni kezd, azt hiszem hozzám, hogy megüssön. Kissé bepánikozok. De nem hozzám rohan, hanem a labdához. Berohan a vízbe és közben vízcseppeket esnek a földre egy a karomra. Ijedten nézek magamra. Aztán a tengerre. Gyorsan berohanok és elmerülök a vízben. Éppen, jókor mert már átváltoztam. Nagyot sóhajtom. Néha olyan rossz, hogy nem mehetek víz, közelébe mert rögtön átváltozom. Még úszni sem tudok másokkal. Igaz a delfinekkel való úszásnál semmi sem jobb. Most is épp az egyik bökdös az orrával, ráfigyelek. Közös úszásra invitál. Így hát nincs mit tennem. Elmegyek vele.

Épp egy mélyebb helyre úszunk, amikor észreveszek valamit, pontosabban valakit. Mi? De hisz itt nem lehet senki rajtam kívül. De biztos, hogy ott van valaki. Olyan, mint egy, mint egy, mint egy sellõ. Na, nem. Az lehetetlen. Háttal áll nekem, lila hosszú haja van. Aztán mintha megészlelné jelenlétem, felém néz, majd elsurran az egyik bokor mögé. Érdekes. Jobb, ha eltûnök, mielõtt felém jönne.  Gyors úszásba veszem a tempót visszafelé.

Elég gyorsan megyek ahhoz, hogy pár perc múlva már a parton legyek megszáradva, emberi formámban.

Még csak néhány méter. A delfin már lemaradt õ nem merészkedik ki ennyire a partra. Hirtelen elõttem terem az lila hajú valami. Felnézek rá egy sellõ férfi az. Meglehetõsen jóképû és izmos. Furcsa fehér bõre van, ami mellé szép csillogó szemek társulnak. Kissé meglepõdve és félénken nézek rá. Õ is eléggé meglepett.

- Hát te ki vagy? - kérdezi. - Még sosem láttalak erre felé. - teszi hozzá. Nem válaszolok, csak tovább mennék. Ekkor elém tartja fegyverét, egy éles tárgyat.

- Csak engedj elmenni. - jegyzem meg, ijedten.

- Ki vagy? - kérdez rám újra. Rá nézek. - Csak mond meg ki vagy és nem bántalak?

- Ella Vaine a nevem. - válaszolom. Mintha gondolkodna. - Most már elmehetek? - érdeklõdõm. A férfi visszahúzza elõlem a fegyverét. Elindulnék, hogy hazafelé menjek.

- Várj! . - ér hasamhoz, hogy megállítson. - Melyik sellõ birodalomból tévedtél ide?- néz rám. Huha. Ha elmondom, hogy igazából ember vagyok, nem hinne nekem. - Merthogy nem ide való vagy az bizonyos.

- Õõõ. Biztosan úgysem ismered. - füllentek. Gyanúsan néz rám. - Most már engedj. - mondom. és már el is mennék, de nem enged. Aztán mintha valami megütné a fülét, eltekint, messzire majd elúszik. Így sikeresen és lihegve érek haza, de épen. 

Ez a nap is úgy kezdõdik, mint bármelyik másik az eddigi életemben. Lassan ülök fel ágyamban és gesztenyebarna hajamba fúrom ujjaimat és lassan lehunyom szemeimet és ásítok. Még ma szépen és illedelmesen meg kell jelennem egy társasági eseményen, amihez nem, fûlik a fogam, de muszáj megcsinálni, hisz édesapámnak ez nagyon sokat jelent. Neki pedig most erre nincs ideje, hisz édesanyámmal van és intézik a hivatalos ügyeket. Persze én pedig tartom a hátamat, mint a lányuk bár ez így természetes, legalábbis azt hiszem. Szépen kikászálódok az ágyból, hogy végre neki ugorjak a napnak, hisz épp itt az ideje. Dúdolva indulok a fürdõbe és út közben felkapom az egyik törülközõt út zavartalanul miközben az alsónemûrõl sem feledkezem el, de majd azt itt a szobában megoldom. Beérve nyitom meg a zuhanycsapot és beállítom a vizet miközben elgondolkodom valamiért furcsa érzésem van a mai nappal kapcsolatban.

Mikor a fürdéssel is végeztem és megtörülköztem megyek a hálóba, hogy felöltözzem épp itt az ideje, hogy megkezdjem a napi rutinomat. Igaz már javában délután van és lassan mehetek az összejövetelre talán tegnap túl sokáig dolgoztam. Igaz a festmény remekül alakul talán még jobban, is mint vártam bár még mindig mintha hiányozna még valami belõle. Megrázva fejemet lépek oda a szekrényemhez, hogy kiválasszam a ma esti ruhámat. Valami szolid és elegáns kellene a mai összejövetelre így végül egy fekete ruha mellett döntök. Lassan kiveszem és elterítem az ágyon, hogy ne gyûrõdjön véletlenül sem valahogy most nincs kedvem még vasalni is. Ledobva magamról a törülközõt veszem fel alsónemûmet és leülök a fésülködõ asztalomhoz. Elõszedegetem belõle a fésûket és elõkerülnek a szépítkezõ szereim is mikor minden megvan, felnézek a tükörbe. Elképzelem milyen hajforma és smink menne az öltözékhez, na meg persze az esti rendezvényhez. Elegánsan feltûzöm hajamat egy kontyfélébe és megnézem mûvemet ezzel is elégedett vagyok, majd jöhet a smink is. Utoljára marad a ruha, cipõ és az ékszerek is. Megnézem magamat a tükörben és elégedetten veszem tudomásul, hogy nem esetem túlzásokba. Így hát felveszem cipõmet és lemegyek a megbeszélt találkozóhelyre ahol felvesz édesapám sofõrje.

~*~

Egy órás autó út után odaérek a helyszínre a sofõrünk Jack kisegít a volán mögül mire kedvesen rá mosolygok. Besétálok az épületbe és szinte számomra fülsiketítõ a hangzavar bár már ehhez igazán hozzá szokhattam volna. Felsóhajtva nézek szét a tömegben és oda megyek az ismerõsökhöz, na meg pár szakmabéli festõhöz. Elbeszélgetünk és kedvesen rájuk mosolygok bár hamar megunom eme bájcsevejeket melyek szinte csak felszínes finomkodások semmi más. Figyelem az embereket majd lassan elindulok és csakhamar egy elnéptelenedett folyosóhoz érek, csak két férfi lézeng ott akik gondolom vagy becsíptek esetleg belógtak ide. Próbálnék továbbhaladni mire, elzárják elõlem az utat és rögtön félelem kúszik fel gerincem mentén. Felnézek rájuk és gondolkodom a továbbindulás lehetõségén mire az egyik meg is szólal. Rögtön felfordul tõle a gyomrom nem is kell szerintem tovább ragozni.

–      Szia, cica! – szólít meg és már a cica megszólítás sem tetszik figyelem továbbra is Még a hideg is kiráz a férfi hangjától. – Nem akarsz meginni velünk valamit?

–      Köszönöm, de nem – biccentek feléjük. – Már várnak rám. Most, ha megbocsátanak, uraim – mondom, és már mennék, de a másik megfogja a karomat, ami mit ne mondjak, nagyon nem tetszik.

–      És ha nem engedünk el, akkor mi lesz, ribanc? – kérdi a másik, közel hajolva hozzám, a falhoz nyom és csak még jobban félni kezdek. Te jó ég mi lesz, ha meg akar erõszakolni? – Azt hiszed, azért mert az apád valami nagykutya, nem kell szóba állnod velünk, he? Túl nagyra tartod magad, te kis ringyó? Majd mi megtanítunk a tisztes viselkedésre, kicsi Claire, igaz Eddy? – vigyorog a haverjára.

–      Ahogy mondod, Tom – bólogat röhögve a másik. – Az anyja is csak egy kivert, útszéli kurva volt. Úgy hallottam, hogy az apja szánalomból vette magához, aztán megtartotta ezt a fattyút is, akinek akkora pofája van, hogy lealacsonyítónak érzi, ha a nála magasabb rangú emberek hozzáérnek.

–      Engedjetek el, ti bunkók! – kiabál rám még utolsó próbálkozásként. Nagyon félek és már kiver a víz miért van az, hogy pont most nem jön senki sem?

–      Befogod a pofád, te kis luvnya! – rám ordít és megrémülök fõleg akkor amikor már lendíti is a kezét, hogy pofon vágjon, de pont akkor lép közbe a férfi.

A férfi szinte olyan gyorsan mozog, hogy nem is látom, mondhatom azt is, hogy elképesztõ. A két férfi a szemközti falnak csapódik, rögtön arra pillantok, hogy mikor kelnek fel újabb támadást indítva. Bár már látom is, hogy elájultok. Bár rémülten szedem a levegõt és reszketek, mint a nyárfalevél. Rá nézek a férfira és látom, hogy oda lép hozzám mire nem mozdulok még mindig. Annyira megrémültem, hogy a szívverésemet is hallom szinte. Nagyokat nyelek és kicsordulnak majdnem a könnyeim, amiket lenyelek.

–      Ne aggódjon, minden rendben – mondja nyugodtan. Én egyáltalán nem bírok nyugodt lenni, hisz most csapott a falnak két férfit. Meg sem kottyant neki körül belül úgy vette mintha kölyök macskák lennének. – Nem fogják tovább zaklatni magát, Claire.

–      Ki… ki maga? – kérdezem riadtan a férfitól. – És… honnan a pokolból került ide?

–      A nevem Yuuto – mutatkozik be. – És nem a Pokolból jöttem, hanem a jövõbõl, hogy megvédjem magát. Én vagyok a maga testõre – közli egyszerûen, minden érzelem nélkül. Nekem rögtön megfordul az érzelem rangsora bennem.

Döbbenet veszi át a félelem helyét és nem tudom eldönteni, hogy Yuuto meghibbant vagy esetlegesen      sokat ivott a party alatt. Igaz még soha sem láttam errefelé és így még megítélni sem tudom, hogy ki lehet, de a fejembe motoszkál egy gondolat. Figyelem a férfit és lassan kezd tartásom felengedni és figyelem továbbra is szemeit, ami szinte már mágikusan hatnak rám és az érzékeimre is. Nagyot nyelek majd elõrébb lépek és szembesülök azzal, hogy alacsonyabb vagyok tõle.

- Szóval a jövõbõl jöttél és te vagy az én testõröm. – mondhatni, hogy azt mondom el, amit õ mondott nekem. Mégis ez az egész abszurd mégis nem értem, hogy miért hiszem én ezt el neki. Nem ismerem és lehet, hogy egy õrült fanatikus, aki oda van apámért vagy esetleg az én munkáimért. Figyelem továbbra is majd hallom, ahogy válaszol és ez ráz fel gondolataimból.

- Igen Claire jól mondod. – mondja teljesen nyugodtan és szinte attól kiráz a hideg, hogy egyetlen érzelmet sem mutat ki.

- Ki küldött téged? – nézek rá kérdõn. – Persze a másik legfontosabb kérdés: Miért kell engem neked megvédened? – nézek kérdõn rá és valami pánik kezd a hatalmába keríteni. Mégis nyugalmat erõltetek magamra, hogy tiszta fejjel tudjak gondolkodni.

- Egy professzor küldött engem vissza a múltba, hogy megvédjelek téged. Azért kell, hogy oltalmazzalak, mert meghatározó személyisége leszel a jövõnek. – magyarázza, tovább nyugodt hangnemben én pedig közben szétnézek nem-e hallgat ki valaki minket. Majd bólintok és rá nézek miközben elé lépek, hogy csak õ hallja azt amit mondok.

- Gyere velem, haza megye… megyünk és ott megbeszéljük a továbbiakat. Ez itt túlzsúfolt hely és még a falnak is füle van. – mondom halkan és elindulok, ki mire érzem, hogy Yuuto követ engem. Kissé zavarba ejtõ mit ne mondjak, mégis biztonságban érzem, magamat valahogy nem akarok két olyan vadtökkel összetalálkozni, mint akik megtámadtak.

- Rendben van. – jön az egyszerû válasz még mire magamban elmosolyodom. Bár nem értem, hogy miért olyan érzéketlen akár egy kõszobor.

Lassan kiérünk a szín kavalkáddal teli összejövetelrõl, ami számomra igen nagy felüdülés. A portás szól a sofõrömnek, hogy álljon elõ a kocsinkkal és én felnézek közben az égre. Szemem sarkából figyelem Yuutot aki kémleli a környéket és nem értem miért ilyen elõvigyázatos csak nem fognak itt megtámadni. Majd lassan felém fordul és újra végig mér bár magam sem értem, hogy mi érdekes lehet bennem. Már éppen megszólalnék, amikor megérkezik a kocsi a sofõr rögtön kipattan, hogy kinyissa nekem az ajtót. Yuuto nem mozdul, majd én lassan beszállok õ pedig mellém telepszik és a sofõr beszállva a volán mögé besorol a forgalomba. Kinézek a kocsi ablakán és már-már engedek kíváncsiságomnak, de azt sem akarom, hogy hallja a sofõr azt, amit beszélgetünk. Lassan fordulok vissza a férfihoz, aki mellettem ül és jobban szemügyre veszem. A haja fekete és tépett a szemei szintén sötétek, amiben tökéletesen el lehet veszni. A szempárt még jobban kiemeli a fekete ceruza kiemelése mégis csodálatos összhangban vannak szép és lágy vonású arcával. Még magam is meglepõdön azon, hogy mi jár az eszemben pedig mondhatni, hogy igen csak nagy krízis helyzet van. Mindenesettre formás és szálkásan izmos teste nem elhanyagolható rég bámultam meg így férfit bármikor is még áldom azért az eget, hogy nem figyel, most hanem a környéket kémleli. Kinézek én is az ablakon és észreveszem, hogy nemsokára ott is vagyunk a lakásomnál a sofõr Jack segít kiszállni a kocsiból és már Yuuto mellettem is terem szinte a másodperc tört része alatt. Elmosolyodom, ezen majd felsétálok lakásomhoz és kinyitva az ajtót besétálok.

- Üdvözöllek nálam Yuuto. – mondom kedves lágy hangon. Hiába vagyok, zaklatott kedvességemet mindig meg tudom õrizni talán ez az egyik jó szokásom.

- Köszönöm Claire. – mondom, mire rá nézek és lassan besétálok a nappaliba ledobom a retikülömet a kisasztalkára és intek a kanapé felé.

- Ülj, le kérlek hosszú beszélgetésnek nézünk elébe. Kérsz valamit inni? – kérdezem, tõle miközben látom, leül a kanapéra és én megyek öntök magamnak egy pohár ásványvizet.

- Nem kérek köszönöm, android vagyok félig így nem igénylek emberi ételt és italt. – mondja, halálos nyugalommal mire kikerekednek a szemem. Megakadok a félig szócskán és furcsán kezdem el méregetni, ha csak félig az a másik fele esetleg…?

- Akkor félig ember vagy? – kérdezem, tõle mire rám emeli tekintetét és megint méregetni kezd. Semmi érzelem nem látszik rajta és talán ez a legzavaróbb benne.

- Igen félig ember vagyok. – mondja ugyan azon a semmit mondó hangszínen mire én leülök én is a kanapéra és rá nézek, majd leteszem a poharat nehogy elejtsem.

- Miért kell megvédened? Annyit értettem belõle, hogy nagy hatással leszek a jövõre, de mégis én mit tehetnék? Ki okoz számomra hihetetlen nagy veszélyt? – teszem fel azokat a kérdéseket, amik a legjobban foglalkoztatnak engem. Gyomrom görcsben van és szinte rettegek attól, hogy mi várhat rám a jövõben fõleg, hogy semmit sem értek.

- Rengeteg dologban segít a jövõben fõleg abban, hogy ne legyen egy sötét és kopár hely, mint ahonnan én jöttem. A kormány szeretne téged megölni, hogy õk uralkodhassanak az egész országon akár a királyok. Édesapád és édesanyád is veszélyben lenne emiatt, de õket sem kell féltened. – mondja színtelen hangon. Ezen megdöbbenek és egyben el is gondolkodom teljesen megdöbbent ez az egész. Tényleg hibbantnak kellene gondolnom mégis, tudom jól, hogy igaza van, hisz már most kezdik ezeket a stikliket. Felnézek Yuutora és elmosolyodom haloványan és bólintok, hogy értettem, amit mond.

- Nagyon értékelem azt, amit értem a családomért és a jövõért teszel. Most, ha megbocsájtasz, én letussolok és befekszem az ágyba. Megmutatom a te szobádat is, hogy hol lehetsz. – mondom neki és lassan felállok mire követi a példámat.

- Inkább melletted lennék, ha van egy kis kanapé a szobádban még az is megfelel. – mondja, mire rá nézek és megdöbbennek, majd nagyot nyelve bólintok.

- Ami azt illeti egy nagyon kényelmes kihúzható kanapé is van a szobámban. – mondom, halkan mire elindulok fel és teljesen elvörösödöm arra a gondolatra, hogy figyelni fogja, ahogyan alszom.

Felérve belépek a szobába és utánam õ is belép, én odalépek a szekrényhez és kiveszem a hálóingemet majd leengedem hajamat is mire felszusszanok és így jóval kellemesebb mint ezernyi csattal a fejemben. Rá nézek a férfira, aki még nézelõdik és elindulok a fürdõbe és elindul õ is mire teljesen elvörösödöm és rá nézek kissé zavaromban. Megremegek és alsó ajkamba harapok majd felé fordulok és úgy szólalok meg halkan.

- Nem bánod akkor egyedül is le tudok fürödni addig… addig ülj le nyugodtan a kanapéra. – dadogom mire értetlenül néz rám, de bólint. Én bemegyek a fürdõbe és bezárom az ajtót a szívem csak úgy dübörög még az is lehet, hogy õ is hallja. Sóhajtva húzom le magamról az estélyit és leterítem az egyik székre. Beállítom a zuhanyzóban a vizet és beállva alá kezdek el lemosdani lassan és hajamat is kimosom egyúttal a sminkemtõl is megszabadulok. Gondolataim cikáznak és legfõképpen szüleimért aggódom, hisz õk nagyobb veszélyben vannak mint én. Édesapám pont a gócpontban van és lehet, hogy õ lesz az akin keresztül megtámadnak amibe én szinte belehalnék. Megrázom fejemet és megpróbálom kiverni ezt az idióta gondolatot a fejembõl, hogy édesanyáméknak baja eshet. Kilépek a zuhany alól és felkapva törülközõmet áttörülöm testemet végül pedig hajamat is majd szépen kifésülöm hosszú hajzuhatagomat. Felveszem bugyimat majd hálóingemet és köntösömbe is belebújok így lépek ki Yuutohoz pedig teljesen belepirulok gondolatban ebbe az egészbe. Rá nézek, õ pedig a kanapéról néz vissza rám akár egy ragadozó, aki bármelyik pillanatban rám vetheti magát. Odasétálok hozzá és lágy puszit nyomok arcára végül oda sétálok az ágyhoz és leülök, rá miközben kioldom a köntösöm övét és leterítem a szék karfájára és felnézek Yuutora. Kissé zavart tekintettel nézek rá gondolom nem értem, hogy miért pusziltam meg úgy látom, hogy egyáltalán nem ismeri az emberi érzéseket.

- Én… megpróbálok pihenni hátha holnap minden tisztább, lesz a számomra. – mondom halkan és nagyot nyelek. – A puszit pedig hálából kaptad és ez egy emberi kedvesség. Nem mindenkinek adunk puszit csak… aki kissé közel áll hozzánk és kedveskedni szeretnénk neki. – magyarázom, bár nem hiszem, hogy értené még én magam sem értem azt a katyvaszt amit elmondtam neki.

- Rendben van, jó éjszakát kívánok. – mondja ugyan azzal a színtelen hangon, mint eddig is tette. Megborzongok és lassan befekszem az ágyba miközben magamra húzom egyúttal a takarót.

- Neked is jó éjszakát Yuuto. – suttogom halkan és lassan lehunyom szemeimet. Érzem, ahogy az álom birodalma rátelepszik elmémre és bízom benne, hogy mikor felébredek minden tisztább lesz a számomra.

Unalom, unalom, és megint csak unalom…

Mindjárt lövök magamba pár ezüstgolyót, hogy történjen valami…

Miért nem kapok feladatokat?!

Ha már egyszer azt mondták, dolgozhatok nekik, akkor ne itt kelljen üldögélnem egy poros irodában. Nekem az az élet, ahol üldözhetek, vagy üldöznek…

Fõleg most, hogy még Nestort sem zargathatom annyiszor, mint eddig.

Amikor végre megcsörren az asztalra helyezett telefon, mintha a létem függne a hívástól nyúlok a kagylóért, ami ennyi tétlen óra után szerintem nem csoda.

Bár… Ha tudom, csak azért keresnek, annak a múltkori szökevény vámpírnak az elkapását, és megölését megköszönjék, föl se veszem.

Mondjuk most se beszéltem sokat a megbízóval, nem is fogok. Fölkeljek, és áthozzam a szomszéd szobából a telefont, ahova áttörve a falat több darabra esett egy köszönömért?! Kizárt…

- Uram! - ront be egyik inasom. - Arian-sama szolgálói jöttek át önhöz, és az azonnali segítségét kérik mesterüknek. Arian-sama súlyosan megsérült.

Tudom, le kellene fáradnom hozzájuk, és meg kellene várnom, hogy elmondják az ügy részleteit, mitõl, kitõl sérült meg uruk, mégis inkább személyesen Ariantól akarom hallani a vele történteket.

Szolgáimnak, csak annyit mondok, mielõtt villámgyorsan szárnyra kelnék, küldjék õket haza, utánam.

***

Hamar elérem társam fényûzõ palotáját, számítottak is érkezésemre, ezért, amikor leszállásomkor észrevesznek, már hajlongnak is elõttem a hûséges inasok, mielõtt megmutatnák, melyik lakosztályban van uruk.

Szerencsétlen vámpír az ágyában fekszik, éppen az orvos távolítja el hátából azt a ceruzát??!!, ami majdnem a szívét bökte át.

Nem bírom letagadni kárörömöm, hangosan nevetek fel, csak ezután kérek infót a támadóról. Bár… Még ezt is hatalmas vigyorral.

Érdekes az eszköz, amivel majdnem elvették az életét, még érdekesebb feladatnak tûnik, a merénylõ elõkerítése, és halálra kínzása.

Sajnos azonban már megint hamar lejjebb lohasszák lelkesedésem azzal, hogy mintegy válaszolva kérdésemre az egyik sarokba kötözött, ájult tüneményre mutatnak.

- Õ tört az életemre. - hörög nehézkesen Arian. - Kérlek… Kegyetlenül kínozd meg, mielõtt megölném. - cehh… Egy ártatlan lányt kínozzak meg?! Ez megõrült.

Visszamondanám a felkérést, ha a kicsike véletlen, vagy direkt nem dõlne úgy meg, hogy az elõtte álldigáló szolgát gyomorszájon találja fejével, ezzel áldozatát elég rendesen a padlóra küldve, a többi körülötte állót menekülésre késztetve.

Ez így már jobban tetszik…

Gyors mozdulattal lépek a lányhoz, és óvatosan megfogva állát fordítom magam felé a fejét, hogy jobban megnézhessem magamnak.

Arian-samanak mindig is jó ízlése volt, ez a nõ is ezt bizonyítja.

Szóhoz se tudok jutni hirtelen, annyira tetszik.

Hosszú selymes haja lágyan öleli körbe halovány, piercingjeitõl mégis csillogó arcát, az a néhány ruha, ami karcsú testét még takarja is olyan kevés, hogy simán rálátást enged telt kebleire, figyelemfelkeltõ tetoválására. És az illata is… Annyira finom, és csábító…

Ez a hölgy igazi kis gyémánt, akit meg kell magamnak szereznem…

- Könyörgöm Viktor… Kínozd helyettem Deliát addig, amíg fel nem épülök… - hörgi újra az ágyból Arian, fel is ülne, hogy szemeimbe nézzen, ha az orvos, aki már sebét kötözi engedné neki. Óvatosan húzom ki az aranyos lány álla alól ujjaim, állok vissza gazdája mellé. Még a neve is tetszik.

Delia…

 - Bármit neked adok, ha ezt megteszed értem… - folytatja Arian könyörgését, amitõl újra mosoly jelenik meg az arcomon.

Olyan kegyes… De… Tényleg bármit megadna ezért a feladatért cserébe???

- Magas ára lesz a segítségemnek, már most szólok. - szélesítem ki a vigyorom csillogó szemekkel. Egyre jobban érdekel felkérése… - Annyiszor szeretném a kínzása közben, elõtt, után a magamévá tenni, amennyiszer csak bírom. Így is igényt tartasz rám? - pofátlan vagyok, de az egyik legjobb. És… Ha szeretné igénybe venni a szolgáltatásaim, akkor már engedje, kiélvezzem azt, ami neki nem kell.  

Ledöbbenten mered rám egy ideig az orvossal együtt, mielõtt elvigyorodva pecsételi meg egyezségünk azzal, hogy rábólint követelésemre.

Papírt is irat szolgáival, amibe belefoglalja, kedvem szerint használhatom Deliát, megtehetek vele mindent, amit meg tudok tenni, addig, amíg fel nem épül, és megöli, majd vérével pecsételi le.

- De azért… Ha rám hallgatsz, vigyázol ezzel a boszorkánnyal, és nem is éleszted fel a bál után. - teszi hozzá egyezségéhez.

- Nyugalom… - kacsintok rá - Az még annyival odébb van. Addig bármi megtörténhet.

Újra felnevet, majd arra kér, távozzak, had pihenhessen, úgyhogy felkapva újdonsült hercegnõm elindulok hazafelé.

Nem tudom, mitõl aludt be a kicsike, de rendesen kihasználom, hogy még amikor visszaérek vele rezidenciámra is eszméletlen.

Bugyiig vetkõztetve kötözöm ki a kínzókamrámban, majd megyek fel szobámba lebonyolítani pár telefont. Így unalmas lenne bármit is tenni vele.

Ráadásul… Az elkövetkezõ napokban nem akarom, hogy keressenek, hiszen ki tudja… Lehet sokáig akarom élvezni frissen szerzett szépségem társaságát.

***

Mire minden ügyem lerendezve visszatérek a kínzókamrába, áldozatom már ébren van, haloványbarna és vörös árnyalatban játszó, könnyes szemeivel fordul felém, néz meg magának rendesen, miközben én a kezemben tartott lámpát felakasztom a még ki nem vitt hullák egyikének a kezére.

Neki ez már úgy se fáj.

Delia akkor is megrémült kicsit, amikor észrevette, nem vagyunk egyedül, viszont most, hogy újra rám, pontosabban szemeimbe néz, halálra váltan próbál szabadulni kötelékei közül.

Pedig szerintem elég kedvesen köszöntem rá. Ennyire rémisztõnek tartana??? Mert… Ha igen… Akkor lehet, legközelebb, mielõtt meglátogatom, közelebb kell állnom a fésûhöz…

Amikor végre feladja, hiábavaló szökési kísérletét, elé lépek, és megint magam felé fordítom vonzó arcát. Egyszerûen nem tudok vele betelni, ahogy testével sem. Gyönyörû, nincs rá más szó…  

- Micsoda fémarzenál – dicsérem is meg kis ékszereit. Célom, hogy ezzel a mondattal egy társalgást indítsak vele, már nagyon hallani szeretném a hangját.

Viszont… Legnagyobb bosszúságomra szótlanul tûri, gyönyörködjek testében, ahogy azt is, körbejárjam, de… Még tetoválásának vonalán is végigvezethetem körmeim anélkül, rám szólna.

Feszes fenekét arcához, és tetoválásához hasonló alapossággal tanulmányozom át, ujjaimmal sokáig eljátszadozva forró combjain is. Kíváncsi vagyok a hátán lévõ minta folytatására, ahogy arra is, szemtelenkedésemre most se reagál-e semmit.

Határozottan érzem viszolygását, de vigyorogva könyvelem el magamban, hogy akármennyire is türtõzteti magát még, mûveletem miatt végre egy kicsit már kezd benne gyûlni a harag.

Haladok…

- Szóval te vagy Delia, aki súlyosan megsértette urát – húzom ennél is tovább idegeit.

Most nincs nála ceruza. Bár… Ha lenne, akkor is csak izgalmasabbá tenné játékom. Varázslatom miatt, amit szemeire bocsájtottam egy kis intéssel, látni úgyse láthat, esetleg csak hangom felé tudna vele célozni, de azt is csak akkor, amikor már minden kötelet leszaggatott magáról.

Halálra vált arccal néz körbe ismét, majd hirtelen mozdulattal rúg kezem felé, mialatt ismét végigsimítok formás lábán.

Eddig is tetszett, de ezzel elérte, hogy imádjam, mohóbban simítok felfele idomain, járom be ujjaimmal finom bõrét.

- Igazán mulattató, hogy pont egy ceruzával  sikerült jól helybenhagynod egy nemes urat – mondjuk ez után, hogy majdnem belém rúgott védekezésként, ahelyett, a köteleit próbálta volna meg kibogozni, ezt sem fogom csodálni.

Kuncogva húzom vissza magamhoz, amikor távolabb próbál araszolni.

Erre a használt fegyverében kételkedik, óvatosan simítom ujjaim nyakára.

- Hosszú életem során ritkán találkozom ilyen esetekkel, fõleg amiben van egy kiskreativitás is. Elõre kitervelted? – nem bírok már sokáig magammal, felkuncogva pöccintem meg egyik fülén átszúrt ékszerét.

- Nem. Véletlen volt… - gondolatai alapján se bûnös, még jó, hogy most nem látja azt a farkas vigyorom, amivel tanulmányozom, miközben egyik, vagy másik piercingjét cirógatom végig.

- Véletlenül haladt át a ceruza a bordái között, két és fél centivel megállva a szívétõl? - kérdezem meg újra tõle, a biztonság kedvéért.

Mérgesen rúg felém ismét, ahelyett, hogy válaszolna kérdésemre, nevetve rakom fel vállamra lábát, azzal együtt, amelyikkel ezután próbál támadni, majd közelebb lépve hozzá oldom fel róla a varázst, láthassa vigyorom.

Haragja immár tagadhatatlanul lengi körbe, viszont az is nyilvánvaló, hogy addig nem emelt kezet Arianra, amíg az az eszement nem bántotta. Ez egészen más fénybe teszi a dolgokat…

- Szóval így került a ceruza Arian szíve mellé – sóhajtom, miközben újra végigsimítok forró bõrén.

Észveszejtõ, remegése teszi teljessé az élményt, korbácsolják még nagyobbra iránta érzett vágyaim.

- Engedjen el… - próbál kérni határozott hangon, habár fogai összekocognak az itteni hideg, vagy az érintéseim miatti remegésétõl, ha nem mindkettõtõl. - Épp elég büntetés lesz nekem, az, amit az uramtól fogok kapni akkor, amikor rámtalál. - nem tudok nem nevetni azon, ahogy az uram szót ejti, még ha ezzel arra késztetem is, hogy az elõbbinél is elkeseredettebben próbálja meg kezeim közül kitépni magát.

- Nyugalom. - kuncogom még mindig jókedvûen, azzal leállítva mocorgását, hogy a fenekébe markolok, mialatt erõmmel hasítom le testérõl utolsó ruhadarabját, hogy azokra a rejtett területeire is rálátásom legyen, amire eddig nem volt.

Felsikkantva, vörös arccal próbál úgy helyezkedni ettõl, ne lássam rejtett zugait, viszont ez jelenlegi helyzetében hiába is tesz meg mindent az ügy érdekében, nem sikerülhet, úgyhogy kuncogva falom szemeimmel virágának látványát, mielõtt folytatnám válaszom:

- Pont a te urad - sajnos nekem nem megy az a hanglejtés, amit õ produkált - Arian-sama kért meg arra, kínozzalak helyette kicsit addig, amíg õ jobban nem lesz.

Nagyot nyel, és habár eddig vörös volt, most láthatóan el is sápad.

Viszont… Bátrabb, mint érdekesebb még annál is, mint amilyennek képzeltem. Egy nagy levegõ vétele után meg meri tõlem is kérdezni azt, amin gondolataiban kezdett el filózni:

- És utána… Utána mik a szándékai velem? - pff… Csak azt nem tudom, erre hogy lehet tapintatosan közölni azt, szerintem ugyanannyira tisztában van Arian szándékaival, mint én.

- Okos lány vagy, rá fogsz jönni. - sóhajtok fel végül színpadiasan. - De addig is… - vágom el azt a kötelét, ami a mennyezethez fûzi, hogy még mindig összekötözött kezekkel essen le hozzám a mennyezetrõl - A beszélgetés helyett csináljunk valami izgalmasat, mert kezdek újra nagyon unatkozni. - na jó… Ez nem teljesen igaz.

Már attól feldobódtam, és ismét kuncogva figyelem, hogy emiatt az alattomos húzásom miatt esése közben egy újbóli kis sikkantással fonja körül lábaival nyakamat, ezzel megakadályozva azt, teste a rideg kínzókamra hideg, és kemény padlójára zuhanjon.  

- Olyan vagy, mint õ - fúj felém mérgesen, miközben én combjaira ráfogva elindulok vele. - Ugyanolyan szörnyetegek vagytok mind a ketten.

Eszem ágában sincs ölbe venni, akkor megszûnne az egész testére nyíló rálátásom. Úgyis hamar elérjük célunk, egy idelentre kialakított hálószobát.

Igaz, ez csak az egyik súlyos vasajtó mögött rejtõzõ dohszagú kis lyukból áll, amiben egyetlen nyikorgó ágy található, mégis boldogan emelem le a nyakamból, és dobom rá terhem, hogy fölé mászhassak.

Nem kell ide semmi dísz, vagy kínzóeszköz nekem, meg is öltem azt a szolgám, amelyik azzal próbált kedveskedni nekem, kicsicsázta szentélyem…

Amit akarok, azt a levegõbõl elõ tudom varázsolni.

Áldozataim közül pedig, amelyik nem tudja a puszta erejét használni eszközök helyett hát meghal.

- Tévedsz csillagom… - rántom vissza magam alá. Lábaival próbált meg feljebb araszolni, hogy arcom, szemfogas vigyorom ne legyen olyan közel az övéhez, mint amilyen közel ismét van. - Arian-samád még ha nagyon összeszedi magát se tud annyira kegyetlen lenni, mint amilyennek engem tart a többi vámpírúrral együtt. Nem véletlen bízott a gondviselésemre.

Védekezésként remegve suttogja azt, hogy amit mondok az nem igaz, és hogy ez, ami most történik vele is csak egy rossz álom, valamint hogy úgy is mindjárt felébred majd Arian, és az õ édes mappája mellett.

Viszont elég csak rábocsájtanom legkegyetlenebb mágiáim egyikét, hogy máris újra hallhassam sikolyát, amikor gyengéden végigsimítok bõrén.

Határozottan mérgessé tett azzal, hogy semmibe vett, most viselje érte a büntetést.

Addig le se oldom róla ezt a szemét varázslatot, amíg be nem látja, hogy ha ez az egész ittléte csak egy álom lenne, ahogy õ mondja, akkor nem érezhetné a borzongás, és a vágy helyett mágiámtól, hogy izzó parazsat nyomkodok a bõréhez, amikor testem az övéhez ér.

- Hagyd abba! - próbál újra rámszólni, viszont elcsukló hangját, idõközben szabaddá vált kezeinek ütlegelését most is figyelmen kívül hagyva markolászom melleit, csókolgatom nyakának érzékeny bõrét tovább.  

Finom illata, íze is csak jobban vadít, nem sokáig bírom magam ennyire visszafogni.

Melleirõl kezem hasára, vándorol, majd még ennél is lejjebb, bár amiatt a kín miatt, amit ekkor, legérzékenyebb területén okozok neki, nem csak minden eddiginél hangosabban felsikolt, el is ájul.

Csalódott sóhajjal mászok le róla, hogy mellé ülve szedjem le róla átkom, és igazítsam kényelmesebb testhelyzetbe.

Talán most jobb is, nincs addig az eszméleténél, amíg tárgyalok azzal a szolgámmal, aki csak erõmmel bezárt ajtóm miatt nem tudott betörni hozzánk mialatt kínoztam.

- Nem megkértelek titeket arra, hogy ne zavarjatok?! - igazítom hátrébb hajam, és kelek fel, hogy lustán sétálhassak elé.

- Uram… - hajt fejet elõttem remegve - Arian-sama küldte át néhány szolgáját, hogy biztosíthassák arról az uruk, hogy ön nem tétlenkedik.

Elvigyorodva zárom be magam mögött a pinceajtót, megyek fel hozzájuk.

Biztosra veszem utolsó sikítását mindenképp hallaniuk kellett, úgyhogy már többet õk se fognak zaklatni.

***

Ténylegesen meg voltak velem elégedve a kétkedõk, boldog mosollyal megyek vissza az én kis virágszálamhoz, aki ha jól hallom abból, hogy dönög a vasajtó, idõközben már felébredt, és szabadulni próbál.

Kuncogva gyorsítok a lépteimen, majd köszöntöm, amikor belépek hozzá.

- Sikerült kipihenned magad? - vigyorgok felé még mindig.

Annyira belelkesültem Arian szolgálóitól… Ha jó kislány lesz, talán anélkül a varázslat nélkül teszem a magamévá… 

Így jár az ember, ha tehetséges, rendesen tanul és hovatovább még minimális szépséggel is rendelkezik. Próbáltam megérteni a dolgokat, és a lényegre már rájöttem.

Semmibe sincs beleszólásom.

A férfi, aki elrabolt, nem is rendes férfi. Hegyes szemfogai vannak, halálsápadt és már visszataszítóan gyönyörû, hipnotizálni tud, de nem elég erõsen ahhoz, hogy rendesen uralma alá hajthasson. Gazdámnak kellene szólítanom, de örüljön, ahogy az „uram” szó elhagyja a számat a jelenlétében.

Megkeseríti az életem, nappal a szolgák zaklatnak, éjjel pedig Õ. Mindig felpörgött adrenalinnal vártam, lassan már nem félek tõle… megszoktam. Ez az élet nagy iróniája, az ember alkalmazkodó képes.

 ***

Lassan lemegy a nap, a ceruzám árnyéka megnyúlik a hófehér lapon. Már megint nem tudtam semmit sem alkotni. Arian elveszi a kedvem a mûvészettõl, idõt nem hagy, hogy rajzoljak. Végignézek a szobán, ami az Õ szobája. A falakat minták és kisebb rajzok díszítik, elmondása szerint imádja.

Imádja az ágyról nézni.

Bal kezemben megremeg a radír, mikor hallom, hogy a szomszéd szobában megmoccan alatta az ágy. Hát felébredt… Elpakolok gyorsan, mindent a mappámba süllyesztek, de a frissen kihegyezett ceruza grafit csillogása megrovóan villan végig rajtam.

Az ajtó kinyílik, törökülésben, lábaimra helyezett mappámmal várom. Ásítva támaszkodik meg az ajtófélfában, a rajta levõ fodros ing szétnyílik, ahogy megropogtatja végtagjait. Fekete, göndör haja éles kontrasztban öleli körül túlvilági arcát, szemei vörösen izzanak, mint mindig, mikor felkel.

- Jó reggelt, tündöklõ szépségem – hangja már nem késztet szapora szívdobogásra, csupán a karomon áll fel az összes szõr. Feltûzött hajam meglibben, ahogy felemelem fejem, hogy üdvözöljem.

- Jó estét, uram – biccentek, mire elmosolyodik, megvillannak a fogai a gyér fényben, az Nap utolsó sugarai gyilkosan gyújtóznak felé a szõnyegen, de már nem érik el Õt.

Sóhajtok.

Váratlanul megjelenik elõttem, egyik kezét felemeli, melyen megnövekedett karmai késekként villognak rám. Ösztönösen húzom kezeimet a mappámra, és már az is reszket, ahogy én is. Ezt mindig eljátssza, élvezi, hogy félek, hogy kárt tesz benne.

- Félsz? – kacag fel, tudom, hogy mindjárt rám veti magát.

- Féltem – utalok a mappára, hogy rohadtul féltem tõle. Összehúzza a szemöldökeit, és már csak egy hasadó hangot hallok meg. Pillanatokba telik, mire felfogom, mi történt. A kezét nemes egyszerûséggel mártotta bele a mappa kemény fedelébe, némán sikoltok, de már a hajamba tépve vág el az ágyon, és fölém mászik.

Csapkodok, kapálózok, meg is harapnám, de esélyem sincs ellene, mérgemben és félelmemben kibuggyannak könnyeim is, de most kivételesen nem nyalja le õket, úgy, ahogy szokta. Helyette elsöpri a hajam az útból, és nyakamba mélyeszti a fogait.

Felkiáltok, vergõdõ kezeim kétoldalt lefogja, hatalmas testét lehetetlenség leráznom magamról, sikoltva tapogatok oldalt valami fegyver után az ágynemûn, és mikor az ujjaim közé szorul valami hosszúkás és hegyes, reflexszerûen döföm hátulról a hátába.

Felüvölt, én pedig pillanatokra megsüketülök a hihetetlen mélységû hangtól, levergõdik rólam, véres szájából újabb számomra hangtalan kiáltás buggyan ki. Rémülten kúszok le az ágyról, végeredményben sikerül a hátamra esnem. Érzem, hogy valami forró folyik végig az oldalamon, de nem tud érdekelni…

A mappát meg is találom a földön, szétszóródtak lapjai, melyeket átlyukasztott kezével. Reszketõ ujjaimmal megpróbálom összeszedegetni õket, de szédülni kezdek.

Véresek lettek a lapok…

Istenem…

Zihálva csukom össze, de mikor felállni próbálok, összecsuklok, az ágy puha matraca akadályozza meg, hogy beverjem a fejem. Még mindig nem hallok semmit, csak reménykedni tudok, hogy nem süketültem meg végleg… Szaporán kapkodva a levegõt nézek oldalra, látom, ahogy Arian kitámolyog az ajtón, a hátából kiáll valami, de már nem látom…

***

Metszõ hideget érzek meg, így fázósan reszketve gömbölyödnék össze, de képtelen vagyok rá. Megpróbálom lábaimat felhúzni, ekkor ébredek rá, hogy a levegõt simítom végig velük. Laposakat pislogva nyitom ki szemeimet, és a látvány magáért beszél.

Egy megfeketedett téglafalakkal körülvett teremben lógok, lábujjaim épp csak hogy elérik a padlót. Ismét hideget érzek meg, mely átsüvít a laza téglákon, ekkor veszem észre, hogy teljesen meztelen vagyok, csupán egy francia bugyi virít rajtam.

Megrázva a fejem körülnézek, de nem látok idebent senkit sem.

Rossz elõérzetem támadt. A hely egyértelmûen kínzókamra, efelõl semmi kétség, nem egy ilyet örökítettem már meg, régmúlt korokra emlékezvén. Csupán rajzban nem volt ennyire rémisztõ.

Meglendítem a hajam, hogy legalább elõl takarjon valamicskét, de így a hátam szabadon maradt, így ott kezdtem el fázni. Összeszorítom ajkaimat, és csendben várok, várok, hogy valaki jöjjön.

Lehet, hogy súlyosan megsebesítettem Ariant?

Lehetetlen, a bõre hihetetlenül kemény, és mivel nem tudom, mit kaptam fel hirtelenjében az ágyról, így fogalmam sincs, mivel okozhattam neki kínokat. Lehajtom a fejem, és hagyom kétségbeesésem könnyeit végleg elfolyni. Nem sírhatok többet.

Az ajtó kinyílik, és megjelenik benne egy hihetetlenül piros férfi, kezében egy lámpással, ami megvilágít a sarokban egy véres, elernyedt kezet. Ijedten kerekednek ki a szemeim, ahogy megnézem a durva lánccal befuttatott kezet.

Rajtam kötél van, ami furcsa mód keresztbe kötötte a karjaimat, jóformán x-alakzatba. Nyelek egyet, és végignézek a megjelent férfin. Ruházata szinte teljesen piros, fején csuklya van, és a komoly helyzet ellenére Piroska és a farkas története jut eszembe róla. Azonban ahogy feljebb halad rajta a tekintetem, meglátom felemás szemeit, amitõl elmondhatatlan félelem kerít hatalmába.

Õ is olyan…

- Jó reggelt – hallom a kedélyes köszönést, a lámpást felakasztja a hulla kezére, én pedig igyekszem még jobban összébb húzni magam, hogy ne lásson… ne bántson, kérem, elég lesz az, amit Ariantól fogok kapni… Legutóbb kitépte a piercingeket a fülembõl…

Feszegetni kezdem a köteleket, de végül elernyedve érintem meg lábujjaimmal a jéghideg padlót. Lépések zaja, pontosan elébem kerül, ujjaival megragadja az államat, és felemeli a fejem.

- Micsoda fémarzenál – állapítja meg, pillantása több mint sunyi, árad belõle a szeszély és a megbízhatatlanság. Fogaim összekoccannak a hidegtõl, Õ pedig szórakozottan körbejár, mint valami kirakati babát.

Megérzem éles körmét a tetoválásomon, és végighúzza rajta, szinte körberajzolva azt. Összeszorított szájjal várom, hogy mit fog tenni, a fenekemnél kissé hosszabb ideig kalandozik el a keze, majd lesiklik a combomra, ahol a minta befejezõdik.

Iszonyatom mellé immár felháborodás is társul, de még nem annyira erõs, hogy szóvátegyem azt, amit csinál.

- Szóval te vagy Delia, aki súlyosan megsértette urát – hallom duruzsoló hangját közvetlen közelrõl, de nem látom. Hogy nem látom? Szinte rikít abban a szerelésben…! Ijedten kapkodom a szemeimet, a természetellenes sötétség szirupszerûen tölti meg a helységet, érzem, ahogy felfelé kúszik a lábamon valami.

Reflexszerûen rúgok egyet abba az irányba, de nem találok semmit, helyette a valami még gyorsabban fut fel a lábamon.

- Igazán mulattató, hogy pont egy ceruzával  sikerült jól helybenhagynod egy nemes urat – nevet fel a közelemben, ösztönösen húzódnék félre, de megragadja a kötelet, és visszahúz magához.

- Ceruzával? – kérdezek vissza döbbenten.

A ceruzát döftem volna belé? Egy meglepett sóhaj hagyja el a mellkasomat, és kiráz a hideg, ahogy megérzem ujjait a nyakamon matatni.

- Hosszú életem során ritkán találkozom ilyen esetekkel, fõleg amiben van egy kis kreativitás is. Elõre kitervelted? – kuncog fel, majd a fülemben levõ fém pálcát pöcköli meg.

- Nem. Véletlen volt… - válaszolom õszintén. Soha nem jutott volna eszemben egy ceruzával nekiesni egy nagyhatalmú vámpírúrnak, ennyire nem vagyok degenerált, de a félelem sok mindenre rábírja az embert. Reszketve tûröm, hogy a piercingjeimmel játsszon, szinte várom, hogy beakassza a körmét a fémbe, és egyesével kipattintsa az összeset belõlem.

- Véletlenül haladt át a ceruza a bordái között, két és fél centivel megállva a szívétõl? – újabb kedélyes kérdés.

Villámcsapásként önt el a harag. Itt játszik velem, mikor teljesen ki vagyok szolgáltatva neki, ráadásul még élvezi is, hogy libabõrös a karom a hidegtõl?

Dühömben lendítem az egyik lábam, elkapja, úgy ránt magához közelebb, és ha jól érzem, felrakja a lábam a vállára. Azonnal mozdítom a másikat, de az meg a másik vállán végzi, közelebb lép, így olyan, mintha a nyakába ültem volna.

Megilletõdötten figyelem, ahogyan hófehér fogsora kivillan a vigyorgástól, a sûrû sötétség kezd leapadni, a lámpa fényét újra látom, ahogy szemeinek szikrázó pillantását is.

Élvezi, még mindig élvezi!

Dühösen fészkelõdöm, de nem engedi el a combjaimat, mély hangja ismét végigszeli a csöndet.

- Szóval így került a ceruza Arian szíve mellé – hangja ravaszkás és nem kecsegtet semmi jóval. Eresszen el, hagyjon elmenni, nincs benne könyörület? Végigvág rajtam a hideg, és mivel a kezei is olyanok, mintha jégkockás borogatást tettek volna rám, remegni kezdek, mint a nyárfalevél.