A levegõ nehézkes, párás, hiszen épphogy csak elállt az esõ, és a nyári meleg magába szívott minden nedvességet. Az aljnövényzetben fekve követem végig egy vízcsepp útját, ami még az esõben fennakadt az általam ismeretlen kelet levelein, és csak lassan, hüvelykrõl hüvelykre, mégis szakadatlanul tart még mindig a föld felé, mintha ez lenne létezése lényege, egyetlen és szent feladata.

Nemrég érkeztem csak erre a környékre, de ismerõsen idegen szépsége máris hatalmába kerített. Nem ismerem ezt a világot, de pontosan tudom, milyen erõbe, fáradságba és áldozatokba kerül, hogy a Semmit elemeire választva Sötétséget és Fényt, Szárazat és Vizet teremts, majd életet lehelj az élettelenbe, hogy az oxigéntõl megrészegülve feldíszíthesse a mûvedet. Valaki megtette, éppen úgy, mint mi, akkor, Nyugaton.

Kik alkothatták meg ezt a vadont?

Kinek a keze munkája a vörös-sárga szárnyú madár? Kié a mélyzöld levél? Ki fakasztotta sírásra az eget, éppen úgy, mint odahaza? Kinek a napja ragyog most odafenn, a lombkoronákon túl? Miféle nép lelke nyugszik ebben az alkotásban? Vajon ezt a világot is újra és újra veszni hagyják a készítõi, mint ahogy a nappalokat felváltják az éjszakák, hogy aztán egy új nap kelhessen fel?

Végül az esõcsepp legurul egy lándzsa alakú, sápadt zöld levél szélérõl, és a légáramlatoktól alig megremegve lezuhan, éppen lehunyt pilláimon landolva. Ám még mindig nem áll meg: utat keres magának emberi arcom mélyedésein...

De sosem érhet célba. Egyre nehezebben mozog, majd a fülcimpámra érve teljesen megdermed; egyetlen perc alatt hûvös, fehér kristállyá fagy. Elmosolyodom. Így is, úgy is megõrizte szépségét: az alkotásba fektetett munka értékét semmi sem törölheti el.

Az élet örökmozgó mozdulatlansága, zajos csendje vesz csak körbe: kellemes békesség. Hozzászoktam már. Talán vissza sem tudnék menni az istenek és emberek közé, akár a saját népemre, akár a titokzatos keleti alkotókra gondolok.

Magam elé emelem a kezemet. Istenek! És akik mindig elkísérik õket: az emberek...

Emberujjaim között átleng egy könnyû szellõ, mire önkéntelenül ökölbe szorítom õket. Az emberektõl való idegenkedésem sokat alábbhagyott már az utóbbi idõben, sõt rá kellett ébrednem arra is, hogy igazán praktikus egy forma, de néha, ha elmélázok, még mindig könnyen a kesernyés emlékek közt találom magam.

Nyugtalanul felülök. Megpróbálok lehunyt szemmel ismét visszasüllyedni a békességbe, de hirtelen éles zaj üti meg a fülemet.

Eltéveszthetetlenül két láb lépései, amiket fémes csattogás kísér. Egy ember? Sõt: harcos?

Felállok, és kifigyelem, merrõl közeledik. Eltûnjek? Megvárjam?

Végül hirtelen bukkan fel elõttem, én pedig csak az utolsó pillanatban váltok jobb ötlet híján kolibrialakot. Persze olyan fényesfekete kolibrit, mint én, aligha látni az egész világon, de mivel rögtön menedéket is keresek egy fa kettévált törzsének takarásában, ez nem kellene, hogy probléma legyen.

Óvatosan úgy helyezkedem, hogy jobban szemügyre vehessem. Valódi, vérontásra teremtett harcos: zöld vértjét mintha ékkövekbõl kovácsolták volna, hátán ragyogó zöld nyelû, széles pengéjû lándzsa, oldalán, keze ügyében rövid, kétélû ezüstkard - vérbeli harcos lehet. Naptól óvott, tiszteletet parancsoló arca, melybõl azonnal látszik, hogy elõkelõ, elszántan fordul elõre.

Zavartalanul tapos át azon a helyen, ahol az imént feküdtem, és már azt hiszem, el is tûnik a szemem elõl, mikor váratlanul megtorpan. Lehajol, és arrébb söpör néhány lehullott levelet. Húzott szeme még inkább összeszûkül, azután hirtelen fordul meg, és gyanakodva néz körbe.

Mit keres? Észrevette volna a hûvösséget, amit magam mögött hagytam? De egy katona, bárki oldalán is harcol, miért foglalkozna ilyesmivel?

Beljebb húzódom, hogy a törzs teljesen eltakarjon. Így persze én sem látom õt, de egy helyben lebegve (kolibriként ez gyerekjáték), feszülten figyelem a felõle érkezõ zajokat.

De a szél és a levelek zizegésén kívül nem hallok semmit, talán perceken keresztül. Elõször bizonyos vagyok benne, hogy õ is ugyanúgy hallgatózik, mint én, de ahogy az idõ telik, egyre inkább elbizonytalanodom. Már éppen elhatározom, hogy ismét kilesek a fa mögül, de ekkor a vért elemei összekoccannak. A harcos megmozdult.

Ezután azonban nem hallom, csak távolodó lépteit.

Megkönnyebbülten rebbenek arrébb, mikor már úgy ítélem meg, hogy elég messze jár.

Bár... Miért is tartok tõle, miért bujkálok? Nem tehetne bennem komoly kárt, végtére is csak egy ember, nem igaz?

Nem, nem arról van szó, hogy félek, hiszen az emberek akkor sem ellenfelek számomra, ha finoman szólva nem vagyok erõm teljében – mint például most. Tehát teljességgel biztonságban érezhetem magam. Mégis kellemetlen lenne egy fölösleges csetepaté, márpedig mást nem is lehet várni egy embertõl, ha számára ismeretlen lényekkel és képességekkel kerül szembe.

Jól döntöttem tehát. Ismét megerõsítem magamban az elhatározást, hogy egy darabig még nem mutatkozom sem isten, sem ember elõtt.

Mit tegyek akkor most? Ha egy jött, valószínûleg követi majd a többi is. Merre indulhatnék? Követni semmi értelme nem lenne, és ha arra indulnék, amerrõl jött, valószínûleg belefuthatnék az esetleg a nyomában haladó társaiba. Inkább egy harmadik irányt választok, és a távolban magasodó, a sûrû dzsumbujtól mégis alig látszó hegyek felé veszem az irányt.

A sziklák árnyékába érve egyre hûvösebb a levegõ, ami kivételesen nem miattam van, de egyre otthonosabban enged mozognom. Néha meg is feledkezem róla, hogy a meleg nem az én világom. Lassan a nap is lejjebb szánkázik szokásos útján, messze a kopár csúcsok mögé, és bár tudom, hogy egy mérfölddel a hátam mögött valószínûleg még világos a fülledt késõ délután, hozzám már csak egy-egy pillanatra jutnak el a vörhenyes alkonyati fénysugarak.

Kezdek fáradni. De hisz még mindig apró madár formájában repülök! – döbbenek rá hirtelen. Nem is csoda...

Most már biztosan senki nincs a közelben, úgyhogy a következõ mozdulatommal már emberi lábbal lépek a földre, zajt alig csapva. A dzsungel halk sóhajjal fogadja el hátán a súlyomat. Már csak megszokásból is magamhoz hajlítok néhány nagyobb levelet öltözék gyanánt, és apró helyeken megfagyasztva az erezetet, kényelmes, rövid viseletté szabom õket. Már majdnem végzek, mikor:

 - Hé!

Megdermedek.

- Hé, halihó! Te ott!

Nem, nem képzelõdtem; a fojtott, mégis egyértelmûen izgatott hang egyenesen engem célzott meg. Valaki észrevett, méghozzá olyasvalaki, aki emberi módon nyitja szólásra a száját.

Nyelek egyet, és nem túl lelkesen pillantok oldalt, a hang forrása felé. Fényes, egyenesen sárga szempárba bámulok, és egy pillanatig csak döbbenten figyelem. Végül összeszedem magam, az utolsó fagyos öltéseket is befejezem a megkezdett ruhán, és egyenesen az ismeretlen felé fordulok.

- Mit akarsz? – kérdezem. Még a saját hangom is idegenül hangzik, olyan rég nem hallottam már, nemhogy azon gondolkodjak, mi illendõ és mi nem. Ahogy kimondom a szavakat, már rémlik, hogy udvariasabban is fogalmazhattam volna, de tulajdonképpen miért is kellett volna?

Az ismeretlen láthatóan nem akad fenn ilyen apróságokon.

- Mondd – szólal meg szinte könyörögve –, nincs véletlenül egy kis barackod?

- Hogy... micsodám? – hökkenek meg, és bele sem gondolva, mit teszek, eggyel közelebb lépek, és félrehajtok néhány levelet, hogy megnézzem, ki ez az alak.

- Barackod – válaszol felélénkülve. – Tudod, a világ legelképesztõbb csodája. Mind közül. Elfér a két tenyeredben, csábítóan tökéletlen gömb alakú, élénksárga héjú, és a húsa... A húsa édes, arany, otthonízû. Ennek a hegynek a túloldalán egész ligeteket találsz barackfákból.

Eszembe sem jut félbeszakítani, csak figyelem õt. Alig hiszek a szememnek.

Abszurd látványt nyújt. Elsõre embernek néztem, de rá kellett jönnöm, hogy nem egészen az, már csak a derekából kikandikáló, izgatottan tekergõ majomfarok miatt sem. Ettõl azonban még nem állt volna el így a szavam, de...

Ahogy beszél, álmodozóan emeli az égre az estében szinte világító, napsárga tekintetét, mint a világ legszabadabb teremtménye, akinek álmait nem korlátozhatja semmi – mégis: két kezén minden mozdulatával megcsördül a lánc, ami szorosan köti õt egy otromba oszlophoz. Valahol mélyen fáj látni, ahogyan ilyen gondtalanul képes hadoválni valami gyümölcsrõl abban a helyzetben, amiben éppen van.

- Szóval ez... ez a barack. Persze a szavak mit sem érnek vele szemben, de... Mindegy is. Van nálad? – néz rám reménykedve.

- Nincs – felelem röviden, összeszorított fogakkal. Egyelõre nem tudom eldönteni, hogy kéne hozzáállnom a helyzethez. Legjobb lenne, ha kimaradnék ebbõl is.

– Sok szerencsét a következõ idetévedõvel! – fordulok meg tehát, és igyekszem minél hamarabb eltûnni.

- Várj! – ér utol mégis a hangja, olyan kétségbeesetten, hogy kénytelen vagyok megtorpanni. – Kérlek. Még vagy egy évszázad, mire valaki újra idetéved. Persze egyszerûbb lenne, ha nem járõröznének itt „Jáde Õfelsége” talpnyalói – bosszankodik egyet, talán nem is tudja, hogy hangosan, aztán felsóhajt. - Olyan rég ettem már egy jó barackot! Nem kérek többet, esküszöm, csak hogy hozz egyet. Valahol a közelben biztosan találsz. Az életemet mentenéd meg vele.

A szavai felébresztik a gyanúmat. Jáde Õfelsége talpnyalói? Nem lennék meglepve, ha a zöldbe vértezett katonáról beszélt volna. És ha járõrözött, akkor már érthetõ, miért figyelt fel a legapróbb jelre is. De...

- Rendben van – fordulok ismét felé, mire szemei tágra nyílnak. – Hozok neked olyan... barackot. – Tartok egy kis szünetet, amíg zavartan figyelem, amint örömében felkiált. Mint valami kis embergyerek: már megint az a határtalan öröm árad szét az arcán. Eszembe jut, hogy talán ez a barack valami nagyhatalmú dolog lehet, hogy már a gondolatára is így meg tud feledkezni mindenrõl. Megköszörülöm a torkom, és komolyan közlöm a feltételeimet. – De! Cserébe áruld el, ki vagy, és miért vagy itt, miközben harcosok járõröznek körülötted. És meg se próbálj hazudni! – villantok rá egy fagyos pillantást. – Ha...

- Miért tenném? – szakít félbe, fejét félrebillentve, és értetlenül bámul rám. Aztán elvigyorodik. – Nem mintha nem mondtam volna el egyébként is, ha megkérdezem, de Sun Wukong. Mármint a nevem. Sokan csak Majomkirályként emlegetnek, és persze ebben semmi tévedés nincsen – mondja elégedetten. - De hogy miért kötöztek ki, hát... – méltóságteljesen bölcs arcot vágva, szemét lehunyva rázza meg a fejét, aztán vállat von, és ismét vigyorogva néz rám. – Talán irigykednek rám.

Felelõtlen és öntelt. Semmi különös nincs abban, ha bajba keveredett, és itt kötött ki.

- Megkötözni a bûnözõket szokták – vetem közbe szinte már oda sem figyelve. Tény, hogy különösebben nincsen dolgom, szóval akár majd hozhatok neki egy barackot is, ha ez ennyire boldoggá teszi, de már látom, hogy az õ esete is éppen az a féle bonyodalom, amibe még véletlenül sem akarok beleavatkozni.

- Bûnözõket? – nevet fel olyan õszintén, hogy már én is úgy érzem, triviális hibát vétettem. - Ugyan! Sokkal inkább csak nem tudták már nézni, hogy túl „más” vagyok: túl magas az õ szintjükhöz.

Valami szíven üt, és mint egy éles fegyver, fájó nyomot hagy bennem. „Talán csak túl más vagyok”.

- De nem baj – csörren még egyet a lánc, ahogy hátradõl, és az oszlopnak támaszkodva kényelmesen elhelyezkedik. - Már megszoktam.

Elönt a düh, és lehunyom a szememet néhány pillanatra, hogy uralkodni tudjak magamon. – Senkinek nincs joga ítélkezni más felett, csak azért, mert különbözik tõlük – mondom, és azt hiszem, a levegõ hirtelen hûl vagy tíz fokot körülöttünk.

Sun Wukong, ahogy nevezte magát, összerázkódik a hidegtõl, és egy pillanatra értetlenül kémlel körbe, de aztán el is feledkezik a dologról. Tekintete végül rajtam állapodik meg.

- Tökéletesen egyetértek – jelenti ki. – De úgy tûnik, a Jáde Császár másképp gondolkodik. És hát végülis õ a fõisten, nem igaz? Azt tesz, amit akar – mondja duzzogva.

Újabb láthatatlan tõrdöfés: hirtelen eszembe jut minden sérelem, ami miatt elhagytam a szülõföldemet. Már éppen mondani készülök valamit, amikor ismerõs zaj üti meg a fülemet.

Csizmatalpak ütközése a talajnak, vértelemek egymáshoz koccanása.

A jáde harcos. Futva közeledik.

Sõt: már itt is van. Néhány méterrõl néz velem farkasszemet, éppen annyi távolságról, amennyi Sun Wukong és köztem van.

- Ki vagy, idegen? – szólít meg a katona. Közben már besötétedett, de annyira még mindig nem volt éjszaka, hogy a hold és a csillagok megjelenjenek (pedig tudom, hiszen már láttam, hogy itt, keleten is õk világítják be az eget), a páncél és a vértezet mégis zavaróan vakít.

- Igaz is. Én meg sem kérdeztem a nevedet – töpreng el közben a Majomkirály, majd mintegy mellékesen, vidáman ráköszön a katonára is: – Üdv, talpnyaló!

Õ azonban figyelmen kívül hagyja Sun Wukongot, rám szegezi égõ, zöld tekintetét.

Nincs kedvem magyarázkodni, végtére is nem tartozok a harcosnak semmivel. Egyébként sem valószínû, hogy bármit is tudna kezdeni vele, ha elkezdeném kifejteni, ki vagyok, és mit keresek itt, úgyhogy: tényleg hozzá sem kezdek.

- Miért van idekötözve? – szegezem ehelyett neki a kérdést.

- Már mondtam... – szól közbe Sun Wukong, de a harcos egy dühödt pillantást vet rá, azután õ is felel.

- A mindeneknél hatalmasabb Jáde Császár döntése volt – ejti ki még a nevet is feltétlen tisztelettel, még csak kicsit sem hasonlóan ahhoz, ahogy Sun Wukong tette az imént. Õ egyébként most is valami azonosíthatatlan zajt hallatott a név hallatán a hátam mögött. Valószínûleg nem kedvelheti az illetõt. – Végtelen bölcsességében fogságra ítélte õt, miután felforgatta a világ természetes rendjét.

Csendben farkasszemet nézek vele néhány pillanatig, azután elfordulok, és elsétálok.

- Mármint a rendet, amit õ teremtett, igaz? – morgom magam elé, talán szándékoltan hangosabban a kelleténél, mielõtt túl messzire érnék.

- Várj! – kiált megint utánam Sun Wukong. – Ne felejtsd el a barackot! Megígérted.

Nem torpanok meg, de most újra eszembe jut minden, amit eddig mondott.

„Talán csak túl más vagyok.”

„És hát végülis õ a fõisten, nem igaz? Azt tesz, amit akar.”

Ökölbe szorul a kezem.

„Ne felejtsd el a barackot!”

Ugyan már! Mintha én lennék a vendéglátója.

Hirtelen a hõmérséklet ismét lentebb zuhan, ezúttal olyannyira, hogy a növényszárakon, amelyek mellett elhaladok, sebes ütemben csapódik ki és fagy meg a dér. Ez a hûvösség lassan egybegyûlik, és a földön egyenesen Sun Wukong felé kúszva célpontra talál.

Hirtelen csattanás hasít a sötétbe, ahogy a Majomkirály kezeit hátrafogó láncszemek szó szerint szétrobbannak a hirtelen fagytól.

Egy felszabadult kacagás. Kiáltások. Parancsok. Még több súlyos futólépés zaja. A hang, ahogyan két fanyél összeütközik, azután egy puffanás, és fájdalmas jajszó.

Megrázom a fejem, és tovább haladok. Tegyenek, amit akarnak, nekem semmi dolgom vele. Sun Wukong is, ha annyira akarja azt a barackot, menjen érte õ maga. Az sem biztos, hogy ráismernék; kicsit elfogult volt a beszámolója, attól tartok.

A helyzet értetlen, keserédes mosolyt csal az arcomra, hiszen éppen most kavartam össze valamit, amihez tulajdonképpen semmi közöm nem volt, sõt tudni se nagyon tudok róla semmit - és mégsem érzem, hogy helytelenül cselekedtem volna.

Hirtelen valaki körém fonja a karját, és kipréseli a tüdõmbõl a levegõt. Ettõl azért komolyabb bajom nem lett, de rádöbbenek, hogy nem fogják hagyni, hogy egyszerûen elsétáljak. Még ha látszólag már arrébb is jártam, mikor a láncok elpattantak, azért nem nehéz kitalálni, hogy valami közöm mégiscsak volt a dologhoz. Hogy feledkezhettem meg egy ilyen fontos részletrõl?!

Egy tizedmásodperc, és máris csupán a ruhámat hátrahagyva, szénfekete kolibriként röppenek a magasba. Nyers erõvel akarnak nyerni ellenem? Tessék csak próbálkozni. Én majd figyelem innen fentrõ-

Hirtelen támadt forróság csap meg, mire még a gondolataim is megszakadnak. Mellettem lángra kap a növényzet, és akárhogy vergõdöm, a lángok minduntalan szárnyaim után nyúlnak. Keresem a szabad utat, feljebb és feljebb török, de mintha egyre csak szûkülne minden menekülési lehetõségem, végül óhatatlanul is beleütközök egy réteg lángoló zöldbe.

Fáj. Fáj az élve égõ növények segélykiáltása, és fáj megégetett testem minden porcikája. Lezuhanok, végigbukdácsolva a levelek és szárak rengetegén, akár az esõcsepp, amit figyeltem a mai zápor után. Vajon neki is így fájt minden pillanat?

Meleg. Túl meleg. Éppen olyan erõs, hogy fel tudnám venni vele a harcot, ha egészségesen élnék, és minden hónapban vagy legalább évben elfogadhatnék egy emberáldozatot, ahogy azt egy istennek illik. Errõl azonban már régen lemondtam, és bár eddig az általános gyengeség-érzésen kívül különösebb bajom nem származott belõle, most tudom, hogy esélyem sem lenne ellensúlyozni ezt az iszonyatos hõt.

Csak legyen már vége! Apám, Anyám, Testvéreim, könyörgöm: csak legyen már vége!

Hûvös, puha felületre érkezem. Alig hiszem el, hogy végre eltûnt körülem az a pokol. Levegõért kapkodok, apró madárszívem még a szokásosnál is sebesebben ver.

Emberi szót hallok, azt hiszem, valaki beszélni próbál hozzám. De a vérem túl hangosan dobol a fülemben ahhoz, hogy bármit értsek is belõle.

***

Nem tudom, mennyire reális, hogy egy isten „elveszítse az eszméletét”, de valami ilyesmi történhetett velem. Nem a legszigorúbban vett értelemben, mert álomszerû képekként, megfoghatatlan, füstös pillanatokként, mintha Tezcatlipoca tükrén át próbáltam volna nézni a világot, végig érzékeltem, mi történik velem, csak éppen tenni nem tudtam semmit, olyan gyengének éreztem magam a lángfürdõ után.

Mikor végre annyira észhez tértem, hogy mozgatni tudtam a tagjaimat, már világos volt. Én pedig egy apró, zölden fénylõ kalitkában himbálóztam.

Ezzel még nem lett volna semmi probléma. A baj csak az, hogy még mindig itt vagyok, a rácsok közé zárva, és annyi erõt még mindig nem tudok összeszedni, hogy még kisebb alakot öltve kipréseljem magam egy résen.

Börtönömet egyenruhás jáde harcos tartja a kezében, és társai által közrefogva menetel – valahová. Feltehetõen észak felé, de ebben nem vagyok teljesen biztos.

Egyetlen harcos van csak, akinek öltözéke különbözik a többiétõl. Tûzvörös vértjének már a látványára is összerándul a gyomrom, ráadásul most éppen megfordul, rám néz, megáll, és bevárja a hordozómat...

Mibe keveredtem? És ugyan, komolyan, igazán: miért?!

- Nagy galibát okoztál, azt meg kell hagyni – szólal meg közelebb hajolva a vörös harcos. Természetesen nem felelek, egy nektárszívásra való csõr még a legszélsõségesebb esetben sem feltétlenül alkalmas az emberi beszédre. – Õfelsége nem nézhet el nyugodt szívvel a rendbontások felett. És akár hiszed, akár nem, te a legnagyobb bajkeverõt szabadítottad a világra. Így hát jó okunk van feltételezni, hogy szándékosan tetted, fõleg, hogy utána megpróbáltál elmenekülni. De a Császár maga választotta hivatalnokait nem veheted ám félvállról... Ezt jobb, ha még most megjegyzed, mielõtt még jobban megégeted magad.

Félelemmel vegyes düh kavarog bennem, és a tehetetlenség csak még idegesebbé tesz. Lehunyom a szemem, és várok. Várok, hátha ez a szörnyû ember (vagy isten, vagy akármi is õ) eltûnik végre, hátha visszatér az erõm, hátha kiderül, hogy csak túlságosan is elméláztam, és nem lehetek ilyen könnyelmû, hogy belekeveredjek egy ilyen ügybe.

De sajnos az egyetlen, amire rá kell ébrednem, az az, hogy ebbõl már nem tudok kikeveredni. Nem tudom kimagyarázni magam, akárhogy is próbálkoznék.

De hát csak nem hagyhatom, hogy elhurcoljanak! Eddig talán nem tudtam, nem mondtam ki magamban, de élni akarok. Szabadon.

Ezért indultam el a vándorútra elõször és másodszor is.

Igen. Élni akarok. De mit tehetnék?

A válasz csak órák múlva érkezik meg, egyre sötétebb gondolataimat egyetlen pillanat alatt szétrobbantva.

Elõször teljesen biztos vagyok benne, hogy csak az apró madáragyam ûz belõlem tréfát, de mikor a vörös harcos parancsára az egész csoport megáll, és felvesz egy elõre betanult formát, már tudom, hogy az imént tényleg Sun Wukong nevetését hallottam valahonnan elõlünk.

Síri csend. Nem látok semmit a kalitkából, csak a harcosok lábát meg a sûrû lombozatot közvetlenül a fejem felett, ebbõl pedig olyan sok mindent nem tudok meg, úgyhogy megint a hallásomra kell támaszkodnom.

Valami csattan, azután reccsenés hallatszik, és levélzizegés. Mi történhet?

Azonban nincsen idõm ezt kitalálni, mert a következõ pillanatban az egész alakzat felbomlik, és a zöldbe öltözött harcosok csizmái hol feltûnnek, hol eltûnnek a szemem elõl, egymás mögött, között, mellett, és a látványba beleszédülök.

Mire felocsúdok, meleg folyadék borítja a testemet.

Fekete szárnyaim vörösben áznak.

A mellettem fekvõ katona nyakából szíve ütemére lüktet elõ a vére, egyre mérséklõdve, végül már csak szivárogva.

A rám került vérben megmaradt életerõ belém szivárog. Olyan rég éreztem már ezt az elégedett, jóllakottsághoz hasonló állapotot!

Tettre kész vagyok: néhány másodperc elegendõ, hogy a kalitka szánalmas, apró darabokra hulljon szét körülöttem, én pedig elvetem az ötletet, hogy ragadozóvá alakuljak, ehelyett felveszem emberi formámat, és a levegõben szálló vízgõzbõl és vérbõl fagyasztok magam köré új ruhát.

Hiszen mégsem jelenhetek meg szégyenszemre meztelenül a katonák között.

A vértõl egyre erõsebb és erõsebb leszek, a pánikba esett, rám támadó katonák már nem okoznak gondot. De õk különösebben nem is érdekesek.

Tekintetemmel a vörös harcost keresem. És meg is találom.

De õ már talált ellenfelet magának: Sun Wukonggal váltanak sûrû kardcsapásokat. Illetve nem is... A Majomkirály még csak nem is karddal harcol, hanem – egy bottal?

Nevetve, gúnyolódva tér ki a vörös támadásai elõl, és szemtanúja vagyok, amint a bottal tréfásan hókon vágja õt ahelyett, hogy egy komolyabb csapást intézne rá, mikor végre rés nyílik a védelmén.

Még mindig: milyen felelõtlen.

És ez lesz a balszerencséje is. A vörös harcos kihasználja a pillanatot, amíg Sun Wukong könnyelmûen felnevet, és érzem, ahogy a talaj hõmérséklete egyelõre alig észrevehetõen, de egyre gyorsuló ütemben melegedni kezd.

Erre semmi szükség.

Közelebb lépek, és észrevétlenül megfagyasztok mindent, ami az öt méteres körzetünkben van. Lépteim alatt ropognak az apró talajszemcsék.

A vörös rám néz, és kettõnk között most kezdõdik el egy láthatatlan küzdelem. Ha hagyom, hogy nyerjen, élve elégünk mindannyian. Vagyis... Sun Wukong és a katonák biztosan, de nekem sincs hangulatom még egy, az elõzõhöz hasonló élményhez.

Akkor esélyem sem volt a tüze ereje ellen, de most fordult a kocka. Elfáradt. Számos sérülést szerzett. Én pedig éppen az áldozatok vérébõl léptem elõ.

Hamar megtöröm az ellenállását.

Sun Wukong közben nekikezdene egy újabb támadásnak, de megtorpan, mikor észreveszi, hogy az ellenfele nem õt figyeli.

- Ó, te vagy az! Aki nem árulta el a nevét – jegyzi meg, talán csípõsen, rám pillantva.

A vörös harcos is rám szegezi a tekintetét. Azt hiszem, ugyanez a kérdés jár a fejében.

- A nevem Chetiquiiya – mondom, ha már megadatott ez a „drámai” pillanat a bemutatkozásra. Látom, hogy a vörös ennél többet várt, magyarázatot a fagyra, az erõre, ami ellensúlyozni tudta az övét. De nem mondhatok neki mást. Chetiquiiya vagyok; egy ideje már semmi több.

- Ajaj – hallom hirtelen magam mellõl, aztán a világ elmosódik elõttem, és csak egy pillanat múlva jövök rá, hogy Sun Wukong ragadott karon, és rángatott arrébb. Jól is tette: már én is hallom a közeledõ katonák lépteit. Sokkal többen vannak, mint az a kis csoport, ami eleinte a kíséretemül szolgált.

Felveszem Sun Wukong futótempóját, mire rám pillant, elvigyorodik, és elengedi a karomat. Gondolom, ez azt jelenti, hogy most már rám bízza a menekülést.

Egy pillanatra még fellángol bennem a szándék, hogy visszamegyek, és újdonsült erõmmel térdre kényszerítek egy fél hadsereget, de aztán a józan eszem közbeszól.

Való igaz, a vér megtölt erõvel, de nem véletlenül zajlanak a szertartások úgy, ahogy. Egy nem megfelelõen felajánlott, sõt nem is önkéntes áldozat értéke klasszisokkal alacsonyabb a megszokottnál. Túl rég volt már. Megint elfeledkezem az alapvetõ dolgokról.

- Na, most már rendben leszünk – lassít Sun Wukong, aztán hirtelen lefordul oldalra (alig bírom követni), és ahogy lefékezek, és utánaeredek, egy folyó tárul elém.

- Hol is volt...? Á! – hajt fel egy ijesztõen nagy méretû levelet, és meglepetten veszem észre alatta a vízen ringatózó hajót.

- Persze, futhatunk is, vagy repülhetünk, de ez a kényelmesebb változat – ugrik bele azonnal kitûnõ egyensúlyérzékkel. Én sem sokat tétovázom.

Mikor mindketten bent vagyunk, Sun Wukong eloldja a ladikot, és ahogy elkezdünk lefelé sodródni a folyón, kényelmesen leheveredik az orr felõli végbe.

Én egyszerûen csak leülök.

- Ezek szerint te is tudsz repülni – mondom.

- Mi sem egyszerûbb! – nevet fel.

- Ha már az egyszerûségnél tartunk – nézek rá nagy komolyan -, az lett volna a legésszerûbb megoldás, ha hagyod, hogy elvigyenek. De nem tetted. Sõt.

- Hát, tudod, azt ígérted, hogy még hozol nekem egy barackot. Errõl nem mondtam le. Holtan persze viszonylag nehéz. Mondjuk megoldható, nem arról van szó, de macerás, és ismét csak a segítségemre szorulnál, attól tartok... – sóhajt fel színpadiasan.

Összevont szemöldökkel nézek rá. Ha valaki meghalt, az már egy elég végleges dolog, legjobb tudomásom szerint csak azért tudsz küzdeni, melyik túlvilágra kerülsz. Bár: ez Kelet. Meg is kérdezném tõle, de megelõz.

- Apropó: barack! – ül fel, és kutakodni kezd a hajóorrban. – Majdnem elfelejtettem – húz elõ egy kosárra való gömbölyded, élénksárga... valamit. Talán ez lenne...?

- Egyél egyet – nyújtja felém széles mosollyal az egyiket. - Legalább eltüntetné azt a fancsali arckifejezésedet. Lefogadom, hogy a mosolyod édes lenne. Mint a barack – lát neki élvezettel a másik kezében tartott gyümölcsnek.

- Mibõl gondolod? – pillantok rá laposan, de azért köszönetképp bólintok, és elveszem a felajánlott élelmet.

- Minden mosoly az, nem igaz? – kacsint rám, mire azon kapom magam, hogy arcizmaim finoman megfeszülnek, felfelé görbítve a szám sarkát. Nem is tudom, milyen rég volt már, hogy valaki szavain önkéntelenül is elmosolyodjak...

Ez persze azt jelentené, hogy õ nyerte meg a „vitát”, és akármennyire is gyerekesnek tartom ezt a gondolkodásmódot, nem tudok tõle megszabadulni. Úgyhogy elfordítom a fejemet, és leküzdöm a késztetést.

- Hm. Szóval Chet – mondja, miután már kevésbé van tele a szája. Ez persze csak átmeneti állapot, mert akárhányszor azt hiszem, befejezte az evést, elõkerül egy újabb barack. Én még csak forgatom a kezemben az enyémet, körbenézem, körbetapogatom. Szimpatikus gyümölcs, azt meg kell hagyni.

Egy pillanatig azért gondolkodnom kell, hogy csak rosszul értettem, mit mondott, vagy ha nem, akkor mit szeretne, de aztán rájövök.

- Chetiquiiya – segítem ki. Nem törõdik velem.

- Úgy tûnik, legjobb lesz együtt maradnunk – mondja ki nagy bölcsen. Még mindig túl magabiztosnak tartom, de most azért örülök, hogy ezt õ mondta ki, nem pedig nekem kellett kérnem tõle. Mert akárhogy is nézzük, ebbõl óhatatlanul is az lesz, hogy õ fog pátyolgatni afféle idegenvezetõként.

- Legalább egy darabig – értek tehát egyet, és fordítok még egyet a barackomon. – Amíg még ketten kellünk, hogy életben tartsuk egymást.

„Vagyis téged” – teszem hozzá magamban. Engem még mindig kihívás lenne ténylegesen elpusztítani. Ez az átka, ha az isten istennek születik.

- De ha ez sem jön be, jön az alternatív megoldás – vigyorodik el magabiztosan, és észreveszem, hogy egy futó pillanatra a barackomra téved a tekintete. Körbenézek körülötte, de baracknak már híre-hamva sincs.

Már megint egy furcsa megjegyzés. Mintha a halál után ugyanabba az életbe bárhogy is vissza lehetne térni. Erre mindenképpen rá fogok kérdezni, de egyelõre...

- Kéred? – nyújtom felé a barackomat.

- Dehogyis. Az a tiéd – fordítja el a fejét.

- Khm. Az ígéret. Tessék: egy barack.

Egy pillanatig szótlanul bámul a gyümölcsre, majd rám, végül pedig felszabadultan felnevet.

Na, ez most vajon mit jelent? Sun Wukong olyan szinten õszinte és kiszámítható, hogy végtére is egyáltalán nem az. Most tudnom kéne, hogy ez milyen válasz?

Egy cseppet sem tetszik, hogy Aident is említette az meg még annyira sem, hogy ezek szerint már hetek óta tudja, hogy itt vagyunk. Azóta biztos, hogy megtaláltam a fiú holttestét az erdõben.

- Mit akarsz? – kérdezem ellenségesen, a karmaim kimeresztve várják hogy bármi gyanúsat tegyen és lecsaphassanak rá. A telihold miatt a védelmezõ ösztönöm is felerõsödött, ha fenyegetve érezném Declantõl a társam, nem tétováznék.

- Ó, ó, kicsit talán barátságosabb hangulatban folytathatnánk. – dõl neki egy vastag törzsnek, majd megsimítja a farkas fejét, mikor az mellé ül. – Elõször is talán kezdem én. Azért vagyok itt, mert látni akartam a bátyuskámat, aki most odabent van… - mutat a ház felé - …két emberrel és Aidennek hívják. Eddig oké?

A félhomályban még mindig nem látszanak tisztán a vonásai, de egy valami akkor is biztos.

- Aidennek nincs testvére. – jelentem ki határozottan, hisz õ maga mondta.

- Nos, honnan is tudhatná igaz? – von vállat - Ügyesen meglógott az apánk elõl, úgy… hm pár évtizede?

- Az anyja ott maradt. – morgom magam elé – Az a rohadék képes volt megint…

Nevetni kezd, mint akit szórakoztat ez a helyzet, miközben a távolból még mindig hallani lehet az emberek kiáltásait, amik farkasok vonyításával keverednek.

- Nem, nem. Az a nebáncsvirág nem az én anyám. – rázza a fejét – Miután õ is megszökött apámtól, a féreg kerített magának egy új ágymelegítõt. Az anyámat.

Homlokráncolva beleszippantok a levegõbe, ízlelgetve az illatát, amit felém fúj a szél és ami rengeteg farkas pézsma alól dereng elõ.

Kétségtelenül párducillata van, de van benne valami zavaró, mégis ismerõs vonás is. Egy édesen kesernyés kis rész, ami pont olyan, mint amilyet Aidenön is érezni lehet néha.

A külsõ átverhet, de az illatát senki sem tudja megmásítani…

- Még ha el is hiszem, hogy tényleg a testvére vagy, akkor sem bízom benned. – jelentem ki határozottan - Nem foglak a közelébe engedni, ha pedig próbálkozol valamivel, megöllek. – figyelmeztetem, és úgy helyezkedem, hogy közte és a ház között legyek.

Akár testvérek akár nem, õ csak egy idegen, ráadásul egy kegyetlen gyilkos, aki képes valahogy befolyásolni a vadon élõ farkasokat és velük mészároltat. Egy ilyen lény már most túl közel van a társamhoz, mint amennyire szeretném. Csakis úgy tudom megakadályozni, hogy az ösztönömnek engedelmeskedve elhárítsam a fenyegetést, hogy arra az apró illatfoszlányra koncentrálok, ami Aidenére emlékeztet.

- Ha ki akarnám nyírni, nem gondolod, hogy jól is laktam volna, míg te az embereknek segítettél? – kérdezi türelmetlen sóhajjal és ezúttal nehezen, de be kell ismernem, hogy igaza van.

- Mit akarsz? – teszem fel újra a kérdést.

- Megismerni a bátyuskámat, persze.

- Ha csak ezt akartad volna, akkor nem ilyen módszert választasz hozzá. Mit akarsz?

Közelebb lép, ki az árnyékból a holdfényre, ahol már láthatom is az Aidenére cseppet sem hasonlító vonásait, vöröses haját és a jegesen kék szempárt.

- Hm… egy kis segítséget kérnék, ha már egyszer rokonok vagyunk ugyebár. Az apánk nem csak az én szememben szálka, és egyre forróbb lesz a talaj a lábatok alatt. Úgy hallottam még mindig keresteti Aident.

Ezt én is tudom, a bennem lévõ párducot azonban csak a nyers ösztön hajtja, így a morgást vissza sem tudom fogni, már csak a gondolatra is, hogy Aiden folyamatos veszélyben van addig, míg az a nyomorult életben van.

- Ha holtan akarod látni, miért nem végeztél vele?

Megint sóhajt. – Sajna nem vagyok olyan öreg mint te, az erõm nem sokat érne az apáméval szemben, aki amúgy kábé négyszáz lehet, sosem mondta pontosan… - von vállat - … de benned elég erõt érzek.

Elgondolkodva ráncolom a szemöldököm, de nem egészen értem az indokait. A szándékát igen és én is ezt akarom, már rég eldöntöttem, hogy az a nyomorult meg fog fizetni, de ez nem ilyen egyszerû. Gondolnom kell Aiden biztonságára is, az az elsõ és fõleg most, hogy sérült is, de még ha nem lenne az, akkor sem bíznék meg abban, amit Declan mond.

- Miért akarod megölni? – kérdezem végül – Azt tudom Aiden miért gyûlöli… de mi a te magyarázatod?

- Ha ismernéd azt a mocskot, nem kéne magyarázat. – villantja ki az agyarait, de nem mozdulok, míg nem folytatja – A társad anyjával ellentétben, aki meglépett apánktól, az én anyám nem volt ilyen szerencsés. – préseli ki magából.

Nem játssza meg, a haragja valódi, szinte sistereg tõle a levegõ.

Nem tudom. Nem dönthetek ilyen kérdésben egymagam, mert bármit is tennék én, kettõnkre kell gondolnom. Arra, hogy Aidennek mi lenne a legjobb.

Megismerni egy ilyen testvért… mennyire lenne szerencsés?

- Az hogy Aiden féltestvére vagy, nekem nem számít. Már láttam mi vagy. – nézek a mellette ülõ farkasra. – Mibõl gondoltad egyáltalán, hogy segítenék neked?

A mosolya nem sok jót ígér. Az egyik pillanatban még dühös volt, most pedig a farkasára hasonlít a legjobban. Kék szemei ravaszul csillognak.

- Gondoltam talán Aiden látni akarja még az anyját, vagy tévedek?

Megfeszülök, éberen figyelem õt. – Mit tudsz te róla? Bántottad?

- Megtehettem volna, de abból semmi hasznom nem lenne. – sóhajtja a fejét ingatva – Az ajánlatom, hogy segíts megölni az apám, cserébe megmondom hol találod meg az anyját. Mit szólsz?

Tényleg tudhatja hol lehet? Mennyi annak az esélye, hogy nem csak hazudik, hogy beleegyezzek? Tudja, hogy Aiden látni szeretné az anyját és valószínûleg messzirõl követte a nyomainkat, így talált ránk. – Ezt meg kell beszélnem Aidennel.

- Remek, akkor menjünk is. – lép elõre.

Rámordulok és teszek felé néhány fenyegetõ lépést, míg végül megállunk egymással szemben.

- Ugyan… nem akarom kinyírni a saját bátyám. – emeli fel a kezeit.

- De egy falu ártatlan lakosságát igen?

- Õk nem a testvéreim. – von vállat, mire rávicsorgok, de nem támadom meg.

- Addig a közelébe sem mehetsz, míg a farkasaid el nem takarodnak innen és békén nem hagyják az embereket. – mondom lassan, határozottan, hogy tudja, ez az egyetlen módja, hogy valaha is belépjen azon az ajtón. Bár ettõl még nem válik semmivé az összes tette, de legalább újabb áldozatok nem lesznek.

Nem válaszol semmit, majd egy pillanat múlva a mellette álló farkas felvonyít az égre, hamarosan pedig kilenc másik szürke farkas fut el mellettünk, be az erdõbe. Van, amelyiken érezni az emberi vér szagát is…

- Te kint maradsz. Elõbb beszélek Aidennel, õ pedig majd eldönti, hogy akar-e egyáltalán látni.

- És mi a te álláspontod? – indul el a ház felé.

Az én álláspontom nem változott, talán csak még inkább ugyanabba az irányba hajlik. – Meg akarom ölni azt a mocskos gyilkost, aki fájdalmat okozott a társamnak.

- Akkor mi a probléma? – vonja fel a szemöldökét.

- Nem bízom benned, mert te is csak egy gyilkos vagy. – elérünk az ajtóhoz, ami még mindig tárva nyitva van. Megállok a küszöböm és komoran Declanre nézek. – Maradj itt!

Sóhajtva dõl neki az ajtókeretnek, én pedig egyenesen a hálóba, onnan pedig a fürdõbe megyek, ahonnan a zárt ajtó mögül hallom a hangokat és érzem Aident. Nem voltam olyan sokáig távol tõle, mégis túl soknak tûnt. Akkor jövök rá, mennyire hiányzott mégis, amikor végre a karjaimba foghatom.

- Rhage! – kiált fel boldogan, mire óvatosan magamhoz szorítom, vigyázva a sérülésére. Egyetlen perc is túl hosszúnak tûnik, ha nincs velem. Érzem az ujjai remegését a hajamban, ezért hosszan ölelem, nem engedem el, mert neki ugyanannyira szüksége van rám, mint nekem rá. – Hol voltál? Annyira aggódtam...

- Ne haragudj, kicsikém – mormolom az arcára simítva, majd a hajába csókolva szívom be az illatát – Jól vagy?

- Most már igen – bólint.

Lassan, mosolyogva húzódom hátrébb, hogy megsimogathassam a szép arcát és elsimíthassam a feszült ráncokat a szája sarkából. Az ajkaira pillantva újra rám tör a vágy, hogy megcsókoljam és a magamévá tegyem, de gyorsan figyelmeztetem magam, hogy nem vagyunk egyedül, ráadásul odakint is várakozik egy nem kívánt személy.

– Ti is jól vagytok? – fordulok Amyhez és Jameshez, úgy látom már bekötötték a karját.

- Igen, neked köszönhetõen – bólint Amy egy hálás mosollyal.

Azt hiszem kezdem igazán megkedvelni ezeket az embereket és nem csak azért, mert mindig gondoskodnak Aidenrõl ha kell és szeretik õt, hanem mert tényleg olyanok, mintha a családtagjaim lennének.

Visszafordulok Aiden felé, mikor megérzem a kezét az enyémen.

- Rhage, hol...

Bármit is akart mondani már nem fejezte be, mert hirtelen Declan bukkan fel az ajtóban, az arcán önelégült mosollyal. Dühösen összeszorítom az állkapcsom és magamban átkozódom. Tudhattam volna, hogy nem fog odakint maradni, de legalább pár percet maradhatott volna még. Aident is megijesztette, érzem, hogy összerándul a karomban, miközben hosszan egymásra merednek.

- Ejha, tényleg elég rossz bõrben vagy, bátyus! – szólal meg, ahogy végigméri.

Felpattanok Aiden elõl, dühös morgással fordulok szemben az idegennel, mert  még mindig az, és egyenlõre nem akarom, hogy ilyen közel legyen a társamhoz. A párducomnak sem tetszik, mintha belülrõl kaparná az ujjbegyeim, hogy a karmaim még jobban elõre meredjenek. - Nem megmondtam, hogy csak akkor jöhetsz be, ha szólok?

- Rhage, mi folyik itt? – suttogja Aiden remegõ hangon.

- Nincs semmi baj, kicsikém – fordulok vissza egy pillanatra, hogy megnyugtassam – Ez az alak szépen kisétál innen és becsukja maga után az ajtót, aztán megvárja, míg szépen elmagyarázok neked mindent.

Végig Declant figyelem, fõként hozzá intézem a mondandóm, de õ elengedi a füle mellett.

- Ugyan már, nem lenne sokkal izgalmasabb, ha én mutatkoznék be neki? – lép közelebb.

Felállok, hogy elzárjam az utat elõle, de mielõtt még elérne hozzám, James vadászpuskája szegezõdik a mellkasának, megtorpanásra késztetve ezzel.

Agresszíven felmordul, de szerencséjére nem támad és erre már nem is akarok neki lehetõséget adni.

- Ha egy ujjal is hozzáérsz bárkihez ebben a szobában, én magam öllek meg, itt és most – figyelmeztetem komolyan, miközben Amy Aident próbálja egyhelyben tartani a széken.

- Ó, ne már! – sóhajt fel tettetett bosszússággal, mintha csak egy ostoba játék lenne az egész – Azt hittem, megegyeztünk, sógor.

- Abban egyeztünk meg, hogy engedem, hogy beszélj Aidennel, miután én elmagyaráztam neki mindent!

- Rhage...

- Hadd mutatkozzam be, Aiden... – lép felé Declan, a szemei ravasz fénnyel csillognak.

- Ne merészeld felzaklatni! – markolok a torkára, figyelmeztetõn megszorítva, de a nyomorult még így is kipréseli magából.

- ...én vagyok az öcséd, Declan.

Morogva megszorítom az ujjaim a torka körül, el kéne roppantanom a nyakát, viszont megölni sem akarom, hisz lehet, hogy tudja hol van Aiden anyja.

- Hogyan? – hallom meg Aiden elhaló hangját, mire elengedem Declant – Az nem lehet...

- Kicsikém – guggolok le elé, az arcát finoman a tenyereim közé fogva vonom magamra a figyelmét. – Figyelj rám, Aiden! Nincs semmi baj. Nem hagyom, hogy bántson téged vagy Amyéket, de kérlek, hallgasd meg, amit mondani akar. – kérem gyengéden.

- Te már beszéltél vele? Azért nem jöttél vissza?

Bólintok - Igen. Csak azért lehet itt. – remélem nem bánom majd meg…

- Tényleg a testvérem? – suttogja döbbenten.

- A féltestvéred. Akarod hallani, amit mond? – kérdezem, mert ha nemet mond, akkor bármilyen módszerrel eltávolítom innen ezt az alakot, aki már megint nem tudja tartani a száját.

- Persze, hogy akarja! Nem gondolod, hogy majd elmegyek?

Nagyon is. - Ha Aiden nem kíváncsi rád, akkor pontosan azt fogod tenni – mordulok rá, az érzékeimmel õt, de a tekintetemmel csakis Aident figyelve. Kicsit meg is nyugtat a tekintete miközben egymás szemébe nézünk, és tisztán látom azt is, hogy elhatározásra jutott.

– Beszélj! – biccent elszántan Declan felé.

- Nocsak, mégis van benned valami apánkból is – vigyorog rá, egy pillanat alatt visszahozva az imént múlni látszó haragom és ezt egy állatias morgással a tudtára is adom. Még egy ilyen és…– Jól van, jól van! – tartja fel a kezét, majd lezserül a mosdókagylónak dõl a csípõjével. – Rendben, kezdjük mondjuk talán azzal, hogy mi a közös bennünk.

– Semmi. – rázza a fejét.

- Ó, dehogyisnem – vigyorog Declan – Az apánk nagyon is közös.

Ezt a legnehezebb elhinni, hogy ennek a gyilkosnak ugyanaz az apja, mint Aidennek. El sem tudnám õt képzeli, milyen lenne, ha az apja természetét örökölte volna. Lehetetlen. Még a gondolattól is a hideg futkos a hátamon. Õ így tökéletes ahogy van…

- Hasonlítasz rá – szólal meg Aiden halkan, miután hosszasan figyelte.

- Te nem – vigyorog rá Declan.

- Mit akarsz tõlem?

- Segíteni akarok.

- Mégis miben? – ráncolja a homlokát.

- Nyilvánvalóan te is tudod, hogy az anyád megszökött a klántól – billenti oldalra a fejét, Aiden reakcióját figyelve – Nos, én tudom, hol van.

- Tessék? – suttogja tágra nyílt szemekkel.

Pont erre várt, ezt akarta elérni. Az arcáról csak úgy süt az önelégültség.

Hiába fogalmazta úgy, hogy úgy tûnjön segíteni akar, Aiden nem ostoba, éppen ezért nem szólok közbe, hagyom, hogy õ maga döntsön, mert biztos vagyok benne, hogy észrevette Declan szándékát. Õ töri meg a szobán uralkodó döbbent csendet is, az arcán farkasvigyor, miközben biztosítja Aident, hogy jól hallotta amit mondott. Úgy tûnik igazat mond… vagy csak nagyon jól hazudik és nem is tudom melyik a rosszabb: ha tudja hol van és bármikor bánthatja, vagy ha nem tud róla semmit és Aidennek csalódnia kell.

– Épségben és biztonságban van, az apánk pedig nem tudja, hol bujkál, szóval ez várhatóan így is fog maradni. Ha akarod, elvezethetlek hozzá.

- Persze, hogy akarom! – vágja rá, majd hirtelen elbizonytalanodik – Úgy értem... Nem jöttél volna el idáig csak azért, hogy ezt felajánld nekem.

- Nos, azt nem is mondtam, hogy ingyen teszem – vonja meg a vállát, a szemében ismét megcsillan az a farkasokra jellemzõ gonosz ravaszság.

- Sejtettem... – sóhajt fel - És mégis mit vársz cserébe?

- Az apánkat.

- Legjobb tudomásom szerint gyûlöl engem – vonja fel a szemöldökét - Nem értem, mit...

Declan a szavába vág és el is érkeztünk ahhoz a kérdéshez, amit jobb szerettem volna elõbb nyugodtan megbeszélni Aidennel. - Holtan akarom látni, de én nem vagyok elég erõs, hogy megöljem.

- És szerinted én igen? – kérdez vissza meglepetten, hisz mindketten érezzük az õ erejét, ami sajnos nem sok. Nagyon gyengén érezni lehet benne a párduc jelenletét, mint egy apró lenyomatot, de abban szinte semmi erõ nem maradt.

- Te nem – néz rám számítón –, de a társad igen.

- Rhage-nek nincs szüksége az engedélyemre ahhoz, hogy megtegyen valamit, de ha lenne... – megrázza a fejét – Ha csak a fele is igaz annak, amit hallottam, rengeteg hívõje van, akik kétségkívül ugyanolyan elvakult õrültek, mint õ. Nem, soha nem engedném annak az õrültnek és a csatlósainak a közelébe.

Számítottam rá, hogy nem fog könnyen menni. Én sem döntöttem még, de vele ellentétben hajlok arra, hogy elfogadjam Declan ajánlatát, fõleg Aiden miatt.

- Valahogy sejtettem, hogy ezt fogod mondani – vigyorog rá mindentudón rám sandítva – Ugyanakkor meggyõzõdésem, hogy rá tudlak venni az ellenkezõjére.

- És ezt mégis mibõl gondolod?

- Nos, kezdjük mondjuk azzal az aprócska ténnyel, hogy a társaddal meglehetõsen különbözik a véleményetek...

Aiden is rám pillant, mit nem adnék most azért ha kettesben lehetnénk és szépen megbeszélhetnénk mindent, anélkül hogy bárki is beleszólna. A hely és az idõ sem alkalmas most egy ilyen fontos kérdés eldöntéséhez, de most már nem hagyhatom szó nélkül.

- Rhage? – fordul felém, mintegy kizárva a többieket.

Felsóhajtok, mert mégiscsak itt és most fogjuk megbeszélni, Declan addig úgy sem tágít és nem szívesen kergetném el erõszakkal, mert bármennyire is gyûlölöm a tényt, de annak következményei lennének és nem én lennék az áldozat, hanem a faluban élõ emberek.

Leguggolok a széke elé a kezeimet az övére simítva pillantok fel a komoly szemekbe, a hangomat lehalkítom és csak vele beszélek.

- Tudod, hogy gyûlölöm az apádat azért, amit veled tett – kezdem, õ pedig bólint – Azt is tudod, hogy kerestet téged, emiatt amíg õ életben van, addig rád folyamatosan halálos veszély leselkedik. Ezt nem engedhetem, és ha lehetõségem van rá, hogy megöljem, akkor megteszem.

- De... nem csak vele állnál szemben. Nem tudjuk, hány embere van...

- Én mindent ki tudok deríteni – szól közbe Declan, de nem figyelek rá, csakis Aidenre.

- Rhage... Ha bajod esne, én... – suttogja, az szemei csupa aggodalom.

- Tudom, kicsikém – mosolygok rá, a kezemet gyengéden az arcára simítom – Nem lesz semmi bajom.

Vigyázni fogok magamra, de igaza van abban, hogy nem csak ketten lennénk, hanem egy kisebb falkával szemben, ami már lehetetlen feladatnak számít, még úgy is ha a testvére nem csak egy fának dõlve akarja végignézni a mûsort.

- És mi lenne a nagy terv? – pillant fel végül Declanre, de látszólag még nem jutott dûlõre.

Felvont szemöldökkel mutat Amy felé - Ha nem haragszotok, ezt már nem a halandók elõtt vitatnám meg.

- Megbízunk bennük és egyébként is... addig nem mennek innen sehova, amíg odakint nem lesz biztonságos – zárja le Aiden.

Az álkapcsom megfeszül miközben egy figyelmeztetõ pillantást vetek Declan felé, hogy most fogja be a száját, de miért is tenné, ha eddig sem?

- Ó, odakint már nagyon is biztonságos – fagyos mosolyra húzódnak az ajkai – Az volt a házba jövetelem feltétele, hogy vissza kellett hívnom a farkasaimat – vág sajnálkozó képet.

Aiden szemei döbbenten tágra nyílnak. A kezére simítom az enyémet megakadályozva hogy felpattanjon a székrõl, mert érzem, hogy egész testében megfeszült, szinte remegnek az ujjai is a megerõltetéstõl.

Pont ezt akartam elkerülni…

- Te voltál? Te irányítottad a farkasokat?

- Én – von vállat higgadtan.

A képmutató! Tisztában van vele, hogy amiatt amit mond Aiden elküldheti a fenébe, de élvezi, hogy kínozhatja és ha nem lennék most azzal elfoglalva, hogy egy helyben tartsam Aident, a nyakánál fogva vonszolnám ki innen, akár akarja akár nem.

A harag villámgyorsan hullámzik végig az egész szobán és ezzel egy idõben rajtam is, érezve amit õ is érez, mert olyan intenzív a gyûlölete és az undora, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni. A szemei azzá a különös aranyfényûvé változnak, a párduc szemeivé…

- Kicsikém...

- Kifelé! – üvölt torkaszakadtából Declanre, a mellkasa vadul emelkedik meg, miközben a vállénál vagyok kénytelen megragadni, hogy nehogy még nagyobb kárt tegyen magában, de még így is a kezemnek feszül. Még sosem hallottam õt ilyen hangon beszélni, innen is tudhatom, hogy még sosem volt ennyire dühös. – Tûnj el innen, most azonnal!

Még Declan is hátrahõköl döbbenetében, talán azt várja hogy egy szempillantás múlva egy felbõszült párduc ront majd neki és valószínûleg így is lenne, ha Aiden alakot tudna váltani.

- Aiden, nyugodj meg! – karolom át a vállát, aggódva a sérülései miatt, de õ továbbra is mereven bámulja a féltestvérét.

- Azt mondtam, kotródj innen! – kiáltja ismét.

- Ha most elmegyek, soha nem látod viszont az anyádat – fenyegetõzik kõvé dermedt vonásokkal.

- Nem érdekel! Ártatlan embereket ölettél meg azokkal a farkasokkal! Egy fiatal fiút és egy szegény asszonyt... Miattad vádolják Rhage-et szörnyûségekkel! Mégis hogy képzelted, hogy ezek után idejössz, és azt hiszed, hogy majd egyezkedek veled? Semmiben nem különbözöl attól a szörnyetegtõl! – üvölti teljesen kikelve magából.

Magam felé fordítom az arcát, kicsit megemelve a hangom, mert másképp nem jut el a tudatáig amit mondok neki. - Kicsikém, meg kell nyugodnod!

- Nagyon meg fogod bánni, ha most elküldesz – vicsorog Declan fenyegetõn, de nem mozdul.

- Majd megtalálom az anyámat magamtól, de én nem tárgyalok gyilkosokkal! – kiabál rá - Takarodj a szemem elõl!

Alig érezhetõn az orromba kúszik a vére édeskés illata, ez az a perc mikor véget kell vetni ennek bárhogyan is. Kemény pillantást vetek Declanra, többé nem csak fenyegetõn, hanem úgy, hogy el is higgye, ezúttal vagy befogja a száját és teszi amit mondok, vagy nagyon megbántja, hogy idejött. – Menj most el! Majd én beszélek vele, de most menj el!

Néhány másodpercig síri csend, majd ingerülten fújtat párat, de közben már elfordul is az ajtó felé. Hallom a bejárati ajtó csapódását, majd az illata egyre jobban távolodik a háztól és a falutól, vele együtt pedig a farkasok is, míg hamarosan már nem is érzem õket.

- Kimegyünk a nappaliba – szólal meg Amy halkan, aggódva pillant Aidenre – Kérlek, próbáld meg megnyugtatni!

Azon leszek, muszáj megnyugodnia, mert ezzel csak magának árt. Nem akarom, hogy a már gyógyulófélben lévõ sebei újra felszakadjanak.

Kettesben maradunk, de elõször nem teszek semmit, hátha sikerül lecsillapítania magát, de percekkel késõbb is szinte zihálva kapkodja a levegõt, a szemei pedig csak úgy parázslanak a holdfényben.

- Aiden! – fogom a tenyereim közé az arcát, határozottan a szemébe nézve – Meg kell nyugodnod! Saját magadnak okozol fájdalmat, kicsikém.

- Nem tudok – rázom meg a fejét – Egyszerûen képtelen vagyok...

A mellkasára nézek, már így is érzem enyhén a vére illatát, nem sérülhet meg még jobban. - Nem tesz jót, ha tovább ülsz itt. Visszaviszlek az ágyba, rendben? Próbálj meg megnyugodni, és megbeszélünk mindent.

Finoman a homlokára csókolok, nyugtatón simogatom, majd a lehetõ legnagyobb óvatossággal a karjaimba veszem, mert a remegõ lábai nem biztos, hogy elbírnák. Lassan a hálóba sétálok vele, puhán leteszem az ágyra, a párnákat gondosan mögé igazítva hogy kényelmes legyen neki. Látom, hogy az ablakot figyeli, de már nincsenek itt, még a közelben sem.

- Hogy tehette ezt? – suttogja megrökönyödötten – Ugyanolyan, mint õ...

Csendben befekszem mellé és finoman átölelve tartom. Meg akarom vigasztalni, mert tudom hogy fáj neki az amit ma este hallott és nem is hibáztatom érte. Az az arrogáns szörnyeteg tehet az egészrõl és ha tényleg olyan mint az apja, akkor nem is várhatok el mást tõle.

Aiden közelebb fészkelõdik hozzám, de csak óvatosan. Át kellene cserélnünk a gyógynövényeket és megnézni, hogy honnan jött a vérszag, de nem mozdulok és nem is engedem el. Érzem, hogy lassan megnyugszik, szépen fokozatosan száll el belõle az a forrongó harag míg már ismét azok a gyönyörû sötét szemek néznek fel rám.

- Át kellene gondolnunk, amit ajánl – mondom halkan.

- Hogy mondhatod ezt? – emeli fel a fejét – Hiszen miatta... miatta történt minden. Ha nincsenek a farkasai, soha nem pletykáltak volna a faluban, az a párduc soha nem támad rád meggondolatlanul, és engem sem sebesít meg soha.

Az a nyomorult párduc… Igaza van. Persze, hogy igaza van, én nem is akarom védeni Declant, de Aiden sem érti, hogy miért gondolom azt amit, mert nem figyel arra, ami nekem a legfontosabb: saját magára.

- Kicsikém – cirógatom az arcára miközben a szemébe nézek – Szereted az anyádat, ugye? Szeretnéd újra látni, tudni, hogy jól van?

Szomorúan süti le a szemeit - Persze, hogy szeretném. De honnan tudjuk, hogy nem hazudik? Mi van, ha igazából nem is tudja, hol van, csak ezzel akar rávenni, hogy öld meg az apánkat?

- Nem tudom – sóhajtom fáradtan. Ez járt nekem is fejemben, rögtön azután, hogy szóbahozta az anyját.

- Félek, Rhage – suttogja alig hallhatón, az arcát felém fordítva – Te nem tudod, az apám milyen szörnyûségekre képes. Ha csak belegondolok, hogy te is a célpontjává válnál... rettegek a gondolattól is.

- Ne félts engem, kicsikém! – mormolom halkan, nyugtatón, mielõtt még újra nagyon felzaklatná magát. Pihennie kell. – Ez ne befolyásoljon, én tudok vigyázni magamra. Azt gondold végig, hogy hajlandó vagy-e hinni neki. Ha igen, a többit bízd rám.

Kis ideig hallgat és csak nézünk egymás szemébe, de végül elfordítja a fejét, nehéz sóhajjal fészkelõdik el a vállamon.

- Fáradt vagyok. Kérlek, hadd aludjak rá egyet!

Közelebb húzom magamhoz, amennyire csak lehet, majd teljesen átkarolom. - Amit csak szeretnél, Aiden.

***

Másnap, ha azt mondom káosz volt a faluban az csak enyhe kifejezés arra amit reggel láttam. A férfiak a falu vezetõivel vitatkoztak azon, hogy farkas vadászatot szervezzenek-e, mert úgy hiszik veszett példányok lehetnek, mert eddig sosem támadtak falkástul a falura. A házakon betörött ablakok, néhol még az ajtók is lógnak a zsanérokról, az orvos háza elõtt pedig hosszú sorban várakoznak a sebesültek, a súlyosabbakat hordágyra fektették, de legalább húsz embert számoltam össze, már amennyire a fák közül ráláttam a kisebb tömegre.

Nem is idõzöm sokáig odakint, a legkevésbé az lenne most szerencsés ha meglátnának, így csak felkapom a már összegyûjtött tûzifát és visszamegyek a házba.

Aiden még aludt mikor kijöttem és még mindig csend van, de mire kipucolom a kandallót és tüzet gyújtok, hallom, hogy ébren van. Elkészítem a teáját is, majd azzal együtt megyek be a hálóba.

Álmos mosollyal néz rám, hihetetlenül szép, mint mindig.

- Jó reggelt!

- Jó reggelt kicsikém! – hajolok le hozzá egy gyengéd csókra, majd kicsit elhajolva cirógatom meg az arcát – Sikerült pihenned valamennyit?

Én is aludtam vele együtt, de többször is felébredtem arra, hogy mocorog, olyankor addig simogattam a haját míg újra el nem aludt. Nem is csodálkozom rajta azok után ami történt és amit megtudott, a sérülése miatt sem lehet a legkényelmesebb folyton egyhelyben feküdni.

- Egy kicsit, talán. – sóhajtja, miközben segítek neki felülni és óvatosan a kezébe adom a teáját. – De állandóan csak anya járt a fejemben.

- Megérezted volna ha baja esik. – ülök le mellé az ágyra, a szabad kezét az enyémbe fogom, míg õ félreteszi a még forró teáját.

- Nem tudom Rhage. – válik már-már kétségbeesetté a tekintete - Épp ez a legnehezebb, hogy nem tudom biztonságban van-e, mert nem érzem úgy, mint téged.

Szorosan átölelem mikor megremegnek az ujjai, de nem tudom mit mondhatnék neki, mivel tudnám megnyugtatni. Látva, hogy mennyire kínozza õt a gondolat, hogy valami baja eshet, csak még inkább azt akarom, hogy megtaláljuk.

Vagy Declan segítségével, vagy nélküle.

- Meg fogjuk találni. – biztosítom halkan – Ha az apád még keresi, az azt jelenti, hogy valami biztonságos helyen bújhatott el, ahol nem talál rá. És ha igaz az, amit kiszedtem abból a párducból az erdõben, akkor már jó ideje keresi. Nem lehet könnyû megtalálni.

Kis ideig hallgat, szorosan kapaszkodik a vállamba, majd elhúzódik, hogy láthassam az arcát.

- Szerinted… Declan tényleg megtalálhatta? Lehetséges, hogy õ tudja hol van, de az apám nem? – kérdezi reménykedve, de még õ maga sem meri igazán elhinni mindezt, ahogy én sem.

- Te ismered a legjobban az anyádat, a gondolkodását.

- Olyan régen nem láttam, nagyon hiányzik. – remegnek meg az ajkai, de visszafojtva a könnyeket vesz egy mély lélegzetet, mielõtt folytatná – De akkor sem tenném kockára a te életed, azért hogy láthassam.

Határozott a tekintete és csak még jobban szeretem azért, hogy ezt mondja. – Én sem akarom veszélybe sodorni magam. Most hogy rám találtál Aiden, eszem ágában sincs elhagyni téged, ebben biztos lehetsz.

Soha. Az után a pokol után úgy érzem bármit képes vagyok elviselni vagy megtenni, amivel boldoggá tehetem õt.

Hirtelen átkarolja a nyakam és mielõtt még figyelmeztethetném, hogy óvatosan, magához húz és megcsókol. Felmordulva viszonzom, az ajkai puhák és édesek, én pedig jobban akarom ezt az ízt, mint bármi mást a világon. Mindenét meg akarom érinteni, megcsókolni, kényeztetni, de ahelyett hogy átadnám az irányítást a vadállat vágyinak, az ágynemûbe mélyesztem a karmaim és visszafogom magam, míg pihegve el nem húzódik.

- Aiden… ne kísért… – suttogom rekedten, még mindig az ajkait bámulva, amik most nedvesek és pirosak a csóktól. Érzem, hogy kiszárad a torkom a vágytól, a szemeim izzani kezdenek, a látásom pont olyan éles lesz, mint vadászat közben. - Túlságosan kívánlak… ahhoz, hogy biztonságos legyen… fõleg most.

Összeszorítom a szemeim, próbálom elûzni a feltoluló képeket az emlékezetembõl. Azokat az édes emlékeket…

Apró érintést érzek meg az öklömön, mire kinyitom a szemem és ránézek.

- Sajnálom… - suttogja bûntudatosan, továbbra is a kézfejemet simogatva mire kiengedem közüle a lepedõt és inkább a kezét fogom meg.

- Ne sajnáld, szükségem van az érintésedre kicsikém. Nagyon is.

Felemelem a kezét, majd az arcomat belesimítva törleszkedem hozzá, halkan dorombolva, hogy tudja, a párducom épp úgy szereti ha megérinti, mint amennyire én is. És végre napok óta elõször Aiden ismét nevet, ettõl a hangtól pedig nekem is mosolyognom kell.

Míg õ lassan elkortyolgatja a teáját, behozom a gyógynövényeket és egy kevés langyos vizet is. A levelek szerencsére szépen leválnak a bõrérõl, óvatosan körbetörölgetem a sebszéleket egy kis vattapamaccsal, vigyázva, hogy ne okozzak fájdalmat, de van mikor a leggyengédebb érintésre is megrándul. Igaz hogy gyógyul, de még mindig nagyon érzékeny és friss a sérülés.

- Milyen? – kérdezi halkan, feszülten, mikor eltávolítottam az összes gyógynövény maradékot róla.

- Jobban néz ki. – bólintok megkönnyebbülten, mert attól féltem, hogy a tegnapi megerõltetés után majd rosszabb lesz – Csak az egyik vérzett még egy kicsit, de nem lesz baj. – felpillantok rá – Pihenned kell kicsikém és ne erõltess semmit, ha nem muszáj.

Halvány mosollyal bólint, bár ez a mosoly sem tart sokáig.

- Olyan dühös lettem, hogy teljesen megfeledkeztem magamról. – motyogja – Még mindig dühít, ha csak eszembe jut, hogy pont olyan, mint az apám. Egy olyan szörnyeteg is elég a világnak, nem kell még egy.

- Tudom kicsikém. – teszem le a kezemben tartott tálkát, majd finoman a kezeim közé veszem az arcát – Én sem akarom jobban, hogy a közeledben legyen, mint te.

Hosszan nézünk egymás szemébe, nem tudom mit keres, de biztos megtalálta, mert egy nehéz sóhajjal biccenti elõre a fejét. Elengedem és visszatérek a sebéhez, alig érintve rákenem a gyógynövényes kenõcsöt, majd ráhelyezem a nagyobb leveleket is.

- Te már tudod mit tennél, ugye?

Komolyan nézek rá. – Igen. És nem azért, mert Declan ígéretekkel kecsegtet, ami vagy igaz, vagy nem. Én sem bízom benne.

- Az apám miatt tennéd. – biccent komoran.

Ezt nem is tagadom. – Veled akarok élni Aiden, úgy hogy ne keljen amiatt félned, hogy az a szörnyeteg mikor fog rád találni és ne amiatt aggódj, hogy vajon az anyád meddig lehet biztonságban, mert te így nem lennél boldog. Állandóan veszélyben lennél és az apád mostanra már tudhatja, hogy megtaláltad a társad. Nem lehet örökké menekülni, az is csoda, hogy ennyi évig sikerült egyedül elrejtõznöd. – jegyzem meg.

Most már van egy sejtésem, hogy mégis hogyan sikerülhetett. Talán, mert idõközben született egy másik fia és elfeledkezett Aidenrõl egy kis idõre.

- Rhage… az apám mellett sokan állnak. A klánom szinte kettészakadt akkor. – magyarázza félve – Nem tudhatjuk mennyien maradtak meg mellette, sõt, még azt sem tudom pontosan hol lehetnek most.

- Declan ki tudná deríteni.

- Nem tudok megbízni benne. – rázza meg a fejét.

- Én sem, de az biztos, hogy azt akarja, hogy megöljem az apádat és ha az anyáddal kapcsolatban hazudott is, abban igazat mondott, hogy segíthet. – nem akarom megemlíteni a farkasait, hisz pontosan tudom Aiden hogyan érez, de nekem most az õ biztonsága a legfontosabb és ha arra kerül a sor, hogy ki kell deríteni hány ember van az apja mellett, a farkasok tökéletesen alkalmasak erre.

- Nem értem miért akarja megölni. – suttogja, hosszas hallgatás után – Apám pont olyan fiúra vágyott, mint amilyen Declan. Az én tökéletes ellentétem. – mosolyog keserûen.

Megtörlöm a kezem egy rongyba, majd mellé ülve óvatosan átkarolom és hagyom hogy a vállamhoz bújva vegye el azt amire szüksége van.

- Te tökéletes vagy kicsikém. – súgom a fülébe gyengéden – Ha magamnak választhattam volna társat, akkor is téged akartalak volna és semmit sem változtatnék meg benned. Így szeretlek, amilyen vagy.

Felemeli a fejét, szép szemei csillognak mikor rám néz, mint két gyönyörû csillag. A mosolya kicsit ugyan keserédes, de mikor az arcát az enyémhez simítja, pontosan kifejezi azt a mély ragaszkodást és kötõdést, amit semmi sem tudna eltépni.

- Nagyon szeretlek. – súgja lágy hangján a fülembe, én pedig elmosolyodva dõlök hátra az ágytámlának, hogy Aiden kényelmesen hozzám tudjon simulni.

Csendben simogatom az oldalát, még legalább addig nem vehet fel semmit, amíg a karmolások könnyen kisebesednek és bár nem vagyok biztos benne meddig tart egy embernek felépülnie, abból amit eddig láttam, még legalább két hétig feküdnie kell, vagy ha fel is kel, csak nagyon lassan mozoghat és semmi hirtelen mozdulat.

- Az emberek a faluban…

- Sokan megsérültek. – mondom halkan, mert a hangsúlyából értem, hogy mit akart kérdezni – Furcsa mód nem halt meg senki. Vannak nagyon súlyos sérültek, akikkel még nem tudni mi lesz, de ahogy láttam a legtöbbjüknek csak megmarták a lábát, vagy a karját, ahogy Jamesnek.

Egy embert se marcangoltak úgy szét, mint azt a fiút vagy az asszonyt…

- Voltál odakint? – fordul felém tágra nyílt szemekkel.

- Csak az erdõbõl láttam, nem mentem tõled messzire és nem látott senki.

- Most már tudják, hogy nem te ölted meg õket. – teszi hozzá szomorúan.

Összekulcsolom az ujjainkat, majd egy puszit nyomok a kezére. - Nem akarnálak elszakítani innen és Amyéktõl, ha lenne más választásunk. De ha itt maradunk… úgyis csak idõ kérdése, míg az apád emberei rátalálnak a falura és azt nem akarom kivárni.

- Nekik is biztonságosabb lesz úgy és itt neked sem lenne biztonságos, ha az emberek ostobán az ellenségüknek tekintenek. – morogja komoran, megszorítva a kezem. – Az egyik pillanatban arra gondolok, hogy Declan tudja hol az anyám és meg akarom találni, de a következõben eszembe jut, hogy nem lehet megbízni benne és veszélybe kerülhetsz miattam. Egyszerûen… képtelen vagyok dönteni…

Elkeseredetten dõl hátra. Ezen járhatott a feje egész éjjel, amikor annyiszor felébredt. Magában tartotta, pedig nyugodtan elmondhatta volna a kételyeit, mert úgy tûnik valamit elfelejtett…

- Nem kell egyedül döntened kicsikém, ne gyötörd magad ezzel. – finoman megsimogatom az arcát, majd ismét elkomorulok – Nincs túl sok lehetõségünk ugye tudod?

Biccent. – Declan többé nem fogná vissza a farkasokat, ha nemet mondunk neki. És ha tényleg tudja hol van az anyám, akkor akár õt is bánthatja, vagy szándékosan elvezetheti hozzá az apánkat, vagy éppen hozzánk. – sorolja fel mindazt, ami az elutasítással járna és ezek közül egyiket sem engedhetem meg.

Ahogy õ sem akarná, a választ a kérdésemre tisztán kiolvashatom a tekintetébõl. Még mindig ott kavarog benne a félelem és a bizonytalanság, ahogy bennem is ott van a félsz, hogy vajon jól döntünk-e, mert elég egyetlen elhibázott lépés, ami máris súlyos következményeket vonhat maga után…

Lehunyt szemekkel simítom az arcom a nyakához, magamba szívom az illatát és a teste melegét, és élvezem, hogy a közelsége és az érintése tovább enyhíti a fájdalmaimat – mint mindig. Segít felülni az ágyban, aztán kitámasztja a hátam a párnákkal, mielõtt kimenne a konyhába, hogy melegítsen mindkettõnknek az Amy által hozott ételbõl. Bár én most is csak levest kértem, végül némi húst is csempész bele, amit megmosolygok, de végül persze megeszem és még jól is esik némi szilárd táplálék.

A leves után megiszom az újabb nagy bögre gyógyteát is, aztán elérkezik a mellkasomon lévõ levelek lecserélésének ideje is. Látom, hogy Rhage feszülten tekint rájuk, elõre fél, hogy ismét fájdalmat fog okozni nekem, de én tudom, hogy semmi ilyesmi nem fog történni. A gyógynövények azért is alkalmasak a feladatukra, mert nem ragadnak bele a sebekbe.

Már akkor megkönnyebbülten lélegzik fel, mikor az én sejtéseim igazolódnak be az övéi helyett, de amikor rápillant a sebekre, teljesen megszûnik az a mértékû aggodalom, amit még én is képes vagyok megérezni felõle.

- Már sokkal jobban néz ki – pillant rám, gyönyörû szemeiben is megkönnyebbülés csillan.

- Gyógyul? – mosolyodom el, de a sebem helyett inkább õt figyelem, ahogy a karmolásokra pillant.

- Most nem olyan piros, úgy tûnik elkezdett összehúzódni – feleli, miközben ujjaival gyengéden végigsimítja az oldalamat.

- Akkor jó – sóhajtok fel. Ha a seb gyógyul, akkor õ sem fog már annyira aggódni, pláne nem fogja önmagát marcangolni a történtek miatt.

- Ne tegyünk rá kötést csak ha már nem fog beleragadni a sebekbe – mondja, én pedig egyetértõen bólintok.

- Azt hiszem elég ha a levelekkel lefedjük, addig mindenképpen míg fel nem tudok kelni.

- Csak pihenj kicsikém, és szólj ha bármire szükséged van – simítja a tenyerét az arcomra gyengéden.

Mosolyogva fonom az ujjaimat a csuklója köré és lassan magam felé kezdem húzni. Megcsillannak a szemei, az ajkait halvány mosolyra húzza... tudja, mire gondolok. Mellém fekszik és olyan közel húzódik hozzám, amennyire csak lehet, én pedig boldogan, lehunyt szemekkel simulok a karjaiba, és hagyom, hogy pusztán a jelenlétével enyhítse az egyre tompuló fájdalmat a testemben.

***

A másnap már sokkal kevésbé nyugodt. Tudom, hogy éjjel telihold lesz, ahogy azt is tudom, ez legutóbb milyen hatással volt Rhage-re... Féltem õt, ezért árgus szemekkel lesem minden egyes mozdulatát, a teste minden rezdülését. Félek, hogy ismét fájdalmai lesznek, hogy szenvedni fog, amiért mellettem kell maradnia.

Még akkor is csak õt figyelem, mikor szorosan hozzám simulva fekszik mellettem az ágyban, ujjaival lustán cirógatva most éppen a hasamat. – Ne aggódj Aiden, jól vagyok.

Felpillantok rá, a szája sarkában mindentudó mosollyal pillant rám. Pontosan tudja, hogy aggódom, ahogy azt is, hogy érte aggódom, és hogy miért.

- Biztos? – kérdezek rá a biztonság kedvéért.

- Igen – feleli halkan, majd közelebb hajolva apró csókokat kezd elszórni a nyakamon. A testem bizsergése azt is elárulja, hogy pontosan a nyakamat díszítõ jelére szorítja az ajkait minden egyes alkalommal. – Csak megõrjít az illatod. Mindent beleng ez az édesen fûszeres aroma, amitõl a párducom dorombol bennem.

Szavaira végigfut a finom remegés a testemen, amit csak õ tud elõidézni. Felforrósodott arccal sóhajtok fel és nézek fel rá. – Rhage...

- Tudom – feleli a kimondatlan szavaimra. – Az is elég lesz hogy itt vagy.

A vállamat átkarolva húz egészen közel magához, én pedig boldogan bújok hozzá és rejtem forró arcomat a vállához. Megnyugtatóan simogatja az oldalam, a karom, a hasam, az arcom, a vállam, a nyakam... mindig éppen ott, ahol ér, ahol kedve van. Közben néha a nyakamba is belecsókol, amivel csak fokozza a testemen átfutó halvány remegéseket, amiket õ gerjeszt az érintéseivel.

A sérülésem ellenére is vágyom rá, ezt az érzést még a mindig jelenlévõ fájdalom sem tudja tompítani. Bármikor újra megtenném érte azt, ami miatt a karmolások rám kerültek, de most mindent megadnék azért, ha teljes egészében támogatni tudnám a telihold alatt. Önzõ indokok is vezérelnek... hiszen azóta szeretnék újra vele lenni, amióta elõször megtörtént, de most a sérülésem miatt még tovább kell várnunk. Addig egyszer sem ismételtük meg a dolgot, mert Rhage idõt akart hagyni nekem és a testemnek, nem akart fájdalmat okozni. Most viszont ki tudja meddig kell még várnunk.

Órákig fekszünk az ágyban szinte mozdulatlanul. A gyógytea elnyom, így gyakran leragadnak a szemeim, de alig pár percig tudok aludni, aztán újra felriadok. A zsigereimben érzem az idegességet, és nem tudom, hogy ez most csak a sajátom-e, vagy Rhage érzései is átragadtak rám... de nem hagynak nyugodni, az biztos. Mindig ösztönösen közelebb húzódom Rhage-hez minden egyes alkalommal, amikor elkap egy ilyen idegesség-hullám, amit biztosan õ is észrevesz, de nem teszi szóvá.

Amikor megpróbálok felülni, rögtön megfogja a kezem, és inkább õ ültet fel. – Óvatosan kicsikém – figyelmeztet, majd kitámasztja a hátam néhány párnával. – Jól vagy?

- Hat a fájdalomcsillapító – mormolom álmosan.

- Akkor miért nem alszol még? – simít végig a hajamon.

- Nem tudok – fordulok felé. – Most már nekem is rossz érzésem van és nem hagy nyugodni a gondolat, hogy baj történik.

- Szerinted a faluban élõk megpróbálnak még ártani nekünk? – kérdezi, én viszont néhány másodpercnyi habozás után megrázom a fejem.

- A párducok tudják ki vagyok neked és azt is hogy miért kellett támadnod. Nem hiszem, hogy õk bármit is tennének, fõleg ha életben maradt az a férfi.

Elég kimondanom azt, hogy „a férfi”, máris úgy mordul fel, mint aki kész lenne most azonnal felpattanni és befejezni, amit elkezdett. Tudom, hogy képes is lenne rá, ha nem lenne rá szükségem, és ha nem tartanám vissza, ezért felemelem a kezem és gyengéden, nyugtatóan az arcára simítom a tenyerem. Rögtön abbamarad a dühös morgás, a kezembe simítja az arcát, aztán bele is csókol.

- Abban az állapotban a kisfiú biztos nem mondta el, hogy megmentetted az életét – jegyzem meg halkan.

Nem szól semmit, de az arckifejezése elárulja, hogy egyetért velem. Visszafektetem a fejem a vállára, de közben az arcát figyelem, mert láthatóan nagyon elgondolkozott. A pillantása elõször rajtam állapodik meg, aztán a mellkasomra siklik, komoran figyelve a karmolásokat takaró leveleket. Még mindig nem szólal meg, csak a homlokán lassacskán elmélyülõ ráncok árulják el, hogy mennyire elgondolkozott... és hogy a gondolatai egészen biztosan nem pozitív irányba terelõdtek.

Felemelem a kezem és az ujjaimmal igyekszem elsimítani a gondterhelt ráncokat a homlokán. – Min gondolkodsz?

- Azon, hogy legszívesebben betennélek egy dobozba és elzárnálak minden veszély elõl. – Õszinte szavait egy finom, simogató csókkal pecsételi meg.

Halkan kuncogni kezdek a gondolatra, de mivel a mellkasomba még így is kellemetlen, feszülõ fájdalom hasít, inkább abba is hagyom.

- Akkor én sem tudnálak megérinteni téged és azt nem akarnám – nézek egyenesen azokba a gyönyörû borostyánszín szemekbe.

Óvatosan felemelem a fejem, majd az ajkaimat az övéire simítom, gyengéden megcsókolva õt. Ugyanolyan lágyan viszonozza a csókot, hüvelykujja finoman simogatja a járomcsontomat, majd a simogatás lassan lejjebb kalandozik a nyakamra, aztán a vállamra is. A csókja és minden egyes érintése apró kis szikrákat gyújt a testem különbözõ pontjain, most még kínzóbb a tudat, hogy nem tudom megadni neki azt, amire mindketten annyira vágyunk...

Hirtelen húzódik el tõlem, nekem pedig kipattannak a szemeim, és még éppen idõben kapom el a csuklóját, mielõtt felülhetne. – Rhage?

- Semmi baj. Csak kicsit elengedtem magam és nem figyeltem. – Ujjait a tenyeremre simítja, hogy engedjem el. Így a karmait is megpillanthatom, és kezdem érteni, mi történt... – Mindjárt jövök, ne aggódj.

Aggódva figyelem, ahogy ökölbe szorított kezekkel vesz néhány mély levegõt, és csak ezután veszi fel a bögrét az éjjeliszekrénybõl, hogy elinduljon vele a konyhába. Bûntudat szorongatja a mellkasom, tudom, hogy vadásznia kellene, de miattam nem tud, és ha már velem van, akkor szüksége lenne a testemre is, de most azt sem adhatom meg neki... Elhomályosult tekintettel nézek le a mellkasomat borító gyógynövényekre, ami alatt az áruló, még mindig fájó karmolások megbújnak. Annak a férfinak nem szabadott volna rátámadnia Rhage-re...

Felkapom a fejem, mikor Rhage a szokásosnál sietõsebb léptekkel tér vissza a szobába és az arcán is a feszültség egyértelmû jelei mutatkoznak.

- Mi a baj? – kérdezem aggódva.

- Láttam valamit az egyik bokorban, de gyorsan eltûnik. – Mellém lépve ismét segít felülni, majd a kezembe adja a meleg gyógyteát tartalmazó bögrét és mellettem is marad, amíg engedelmesen kortyolni kezdem. – Lehet, hogy egy farkas volt – teszi hozzá, mire a bögre megáll félúton a levegõben.

- Biztosan vadásznak – nézek rá.

- És ha egy itt van, akkor a falka sincs túl messze.

- Amy és James nem fognak kimenni a házból, remélem a többiek sem – mormolom aggódva.

- A párducok el tudnának bánni a farkasokkal, de szerintem nem foglalkoznak azzal, ha egy-két ember meghal, mert nem az õ dolgok. Úgy vettem észre, hogy békében együtt tudnak élni, de nem törõdnek úgy egymással, mintha mindenki párduc lenne. – Komoran bámulom a kiürült csészét, amíg Rhage el nem veszi a kezembõl és le nem teszi az éjjeliszekrényre. – Ahol régen te éltél ott voltak emberek?

- Nem, csak párducok – rázom meg a fejem. – A királyunk szigorú volt, védte a klánját az emberektõl és a vérfarkasoktól is.

Hozzábújok, hogy ismét az õ közelségébõl nyerhessek erõt. A nyugtalanságom nem akar elmúlni, és ha tényleg itt vadásznak a farkasok... Nyelek egy nagyot, de ahogy Rhage átkarolja a vállam, rögtön érzem a megnyugvás apró hullámait szétáradni a testemben. Látom, hogy az ujjai végét a karmok miatt megpróbálja távol tartani a bõrömtõl, de én inkább összefûzöm az ujjainkat... a karmai pedig rögtön visszahúzódnak.

Megajándékoz egy mosollyal, majd felemeli a kezünket és gyengéd csókot nyom a kézfejemre.

- Te még most is meg tudsz nyugtatni kicsikém – suttogja édesen.

- Sajnálom, hogy most nem tudok többet... – kezdeném, de egyetlen mordulással elhallgattat.

- Ne sajnálkozz emiatt! – néz a szemembe komolyan. – Tudom, hogy miattam tetted és ezért csak még jobban szeretlek, de eszedbe ne jusson többé a saját életedet kockáztatni! Ígérd meg!

- Nem ígérhetek ilyet, mert bármikor megtenném ha kellene – mosolyodom el, aztán közelebb hajolva megcsókolom. – Szeretlek! Meg se próbálj ilyen ígéretet kicsikarni belõlem.

Lehunyt szemekkel sóhajt fel, de a szája sarkában mosoly bujkál, ami engem is mosolygásra késztet.

- Mintha bármit is ki tudnék csikarni belõled – néz rám gyönyörûen csillogó szemekkel. – Te vagy az aki bármire rá tudsz venni.

Mosolyogva nyúlok felé, szeretném legalább egy kicsit magamhoz ölelni, de túlságosan óvatlan mozdulattal emeltem fel a kezem... még a fájdalmas szisszenést sem tudom visszafogni, ahogy belehasít a fájdalom a mellkasomba.

- Feküdj inkább vissza – simít végig a karomon.

Eligazítja a párnát, segít visszafeküdnöm, aztán a takarót is rám húzza, ameddig csak lehet. Egy szót sem kell szólnom, a következõ pillanatban már õ is mellém fekszik, átkarolja a hasam és hozzám simul, de még a sötétben is látom, hogy figyelmesen villogó szemei egyenesen az ablakra szegezõdnek.

Egy teljes mértékben természetellenes és egyáltalán nem ideillõ hang riaszt fel: egy hosszú vonyításra. Összerezzenek a hangra és a szemeim is rögtön kipattannak, egyedül az csökkenti valamelyest a nyugtalanságomat, hogy Rhage biztonságos adó, meleg ölelését továbbra is szorosan a testem körül érzem.

- Egy farkas – suttogja, mielõtt megszólalhatnék.

Biccentek egyet és az ablak felé fordítom a pillantásomat, míg õ megnyugtatóan rám mosolyog és kimászik mellõlem, de szerencsére csak az ablakhoz lép. Nyugtalanul figyelem, ahogy az ablakhoz lép, majd ki is nyitja. Az ágyon fekve nem látok semmit, csak hogy meredten néz egy pontot, majd fenyegetõen morogni kezd, de mielõtt még megkérdezhetném, mi van ott, újabb és újabb vonyítások törik meg az éjszaka csendjét.

- Farkasok! – hallok meg egy rémült kiáltást odakintrõl, mire a mellkasom fájdalmas tiltakozása ellenére is ijedten felülök az ágyban. Valaki kiment a házából... – Farkasok! Farkasok a faluban!

Rhage is felém kapja a fejét, de nekem akkor már a kiabáláson és a vonyításon kívül valami egészen más köti le a figyelmemet. Most már én is látom, mire morgott Rhage: egy farkas ül nyugodtan nem messze a háztól, kék szemeivel egyenesen befelé bámul... Rhage-re. Mintha csak érezné, hogy figyelem, felém fordul, megkaparja a földet, majd szinte int egyet a fejével Rhage felé.

- Rhage! – mutatok az ablakra. – Nézd!

Rhage is a farkas felé fordul, aki oldalra billentett fejjel néz rá, majd újra megkaparja a földet maga alatt. Értetlenül figyelem, ahogy megfordul és a környezõ fák felé üget, majd onnan néz vissza és kaparja meg a földet ismét.

- Azt akarja, hogy kövesd? – kérdezem homlokráncolva.

- Ez nem vérfarkas – szagol a levegõbe Rhage. – Túl kicsi ahhoz és a szaga sem olyan.

Még több kiáltás töri meg az éjszaka csendjét, majd egy lövés hangja is megüti a fülem. Látom, hogy a farkas mellett porzik fel a föld, de az állat nem zavartatja magát, inkább visszajön a házhoz, és Rhage hiába mordul rá ismét fenyegetõen, nem tágít. Leül nem messze az ablaktól, majd megismétlõdik a korábbi: megkaparja a földet és újra a fákhoz megy.

Érzem, hogy Rhage rám pillant, de tehetetlen vagyok és ötletem sincs, hogy mit kellene tennünk. Megrémít a kiabálás és a tudat, hogy a farkasok itt garázdálkodnak a faluban... Mi lesz, ha valakinek baja esik? Mit akarnak itt egyáltalán?

- Nagyon sokan vannak – suttogom. – Egy falkában akár tizenöt farkas is lehet.

A következõ pillanatban Rhage már mellettem ül az ágyon és óvatosan magához ölel, a tenyere nyugtatóan simogatja a hátam, de most még ezzel sem tudja elûzni a feszültségemet. A zsigereimben érzem, hogy valami történni fog. Van itt valami vagy valaki, és nem fogjuk megúszni a találkozást... Mennyire lehet õrültség az az érzés, hogy ránk vár az a valami?

Mielõtt még megkérdezhetném ezt Rhage-tõl is, a rémisztõ zajokba egy még szörnyûbb hang vegyül: Amy sikoltása.

- Amy! – kiáltok fel kétségbeesve. – Ez Amy volt... Rhage...

Felszisszen, megérzem a hullámokban áradó dühöt és tehetetlenségérzetet, ami felõle jön. Rémület préseli össze a mellkasom, egyik falusi halálának a gondolata sem rémiszt meg annyira, mint hogy Amy vagy James, esetleg mindketten... Ó, istenem...

- Gyere! – ragad ki Rhage hangja a kétségbeesett gondolatok tengerébõl. A karom alá nyúl, hogy megtámasszon és belé kapaszkodhassak, miközben felállok. A mellkasomba rögtön belehasít a fájdalom, de nem törõdök vele. – A fürdõben kicsi az ablak, ott biztonságos. Ne gyere elõ míg vissza nem jövök, rendben?

- Jó... – nyöszörgöm erõtlenül –, de nagyon vigyázz magadra, kérlek!

A lüktetõ fájdalomtól könny gyûlik a szemembe, de nem vagyok hajlandó engedni neki, tudatosan próbálom elnyomni magamban, amennyire csak tudom. Most nem én vagyok a legfontosabb.

- Ne félj, ezek csak erdei farkasok – mormolja megnyugtató hangon.

A fürdõbe megyünk, én pedig olyan gyorsan szedem a lábam, amennyire csak tudom. Rhage leültet a sarokban lévõ székre, homlokon csókol, aztán már csak az ajtó csapódását látom és hallom. Remegve húzom összébb magam a széken, és hiába veszem fel óvatosan és burkolózok bele a fogason lógó puha köpenybe, amennyire csak tudok, a reszketésem nem hagy alább. Féltem Amyt és James, de mindennél jobban aggódom Rhage épségéért és biztonságáért, még akkor is, ha tudom, tud vigyázni magára. Ráadásul az a megmagyarázhatatlan veszélyérzet mintha egyre csak fokozódna, mintha egyre közeledne az az elkerülhetetlen pillanat, amirõl még azt sem tudom, mi fog akkor történni.

Mintha egy örökkévalóság telne el, míg egyedül, a torkomat és a mellkasomat szorongató félelemmel és kétségbeeséssel ülök a fürdõszobában. Amikor meghallom a bejárati ajtó nyitódását, majd csukódását, felkapom a fejem, de nem merek még csak levegõt sem venni, mert nem érzem Rhage jelenlétét...

- Aiden? – hallom meg Amy aggódó hangját, mire hatalmas kõ zuhan le a mellkasomról, de nem értem, Rhage-et miért nem érzem a közelben.

- A fürdõszobában vagyok! – szólok vissza.

Másodpercek múlva már halkan nyílik is a fürdõ ajtaja és Amy dugja be rajta a fejét. Amikor meglát, megkönnyebbülten felsóhajt és mosolyogva belép, a nyomában Jamesszel... akinek viszont csúnyán vérzik a karja.

- Hála az égnek, hogy jól vagy! – ölel meg Amy óvatosan, majd a férjére pillant. – Az egyik farkas megharapta.

A mellettük lévõ szekrény felé intek a fejemmel, de a szívem még mindig a torkomban dobog Rhage hiánya miatt. – Ott találtok mindent, ami kell... De hol van Rhage?

- Az elõbb még itt volt mögöttünk – ráncolja a homlokát James.

Kilép az ajtón és körülnéz a folyosón, majd visszalépve tanácstalanul megrázza a fejét és visszazárja az ajtót. A szívverésem felgyorsul, érzem, hogy a rémület gyors hullámokban kezd eluralkodni rajtam.

- Volt még valami a házatokban? Lehet, hogy valami megtámadta? Mi van, ha...

Észre sem veszem, hogy már félig feltornáztam magam a székbõl, csak mikor Amy gyengéden visszanyom rá. A két keze közé fogja az arcom és komolyan a szemembe néz.

- Nyugodj meg, Aiden és koncentrálj! Érzed, hogy baja esett vagy hogy megsérült?

Kell néhány másodperc, mire egyáltalán felfogom a szavai értelmét, de aztán lassan megrázom a fejem. – N-Nem...

- Akkor nincs semmi okod az aggodalomra, csak ártasz vele magadnak – mondja megnyugtató mosollyal. – Rhage hamarosan itt lesz, talán csak körbejárja a házat, vagy ellenõrzi a környéket.

Bólogatni kezdek, hiszen ebben van igazság. A szívverésem lassan csillapodik, és minden érzékemmel abba az egyetlen egy érzésbe kapaszkodok, ami elárulja nekem, hogy Rhage jól van. Nem lesz semmi baj. Hamarosan itt lesz. Ezt és ehhez hasonlóakat ismételgetek magamban, miközben Amy ellátja a harapást James karján. Mikor a sérülés már be is van kötözve, mindketten közelebb lépnek hozzám, Amy mellém telepszik a földre, James pedig – akinek még mindig a kezében van a vadászpuskája – valamelyest közénk és az ajtó közé áll.

- Jól vagy? – érinti meg a karom Amy finoman, a tekintete a mellkasomon lévõ levelekre szegezõdik.

- Már jobban – szorítom meg a kezét. – Rengeteget segítettek a gyógynövények, köszönöm.

- Csak az a fontos, hogy meggyógyulj – mosolyog rám Amy.

- Amy... az a férfi... a párduc, aki...

- Életben van – feleli a kimondatlan kérdésemre. – Súlyosak voltak a sérülései, de túlélte.

- És mivel gyorsabban gyógyul, ma már jobban is nézett ki, mint te... – jegyzi meg James.

- Rhage éppen elõtte mentette meg a kisfia életét – mondom halkan.

- Hogyan? – kapja fel a fejét Amy. – Megmentette a fiú életét?

- Igen – bólintok. – A kisfiú beleesett a folyóba, de nem tudott úszni, Rhage ugrott be érte. Belebugyoláltuk egy lepedõbe, de halálra volt rémülve és reszketett, Rhage pedig megpróbálta megnyugtatni... de aztán jött a férfi és...

- Ezt nem tudtuk – néz össze James Amyvel.

- De ugye nem hittétek, hogy Rhage szörnyeteg? – kérdezem félve.

- Egy pillanatig sem – vágja rá Amy. – Tudtuk, hogy nem támadt volna senkire csak úgy, aztán lassan össze is állt a kép, mikor kiderült, hogy megsérültél... Csak miattad aggódtunk.

- Köszönöm – mosolyodom el halványan. – Köszönjük.

Azt nem merem megkérdezni, hogy a faluban szárnyra keltek-e újabb szóbeszédek, mert félek, mi lenne rá a válasz. Inkább az ajtóra szegezem a tekintetem, újra az ösztöneimre koncentrálok, és próbálok nem kétségbe esve aggódni, hogy Rhage még mindig nem jött vissza. Tudom, hogy nincs semmi baja, érezném, ha történt volna vele valami, de akkor is... hol marad annyi ideig és miért?

Egy újabb örökkévalóság telik el, mire történik valami. Amy végig próbál megnyugtatni, de egy idõ után már rajtuk is látom a feszültség és aggodalom elsõ jeleit. Rhage túl sokáig marad el, és hiába nem érzem, hogy baja esett volna, itt valami nagyon nincs rendben... De aztán – ki tudja mennyi idõ elteltével – egyértelmûen lépteket hallunk közeledni. A hang a folyosóról jön és a fürdõszoba felé tart, James pedig már emelné is a vadászpuskáját, nekem viszont pontosan elárulják az ösztöneim, hogy ki az.

- Ne! – állítom meg. – Rhage az, érzem.

James rám pillant, majd leengedi a fegyverét, éppen abban a pillanatban, mikor kinyílik az ajtó és valóban Rhage lép be rajta. Épen és egészségesen.

- Rhage! – szakad fel a mellkasomból egy megkönnyebbült kiáltás. Õ akkor már félúton van felém, és mire az utolsó hang is elhagyja a torkomat, már elõttem térdel, aztán óvatosan, nagyon vigyázva a mellkasomra magához ölel. Az ujjaim remegnek, ahogy magamhoz ölelem amennyire csak tudom, összeszorított szemekkel simítom az arcom a nyakába. – Hol voltál? Annyira aggódtam...

- Ne haragudj, kicsikém – mormolja a hajamba, majd bele is csókol. – Jól vagy?

- Most már igen – bólintok.

Elhúzódik tõlem és mosolyogva megsimogatja az arcom, majd Amyékhez fordul. – Ti is jól vagytok?

- Igen, neked köszönhetõen – feleli James és Amy is mosolyogva bólint.

Megfogom Rhage kezét, mert még mindig nem árulta el, hol volt eddig.

- Rhage, hol... – kezdeném, mikor felém fordul, de aztán hirtelen felbukkan az ajtóban egy újabb, ismeretlen alak, mire rémülten rezzenek össze.

A rándulástól újra a mellkasomba hasít a fájdalom, de nem igazán tud érdekelni, miközben tágra nyílt szemekkel bámulom az elõttünk álló férfit. Egészen biztosan soha életemben nem láttam még, mégis... ahogy végignézek a jegesen kék szemein, az arcvonásain, a sötétvörös haján, valahogy átkozottul ismerõsnek tûnik. Fõleg azzal a furcsa, számító csillogással a szemeiben.

- Ejha, tényleg elég rossz bõrben vagy, bátyus! – szólal meg, ahogy belépve végigmér.

Rhage dühösen morogva pattan fel és fordul szembe vele, de... nem támad rá. Nem értem, biztosan éreznie kellett volna, hogy idegen van a házban, mégsem tett semmit, és most sem támadja meg. Mi ez az egész? És mi az, hogy bátyus?

- Nem megmondtam, hogy csak akkor jöhetsz be, ha szólok? – mordul rá Rhage.

- Rhage, mi folyik itt? – suttogom remegõ hangon.

- Nincs semmi baj, kicsikém – fordul vissza hozzám. – Ez az alak szépen kisétál innen és becsukja maga után az ajtót, aztán megvárja, míg szépen elmagyarázok neked mindent. – Bár hozzám beszél, a tekintetét végig a férfin tartja, a hangja nem több fenyegetõ morgásnál.

- Ugyan már, nem lenne sokkal izgalmasabb, ha én mutatkoznék be neki? – lép közelebb a férfi.

Rhage is felé lép, de mindannyiunk legnagyobb meglepetésére ezúttal James állítja meg, aki a vadászpuskája csövét egyenesen a mellkasának nyomja. A férfi fenyegetõen Jamesre mordul, mire reflexbõl felpattannék a székbõl, de a mellkasomba nyilalló fájdalomtól rögtön visszaroskadok. Amy nyugtatólag a karomra teszi a kezét, Rhage viszont tesz egy lépést a férfi felé.

- Ha egy ujjal is hozzáérsz bárkihez ebben a szobában, én magam öllek meg, itt és most – morogja.

- Ó, ne már! – sóhajt fel a férfi teátrálisan. – Azt hittem, megegyeztünk, sógor.

Sógor? Bátyus? Mi a fene történik itt...?

- Abban egyeztünk meg, hogy engedem, hogy beszélj Aidennel, miután én elmagyaráztam neki mindent!

- Rhage... – rebegem. Egyre jobban összezavarodok, amin nem segít a mellkasomat hasogató fájdalom sem.

- Hadd mutatkozzam be, Aiden... – tesz felém egy újabb lépést a férfi, tudomást sem véve a vadászpuskáról.

- Ne merészeld felzaklatni! – kapja el a torkát Rhage dühös morgással.

- ...én vagyok az öcséd, Declan.

Úgy érzem, kicsúszik a lábam alól a talaj, pedig éppen ülök. Nem lehet az öcsém... Nekem nincs testvérem, soha nem is volt... Anya elõbb vetett volna véget az életének a saját kezével, minthogy újabb gyermeket szüljön annak az õrültnek...

- Hogyan? – suttogom, az ujjaim remegni kezdenek. – Az nem lehet...

- Kicsikém – guggol elém újra Rhage. A két keze közé fogja az arcom, és a remegésem csak akkor kezd csillapodni, mikor borostyánszín szemeivel mélyen az enyémekbe néz és fogva tartja a pillantásom. – Figyelj rám, Aiden! Nincs semmi baj. Nem hagyom, hogy bántson téged vagy Amyéket, de kérlek, hallgasd meg, amit mondani akar.

- Te már beszéltél vele? – kérdezem halkan. – Azért nem jöttél vissza?

- Igen – bólint. – Csak azért lehet itt.

- Tényleg a testvérem? – suttogom.

- A féltestvéred. Akarod hallani, amit mond? – néz a szemeimbe komolyan és tudom, hogy ha most nemet mondanék, gondolkodás nélkül elküldené, ha kell, akár erõszakkal is.

- Persze, hogy akarja! – szól közbe a férfi hátulról. – Nem gondolod, hogy majd elmegyek?

- Ha Aiden nem kíváncsi rád, akkor pontosan azt fogod tenni – mordul rá Rhage nem is nézve oda.

Néhány másodpercig csak nézek Rhage gyönyörû szemeibe, bizonyosságot keresve a tekintetében. Akármit mondott is neki ez a férfi, ha már azt elérte, hogy Rhage hajlandó volt a közelembe engedni, õt biztosan meggyõzte. Ha pedig meghallgatom, az még nem fog fájni senkinek, nem igaz?

Lassan bólintok egyet, majd a férfire emelem a pillantásom. – Beszélj!

- Nocsak, mégis van benned valami apánkból is – vigyorodik el a férfi, mire megborzongok, Rhage pedig felmordul. – Jól van, jól van! – tartja fel a kezét, majd lezserül a mosdókagylónak dõl a csípõjével. – Rendben, kezdjük mondjuk talán azzal, hogy mi a közös bennünk.

Elégedett vigyorát látva megrázom a fejem. – Semmi.

- Ó, dehogyisnem – húzza még szélesebbre a sunyi vigyort. – Az apánk nagyon is közös.

Homlokráncolva nézem meg magamnak még egyszer és hirtelen már nagyon is tudom, honnan ismerõs. Így pedig sokkal könnyebben elhiszem azt is, hogy a testvérem. Az apámtól kitelik, hogy egy másik nõt cipeljen haza, akár még anya mellé is, csak hogy nagyobb eséllyel legyen olyan fia, akit már õ is elfogad. Csak abba nem merek belegondolni, hogy az a nõ milyen lehet, ha ez a férfi ennyire hasonlít az apánkra...

- Hasonlítasz rá – mondom halkan.

- Te nem – vigyorodik el újra.

- Mit akarsz tõlem? – kérdezem értetlenül.

- Segíteni akarok – feleli.

- Mégis miben? – ráncolom a homlokom. Nincs szükségem semmire.

- Nyilvánvalóan te is tudod, hogy az anyád megszökött a klántól – billenti kissé oldalra a fejét, én pedig gyanakodva bólintok. – Nos, én tudom, hol van.

- Tessék? – suttogom döbbenten, a szívem nagyot dobban a mellkasomban.

Hosszú évtizedek óta nem láttam anyát... és ezek szerint tényleg megszökött, talán tényleg biztonságban is van...

- Jól hallottad – ereszt meg egy önelégült vigyort. – Épségben és biztonságban van, az apánk pedig nem tudja, hol bujkál, szóval ez várhatóan így is fog maradni. Ha akarod, elvezethetlek hozzá.

- Persze, hogy akarom! – vágom rá. – Úgy értem... – Elbizonytalanodva hallgatok el, ahogy józanul végiggondolom a dolgokat. Ki tudja mennyi idõ után egyszer csak felbukkan a féltestvérem, aki csak így közli, hogy elvisz az anyámhoz, ha akarom... Itt valami nagyon nincs rendben, ezért megrázom a fejem. – Nem jöttél volna el idáig csak azért, hogy ezt felajánld nekem.

- Nos, azt nem is mondtam, hogy ingyen teszem – csillan meg a számító gonoszság a szemeiben.

- Sejtettem... – sóhajtok fel. – És mégis mit vársz cserébe?

- Az apánkat – feleli egyszerûen.

- Legjobb tudomásom szerint gyûlöl engem – vonom fel a szemöldököm. – Nem értem, mit...

- Holtan akarom látni, de én nem vagyok elég erõs, hogy megöljem.

- És szerinted én igen? – kérdezek vissza hitetlenkedve. Nyilván õ is tudja, hogy halandó vagyok.

- Te nem – feleli, majd a pillantása jelentõségteljesen Rhage-re siklik, én pedig már nagyon is értem, mit akar –, de a társad igen.

- Rhage-nek nincs szüksége az engedélyemre ahhoz, hogy megtegyen valamit, de ha lenne... – Megrázom a fejem. – Ha csak a fele is igaz annak, amit hallottam, rengeteg hívõje van, akik kétségkívül ugyanolyan elvakult õrültek, mint õ. Nem, soha nem engedném annak az õrültnek és a csatlósainak a közelébe.

- Valahogy sejtettem, hogy ezt fogod mondani – vigyorodik el önelégülten. – Ugyanakkor meggyõzõdésem, hogy rá tudlak venni az ellenkezõjére.

- És ezt mégis mibõl gondolod? – vonom fel a szemöldököm.

- Nos, kezdjük mondjuk azzal az aprócska ténnyel, hogy a társaddal meglehetõsen különbözik a véleményetek... – pillant vontatottan Rhage-re.

Éreztem, hogy ezt fogja mondani, de... reménykedtem benne, hogy talán mégsem. – Rhage? – fordulok hozzá.

Sóhajt egyet és egészen közel jön hozzám, majd megfogja a kezemet és komolyan a szemembe néz. Bár mindannyian egyetlen helyiségben vagyunk, halkabbra fogja a hangját, hogy legalább úgy tûnjön, mintha csak mi ketten beszélgetnénk.

- Tudod, hogy gyûlölöm az apádat azért, amit veled tett – kezdi, én pedig nagyot szusszanva bólintok. – Azt is tudod, hogy kerestet téged, emiatt amíg õ életben van, addig rád folyamatosan halálos veszély leselkedik. Ezt nem engedhetem – ingatja a fejét –, és ha lehetõségem van rá, hogy megöljem, akkor megteszem.

- De... nem csak vele állnál szemben – ellenkezek félve. – Nem tudjuk, hány embere van...

- Én mindent ki tudok deríteni – kotyogja közbe Declan.

- Rhage... – suttogom, oda sem figyelve rá. – Ha bajod esne, én...

- Tudom, kicsikém – mosolyodik el, majd az arcomra simítja a tenyerét. – Nem lesz semmi bajom.

- És mi lenne a nagy terv? – kérdezem még mindig kétkedve, ezúttal már felpillantva a... testvéremre is.

- Ha nem haragszotok, ezt már nem a halandók elõtt vitatnám meg – vonja fel a szemöldökét, az ujjaival Amyék irányába bökve.

- Megbízunk bennük és egyébként is... addig nem mennek innen sehova, amíg odakint nem lesz biztonságos – jelentem ki.

- Ó, odakint már nagyon is biztonságos – húzódik baljós mosolyra a szája. – Az volt a házba jövetelem feltétele, hogy vissza kellett hívnom a farkasaimat – biggyeszti le az alsóajkát.

A döbbenettõl tágra nyílnak a szemeim, ahogy ránézek. A farkasait? Õ irányította a farkasokat?! Õ áll az egész mögött, amik az elmúlt hetekben történtek a faluban? Érzem, hogy Rhage keze az enyémre csúszik, azt hiszem, érzi az én érzéseimet, amikben semmi pozitív nincs.

- Te voltál? – kérdezem megrökönyödve. – Te irányítottad a farkasokat?

- Én – von vállat halálos nyugalommal.

Érzem, hogy az indulataim egyre inkább felerõsödnek, feldúltságomban annyi érzelem próbál egyszerre elõtörni, hogy alig tudom megkülönböztetni õket... mégis a harag a legerõsebb mind közül. A testvérem, hát persze. Inkább azt mondanám, hogy az apám fia. Ugyanolyan, mint õ, egy õrült, szadista gyilkos...

- Kicsikém... – suttogja Rhage aggódva, de most nem tud megnyugtatni.

- Kifelé! – üvöltök rá, és ha Rhage nem tenné a vállamra a kezét, a sérüléseim ellenére is felpattannék. Az idejét sem tudom, mikor emeltem fel így a hangom utoljára, lehet, hogy még soha, de most egyszerûen... – Tûnj el innen, most azonnal!

Látom, hogy még Declan is hátrahõköl meglepetésében, Amy és James pedig elkerekedett szemekkel nézik az arcomat. Valószínûleg újra elszínezõdtek a szemeim, nem lepõdnék meg rajta, amennyire feldühített ez a... nem is akarom kimondani, micsoda.

- Aiden, nyugodj meg! – karolja át a vállam Rhage, próbálván magára fordítani a figyelmem, de én egyre csak Declant bámulom dühösen. Még mindig itt van.

- Azt mondtam, kotródj innen! – kiáltok rá újra, megfeszülve Rhage karja fogságában, nem törõdve az újra és újra a mellkasomba nyilalló fájdalommal.

- Ha most elmegyek, soha nem látod viszont az anyádat – keményedik meg Declan pillantása.

- Nem érdekel! – csattanok fel. – Ártatlan embereket ölettél meg azokkal a farkasokkal! Egy fiatal fiút és egy szegény asszonyt... Miattad vádolják Rhage-et szörnyûségekkel! Mégis hogy képzelted, hogy ezek után idejössz, és azt hiszed, hogy majd egyezkedek veled? Semmiben nem különbözöl attól a szörnyetegtõl!

- Kicsikém, meg kell nyugodnod! – szól rám Rhage egy kicsit élesebben, aggódó pillantást vetve a mellkasomra.

- Nagyon meg fogod bánni, ha most elküldesz – villannak meg Declan szemei.

- Majd megtalálom az anyámat magamtól, de én nem tárgyalok gyilkosokkal! – kiabálom. – Takarodj a szemem elõl!

Rhage felé kapja a fejét és az ajtó irányába int. – Menj most el! Majd én beszélek vele, de most menj el!

Még hosszú másodpercekig farkasszemet nézünk egymással, de aztán Declan fújtat egyet, majd sarkon fordul és kimasírozik a fürdõszobából. Hamarosan a bejárati ajtó csapódása jelzi azt is, hogy a házból is távozott.

- Kimegyünk a nappaliba – szólal meg Amy halkan, majd aggódva rám pillant, mielõtt újra Rhage-hez fordulna. – Kérlek, próbáld meg megnyugtatni!

Rhage bólint egyet, James és Amy pedig kimennek a fürdõszobából, de én még mindig zaklatottan, szaporán veszem a levegõt, úgy érzem, képtelen vagyok megnyugodni. Ugyanolyan, mint õ, és idejött alkudozni...

- Aiden! – szól rám Rhage, a két tenyere közé fogja az arcom és mélyen a szemembe néz. – Meg kell nyugodnod! Saját magadnak okozol fájdalmat, kicsikém.

- Nem tudok – rázom meg a fejem szuszogva. – Egyszerûen képtelen vagyok...

Aggódva pillant le a mellkasomra, halványan érzem, hogy mintha tényleg jobban fájna, de a feldúltságom elnyomja az érzést.

- Nem tesz jót, ha tovább ülsz itt – rázza meg a fejét sóhajtva. – Visszaviszlek az ágyba, rendben? Próbálj meg megnyugodni, és megbeszélünk mindent.

A hangja megnyugtatóan cseng, és ahogy a homlokomra csókol, érzem, hogy kezdenek csillapodni az érzelmeim. Ezúttal óvatosan a karjaiba vesz és úgy visz be a hálószobába, majd tesz le óvatosan az ágyra, a hátamat gondosan a párnáknak támasztva. Az ablak már be van csukva, mégis arra pillantok... de nem látok odakint sem farkast, sem Declant.

- Hogy tehette ezt? – suttogom. – Ugyanolyan, mint õ...

Mintha pontosan tudná, mire van szükségem, Rhage is mellém telepszik, átöleli a vállamat és a lehetõ legközelebb húz magához. Lehunyt szemekkel a vállára fektetem az arcom és veszek egy mély levegõt, az illata, a közelsége és az érintése lassan kezd megnyugtatni.

- Át kellene gondolnunk, amit ajánl – szólal meg halkan néhány percnyi csend után, mikor már õ is érzi, hogy kezdek megnyugodni.

- Hogy mondhatod ezt? – emelem fel a fejem. – Hiszen miatta... miatta történt minden. Ha nincsenek a farkasai, soha nem pletykáltak volna a faluban, az a párduc soha nem támad rád meggondolatlanul, és engem sem sebesít meg soha.

A megvillanó szemeim látom, hogy célba találtam, ez övön aluli ütés volt, de akkor is ez az igazság.

- Kicsikém – simít végig az arcomon a másik kezével. – Szereted az anyádat, ugye? Szeretnéd újra látni, tudni, hogy jól van?

- Persze, hogy szeretném – vallom be szomorúan. – De honnan tudjuk, hogy nem hazudik? Mi van, ha igazából nem is tudja, hol van, csak ezzel akar rávenni, hogy öld meg az apánkat?

- Nem tudom – sóhajt fel. Látom rajta, hogy ez az eshetõség õt is aggasztja, de tudjuk, hogy nincs mit tenni.

- Félek, Rhage – suttogom. – Te nem tudod, az apám milyen szörnyûségekre képes. Ha csak belegondolok, hogy te is a célpontjává válnál... rettegek a gondolattól is.

- Ne félts engem, kicsikém! – mormolja megnyugtatóan, majd megcsókolja a homlokom. – Ez ne befolyásoljon, én tudok vigyázni magamra. Azt gondold végig, hogy hajlandó vagy-e hinni neki. Ha igen, a többit bízd rám.

- Fáradt vagyok – motyogom, õ pedig közelebb húz magához. – Kérlek, hadd aludjak rá egyet!

- Amit csak szeretnél, Aiden – suttogja a hajamba.

A lehetõ legszorosabban bújok hozzá, de amikor lehunyom a szemeimet, már tudom, hogy akármennyit gondolkoznék is, a válasz mindig ugyanaz lenne: hiszek neki. Túlságosan hasonlít az apánkra, õ sem több egy manipulatív, õrült gyilkosnál, ezért azt hiszem nagy az esély rá, hogy hazudik, mégis... a lehetõség, hogy talán újra láthatom anyát, túlságosan is csábító.

- Mint az apám? – suttogja döbbenettõl tágra nyílt szemekkel – Mirõl beszélsz, Rhage? Te soha...

- Láttam a félelmet a szemedben, Aiden...

- Nem – rázza meg a fejét – Attól féltem, hogy a falusiak elítélnek majd, és hogy magadat fogod hibáztatni. – mondja, miközben felemeli a kezét és végigsimít vele az arcomon, mintha csak megnyugtatni akarna, de most ez nem ilyen egyszerû – Hogy hihetted, hogy félnék tõled? Te soha nem lennél olyan, mint az apám, Rhage. Soha!

Tudom, hogy mennyit szenvedett õ és az édesanyja is az apja kegyetlenségétõl. Hogy bántotta õket és mindenki mást is, elhitette Aidennel, hogy nem ér semmit… attól félek, hogyha azt látja ahogy dühömben megölök valakit, egyszer csak tõlem is félni kezd majd. Belehalnék, ha végül megtörténne. - De...

- Csss! Eszembe sem jutott volna félni tõled, ösztönösen cselekedtél, engem védelmeztél. – mondja komolyan a szemembe nézve.

 - Nem – védelmeztem!? Ha azt tettem volna, most nem feküdne itt sebesülten! – Éppen ez az, hogy nem tudtalak megvédeni... Vigyáznom kellett volna rád, de nem rád figyeltem és ezért... Úgy sajnálom, kicsikém!

- Rhage, nézz rám – kéri halk, erõtlen hangján. Érzem az ujjait a hajamba kúszni, mire lassan ráemelem a tekintetem.

Hagytam, hogy majdnem meghaljon!

- Nincs miért sajnálkoznod, és nem szabad magadat hibáztatnod. Annak a férfinak nem kellett volna gondolkodás nélkül rád támadnia, ha valaki tehet a történtekrõl, az kizárólag õ.

Nem érti. Engem nem érdekel, hogy mi történt azzal a nyomorulttal. Ha nem félnék magára hagyni Aident, visszamennék és apró darabokra szabdalnám össze a karmaimmal. Az talán már méltó büntetés lenne.

Aidenre nézek, próbálom megértetni vele, hogy mi az, ami fontosabb. - De nekem rád kellett volna vigyáznom!

- Megmentetted azt a kisfiút a fulladástól – simít az arcomra, a tekintete gyengéden csillog és mikor nyitnám a szám, hogy ellent mondjak, belém folytja a szót – Miért támadtad meg azt a férfit, Rhage?

Nem tudja? - Azért, mert bántott téged – ösztönösen tör elõ az ellenséges morgás, még mindig próbálom elfojtani azt az esztelen dühöt ami bennem forrong. Mintha soha többé nem akarna eltûnni onnan, addig biztosan nem míg Aiden meg nem gyógyul és a párducom meg nem nyugszik. Most felõle is csak gyilkos indulatot érzek.

- Ahogy én is azért ugrottam eléd, mert bántani akart téged. Nem azért, mert nem vigyáztál rám. Nem a te hibád.

- Soha többé nem lesz ilyen – ígérem meg. Elém ugrott, meg akart menteni és azt is tudom mi lett volna ha nem teszi, mégis… mégsem tudom megköszönni, mert jobb lett volna. Soha többé… – Nem hagyom, hogy még egyszer bajod essen, kicsikém, megígérem!

- Tudom – mosolyog rám, majd hirtelen el is komorul – De kérlek, soha többet ne hasonlítgasd magad az apámhoz! Õ egy szörnyeteg, de te... Te a társam vagy, a másik felem, az egész életem. Már az is bántó, hogy egyáltalán felmerült benned, hogy olyannak hinnélek, mint õ.

- Sajnálom – a tenyerébe csókolok, hogy megnyugtassam és kiengeszteljem egy kicsit. Nem haragszik, nem gyûlöl és nem is fél tõlem… hatalmas kõ esik le a szívemrõl, tegnap óta elõször veszek egy mély levegõt és megkönnyebbülten fújom ki. Amikor újra Aidenre nézek, a szemei éppen lecsukódni készülnek, a keze pedig lecsúszik az arcomról. – Aiden?!

- Csak fáradt vagyok.

- Biztos? – bárcsak legalább annyira emlékeznék, hogy hogyan kell gondoskodni egy sérülésrõl, így viszont csak azt tudom, amit tõle láttam – Ne hozzak valamit? Nem vagy éhes? Szükséged van valamire?

Lassan kinyitja a szemeit, látom, hogy nagyon fáradt, mégis ellenáll a közeledõ álomnak és rám mosolyog.

- Rád van szükségem. Gyere ide mellém, kérlek!

Mondanám, hogy nekem is iszonyatosan szükségem van rá és arra, hogy érinthessem, érezzem magam mellett, de a tekintetem rögtön aggódva rebben a mellkasára. A legkisebb rossz mozdulat, vagy érintés is fájdalmas lenne neki. - Kicsikém, nem biztos, hogy...

Még azelõtt megragadja a kezem, hogy befejezhetném és nem is ad rá lehetõséget, hogy elutasítsam.

- Kérlek, Rhage. Éreznem kell, hogy itt vagy... Ha hozzám érsz, akkor sokkal kevésbé fáj.

Hogy tudnék neki nemet mondani, ha így néz rám?

Emlékszem, hogy nekem is sokkal jobb ha õ hozzám ér, még akkor is ha fájdalmaim vannak. Már az illata is képes csökkenteni a kínt, de õ ezt nem érezheti, ezért sem karom tõle megtagadni az érintést. Feküdtem már máskor is mozdulatlanul mellette, aludni pedig úgy sem fogok.

Újra a kötésre pillantok, a vér nem szivárgott át és remélem használ majd az a gyógykenõcs is. Óvatosan lefekszem és vigyázva nehogy meglökjem elhelyezkedem mellette az oldalamon, így minden percben szemmel tudom tartani. Az egyik karomat kinyújtom, hogy a párna helyett arra fektethesse a fejét, a másikat pedig finoman a hasára helyezem, oda, ahová már nem érnek le a sérülések és tudom simogatni az oldalát. Az mindig megnyugtatja õt.

Aiden is helyezkedni kezd, nem nagyon, de mégis aggódva figyelem miközben a vállamra hajtja a fejét és elégedetten felsóhajt.

Elmosolyodom. - Így jó?

- Tökéletes.

Tovább simogatom az oldalát, érzem hogy szépen lassan elszivárog belõlem a feszültség, mintha a bõrén keresztül kiszívná belõlem az összes rossz érzést és csak a nyugalmat hagyná helyette.

- Nagyon szeretlek, Aiden – mormolom a fejéhez hajolva, majd egy puszit nyomok a halántékára.

Lehunyt szemmel mosolyogva simul hozzám, a szavak álmos hangon hagyják el az ajkait. - Én is nagyon szeretlek.

- Ígérd meg, hogy rendbe fogsz jönni – muszáj rendbe jönnie!

- Megígérem…

Sokáig csak figyeltem a békés arcvonásait, hallgattam a lassú egyenletes légzését, ami engem is megnyugtatott, így ha nem is aludtam, de valamennyire pihentem mellette. 

Szerencsére átaludja a napot és csak éjszaka kel fel legközelebb. A fájdalomcsillapító megteszi a hatását, de sajnos még az sem mulasztja el az összes fájdalmat. Az elsõ rezdülésére felfigyelek, majd lágyan simogatni kezdem a karját, le és fel, a könyökétõl a válláig csak hogy egy picikét kényeztethessem.

Mikor azonban percek múlva sem nyitja ki a szemét, de a légzése ütemébõl tudom, hogy ébren van, megszólalok. - Aiden?

A hangomra megmoccan és kicsit odébb helyezi a fejét a vállamon, hogy pontosan fel tudjon nézni rám, majd meg is kapom a legszebb ébredés utáni álmos mosolyát.

- Szia.

- Hogy érzed magad? – simítok végig az arcán egy halvány mosollyal, de azért aggódom. Az éjjel még melegebb, majdnem forró lett a bõre és ki is pirult.

- Sokkal jobban, mint az elõbb. Segített, hogy mellettem maradtál – mosolyog hozzám bújva, majd ismét felpillant – Mennyit aludtam?

- Szerencsére jó sokat, már éjszaka van.

- Te nem aludtál? – jön azonnal a következõ kérdés, amire csak megrázom a fejem és már látom is a rosszallást a tekintetében. – Rhage...

Hihetetlen, hogy még ezek után is értem aggódik! Bárcsak meglenne a párduca és meggyógyíthatná magát! Mostanra már csak vékony karcolás lenne azok helyett a vastag sebek helyett.

- Nem tudok. Amíg nem leszel jobban, addig nem – felelem, egy csókot nyomva a homlokára. Forró… – Szükséged van valamire?

- Egy kicsit szomjas vagyok.

Az éjjeliszekrényen lévõ pohárra pillantok, majd úgy döntök, hogy inkább felkelek és hozok frisset. Elég meleg van a szobában, a pohárban pedig már legalább egy napja ott az állott víz. Biztos jobban esne neki a friss hideg folyadék.

Óvatosan kihúzom a karom a feje alól és felkelek. Az izmaim görcsben állnak a sok órás mozdulatlanságtól, a tagjaim elgémberedtek, de addig nem ropogtatom meg a csontjaim míg ki nem érek a konyhába, ahol Aiden már nem látja, ahogy gyorsan megmasszírozom magam. Korábban már attól is rosszul érezte magát, hogy az erdõben rajtam aludt, most pedig jobb ha nem foglalkozik mással csak a pihenéssel és a gyógyulással.

A teli pohárral együtt visszamegyek a hálóba, segítek neki hogy kényelmesen tudjon inni és õ az utolsó cseppig eltünteti a folyadékot.

- Kérsz még? – kérdezem, de megrázza a fejét. – És enni? Enned kellene valamit.

- Nincs étvágyam – rázza újra fejét, pedig már majdnem két napja nem evett semmit – Neked viszont...

- Nem – elõzöm meg mielõtt befejezné, mert tudom mit akart mondani – Amíg nem jöttél rendbe, addig egy percre sem hagylak magadra.

Ki van zárva. Ha csak ara gondolok, hogy kilépek a házból és õ nem lesz a szemem elõtt, máris ideges leszek és felborzolódik a párducom szõre. Nem, addig nem hagyhatom itt, míg legalább felkelni nem tud majd egyedül. Még akkor is, ha hamarosan nagy szükségem lesz a nyers húsra.

- Itt is ehetsz – most én ingatom a fejem, mert õ is tudja, hogy azzal nem érnék semmit. Jóllaknék, de azt a bizonyos állati éhséget csak a préda csillapítja, amit odakint levadászok.

– Ki kellene cserélni a kötést. – sóhajtja a mellkasára pillantva mire azonnal elszáll a vadászat feletti aggodalmam és összeszorul a gyomrom.

Ha ránézek azokra a kötésekre, úgy érzem egy életre elegem van a vér látványából, de muszáj átkötni, ezért csak bólintok. Egy szót sem tudnék most kiejteni, mert már elõre összepréselem a fogaim és felkészülök a látványra. Nem veszíthetem el ismét a fejem bármennyire is az ösztön vezérel.

Felpakolom az ágyra a szükséges eszközöket, azután felültetem, hogy hozzá is láthassak és minél hamarább túllegyünk rajta. Az elsõ réteg kötéstõl még egyszerû megszabadulni ha azt nézem, hogy nem érünk a sebhez, de látom ahogy megfeszülnek a izmai minden alkalommal mikor húzódik a bõr a mozgástól. Olyan szorosan fogom a kötés, hogy azon sem csodálkoznék ha az anyag egyszerûen szétmállana az ujjaim között.

A gézlapok viszont beleragadtak az alvadt vérbe és azokat valami iszonyatos leszedni. A csontjaimban érzem a fájdalmas hasogatást és hiába próbálja Aiden elrejteni azt, hogy mit érez, elfelejti, hogy mindent a sajátomként érzékelhetek a kötelékünkön keresztül. A mellkasomtól a gerincemig terjedõ égõ hasogatást, pont úgy ahogyan õ is érzi.

Az utolsó a legrosszabb, az a legmélyebb seb, a vér pedig odaszáradt és már nem állja meg nyöszörgés nélkül, én pedig a fogaimat csikorgatom kínomban, hogy még több szenvedést okozok neki. Százszor is inkább elviselném ezt magamon, mint rajta egyszer is!

Mire nagy kínszenvedések árán az utolsó foszlány is a padlón végzi, már fújtatok az erõfeszítéstõl, hogy ne törjek szét semmit. A könnyes szemeitõl csak még rosszabbul érzem magam és komolyan elgondolkodok rajta, hogy kirontok a házból és elõkerítem azt a párducot, hogy meggyõzõdjek róla, hogy eléggé szenved-e, de aztán felülkerekedik a józan ész és vele együtt a bûntudat is. Ha már nem tudtam megvédeni, ha nem tudtam megelõzni, hogy ez megtörténjen, akkor legalább gondoskodni fogok róla, még jobban mint bármikor. Míg az utolsó horzsolás is el nem tûnik semmit sem csinálhat. Minden ház körüli dolog szigorúan az enyém.

- Milyenek? – kérdezi alig hallható hangon.

- Nagyon piros a környékük és ez nem tetszik – a sebszélek duzzadtak és nedvesek, és szinte lüktetnek a szemem láttára.

- Biztosan a láz is amiatt van.

Azt már észrevettem az éjjel is, csak nem akartam felébreszteni. Abban nem vagyok biztos, hogy meddig tarthat egy embernek meggyógyulni, de ha magamhoz viszonyítva nézem… akkor sokáig. Reménykedem benne, hogy minél hamarább elmúlik a fájdalom.

Fogom a krémet és alig érintve a sebeket vastagon rájuk kenegetem, de hiába csinálom nagyon óvatosan, így is borzasztóan fáj neki. A szemeit összeszorítva tûri és hálás vagyok amiért megpróbálja visszafojtani a kikívánkozó nyöszörgést, mert ezzel is engem akar megkímélni, pedig nem kellene.

A bekötözés már sokkal kevesebb fájdalommal jár az elõbbiekhez képest. Aiden hihetetlenül erõs, bármennyire is törékenynek tûnik képes hang nélkül elviselni a kínt, csak mert úgy akarja. Senki sem képzelné, hogy ilyen kitartó és azt kívánom bár az a rohadék apja is látná, hogy milyen erõs is a fia, akit nem volt képes megbecsülni!

Megtámasztom a hátát és lassan végigdöntöm az ágyon hálát adva az égnek, hogy vége.

- Jól vagy? – hátrasimítom a selymes haját, hogy ne tapadjon a nyakára, majd az arcát is megcirógatom kicsit.

- Most nem annyira – suttogja egy mosolynak készült fintorral –, de majd jól leszek.

- Hozok fájdalomcsillapítót.

Felkapom a poharat és teletöltöm a konyhába, majd visszasietek a két darab gyógyszerrel. Segítek neki bevenni, majd ellenõrzöm a hõmérsékletét is, de a homloka még mindig forró és az arca is pirosabb a szokottnál. Ugyanabban a tálban amiben tegnap is, hozok hideg vizet és egy kis törölközõt, majd miután jól kicsavartam Aiden homlokára simítom.

- Megint felment a lázad. - jólesõ sóhajt hallat mikor a hideg textil a bõréhez ér. Nem tudom ez mennyit segít neki, de ha egy kicsit is jobban érzi magát már megéri.

- Majd a gyógyszerek segítenek – megfogja a kezem és maga felé von - Gyere vissza, kérlek!

- Aiden...

- Kérlek!

Megoldást kéne keresnem. Valamit, amitõl hamar rendbe jön, bármit, de ha attól érzi jól magát, hogy mellette vagyok, akkor nem akarok mást tenni csak megadni neki.

Lepakolok az ágyról és megint kicserélem a borogatást és csak az után fekszem le mellé. Közel húzódom amennyire csak lehet, hogy hozzám tudjon simulni, majd ugyanúgy elhelyezkedünk ahogy az ébredésekor voltunk.

- Aludj csak tovább, kicsikém. Itt maradok és vigyázok rád.

- Tudom. – suttogja mosolyogva, majd nem sokkal késõbb ismét álomba merül. 

***

Elõbb érzem meg az ember jelenlétét, mint a kopogást az ajtón és még az elõtt fenyegetõen morogni kezdek mielõtt ellenõrizném az illatát, de lehet, hogy akkor sem tetszene. Bosszant, hogy felébresztette Aident és ha kedves az élete nem jön be ide, fõleg ha idegen. Közelebb húzódom Aidenhöz, ugrásra készen, mégis védelmezõn fogom magamhoz és csak ez után szívom be a levegõt és vele együtt az ismerõs illatot.

James.

Õ nem bántaná Aident, tudom, de az ösztön még mindig készenlétben tart, mintha bármelyik pillanatban veszélybe kerülhetne a társam. Eddig senki sem próbálkozott pedig már eltelt három nap. Vártam, hogy majd rám támadnak, hogy bosszút álljanak a fajtársukért, de nem tették. Az emberek sem zaklattak minket, lehet, hogy annyira megijesztettem a falubelieket, hogy ezután a közelembe se mernek majd jönni.

- Aiden? Rhage? Hoztam nektek ennivalót, Amy most fõzte... és küldött néhány gyógynövényt is Aiden sérülésére.

Hallom hogy az ajtó elõtt van, de nem jön be. Máskülönben már benyitott volna.

- Nagyon köszönjük, James – kiált ki Aiden.

- Itt hagyok mindent az ajtó elõtt – kiált vissza, majd eltelik egy perc mire újra megszólal – Remélem, jól vagytok. Csak szeretném, ha tudnátok, hogy mi nem nézünk rátok másképpen. Egyikõtökre sem.

Nem foglalkoztam vele, hogy tényleg számít-e mit gondolnak, de most hogy érzek egy kis megkönnyebbülést rájövök, hogy valójában igenis számít mit gondolnak, mert õk Aiden rokonai. Kényelmetlen lett volna ha késõbb neheztelnének azért, mert jóformán elkergettem Amyt a múltkor, még ha nem is szándékosan. Én is megkedveltem õket mióta itt vagyunk és sokat segítenek Aidennek.

Mikor ránézek, õ mosolyogva a kezemre teszi az övét, amivel a csípõjére markoltam, de nem szorítottam nagyon. Hallom hogy csukódik a bejárati ajtó.

- Hogy érzed magad, kicsikém?

- Egy kicsit jobban. – törleszkedik hozzám, mint egy kiscica - Azt hitted, hogy Amyék haragszanak rád?

Már teljesen kiismer. - Féltem, hogy más lettem a szemükben – vallom be az igazságot a szemébe nézve.

– Akkor most már megnyugodhatsz.

- Legalábbis emiatt – mormogom a mellkasára pillantva, de talán… – Behozom, amiket Amy küldött, jó?

- Persze. A gyógynövényeket majd hozd ide, kérlek!

Gyógynövények… óvatosan felkelek mellõle, majd gyorsan az ajtóhoz lépes és megnézem az oda pakolt edényeket. Egy közepes méretû tálban egy halom friss gyógynövény van. Amy biztos most szedhette, ha még nincs megszárítva. Beviszem a szobába hogy Aiden megnézhesse van-e olyan ami használna neki, de kell lennie. Amy biztos olyasmit küldött, ami majd segít meggyógyítani.

Aiden megpróbálkozik azzal, hogy felül, de a vállára teszem a kezem és szelíden visszanyomom a matracra. - Majd én mutatom õket.

- Ó, ez nagyszerû – mosolyodik el, mikor megnézte a tál tartalmát - Van, amit a sebekre tehetünk, a többibõl pedig gyógyteát lehet készíteni. Ez biztosan segíteni fog, hogy teljesen levigyük a lázamat.

Hála az égnek! Már azt hittem meg fog õrjíteni az aggodalom, mire jobban lesz egy kicsit!

- Csak mondd, melyikkel mit kell tennem, és én mindent megcsinálok. – mosolygok rá halványan, kicsit most már jobban érzem magam. Rendbe fog jönni.

Hozzálátunk szétválogatni a növényeket, Aiden mutatja melyik való teának és melyiket kell majd kötözésnél a sebre tenni, amitõl megint csak összeszorul a tokom, ahogy elképzelem a fájdalmas procedúrát. Nemsokára megint át kell kötözni.

Ennie is kellene valamit, mert három napja csak vizet iszik. Szüksége van a táplálékra, hogy legyen ereje és ne fogyjon le, így addig gyõzködöm míg bele nem egyezik és ehhez az kell hogy megígérem, én is enni fogok vele együtt. Ebben nem nehéz belemenni, ezért pakolok némi ételt egy tálcára abból, amit Amy hozott, majd mindent beviszek és leteszek az ágyra.

Párnákkal alaposan megtámasztom a hátát, hogy kényelmesen hátradõlhessen és tudjon enni, majd és a kezébe adom a kis tányért a húslevessel, bár inkább én etetem, hogy még a kanál emelgetésével se keljen bajlódnia. Jó nézni hogy megint eszik, még ha keveset is, de legalább valamennyit.

Ezután elkészítem neki a teát és behozom az éjjeliszekrényre hûlni, majd pedig jön az, amit legszívesebben örökké halasztanék: eltávolítani a kötést.

Egy cseppet sem jobb a helyzet, mint a múltkor. Mire végzek már gyöngyözik a homlokom az erõfeszítéstõl azért, hogy megtartsam az önuralmam. A sebek látványa józanít ki, szinte semmit sem változtak tegnap óta. Pirosak, duzzadtak és túl forrónak tûnnek.

- Még mindig nagyon nem tetszenek – mondom aggódva, hisz õ jobban tudja, hogy ez mennyire jelent rosszat.

- A gyógynövények segíteni fognak, hidd el – mosolyog, de hiába próbálja elrejteni, látom a fájdalmat a szemeiben és érzem a testemben is.

- Nagyon remélem...

A gyógynövényeket felhasználva aprólékosan ellátom a sebet. A vastag szárból kicsorgó ragacsos anyagot kenjük rá a kenõcs helyet, ami nem túl bizalomgerjesztõ, de  a gyógynövények között néha a legszúrósabb szagú a leghatásosabb így nem vitatkozom, csak teszem amit mond. Miután ezzel megvagyunk nem kötöm vissza rögtön, hagyjuk kicsit a levegõn is. Megitatom vele az összes teát a poharából és csak utána fekszem ismét mellé és bújunk össze. Ijesztõ lenne, hogy milyen sokat alszik, ha nem a gyógyszerek tehetnének róla. Nekem nem jön álom a szememre, hiába nem aludtam már pár napja, a szervezetem kibírja.

Gyengéden simogatom az oldalát, míg megnyugszik és pihen. Nem kell hozzá sok, hogy ismét álomba merüljön én pedig lehunyom a szemem és csak hallgatom az egyenletes szívverésének ritmusát…

***

Most nem alszik át egy teljes napot, késõ délután ébred fel és már sokkal jobban néz ki. Éreztem, hogy lassan, de csökkent a testhõmérséklete, már nem izzott úgy a bõre, ami csak azt jelentheti, hogy segítettek a növények és lement a láza.

Mocorogni kezd, csak óvatosan mozdul meg mellettem miközben ébredezik. A hajára simítom a kezem és párszor végighúzom az ujjaim a fekete tincseken mielõtt belecsókolnék és magamba szívnám a megnyugtató illatot.

Felém fordulva édesen elmosolyodik majd megszólal – Sokkal jobban érzem magam.

- Éreztem, hogy lement a lázad, amíg aludtál.

- Mondtam, hogy segíteni fognak a gyógynövények – a kezemhez törleszkedik, ezért nem is hagyom abba a simogatást.

- Örülök, hogy jobban vagy, kicsikém – végre igazán mosolyog és vidámabbnak tûnik. Olyan szép mikor mosolyog, hogy örökké el tudnám nézni azt a pici görbületet az ajkai sarkában, a csillogó szemeit.

Lassan közelebb hajolok és egy gyengéd csókot lehetelek a puha ajkaira. Borzasztóan hiányzott már ez az érzés, az íze a számon, hogy szorosan magamhoz ölelhessem. Ez a pár nap is végtelen hosszú idõnek tûnt és mintha nem is akarna véget érni.

Visszafekszem mellé és ismét közel húzódom magamhoz, hogy beborítson az illatával és a vállamra fektethesse a fejét amivel hamar megnyugtat.

Egyre kevésbé aggódom amiatt, hogy a falubeliek ránk törnének, mert ha így lenne már rég megtették volna, de ehelyett van más ami aggaszt. Nem Aiden felépülése, már látom, érzem, hogy jobban van és õ erõs, meg fog gyógyulni, de nem akarom õt nyugtalanítani a rossz elõérzetemmel ami már azelõtt is megvolt, hogy a folyóhoz sétáltunk volna és azóta is megvan, csak eddig volt más ami elterelte róla a figyelmem.

- Mi a baj, Rhage? – kérdezi hirtelen.

Tudhattam volna hogy észreveszi ha feszült vagyok. - Nincs semmi baj, kicsikém, csak pihenj!

- Érzem, hogy feszült vagy. – pillant rám - Mi miatt aggódsz?

Egy kicsit eljátszom a gondolattal, hogy elterelem a figyelmét, de végül úgyis rájön és hazudni sem akarok neki.

- Holnap telihold. – emlékeztetem csendesen.

A rossz elõérzetrõl pedig egyenlõre nem szólok, majd meglátjuk mi történik, lehet hogy semmiség az egész.

Hirtelen még az eddigieknél is jobban elsápad, mintha leöntötték volna egy vödör hideg vízzel. Nem tudom mire gondolhat vagy mi foglalkoztatja leginkább, még azt sem tudom én mitõl tartok. Ez az egész rengeteg új ismeretlen érzést ébresztett fel, nem tudom elõre kiszámítani mi hogyan hat rám. A legutóbbi alkalom elsöprõ volt, Aidenre vágytam és semmi másra, de most nem tudom mi lesz. Nem kaphatom meg õt, nem vadászhatok és még ott van az a gyilkos fenyegetés is, ami mintha itt szobrozna az ajtó elõbb és folyamatosan karistolná a fát. Idegessé tesz, mert nem tudom mi lehet az.

- Nem akarom, hogy elmenj – szólal meg Aiden riadtan – Tudom, hogy vadásznod kell, de...

- Nem megyek sehová, Aiden. Amíg nem épülsz fel, egyetlen másodpercre sem lennék képes magadra hagyni, a vadállat sem engedné, tudom.

Ez nem is kérdés, viszont még mindig értetlenül néz rám. - Valami mást is érzel?

- Még mindig úgy érzem, hogy valami közeledik, de nem tudom, hogy mi az – ismerem be. Úgysem titkolhatnám el elõle.

- De valami köze lehet a teliholdhoz, ugye? – kérdezi halkan, aggódva.

- Attól félek, hogy igen – vajon mi fog történni? – Azt viszont biztosan tudom, hogy nem foglak magadra hagyni, bármi történjék is. Megígérem.

- Köszönöm – suttogja közelebb húzódva hozzám, a vállamhoz bújva.

- Ezt nem kell megköszönnöd kicsikém. – csókolok a homlokára és óvatosan átkarolva a vállát magamhoz szorítom amennyire lehetséges.

Kibírtam már jó néhány teliholdat élelem nélkül, nyers hús nélkül, ha kell akkor most is képes leszek rá. Aiden mindenben segít, érte bármit elviselnék még azt is hogy ne engedjek az ösztönnek. Az hogy a bennem élõ vadállat is így gondolja, sokkal könnyebbé teszi a dolgokat.

Miután segítek neki felülni, a konyhában melegítek még az ennivalóból, Aiden megint csak levest kér, de teszek bele egy kevés húst is a fazékból, hogy ne csak folyadék legyen. Elkészül egy újabb adag gyógytea is, ezért azt is beviszem neki, õ pedig mosolyogva köszöni meg.

Vacsora után eljön az ideje hogy kicseréljük a gyógynövény réteget a mellkasán. Elõre félek, hogy megint olyan lesz mint az utóbbi két alkalommal, de a zöld levelek sokkal könnyebben lejönnek, szinte leválnak a bõrérõl és a sebekbe sem ragadt bele semmi.

Megkönnyebbülten fújom ki a bent tartott levegõt mikor minden lekerül és a sebet látva is enyhül az aggodalmam.

- Már sokkal jobban néz ki. – mondom Aidenre pillantva.

- Gyógyul? – mosolyodik el.

A sebekre pillantok miközben lassan végigsimítom az oldalán. - Most nem olyan piros, úgy tûnik elkezdett összehúzódni.

- Akkor jó. – sóhajt fel õ is megkönnyebbülten.

- Ne tegyünk rá kötést csak ha már nem fog beleragadni a sebekbe.

Bólint. – Azt hiszem elég ha a levelekkel lefedjük, addig mindenképpen míg fel nem tudok kelni.

- Csak pihenj kicsikém, és szólj ha bármire szükséged van. – simítok az arcára mire elmosolyodik és a csuklómra fogva elkezd magához húzni. Tudom mit szeretne, ezért nem is ellenkezek csak leheveredem mellé és közel húzódom hozzá.

***

Másnap látom rajta, hogy nyugtalan és szinte minden rezdülésemre felfigyel ami megmosolyogtat. Azért idegeskedik, hogy esetleg megint fájdalmaim lesznek amiatt, hogy képtelen vagyok alakot váltani teliholdkor, de mint a múltkor is a közelségétõl ez a fájdalom csak alig érezhetõ bizsergéssé szelídül a csontjaimban.

- Ne aggódj Aiden, jól vagyok. – nyugtatom meg, közben simogatom is, mindig máshol, mert nem tudom levenni róla a kezem. Minél közelebb, minél többet érinthetem annál jobb.

Már délutántól érzem a hold hatását, a kiélesedett érzékekkel és ösztönnel minden sokkal erõsebben hat rám, így az érintése is.

- Biztos?

- Igen. – apró csókokat lehelek a nyakán hagyott jelemre hogy megnyugtassam – Csak megõrjít az illatod. Mindent beleng ez az édesen fûszeres aroma, amitõl a párducom dorombol bennem.

- Rhage… - sóhajtja picit elpirulva, csillogó szemekkel fordul felém.

- Tudom. – vigyázok rá – Az is elég lesz hogy itt vagy.

Átkarolom a vállát és csak simogatom, néha megcsókolva a nyakát próbálom elterelni a figyelmem apróbb dolgokkal a feszültségrõl. Õt sem akarom nyugtalanítani semmivel és magamat is féken tudom így tartani csak figyelnem kell az ösztöneimre, hogy ne uralkodjanak el rajtam. A múltkor rosszabb volt, mert nem számítottam arra az elsöprõ erejû vágyra amit Aiden iránt éreztem, de most már tudtam hogy ez lesz ezért féken is tartom magam és a párducot, aki a sérülései miatt amúgy semmi akarna semmit tenni, ami fájdalmat okoz a társának.

Nem tudom meddig fekszünk így, de odakint már régen besötétedett. Aiden néha elszunnyad, de percek múlva mindig felébred és közelebb bújik hozzám, mintha kezdene õ is ideges lenni, amit valószínûleg tõlem vett át.

- Óvatosan kicsikém. – fogom meg a kezét, mikor megpróbál felülni, majd én segítek neki és néhány párnával meg is támasztom. – Jól vagy?

- Hat a fájdalomcsillapító. – motyogja álmos hangon.

- Akkor miért nem alszol még? – simítok a hajába õ pedig felém fordítja az arcát.

- Nem tudok. Most már nekem is rossz érzésem van és nem hagy nyugodni a gondolat, hogy baj történik – mondja aggódó tekintettel.

Tehát tényleg érzi. Lehet, hogy az én nyugtalanságom miatt van, amit a kötelékünkön keresztül átérez, de az is lehet, hogy a saját ösztönei jelzik a veszélyt, ami azért az embereknek is megvan.

- Szerinted a faluban élõk megpróbálnak még ártani nekünk?

Egy pillanatra elgondolkodik, majd nemet int a fejével. – A párducok tudják ki vagyok neked és azt is hogy miért kellett támadnod. Nem hiszem, hogy õk bármit is tennének, fõleg ha életben maradt az a férfi.

A féregnek még csak a gondolatára is morogni kezdek, de Aiden simítása az arcomon eloszlatja a hirtelen keletkezett haragot és belesimulok az érintésébe, majd a tenyerébe csókolok.

- Abban az állapotban a kisfiú biztos nem mondta el, hogy megmentetted az életét. – teszi még hozzá halkan.

Én sem hiszem, de már nem érdekel. Aiden él és jól lesz, a férfi megkapta amit megérdemel és béke megõrzéséért ezentúl más felé fogunk sétálni, hogy ne menjünk a párducok közelébe. Persze ha itt maradunk.

Aidenre, majd le a mellkasán sorakozó levelekre nézek, amik elfedik a karomnyomokat és azon gondolkodom mi lenne a legbiztonságosabb neki. Mit szeretne õ? Meddig akar itt maradni?

Meg szeretné találni az édesanyját, de az úgy nem fog menni ha itt vagyunk, de kettesben járni faluról falura, városról városra nem a legbiztonságosabb úgy, hogy az apja is keresteti és lehet, hogy a vérfarkasok is vadásznak ránk a meggyilkolt társaik miatt. És ott van még a királya is, aki elvette a párducát és ha kell meg is küzdök vele érte.

Annyira sok veszély leselkedik rá, hogy már ha belegondolok is megfájdul a fejem.

- Min gondolkodsz? – kérdezi váratlanul. Érzem, hogy a homlokomra simít az ujjaival és el akarja tüntetni a feszültség keltette ráncokat.

- Azon, hogy legszívesebben betennélek egy dobozba és elzárnálak minden veszély elõl. – mondom õszintén és lejjebb hajolva az ajkaimmal végigsimítok az övéin, kifejezve a ragaszkodásom.

Kuncogni kezd, de hamar abba is hagyja, mert még ez is kellemetlen ha húzódik a bõre.

- Akkor én sem tudnálak megérinteni téged és azt nem akarnám. – feljebb emeli a fejét és lassan megcsókol. Finoman viszonzom a gyengédségét, hüvelykujjammal az arcát simogatom, majd letérek a nyakára is a ritmusosan verdesõ ütõérre és tovább a vállára. Iszonyúan vágyom rá, igazi megpróbáltatás visszafogni magam még úgy is, hogy nem akarom bántani. Minden porcikájával vonz magához, elõhívva belõlem a vadságot.

Még éppen idõben húzódom el mikor megnyúlnak az agyaraim és a karmaim, érzem hogy a szemeim is a párduc tekintetévé válnak és minden élesebb lesz.

- Rhage? – a csuklómra fog mikor fel akarok ülni.

- Semmi baj. Csak kicsit elengedtem magam és nem figyeltem. – a kezére simítok, hogy elengedjen, de az érintése nélkül azonnal hiányérzetem lesz, mintha valami azt parancsolná hogy most azonnal feküdjek vissza mellé. – Mindjárt jövök, ne aggódj.

Összeszorítom az öklöm és veszek egy mély, nyugtató lélegzetet majd a poharával együtt a konyhába megyek, hogy megtöltsem a gyógynövényekbõl készült teával, ami egy ideje már ázott a kancsóban.

Még ez a kis távolságos is zavar, azt hiszem teliholdkor ez mindig így lesz. Mindig fokozottan hatnak rám az érzékek. de fõleg a társam.

Kinézek a konyha ablakán, a hold magasan világítja meg a falu melletti erdõt a sötétségben. Az éjjeli baglyok huhogása töri csak meg a békés csendet és a folyó sodrásának hangjai adnak visszhangot.

Fogom a meleg csészét, hogy visszamenjek Aidenhöz, de mikor fordulnék el megakad a tekintetem valamin. Egy csillanás a bokrok közül, egy apró, alig látható pont, de a párduc szemei élesek a legapróbb dolgokra is. Közelebb sétálok az ablakhoz, hátha újra észreveszem, de már csak a libbenõ ágat látom mögötte. A levegõben is csak az apróbb állatok és az erdõ illata érzõdik mégis fokozódik a baljós elõérzet, ezért rögtön visszasietek Aidenhöz, aki az elsõ pillantásra megérti, hogy valami nincs rendben.

- Mi a baj?

- Láttam valamit az egyik bokorban, de gyorsan eltûnik. – válaszolom, majd segítek neki felülni és én is mellette maradok miközben megiszogatja a teát. – Lehet, hogy egy farkas volt.

Megáll a mozdulat közben és rám néz. – Biztosan vadásznak.

Én is erre gondoltam korábban, amikor a pék felesége is meghalt. – És ha egy itt van. akkor a falka sincs túl messze.

- Amy és James nem fognak kimenni a házból, remélem a többiek sem. – pillant nyugtalanul a csészére.

- A párducok el tudnának bánni a farkasokkal, de szerintem nem foglalkoznak azzal, ha egy-két ember meghal, mert nem az õ dolgok. Úgy vettem észre, hogy békében együtt tudnak élni, de nem törõdnek úgy egymással, mintha mindenki párduc lenne. – elveszem Aidentõl a poharat és leteszem a szekrényre – Ahol régen te éltél ott voltak emberek?

- Nem, csak párducok. A királyunk szigorú volt, védte a klánját az emberektõl és a vérfarkasoktól is. – hozzám bújik, én pedig átkarolom, vigyázva hogy a karmaimmal nehogy megkarcoljam a bõrét, de õ összefonja az ujjait az enyémmel mire a karmok egyszerûen visszahúzódnak.

Rámosolygok a felemelem a kezünket hogy csókot nyomhassak a kézfejére.

- Te még most is meg tudsz nyugtatni kicsikém. – suttogom.

- Sajnálom, hogy most nem tudok többet…

Rámordulok, mielõtt befejezhetné, bár nem haragosan de elhallgat. – Ne sajnálkozz emiatt! – mondom komolyan a szemébe nézve – Tudom, hogy miattam tetted és ezért csak még jobban szeretlek, de eszedbe ne jusson többé a saját életedet kockáztatni! Ígérd meg!

– Nem ígérhetek ilyet, mert bármikor megtenném ha kellene. – mosolyog rám mielõtt megcsókolna – Szeretlek! Meg se próbálj ilyen ígéretet kicsikarni belõlem.

Felsóhajtok és egy pillanatra lehunyom a szemem, de a mosolyt lehetetlen lenne visszafojtanom.

- Mintha bármit is ki tudnék csikarni belõled. – nézek a szemébe amik vidáman csillognak az éjjeli lámpa halvány fényében. – Te vagy az aki bármire rá tudsz venni.

Felém nyúl, hogy átkarolhassa a nyakamat, de ettõl az ártalmatlan mozdulattól is máris felszisszen és ezt még visszafojtani sem tudja.

- Feküdj inkább vissza. – igazítom el a párnát, majd visszafektettem és betakarom ameddig lehet. Már meg sem kell kérdeznie, hogy odafekszem-e, mert egy pillanat múlva én is követem és hozzásimulok, de a tekintetem nem veszem le az ablakról.

Már jócskán benne járunk az éjszakában, a hold a legmagasabb pontján jár, az illatok szinte ízekké válnak a számban mikor belélegzem õket, így még azelõtt észreveszem a közeledõ ragadozót hogy az kilépne a rejtekébõl és az égre vonyítana.

Egy szürke farkas áll meg a fák elõtt, az ágyon fekve felemelem a fejem és pontosan rálátok az állatra. Aiden is megrándul a karomban a hosszú vonyításra, ami a csendben csak még hangosabbnak tûnik.

- Egy farkas. – suttogom neki mielõtt még megszólalna.

Aprót bólint, majd az ablak felé pillant én pedig hangtalanul kicsusszanok mellõle egy biztató mosoly kíséretében, hogy ne aggódjon. Nem hagyom itt csak körülnézek.

Kinyitom az ablakot, az egyik ága egy reccsenéssel tárul ki mire a farkas jég kék tekintete is rám szegezõdik. Mereven, rezzenéstelenül bámul, mint egy ragadozó a prédáját és még akkor sem fut el mikor fenyegetõn rá morgok. Csak néz egyenesen a szemembe majd leül, mintha várna valamire.

Ekkor hallom meg az újabb és újabb vonyítást szerte a falu körül, de az biztos, hogy már bent is vannak. Mielõtt még végiggondolnám, hogy vajon van-e aki kimerészkedett a hangra már meg is hallom az elsõ kétségbeesett kiáltást.

- Farkasok! Farkasok! – kiabál valaki nem messze innen - Farkasok a faluban!

Hátrakapom a fejem Aidenre, aki már ül az ágyban és ijedten pillant rám, majd ki az ablakon.

Az az ostoba magához csõdíti az összes állatot a kiabálással és alig egy perc múlva újabbak csatlakoznak hozzá, mintha csak egy láncreakció indulna be.

- Rhage! Nézd! – mutat Aiden az ablakra.

A farkas még mindig ott van és bámul befele, félrebiccentett fejjel megkaparja a lába alatt a földet, majd megfordul és elüget a fákig, ahonnan visszanézve ismét megkaparja a földet.

- Azt akarja, hogy kövesd?

Beleszagolok a levegõbe, de az illat is csak a látottakat igazolja. - Ez nem vérfarkas. Túl kicsi ahhoz és a szaga sem olyan.

Újabb kiáltások hangzanak fel a közelünkbõl, vadászpuska hangja, majd a minket figyelõ farkas mellett becsapódik egy golyó, de az állat nem ijed meg és nem szalad be az erdõbe, ehelyett még közelebb merészkedik az ablakhoz mire ismét fenyegetõn rámorgok, de mintha meg sem hallaná.

Az állatok ösztönösen tartanak a náluk erõsebb ragadozóktól, de ez itt semmit sem érzékel, még a füle sem rándul mg. Leül pár méterrel az ablakkal szemben és megismétli a kaparászó mozdulatot, majd visszamegy a fákhoz.

Ismét Aidenre pillantok, tanácstalanul hogy mit is tegyek. Az ki van zárva hogy itt hagyjam egyedül, a védelmezõ ösztönöm felülkerekedik még az ellenség elpusztításán is, de közben hallom az embereket is és érzem a vérszagot.

- Nagyon sokan vannak. Egy falkában akár tizenöt farkas is lehet. – suttogja az ablakot figyelve.

Odasietek hozzá és óvatosan magamhoz ölelem, hogy nyugtatón a hátára simíthassak, de érzem, hogy megfeszül minden egyen hangra, ami odakintrõl jön: csörömpölés, morgás, kiabálás… aztán egy ismerõs sikítás, de Aiden elõbb ismeri fel a hangot, mint én és kétségbeesetten kiált fel.

- Amy! Ez Amy volt… Rhage…

Felszisszenek a tehetetlen dühtõl ami eláraszt. Nem gondolkodom túl sokáig, bár minden porcikám tiltakozik az ellen amit tenni készülök, a bennem tomboló vadállat pedig a bõrömet feszíti tiltakozásul, de ha azok az emberek meghalnak, az Aidennek is borzasztó lenne. És én is segíteni akarok nekik, ezért háttérbe szorítom a párduc akaratát és döntök.

- Gyere! – a karja alá nyúlok, hogy megtámasszam miközben feláll – A fürdõben kicsi az ablak, ott biztonságos. Ne gyere elõ míg vissza nem jövök, rendben?

- Jó… de nagyon vigyázz magadra, kérlek! – nyöszörgi gyengén a karomba kapaszkodva.

Könnyes szemekkel pillant fel rám, de tartja magát és az állapotához mérten jóval gyorsabban szedi a lábát.

- Ne félj, ezek csak erdei farkasok. – nyugtatom meg.

A fürdõben a sarokban lévõ székre ültetem és egy gyors csókot nyomok a homlokár mielõtt becsapnám magam mögött az ajtót és az ablakon kiugorva a mellettünk lévõ házhoz futok. Nincs messze a két ház egymástól, de már innen látom, hogy az ablak üvege be van törve és bentrõl hallom a vad morgást.

Egy pillanat múlva berontok az ajtón, majd egy másikon ahol a sarokban ülve megtalálom Amyt. A farkas egyre közelít felé míg õ egy piszkavassal próbálja távol tartani magától. Amint az állat észrevesz felém vicsorog, válaszul mély torokhangú morgást hallatok, a ragadozó pedig lesunyt fülekkel vinnyogva hátrálni kezd az ablak felé. Még azelõtt cselekszem hogy kijuthatna, egy mozdulattal ráugrom és hangos roppanással eltöröm a nyakát.

- Jól vagy? – fordulok Amy felé, aki kicsit megilletõdve pislog, de nem látom hogy félne tõlem.

- I-gen… köszönöm!

- James?

Elkerekednek a szeme, majd felpattanva futni kezd a konyha felé. Követem õt majd az ajtóból rántom vissza mikor odabentrõl megérzem a friss vér szagát. A gondolatra hogy esetleg túl késõ máris hevesebben kezd verni a szívem, de Aidenre gondolok és arra, hogy ezt is érte teszem.

James az asztal mellett fekszik a földön, egy farkassal a teste fölött. A ragadozó éppen a fegyvert fogó karjára mart, de nem elég mélyen ahhoz, hogy el akarja roppantani ezért nem is tétovázom tovább a támadással. Felkapok egy kés a pultról és a farkas nyakába döföm, aki abban a pillanatban vinnyogva elengedi James karját és egy pár lépés után a földre esik és nem mozdul többé.

- James! Istenem…! – fut be Amy is a férje mellé vetve magát próbálja felhúzni õt.

- Semmi… semmi baj, jól vagyok. – sziszegi a karját markolva, de úgy tûnik megmarad keze.

- Gyertek, nem akarom egyedül hagyni Aident. – szólok rájuk feszülten, még mindig érzem azt a különös veszélyérzetet és most már biztos vagyok benne, hogy nem a farkasok miatt. Valami más…

- El kell látni a harapást.

- Majd a házban. – sürgetem tovább és mikor felállnak el is indulunk visszafelé.

A faluban több helyrõl is hallani a farkasokat, de Aiden a fontosabb, nem hagyom tovább magára ha ezek a dögök még a házba is bemerészkednek. A fürdõ ablakán nem férne be egy farkas, de ez nem jelenti azt, hogy nyugodt vagyok. Minél hamarább magamhoz akarom szorítani, hogy vigyázhassak rá.

Amy elõre megy Jamesel az ajtóhoz, én pedig gyorsan visszamásznék az ablakon mikor a fák közül ismét elõlép az a különös farkas.

Megdermedek a mozdulatban, egy percig mereven nézünk egymásra, mint ragadozó a ragadozóra, aztán megkaparja a földet és ismét a fák közé fut.

A házhoz fordulok, Aiden még biztonságban van ezért teszek pár lépést a farkas után hogy ha mást nem, akkor végezzek vele, de mikor beérek az elsõ fa árnyéka alá egy ember, egy férfi alakja rajzolódik ki egy tölgy tövében ülve.

A lépteimet nem lehetett hallani, egy macska csendességével lopakodtam, mégis abban a minutumban felém fordítja a fejét amint kilépek az árnyékból. A farkas kezes bárányként ül le mellé, a szemei színe megegyezik a férfiéval, de az illatat... még egyszer belélegzem, de még mindig párducnak tûnik, bár nagyon beléivódott a farkasok pézsmaillata is, de a sajátját nem tünteti el.

- Na végre! – ugrik fel a földrõl és szembefordul velem – Már azt hittem nekem kell kopogtatnom!

Felszisszenek mikor közelebb sétálna, nem bízom az idegenekben és ez itt biztos nem a faluból van. Ha a farkasok is vele vannak… nem, nem tudná irányítani õket. Az lehetetlen.

- Ki vagy és mit akarsz itt? – emelem fel a kezem, hogy tudja, nem tétovázom ha közelít.

- A nevem Declan. Egyenlõre maradjunk annyiban hogy téged és a kis társadat keresem. – Aiden említésére ösztönösen kivillantom az agyaraim – Lenne egy ajánlatom nektek…

Mire képes vagyok megmozdulni, már teljes körülöttünk a káosz. Rémült sikolyok, fájdalmas nyögések, és a folyamatos, dühös, emberfeletti morgás. Rhage haragja olyan erõsen tombol, hogy még halandóként is megérzem a kötelékünkön keresztül, és mikor lassan újra képessé válok a tiszta gondolkodásra, összeállnak a fejemben az elmúlt néhány percben történtek. Kétségbeesetten kezdem kutatni Rhage-et a szemeimmel, de csak arra kell fordítanom a fejem, ahonnan a vibráló, gyilkos indulatot érzem.

Elõtte mozdulatlanul hever a földön a férfi, aki rá akart támadni, a nyaka körül jókora tócsában gyûlt össze a vér, de Rhage már a mellkasát kaszabolja össze a karmaival...

- Rhage... – nyögöm elcsukló hangon. Megpróbálok közelebb mászni hozzájuk, de a testemet még mindig megbénítja a fájdalom. – Rhage...

Nem hallja a hangomat, teljesen elvakítja a düh. Egyre többen rohannak ide a faluból, egy nõ sikoltva veti térdre magát a földön fekvõ férfi mellett, de õt szerencsére nem érik el Rhage karmai. Tudom, hogy nem akarná bántani, de most képtelen kontrollálni magát... Csak én tudnám megállítani, de nem néz rám és nem hallja a hangom...

- Rhage... – próbálkozom újra, de túlságosan erõtlen a hangom.

Amikor egy kis testet látok villámgyorsan megmozdulni magam mellett, ijedten kapnék utána, de alig tudok mozogni és nem is vagyok elég gyors. A rémülettõl megbénulva figyelem, ahogy az elõbb kis híján a folyóba fúlt kisfiú hátulról Rhage-re támad, kis karmait hátulról mélyesztve a derekába. Ha Rhage nem veszi észre, hogy a kisfiú az...

A férfi mellett térdelõ nõ kihasználja, hogy Rhage nem rá figyel és megragadja a férfi kezét, de aztán felpillant és már nem is sikolt fel, csak sokkosan figyeli a jelenetet, ahogy Rhage elkapja a kisfiú – valószínûleg a fiuk – karját.

- Rhage... Rhage... – ismételgetem kétségbeesetten, az ujjaim tehetetlenül markolják a füvet, hogy megpróbáljam közelebb vonszolni magam hozzá. Már emeli a kezét, hogy a kisfiúra is lecsapjon, de ekkor a tekintete felém siklik és végre meg is állapodik az arcomon.

- Rhage...  – nyöszörgöm – engedd el... ne bántsd...

- Aiden...

Megkönnyebbült, de kissé erõtlen mosolyra húzom az ajkaimat, a hangja már egészen emberi volt és szinte látom, ahogy kitisztul a tekintete. Most már nem lesz semmi baj. Már képes tisztán gondolkozni, mikor lepillant, és rögtön el is engedi a kisfiút, amikor észreveszi, mi történt volna éppen.

Tesz egy bizonytalan lépést hátra, azt hiszem, most fogja fel igazán a történteket. Újra rám pillant, majd a háta mögé, ahol a férfi összetört teste fekszik, mellette a nõ még mindig sokkosan térdel, a kisfiú pedig hozzá hasonló állapotban szólongatja az apját.

- Rhage... – szólítom meg. Nem tetszik az arckifejezése, nem akarom, hogy elítélje magát. – Rhage, gyere ide.

Még mindig a férfit bámulja, a kötelékünkön érzem, ahogy újra fellobban benne a harag.

- Rhage... kérlek...

Végre ismét felém pillant, a tekintete a mellkasomra siklik, aztán már mellettem is van. Felé nyúlnék, de éppen akkor pillant hátra, és mikor látja, hogy mások is közelítenek felénk, felmordulva közelebb húzódik, a testével takarva engem. Nem látom, mi történik, de engem most csak Rhage érdekel. Nem tudom azt sem, hogy a férfi, aki rá akart támadni, életben van-e, mert nem szabadott volna Rhage-re támadnia. Elhamarkodottan ítélkezett, én pedig a társamat védtem... és Rhage is ugyanezt tette.

- Aki közelebb jön, meghal! – kiált Rhage fenyegetõ hangon a közelünkben lévõ falusiaknak.

Védekezõen tartja fel a kezét, míg én nyugtatólag a hátára simítom a tenyerem. Remélem, hogy nem fognak ránk támadni, nekik is tudniuk kell, mi és miért történt így. Fordított esetben egyik párduc sem viselkedett volna másképp, és ezzel nekik is tisztában kell lenniük, nem hibáztathatják õt!

Amikor Rhage a karjaiba vesz, nem tudom elfojtani a fájdalmas nyöszörgésemet, hiába emel fel a lehetõ legóvatosabban. Az viszont a mellkasom fájdalmánál is jobban szíven üt, amikor olyan erõsen csap fel Rhage bûntudata, hogy még én is megérzem. Ugye nem magát hibáztatja...?

- Rhage... – suttogom.

- Csss, ne beszélj... nem lesz semmi baj.

Lehunyom a szemem és erõtlenül hagyom, hogy a fejem Rhage vállára dõljön. Megnyugtat a közelsége és az illata, és ahol a bõre az enyémhez ér, ott a testembe kisugárzó fájdalom is csillapodik kissé.

Legközelebb csak akkor nyitom ki a szemeimet, amikor meghallom a ház ajtajának ismerõs csukódását. Rhage meg sem áll velem a hálószobáig, és mikor lefektet az ágyra, egyszerre lesz úrrá rajtam megkönnyebbülés és hiányérzet. Sokkal jobb érzés újra mozdulatlanul feküdni, ráadásul a puha ágyon, mégis hiányzik Rhage érintése. Úgy könnyebb volt, enyhítette a fájdalmaimat.

Az nyugtalanít viszont a legjobban, hogy még mindig hullámokban érzem áradni felõle a bûntudatot, és hogy továbbra sem tudom, mit gondolnak a falusiak. Félek, hogy nem fogják végiggondolni a dolgot, hogy nem józanul ítélik majd meg a helyzetet, hogy elítélik õt... Talán még azokat is meg tudják gyõzni, akik eddig mellettünk álltak, pedig Rhage nem tehet semmirõl.

Éppen ezért ejt kétségbe az a gondolat is, hogy önmagát fogja ostorozni a történtek miatt. Egyedül az a férfi tehet róla, nem szabadott volna gondolkodás nélkül Rhage-re támadnia, fõleg, mikor õ épphogy megmentette a fiát. Én is képtelen volna tétlenül állni és végignézni, ahogy orvul rátámad, talán olyan sérülést okozva neki, amit... nem, ebbe bele sem merek gondolni. Viszont õ is ugyanígy csak engem védett meg, mikor a férfira támadt. Mindössze a társát védte, ezért nem hibáztathatja õt senki! Ráadásul olyan friss még a kötelékünk is...

Amikor hirtelen mintha valami félelemszerûség gyúlna a szemeiben és elfordítja a tekintetét, végképp nem tudom mire vélni a dolgot. Nem tudom viszont megkérdezni, mi bántja, mert a következõ pillanatban már mellettem ülve kezdi lefejteni a mellkasomról a ruhám maradékát, rajtam pedig ismét eluralkodik a fájdalom. Amikor felszisszen a látványtól, szeretnék érte nyúlni és végigsimítani az arcán, megnyugtatni, hogy nem lesz semmi baj, de felpattan az ágyról, mielõtt még megmozdíthatnám a kezem.

Az sem érdekli, mikor utána akarok szólni, sietõs léptekkel kimegy a szobából, aztán már csak a víz csobogását hallom a szomszédos fürdõszobából. Egy vízzel teli tállal és egy törölközõvel tér vissza, majd újra mellém ülve kezdi lassan lemosni a vért a karmolásokról és a környékükrõl. Mintha tüzes vassal égetnék a bõrömet minden egyes alkalommal, amikor a víz hozzáér, de közben valamelyest eltereli a figyelmem, hogy Rhage felõl az érzelmeknek olyan erõteljes és kaotikus keveréke árad, hogy szinte belefájdul a fejem.

Összerándulok és felnyögök a fájdalomtól, mikor a vágásokba is csorgat a vízbõl, de aztán rögtön érzek egy kis megkönnyebbülést, mikor a szabad kezével leheletfinoman simogatni kezdi az oldalamat.

- Nem lesz semmi baj Aiden – mormolja, a hangja és az óvatos cirógatás megnyugtat, de még mindig aggaszt a szûnni nem akaró bûntudata.

- Rhage, nézz rám, kérlek... – suttogom erõtlenül, de megrázza a fejét és újra kimegy a szobából.

Miért nem néz rám? És miért okolja magát? Próbálok nem kétségbe esni, de amikor visszatér a gyógykenõccsel és a kötszerekkel, ismét eltereli a figyelmem a fájdalom. Látom, mennyire óvatosan keni be a karmolásokat, mégis minden egyes alkalommal összerándulok, amikor a sebekhez ér.

Tudom, érzem, hogy ahányszor csak meglátja rajtam a fájdalom jeleit, fokozódik a bûntudata, ezért miközben bekötözi a sérülést, próbálok elnyomni minden egyes fájdalmas reakciót. Nem könnyû feladat, fõleg, amikor meg kell emelnie a felsõtestem, de szüntelenül próbálkozom, nem akarom, hogy rosszul érezze magát.

Legközelebb egy pohár vízzel és néhány tablettával tér vissza, majd a fejemet óvatosan megemelve segít, hogy be is tudjam venni õket. Hiába próbálok viszont folyamatosan a szemébe nézni, mindig kerüli a pillantásomat, ami egyszerre bánt, aggaszt és ijeszt meg.

- Rhage, jól vagyok... – préselem ki magamból, próbálván megnyugtatni – ...nem fáj annyira.

- Érzem Aiden. Érzem a fájdalmad, ne próbáld letagadni, tudom. – Ismét el akar menni, de ezúttal sikerül elkapnom a kezét, mielõtt megtehetné.

Lenéz a kezünkre, de nem értem... ettõl most miért fokozódott újra a bûntudata? Annyira szeretném tudni, mi jár a fejében, de ha nem hajlandó rám nézni sem...

Hirtelen erõteljes kopogás zaja hallatszik az ajtó felõl, mire Rhage elrántja a kezét, majd hangos, fenyegetõ morgással közelebb húzódik hozzám, tekintetét az ajtó irányába szegezve. Nem tudom, ki lehet az, de nagyon félek, hogy a falusiak akarnak valamiféle bosszút állni...

- Aiden! – hallok meg egy ismerõs hangot, mire rögtön megnyugszom. – Aiden Amy vagyok!

- Amy, gyere... – kezdeném az újabb kopogásra, de Rhage hangosan felmordulva szakít félbe.

- Nem! Sajnálom Aiden, de nem tudom mit teszek vele ha most bejön. Érzem, hogy az önuralmam abban a percben eltûnik, amint belép. – Látom, milyen mély lélegzetet vesz, kétségbeesve keresem a tekintetét, de... Aztán hirtelen mégis rám néz. – Senki nem jöhet most a közeledbe. Nem tudnám elviselni.

Látom a tekintetében, hogy mennyire komolyan gondolja. Azt hiszem, amíg nem épülök fel, vagy legalábbis nem leszek egy kicsit jobban, Rhage képtelen lesz bárkit is a közelembe engedni.

- Aiden? – kérdezi Amy bizonytalanul az ajtó elõl.

- Amy... most nem jöhetsz be – szólok ki neki, amilyen hangosan csak tudok. – Kérlek menj haza, én jól leszek.

Rhage még közelebb húzódik, de nem ér hozzám, pedig nagy szükségem lenne most arra, hogy érezhessem õt.

- Aiden... minden rendben lesz?

Látom, hogy Amy kérdésére Rhage állkapcsa megfeszül. Nem tudom, hogy a feltételezés dühíti-e, hogy meg tud védeni... vagy valami egészen más.

- Igen... Rhage vigyáz rám – felelem határozottan.

Rhage egyik keze az ágyon támaszkodik, én pedig rögtön kihasználom a pillanatot és a kezéért nyúlok, ujjaimat az övére csúsztatva kezdem lassan simogatni a kézfejét. Éreznie kell, hogy mennyire bízom benne, tudnia kell, hogy õ nem tehet semmirõl...

Amy nem szól és nem is kopog többet, azt hiszem, elment. Rhage viszont még mindig feszült, amit továbbra sem értek. Rápillantok, hogy végre megkérdezhessem tõle mi a baj, hiába érzem magam egyre álmosabbnak és fáradtabbnak, ez sokkal fontosabb annál. De csak most pillantom meg, hogy Rhage vállán is mélyebb, vérzõ árkok húzódnak.

- Rhage... te is vérzel – szólalok meg aggódva.

Csak a vállára pillant, de mintha nem is érdekelné és továbbra sem szól egy szót sem. Megõrjít az aggodalom, de mikor megpróbálok megszólalni, érzem, hogy a szám és nyelvem egyáltalán nem akar engedelmeskedni. Biztosan a gyógyszerek hatása, de így hogyan fogom megtudni, mi a baja... Fõleg, ha még mindig nem néz rám.

- Szeretlek Rhage... – motyogom halkan.

- Pihenj csak Aiden, vigyázok rád.

A rekedten elsuttogott mondat az utolsó, ami megmarad.

***

Mikor felébredek, úgy érzem magam, mint akit elevenen megnyúztak. És kint hagytak a tûzõ napon. Mindenem fáj, rettenetesen fáradt vagyok, ráadásul mindenem csurom víz és még mindig melegem van. Az egyetlen jó dolog az ébredésben az, amikor körülnézve megpillantom Rhage-et.

- Aiden... hogy érzed magad kicsikém? – kérdezi aggódva.

- Fáradt vagyok és melegem van – nyöszörgöm, megpróbálom leküzdeni magamról a takarót, de segít benne, mielõtt még nagyon megfájdulna a mellkasom.

Annyira melegem van, hogy nagyon szomjasnak is érzem magam, ezért iszok pár korty vizet az odakészített pohárból. A mellkasom még mindig rettenetesen fáj, ha lehet most még jobban, mint eddig, ráadásul ott érzõdik a legforróbbnak minden.

- Segítenél a fürdõbe menni? – nézek fel Rhage-re fáradtan.

- Biztos vagy benne? – kérdez vissza bizonytalanul.

- Muszáj – suttogom.

- Rendben... de csak lassan.

Óvatosan ülõ helyzetbe segít, aztán az ágyról is felsegít. Ezúttal nem vesz az ölébe, de azt hiszem, jobb is így... Így is belehasít a fájdalom a mellkasomba némelyik lépésnél, de úgy még jobban fájna, ráadásul most itt van mellettem Rhage, és minden egyes alkalommal, mikor látja rajtam a fájdalom jeleit, egy-egy finom simogatással eltereli a figyelmem és enyhíti a fájdalmaimat.

Gyorsan végzek a mosdóban, de muszáj volt egy kicsit felfrissítenem magam. A csuklóimra is engedtem egy kis hideg vizet, hátha azzal le tudom hûteni a testemet egy kicsit, de nem érzem tõle jobban magam. A falnál támaszkodva eljutok a fürdõszoba ajtajáig, de amint kinyitom, Rhage már ott is van, hogy visszatámogasson az ágyhoz.

Mikor a fejem leér a párnára és a testem végre ismét vízszintesben van és mozdulatlan, megkönnyebbülten felsóhajtok.

- Annyira sajnálom kicsikém! – szólal meg hirtelen Rhage, mire felé kapom a pillantásom. – Figyelnem kellett volna rád, minden az én hibám, mert mással foglalkoztam. – Megragadja és megszorítja a kezem, aztán a tenyerembe temeti az arcát, de mielõtt még megszólalhatnék, megelõz. – Megijesztettelek... soha többé – néz a szemembe. – Nem akarom, hogy azt hidd olyan leszek mint az apád.

- Mint az apám? – suttogom értetlenül. – Mirõl beszélsz, Rhage? Te soha...

- Láttam a félelmet a szemedben, Aiden...

- Nem – vágok közbe és megrázom a fejem. – Attól féltem, hogy a falusiak elítélnek majd, és hogy magadat fogod hibáztatni. – Felemelem azt a kezemet, amelyiket éppen nem szorongatja, hogy végigsimíthassak az arcán. – Hogy hihetted, hogy félnék tõled? Te soha nem lennél olyan, mint az apám, Rhage. Soha!

- De...

- Csss! – fojtom belé újra a szót, most, hogy végre hajlandó rám nézni, egyenesen a szemeibe nézek, hogy lássa, komolyan beszélek. – Eszembe sem jutott volna félni tõled, ösztönösen cselekedtél, engem védelmeztél.

 - Nem – mordul fel keserûen, újra olyan erõvel csap fel a bûntudata, hogy még én is megérzem. – Éppen ez az, hogy nem tudtalak megvédeni... Vigyáznom kellett volna rád, de nem rád figyeltem és ezért... Úgy sajnálom, kicsikém! – dönti a homlokát a kézfejemnek.

- Rhage, nézz rám – kérem halkan, de mikor nem néz fel, a szabad kezemmel végigsimítok a haján. Lassan felemeli a fejét, de belesajdul a szívem a tekintetébõl áradó érzelmekbe. Még mindig magát okolja... – Nincs miért sajnálkoznod, és nem szabad magadat hibáztatnod. Annak a férfinak nem kellett volna gondolkodás nélkül rád támadnia, ha valaki tehet a történtekrõl, az kizárólag õ.

- De nekem rád kellett volna vigyáznom!

- Megmentetted azt a kisfiút a fulladástól – simítom az arcára a tenyerem, de mikor újra ellenkezésre nyitná a száját, nem hagyom, hogy megszólaljon. – Miért támadtad meg azt a férfit, Rhage? – kérdezem szelíden.

- Azért, mert bántott téged – mordul fel, a hangjába most újra düh vegyül.

- Ahogy én is azért ugrottam eléd, mert bántani akart téged – nézek a szemébe komolyan. – Nem azért, mert nem vigyáztál rám. Nem a te hibád.

- Soha többé nem lesz ilyen – rázza meg a fejét. – Nem hagyom, hogy még egyszer bajod essen, kicsikém, megígérem!

- Tudom – mosolyodom el, de aztán újra elkomorulok. – De kérlek, soha többet ne hasonlítgasd magad az apámhoz! Õ egy szörnyeteg, de te... Te a társam vagy, a másik felem, az egész életem. Már az is bántó, hogy egyáltalán felmerült benned, hogy olyannak hinnélek, mint õ.

- Sajnálom – mormolja, és belecsókol az arcát simogató tenyerembe. Újra elmosolyodom, aztán egy kicsit becsukom a szemem, mert ismét kezdem érezni magamon az ólmos fáradtságot. – Aiden?!

- Csak fáradt vagyok – suttogom és megszorítom a kezét.

- Biztos? – kérdezi aggódva, mire lassan bólintok egyet. – Ne hozzak valamit? Nem vagy éhes? Szükséged van valamire?

Lassan kinyitom a szemeimet és fáradtan rámosolygok. Nem szeretem, ha aggódik, mégis jó érzés, hogy félt engem. Tudom, hogy vigyázni fog rám.

- Rád van szükségem – felelem. – Gyere ide mellém, kérlek!

Bizonytalanul és aggódva pillant a kötésre a mellkasomon.

- Kicsikém, nem biztos, hogy...

- Kérlek, Rhage – fogom meg a kezét. – Éreznem kell, hogy itt vagy... Ha hozzám érsz, akkor sokkal kevésbé fáj.

Még egyszer a kötésre pillant, de aztán a szemembe néz, én pedig olyan könyörögve nézek rá, ahogy csak tudok. Vesz egy mély levegõt, de végül bólint, majd a lehetõ legnagyobb óvatossággal mellém fekszik. Az oldalára helyezkedik, az egyik karját kinyújtja, hogy ráfektethessem a fejem, a másikat pedig óvatosan a hasamra helyezi, ujjaival megnyugtatóan simogatva az oldalamat. Ahogy a fejemet oldalra fordítom, pont a vállára tudom simítani az arcom, és elégedetten felsóhajtok.

- Így jó? – kérdezi halkan.

- Tökéletes – suttogom.

Ahol a bõre az enyémhez ér, máris enyhülni érzem a túlzott forróságot és a zsibbasztó fájdalmat, a közelsége, az illata és a simogatás pedig mindennél jobban megnyugtat.

- Nagyon szeretlek, Aiden – mormolja a hajamba, én pedig lehunyt szemekkel elmosolyodom.

- Én is nagyon szeretlek.

- Ígérd meg, hogy rendbe fogsz jönni – szólal meg újra, a hangja kissé rekedten cseng.

- Megígérem – suttogom, mielõtt átadnám magam a fáradtságnak és elaludnék.

***

Amikor legközelebb magamhoz térek, a mellkasom még mindig rettenetesen fáj és azt hiszem a lázam sem ment le teljesen, de a közérzetem már sokkal jobb. Ki sem kell nyitnom a szemem, hogy tudjam, miért, hiszen érzem Rhage-et magam mellett, szinte meg sem mozdult azóta, csak most már a karomat simogatja az egyik kezével.

- Aiden? – áll meg a keze a mozdulatban, mikor megmoccanok a karjaiban.

- Szia – pillantok fel rá mosolyogva.

- Hogy érzed magad? – simít végig az arcomon aggódva.

- Sokkal jobban, mint az elõbb. Segített, hogy mellettem maradtál – bújok a tenyeréhez. – Mennyit aludtam?

- Szerencsére jó sokat, már éjszaka van.

- Te nem aludtál? – nézek rá aggódva, de csak megrázza a fejét. – Rhage...

- Nem tudok. Amíg nem leszel jobban, addig nem – nyom a homlokomra egy gyengéd csókot. – Szükséged van valamire?

- Egy kicsit szomjas vagyok – bólintok.

Óvatosan kibújik mellõlem és felkel az ágyról, de még nem adja oda a poharat, elõször kimegy vele a konyhába, hogy aztán friss, kellemesen hûvös vízzel térjen vissza. Ismét segít inni, én pedig hálásan iszom meg az utolsó cseppig.

- Kérsz még? – kérdezi, de megrázom a fejem. – És enni? Enned kellene valamit.

- Nincs étvágyam – rázom meg a fejem újra. Látom, hogy aggasztja a válaszom, de tényleg nem tudnék enni egy falatot sem. – Neked viszont...

- Nem – vág közbe. – Amíg nem jöttél rendbe, addig egy percre sem hagylak magadra.

- Itt is ehetsz – nézek rá, de csak a fejét ingatja. Gondterhelten felsóhajtok, már amennyire a sérülésem különösebb fájdalom nélkül engedi, aztán lepillantok a mellkasomra. – Ki kellene cserélni a kötést.

Bólint egyet, de látom, hogy összeszorítja az állkapcsát. A legutóbb sem volt fájdalommentes, és azt hiszem, a karmolások látványa is újra fel fogja zaklatni, de muszáj átkötöznünk, már így is majdnem átütött ezen a vér. Ezúttal nem is kell messzire menni, Rhage nem vitte vissza a kötszereket és a kenõcsöt a fürdõszobába, úgyhogy rögtön neki is kezdhetünk.

Elõször fel kell ültetnie, hogy lefejthesse rólam az elõzõ kötést, és bár a procedúra újra fokozni kezdi a lüktetõ fájdalmat, próbálom tartani magam a kedvéért. Amikor óvatosan visszaenged az ágyra, így kicsit jobb lesz, de aztán következnek a gézlapok... A vér és a kenõcs miatt egy kicsit bele is ragadtak a sebekbe, ezért mindegyik eltávolítása különösen fáj, de mindketten tudjuk, hogy muszáj. Szinte hallom, hogyan csikorgatja a fogát minden egyes alkalommal, amikor összerándulok vagy felnyögök a fájdalomtól, de hiába próbálom elkendõzni a fájdalmamat, ezúttal nem sikerül.

Mire minden gézlap lekerült a karmolásokról, újra a régi mértékben érzem a fájdalmat és a szemeim is könnyesek, Rhage felõl pedig ismét olyan mértékben sugárzik a bûntudat és a düh, hogy még én is megérzem. Még mindig magát okolja... Vagy talán csak azért haragszik magára, mert õ cseréli a kötést, és ezzel fájdalmat okoz nekem.

- Milyenek? – kérdezem halkan, mikor szemügyre veszi a sérülést.

- Nagyon piros a környékük és ez nem tetszik – morogja aggódva.

- Biztosan a láz is amiatt van – sóhajtok egy aprót.

Ezek szerint a kenõcs nem elég rájuk. Gyógyfüvekre lenne szükségem, de valószínûtlen, hogy én innen bárhova is mehetnék, Rhage pedig nem fog magamra hagyni és a közelembe sem engedne senkit... Úgyhogy marad a krém, és bíznunk kell benne, hogy megfelelõ mennyiségben ez is elindítja a gyógyulást.

A gézlapok eltávolítása után különösen érzékenyek maradtak a sebek, ezért hiába keni rájuk a kenõcsöt a lehetõ legóvatosabban, szinte hozzájuk sem érve, iszonyú kínokat kell mindenáron elfojtanom magamban, amennyire csak képes vagyok rá. Aztán jönnek az újabb gézlapok és a bekötözés, és mire a friss kötéssel visszafektet az ágyra, már úgy érzem, egy csepp erõm sem maradt.

- Jól vagy? – simítja hátra a hajam gyengéden, a hangja rekedt és még mindig aggódó.

- Most nem annyira – suttogom és megpróbálkozom egy erõtlen mosollyal –, de majd jól leszek.

- Hozok fájdalomcsillapítót – áll fel újra.

Néhány tablettával és egy újabb pohár vízzel tér vissza, én pedig mindet beveszem, aztán megiszom az egész pohár vizet is. Még mindig nagyon jól esik a hûvöse. Rhage aggódó arccal simítja a tenyerét a homlokomra, aztán egy percre megint kimegy, hogy egy tállal és egy ronggyal a kezében jöjjön vissza. Leteszi a tálat a földre az ágy mellé, belemeríti a rongyot, aztán óvatosan a homlokomra teszi, én pedig megkönnyebbülten felsóhajtok a hûvös érzéstõl.

- Megint felment a lázad...

- Majd a gyógyszerek segítenek – fogom meg a kezét. – Gyere vissza, kérlek!

- Aiden...

- Kérlek – suttogom könyörögve nézve rá.

Összeszorítja az állkapcsát, de ismételten rábólint. A tálat is a közelbe teszi és úgy helyezkedik, hogy elérhesse késõbb is, ha ki akarja cserélni a borogatást a homlokomon. Amikor végre ismét közel van hozzám és a bõrünk is a lehetõ legtöbb helyen érintkezik, máris kezdem jobban érezni magam.

- Aludj csak tovább, kicsikém – mormolja megnyugtatóan. – Itt maradok és vigyázok rád.

- Tudom – suttogom lehunyt szemekkel, mosolyogva.

***

Furcsa zaj riaszt fel, de szükségem van néhány másodpercre, hogy rájöjjek: kopogást hallok a bejárati ajtó felõl. Nem marad el Rhage hangos morgása sem, mire én magamhoz térek, õ már sokkal közelebb simult az oldalamhoz, az eleinte a hasamon nyugvó keze pedig most erõsebben fogja a csípõmet, de még így sem okoz fájdalmat egyáltalán.

Az ablakon keresztül világosság ömlik a szobába, amibõl tudom, hogy már reggel vagy délelõtt lehet, viszont nem érzek illatokat, így azt nem tudom, ki áll az ajtó elõtt... Bár Rhage morgása most nem annyira agresszív, tehát lehet, hogy ismerjük, csak még mindig nem lenne képes senkit a közelembe engedni.

- Aiden? Rhage? – Ezúttal James hangja hallatszik az ajtón keresztül. – Hoztam nektek ennivalót, Amy most fõzte... és küldött néhány gyógynövényt is Aiden sérülésére.

- Nagyon köszönjük, James – szólok vissza neki, a hangom egy kicsit erõsebb, mint legutóbb volt.

- Itt hagyok mindent az ajtó elõtt – teszi még hozzá, és bár azt hiszem, hogy ezután el fog menni, nem hallom a távolodó léptek zaját, és Rhage sem nyugszik meg mellettem. – Remélem, jól vagytok – szólal meg néhány percnyi csend után bizonytalanul. – Csak szeretném, ha tudnátok, hogy mi nem nézünk rátok másképpen. Egyikõtökre sem.

Felpillantok Rhage-re, aki egy kicsit mintha megkönnyebbült volna, és mivel lassan alábbhagy a morgása is, azt hiszem, James elment. Rhage is rám pillant, én pedig rámosolygok.

- Hogy érzed magad, kicsikém? – simítja meg ujjaival az oldalam gyengéden.

- Egy kicsit jobban – simítom a válla bõréhez az arcomat. – Azt hitted, hogy Amyék haragszanak rád?

- Féltem, hogy más lettem a szemükben – feleli halkan.

Újra elmosolyodom és végigsimítok az engem ölelõ karján. – Akkor most már megnyugodhatsz.

- Legalábbis emiatt – morogja, vetve egy pillantást a mellkasom irányába. – Behozom, amiket Amy küldött, jó?

- Persze – bólintok. – A gyógynövényeket majd hozd ide, kérlek!

Olyan gyorsan megy ki és hozza be a dolgokat, hogy alig néhány percre hagy magamra. Amikor újra visszajön a szobába, a kezében egy nagyobb tálat hoz, de amikor megpróbálnék felülni, finoman a vállamra teszi a kezét, hogy visszatartson.

- Majd én mutatom õket – közli határozottan, és letelepszik az ágy szélére, elõször az egész tálat egy kicsit megdöntve, hogy megnézhessem a tartalmát.

- Ó, ez nagyszerû – mosolyodom el boldogan. – Van, amit a sebekre tehetünk, a többibõl pedig gyógyteát lehet készíteni. Ez biztosan segíteni fog, hogy teljesen levigyük a lázamat.

A szavaimra végre az õ arcán is enyhül egy kissé a feszültség, és mintha még egy halvány mosoly nyomát is felfedezném a szája sarkában.

- Csak mondd, melyikkel mit kell tennem, és én mindent megcsinálok.

Közösen szétválogatjuk a leveleket és virágokat, Rhage mindig felmutat egyet, én pedig mondom, hogy abból teát lehet-e fõzni, vagy a sérülésre kell. Azután részletesen elmagyarázom neki, melyiket hogyan kell felhasználni a teához, illetve melyik növényt hogyan kell majd a sebekre alkalmazni.

Ezután elõször azonban az ételre koncentrálunk. Mindenáron meg akarom gyõzni, hogy egyen végre, de azt mondja, csak akkor hajlandó rá, ha én is eszem vele együtt. Úgy érzem, néhány falatot mindenképpen le tudnék erõltetni a torkomon, ezért belemegyek... tudom, hogy másképpen tényleg nem lenne hajlandó enni. Amy nagyon finom húslevest fõzött, ami azért is jó, mert jól esik a kellemes melege, ráadásul fõleg folyadék, így tényleg nem nehéz ennem belõle. Azt hiszem, a szilárd étellel még lettek volna problémák, de ezzel egyáltalán nincs. Az is jól esik, ahogy Rhage gondoskodik rólam, nagyon óvatosan felültetett és jó néhány párnát a hátam mögé tett, így teljesen alátámasztva, hogy ne kelljen megerõltetnem magam, de enni is tudjak... bár jóformán õ etet meg engem így is. Mégis az tölt el a legnagyobb örömmel, hogy õ is eszik végre.

Evés után az útmutatásaim alapján elkészít egy jókora bögre gyógyteát, és amíg az ihatóbb hõmérsékletre hûl az éjjeliszekrényen, következik a pillanat, amit egyikünk sem várt: el kell távolítani a kötést. Tudom, hogy most sem lesz jobb semmivel, de jót tesz a sebnek is, ha egy kicsit szellõzik, fõleg, ha mindezt gyógynövények alatt teszi.

A kötés eltávolítása még mindig pokolian fáj, de a gézlapok levételénél nincs szörnyûbb kín. Hiába állt már el a vérzés, még így is beleragadnak a sebekbe, és mindig olyan érzés az eltávolításuk, mintha a bõrömet tépnék le.

- Még mindig nagyon nem tetszenek – szólal meg Rhage aggódva.

- A gyógynövények segíteni fognak, hidd el – mosolygok rá bátorítóan, még ha kicsit erõtlenre is sikerül a fájdalom miatt.

- Nagyon remélem... – mondja halkan.

Ismét követi az utasításaimat, az egyik vastag szárú növénynek lemetszi a tetejét, és a benne lévõ kissé ragacsosnak, nyúlósnak tûnõ átlátszó folyadékot óvatosan a sebekre juttatja. Ennek a növénynek gyulladáscsökkentõ a váladéka, szóval biztosan hatásos lesz és segíteni fog. Hagyjuk, hogy egy kicsit beigya a bõröm, aztán két jókora levél jön. Egy kicsit meg kell õket préselni, hogy a bennük lévõ nedvek elõjöjjenek, aztán egyszerûen csak a sérülésre kell simítani õket és rajtuk hagyni.

Rhage még belém diktálja a teát is az utolsó cseppig, aztán a kérésemre újra mellém fekszik. A párnák még mindig alattunk vannak, így nem kell vízszintesben lennünk, mégis nagyon kényelmes és nem fáj a mellkasom sem. Hamar érzem a gyógytea hatását, gyorsabban nyom el még a gyógyszereknél is, és Rhage gyengéd simogatása az oldalamon is segít, hogy ismét álomba merüljek. Kezdem úgy érezni, hogy túl sokat alszom, de mire végiggondolhatnám, már el is nyom az álom.

***

Amikor kinyitom a szemeimet, az elsõ dolog, amit érzek, hogy a monoton fájdalomtól eltekintve... jól érzem magam. Igen, fájnak a karmolások, de egyébként nem érzem magam gyengének, erõtlennek és fáradtnak. Mocorogni kezdek, mire a még mindig mellettem fekvõ Rhage végigsimít a hajamon, majd bele is csókol.

Felnézek és rámosolygok. – Sokkal jobban érzem magam.

- Éreztem, hogy lement a lázad, amíg aludtál – simítja meg az arcomat is, a szája sarkában végre egy valódi mosoly jelenik meg.

- Mondtam, hogy segíteni fognak a gyógynövények – simítom bele a tenyerébe az arcomat.

- Örülök, hogy jobban vagy, kicsikém – suttogja.

Közelebb hajol és leheletfinoman megcsókol, én pedig lehunyom a szemem az érzésre. Mintha évekkel ezelõtt csókolt volna meg utoljára, és csak most érzem, mennyire hiányzott. Halvány mosollyal megismétli a csókot, de aztán elhúzódik és egy finom mozdulattal visszahúzza a fejem a vállára. Nem ellenkezek, mert úgysem hagyná, és amúgy is... ez is tökéletes érzés.

Néhány percig csendben fekszünk, de engem egyre jobban kezd zavarni, hogy ismét feszültséget érzek meg felõle sugározni. A kezdeti megkönnyebbülés, hogy jobban vagyok, már átadta a helyét valami másnak, de fogalmam sincs, miért aggódhat ennyire.

- Mi a baj, Rhage? – szólalok meg halkan.

- Nincs semmi baj, kicsikém, csak pihenj!

Tudom, hogy nem mond igazat, csak kímélni akar, ezért az arca felé fordítom a tekintetem.

- Érzem, hogy feszült vagy. Mi miatt aggódsz?

Néhány másodpercig nem válaszol, de végül felsóhajt.

- Holnap telihold.

Hirtelen úgy érzem magam, mint akit fejbe vágtak. Hogy is mehetett ki a fejembõl?! Nem tudom, hogy a láz miatt voltam-e képtelen gondolkozni, vagy egyszerûen csak a történtek miatt feledkeztem-e meg teljesen mindenrõl, ami miatt elõtte aggódtunk... Egykettõre visszajön az a rossz érzés, ami a különös támadások megszûnte óta mindkettõnket kínzott és valamiért képtelen vagyok kiverni a fejembõl egy úgy rossz elõérzetet. Annak az elõérzetnek pedig köze van a farkasokhoz, Rhage-hez és a teliholdhoz egyszerre... Rossz értelemben. Nagyon rossz értelemben.

- Nem akarom, hogy elmenj – szólalok meg, mielõtt meggondolhatnám magam. – Tudom, hogy vadásznod kell, de...

- Nem megyek sehová, Aiden – néz rám. – Amíg nem épülsz fel, egyetlen másodpercre sem lennének képes magadra hagyni, a vadállat sem engedné, tudom.

Értetlenül nézek rá, ha ezt már elõre eldöntötte, akkor mi miatt aggódik, miért ilyen feszült?

- Valami mást is érzel?

- Még mindig úgy érzem, hogy valami közeledik, de nem tudom, hogy mi az – feleli komoran.

- De valami köze lehet a teliholdhoz, ugye? – kérdezem halkan.

- Attól félek, hogy igen – bólint, a feszültsége egy pillanatra felerõsödik. – Azt viszont biztosan tudom, hogy nem foglak magadra hagyni, bármi történjék is. Megígérem.

- Köszönöm – suttogom, egy kicsit közelebb vackolva magam hozzá.

Az õ ölelése is erõsödik egy kicsit körülöttem. Most egy kicsit háttérbe is szorult a sérülésem okozta fájdalom... Átvette a helyét az aggodalom. Félek tõle, hogy tényleg valami nagyon rossz fog történni.

Nagyon elmosódott az egész és még abban sem vagyok biztos, hogy van-e értelme annak amit mondok vagy csak a képzeletem szüleménye az egész, de semmit nem akarok eltitkolni Aiden elõl. Az az álom legalább olyan valóságosnak tûnt mint a többi, azokról az ismeretlen párducokról, mégsem tudok teljesen visszaemlékezni. Mintha lenne valami ami nem engedi, egy fal amit nem tudok áttörni pusztán az akaratommal és ez nagyon bosszantó.

- Rhage...

- Mi a baj? – kérdezem mikor ránézek. Az arca fal fehér, mint aki kísértetett látott. – Aiden? Tudod, mi történt velem?

- Azt hiszem – suttogja tompa hangon – Nagyon régen történt, még amikor a falkával éltem, de jól emlékszem rá, mert rettenetes volt... – megborzong, ezért nyugtatón simogatni kezdem a haját és magamhoz szorítom, közben viszont feszülten hallgatok az egyre baljósabb történtet. - Senki nem tudta hogyan, valószínûleg az erdõbõl kerülhetett elõ, de betévedt a házak közé egy vérfarkas... pontosan olyan állapotban, mint ahogy te most leírtad. Senki nem tudta mi baja és nem tudtunk idõben reagálni...

- Megtámadott valakit? – ha tényleg megtörtént az az éjszaka…

- Egy várandós asszonyt – válaszolja elcsukló hangon, visszafojtva a könnyeit – A társa nagyon közel volt hozzájuk és azonnal rávetette magát, aztán persze még többen a segítségére siettek, de... A nõt már nem lehetett megmenteni és a társát is megharapta...

Elhallgat, de már tudom mit akart ezzel mondani. - Ugyanaz történt vele, mint velem?

- Azt hiszem – néz fel rám kétségbeesetten – Tudtuk, hogy már nem marad sokáig velünk, hiszen elveszítette a társát és a gyermekét is, de õ még aznap éjjel eltûnt és senki nem látta többé. Szörnyû üvöltéseket hallottunk, de mind azt hittük, csak a lelki fájdalom kínozza... Most már tudom, hogy nem. Szerintem ugyanazon kellett keresztül mennie, mint neked.

Remegõ ujjaival az arcomra simít, mintha csak ezzel akarná elûzni a képeket. Hálás vagyok a gyengédségért, de abból semmire nem emlékszem. Abból nem ami a harapás után történt.

Talán éppen azért nem tudok visszaemlékezni. A tudatom elutasítja a szörnyû emlékeket, mert lehet hogy túlságosan fájdalmas lenne.

Lehet, hogy örülnöm kellene annak, hogy mindent elfelejtettem?

Aiden olyan elgyötörten néz rám és a kötelékünkön keresztül is érzem azt a mély fájdalmat ami szinte fojtogatja.

- Ne gondolj rá, kicsikém – húzom közelebb és a homlokára csókolok. Nem akarom, hogy emiatt gyötörje magát, nincs értelme. – Sikerült valamit kiderítenetek a farkasról? – kérdezem inkább, de a simogatást nem hagyom abba. Engem is és õt is megnyugtatja.

- Csak nagyon keveset. A királyunk mindenképpen többet akart tudni, hogy még egy ilyen ne fordulhasson elõ, de végül csak annyit tudott kideríteni, hogy a vérfarkas veszett volt.

- Veszett?

Mint egy… állat? Lehetséges ez?

- Igen, ezt mondják. Állítólag, ha emberhúst esznek, ténylegesen vadállatok lesznek. Talán ha tudtuk volna azoknak az üvöltéseknek a valódi okát, még többet ki tudtunk volna deríteni...

Errõl még nem hallottam. Vagyis… most nem emlékszem rá, hogy hallottam volna.

- Biztosan megváltoztatja valahogy a harapásukat – gondolkodom hangosan. Végül is a veszett állatok harapása is fertõzõ. De akkor… most az enyém is az?

- Hogy ránk is hatással legyen? – kérdezi Aiden.

Valószínûleg. - Ez megmagyarázná, miért nem tudok átváltozni. Ha megfertõzött...

- A párducod és egy farkas egy testben összeférhetetlen – suttogja rémülten – Ó, istenem, Rhage...

A kétségbeesése hullámokban árad keresztül a kötelékünkön, de nem kell éreznem ahhoz, hogy lássam mennyire megijesztik ezek a tények. Engem is megdöbbent, hogy ez lehetséges lehet, hiszen nem érzem magamban a kettõséget. Egyetlen állat ösztöneit és vágyait érzékelem, a karmaimon kívül pedig semmilyen változást nem tudnék mondani. Még a teliholdas éjszakákon is egy ösztönt érzek mintha a farkas és a párduc összeolvadt volt, de annyira nem, hogy alakot is tudjak váltani. Szerintem nem is leszek rá képes többé.

- Aiden, nézz rám! – felemelem a fejét mielõtt még összeesne szegény a rémülettõl – Nem lesz semmi baj – mondom határozottan – Ezerszer kibírtam már és ez így is fog maradni.

Míg õ itt van nekem, addig semmitõl sem félek. A fájdalmat ki lehet bírni, de az életet nélküle nem.

- Én csak... annyira félek.

- Már így is többet tudunk, mint eddig – gyengéden hátrasimítom a haját a szép arcából – Semmi baj nem lesz, ígérem, csak kérlek ne sírj...

Letörlöm a kigördülõ cseppeket és hagyom hogy szorosan hozzám bújjon, kapaszkodjon belém ahogy jól esik és elhiggye, hogy minden rendben lesz. Más lehetõséget pedig nem fogadok el.

- Belehalnék, ha történne veled valami – dünnyögi a fülem mellett mire még jobban magamhoz szorítom a testét és addig el sem engedem míg abba nem marad a remegése. Mikor már úgy érzem megnyugodott legalább egy kicsit, eltolom annyira, hogy a szemébe nézhessek.

- A szavamat adom, hogy semmi ilyesmi nem lesz. Ugye hiszel nekem?

A kezeim közé fogom az arcán és nem eresztem a tekintetét. Nagyot nyelve bólint, az arcát a tenyerembe simítja és újra hozzám bújik, én pedig örömmel vonom a mellkasomhoz. Megnyugtat a szívverésének ritmusa.

- Nagyon szeretlek.

- Én is szeretlek, kicsikém – válaszolom miközben a nyakához hajolva lágy csókot nyomok a jelemre, amivel végleg a sajátomnak nyilvánítottam.

Tetszik, hogy ilyen érzékeny lett, így minden alkalommal mikor hozzáérek, õ is érzi ugyanazt a bizsergést, mint én.

A földön még mindig ott vannak az üvegszilánkok, amiket fel kellene takarítani nehogy valamelyikünk belelépjen, de egyszerûen nem akarom elengedni Aident-t. Nem is tudom meddig ülnénk itt egymásba kapaszkodva, ha pár perccel késõbb nem hallok kopogást az ajtón.

A morgás ösztönösen tör fel a torkomból már csak a betolakodó lehetõségétõl is. A fekete kõdarab a padlón éles emlékeztetõ arra mi történhetett volna, ha egy kicsit késõbb lépek be a szobába. Aiden veszélybe kerülhet. Mikor feláll, hogy ajtót nyisson nem engedem elõre. Szavak nélkül is megérti mit akarok, mert csak megfogja a kezem és hagyja, hogy én nyissam ki miután újra kopogtak.

Az ajtó elõtt Amy és James áll, mögöttük két másik idegen, akiket a párducom rögtön betolakodónak lát és belülrõl morog rájuk, még ha kívül ennek semmi látszatja nincs is.

- Ó, hála az égnek, hogy jól vagy – hallom Amy hangját, de nem veszem le a tekintetem az idegenekrõl. Ha csak egy lépést is közelebb mennek hozzá én… – Aiden...?

- Itt vagyok – lép ki mögülem pedig szívesen visszatolnám oda ahol volt.

Még az is felborzolja az idegeimet, hogy ismeretlenek közelében van egy olyan helyen, ahol minket – pontosabban engem – próbálnak eltávolítani.

Amy sóhajtva végigmér minket, mintha csak azt próbálná kideríteni nincs-e valami bajunk, a kérdése pedig igazolja is – Ugye egyikõtöknek sem esett semmi baja?

Vagyis már tud róla.

Elõrelép az idegen nõ, de nem érzek felõle fenyegetést. Ahogy jobban megnézem feleszmélek arra amit látok: az arca könnyes, egyáltalán nem ártó szándékkal van itt, ezt tisztán érzem. A védelmezõ ösztön azonban olyan erõsen a felszínre került, hogy muszáj elõbb megnyugtatnom a párducom és csak azután viselkedhetek ember módjára.

- Annyira sajnáljuk! – zokog a fiatal nõ – Esküszöm, fogalmunk sem volt róla, hogy Joshua mire készül! A barátai teletömték a fejét mindenféle képtelenséggel... Kérlek, ne haragudjatok ránk!

Aiden keze után kap, a hirtelen mozdulattól felmordulva azonnal elé lépek mielõtt megérinthetné. Küzdök a késztetés ellen, hogy kilökdössem õket az ajtón és csak kettesben legyünk, hogy senki más ne érhessen hozzá és csak nagyon nehezen tudok felülkerekedni a késztetésen.

- Semmi baj, Rhage – simít a karomra, majd az ajkait is megérzem a bõrömön és a kellemes bizsergés elárasztja a feszült izmaim.

Képes még ennyivel is megnyugtatni, bár továbbra is éberen figyelek, fõleg mikor megkerül és az idegenek elé lép.

- Gyertek beljebb! – mosolyog kedvesen, majd beengedi a többieket.

James elõre megy a párral, míg én lemaradok Aiden-nel és Amy-vel, akkor egy pillanat múlva észreveszi a múlt éjszaka bizonyítékát. Aiden nyakára szegezi a tekintetét, ami még kilátszik az ingje alól és vidáman elmosolyodik.

- Gratulálok – kacsint ránk, mire Aiden elpirulva süti le a szemeit én pedig büszkén karolom magamhoz õt, hogy Amy is tudja: elégedettebb nem is lehetnék.

Mikor kettesben maradunk felém fordul. – Hallgassuk meg õket, jó?

Tudom, hogy nem akarják bántani és azt is, hogy nem zárhatom be egy kalitkába és nem erõltethetek rá semmit. Ezt nem is akarom, de még dolgoznunk kell a határokon, mert jelenleg a párducom nem nagyon akar osztozni a figyelmén, még pár percre sem.

Végül egy bólintással beleegyezem mire egy édes mosoly jelenik meg az ajkain, mielõtt megcsókolna. Az íze finom és csábító, még akkor is érzem a számon mikor csatlakozunk a többiekhez a konyhában.

Ezt-azt kipakolnak az asztalra, Aiden leül az egyik székre, én viszont inkább mögé állok és a vállára simítom a kezeim. Jobban érzem magam, ha szem elõtt van a két ismeretlen.

- Szeretnénk bocsánatot kérni – kezdi a fiatal nõ halk, bûnbánó hangon – Joshua a fiunk és õ... õ tette azt a szörnyûséget. Bevallotta, hogy bedobott egy követ az ablakon.

A kõ említésére megrándulnak a karjaim és megszorítom Aiden vállát, aki azonnal nyugtatón a kezemre simít. Majdnem eltalálták…

– És miért csinálta ezt?

- Elõször is szeretném, ha tudnátok, hogy mi kezdettõl fogva a mi oldalatokon állunk – rám pillant, de nem mondok semmit – Régóta ismerjük Amyt és Jamest és ha õk azt mondják, hogy ártatlan vagy, akkor mi hiszünk nekik.

- Köszönöm – válaszolom semleges hangon, de csakis Aiden miatt.

Az hogy a mi oldalunkon állnak és nem tartanak gyilkosnak, még nem jelenti azt, hogy rögtön meg is bízom bennük.

- Joshnak két legjobb barátja van... volt. Az egyikük egy alakváltó család fia, a másik pedig... nemrég meghalt.

Összenézünk Aiden-nel, ezek szerit ismerte azt a fiút és ezért…

Nem mondanám, hogy csökkent a haragom, de megértem miért tette. Megértem, de egyenlõre még nem bocsátom meg.

- A másik fiú családja viszont ellenetek van – szólal meg most elõször a férfi is – Attól félünk, butaságokat hitettek el vele és ezért...

- Nem haragszunk rátok – nyúl át Aiden az asztalon és a nõ kezére fonja az ujjait. A párducnak nem tetszik, hogy hozzáér, ki akarja sajátítani, de nem teszek semmit. – Szerencsére senki nem sérült meg, de fontos, hogy megértessétek a fiatokkal, hogy Rhage ártatlan, hogy többé ne történhessen ilyen.

- Hajlandó vagyok elfelejteni a dolgot, ha megesküszik, hogy többé nem sodorja veszélybe Aident – szólok közbe, mert nem vagyok benne biztos, hogy a következõ ilyen alkalommal csak úgy elfuthat majd elõlem.

- Mindenképpen beszélni fogunk vele – bólint egyetértõn – És a többiekkel is folyamatosan próbálunk beszélni, akik még hisznek a vádakban. Ez a vádaskodás nem megoldás, és attól félünk, hamarosan új életekbe kerülhet.

- Sajnos ez nem lehetetlen. Ujjal mutogatás helyett a falunak össze kéne fognia, és közösen kiderítenie, mi állhat ezeknek a szörnyûségeknek a hátterében.

- Rajta vagyunk az ügyön – mosolyog ránk James, amit nem egészen értek, mert még nem hallottam errõl, de talán késõbb majd megkérdezem.

- Rhage minden egyes alkalommal velem volt – jelenti ki Aiden komolyan – Akár az életemre is megesküszöm mindenkinek egyesével, ha máshogy nem akarják elhinni.

- Remélhetõleg erre nem lesz szükség – sóhajt fel Amy.

Miután megitták a teát James megnézi a betört ablakot, amit ki tud majd javítani. Aiden-t Amy-vel és a másik nõvel hagyom bár a lábam folyton hozzá vinne. Most hogy a kötelékünk ilyen friss és erõs, még az is nehéz, hogy ne tartsam állandóan a karjaimba és ne gondoljak a testére. Állandóan meg akarom érinteni, felkapni és elvinni a többiek közelébõl, hogy csak vele foglalkozhassam.

Vacsorára mindenki itt marad ami szokatlan, mert eddig mindig csak ketten voltunk. Az emberek feszülté tesznek, hirtelen túl soknak tûnnek, talán mert nem vagyok hozzájuk szokva, de nem igazán tudok ellazulni a közelükben. Mielõtt a pár hazamegy még megígérik, hogy a fiuk személyesen fog bocsánatot kérni miután letöltötte a büntetését. Részemrõl rendben és nagyon remélem, hogy nem lesz még egy ilyen eset…

***

A következõ napot együtt töltjük és csak egymással foglalkozunk. El tudnám viselni, ha az év minden napja így telne, ha nem kéne foglalkozni a kinti világgal.

Amy néhány szó erejéig felbukkan és elmeséli, hogy már sokkal több embert sikerült meggyõzniük arról, hogy semmi közöm a támadásokhoz és szerinte már nem is kellene a házban bujkálni, nyugodtan kimehetünk.

Másnap ki is próbáljuk a dolgot, elsétálunk a folyóig és egyetlen lélek sem köt belénk. Nem jönnek a közelünkbe, de ez addig nem érdekel míg békén hagynak minket. Észrevettem, hogy a párducok nem ártják magukat a dolgok menetébe. Õk azért meg tudnák védeni magukat a farkas támadással szemben, ezért kevesebb is rá az esély hogy közülük essen valaki áldozatul. Az ellenkezõje sokkal rosszabb lenne, mert az ösztön mindenáron bosszúért kiáltana és az nem egy darab kõ lenne az ablakon.

A napokban többször kisétálunk, Aiden láthatóan élvezi a természetet és szeret bámészkodni. Én pedig az õ mosolygós arcát szeretem nézni közben. Annyira gyönyörû mikor boldogan mosolyog, hogy alig tudom levenni róla a szemem.

Szerencsére nincs újabb áldozat, vagy támadás. Igaz, hogy az emberek jóval óvatosabbak most, mint azelõtt, de senki sem látott egyetlen farkast sem, vagy széttépett állattetemet az erdõben, így mindenki fellélegzett kicsit, szerintem túlságosan is hamar. Nem lettek óvatlanok, de minden túl gyorsan történt… gyanús, hogy ilyen hirtelen minden veszély eltûnt és ezt Aiden is ugyanígy érzi. Egyik este el is meséli, hogy szerinte valami készül.

Én a telihold miatt aggódom, mert már csak három nap van odáig. Nem is magam miatt… talán csak egy kicsit, hanem inkább a vadállatok viselkedésétõl tartok. Mert az erdõben élõ farkasokban is megvan egy ösztönös reakció a teliholdra, méghozzá az, hogy akkor éjjel az egész falka vadászik. Csak remélni tudom, hogy elég lesz az erdõben szerezhetõ zsákmány, de a baljós elõérzet csak nem akar megszûnni…

Egy naposabb idõt kiválasztunk arra, hogy levigyük a mosnivalót is a folyóhoz. Egy olyan részre megyünk, ahol könnyedén le lehet ülni a part mellé és kristálytiszta a víz.

Segíteni akarok neki, hogy ne egyedül csinálja, de mosolyogva elutasítja, mondván hogy nem olyan sok ez mint amilyennek tûnik. Addig is mellé ülök a fûbe, az esõ már eléggé felszáradt így nem leszünk sárosak. Akármeddig elnézném Aiden-t, ahogy a napfény simogatja az arcát és csillog a gyönyörû haján. Eddig fel sem tûnt milyen érzéki látvány a csuklójáról felcsúszó köpenye, mikor elõvillan a sápadt bõre… a látvány minden alkalommal szinte megbabonáz és arra késztet, hogy hozzáérjek és megsimogassam. Pár percre el is feledteti az aggodalmaim és csak rá tudok gondolni, ez azonban tényleg csak egy pillanat.

Valami készül és egyre biztosabb vagyok benne ahogy telnek a napok. A rossz elõérzet úgy beleivódott az érzékeimbe, hogy gyakran akkor is a hátam mögé pillatok, ha egy egeret érzek elszaladni. Mintha a közelben lenne valami, ami felborzolja a párducom szõrét. Érzi, hogy közeledik, de nem lehet látni is ez borzasztóan idegesít. Ha nem aggódnék annyira Aiden biztonsága miatt már rég körülnéztem volna a hegyekben, hogy utánajárjak a farkas támadásoknak, de nem akarom õt egyedül hagyni, magammal vinni egy veszélyes helyre pedig fõleg nem.

Megrándulok mikor valami hideget érzek az oldalamon, a gondolataimból feleszmélve pillantok oldalra. Aiden játékos mosollyal kuncog, a keze még mindig belelóg a folyó vizébe amivel az imént fröcskölt le.

Lefröcskölt?... és most menekülne. Hátrafelé araszol a fûben, de elkapom az én kis prédámat és magamhoz rántom, majd egy könnyed mozdulattan a puha fûre fektetem. Megvagy.

Boldogan, gondtalanul nevet, a szemei csillognak mint két gyönyörû csillag a derült égbolton. Ez a legszebb látvány a világ összes csodája között.

- Te kis csibész – hajolok közelebb, azon gondolkodva, hogy vajon megérdemelne-e egy kis büntetést.

- Valahogy el kellett tüntetnem azt a mogorva arckifejezést – mosolyog rám mire én is nevetni kezdek, nem tudok komor maradni ha ilyen boldoggá tesz.

Élvezem a simogatását, örülök hogy már sokkal bátrabb és anélkül ér hozzám, hogy zavarba jönne, vagy érdekelné, hogy ki láthatja meg.

Gyengéden viszonzom a csókját, kizárva minden mást rajta kívül. Engedem, hogy a párducom is feltöltekezzen a párja odaadásával és megnyugodjon. Aiden illatát semmi más nem képes elnyomni, finomabb és csábítóbb, mint bármelyik vadvirág, ami körülöttünk nyílik. Soha nem leszek képes betelni vele, mindig többet és többet akarok belõle. Mindenét…

- Szeretlek – suttogom az ajkaira miközben végigsimítok a nyakán hagyott jelemen. Elmosolyodom mikor borzongva felsóhajt, ezért meg is csókolom az érzékeny részt.

– Én is szeretlek.

Megcsókolom az arca mindkét felét, majd újra az ajkaihoz hajolok, de mielõtt összeérne a szánk egy éles gyereksikoly szakítja szét a meghitt pillanatot mire azonnal éberré válva pásztázom a környéket.

Még éppen meglátom a vízbe merülõ apró kezet mikor elhal a sikoly és nem is tétovázok azzal hogy átgondoljam, felpattanok Aiden-rõl és a vízbe vetem magam. A folyó lassú sodrású nem kell attól tartanom, hogy elsodor, de a gyerek nem tud úszni. Lemerülök és rögtön meg is pillantom ahogy a sodrás felém hozza bár próbál belekapaszkodni egy a meder aljából kiálló kõbe. Két hosszú karcsapással odaúszom és átkarolom, majd a homokos aljtól elrugaszkodva a felszínre lököm magunkat.

A kisfiú köhögni kezd, szerencsére még idejében megtaláltam és így nem lett nagyobb baja az ijedtségen kívül. A parton Aiden lepedõkkel a kezében várakozik, de a gyerek nem akar elengedni.

Furcsa érzés, hogy ennyire ragaszkodik hozzám egy ismeretlen, de biztos csak a rémület miatt, ezért nem is próbálok szabadulni. Elveszem a takarót és rácsavarom a hideg kis testére. A víz alig pár fokos lehetett, az én testem kibírja és most hogy az érzékeimmel is a gyerekre figyelhetek rájövök, hogy õ sem ember. Párduc illata, van és látom is, hogy a pici karmai elõbújtak, biztos a szemei is aranyszínûek lennének, ha nem szorítná össze õket.

- Nyugodj meg, nincs semmi baj. – próbálok valami megnyugtatót mondani – Engedd, hogy a párducod felmelegítsen.

A bõre hideg, annyira megijedt, hogy még felmelegíteni is képtelen magát, ezért a karjait dörzsölgetem, hogy ne vacogjon annyira, mikor közeledõ sebes dübörgésre leszek figyelmes és mikor felpillantok a karmok és agyarak láttán egy pillanat alatt fut át rajtam a gondolat, hogy túl közel van, nincs elég idõm elhajolni és ha el is sikerülne lehet, hogy eltalálja a gyereket, vagy ismét a vízbe zuhan.

- Ne!

Aiden…

Várom a fájdalmat, de éppen mielõtt lecsapna egy halványkék anyag lebben elõttem, majd Aiden fájdalmas sikítás, ahogy a teste oldalra dõl.

A vére illata minden érzékemet elárasztja, az üvöltés mélyrõl a vadállat lelkébõl tör fel belõlem, a düh minden józan gondolatot elsöpör az elõttem álló párduc véres karmait látva, a következõ pillanatban pedig már a nyakába vágom az agyaraim, addig, ameddig a szövet engedi. Mélyrõl feltörõ morgással fogadom a vállamba hasító karmokat, de összezárom a szám és kitépem a benne tartott húst és mielõtt még fölkelhetne a karmaimmal felhasítom a mellkasát, újra és újra lecsapva rá, úgy ahogy õ bántotta azt ami az enyém!

Semmit nem hallok a saját szívverésemen kívül, olyan erõsen dobol a fülembe, az ellenség vére édesnek tûnik a fogaim között, de még mindig nem elég… még életben van. Ki akarom tépni az ujjait, mindegyiket amivel Aiden testéhez ért.

Váratlanul ér a támadás ami hátulról érkezik, éles szúrásokkal fúródnak a derekamba mire felmordulva pördülök meg és megragadom a vékony kart, majd felemelem a kezem, hogy ismét lecsapjak mikor Aiden arcára esik a tekintetem.

Mintha csak kezdene kitisztulni a kép és elúsznának a sötét fellegek meghallom a sikoltozást körülöttem, a fájdalmas nyögéseket… Aiden elcsukló hangját amin a nevemet mondja, újra és újra, de eddig nem is hallotta.

- Rhage… engedd el… ne bántsd…

- Aiden…

Erõtlenül rám mosolyog, de nem értem mire gondolt, míg le nem nézek magam alá. Döbbenten engedem el az apró kezet amit eddig szorítottam. A karmimról csöpög a vér egyenesen a kis testre amit a földre szorítottam.

Hátratántorodom mikor fölfogom, hogy éppen egy kisgyereket készültem…

Aiden-re pillantok, majd magam mögé, ahol az összekaszabolt párduc fekszik, mellette egy nõ, aki a kezét szorítja, de engem bámul… a gyerek akit kihúztam a vízbõl sokkosan ismételgeti azt, hogy „Apa”…

- Rhage… Rhage, gyere ide.

Bántották Aiden-t! Az õ hibájuk! Nem kellett volna hozzá érnie senkinek!

- Rhage… kérlek…

Rápillantok, a mellkasán csupa vér a világos anyag. Egy ugrással mellette termek, de hátrapillantva látom, hogy újabb emberek és néhány párduc tart felénk. Morogva húzódom közelebb Aiden-höz, eltakarva amennyire csak lehet.

Senki nem jön közelebb, a párducok a férfi mellé guggolnak, nem tudom életben van-e, de nem is érdekel. Csak az számít, hogy Aiden jól legyen, de megsérült… megsérült, mert nem figyeltem eléggé, hagytam, hogy egy ismeretlen elvonja a figyelmemet a társamról. Meg kellett volna védenem.

- Aki közelebb jön, meghal! – kiáltok oda, a közelebb araszoló férfinak a kezemet magam elé emelem, hogy ha támad, akkor ne érjen váratlanul, de mindenki csak áll. Az emberek hátrébb húzódnak.

Feléjük sem fordulok miközben óvatosan megemelem Aiden-t, a fájdalmas nyöszörgése a csontjaimig hatol, rosszabb mint mikor a párduc elõ akar bújni.

- Rhage…

- Csss, nem beszélj… nem lesz semmi baj. – még egyszer nem engedem! Ha kell megölök mindenkit, aki közelebb jön.

Nem fordítok hátat a többieknek, nem tudom mit akarnak most tenni, de amilyen gyorsan csak tudom a házba viszem Aiden-t, egyenesen a hálószobába ahol leteszem az ágyra. Nem foglalkozok az ajtózárakkal, ha meg akarnak támadni, akkor úgy is megteszik, viszont Aiden…

Végre alaposabban megnézhetem, az arca nagyon sápadt a szemeiben fájdalom és félelem kavarog és ismét csak késként hasít belém a lehetõség, hogy talán… tõlem fél? Megijesztettem…?

Elfordítom a figyelmem az arcáról és leülök mellé az ágyra. Összeszorítom az állkapcsom, de lefejtem róla cafatokban lógó anyagot és felszisszenek a mély árkok láttán. Újra elönt a gyilkos düh, hogy visszamenjek és befejezzem amit elkezdtem és kitépjem az ujjait annak a párducnak, de nem teszem. El kell látnom õt, most nem hagyhatom cserben.

Nem foglalkozom azzal, hogy próbál megszólítani, csak csinálom azt amire emlékszem, nem is tudom honnan. Egy tálba langyos vizet engedek egy kis törölközõvel a lehetõ legóvatosabba lemosom a vért és kitisztítom, szinte remeg a kezem annyira aggódom érte és olyan dühös vagyok, hogy úgy érzem fel tudnék robbanni. Ezeket nem tudom úgy begyógyítani mint a többit, ahhoz túl mélyek és nagyok, de csak bõrt és húst ért… meg fog gyógyulni.

- Nem lesz semmi baj Aiden – mormolom, óvatosan simogatva az oldalát, hogy megnyugtassam miközben a sebekbe is vizet csorgatok, hogy kimossa a vér nagy részét, de még mindig nem állt el a vérzés.

- Rhage, nézz rám, kérlek…

Megrázom a fejem, most nem tudnék a szemébe nézni.

A fürdõszobában elõveszem azt a kis dobozt, amiben a kötszert és azt a kenõcsöt tartja amivel engem is ellátott egyszer. Emlékszem hogyan csinálta, ezért óvatosan rákenem a sebekre, vigyázok, hogy a karmaim ne érjenek hozzá, mégis minden alkalommal a fogaimat csikorgatom amikor csak megrándul a fájdalomtól.

Felszakítom a kötszer csomagolását, négyzet alakú gézlapokat helyezek a karomnyomokra, majd elkezdem átkötözni bár nem megy könnyen. Meg kell emelnem hozzá, ami nem fájdalommentes és gyûlölöm minden percét, mert csak még több szenvedést okozok neki ahelyett, hogy megvédtem volna.

Az lett volna a dolgom… ehelyett majdnem szétszabdaltam egy gyereket és Aiden-t is megijesztettem!

A konyhából hozok egy pohár vizet és elõszedem a gyógyszereket, hogy kikeressem a megfelelõket, majd mindent beviszek hozzá.

Óvatosan megemelem a fejét, hogy le tudja nyelni õket, de elkerülöm a tekintetét, bárhogy is igyekszik a szemembe nézni. Félek, hogy mit látnék bennük.

- Rhage, jól vagyok… - suttogja, félig nyöszörögve - …nem fáj annyira.

- Érzem Aiden. Érzem a fájdalmad, ne próbáld letagadni, tudom. – válaszolom, de mielõtt felállnék elkapja a kezemet.

Lepillantok az övére. Az apró, vékony ujjai az én véres kezemen egy cseppet sem tetszenek. Nem akarom, hogy hozzáérjen. Neki soha nem volna szabad ilyesmit látnia és éreznie. Egy boldog és biztonságos életet érdemelne, távol minden rossztól.

Egy döndülés hallatszik az ajtón és abban a pillanatban elhúzom a kezem és közelebb húzódom Aiden-hez. A fenyegetõ morgást nem tudom megállítani biztos jeleként annak, hogy mi fog történni, ha bárki is belép ezen az ajtón.

- Aiden! Aiden Amy vagyok!

Újabb erõteljes kopogás.

- Amy, gyere…

- Nem! – mordulok rá hangosan, hogy Amy is hallja. - Sajnálom Aiden, de nem tudom mit teszek vele ha most bejön. Érzem, hogy az önuralmam abban a percben eltûnik, amint belép. – mélyet lélegzet Aiden illatából, de ezúttal nem tud megnyugtatni, mert a vérével keveredik. Végül mégis rápillantok, a szemébe nézek hogy tudja mennyire komolyan gondoltam. – Senki nem jöhet most a közeledbe. Nem tudnám elviselni.

Érzem. Érzem, hogy a párduc elõ akarna törni, pont úgy, mint amikor a párját bántották.

A sötét szemekben most nem látok félelmet, ami egy kicsit lecsillapít, de nem annyira, hogy bárki is biztonságosan a közelemben legyen rajta kívül.

- Aiden?

- Amy… most nem jöhetsz be. Kérlek menj haza, én jól leszek. – szól ki, amilyen hangosan csak telik tõle, de a hangja ijesztõen gyengének tûnik.

Közelebb húzódom, de nem érek hozzá. Mindenem véres, nem akarom hogy ráragadjon.

- Aiden… minden rendben lesz?

Összeszorítom az álkapcsom, de nem szólalok meg. Biztos félti Aiden-t, hogy velem van egy szobában. Nem akartam volna hogy ezt lássa, hogy a végén az õ szemében is más legyek mint eddig.

- Igen… Rhage vigyáz rám. – hideg keze az enyémre csúszik az ágyon, érzem hogy lassan simogatni kezdi.

Pár pillanat múlva eltûnik Amy illata az ajtó túloldaláról és megnyugszom egy kicsit, de koránt sem lélegezhetek fel, mert bármelyik pillanatban ránk törhetnek a párducok. Meg kell védenem Aiden-t tõlük és mindenkitõl, de lehet, hogy nem maradhatunk itt.

- Rhage… te is vérzel. – pillant rám aggódón mire magamra nézek.

Eddig észre sem vettem, hogy én is megsérültem, a fájdalom semmi ahhoz a bûntudathoz képest, hogy nem vigyáztam rá eléggé. És hogy látott abban az állapotban.

Megbánta már hogy a párom lett?

Egyre hosszabbakat pislog amivel megrémiszt ugyan, de csak a gyógyszer miatt lehet. Az erõs fájdalomcsillapító, amit az elõbb lenyelt elálmosítja. Jobb is ha pihen, legalább addig is gyógyul és nem érez semmit.

- Szeretlek Rhage…

- Pihenj csak Aiden, vigyázok rád. – válaszolom rekedt hangon, szúrnak a szemeim, de el sem mozdulok mellõle még akkor sem mikor elaludt.

Az éjszaka folyamán meglepõ módon senki sem próbálja ránk törni az ajtót, egyetlen szagot sem érzek a közelben, csak a csend és az éjszakai állatok neszezése. Egy szemhunyásnyit sem alszok és bár nem érzek közvetlen veszélyt nem bírok megnyugodni, mert a legbelsõ ösztönöm még mindig fenyegetést jelez. A karmaim és az agyaraim se húzódnak vissza, próbálok nem idegesen járkálni, nehogy felébresszem Aiden-t, de olyan mélyen alszik, hogy még azt sem vette észre mikor lehámoztam róla a többi véres ruhát, majd alaposan betakargattam.

Hajnaltájt egyre többet mocorog, ezért már el sem mozdulok az ágy mellõl. Egy hideg vizes törölközõvel néha áttörlöm a homlokát, biztos belázasodott, mert a teste jóval melegebb mint máskor és ez nála nem normális. Az aggodalom szinte megfolyt, a tehetetlenség érzésétõl pedig legszívesebben mindent darabokra törnék magam körül!

Több mint fél napot kell még várnom arra hogy felébredjen. Akkorra már csíkokat vájtam a fapadlóba az ágya mellett és összetörtem egy széket a konyhában és éppen az éjjeli lámpa lett volna a következõ mikor késõ délután nyitogatni kezdte a szemeit.

Bágyadtan pillant körbe, majd a tekintete megállapodik rajtam és ott is marad.

- Aiden… hogy érzed magad kicsikém?

- Fáradt vagyok és melegem van. – suttogja, a kezével megpróbálja lejjebb tuszkolni a takarót, ezért segítek neki. A bõre nagyon forró…

Megemeli a fejét és iszik pár kortyot vizet a pohárból. Még mindig sokkal sápadtabb mint szokott.

- Segítenél a fürdõbe menni? – pillant fel rám álmosan.

- Biztos vagy benne? – szabad most felállnia? Nem lesz rosszabb?

- Muszáj.

- Rendben… de csak lassan. – egyezem bele.

A háta alá csúsztatom a kezem és elõ helyzetbe segítem, hogy a lehetõ legkevesebbet erõltesse magát, majd a csípõjénél megtámasztva segítek neki felállni. Ha a karomban vinném rosszabb lenne, ezért inkább lassan elsétálunk az ajtóig, néha meg-megrándul az arca, olyankor próbálom megnyugtatni amennyire lehet.

Odabent megtámaszkodik a mosdónál, én a hálóban járkálva várom meg míg elkészül. Gyorsan kidobom alóla a véres lepedõt és kapkodva odateszek egy másikat, majd amint nyílik az ajtó elébe megyek és visszasegítem az ágyra. Amint a feje újra a párnát éri megkönnyebbülten felsóhajt. Összeszorul a mellkasom ha csak ránézek.

- Annyira sajnálom kicsikém! Figyelnem kellett volna rád, minden az én hibám, mert mással foglalkoztam. – megszorítom a kezét és a tenyerébe temetem az arcom és magamba szívom az illatát. – Megijesztettelek… soha többé. – komolyan a szemeibe nézek – Nem akarom, hogy azt hidd olyan leszek mint az apád.

Eszembe jut a tegnap éjszaka, mire érzem, hogy felforrósodik az arcom, de egyben egy el is mosolyodom. Óvatosan megpuszilom a vállát, vigyázva, hogy ne keltsem fel, aztán visszafektetem oda az arcomat is, de nem alszom vissza és a réveteg mosoly is az arcomon marad. Lágyan, lassú mozdulatokkal kezdem simogatni a mellkasát, és közben kiélvezem ezt a teljesen új érzést, ami kitelíti a mellkasom és az elmém.

Bár elvesztettem az alakváltói képességemet és ezzel a párducomat, mégis... ezt az érzést nem vehették el tõlem. Semmi kétség, hogy a kötelék Rhage és köztem a párducom nélkül is kialakult, tisztán érzem még most is, szóval tegnap nem csak az euforikus kábulat hitette el velem. Azt is tudom, hogy sok mindent mégsem érezhetek... Sokat meséltek már nekem a kötelékrõl, de én sajnos csak magát a kapcsolatot érzem kettõnk között és Rhage jelenlétét. Nem érezhetem sem a hangulatát, sem azt, hogy hogyan keveredett össze az illatom az övével. De legalább azt biztosra vehetem, hogy minden másik alakváltó érezni fogja, hogy hozzá tartozom.

Mikor meghallom a jól ismert, elégedett dorombolást, mosolyogva pillantok fel, egyenesen Rhage csillogó borostyánszín szemeibe.

- Jó reggelt! – csúszok kicsit feljebb az ágyon, hogy kényelmesen megcsókolhassam.

Ugyanolyan finoman viszonozza a csókot, ahogy kapta, közben a kezével lágyan simogatni kezdi a derekam meztelen bõrét. Az érzésre legszívesebben én is dorombolni kezdenék.

- Ennél jobb nem is lehetne – súgja az ajkaimra, én pedig boldogan elmosolyodom.

A pillantását a nyakam irányába fordítja és pontosan tudom, mit néz, a szemei büszke és elégedett csillogása elárulja. Önkéntelenül is a nyakam hajlatához emelem a kezem, az ujjaimmal lassan körberajzolva Rhage harapásának nyomát, a jelet, amit egész hátralévõ életemben büszkén és boldogan fogok viselni. Oda sem kell néznem, ösztönösen találom meg és simítom végig a jel ívét, és közben kellemes borzongás fut át a testemen.

- Érzékeny maradt a helye? – simít végig az arcomon.

- Igen... de nagyon jó érzés. – Boldogan, kissé felmelegedett arccal mosolygok rá. – Olyan tökéletes érzés.

És tudom, hogy ez így is fog maradni, de csak akkor, ha õ vagy én érintem meg a jelet. Ha más próbálna meg hozzányúlni, azt mind a ketten a kötelékünk elleni támadásnak éreznénk.

- Te vagy tökéletes kicsikém – suttogja édesen. – Minden porcikádat úgy szeretem ahogy van.

A derekamat átkarolva húz még közelebb magához, engedelmesen simulok a testéhez, miközben forrón megcsókol. Az ajkai érzékien simogatják az enyémeket, érzem a mélyen bennünk szunnyadó szenvedélyt, ami az elmúlt éjszaka után mindig csak fokozódni fog. Még ebben a forró csókban és a derekam ölelésén is érzõdik Rhage birtoklása, ami a köteléknek köszönhetõen szintén tovább erõsödött, én pedig boldogan hódolok be neki.

Mire elengedjük egymás ajkait, már csak pihegve vagyok képes levegõt venni, de ez sem akadályozhatja meg az õszinte szavaimat. – Én is szeretlek Rhage...

- És érzel valamit? – suttogja a számra, de csak az arcomon hint el gyengéd csókokat, hogy tudjak válaszolni. – Ami más, mint eddig?

- Nehéz lenne megmagyarázni... érzem a jelenléted és a kapcsolatot közöttünk. Érzem, hogy a párom vagy – mosolygok rá, majd összefûzöm az ujjainkat. – Mintha rengeteg energiám lenne és sosem fáradhatnék el.

Széles vigyorra húzza az ajkait, de mikor értetlenül rápillantok, fel is nevet.

- Az elsõ két dolog biztos, hogy emiatt van – simítja végig a jelét, mire ismét végigfut a testemen a kellemes borzongás – ... de a sok energiát másnak köszönheted.

Még mindig nem értem, mire céloz, de aztán megérzem, hogy az eddig a derekamon nyugvó kezével most a fenekemre simít, és rögtön fülig vörösödöm. Zavaromban egy nyikkanással rejtem az arcom Rhage nyakába, és bár õ csak nevet, közben szorosan magához is ölel, hagyva, hogy elbújjak elõle.

Kell néhány perc, mire kicsit enyhülni érzem a szégyellõségemet, és csak akkor pillantok fel rá.

- Mi-mindig i-ilyen le-lesz? – kérdezem halkan. – Ilyen jó?

Elmosolyodva emeli fel a kezem a mellkasáról, majd a tenyerembe simítja az arcát, miután belecsókolt. A ragaszkodó mozdulat és a dorombolása engem is mosolygásra késztet.

- Miattad volt ilyen jó és máskor is az lesz. Ha szeretnéd még – teszi hozzá.

Bár a fejembe tóduló emlékképek hatására újra elpirulok, pontosan tudom, hogy ezek közül az emlékek közül egyik sem kellemetlen, sõt...

- Sze-szeretném máskor is Rhage... é-én na-nagyon élveztem – ismerem be zavart mosollyal.

- Ahogy én is kicsikém – csókol meg újra.

A rövid csók után boldogan fektetem vissza a fejem a mellkasára. Magához ölel, míg én még közelebb bújok hozzá, a lehetõ legjobban a testéhez simulok, aztán elégedetten sóhajtok egyet, mikor megtaláltam a megfelelõ testhelyzetet. A teste melege és a bõre érintése még sokkal intenzívebben hat rám, lehunyt szemekkel hallgatom a szívverését és a halk dorombolását, miközben élvezem a gyengéd cirógatást a hajamon.

Percekig fekszünk csendben, de utána is csak Rhage halk hangja töri azt meg. Ismét álmodott, de ezúttal szerencsére nem a barlangról, hanem a még régebbi múltjáról, a családjáról. Kíváncsian figyelek fel, amikor mesélni kezd, az általa leírt kristálytiszta vizû tó a tisztással és a virágos réttel igazán éteri jelenségnek tûnik így leírva. Egy fûzfát is említ, ami igen különlegesnek hangzik, nem mindennapi ismertetõjel, de sajnos nekem még így sem ismerõs a hely.

A szívem mélyén egy kicsit még mindig félek, milyen lenne, ha megtalálnák a családját. Kétségem sincs afelõl, hogy Rhage szeret engem, és most már teljesen össze is tartozunk, de... azt nem tudhatom, a családja is elfogadna-e engem. És ha félreteszem az önzõségemet, még mindig ott van az a kérdés is, hogy õt hogy fogadnák? Hiszen soha nem tudhatták meg, mi történt vele.

Viszont még a kétségeim és félelmeim ellenére is nagyon szeretnék neki segíteni, hogy rájuk találhassunk, mert tudom, hogy boldoggá tenné õt. Talán még az emlékei visszatérésében is segítenének. Késõbb mindenképpen meg kell kérdeznünk Amyt, hátha õ ismeri azt a helyet.

- A fán ült egy nõ is, barna hajú, barna szemû... furcsa érzés fog el mikor felidézem az arcát – folytatja Rhage. – Mintha ismerném és... szeretném. – Önkéntelenül is megfeszülök a szavaira, az ösztöneim és a kötelék hatására ez a kifejezés egészen más értelmet nyer, de Rhage is megérzi és gyorsan folytatja. – Nem úgy mint téged, hanem szeretetbõl... fogalmam sincs. Lehetne akár az anyám is, vagy a testvérem, ha van. Nem értem miért nem jönnek már vissza az emlékeim – sóhajt fel keserûen.

- Rhage... – emelem fel a fejem – nem emlékszel rá hogyan kerültél a barlangba?

Érzem, hogyan hat rá a barlang említése, ezért mikor szorosabban ölel magához, ösztönösen kezdem újra megnyugtatóan simogatni a mellkasát.

- Nem... még mindig semmi. Csak akkortól emlékszem, hogy megéreztem az illatod.

A szívem újra megdobban ennek hallatán. Csak azért keserédes a tudat, mert sokkal hamarabb is rátalálhattam volna... akkor kevesebbet kellett volna szenvednie. Feljebb tornázom magam és lágyan az ajkaira csókolok.

- Valamikor majd minden emlék visszatér – suttogom megnyugtatóan.

Egy halvány mosollyal bólint, aztán hagyja, hogy feltérdeljek az ágyon. Magam köré csavarom a takarót, bármi is történt, még mindig úgy érzem, hogy itt helyben elégnék, annyira lángolnék a zavartól, ha meztelenül kellene elõtte lófrálnom... De még így is felforrósodik az arcom, mikor megpillantom a padlón széthagyott ruhákat és törölközõket.

Az ágy szélére mászok, ahol az elsõ szándékom az, hogy leülök és majd onnan állok fel... De amint leér a fenekem az ágyra, egy furcsa, kissé szúró, de annyira nem kellemetlen érzést vált ki az ülés, mire rögtön felpattanok.

- Jól vagy Aiden? – hallom meg Rhage aggódó hangját a hátam mögül, nekem pedig még inkább lángolni kezd az arcom. – Fáj? – simít a vállamra gyengéden, de képtelen vagyok ránézni, még akkor is, amikor ugyanilyen gyengéden a nyakamba csókol.

- Csak egy picikét... inkább csak furcsa – ismerem be halkan, majd zavart mosollyal hátrapillantok rá. – Megyünk fürödni?

- Menj elõre, én addig elkészítem a reggelit.

Beleegyezõn bólintok és már indulnék is a fürdõszobába, de Rhage még magához ránt és olyan hevesen csókol meg, hogy kis híján a takarót is elfelejtem megtartani magam körül. A csók szenvedélyétõl sokkal hevesebben kezd dobogni a szívem és akaratlanul is eszembe jut, tegnap éjjel mihez vezetett egy ehhez hasonló csók...

Mire elengedjük egymást, már zavarban vagyok a saját emlékeimtõl és az általuk generált gondolataimtól, ezért gyorsan megszorítom magamon a takarót és a fürdõbe sietek. Odabent ledobom magamról a takarót, aztán megengedem a vizet és megvárom, hogy jól felmelegedjen, csak azután állok be alá. Nem nyúlok rögtön a tusfürdõért, elõször végignézek magamon...

A fejem búbjától a lábujjam hegyéig vörösödöm, mikor megpillantom, mi mindent kell lemosnom a felsõtestemrõl. Gyorsan el is kezdem leöblíteni a meleg vízzel, de aztán jön egy még sokkal szörnyûbben zavarba ejtõ dolog: a combom hátsó és belsõ részét is le kell mosnom... Valósággal lángra gyúl az arcom, mégis valahogy furcsán elégedettséggel tölt el a gondolat, hogy az honnan származik. Mintha Rhage így is megjelölt volna.

Egy kicsit tovább tart a fürdés mint máskor, és a zavaromat is csak az enyhíti végleg, amikor a tükör elé lépek, hogy a saját szemeimmel láthassam a jelet. Elégedett mosollyal csodálom meg a harapás tökéletes ívét, az ujjaimat végigfuttatom a fogak és agyarak nyomán, mire újra végigfut rajtam a borzongás. Gyönyörû... és én legalább olyan büszkén fogom viselni, mint amennyire boldoggá tesz, hogy rajtam van.

Fürdés után átmegyek a hálószobába és gyorsan felöltözök, aztán kinyitom az ajtót, hogy szólhassak Rhage-nek is. – Rhage! Kész vagyok!

Közben lehúzom a lepedõt is az ágyról és elkezdem összeszedni a tegnap éjjel szétdobált ruhákat, mindent összegyûjtve egy kupacba a padlón. Aztán a szemem megakad egy mûanyag flakonon, de mikor lehajolok érte, hogy felvegyem, már pontosan tudom mi az, és hogy került oda. Érzem, hogy az arcomat újra elönti a pír, mikor eszembe jut, Rhage mire használta a testápolót... és hogy milyen... jó volt...

Mikor megérzem Rhage jelenlétét a szobában, gyorsan az éjjeliszekrény fiókjába dobom a flakont, de nem merek rá nézni.

- Ne legyél zavarban – lép oda hozzám, finoman átkarolva, majd a fülembe suttog. – Minden porcikád gyönyörû és tökéletes.

Lágy csókokkal halmozza el a nyakam, és hallom, hogy közben mély lélegzetet vesz. Bármit megadnék, hogy én is úgy érezhessem az illatokat, mint egy igazi párduc... de be kell érnem azzal, hogy az õ reakcióiból vonok le következtetéseket. Mégpedig azt, hogy nagyon tetszik neki a megváltozott illatom is. A gondolat mosolygásra késztet, lassan felé fordulok és lábujjhegyre állok, hogy megcsókolhassam.

Már érzem is a derekamon az egyik kezét és szinte hozzáér az ajkam az övéhez, amikor egy hangos csattanás töri meg a szoba addigi békés csendjét. Felismerem az üveg törésének jellegzetes csörömpölését, és mivel a szobában nincs tükör a falon, rögtön az ablak felé kapom a fejem. Aztán már csak azt látom, hogy valami felém repül...

Ijedt sikkantással kapom a karom az arcom elé, és bár mindez másodpercek alatt történik, végül egyáltalán nem talál el semmi. Lassan leeresztem a kezem, de akkor már hallom is Rhage morgását, ami nem szimplán dühös, hanem az a gyilkos indulat rejlik benne, amitõl igazán állatiassá válik a hang. Látom, hogy a kezében egy szinte akkora kõ van, mint a tulajdon az ökle, és hogy annyira szorítja, mint aki össze akarja morzsolni. De aztán azt is kiszúrom, hogy a betört ablakon bámul kifelé, a tekintetét egyenesen egy távolodó alakra szegezve.

Az agyarai és a karmai is elõbújtak, a karján pedig megfeszülnek az izmok, készen arra, hogy a támadó után dobja a követ...

- Rhage ne! – ragadom meg a karját rémülten.

Szerencsére felfigyel a hangomra és felém fordulva rögtön elterelõdik a figyelme. Magához ránt és végigtapogatja a testem, azt hiszem sérüléseket keresve. A mozdulatai egyszerre birtoklóak és aggódóak, és bár a kötelékünknek ezt a részét nem kaphattam meg, még így is szabályosan érzem a felõle vibráló feszültséget és dühöt. Szaporán veszi a levegõt és még mindig morog, próbálja elfojtani magában az ösztönt, hogy a támadó után vesse magát.

- Nincs semmi baj? – szólal meg még mindig eltorzult, állatias hangon. – Nem vágott meg egy szilánk?

A fejemet rázva ölelem magamhoz, szorosan a testéhez bújok és csak ekkor veszem észre, hogy egész testemben remegek. Ahogy azt is, hogy... igazából rögtön elmúlt a kezdeti ijedtségem. Egyáltalán nem vagyok rémült...

Dühös vagyok.

Az az ember ránk támadt, és minden valószínûséggel még csak nem is engem akart eltalálni azzal a kõvel. A faluban egy valaki ellen irányul néhányak haragja és az Rhage. Akárki is volt itt az elõbb, az meg akarta ölni, de minimum meg akarta sebezni Rhage-et. A társamat!

Ez a gondolat pedig olyan mérhetetlen haraggal tölt el, mintha még mindig bennem lenne a párducom, aki harcra készen próbál kitörni, hogy bosszút állhasson.

- Aiden... – térít vissza a gondolataimból Rhage hangja, észre sem vettem, mikor hagyta abba a morgást.

- Téged is eltalálhatott volna! – csattanok fel. – Már az is felháborító, hogy gyilkosnak hisznek, de hogy még ezt is megengedjék maguknak?! – Hallom, hogy szinte kiabálok, de képtelen vagyok lecsillapodni, minduntalan eszembe jut, mi lehetett volna, ha az a kõ eltalálja mondjuk a halántékát... Meg is halhatott volna! – Ha kell, akkor minden egyes házhoz elmegyek és elmondom, hogy egész idõ alatt velem voltál, el sem mozdultál mellõlem és keressék meg az igazi tettest! Csak vádaskodnak, de...

- Kicsikém... – Összepréselt ajkakkal hallgatok el, mikor gyengéden végigsimít az arcomon. Meg kell nyugodnom... – Aiden, most olyanok a szemeid, mint egy párducnak.

Meglepett szavaira rögtön kizökkenek a dühbõl. A szemeim...? Felkapom az éjjeliszekrényen lévõ tükröt és belepillantva azt kell látnom, hogy Rhage-nek igaza van. Ismét megtörtént... Nagyon régen elõfordult ilyen egyszer-kétszer, ha Amandáékat veszélyben éreztem vagy ha bántották õket, de azoknak már nagyon hosszú ideje.

A szemeim most tényleg ugyanolyan színûek, mint Rhage íriszei, a látvány pedig furcsán keserédes érzéseket vált ki belõlem. Csodálatos érzés és örömmel tölt el, mert ilyenkor újra párducnak érezhetem magam, még akkor is, ha ez nem is a párducom visszatértét jelzi. Ugyanakkor emlékeztet mindarra, ami történt, amit elvettek tõlem az apám miatt... a veszteség érzése pedig egyszerre tölt el szomorúsággal és tehetetlen dühvel.

- Már nagyon régen nem láttam ezt – suttogom még mindig a szemeimet bámulva, de azok hamarosan visszaváltoznak az örök fekete szempárrá, úgyhogy inkább leteszem a tükröt.

- Ez miért történt?

- Nem tudom, de ha dühös vagyok, akkor ilyen lesz – vonok vállat szomorú mosollyal.

Lehunyt szemekkel sóhajtok fel, mikor vigasztalón magához ölel. Rhage az én egyetlen vigaszom, az értelme az egész életemnek. Õt még a párducomtól való megfosztással sem tudták elvenni tõlem.

Mikor újra kinyitom a szemem, Rhage éppen a kezében tartott követ nézi, így nekem is tökéletes rálátásom nyílik a krétával ráírt „szörnyeteg” szóra, mire újra fortyogni kezd bennem a düh.

- Valamit muszáj tennünk, mert az nem megoldás, hogy nem mehetünk ki a házból.

- Muszáj lesz – sóhajt fel Rhage feszülten. – Jövõ héten telihold. Már több mint öt napja nem vadásztam, muszáj lesz elmennem valamikor.

Felpillantok az imádott arcára és komolyan bólintok. Valamit ki kell találnunk... én egyáltalán nem félek a teliholdtól, hiszen egyszer már átvészeltük együtt és azóta csak sokkal erõsebb és mélyebb lett a kapcsolatunk. Tudom, hogy soha nem bántana és azt is, hogy valamennyire kordában is tudom tartani, de akkor is aggódom érte. Tudom, hogy teliholdkor szörnyûségeken megy keresztül, a falu pedig nem könnyítené meg a dolgát... és a pletykák is csak tovább fokozódnának.

Hagyom, hogy magával húzzon az ágyra és szótlanul bújok hozzá, mikor átöleli a vállam. Az agyam már lázasan dolgozik azon, hogy mit tehetnénk, mert valamit sürgõsen ki kell találnunk. Még vadászni sem szívesen engedem el egyedül, pedig tudom, hogy szüksége van rá, de... továbbra sem tudjuk, mi folyik a falu körül. Mi van, ha rosszkor van rossz helyen és rátámadnak?

- Aiden... van valami amit el akarok mondani.

- Micsoda? – kapom fel a fejem.

- Még mikor az erdei házban voltunk... volt egy álmom, amit nem mondtam el – sóhajt fel úgy, hogy már ettõl aggodalom ébred bennem. – Lehet... hogy tudom mi bajom van...

- Hogy érted azt, hogy bajod? – fordulok vele szembe azonnal.

- Hogy miért nem tudok alakot váltani. Valami köze van a vérfarkasokhoz. Az biztos, hogy az erdõben voltam teliholdkor. Azt már korábban is mondtam, hogy hallottam a farkasüvöltést, de utoljára több minden is feljött. Még több rossz emlék.

Érzem, hogyan fokozódik benne a feszültség, ezért inkább az ölébe ülök és szorosan átölelve bújok hozzá. Szinte látom, hogy lejjebb ereszkednek az eddig feszülten tartott vállai, miközben magához ölel.

- Egy vérfarkas támadt nekem, de volt benne valami furcsa – folytatja, én pedig homlokráncolva hallgatom. – A nyakamba harapott... emlékszem rá. – Önkéntelenül is odateszi a kezét, de ott már nem látszik semmi. – Emiatt lehet rám hatással a telihold, pont mint a vérfarkasokra, csak én nem változom át... és a karmaim is... te is láttad, hogy nem olyan mint a párducoké, hanem mint azoké a vérfarkasoké volt, akik a házban ránk támadtak.

Tágra nyílt szemekkel nézek rá. Persze, hogy láttam a karmait és azt is, milyen hatással van rá a telihold, de... az egyszerûen lehetetlen. Rhage is párduc és ránk nincs hatással a vérfarkasok harapása, ez biztos.

- De az nem lehet! – rázom a fejem. – A vérfarkasok harapás nem tesz semmit a párducokkal, még telihold idején sem! Az embereket megfertõzné és átváltoznának, de mi nem!

Hacsak... Alig fejezem be a mondatot, eszembe jut valami, de... nem, az nem lehetséges. Ugye nem?!

- Vörösek voltak a szemei és izzottak... a testén pedig... olyan volt mintha épp kezdett volna átalakulni, de mégsem... a fülei... nem tudom...

Rhage szavaira úgy érzem, mintha valaki nyakon öntött volna egy vödör jéghideg vízzel. Egyszer... egyszer láttam ilyet és bár annak szörnyû vége lett... most már teljesen összeállt a kép.

- Rhage...

- Mi a baj? – kérdezi, és mikor nem nézek rá, az állam alá nyúlva felemeli a fejem. – Aiden? Tudod, mi történt velem?

- Azt hiszem – suttogom és nyelek egy nagyot. – Nagyon régen történt, még amikor a falkával éltem, de jól emlékszem rá, mert rettenetes volt... – Érzem és látom is, hogy Rhage milyen feszülten figyel, de még így is a fejemre simítja a tenyerét és megnyugtató mozdulatokkal simogatni kezdi a hajam. – Senki nem tudta hogyan, valószínûleg az erdõbõl kerülhetett elõ, de betévedt a házak közé egy vérfarkas... pontosan olyan állapotban, mint ahogy te most leírtad. Senki nem tudta mi baja és nem tudtunk idõben reagálni...

- Megtámadott valakit? – kérdezi halkan, nem hagyva abba a megnyugtató cirógatást.

- Egy várandós asszonyt – felelem elcsukló hangon, mire egy pillanatra még Rhage keze is megáll a mozdulatban. – A társa nagyon közel volt hozzájuk és azonnal rávetette magát, aztán persze még többen a segítségére siettek, de... A nõt már nem lehetett megmenteni és a társát is megharapta...

- Ugyanaz történt vele, mint velem? – néz rám figyelmesen.

- Azt hiszem – nézek fel rá én is. – Tudtuk, hogy már nem marad sokáig velünk, hiszen elveszítette a társát és a gyermekét is, de õ még aznap éjjel eltûnt és senki nem látta többé. Szörnyû üvöltéseket hallottunk, de mind azt hittük, csak a lelki fájdalom kínozza... Most már tudom, hogy nem. Szerintem ugyanazon kellett keresztül mennie, mint neked.

Remegõ ujjakkal simítok végig az arcát, ha belegondolok, hogy milyen szörnyû kínokat kellett kiállnia... Gondolni sem merek rá, milyen fájdalmai lehettek, mert az érzés összeszorítja a torkom és a mellkasom. Ha tudtam volna... Ha bárhogyan segíthettem volna rajta...

- Ne gondolj rá, kicsikém – húz közelebb magához, gyengéden a homlokomra csókolva. A kötelékünkön keresztül mintha egyenesen a gondolataimban olvasna. – Sikerült valamit kiderítenetek a farkasról? – kérdezi, miközben folytatja a gyengéd simogatás.

- Csak nagyon keveset – sóhajtok fel. – A királyunk mindenképpen többet akart tudni, hogy még egy ilyen ne fordulhasson elõ, de végül csak annyit tudott kideríteni, hogy a vérfarkas veszett volt.

- Veszett? – kérdez vissza meglepetten.

- Igen, ezt mondják. Állítólag, ha emberhúst esznek, ténylegesen vadállatok lesznek. – Felsóhajtok és megrázom a fejem. – Talán ha tudtuk volna azoknak az üvöltéseknek a valódi okát, még többet ki tudtunk volna deríteni...

- Biztosan megváltoztatja valahogy a harapásukat – gondolkozik el Rhage.

- Hogy ránk is hatással legyen? – pillantok fel rá.

- Ez megmagyarázná, miért nem tudok átváltozni – bólint. – Ha megfertõzött...

- A párducod és egy farkas egy testben összeférhetetlen – értem meg azonnal. – Ó, istenem, Rhage...

Összeszorul a mellkasom és a szívem hevesen kezd dobogni a félelemtõl. Valamivel már okosabban vagyunk mint eddig, viszont ezzel megannyi új kérdés is jött. Egyáltalán hogyan lehetséges ez? Van-e rá valamilyen ellenszer, vagy visszafordítható-e valahogy?

De mégis, ami a legjobban megijeszt... Hogy van-e valamilyen határa Rhage tûrõképességének. Lehetséges, hogy a párduca egyszerûen feladja? Vagy járhat ez annyi fájdalommal, hogy nem bírja tovább? Vagy valamilyen mellékhatás...

- Aiden, nézz rám! – emeli fel a fejem, gyönyörû szemeivel mélyen az enyémekbe nézve, hogy csak rá figyeljek. – Nem lesz semmi baj – mondja határozottan. – Ezerszer kibírtam már és ez így is fog maradni.

- Én csak... annyira félek – suttogom.

- Már így is többet tudunk, mint eddig – simítja hátra a hajam az egyik kezével. – Semmi baj nem lesz, ígérem, csak kérlek ne sírj...

A hüvelykujjával gyengéden letörli az arcomat, pedig észre sem vettem, hogy sírok. Átölelem a nyakát és szorosan hozzábújok, éreznem kell, hogy itt van velem. Hinnem kell, hogy tényleg nem lesz semmi baj.

- Belehalnék, ha történne veled valami – motyogom a nyakába remegõ hangon.

Olyan szorosan ölel magához, hogy ha nem pont erre lenne szükségem, talán túl szorosnak is érezném. A hajamba csókol, aztán egy kicsit eltol magától, hogy újra a szemembe nézhessen, miközben ujjaival lágyan letörli az újabb könnycseppeket.

- A szavamat adom, hogy semmi ilyesmi nem lesz – fogja két keze közé az arcom. – Ugye hiszel nekem?

Nagyot nyelve kezdek bólogatni, a tenyereimet az õ kézfejeire simítom, hogy el se vegye onnan a kezét. Most muszáj éreznem õt. Újra a mellkasára vonja a fejem, szorosan ölel magához és én hálásan bújok hozzá.

- Nagyon szeretlek – suttogom.

- Én is szeretlek, kicsikém – hajtja a fejét a nyakamhoz, hogy megcsókolhassa az ott díszelgõ jelét, mintha csak meg akarná erõsíteni, mennyire is szeret.

A testemen végigfutó borzongás ezúttal is jelen van, de a szívem is dobban egy nagyot és máris érzem, hogy kezdek megnyugodni. Itt van velem és nem lesz semmi baj. Soha nem hagyna el és én sem engedném neki, hogy megtegye.

Egészen biztosan percekig is ott ülünk, csak akkor figyelünk fel, mikor sürgetõ kopogást hallunk az ajtón. Felpillantok, de az elsõ amit meglátok az a padlón lévõ kõ és az ablak alá hullt üvegcserepek, amitõl hirtelen eszembe jutnak az imént történtek, és azt hiszem Rhage is így lehet vele, mert halk morgás tör fel a mellkasából.

Felállok az ölébõl, de csak azt hagyja, hogy megfogjam a kezét, nem enged elõre. Követem a bejárathoz, és bár nem látom a tartásán, hogy fenyegetést érezne, a háta mögött maradok, míg kinyitja az ajtót. Azt hiszem, a történtek után ez egy ösztönös védelmezõ reakció a részérõl, emlékszem, a falkában a frissen összekötõdött párok között ez még fokozottan is jelentkezett. Az ajtó elõtt viszont csak Amy és James állnak, és mögöttük egy másik, fiatalabb pár.

- Ó, hála az égnek, hogy jól vagy – hallom Amy megkönnyebbült sóhaját mikor megpillantja Rhage-et, de aztán rögtön feszültté válik a hangja. – Aiden...?

- Itt vagyok – lépek elõ Rhage háta mögül halvány mosollyal.

Amy újra felsóhajt, majd aggodalmas, anyáskodó pillantással mér végig mindkettõnket. – Ugye egyikõtöknek sem esett semmi baja?

Már éppen megkérdezném, hogy honnan tud a támadásról, mikor a fiatalabb asszony elõlép James és Amy között. Látom, hogy könnyes a szeme és az ujjai is remegnek, nagyon zaklatottnak tûnik.

- Annyira sajnáljuk! – fakad ki. – Esküszöm, fogalmunk sem volt róla, hogy Joshua mire készül! A barátai teletömték a fejét mindenféle képtelenséggel... Kérlek, ne haragudjatok ránk!

Kétségbeesett mozdulattal nyúl a kezem után, de Rhage felmordulva visszalép elém, mielõtt megérinthetne. Azt hiszem, tényleg fokozódott a védelmi ösztöne.

- Semmi baj, Rhage – simítom a kezem a karjára és nyugtatóan a lapockájára csókolok, mert most azt érem el legkönnyebben.

Látom, hogy megfeszülnek a karján az izmok és még egyet mordul, de ezen már érzem, hogy megnyugtatni próbálja magát. Nem engedem el a kezét, miközben újra elõlépek és kedvesen az asszonyra mosolygok, aki még mindig kissé megszeppenve pislog.

- Gyertek beljebb! – érintem meg a karját.

James bekíséri a házaspárt, Amy viszont egy pillanatra megáll elõttem és egyenesen a nyakamra szegezi a tekintetét, majd mindentudóan elmosolyodik.

- Gratulálok – kacsint ránk, mire elpirulva viszonzom a mosolyát, Rhage pedig átöleli a vállam és büszkén magához ölel.

Amy kuncogva folytatja az útját befelé, én pedig megvárom, míg Rhage becsukja az ajtót, aztán hozzá fordulok. – Hallgassuk meg õket, jó? – simítok a vállára finoman.

Elnéz a konyha irányába, ahová James a párt vezette, de aztán visszafordul felém és bólint egyet. Mosolyogva végigsimítok az arcán és magamhoz húzom egy csókra, majd megfogom a kezét és magam után húzom a konyhába. Amy már a konyhapultnál áll és éppen csészéket készít elõ a teának, amit egy mosollyal köszönök meg neki, aztán az asztalhoz lépek és leülök a párral szemben. Rhage nem ül le mellém, inkább szorosan a hátam mögé áll és a vállamra simítja a kezeit.

- Szeretnénk bocsánatot kérni – kezdi újra az asszony halkan. – Joshua a fiunk és õ... õ tette azt a szörnyûséget. Bevallotta, hogy bedobott egy követ az ablakon.

Érzem, hogy Rhage ujjai egy kicsit megszorítják a vállam, ezért nyugtatólag a kezére simítom az egyik tenyerem. – És miért csinálta ezt? – kérdezem.

- Elõször is szeretném, ha tudnátok, hogy mi kezdettõl fogva a mi oldalatokon állunk – mondja a nõ, majd Rhage-re néz. – Régóta ismerjük Amyt és Jamest és ha õk azt mondják, hogy ártatlan vagy, akkor mi hiszünk nekik.

- Köszönöm – feleli Rhage, az ujjai is kicsit kevésbé szorítják a vállamat.

- Joshnak két legjobb barátja van... volt – folytatja halkan az asszony. – Az egyikük egy alakváltó család fia, a másik pedig... nemrég meghalt – hajtja le a fejét.

Felpillantok Rhage-re, aki szintén rám néz és azt hiszem, ugyanarra gondolunk. A fiú tettére nem lehet mentség, de tudva, hogy fiatal... sajnos érthetõ a dolog.

- A másik fiú családja viszont ellenetek van – szólal meg most a férfi, miközben Amy mindenki elé tesz egy-egy csészét és õ is leül közénk. – Attól félünk, butaságokat hitettek el vele és ezért...

- Nem haragszunk rátok – nyúlok át az asztalon és a nõ kezére teszem a sajátomat. – Szerencsére senki nem sérült meg, de fontos, hogy megértessétek a fiatokkal, hogy Rhage ártatlan, hogy többé ne történhessen ilyen.

- Hajlandó vagyok elfelejteni a dolgot, ha megesküszik, hogy többé nem sodorja veszélybe Aident – szólal meg Rhage is, és bár a hangjába vegyül némi fenyegetõ morgás, remélhetõleg mindenki érzékeli, hogy ez nem ellenük szól.

- Mindenképpen beszélni fogunk vele – bólint határozottan az asszony. – És a többiekkel is folyamatosan próbálunk beszélni, akik még hisznek a vádakban. Ez a vádaskodás nem megoldás, és attól félünk, hamarosan új életekbe kerülhet.

- Sajnos ez nem lehetetlen – szorítom meg Rhage ujjait. – Ujjal mutogatás helyett a falunak össze kéne fognia, és közösen kiderítenie, mi állhat ezeknek a szörnyûségeknek a hátterében.

- Rajta vagyunk az ügyön – mosolyog ránk James biztatóan.

- Rhage minden egyes alkalommal velem volt – jelentem ki. – Akár az életemre is megesküszöm mindenkinek egyesével, ha máshogy nem akarják elhinni.

- Remélhetõleg erre nem lesz szükség – sóhajt fel Amy.

Mind a négyen nálunk maradnak, amíg megisszuk a teánkat, aztán Rhage megmutatja Jamesnek és a másik férfinek, Carlnak az ablakon okozott kárt. James el is megy néhány eszközért, közben hazakíséri Alice-t is, aki nem akarta sokáig egyedül hagyni otthon a fiút. Azt mondták, egy hetes szigorú szobafogságot kapott és reményeik szerint a végére elgondolkozik annyira, hogy személyesen fog majd bocsánatot kérni tõlünk.

Amy nálunk marad, és míg a fiúk megpróbálják ideiglenesen helyrehozni a hálószoba ablakát, mi közösen ebédet készítünk. Még Carlt is sikerül meggyõznünk, hogy egyen velünk, örömmel látom, hogy tényleg nincs benne semmi elõvigyázatosság vagy bizalmatlanság az irányunkban. Jó látni, hogy valakik õszintén hisznek nekünk és bíznak Rhage ártatlanságában. Hiszen csak meg kell ismerniük egy kicsit... és máris láthatják, hogy nem lenne képes semmiféle szörnyûségre.

***

A következõ napunk teljes nyugalomban telik el, ezúttal nem háborgat minket senki és semmi. Az elõzõ napi ijedtségre és az új felfedezésekre való tekintettel úgy döntünk, hogy elnapoljuk az aggodalmakat és egy teljes napot csak magunknak szentelünk. Kiélvezzük egymás társaságát és ezt az újonnan megadatott, még szorosabb köteléket kettõnk között. Bármi is történt és bármire is jöttünk rá tegnap, még mindig érzem, hogy most már semmi nem állhat közénk.

Amy délután átjön hozzánk, de mintha csak érezné, hogy milyen napot terveztünk nem is zavar sokáig, csak gyorsan elmeséli a fejleményeket. Egyáltalán nem zavarna minket, ráadásul jó híreket is hoz: egyre több embert sikerült jobb belátásra bírniuk és józan észérvekkel meggyõzniük, hogy ne Rhage-et hibáztassák, inkább próbálják meg közösen kideríteni, mi folyhat az erdõben. Azt is mondja, hogy most már nem muszáj a házban bujkálnunk egész nap, nyugodtan kimehetünk mindketten, ezzel is mutatva, hogy nincs rejtegetnivalónk.

Másnap le is teszteljük Amy híreit és tanácsát: ebéd után kimegyünk sétálni egyet a folyóhoz. Tényleg lényegesebb kevesebbszer érzem, hogy átszúrják a hátunkat a gyanakvó pillantások és most már nem rángatja el minden szülõ a gyermekét, mikor feléjük sétálunk. Hagyják, hadd játszanak tovább a közelünkben is – és így láthatják is, hogy nincs miért tartaniuk Rhage-tõl.

Felbátorodva a pozitív változásokon az elkövetkezendõ pár napban már minden délután elmegyünk egy kicsit sétálni. A hangulatot az is oldja, hogy nem tûnik el senki a faluból, nem történik újabb szörnyû gyilkosság. Az igazat megvallva egy kicsit megijeszt ez a hirtelen elcsendesedés, de igyekszem a legjobbakat remélni. Talán akármi történt is, bármitõl is vadultak meg a farkasok, mostanra lecsillapodhattak... De ez a remény nagyon ingatag lábakon áll, és érzem, hogy Rhage is gyakran feszült. Valami olyasmit érzek, mint a vihar elõtti a csend és ezt a megérzésemet egyik este õ is megerõsíti, mikor a karjaiban fekszem a kandallóban lobogó tûz elõtt.

Egyik nap újra lemegyünk a folyóhoz, mert már nagyon sok mosásra váró ruha gyûlt össze a házban. Néhány lepedõt is ki kell mosnom, a biztonság kedvéért még a kanapén lévõt is magunkkal viszem, mert bár most visszatért a jó idõ, sosem lehet tudni, meddig tart. Ha pedig ismét viharos napok jönnek, nem igazán lesz lehetõségem kimosni õket.

Rhage persze egy másodpercre sem hagy egyedül, amit nem is bánok. Minden percben vele akarok lenni, végig a kezét szorongatom, amíg leérünk a folyóhoz és odaérve is kellemes elégedettséggel tölt el, mikor a közvetlen közelembe ül le a fûbe. Ezúttal is felajánlja a segítségét, mint mindig, de nekem bõven elég, ha ott van mellettem és érezhetem a közelségét, hallhatom a hangját.

Egyetlen dolog van, ami nem tetszik, mégpedig az, hogy érezhetõen feszültebb a szokásosnál. Már csak néhány nap van teliholdig és ez érthetõ módon aggasztja, de eddig még semmivel nem sikerült megnyugtatnom vagy kizökkentenem ebbõl a gondterhelt állapotból.

A szemem sarkából most is rápillantok, mikor túl sokáig van csendben és azt látom, hogy a gondolataiba merülve bámulja a most tiszta égboltot. A homlokát is ráncolja egy kissé, szinte hallom, hogyan kergetik egymás a gondolatok a fejében, ezért gondolok egyet és mélyen a vízbe mártom a kezem... aztán lefröcskölöm egy kis adag hideg vízzel.

Huncut mosollyal figyelem, ahogy hirtelen felkapja a fejét és kihúzza magát ültében, de mikor félig hitetlenkedve, félig gyanakodva rám néz, nem bírom ki és kuncogni kezdek, ezzel biztosan leleplezve magam.

Elégedettséggel tölt el, hogy eltûnnek a gondterhelt ráncok a homlokáról, de aztán olyan ravasz arckifejezés költözik az arcára, hogy rögtön elkezdek hátrafelé araszolni a fûben. Hiába mászok viszont távolabb, õ is résen van, ráadásul sokkal gyorsabb mint én, így nem tart sokáig elkapnia. Boldogan kacagok fel, mikor egy határozott mozdulattal magához ránt, és mégis egy gyengéd mozdulattal fordít maga alá a fûben, hogy még véletlenül se okozzon nekem fájdalmat.

- Te kis csibész – hajol közelebb hozzám vigyorogva.

- Valahogy el kellett tüntetnem azt a mogorva arckifejezést – mosolygok rá ártatlanul, mire felnevet.

Mosolyogva simogatom meg az arcát, sokkal jobban szeretem ezt a Rhage-et, mint a gondterheltet. Fõleg a nevetése hangját... Le is húzom magam egy gyengéd csókra, amit ugyanolyan lágyan viszonoz, mint ahogy kapja. Nem teszünk semmi olyasmit, amit nem lenne illendõ a szabadban, hiszen nem messze tõlünk gyerekek is játszanak, de ennyi szerelmes pillanatot még mi is megengedhetünk magunknak.

- Szeretlek – suttogja az ajkaimra, az eddig az arcomat simogató ujjaival most a nyakamon díszelgõ jelet simítva végig, ami még mindig ugyanolyan érzékeny, ha õ érinti meg.

Elmosolyodik a reakciómon és meg is csókolja a harapása helyét, én pedig boldogan ölelem magamhoz. – Én is szeretlek.

Megcsókolja az arcom, aztán újra az ajkaimhoz hajol, de ekkor éles gyermeksikoly hasít a levegõbe, mire mindketten felkapjuk a fejünket. A folyónál játszó gyermekek felõl jött a hang, ez kétségtelen... és amikor a folyó vízében nagyon is oda nem illõ csobogást veszek észre, már nem is nehéz kitalálni, mi történt.

Rémülten ülök fel, de Rhage addigra már fel is pattant és hosszú léptekkel halad a gyermekek felé, majd mikor elég közel van, beugrik a vízbe. Gyorsan felkapom a két vastagabb lepedõt, amiket a kanapéról hoztam el, hiszen ezek nem igazán koszosak és ezek azok, amiket még ki sem mostam, úgyhogy elég szárazak is.

Futva indulok a gyerekek felé, akik rémülten, a kis ökleiket rágcsálva figyelik a folyót ott, ahol Rhage eltûnt benne, de alig néhány másodpercet kell várni, és már fel is bukkan, kezében egy csurom vizes, didergõ és köhögõ kisfiúval. Gyorsan kimászik vele a partra, én pedig már sietek is feléjük a lepedõkkel. A gyermek még mindig rémülten kapaszkodik belé, ezért az ölében tartva ül le vele a fûre, én pedig átnyújtom neki az összehajtott plédeket. Gyors mozdulattal tekeri a vastag takarót a kisfiú vacogó teste köré és alaposan el is igazgatja rajta, hogy melegen tartsa.

Megkönnyebbült mosollyal lélegzem fel, de aztán valami meglehetõsen furcsa és megmagyarázhatatlan érzés kerít hatalmába. Lehetetlennek tûnik, hiszen a párducom nélkül egyáltalán nem szabadna megéreznem a fenyegetettséget, most mégis úgy érzem, mintha valaki a fülembe suttogná, hogy figyeljek. A fejem is automatikusan mozdul, és a falu irányába nézve meg is látom ennek az ösztönös veszélyérzetnek a forrását.

Az egyik férfi rohan felénk sebes léptekkel, de nem is ez az, ami megrémiszt, hanem a tekintete – és a karmai. Tisztán látom, minden karma elõbújt a kezein, és olyan tekintettel néz az irányunkba, vagy sokkal inkább Rhage irányába, mint aki itt helyben kész vérfürdõt rendezni. Másodpercek alatt rakom össze a képet a fejemben, eszembe jut egy pillanat, amikor ugyanez a férfi a Rhage karjaiban reszketõ kisfiút húzta be a házba, mikor arra mentünk. Tehát õ a gyermek apja, aki kezdettõl fogva Rhage-et okolta...

És most azt hiszi, hogy Rhage bántani akarja a fiát. És mindenki tudja, hogy egy alakváltó hogyan védelmezi a társát és az utódait.

Az egész túl gyorsan történik. Már én is késõn vettem észre a férfit, a közelben álló gyermekek megszeppenve figyelnek, de senki más nincs a környékünkön. Rhage-et még lefoglalta, hogy biztosan eléggé bebugyolálja szegény fiút a lepedõkbe, és egyébként is... az a férfi õt fenyegeti, ezért éreztem meg én elõbb a közeledtét. A szemeim a jobb kezére szegezõdnek, ahol pontosan olyan szögben tartja a karmait, hogy azok Rhage nyakát érjék majd. És mire Rhage is felkapja a fejét, már tudom, hogy túl késõn tudna csak reagálni a gyermekkel a kezében.

- Ne! – kiáltok fel.

Minden mozdulatomat az ösztön irányítja, semmi mást nem tudnék tenni, így egyszerûen kitárom a kezeimet és Rhage elé ugrok. Még látom a férfi elkerekedõ szemeit, de a keze akkor már lendül és õ sem tud megállni idõben.

Fájdalmas kiáltásra nyílnak az ajkaim, mikor a karmok mélyen beleszántanak a mellkasomba, de vagy nem jön ki hang a torkomon, vagy Rhage üvöltése nyomja el, nem tudom...

Komoran hallgatom végig Amy beszámolóját arról, hogy hogyan találták meg a pék feleségének a holtestét, de most is, mint a fiú halálakor azt érzem, hogy valami nincs rendben. A farkasok nem jöttek eddig a falu közelébe sem, ráadásul nem is az éhség ûzte õket el a hegyekbõl, hiszen az erdõ telis tele van mindenféle állattal. Akkor miért támadnának emberre? És itt nem egy veszett példányról van szó, mert a fiún több farkas harapása is volt… valami nagyon nincs itt rendben…

Felpillantva az elõttem állókra azonnal Aiden mögé lépek és hátulról átkarolom a derekát. Remeg az egész teste, az arcán ugyanaz az elgyötört szomorú kifejezés ül, ami pár napja is.

- Édes istenem, de hát hogy történhetett ez? – suttogja a mellkasomnak dõlve – Hiszen a fiú halála óta mindenkinek még sokkal óvatosabbnak kellett volna lennie...

- Senki nem tudja, mi lelte Esthert. George teljesen összetört és... – suttogja Amy, de aztán az ajkaira harapva elnémul.

- És?

- A pletykák felerõsödtek – mondja ki, amire számítani lehetett.

- Tessék?! – kiált fel Aiden felháborodottan – Mégis hogy képzelik...

- Aiden – gyengéden a vállára simítok, hogy megnyugtassam.

Bármennyire is bosszantó a helyzet, õket sem lehet hibáztatni azért, mert engem vádolnak. Ha kívülrõl szemlélem az eseményeket látszólag akár én is tehettem volna. Kivéve persze, hogy nem vagyok farkas…

- Rhage minden nap minden percében mellettem van, hogyan hihetik, hogy õ...

- Kicsikém, nyugodj meg – szorítom magamhoz, mikor a simogatásra sem reagált.

Végre érzem, hogy kiengedi a feszült sóhajt, bárcsak ne kellene ilyen szörnyûségeket hallania! Nem akarom, hogy bármi is bántsa õt.

Amy közelebb lép hozzá, vigasztalóan a karjára simít, egy szomorú mosoly kíséretében.

- Mi sem értjük õket, Aiden, de higgyétek el, mi teljes mértékben mellettetek állunk, és még jó néhányan vannak, akik továbbra is Rhage ártatlanságában hisznek. Viszont... nagyon sajnálom, fiúk, de azt hiszem jobb lenne, ha most néhány napig nem nagyon mutatkoznátok, legalábbis te, Rhage. – pillant rám - Csak amíg elcsitulnak a kedélyek.

- Persze, semmi gond – amúgy sincs semmi dolgom a faluban, csak azért mennék ki, hogy Aiden-t elkísérjem.

- Tényleg nagyon sajnálom – sóhajt fel Amy.

- Cserébe viszont szeretnék én is kérni valamit – mondom komolyan – Kérlek, legyél nagyon óvatos! Sehová ne menj egyedül, még csak a falu szélén lévõ fák közé sem. Valami nagyon nem stimmel ezek körül a támadások körül és amíg nem tudjuk, mi történt az áldozatokkal, nem lenne biztonságos.

Ha valami történne Amy-vel az nagyon fájna Aiden-nek…

- Ezt megígérhetem – bólint mosolyogva.

Lassan elsétál azért az edényért, amit magával visz, majd amint kettesben maradunk mindketten a kanapéra telepszünk, Aiden-t félig az ölembe húzva tartom, hogy minél közelebb legyen hozzám.

- Ígérd meg, hogy sehová sem mész el egyedül. Amy-ékhez sem és még csak a házból se lépsz ki egyedül. Ígérd meg! – kérem, az aggodalmam nem rejtve el elõle és nem is tudnám. Az a legfontosabb, hogy ne essen semmi baja.

- Megígérem. – simít a tarkómra, mire megkönnyebbülten ölelem magamhoz és szívom be az illatát

***

A következõ napok ugyanolyan gyászos csendben telnek, mint az elõzõek. A falubeliek nem mennek az erdõ közelébe, a vadászók is csak nagy csoportokban fegyverekkel a közelbe, mi pedig ahogy megígértük nem is hagyjuk el a házat. Egy ideig ezzel nincs is semmi probléma, de aztán Aiden-nek szüksége van néhány dologra a faluból amiért muszáj lenne elmennie. Az ötlet egyáltalán nem tetszik, már csak a gondolat is idegessé tesz, hogy nélkülem menjen ki, viszont azzal is tisztában vagyok, hogy nem kötözhetem egy székhez, míg minden veszély el nem hárul.

Végül azzal a feltétellel engedem el, hogy nem hagyja el a falut és Amy is vele megy. Ha rólam azt is hiszik hogy gyilkos vagyok, Aiden-rõl talán nem. Õ senkinek se tudna ártani…

Fel-alá járkálva a kis házba próbálom elütni az idõt, mást egyébként sem tudnék most csinálni, még a felhalmozott könyvek sem kötnének le. Ha még valaki meghal, vagy megsérül… akkor nem tudom mit tennének az emberek. Talán rám is támadnának, vagy el akarnának kergetni. A nagyobb baj azonban az, hogy ha ezt meg is tennék semmi sem lenne megoldva.

Nem látnak a gyászuk mögé és nem veszik észre a lényeget. Hiába mondanám nekik hogy valami nincs rendben nem hinnék el. A farkas harapások… és fõleg az, ahogy és ahol a testek voltak.

Ha az a fiú gyógynövényeket ment gyûjteni hol van a kosara, vagy a táskája? Mert semmi nem volt nála. És a pék felesége… Amy szerint onnan hordták a tõzeget a fûtéshez ahol megtalálták, de nála sem volt semmi. A farkasok nem visznek el tárgyakat, nem lenne értelme. Pusztán az is értelmetlen, hogy miért jöttek le a hegyekbõl ilyen messzire.

Nyílik végre az ajtó és megkönnyebbülten sóhajtok fel, mikor teljes épségben belép. Tudtam, hogy jól van, de mégsem tudok nyugodt maradni, ha nem látom. A konyhaasztalra rakja a tele táskát, majd mindent szépen elpakolunk, de Aiden szokatlanul csendes. Meg sem szólal közben, pedig nem szokott ennyire hallgatag lenni.

Miután mindennel megvagyunk, leülök az egyik székre és õt is magammal húzom. - Kicsim, történt valami?

- Dehogy, mibõl gondolod? – hárít, de nem néz a szemembe.

- Aiden... – megfogom a kezét, tudom, hogy valami bántja  – Érzem, hogy feszült vagy. Mi történt?

Nehéz sóhajjal összefonja az ujjait az enyémekkel, remélem senki nem tett rá semmilyen bántó megjegyzést.

 – Odajött hozzám az egyik falusi alakváltó nõ. Szörnyetegnek nevezett téged és arról próbált meggyõzni, hogy vigyáznom kéne veled, mert szerinte csak a testemre pályázol.

… Hogy? Ez… ezt nem hiszem el! Mégis ki találna ki ilyesmit? … És Aiden is… neki is olyan mintha csak a testét akarná?

Kérdõ tekintettel pillant fel rám, de még mindig nem tudom, hogy mit mondjak erre. Az nem érdekel, hogy szörnyetegnek nevezett, nem számít nekem mit gondol, az viszont igen, hogy Aiden is így látja-e.

- Ugye nem hittél neki? – kérdezem, ami legelõször az eszembe jut.

- Hát persze hogy nem hittem neki! – kiáltja hevesen – Egyszerûen csak dühít, hogy ennyire csökönyös, önzõ alak itt min...

Magamhoz rántom és egy rövid csókot nyomok az ajkaira, amit megnyugodva viszonoz is. - Köszönöm – mosolygok rá.

- Mit köszönsz? – végigsimít az arcomon, de már az õ ajkain is mosoly játszik.

- Hogy ennyire bízol bennem. – ha elhitte volna, amit az az õrült nõ mondott neki, nem is tudom mit teszek a boszorkánnyal.

- Egyedül benned bízom, Rhage. Az életemnél is jobban szeretlek, hogy is tehetnék másképp?

Szorosan magamhoz ölelem, legszívesebben el sem engedném innen. Az arcomat a nyakába temetve veszek egy mély levegõt, hogy az a finom, édes illata teljesen átjárjon. Nem is értem, hogy akarhatja õt bántani bárki is.

- Én is nagyon szeretlek téged – suttogom a bõrébe még mindig magamhoz ölelve.

Vacsora után a kandallóban már lobog a tûz és az elé húzott kanapéra telepszünk ahogy mindig. Ez amolyan megszokott dolog lett, ahogyan az is, hogy felolvas valamit. Szeretem hallani a hangját, elmondhatatlanul megnyugtató, lágy tónusú.

Most azonban nem a könyveket keresgéli, hanem inkább hozzám bújik, amit még jobban szeretek. Lágyan megcsókolva simítom végig a hátát, a derekáig, majd vissza fel a tarkójára és az arcára.

- Rhage? – elhúzódik tõlem, kíváncsian figyelem a kiülõ zavart a vonásaira – Kérhetek tõled valamit?

- Bármit – simítok el egy zavaró tincset a füle mögé.

- Én... Én sz-szeretném, ha... ha ma este... ha mi meg-megtennénk…

Kell egy pillanat mire felfogom mit is mondott, de aztán a lesütött szemeit és a vörös arcocskáját látva biztos lehetek benne, hogy nem értettem félre. A testemen azonnal végigfut a forróság a gondolatra, mégis nyugalmat erõltetek magamra.

Az álla alá nyúlva emelem meg a fejét, hogy a szemébe nézhessek. - Szeretkezni szeretnél velem? – kérdezem komolyan és bár nagyon zavarban van, mégis határozottan bólint – Kicsikém... ugye ennek semmi köze ahhoz, amit az a nõ mondott neked ma?

Ha csak azért teszi… ha csak azért akarja most, mert az a nõ valami butaságot juttatott az eszébe…

- Nem, dehogy! – vágja rá, riadtan elkerekedett szemekkel.

- Nem kell bizonyítanod senkinek semmit, ugye tudod? – biztosnak kell lennie benne – Én pedig bármeddig várok rád.

- Tudom, Rhage – biccent ismét, teljesen komolyan – De én... én tényleg szeretném. Ú-úgy érzem, készen állok rá.

- Egészen biztos vagy benne? – nézek a szemébe, de gondolatban különbözõ képek futna le elõttem róla, ami nem könnyíti meg a beszédet.

- Igen.

Tudnám, ha bizonytalan lenne, de nem az. Teljesen komoly, és hihetetlenül édes ezzel a rózsaszínes pírral a hófehér bõrén. A kezeim közé veszem az arcát és az ajkaira tapadok, mélyen, birtoklóan csókolva, ahogy a párducom is vágyik rá. Nem is engedem el még akkor sem mikor elhúzódom tõle, vele együtt állok fel a kanapéról mire sikkantva karolja át a nyakamat, elégedett vigyorral sétálok vele a fürdõszobába, de eszembe sincs elengedni. Ma már biztos nem fogom.

- Hozd a testápolót! – biccentek a fürdõszoba polcán pihenõ fehér üvegre, amit azonnal fel is markol, így visszaviszem a hálóba, majd a krémet az ágyra dobva pillantok Aiden-re, aki idegesen rágcsálja az ajkait. Nagyot nyelve néz a szemembe, ezért puhán az arcára simítva nyugtatok, majd végig a karján, s végül apró csókokkal késztetem mosolygásra, hogy elfelejtse az idegességet.

- Ne félj, kicsikém! Vigyázok rád.

- Tudom – mosolyog rám édesen, a lábai szorosan ölelnek körbe, hogy biztonságosan megtartsa magát.

Egy kényelmes ellazító fürdés után egy vékony köpenybe csavarja magát, én csak egy törölközõt tekerek a derekam köré míg el nem készül, hogy addig se hozzam zavarba, de a hálóba lépve hamar meg is szabadulok tõle, amit azonnali pirulással fogad, de ezúttal nem fordítja el a fejét.

Lassan én is kifûzöm a köpenye kötõjét, nem sietek, bár nagyon vágyom rá, de akármikor abbahagynám, ha meggondolja magát. Nagyon nehéz lenne, de bízom benne, hogy megtenném, hisz a párducom sem akarná bántani.

A köpeny a földre hullik feltárul elõttem a gyönyörû, porcelánsimaságú bõrének minden négyzetcentimétere. Tetõtõl talpig végigmérem, nem lehet eleget gyönyörködni benne olyan szép, mintha nem is lenne valóságos. A keze után nyúlok és összefonom az ujjainkat, majd az ágy felé hátrálva leülök a szélére, Aiden karcsú testét az ölembe vonom, hogy kényelmesen elhelyezkedhessen és bármikor elbújtathassa az arcát a nyakamban, ahogy szokta.

Az illata és ezek az apró érintések is elégnek bizonyultak ahhoz, hogy felkeltsék a vágyam. Azóta akarom õt, hogy megláttam, ezért ha akarnék se tudnék tenni az érzés ellen.

A bennem mozgolódó párduc elégedett morgása is csak arra ösztönös, hogy tegyem amire vágyom, mert Aiden is ugyanazt akarja, én mégis elnyomom a feltörni készülõ vadságot és finom, gyengéd csókokkal kényeztetem, hogy ne ijesszem meg.

Az ajkait ízlelgetve simogatom a hátát, a kézfejemet minden mozdulatnál cirógatja a hosszú fekete haja, a mellkasa szinte éget, ahogy az enyémhez simul, kellemes borzongás keltve az egész testemben. Érzem, hogy a szívverése felgyorsul, s annak az ütemére koncentrálva nyomom el az állati ösztönöket, de ez a kapaszkodó egy pillanat alatt semmivé lesz, mikor a fogait érzem meg az alsó ajkamon. Finoman belém harap amitõl jólesõ morgás tör ki belõlem és éppen csak megakadályozom, hogy ugyanezt tegyem vele…

Elhúzódom egy pillanatra, az arca nagyon vörös, a szemei kicsit kábán csillognak, de csak izgatottságot látok bennük, semmi félelmet.

- N-nem kell visszafognod m-magad – suttogja pihegve. – Sze-szeretem, ha... ha egy kicsit... v-vadabb vagy.

- Aiden – nyögöm vágyakozva, a vadállattal egyszerre mosolyodom el a korábbi kijelentésére gondolva, hogy bízik bennem – Tökéletes vagy...

Tökéletes és csak az enyém…

Boldog mosollyal karolja át a vállaim és magához húz. Mikor újra megcsókolom már nem próbálom visszafogni magam, engedem, hogy a párduc is kiélvezze a párját, hogy fürödjön a kéjben. Aiden derekát ölelve szorosan magamhoz húzom, a karmaim belülrõl feszülnek a bõrömnek, de nem törnek ki a vad csók közben. Felmordulva harapdálom meg a puha húst élvezve a sóhajai hangját. Végigsimítok a gerince tökéletes ívén, közben abba nem hagyva a nyelve kergetését majd hirtelen felnyögve húzódom el mikor a csípõjét teljesen az enyémhez szorítja, a férfiasságom forrón simul az övéhez rekedt kis nyögéseket csalogatva elõ a torkából, én pedig morogva élvezem a forró, olvadozó gyönyört amit okoz és tovább kényeztetem, nem hagyva ki egyetlen érzékeny pontját sem.

Nyakára térve csókolom végig a bõrét, ahol érem meg is harapdálom, õ pedig halk sóhajjal löki felém a csípõjét, mintha pontosan tudná, érezné, mi okoz örömet. Felmordulva ragadom meg a derekát és még jobban magamhoz szorítom, majd mindkét tenyeremmel felfelé simítok a hátán, kiélvezve a hangokat és a teste reakcióit.

- Ne... Ne állj meg – suttogja remegve, ahogy a fenekénél megállítom a kezem.

Felemelem a fejem, hogy a szemébe nézhessek. A tekintetében tükrözõdõ vágy szinte megrészegít, a tudat, hogy õ is azt érezheti amit én... Leküzdve a zavarát határozottan bólint, megadva az engedélyt és egy cseppet sem tétovázok tovább. Mélyet lélegezve a vágyának illatából lejjebb csúsztatom a kezemet. A két kis félgömb pontosan a tenyerembe simul, mintha csak nekem lett volna teremtve.

Érzem a testén végigfutó borzongást, a szívverése vad ütemét a mellkasomon, ami az enyémmel egyszerre dobban meg. Birtoklóan rántom magamhoz, mire belenyög a számba. Az hangjától mindenem pattanásig feszül meg, eláraszt a forróság, mintha tûz lobogna mellettem. Érzem, hogy az ujjai megszorulnak a vállamon, már-már a bõrömbe vájnak gyönyörében, alig kapok levegõt a tömény, édes illatától, mintha a legfinomabb parfüm párologna a bõrébõl és beteríti az egész szobát.

A testére figyelve lejjebb mozdítom a kezem, lassan besimítok a feneke két partja közé, majd alig érintve a felhevült húst végighúzom az ujjaim a szoros kis izmaim mire egész testében remegni. Úgy  markol a államra, mintha az lenne az egyetlen kapaszkodója, a testem beleremeg az élvezetbe, a nyöszörgését az ágyékomban érzem. Megõrülök…

Kisvártatva megismétlem a mozdulatot, élveteg morgással konstatálom, hogy ugyanazt a heves reakciót váltja ki. Hihetetlen mennyire gyönyörû ezzel a kéjes arckifejezéssel… a körmei a karomba vájnak, a párducom morogva élvezi, tetszik neki ez a vad reakció a párjától.

- Istenem, milyen érzékeny vagy – mormogom a fülébe elmélyült hangon, alig egy centire a bõrétõl– Lehetetlenség betelni veled...

Vérvörös arcát a nyakamba rejti, mosolyogva harapdálom végig a nyakának puha hajlatait, majd egyik karommal a testét ölelve oldalra nyúlok a fehér üvegért. Egy gyors mozdulattal kipattintom a tetejét, közben abba nem hagyva a kényeztetését.

Az ujjaimra csorgatok a krémbõl, majd lassan a fenekéhez simítom. Az elsõ érintésre összerándul, biztos hideg volt a felhevült bõréhez képest, ami már majdnem éget, ezért elõször finoman szétkenem rajta, lassan körkörös mozdulatokkal simogatva, hogy kellõen ellazuljon és nehogy kárt tegyek a testében.

Nem kell megkérdeznem milyen érzés, mert az elsõ érintéstõl kezdve nyöszörög és karmol, mint egy igazi kis párduc, és ezt nagyon élvezem. Ha lennének valódi karmai már csíkokat hasított volna a hátamból.

Azzal terelem el a figyelmem a lüktetõ férfiasságomról, hogy folyamatosan Aiden-t kényeztetem, az ujjaimmal kicsit erõsebben masszírozva a feszes izmokat, amik érezhetõen ellazulnak az érintésemre.

A vállamba mélyedõ fogaira eszmélek fel, rekedt nyögéssel szorítom meg a csípõjét, hogy ne mozogjon tovább, mert ez egyszerûen elviselhetetlen. Túl jó, túl intenzív… Aiden sokkal tökéletesebb, mint valaha is elképzelni mertem. Minden apró izgató hangot hallok, amit csak elõcsalok belõle és ettõl úgy érzem mindjárt felrobbanok és a testem darabjaira hullik szét.

- Rhage... – pihegi, felemelve a fejét kába szemekkel pillant rám – Ez... Ez nagyon jó érzés...

Felmordulva csapok le az ajkaira, szenvedélyesen harapva, ízlelve õt és õ ugyanilyen hevesen viszonozza. Ha így folytatja, belepusztulok a vágyba mielõtt felkészíthetném. A csípõje a csókunkkal egy ritmusban mozdul elõre, mire morogva kapom el az alsó ajkát, picit meggyötörve õt miközben a vágyát az enyémhez simítja. Érzem minden forró porcikáját, vágytól ködös szemekkel pillantok rá, mégis próbálok arra figyelni, amire kell.

- Szólj, ha a legkisebb fájdalmat is okozom, rendben? – mondom komolyan és a biccentését látva megnyugszom.

Még néhány másodpercig folytatom a masszírozást, majd az egyik ujjamat a bejáratoz vezetve lassan belé csúsztatom. Egy pillanatra sem fordítom el a fejem, az arcát tanulmányozva meggyõzõdöm arról, hogy biztos nem fáj neki és csak az után megyek tovább.

Amint teljese benne van az ujjam, egy kicsit várok, de az arcán csak az élvezetet látom és jólesõ sóhajai is ezt igazolja. Kicsit kijjebb húzom, majd lassan visszacsúsztatom belé és még jó párszor megismételem ezt. Elõször lassan, majd kicsit gyorsabban is, közben próbálok nem arra gondolni milyen érzés lesz, ha már nem az ujjam mozog majd benne, de az elsõ felötlõ kép elég, hogy majdnem elélvezzek tõle.

Percek múlva Aiden már nem bír nyugton maradni, karmol, harap és csikar, a nyögései állandósultak. Feszülten, izzó szemmel pásztázom az arcát, haja a homlokára tapadt az arca szépen kipirulva, a teste forrón feszül az enyémnek…

- Rhage...

- Hihetetlen vagy – nincs rá szó, mennyire tökéletes és gyönyörû…

Kihúzom belõle az ujjam, a csalódott kis nyöszörgését megmosolyogva apró csókokkal terelem el a figyelmét miközben újra csorgatok a krémbõl az ujjaimra, közben erõsen megszívom a hevesen lüktetõ ütõerét bezsebelve egy újabb izgató hangot, otthagyok egy pici foltot is.

Ezúttal már két ujjammat vezetem belé, nagyon lassan és mégis azonnal észreveszem az arca rándulását és a kis fintort, hiába próbálja leplezni.

- Fáj? – kérdezzem aggódva és nem is mozdulok meg.

Elmosolyodik és egészen hozzám simul. - Nem, csak... egy kicsit más volt. Folytasd, kérlek...

Vágyakozó mordulással finoman a vállába harapok, közben ismét megmozdítom az ujjaim, még lassabban és nagyon vigyázva, hogy ne okozzak neki fájdalmat. Addig folytatom ezt a lassú ritmust és a kényeztetõ csókokat a nyakán, míg fel nem csendülnek az elsõ sóhajok, majd nyöszörögni mozdítja a csípõjét, ami ismét az õrület határáig fokozzák bennem a vágyat. A párducom is türelmetlenül morog bennem, mégsem próbálja átvenni az irányítás. Minden érzékével Aiden-re figyel, hogy neki jó legyen.

Pár perc múlva elhúzom tõle az ujjaim és ismét a krém után nyúlok, majd három ujjammal térek vissza hozzá, az ajkaimmal a füle alatti érzékeny részt cirógatva, hogy ne a kellemetlen érzésre figyeljen.

Számítottam rá, hogy nem lesz egyszerû, mégis összeszorul a mellkasom mikor felszisszen, sõt abba is hagynám, ha nem kérné, hogy folytassam. Azért, hogy a lehetõ legkönnyebbé tegyem neki a másik kezemet kettõnk közé csúsztatom és a lüktetõ vágyára simítva masszírozom, mire hamarosan nyöszörögve feszül meg az ölemben. Magamra nem is figyelek most, csak arra, amit mindkét kezemmel csinálok és a kettõs kényeztetés miatt hamarosan ismét ellazulva élvezi, a férfiasságán lévõ apró cseppeket lassan elsimítom rajta, tovább ingerelve õt. A vállamba marva nyög fel és mozdul elõre, mély levegõt véve szorítok a derekára, egy elkínzott nyögéssel szorítom össze a szemeim az ágyékomba nyilalló vágytól. Ezt nem lehet kibírni…

Figyelmetlenül kicsit gyorsabban mozdítok a csuklómon, még mélyebbre csúsztatva az ujjaim és eltalálva benne azt a pontot, ami a legnagyobb élvezetet nyújtja. Azonnal megfeledkezem minden másról és csak Aiden arcára összpontosítok. Egész testében felém ível egy minden eddiginél hangosabb nyögés hagyja el az ajkait, a szemeit összeszorítva, levegõ után kapkodva hanyatlik a vállamra. Felmordulva ismétlem meg a mozdulatot ugyanabban a szögben, felvéve egy ritmust, hogy a csípõje és a kezem pont megfelelõ idõben találkozzanak ezzel engem is legalább annyira izgat, mint saját magát.

Az arcomat a hajába temetve nyögök fel mikor érzem, hogy kitör belõle az élvezet, egy hangosra sikeredett sikkantással feszül meg, majd ernyed el az ölemben, meleg lélegzetét a nyakamon érzem.

A fogaim között szûröm a levegõt, érzem az arcomon végigcsorduló izzadságcseppet. A visszafojtott vágy majd szétveti a testem, a férfiasságom lüktetve követeli Aiden szûk forróságát.

Nyugtatón simogatom a hátát és a nyirkos tincseit, magamra is higgadtságot erõltetve várom meg, hogy magához térjen a gyönyör okozta kábulatból.

- Gyönyörû vagy Aiden… a legtökéletesebb lény a világon. – súgom a fülébe, mire lassan felemeli a fejét, én pedig gyengéd mosollyal végigsimítok az arcán. - Biztos, hogy szeretnéd folytatni?

Teljesen a magamévá akarom tenni, de… fájdalmat sem akarok okozni neki. Ha nem akarja, azonnal elengedem.

- Igen – bólint határozottan - Nagyon szeretném, Rhage... Kérlek!

Még õ kérlel… mintha bármiért is könyörögnie kellene…

Hevesen megcsókolom, hogy tudja eszem ágában sincs abbahagyni, ha õ is ezt akarja. Szabad kezemmel felkapom a testápolót és az éjjeliszekrényre dobom, majd Aiden-t felemelve megfordulok és gyengéden végigfektetem az ágyon.

Hihetetlen, hogy még mindig elpirul, de annyira imádom ezt az ártatlan reakciót, hogy mindig elmosolyodom rajta. Vágyakozó tekintettel végigmérem, az elõbbi élvezet bizonyítéka szétkenõdött rajta, de ettõl csak még csábítóbb látványt nyújt. Lassan fölé mászom, az izgatottan csillogó tekintete szint megbabonáz. Megtámaszkodom a fejem mellett, hogy ne nehezedjek rá.

Ezúttal õ kezdeményezi a csókot, elõször lassan, kényeztetõn simogatjuk egymást, de mint mindig, most is hamar a szenvedély lesz az úr. Fokozatosan húz magához a lábait is széjjelebb téve enged még közelebb. Egyszerre nyögünk bele a csókba mikor az ágyékunk egymáshoz simul. Minél jobban  felhúzza a térdeit, annál közelebb férek hozzá, de nem siettetem. Csakhamar megérzem, hogy újra izgalomba jön, az az édes fûszeres illat betölti az érzékeimet és lassan egyre jobban keveredik az enyémmel.

Elmélyítem a csókot, picit megbillentem az állát is, szinte felfalom. Nem kaphatok belõle eleget az ingerlése pedig csak olajat önt a tûzre, a fenekét megemelve dörgölõzik hozzám, a férfiassága ismét keményen és forrón feszül az enyémnek.

Addig folytatja ezt míg nyöszörögve pihegni nem kezd, én pedig a lepedõbe markolva fogom vissza magam. Már szinte fájnak az izmaim a feszültségtõl, annyira benne akarok lenne…

Lassan elhúzódom tõle és elnyúlok a testápolóért. Aiden arcára pillantok, majd végignézek a csábító meztelenségén. – Húzd fel a lábaidat egészen, kicsikém.

Zavartan az ajkaira harap, de megteszi amit kérek. A párducom elégedett mordulással nyugtázza, hogy teljesen felkészült, a bejárata nedvesen csillog, a férfiasságom is beleremeg a látványába.

- Í-Így jó? – suttogja bizonytalanul.

- Tökéletes. – ismét végigpillantok rajta, de ha ezer évig nézném, akkor is ugyanazt gondolnám – Egyszerûen tökéletes vagy...

Remegve sóhajt fel, sötéten csillogó tekintettel követi a mozdulataimat. Az ujjaimra csorgatok a testápolóból, majd lassan a fenekéhez simítok a hideg krémet, alaposan szétkenve rajta, aztán saját magamra is juttatok belõle. Félig lehunyt szemhéjai alól figyel, izgatóan pihegve, elnyílt ajkakkal… hihetetlenül csábító látvány…

Újra fölé mászom és megtámaszkodom mellette, nem nehezedem rá teljesen.

- Szólj, ha fáj!

Bólint egyet, majd az ajkait harapdálva, várakozón néz a szemembe és én sem eresztem a tekintetét miközben óvatosa belé hatolok. A forróság már az elsõ pillanatban elképesztõen jó érzés, de érzem, hogy összerándulnak az izmai és az arca is megrezzen.

Tudtam, hogy fájni fog neki, de akkor is rossz érzés… mintha egy kõ nehezedne a mellkasomra az összeszorított szemeit látva.

Egy elfojtott fájdalmas nyöszörgésre megdermedek, meg sem mozdulok. Ha ennyire fáj neki, akkor nem érdekel mit akarok, itt azonnal abbahagyjuk.

Éppen elhúzódnék, de megragadja a karjaim és nem enged.

– N-Ne hagyd abba, kérlek!

- Fájdalmat okozok neked...

- Csak... csak egy kicsit fáj, és majd elmúlik – néz kérlelõn a szemembe – Kérlek, n-nem szeretném abbahagyni...

Magamban õrlõdve nézek rá, mély levegõt veszek, hogy leküzdjem a mellkasomban keletkezett gombócot és megszólaljak, de mielõtt még bármit is mondhatnék a nyakamba kapaszkodva lehúz magához és megcsókol, belém fojtva minden tiltakozó szót.

- Kérlek Rhage… Kérlek… - suttogja az ajkaimra, esdeklõ tekintetét látva végül bólintok.

Hogy valamennyire eltereljem a figyelmét a fájdalomról az egyik kezemet a vágyára fonom és lassan simogatni kezdem, miközben ismét megmozdulok benne. Végig az arcát figyelem, a fogaimat összeszorítva kényszerítem magam, hogy a lehetõ leglassabban mozduljak, de még így is összeszorítja a szemeit és olykor megrándul az arca. A bûntudat csírája már most gyökeret ereszt, gyûlölöm, hogy pont én okozok neki szenvedést…

- Sajnálom, kicsikém – suttogom bûntudatosan – Mindjárt jobb lesz, ígérem...

Mikor már teljesen benne vagyok a nyakához hajolok, hogy lágy csókokkal hintsek be miden apró részt, amit csak lehet. Nyugtatón simogatom a haját, az arcát… a kezemmel pedig a férfiasságát ingerlem, de nem mozdulok meg.

Ha hozzám szokik talán jobb lesz, ha pedig nem, akkor nem érdekel mennyire akarom õt, abbahagyjuk. A párducom csendben kushad, talán most a legcsendesebb mióta csak megláttuk Aiden-t a barlangban.

Percekkel késõbb érzem, hogy kezd ellazulni, már nem szorít olyan erõsen és lassan magához húz hogy megcsókolhasson, a szemeimbe pillantva tudatja, hogy már minden rendben. Lassan mozdulok meg elsõre, a fogaimat összeszorítva kicsit kijjebb húzódom, majd ugyanilyen lassan vissza. Kész kínzás, de mindent megér, hogy végre ne a fájdalmas nyöszörgését halljam, hanem az élvezetének hangjait..

Az ajkait nem engedem el és csak percek múlva fokozatosan változtatok az ütemen, végig figyelve az arcát, de már csak a gyönyört látni rajta. A tarkómba maró ujjaira belemosolygok a csókba, majd felnyögök a váratlan mozdulatra mikor feljebb emeli a csípõjét még mélyebbre engedve ezzel. Az érzésre megfeszül a csípõm, mintha áramot vezettek volna belém, de nem hagyom abba.

Minden lökéssel kicsit másképp csúszom belé, keresve azt a pontot ami a legtöbb élvezetet nyújtja neki és mikor megtalálom a teste megvonaglik alattam, nyöszörögve szorít magához, mire újra és újra megismétlem kicsit gyorsabban. Most már egyáltalán nem fáj neki, nyugodtan élvezhetem én is õt, anélkül, hogy aggódnom kelljen miatta, vagy amiatt hogy hogyan reagálna.

A szemérmessége miatt senki sem gondolná, hogy ilyen szenvedélyes tud lenni, mint egy igazi vad és szelídítetlen párduc. A csípõjét mozdítva belõlem is kiprésel jó néhány nyögést, a vadállati morgást nem tudom magamban tartani, mert az illata miden eddiginél jobban feltüzel, mintha nem csak az övé lenne, hanem a kettõnké összemosódva.  Az arcára pillantva rájövök, hogy engem figyel a számhéja alól, a heves mozdulatok sorozata… a forró teste alattam, hogy végre csakis az enyém és ezt minden alakváltó tudni fogja aki csak a közelébe megy… részegítõ érzés.

Birtokló morgással harapom az ajkaira, de le nem veszem róla a tekintetem miközben a gyönyör lassan szétterül a vonásain a körmeit még erõsebben a hátamba vájja. Valószínûleg több nyomot is hagy amiket szívem szerint be sem gyógyítanék, de majd csinál oda újabbakat.

A párducom is a felszínt kaparássza ösztönösen vadabb mozdulatokra sarkall és meglepetésemre Aiden minden percét élvezi, az ujjaival erõsen végigszánt a vállaimon amit morogva, nyögve élvezek, még az utánuk maradt bizsergést is, ami szétterjed az egész testemen mintha csak megjelölt volna magának.

Felnyílnak a szemei, kábán pislog fel rám. - Rhage...

Érzem mit akar, a teste pontosan elmond mindent, mint egy csodálatos hangszer, ami csak nekem játszik. Megborzongok a gondolatra és átadva a helyet a vadállatnak hagyom, hogy az agyaraim megnyúljanak, elõtörjenek az emberi külsõ alól. A szemeim Aiden hófehér bõrét pásztázzák a válla és a nyaka találkozásánál, azt a hihetetlenül puha részt, amit annyiszor megkóstoltam már.

A párduc morgásával hajolok közelebb hozzá, a rám szegezõdõ tekintetében csupán bizalom és szenvedély, nyoma sincs kétségnek vagy félelemnek.

A háta alá csúsztatom a kezem és megemelem a testét, egy pillanatra sem hagyva abba benne a mozgást húzom magamhoz, õ pedig készségesen hátrabillenti a fejét nagyobb teret adva ezzel. Rátapasztom az ajkaimat, felmordulva az ízétõl a nyelvemmel is végigívelek a kecses hajlaton, kiélvezve a teste várakozó remegését, a feszültséget, a kéj zsibongását kettõk között, s abban a pillanatban mikor a hátamba vájja a körmeit én is belemélyesztem az agyaraim a puha húsba, megízlelve az édes vérét a nyelvemmel, birtoklóan tartva magamnál.

Egy pillanat alatt tör ki belõle a gyönyör, a sikolyát a számban érzem miközben megremeg a torka az agyaraim alatt. Lüktetve áramlik keresztül rajtam a kötõdés mély és eltéphetetlen mágiája, majd az ágyékom körüli szorítás, az izgató remegése is magával ránt. Állatias üvöltéssel döfök belé és élvezek el, hosszan szorítva magamhoz az ernyedten pihegõ Aiden-t, a nyakát még mindig szorosan tartom és csak akkor engedem el, mikor a testem is lecsillapodik kissé, de mintha örökké tartana a pillanat.

Zihálva húzódom el a nyakától, a vörös vére cseppekben folyik végig a vállán. Azonnal oda is hajolok és lassan nyalogatva a sebet gyógyítom be, bár valójában mindig is ott lesz majd.

Óvatosan kihúzódom belõle és mellé fekszem, de nem engedem el. Szorosan a mellkasomhoz vonom míg mozdulatlanul fekszik, csupán a mellkasa gyors mozgásából tudom, hogy magánál van, de lehet túl sok volt ez a rengeteg érzés egyszerre.

Halvány mosollyal simogatom félre a haját, a vállára csókolva elégedett dorombolásba kezdek.

Pár perc múlva kezd csak pislogni mikor már lecsillapodott kissé, ahogy én is. A párducom csendesen pihen, én pedig lágy mozdulatokkal cirógatom Aiden-t, míg teljesen be nem gyógyítom az agyaraim okozta sebet rajta, de az érzés, hogy hozzám tartozik nem tûnik el, ahogy az illatom sem, ami most már az õ sajátja is. Minden alakváltó érezheti majd rajta.

- Rhage? – suttogja, a hangja még mindig rekedtes.

Abbahagyom a nyaka ápolását és engedek a szoros ölelésbõl is, hogy felém fordulhasson. Ragyogó mosollyal néz rám, az arcán lusta elégedettség látszik.

- Jól vagy, kicsikém? – simítok végig az arcán, figyelmesen nézve rá.

- Soha jobban – a tenyerembe simítja az arcát, én pedig közelebb hajolok és egy finom csókot lopok tõle.

- És boldog vagy?

- A világ legboldogabb embere – mosolyog szélesen.

- Az nem lehet, mert az én vagyok. – viszonzom a mosolyt, majd egyre szélesebb lesz mígnem vele együtt nevetni kezdek.

Semmi kedvem megmozdulni innen, vagy felkelni fõleg ha így bújik hozzám. Akkor ki sem engedem a karomból, legalábbis reggelig biztos nem.

Lágyan megcsókolom a jelemet, azt a halvány heget ami ott maradt miután begyógyítottam, de ez már nem is fog eltûnni soha. Aiden már tényleg az enyém és soha senki nem választhat el tõle…

***

A reggel nem is lehetne tökéletesebb, ha valamit kérhetnék hát az az, hogy mindig erre ébredjek fel: Aiden rám fonódva, vékony ujjaival puhán cirógatja a mellkasomat. Mintha nem is a valóságban járna, álmatag mosollyal néz maga elé és csak akkor pillant fel rám, mikor jólesõ dorombolásba kezdek a cirógatásra.

- Jó reggelt! – mosolyog rám és feljebb csúszik mellettem, hogy egy finom csókot adhasson, amit azonnal viszonzok is, közben a derekára simítva kiélvezem a csupasz, langyos bõrének tapintását.

- Ennél jobb nem is lehetne. – suttogom az ajkaira, mire boldogan elmosolyodik.

A tekintetem a nyakára téved, arra az érzéki hajlatra amit most már a harapásom nyoma díszit és ennek a látványa olyan elégedettséggel tölt el, amit talán még sohasem tapasztaltam. Mintha minden a helyére került volna és Aiden lenne mindennek a közepe. Az enyém… csak az enyém.

Aiden is odasimítva a kezét és az ujjaival lassan körülrajzolja az ott maradt nyomot, látom rajta hogy beleborong az érzésbe, a karja is lúdbõrös lesz.

- Érzékeny maradt a helye? – simítok az arcára.

- Igen… de nagyon jó érzés. – mosolyog enyhén elpirulva. – Olyan tökéletes érzés.

- Te vagy tökéletes kicsikém. Minden porcikádat úgy szeretem ahogy van. – a derekát átölelve közelebb húzom, majd lassan kényeztetõn csókolom meg, hamar el is mélyítve, forró, érzéki simogatássá varázsolva, amit szívem szerint abba sem hagynék.

- Én is szeretlek Rhage… - suttogja pirulva miután szétváltak az ajkaink.

– És érzel valamit? Ami más, mint eddig? – suttogom a puha ajkaira, apró puszikat hintve közben az arcára. Kíváncsi vagyok, mennyit érez a kötõdésbõl, így hogy a párduca nincs benne.

- Nehéz lenne megmagyarázni… érzem a jelenléted és a kapcsolatot közöttünk. Érzem, hogy a párom vagy. – mosolyog és összefûzi az ujjait az enyémmel – Mintha rengeteg energiám lenne és sosem fáradhatnék el.

A végére elvigyorodom, majd felnevetek mikor a szemöldökét ráncolva rám pillant. Hihetetlenül édes tud lenni, ezekkel az ártatlan, sötét szemekkel.

- Az elsõ két dolog biztos, hogy emiatt van – simítok a nyakán lévõ jelemre, mire ismét jólesõn megborzong - … de a sok energiát másnak köszönheted. – célzatosan a fenekére simítok és nevetve figyelem, ahogy a sápadt bõrét hirtelen elönti a vörösség, szinte lángra gyúl az arcocskája. Szégyellõs nyikkanással a nyakamba fúrja az arcát és elõ sem bújik onnan.

Annak azonban nagyon örülök, hogy érzi a kötelékünket, mert az erõsebb, mint bármi más. Nem csodálom, hogy a hímek mindig annyira védelmezik a párjukat, hogy a legkisebb sértésért is ölni tudnának. Én pont ezt érzem most Aiden-nel kapcsolatban. Soha nem akarom elengedni és mindentõl és mindenkitõl meg akarom óvni.

- Mi-mindig i-ilyen le-lesz? – kérdezi zavartan felpillantva – Ilyen jó?

Rámosolygok, felemelem a mellkasomon nyugvó kezét, majd elõbb belecsókolok a tenyerébe, aztán pedig macskás mozdulattal belesimítom az arcom, kifejezve, hogy mennyire ragaszkodom hozzá. A párducom teljes egyetértéssel dorombol, mintha eltûnt volna az a vad és fékezhetetlen szörnyeteg, amire emlékszem és egy birtokló, védelmezõ lény lenne most.

- Miattad volt ilyen jó és máskor is az lesz. Ha szeretnéd még.

Nem panaszkodott ugyan, de azért tudom, hogy volt ami fájt neki eleinte és ha nem akarja megint, nem kényszeríteném rá, de a szégyenlõs kis mosolya és a halvány pírral elsuttogott szavakra elönt a forróság.

- Sze-szeretném máskor is Rhage… é-én na-nagyon élveztem.

- Ahogy én is kicsikém.

Röviden megcsókolom, majd halvány mosollyal karolom át miközben visszafekteti a fejét a mellkasomra, nagyot szusszanva elvackolja magát és még közelebb bújik, szinte hozzám préselõdik.

Gyengéden simogatom a haját, közben halkan dorombolva hallgatom a szuszogását és még jó néhány percig meg sem mozdulunk, csak élvezzük a csendet és ezt a békés légkört ami körülvesz.

Magamban az álmomon merengek, amit éjszaka láttam, az újabb emlékeken, amik ezúttal egy cseppet sem olyan szörnyûek, mint kezdetben. Furcsa, hogy pont ma éjszaka álmodtam ismét, de nem igazán segít abban, hogy megtalálja a családom – már ha van még.

Halkan elmesélem Aiden-nek is, hátha õ valahonnan ismerheti a helyet, de neki sem rémlik semmi. Egy nagy tó, tiszta kék vízzel, tisztással és virágos réttel körbevéve, az egyik oldalon pedig a víz fölé hajlik egy hatalmas, de furcsa alakú, hajlott fûzfa. Az alakja olyan… mintha egy ló lenne, a fa törzsére rá lehetett ülni, mint egy ló hátára.

- A fán ült egy nõ is, barna hajú, barna szemû… furcsa érzés fog el mikor felidézem az arcát. – mormolom elgondolkodva - Mintha ismerném és… szeretném. – érzem, hogy Aiden megfeszül, ezért gyorsan hozzáteszem – Nem úgy mint téged, hanem szeretetbõl… fogalmam sincs. Lehetne akár az anyám is, vagy a testvérem, ha van. – felsóhajtok - Nem értem miért nem jönnek már vissza az emlékeim.

- Rhage… nem emlékszel rá hogyan kerültél a barlangba? – pillant fel Aiden a mellkasomról.

Megborzongok a barlang gondolatára és még jobban magamhoz húzom õt, hogy közelebb legyen hozzám és minden porcikámmal érezhessem.

- Nem… még mindig semmi. Csak akkortól emlékszem, hogy megéreztem az illatod. – de most hogy így eszembe juttatta a barlang elõtti dolgot, még mindig ott van az az álom, amit nem mondtam el neki. Akkor nem akartam felzaklatni vele és most sem akarom, nem akarom megtörni ezt a nyugalmat, de… el kéne mondanom, hogy min gondolkodtam a múlt héten, mikor a vihar nem hagyott aludni. Nem akarok eltitkolna elõle semmit.

A nyugtatónak szánt csókja térít vissza a jelenbe, a gondoskodó mosolyát látva csak elmélyül az elhatározás, hogy elmondok mindent, de nem most rögtön.

- Valamikor majd minden emlék visszatér. – suttogja.

Lusta mosollyal biccentek felé, ha rajtam múlna egész nap fel sem kelnék innen, de mikor megmozdul engedem, hogy feltérdeljen. A takarót maga köré csavarva túr bele a hajába és körbenéz a szobában széthagyott ruhákon törölközõkön...

Még mindig nem hajlandó meztelenül sétálgatni elõttem, pedig már tényleg mindenét láttam.

Aggódva ülök fel én is, mikor az ágy szélére csusszanva felszisszen és felpattan a matracról.

- Jól vagy Aiden? – mögé lépek és finoman átkarolom a vállát. – Fáj?

Nem fordul felém, nyilván vérvörös már, mert szinte tapintható a zavara és a fülei is pirosak. Enyhe bûntudattal csókolok a nyakába, remélem hamar elmúlik, nem akarom, hogy bármi rosszat érezzen.

- Csak egy picikét… inkább csak furcsa. – motyogja halkan, majd hátrapislogva rám zavartan elmosolyodik. – Megyünk fürödni?

- Menj elõre, én addig elkészítem a reggelit.

Valószínûleg olyan zavarban lenne ha a szeretkezésünk nyomait ellõttem kellene eltüntetnie, hogy csak kínlódna magában. És lehet, hogy jobb szeretné ezt egyedül csinálni, még ha most nem is gondolt bele.

Biccent egyet, majd takaróstul a fürdõbe sétál, de elõtte még elkapom és az utolsó szusszanásig csókolom õt. Nem tudok betelni az édes ízével…

Mikor csukódik mögötte az ajtó, felkapom a földrõl a nadrágomat, majd egy alsót elõhúzva a szekrénybõl felöltözöm és a kis konyhába megyek.

Aiden megtanított ugyan néhány dolgot elkészíteni és sokat látom, hogy mit csinál, mégis a pirítósnál maradok, mert azt nem nagyon lehet elrontani. Az asztalra kipakolom a vajat és a dzsemet, majd tányért és poharakat is, ahogy mindig szoktuk, csak most egyedül csinálom.

Negyedóra múlva minden az asztalon díszeleg, már csak Aiden hiányzik aki a szokásosnál tovább pepecsel.

Néhány perccel késõbb hallom az ajtó nyitódását.

- Rhage! Kész vagyok! – kiáltja a hálóból.

Átsétálok hozzá, hogy én is lezuhanyozhassak. Aiden most már felöltözve szedegeti össze a tegnap széthagyott ruhákat és a piszkos lepedõvel együtt egy kupacokba rakja.

A földön heverõ testápolós üveget megfogva az arcát azonnal elönti a pír, az ujjai megszorulnak a mûanyag körül mielõtt gyorsan betenné az éjjeliszekrény fiókjába. Örülnék, ha tudnám, hogy most mire gondol…

- Ne legyél zavarban. – karolom át, mikor rám sem mer nézni. – Minden porcikád gyönyörû és tökéletes. – suttogom a fülébe, majd a nyakát csókolgatva szívom magamba az illatát, ami már az enyémmel keveredett.

El sem tudtam volna képzelni nála tökéletesebb párt magamnak. Még ha nem is tudom, hogy régen mit szerettem volna, de ebben biztos vagyok.

Lassan felém fordul, édes mosollyal felágaskodik hogy megcsókoljon, amit azonnal ki is használok, hogy magamhoz ölelhessem és…

Hangos csattanás szakítja meg a meghitt nyugodtságot, mint mikor egy tükör leesik a falról és darabokra pattan szét, a szilánkok csilingelve koppannak a padlón. A kezem reflexbõl nyúl ki a suhanó tárgy felé, míg Aiden sikkantva rántja az arca elé a karját és éppen az elõtt kapom el az öklömnyi méretû fekete követ mielõtt eltalálná õt.

Egy pillanat alatt eláraszt a gyilkos düh, a karmaim és az agyaraim már kint vannak mikor az ablak felé kapom a fejem, aminek az egyik szárnyában alig maradt üveg. Dühödt morogást hallatva nézek ki, odakint egy gyorsan távolodó alakot veszek észre a ködben, aki igyekszik minél messzebbre jutni. Összehúzott szemmel emelem fel a követ szorító markomat, hogy eltaláljam a nyomorultat és aztán…

- Rhage ne!      

Aiden megragadja a karomat és elhúzza. Hátrapillantok az éles hangra, de a haragom nem csillapodik.

Az az ostoba kölyök majdnem eltalálta! Meg is ölhette volna!

Birtoklón magamhoz rántom és aggódva tapogatom végig a testét sérülések után kutatva, közben még mindig igyekszem elnyomni az ösztönt, hogy a támadó után vessem magam. A mellkasom szaporán emelkedik és süllyed a visszafojtott indulattól, legszívesebben kimennék és kibelezném azt a kölyköt pedig még csak kamaszkorú lehetett, de akkor is… Aiden-re támadt…

- Nincs semmi baj? Nem vágott meg egy szilánk? – recsegem állatias hangon.

Megrázza a fejét, remegõ testtel hozzám bújik, biztos megijedt, az én szívem is majd kiszakad a helyérõl.

Kipillant az ablakon és valami olyan történik ami egy pillanatra még a dühömet is elfeledteti, a párducom a abbahagyja a morgást és figyel.

Döbbentem meredek az arcára ahogy felvillannak a szemei, majd egyre sûrûbben míg egyszer csak ugyanolyan borostyán színben nem kezd ragyogni, mint az enyém. Mint egy párduc szemei…

- Aiden…

- Téged is eltalálhatott volna! – néz a szemembe, szikrázó tekintettel - Már az is felháborító, hogy gyilkosnak hisznek, de hogy még ezt is megengedjék maguknak?!

A meglepetéstõl szinte még a dühöm is elszáll… még nem hallottam, hogy Aiden felemelte volna  a hangját, veszekedni meg fõleg nem hallottam, de most rajta is azt a dühöt látom, amit én éreztem és még mindig érzek, ha arra gondolok, hogy rosszabbul is alakulhatott volna.

- Ha kell, akkor minden egyes házhoz elmegyek és elmondom, hogy egész idõ alatt velem voltál, el sem mozdultál mellõlem és keressék meg az igazi tettest! Csak vádaskodnak, de…

- Kicsikém… - gyengéden az arcára simítok, mire összeszorítja az ajkait, de látszik rajta, hogy dühös.

Különös látvány õt dühösnek látni, sokkal érettebbnek tûnik most és nagyon is tetszik ez az arca, de még mindig leköti a figyelmem az a megbabonázó látvány, ahogy a szemei villognak.

- Aiden, most olyanok a szemeid, mint egy párducnak. – mondom meglepetten, majd elõbb rám pillant, aztán felkapja azt a tükröt az éjjeliszekrényrõl és az arca elé tartja.

Rengeteg érzelmet látok végigfutni rajta, mintha csak az én érzéseim lennének úgy tapasztalom meg a köteléken keresztül, a csodálatot, a szomorúságot, a dühöt és az örömet.

- Már nagyon régen nem láttam ezt. – suttogja a tükörbe bámulva, de a szeme alig egy perc múlva visszaváltozik a jól ismer fekete szempárrá.

- Ez miért történt?

- Nem tudom, de ha dühös vagyok, akkor ilyen lesz. – mosolyog rám kicsit szomorúan, ezért magamhoz húzom, hogy megvigasztaljam és azért is, mert még mindig alig hiszem el, hogy majdnem… ha nem jövök be a szobába és eltalálja az a kõ…

Lepillantok a földön szétterül üvegszilánkokra majd a kezemben tartott kõre, amire valami fehér krétával a „szörnyeteg” szó szerepel. Aiden is észreveszi, egy pillanatra megint felvillannak a szemei.

- Valamit muszáj tennünk, mert az nem megoldás, hogy nem mehetünk ki a házból.

- Muszáj lesz. – sóhajtom gondterhelten – Jövõ héten telihold.

Mindketten tudjuk mi lesz akkor. Amellett, hogy mérhetetlenül kívánni fogom õt és el sem akarom majd engedni, vadásznom is kell. – Már több mint öt napja nem vadásztam, muszáj lesz elmennem valamikor.

Felpillant rám és tõle szokatlanul komolyan biccent.

Magammal húzom az ágyra, hogy ne lépjen bele a szétszóródott szilánkokba, és bár most megnyugtatott a jelenlétével, ha még egyszer megtörténik, akkor tényleg megtudják milyen is a szörnyeteg haragja.

Csendesen átkarolom a vállát, a gondolataimba mélyedve töprengek, hogy mit is kellene tennünk, majd eszembe jut, hogy talán most van itt az ideje, hogy elmeséljem azt az álmot is. Hátha segít valamiben… - Aiden… van valami amit el akarok mondani.

- Micsoda?

- Még mikor az erdei házban voltunk… volt egy álmom, amit nem mondtam el. – sóhajtom, visszaemlékezve a borzalmas képekre és az érzésre. – Lehet… hogy tudom mi bajom van…

- Hogy érted azt, hogy bajod? – kérdezi aggódva és szembefordul velem.

- Hogy miért nem tudok alakot váltani. Valami köze van a vérfarkasokhoz. – kezdem, de még nekem is bizonytalan az egész, mert hiányosak az emlékeim – Az biztos, hogy az erdõben voltam teliholdkor. Azt már korábban is mondtam, hogy hallottam a farkasüvöltést, de utoljára több minden is feljött. Még több rossz emlék.

Tétovázás nélkül az ölembe mászik, mintha pontosan tudná mire van szükségem és lehet, hogy valóban érzi is. Ugyanabban a helyzetben simul hozzám, ahogy tegnap éjjel is. Akrva, akaratlanul kellemes érzést okozva, amit tompítja a rosszat. Csupán egy öleléssel is képes enyhíteni bennem a feszültséget, ezért folytatom.

- Egy vérfarkas támadt nekem, de volt benne valami furcsa. – magyarázom, kicsit zavartan - A nyakamba harapott… emlékszem rá. – odasimítok a kezem, de természetesen már nincs ott semmi – Emiatt lehet rám hatással a telihold, pont mint a vérfarkasokra, csak én nem változom át… és a karmaim is… te is láttad, hogy nem olyan mint a párducoké, hanem mint azoké a vérfarkasoké volt, akik a házban ránk támadtak.

Aiden kissé riadt arckifejezéssel hallgatja amit mondok, nem tudom mire gondolhat, míg meg nem szólal.

- De az nem lehet! A vérfarkasok harapás nem tesz semmit a párducokkal, még telihold idején sem! Az embereket megfertõzné és átváltoznának, de mi nem!

Azzal a vérfarkassal viszont valami nagyon nem volt rendben. Nem emlékszem rá mi az oka, de valami…

- Vörösek voltak a szemei és izzottak… a testén pedig… olyan volt mintha épp kezdett volna átalakulni, de mégsem… a fülei… nem tudom…

Mikor továbbra is ugyanolyan tekintettel néz rám, kezdem érezni, hogy a rémület végleg elhatalmasodik rajtam.

- Sa-sajnálom, én csak... kicsúszott a számon. Nem kellett volna... – dadogom zavartan, próbálván menteni, ami még menthetõ.

- Akkor ez azt jelenti, hogy nem szeretsz? – kérdezi hirtelen, a komolysága és a szörnyû feltételezés szinte mellkason vág.

Tágra nyílt szemekkel kezdem hevesen rázni a fejem, kezeimmel enyhítõleg a mellkasára simítok.

- De igen! – Az ajkamba harapva fixírozom a padlót, a falat, bármit, csak ne rá kelljen néznem. Ez olyan kínos... – Csak attól tartok, hogy megharagszol.

- Sosem haragudnék rád Aiden – nyúl az állam alá, finoman maga felé fordítva a fejem, nekem pedig nagyot dobban a szívem a mosolya láttán. – Akkor sem haragudtam meg, mikor két napja mondtad nekem ugyanezt.

A szemeim még nagyobbra kerekednek. Két napja mondtam neki...? De hát én... én még soha...

- M-mikor? – kérdezem értetlenül. – Én nem is mondtam.

- Az elsõ éjszakánkon, amit a házban töltöttünk – magyarázza gyengéd mosollyal. – Nagyon álmos voltál, ezért nem emlékszel.

Érzem, hogyan válik egyre vörösebbé az arcom. Biztosan így volt, hiszen Rhage soha nem hazudna nekem, még csak oka sem lenne rá... De ez annyira... Zavartan a karjához támasztom a homlokomat, hogy elrejthessem elõle az arcom.

- Ne-nem e-emlékszem – motyogom halkan, de Rhage csak kuncogva simogatni kezdi a hajam azzal a jól ismert, gondoskodó mozdulattal, ami mindig megnyugtat. – Miért nem szóltál? – emelem fel a fejem, mikor már enyhülni érzem a zavaromat.

- Gondoltam, hogy majd kimondod, ha már akarod – von vállat, majd a derekamat átölelve magához karol. – De azért örülök, hogy hamarább megtudtam. Kimondhatatlanul boldoggá tettél.

Szinte elveszek a gyönyörûen csillogó borostyánszín íriszekben, amelyekkel olyan õszinte szeretettel néz rám. Boldogan mosolyodom el és ölelem át, minél közelebb bújva hozzá, hogy érezhessem a teste melegét, a szívverését, a bõre érintését az enyémen... Még a rászáradt vér sem tud most érdekelni.

- Aiden... – szólal meg egy perc csendes összebújás után, mire felpillantok rá – ...én is szeretlek téged. – Szavaira a szívem olyan hevesen kezd dobogni, hogy attól félek, kiszakad a mellkasomból. Az arcomon apró kis szikrák gyúlnak, ahogy odasimítja a tenyerét, a fülemben pedig csak az iménti szavai visszhangzanak... – Ez a szó viszont nem képes leírni amit irántad érzek. Te vagy az életem, minden ami számít nekem. És ez akkor sem fog változni, ha esetleg visszatérnek az emlékeim. Mindig te leszel a legfontosabb.

Ezt hallva már fel sem tûnik, hogy még hevesebben ver a szívem. Nem tudom, hogyan tud ilyen gyönyörû dolgokat mondani nekem, de a szemeim szúrni kezdenek tõle, úgy érzem, túlcsordul bennem a szeretet, az a végtelen szerelem, amit iránta érzek... és õ irántam. Fogalmam sincs, mit tettem, amivel akkora jutalmat érdemeltem ki, mint õ, talán ez a csoda a kárpótlás a múlt sérelmeiért. Ha viszont így van, akkor a fájdalom és a megaláztatás minden egyes perce megérte. Érte.

Szinte fáj az arcom, olyan szélesen mosolygok, de nem érdekel. Olyan boldog vagyok!

- Rhage...! – Jóformán a nyakába ugrok, olyan szorosan ölelem át a nyakát, hogy le kell hozzám hajolnia, de úgy tûnik, nem zavarja. Ugyanúgy viszonozza az ölelést, miközben a nyakamhoz simítja az arcát és gyengéd csókokkal halmozza el az érzékeny területet. – Köszönöm! – suttogom érzelmekrõl elfúló hangon. – Erre soha nem számítottam! Azt hittem nekem nem is lesz társam soha. Annyira szeretlek!

Válaszul finoman meg is harapdálja a nyakam, mire kuncogva próbálom behúzni a nyakam a csiklandozó érzésre.

- Hát most már van társad és abban biztos lehetsz, hogy sosem szabadulsz meg tõle – mormolja elégedetten, az arcát az enyémhez simítva.

Boldogan mosolyogva ölelem át a nyakát, miközben végigsimít a hátamon, és amikor a fenekem alá nyúlva felemel, engedelmesen a csípõje köré fonom a lábaimat, hogy könnyebben tarthasson meg. A fürdõszobába visz, csak ott tesz le, hogy levetkõzhessen. A meztelensége még mindig zavarba ejt, hiába láttam már jó néhányszor és hiába van minden érzékemre a lehetõ legpozitívabb hatással a látványa. Azt hiszem, ez már tényleg így is fog maradni, de ha õt nem zavarja...

A gondolataimnak rögtön gátat szab, amikor megpillantom a testére száradt vért. Eszembe jut a fiú, hogy mi történt vele, hogy mi zajlik most az egész faluban... Ez rögtön eltereli a figyelmem minden másról, még az elõzõ percek felhõtlen boldogsága is elhalványul. Egy kicsit még helytelennek is érzõdik az idõzítésünk, de akkor sem cserélném el semmire Rhage iménti szavait.

Rám szerencsére nem ragadt át túl sok a vérbõl, így azt hamar sikerül lemosnom, de mikor segíteni szeretnék Rhage-nek, õ elutasítja. Nem veszem zokon, látom a tekintetén, hogy nem baj van, azt hiszem inkább csak nem szereti rajtam a vér látványát.

Fürdés után – bár kint még épp csak elkezd sötétedni – a hálószobába megyünk és mindketten az ágyra telepszünk. Rhage elé ülök a takarón, õ pedig a kezébe vesz egy fésût és finom mozdulatokkal elkezdi kifésülni a még nedves hajamat. Olyan finoman csinálja, hogy egyáltalán meg sem érzem, viszont valahogy nem lep meg, amikor megszólal.

- Szólj ha meghúzom.

- Még csak nem is érzem – mosolyodom el, majd hátrafordulok. – Ha ennyire óvatos leszel, ránk sötétedik közben.

- Volt valamikor levágva? – kérdezi, miközben ugyanolyan óvatos mozdulatokkal folytatja a fésülést.

- Nagyon régen – fordulok vissza. – Mikor el kellett bújnom Amanda levágta nekem, mert a hosszú hajról könnyen felismertek volna.

- Milyen régen is volt az?

- Körülbelül... – gondolkozom el – tizenöt éve azt hiszem. Miért?

- Tulajdonképpen hány éves vagy? – kérdez rá egy belegondolva igencsak alapvetõ, számunkra mégsem igazán releváns tényre

- Százhuszonhét – felelem.

Szívesen megkérdezném, hogy õ mennyi idõs, de tudom, hogy az emlékei hiányában valószínûleg ezt sem tudná megmondani. Abban a szörnyûséges barlangban töltött évek, vagy még inkább évtizedek pedig biztosan egyébként is összemosódhattak számára... Bele sem merek gondolni, milyen szörnyû lehetett neki ott, teljesen egyedül a néma sötétben. Csoda, hogy nem õrült bele...

Pedig ha tudtam volna! Ha akár csak halvány fogalmam lett volna róla, hogy a társam, egy ilyen csodálatos lény ott van bezárva, tõlem nem is olyan messze... Rögtön megkerestem volna és addig nem is nyugodtam volna, amíg meg nem találom a módját, hogy kiszabadíthassam.

A gondolataimból az a nagyon is kellemes érzés ránt ki, hogy Rhage forró lélegzetét hirtelen a nyakamnál érzem meg. A sóhajomba vegyül némi meglepettség is, hiszen annyira elméláztam, hogy észre sem vettem, mikor hagyta abba a fésülésemet, de egyébként eszemben sincs eltolni magamtól.

Inkább félre is billentem a fejem, hogy jobb hozzáférést biztosítsak a nyakam érzékeny bõrén kalandozó ajkainak. Elhaló nyögéssel remegek meg, mikor egy birtokló mozdulattal megharapja azt a bizonyos részt a nyakam és a vállam találkozásánál. A testem szinte vibrál a vágyakozástól, minden egyes porcikám azt várja, hogy végre megjelöljön, de tudom, hogy még nem fogja megtenni.

Amikor hirtelen felmordul – a hang pedig ugyanolyan birtokló, mint az elõzõ harapása –, felemelem a fejem és felé fordulok. Rögtön lecsap az ajkaimra, a csókja sokkal vadabb, mint máskor szokott lenni, de én ugyanolyan örömmel fogadom. Lehet, hogy elvették a képességemet az álváltozásra, de az ösztöneimtõl nem tudtak megfosztani. Márpedig az ösztönöm ugyanolyan szenvedélyes vággyal akarja a társamat, mint õ engem...

A csók közben hol erõsebben, hol finomabban a fogait is belemélyeszti az ajkaimba, én pedig minden egyes harapást élvezettel fogadok, amit egy-egy sóhajjal a tudtára is adok. A szívem hevesen dobog, az egész testem tûzben ég, és pontosan tudom, mi ez az érzés... Amit csak õ képes kelteni bennem.

- Azt akarom, hogy te is megjelölj engem – szólal meg, miután elszakította az ajkait az enyémektõl.

A hangja mély és kissé rekedt, a gerincem is beleremeg a tónusba.

- H-hogyan? – kérdezem bizonytalanul. – Ne-nekem nincsenek agyaraim...

Borostyánszín szemei szinte felvillannak egy pillanatra, ahogy elvigyorodik. Maga felé fordít, aztán a csípõmnél fogva az ölébe húz, hogy teljesen hozzásimuljak. Beleborzongok az érzésbe, hiszen most fürödtünk, és bár nekem a mellkasomnál van összefogva a törölközõ, az õ felsõtestét nem takarja semmi... Így szabadon érezhetem a bõre minden egyes forró pontját.

- Megmutatom.

Mindkét tenyerét a hátamra simítja, hogy egészen magához húzzon, aztán újra a nyakamhoz hajol és megcsókolja a legérzékenyebb pontot, a nyakam hajlatát. Lehunyt szemekkel sóhajtok fel az érzésre, de aztán érzem, hogy a nyelvével is végigível az érzékeny bõrfelületen, mire egész testemben megremegek.

- Rhage... – nyögök fel, ujjaimat kicsit erõsebben mélyesztve a vállába.

- Mindjárt... – morogja ugyanazon a mély hangon.

Újra megérzem az ajkai érintését a nyakamon, de ezúttal nem gyengéd csókot vagy birtokló harapást kapok oda, hanem azt érzem, hogy erõsebben megszívja ott a bõrömet.

- Rhage! – tör ki belõlem egy kicsit hangosabban a neve, az érzés végigcikázik az egész testemen, ösztönösen feszítem neki magam, de mivel eddig is teljesen hozzá voltam tapadva, inkább csak a csípõmet tudom még inkább az övének szorítani.

Érzem, mennyire vágyik rám, és hallom azt is, hogy felszisszen az érzésre, a keze öntudatlanul is erõsen megragadja a csípõmet és egy pillanatra a szemeit is összeszorítja.

- Megõrjítesz kicsikém – szólal meg kis idõ múltán egészen rekedt hangon.

- Mi-mit csi-csináltál? – kérdezem még mindig levegõért kapkodva, forró arccal.

Látom, hogy a nyakamra néz, majd olyan elégedett vigyorra húzza az ajkait, ami csak még kíváncsibbá tesz.

- Egy picit megjelöltelek – feleli végül, majd a homlokomra csókol, mielõtt az éjjeliszekrény felé nyúlna.

Kiveszi a fiókból a kis tükröt, majd a kezembe nyomja, én pedig kissé bizonytalanul, de kíváncsian emelem fel. Úgy tartom, hogy éppen a nyakamnak azt a pontját lássam, ahol õ az elõbb... Hamar meg is látom a pirosas-lilás foltot a nyakam hajlatánál, éppen ott. Érzem, hogy még jobban elvörösödöm, miközben az ujjaimmal végigsimítok a folton, de egyáltalán nem fáj, és... kifejezetten tetszik. Az érzés, hogy így vagy úgy, de Rhage megjelölt a magáénak, furcsa elégedettséggel tölt el. Tudom, hogy így helyes, és vágyom is az érzésre, hogy mindenki tudja: csak az övé vagyok.

- E-ezt é-én is csi-csinálhatom neked? – teszem félre a tükröt.

- Akármikor. Tudják csak, hogy a tiéd vagyok – mosolyog rám úgy, hogy lehetetlen nem visszamosolyogni.

A nyakához hajolok, bár kissé még bizonytalan vagyok. Nálam ez valahogy nem annyira ösztönös, mint nála, pedig nagyon is tetszik a gondolat, hogy én is megjelölhetem õt a magaménak. Elhintek néhány apró, finom csókot a nyakán, mert emlékszem, hogy ezt nagyon szerette, amikor... amikor csináltam, miközben...

Inkább megállítom a gondolataimat, mielõtt még túlságosan zavarba jönnék és ezzel elterelném a figyelmem. A nyelvemmel is megkóstolom a nyakát, megízlelve a bõrét, közben érzem, hogy kezeit a csípõmre szorítja, miután ott is a lehetõ legközelebb simultam hozzá. Felbátorodva tapasztom az ajkaimat a válla és a nyaka találkozásához, majd megpróbálom leutánozni az õ elõzõ mozdulatát és kicsit erõteljesebben megszívom a bõrét.

Mély nyögésére végigcikázik a gerincemen a forróság, újra elvörösödve hajolok el tõle és veszem szemügyre a nyakát. Az enyémhez nagyon is hasonló folt láttán újra eltölt az elégedettség, hiszen így én is megjelölhettem magamnak õt. Nem ugyanolyan, mint ahogy õ teszi majd velem, de mégis...

Rhage is kezébe veszi a tükröt, majd megszemléli a nyakán díszelgõ foltot és elégedetten elvigyorodik.

- Ha eltûnik, megismétled – jelenti ki, majd hátradõl az ágyon, engem is magával húzva.

Nem vitatkozom, inkább mosolyogva a testéhez simulok és megcsókolom.

***

Másnap délelõtt úgy döntünk, hogy kimegyünk egy kicsit levegõzni. Kézen fogva sétálunk a folyóhoz, és a mentén indulunk el, de az egész mégsem olyan nyugodt, mint szeretnénk. Inkább... gyászos, mint az egész falu hangulata. Nem szaladgálnak a gyerekek sem itt, sem a fák között vagy a házak kertjében, sõt, szinte alig vannak emberek a házakon kívül.

És az a néhány ember is olyan ellenséges tekintettel figyel minket, hogy a gyomrom is görcsbe rándul némelyik vádló villanásától. Nem értem õket, mégis hogy vádolhatják Rhage-et? Egyáltalán nem ismerik, és éppen ez jön kapóra nekik, hiszen van kit hibáztatni, teljesen alaptalanul... Ha csak feleannyit tudnának róla, mint én, alapjaiban rendülne meg az álláspontjuk. Rhage csodálatos és soha nem lenne képes ilyen szörnyûségekre.

- Igazságtalanok – suttogom félig dühösen, félig szomorúan.

Rhage mosolya is halvány, de a gesztus, amikor felemeli az összekulcsolt ujjainkat és megcsókolja a kézfejem, nagyon is õszinte.

Alig érünk vissza a házba, már kopognak is az ajtón, de szerencsére nem valamelyik helybéli jött vádaskodni, csak Amy az. Látom rajta, hogy aggódik értünk is és a faluért is, de elõzékenyen elmeséli nekünk a tegnap történteket. Azt mondja, hogy miután elmentünk, történt némi összezördülés, mert néhányan nyíltan megvádolták Rhage-et, míg mások a védelmükbe vették, mondván, õk nem hiszik, hogy gyilkos lenne. Ez egy egészen kicsit megnyugtat, legalább vannak olyanok is, akik nem ítélkeznek elhamarkodottan és alaptalanul...

- Ma délután temetik el a kápolna mögé – szólal meg néhány másodperc után ismét, a hangja és a tekintete is nagyon szomorú.

Rögtön odalépek hozzá és hosszan átölelem. – Annyira sajnálom azt a fiút.

- Mindenki ezt érzi – viszonozza az ölelésemet. – A szülei szerint Will sosem ment ilyen messzire az erõben. Mindig csak a közelben gyûjtötte össze a gyógynövényeket. – Felsóhajt és a hajába túr.

- A faluban tudják, hogy a hegyekben farkasok vannak? – szólal meg Rhage komoran.

- Persze, de még sosem volt baj velük. Nem jönnek el idáig és mi sem megyünk a hegyekbe. A vadászok éppen miattuk járnak csoportokban, sosem egyedül és védtelenül.

Látom, hogy Rhage mélyen a gondolataiba merül, de most nem szeretnék elkezdeni faggatózni, fõleg nem Amy elõtt. Késõbb úgyis elmondja majd, ha jutott valamire, vagy ha meg akarja velem osztani az aggodalmait.

Amy még marad egy kicsit, de aztán elbúcsúzik, mielõtt még odaégne az ebéd, amit feltett fõni otthon. Kikísérem, majd valami ösztönös gondolatnak engedelmeskedve kulcsra is zárom az ajtót belülrõl.

Visszatérek a nappaliba, ahol Rhage még mindig elgondolkozva ül a kanapén. Leülök mellé és hozzá bújok, mire rögtön felém fordul, de mondanom sem kell semmit, máris magához karol. Lehunyt szemekkel bújok az ölelésébe, az arcomat a nyakába rejtem és a teste melegébõl, a közelségébõl, az illatából és az érintésébõl merítek erõt. Csendesen a hajamba csókol, majd lassú, megnyugtató mozdulatokkal simogatni kezdi a hátam. Szavak nélkül is tudja, mire van szükségem.

A szegény fiú eltemetését követõen még az idõjárás is meggyászolni látszik õt. A levegõ gyorsan lehûlt és gyülekezni kezdtek a felhõk is, ezért Rhage elõrelátóan kiment az erdõbe, hogy szerezzen néhány napra elegendõ ennivalót nekünk és Amyéknek is. A vadászat után még tûzifát is gyûjt, hogy a hûvös napokra begyújthassunk a kandallóba, melegen tartva a kis házat.

A vacsora még nyugodtan zajlik, de éjszakára megérkezik a vihar. Viharos szél fúj odakint, még a házban is hallani a kísérteties süvítését és szinte a fák hajladozását is hallani vélem. Az esõ hangosan kopog az ablakon, az égen villámok cikáznak át újra és újra, az ég pedig akkorákat dördül, hogy szinte beleremegnek a falak.

Nem szeretem a viharokat, de annyira nem is zavarnak, viszont Rhage-en érzem a nyugtalanságot, mikor nyugovóra térünk. Nem teszem szóvá, remélem, hogy majd elmúlik neki, engem mindenesetre hamar álomba ringat a jelenléte és a teste melege, miután hozzábújtam a takaró alatt.

Óvatos mocorgásra ébredek, de az álmosságtól sokáig még nem tudom hová tenni a dolgot. Csak akkor tisztul ki a kép, mikor a takaró ellenére is majdhogynem vacogni kezdek a takaró alatt, mert hiányzik valami – vagy inkább valaki – nagyon fontos: Rhage.

Magam köré tekerem a vékony takarót, majd álmosan kibotorkálok a nappaliba, ahol friss tûz ropog a kandallóban, Rhage pedig elõtte ül a kanapén.

- Nem tudsz aludni? – ülök le mellé a kanapéra.

- A vihar miatt – sóhajt, a mozdulat, amivel a hajába túr, frusztráltságról árulkodik. Szóval nem múlt el a nyugtalansága. – Ha lehunyom a szemem, pont olyan mint a barlangban. – Erre a mondatra felkapom a fejem, rögtön elszáll az álom kábulata is. – Csak a sötétet látom, de a vihar hangját hallottam. Visszagondolva, nem igazán fogtam fel mi történik, már nem tudtam gondolkodni. – Összefacsarodik a szívem a gondolatra, hogy miket kellett kiállnia, és amikor magához szorít, nyugtatólag ölelem magamhoz én is õt. – Csak azóta sikerült újra gondolkodnom, mióta megláttalak. Azelõtt, minden összefolyt.

Nagyot dobban a szívem a vallomására. Jó érzés tudni, hogy ilyen hatással lehettem rá... és talán lehetek még mindig.

- Rhage! – simítom a tenyerem az arcára gyengéden, mire felém fordul. – Nagyon szeretlek!

Az az édes mosoly, ami megjelenik az arcán, már sokkal jobban tetszik, mint a feszült vonásai.

- Én is szeretlek kicsikém! – húz magához egy finom csókra.

Készséggel viszonzom a gyengéd gesztust, de most nem is megyünk ennél tovább. Tudom, hogy ezúttal nem a testiségre, hanem megnyugtatásra volt szüksége, és ezt igyekszem is megadni neki, amennyire tudom. Magához szorítva dõl a hátára a kanapén, én pedig hozzábújok, az arcomat a vállára fektetetem, majd a tenyeremet a mellkasára simítva kezdem lassan, megnyugtatóan simogatni. Érzem, hogy valamennyire hatásos is a dolog, de azt hiszem, mégis én merülök álomba elõször...

***

Bár a rossz idõ nem akar elmúlni, nem telnek unalmasan a napjaink. Egész nap együtt lehetünk, ráadásul Amy hozott át nekünk rengeteg könyvet, és így azt is felfedeztük, hogy Rhage a hosszú rabsága alatt nem felejtett el olvasni. A napokat összebújva töltjük a kandallóban ropogó tûz elõtt, olvasunk vagy beszélgetünk, bár fõleg én vagyok az, aki mesél, hiszen Rhage emlékei továbbra sem tértek vissza.

Általában az étkezésekre is közösen készülünk, azokat az eseteket kivéve, amikor Amyéknél ebédelünk, illetve azt, amikor egyik délután kipróbálom egy régi csokoládés sütemény receptjét, amit még Amanda tanított nekem. Örömmel látom, hogy még nem felejtettem el sütit sütni, legalábbis abból ítélve, Rhage-nek mennyire ízlik...

Egyetlen egyszer esek csak ki a nyugodt ritmusból, amikor egyik este Rhage olyan kérdést tesz fel, amire egyáltalán nem voltam felkészülve. Tudni akarja, hogy tudom-e, hogyan szeretkezik két férfi... és bár igen a válasz, azt hittem, ott helyben meghalok szégyenemben. Ha Rhage nem szorítana magához olyan erõsen, biztos elrohannék.

A hét teljes nyugalomban telik el, és már kezdeném elhinni, hogy talán minden rendbe jöhet és visszatérhet a régi kerékvágásba, amikor vasárnap este Amy halálra vált arccal jelenik meg a küszöbön. Már az arckifejezésébõl tudtam, hogy baj van, de amikor elmondja, hogy a pék feleségével ugyanaz történt, mint azzal a szegény fiúval...

A térdem egy egészen kicsit megroggyan, de Rhage már ott áll mögöttem, erõs karjaival átölelve a derekamat, és a saját testével nyújtva biztos támasztékot, aminek nekidõlhetek.

- Édes istenem, de hát hogy történhetett ez? – suttogom. – Hiszen a fiú halála óta mindenkinek még sokkal óvatosabbnak kellett volna lennie...

- Senki nem tudja, mi lelte Esthert – ingatja a fejét Amy. – George teljesen összetört és... – Elhallgat és az ajkába harap.

- És? – noszogatja Rhage.

- A pletykák felerõsödtek – ismeri be Amy nagyot sóhajtva.

- Tessék?! – húzom ki magam felháborodva. – Mégis hogy képzelik...

- Aiden – teszi a vállamra a kezét Rhage nyugtatóan, de nem tudok lecsillapodni.

- Rhage minden nap minden percében mellettem van, hogyan hihetik, hogy õ...

- Kicsikém, nyugodj meg – ölel magához Rhage hátulról.

Lehunyom a szemem és veszek egy mély levegõt. Amy sajnálattal és együttérzéssel néz rám, a karomra simítja a tenyerét és csak a fejét rázza.

- Mi sem értjük õket, Aiden, de higgyétek el, mi teljes mértékben mellettetek állunk, és még jó néhányan vannak, akik továbbra is Rhage ártatlanságában hisznek. Viszont... nagyon sajnálom, fiúk, de azt hiszem jobb lenne, ha most néhány napig nem nagyon mutatkoznátok, legalábbis te, Rhage. Csak amíg elcsitulnak a kedélyek.

Ismét szólásra nyitnám a számat, hogy vitába szálljak vele, de Rhage megelõz.

- Persze, semmi gond – biztosítja Amyt.

- Tényleg nagyon sajnálom – sóhajt fel Amy.

- Cserébe viszont szeretnék én is kérni valamit – szólal meg ismét Rhage, mire Amy kíváncsian bólint. – Kérlek, legyél nagyon óvatos! Sehová ne menj egyedül, még csak a falu szélén lévõ fák közé sem. Valami nagyon nem stimmel ezek körül a támadások körül és amíg nem tudjuk, mi történt az áldozatokkal, nem lenne biztonságos.

- Ezt megígérhetem – bólint Amy mosolyogva.

Miután Amy elment, ismét letelepszünk a kanapéra a tûz elé. Rhage szó nélkül magához ölel, tudja, hogy most nagy szükségem van a megnyugtatására, a történtek és a falusiak igazságtalansága miatt is. Viszont még a vigasztalásom közben sort kerít arra, hogy engem is megeskessen: sehová nem megyek egyedül, még csak Amyékhez sem mehetek át nélküle.

***

Néhány nappal késõbb egy egészen kicsit kell csak megszegnem az ígéretem. Mivel szegény asszonyt nemrégiben temették el, a hangulat még mindig nagyon felpaprikázott a faluban, nekem viszont muszáj lenne beszereznem némi alapvetõ élelmiszert otthonra. Mivel azonban Amy is hasonló helyzetben van és szigorúan a faluban maradnánk, Rhage abba beleegyezik, hogy Amyvel tartsak. Így egyikünk sincs egyedül, a faluban pedig semmilyen veszély nem leselkedik ránk.

Ebéd után indulunk el és a beszereznivalók nagyját hamar el is intézzük. Zöldségekkel, fûszerekkel és burgonyával felszerelkezve indulunk az utolsó célpontunk felé, ami viszont nem más, mint a pék háza. Amy korábban elmesélte, hogy George még mindig õrültként viselkedik, és azt beszélik, valami olyasmivel fenyegetõzik, hogy majd bosszút áll valahogy Rhage-en... ezért egyetértünk abban, hogy bölcsebb dolog lenne, ha egyedül menne be, így én szigorúan a ház egyméteres körzetében maradva, de odakint várom meg, míg mindkettõnknek szerez kenyeret.

- Pszt! – üti meg a fülem egy idegen hang néhány percnyi várakozás után. Meglepve fordulok meg, és egy nõt látok meg elõjönni a ház fala mögül. Felismerem, õ is falubéli, és azt hiszem, az itteni néhány alakváltó egyike. – Te vagy a fiú, aki azzal a szörnyeteggel él, ugye?

- Õ nem szörnyeteg! – rivallok rá felháborodva.

- Ugyan már, aranyoskám, ezt a mesét már csak te hiszed el... – ingatja a fejét.

- Nem érdekel, hogy maga, vagy bárki más a faluban milyen tévhitekbe ringatja magát, de jobban tennék, ha inkább megpróbálnák kideríteni, mi történt igazából azzal a két áldozattal. Csak az idejüket vesztegetik azzal, hogy Rhage-et hibáztatják, ugyanis õ nem tett semmi rosszat.

- Vigyáznod kéne vele, fiacskám, mert úgy látom, teljesen megbabonázott – néz rám homlokráncolva a nõ.

- Nem megbabonázott, hanem szeretjük egymást – jelentem ki.

- Nem gondolod, hogy csak a csinos kis testedre pályázik? – mér végig. – Igen, egészen biztosan csak azért van veled, hogy megszerezze magáénak ezt a szép kis pofit és ami hozzá jár.

- Nézze, én ezt egy percig sem vagyok hajlandó tovább...

- Aiden! – Amy hangjára mindketten felkapjuk a fejünket, az alakváltó nõ pedig azonnal hátrálni kezd, majd olyan gyorsan eltûnik, amilyen gyorsan jött. – Mit akart tõled Lilian? – lép közelebb Amy homlokráncolva.

- Csak megpróbált butaságokkal traktálni... – sóhajtok fel.

Nem szeretnék Rhage-nek beszélni arról a szörnyû nõrõl, de azt hiszem képtelenség elõle eltitkolnom bármit is. Amint végzünk az új szerzemények elpakolásával, leül az egyik székre, engem pedig az ölébe húz és figyelmesen rám néz.

- Kicsim, történt valami?

- Dehogy, mibõl gondolod? – próbálok hárítani, de látom, hogy nem hiszi el.

- Aiden... – fogja meg a kezem.  –Érzem, hogy feszült vagy. Mi történt?

Nagyot sóhajtok és összefûzöm az ujjainkat. – Odajött hozzám az egyik falusi alakváltó nõ. Szörnyetegnek nevezett téged és arról próbált meggyõzni, hogy vigyáznom kéne veled, mert szerinte csak a testemre pályázol – ingatom a fejem.

Mikor nem válaszol rögtön, ránézek, és azt kell látnom, hogy mintha enyhe félelem bujkálna a tekintetében.

- Ugye nem hittél neki? – kérdezi aggódva.

- Hát persze hogy nem hittem neki! – vágom rá felháborodva. – Egyszerûen csak dühít, hogy ennyire csökönyös, önzõ alak itt min... – Megszeppenve hallgatok el, mikor az enyémekre szorítja az ajkait.

- Köszönöm – mosolyog rám édesen.

- Mit köszönsz? – simítok végig az arcán elmosolyodva.

- Hogy ennyire bízol bennem.

- Egyedül benned bízom, Rhage – jelentem ki. – Az életemnél is jobban szeretlek, hogy is tehetnék másképp? – csókolom meg a homlokát.

Szorosan magához ölel, az arcát a nyakamba fúrja és vesz egy mély levegõt.

- Én is nagyon szeretlek téged – suttogja, mire boldogan elmosolyodva csókolok bele a hajába is.

Vacsora és fürdés után szokásosan a kanapéra telepszünk a tûz elõtt, de könyv helyett Rhage most engem vesz az ölébe. Én is érzem, hogy fokozottan szükségem van rá, a közelségére, az érintésére... és az ölében ülve, a csókjait és a gyengéd simogatását élvezve döntésre jutok.

- Rhage? – suttogom elhúzódva tõle, mire kíváncsian rám pillant. – Kérhetek tõled valamit?

- Bármit – simítja a hajam a fülem mögé mosolyogva.

- Én... Én sz-szereteném, ha... ha ma este... ha mi meg-megtennénk – nyögöm ki lángra gyúlt arccal.

Érzem, hogy egy pillanatra megdermed az egész teste, aztán az állam alá nyúlva felemeli a fejem, hogy ne bámulhassam tovább a mellkasát.

- Szeretkezni szeretnél velem? – mondja ki zavarba ejtõen könnyedén, mire még forróbbá válik az arcom, de határozottan bólintok egyet. – Kicsikém... ugye ennek semmi köze ahhoz, amit az a nõ mondott neked ma?

- Nem, dehogy! – vágom rá elkerekedett szemekkel.

- Nem kell bizonyítanod senkinek semmit, ugye tudod? – néz a szemembe. – Én pedig bármeddig várok rád.

- Tudom, Rhage – bólintok komolyan. – De én... én tényleg szeretném. Ú-úgy érzem, készen állok rá.

- Egészen biztos vagy benne? – kérdezi, de már érzem a hangján, hogy õ is belegondolt, mi lenne, ha.

- Igen – bólintok határozottan.

Két keze közé fogja az arcom és olyan szenvedéllyel csókol meg, hogy egy pillanatra a tüdõmben reked a levegõ. Mikor elhúzódik tõlem nem hesseget ki az ölébõl, hanem velem a karjaiban áll fel, mire sikkantva a nyaka köré fonom a karjaimat, de õ csak vigyorog. A hálószoba helyett viszont elõször a fürdõszobába lép be velem, és a polc felé int a fejével.

- Hozd a testápolót! – kér szelíden.

Már a nyelvemen van, hogy megkérdezzem, miért, de aztán a zavarom gyõzedelmeskedik és inkább csendben maradok. A hálószobában letesz az ölébõl, a testápolót az ágyra teszi, aztán szorosan elém lép. Nagyot nyelve nézek a szinte világító borostyán szemekbe, érzem, hogy kezdek izgulni, õ viszont – mint minden mást – ezt is megérzi. Megnyugtatóan simít végig az arcomon, a karomon, aztán kapok egy csókot a homlokomra, az orromra, majd a számra is. Ezek az aranyos mozdulatok mosolygásra késztetnek, mire õ is rám mosolyog.

- Ne félj, kicsikém! – suttogja gyengéden. – Vigyázok rád.

- Tudom – felelem õszintén.

A fürdés után rajtam csak a vékony köpenyem van, rajta pedig még mindig csak a törölközõje a derekán. Hamar meg is szabadul attól az egy textíliától, és bár a meztelensége láttán még mindig elpirulok, nem hagyom, hogy eluralkodjon rajtam a zavarom. Hevesen dobogó szívvel nézem, ahogy végig az arcomat figyelve lassan kioldja a köpenyem szalagját, majd lesimítja az anyagot a vállamon és hagyja, hogy a földre hulljon. Már attól forróság kezd felkúszni a gerincem mentén, ahogy végignéz rajtam, a tekintete szinte perzsel. Még nem csókol meg, csak kinyújtja a kezét, és mikor az ujjai közé csúsztatom az enyémeket, lassan elkezd az ágy felé hátrálni, engem is magával húzva.

Az ágyra ül a testápoló mellé, engem pedig szembõl az ölébe ültet, hogy a két lábammal az õ csípõje két oldalán térdeljek a takarón. Már ez az érintkezés is egészen feltüzel, fõleg, amikor elégedett morranással simítja össze az egész felsõtestünket, aztán az arcomra simítja a kezét, és magához húzva megcsókol.

A csókja felpezsdíti a vérem, még így is, hogy érzem, egy kicsit vissza kell fognia magát. Próbál szelíd gyengédséggel csókolni, de tudom, hogy ezzel csak az ösztönét, a vadságot akarja leplezni... Talán azt hiszi, hogy megijesztene vele most, hogy... hogy arra készülünk?

Szeretném tudatni vele valahogy, hogy semmi szükség rá, hogy visszafogja magát, ezért bátortalanul és egy kissé talán túl finoman, de az alsóajkába harapok. Válaszul felmordul, de olyan hangon, amitõl végigremeg az egész gerincem. Elhúzódik tõlem, de épp csak annyira, hogy a szemembe tudjon nézni, a tekintete szinte lángol.

- N-nem kell visszafognod m-magad – suttogom. – Sze-szeretem, ha... ha egy kicsit... v-vadabb vagy.

- Aiden – nyög fel, a hangra újabb bizsergés fut végig a testemen. Az egyik kezét felemeli a derekamról és a tarkómra simítja a tenyerét. – Tökéletes vagy...

Boldogan mosolyodom el, ujjaimmal a vállába kapaszkodva húzom közelebb magamhoz, és amikor ismét összeforrnak az ajkaink, már minden olyan, amilyennek lennie kell. A csók ezúttal már vad, nem túlságosan, csak éppen annyira, hogy még tovább korbácsolja bennem a vágyat. Néha finom harapásokat érzek az ajkaimon, mire minduntalan felsóhajtok.

Amikor egyik kezével végigsimít a gerincem ívén, majd a csípõmnél fogva egészen hozzászorít a sajátjához, megremegve nyögök fel. Elszakítja az ajkait az enyémektõl, de csak azért, hogy utána az arcomon keresztül a nyakamra vándoroljon a csókjaival. Lehunyt szemekkel, sóhajtva döntöm hátra a fejem, hogy még jobban hozzáférhessen, mire elégedetten felmordul, aztán mindkét tenyerét lesiklatja a gerincemen, de megállítja õket a csípõm aljánál.

- Ne... Ne állj meg – rebegem halkan.

Felemeli a fejét, vágytól izzó tekintetét mélyen az enyémbe fúrja, megerõsítést, vagy épp az ellenkezõjét keresve. Érzem, hogy forró az arcom, és zavartan, de határozottan bólintok egyet. Nagyot szusszanva csókol meg újra, miközben kezeit lejjebb csúsztatja, finoman végigsimítva vele a fenekemen. Végigfut a testemen a kellemes borzongás, mindenem libabõrös lesz a gyengéd simításoktól, de aztán vágytól ködös elmével nyögök bele a csókba, mikor birtoklóan belemarkol és úgy szorít magához.

Az ujjaim még erõsebben kapaszkodnak a vállába, fõleg, amikor az egyik kezét elmozdítja... Érzem, hogy az a keze bejut a fenekem két partja közé, majd ujjaival leheletfinoman végigsimít... ott. Az érintésre mintha villám cikázna át a testemen, körmeim a bõrébe mélyednek, megremegek és minden eddiginél hangosabban nyögök fel. Felmordulva ismétli meg a mozdulatot újra és újra, mire a forróság elviselhetetlenné kezd fokozódni a testemben, tehetetlenül remegek a karjaiban és képtelen vagyok visszafogni a halk nyöszörgésemet.

- Istenem, milyen érzékeny vagy – morogja a fülembe bizsergetõen rekedt hangon. Érzem, hogy elpirulok, nem szabadna ilyen dolgokat mondania, de valahogy mégis... a vágy csak tovább fokozódik bennem ennek hallatán. – Lehetetlenség betelni veled...

Égõ arcom a nyakához rejtem, remegõ ujjakkal kapaszkodok a karjaiba, miközben õ kinyúl oldalra valamiért. Ajkait végigvezeti a vállamon, aztán finoman meg is harapdálja, ami rettenetesen jó érzés, de aztán mindenrõl megfeledkezem, mikor az ujjai visszatérnek oda. Elõször összerándulok, mikor valami hideg dolog ér hozzám, a felforrósodott bõrömön szinte jégkockának érzõdik a dolog, de hamar rájövök, hogy valószínûleg ezért kellhetett a testápoló... Aztán Rhage két ujjával körkörösen kezdi simogatni azt a nagyon érzékeny részt, és én úgy érzem, elveszek. Akaratlanul is hangosabban nyögök fel, pár másodperc elteltével a testem lüktetése még inkább elviselhetetlennek érzõdik, és amikor a simogatást felváltja egy kissé erõteljesebb masszírozás, a fogaimat öntudatlanul is Rhage vállába mélyesztem, mire õ is egy rekedt nyögéssel válaszol.

- Rhage... – pihegem, felemelve a fejem. – Ez... Ez nagyon jó érzés...

Felmordulva kap az ajkaim után, amit örömmel és legalább olyan szenvedéllyel viszonzok, a tarkójánál beletúrok a hajába, hogy a lehetõ legközelebb húzhassam magamhoz. A csípõmet öntudatlanul is közelebb simítom az övéhez, érzem kemény forróságát az enyémhez simulni, egyszerre nyögünk fel az érzésre. Nagyon nehezen szakítjuk meg a csókot, de aztán Rhage nagyon is komolyan néz vágytól ködös szemeimbe.

- Szólj, ha a legkisebb fájdalmat is okozom, rendben? – kérdezi rekedt hangon.

Csak kábán bólintani vagyok képes. A masszírozást egy ujjával folytatja, majd pár másodperc után megállítja az ujját egészen középen... aztán egészen enyhe nyomást fejt ki ott, én pedig megérzem az ujját lassan a testembe csúszni. Az érzés furcsa és szokatlan, de a kellemetlentõl a lehetõ legtávolabb áll. Egyáltalán nem okoz fájdalmat, a testápolótól csúszik az ujja, az elõbbi percekben pedig eléggé ellazított, ráadásul minél mélyebbre jut a testemben, annál inkább kezdi feltüzelni a testem az érzés.

Hamarosan egész hosszában belém csúszik az ujja, és bár lassan halad és közben folyamatosan az arcomat figyeli, eszemben sincs megállítani. Egy kicsit kivár, aztán óvatosan kijjebb húzza az ujját, majd vissza be, én pedig lehunyt szemekkel sóhajtok fel az érzésre.

Még jó néhányszor megismétli a mozdulatot, eleinte nagyon óvatosan, majd egyre felbátorodva a reakcióimon. Azt hittem, hogy már ez is kellemetlen lesz, hogy majd fájni fog, de egyáltalán nem, sõt... Percek múlva már kínlódva karmolom Rhage vállait, a testemet ösztönösen ívbe feszítve megyek a következõ mozdulat elébe, mire egyszerre nyögünk fel.

- Rhage... – nyöszörgöm.

- Hihetetlen vagy – morogja rekedten.

Csalódottan nyögök fel, mikor elhúzza onnan a kezét, de aztán nyakamra szorítja az ajkait, finom harapásokkal és csókokkal borítva be a bõröm, ezzel elterelve a figyelmem is. Egy kicsit erõsebben szívja meg a bõrt az ütõerem felett, ezzel egy hangosabb nyögést csalva ki belõlem, aztán ismét megérzem a hûvös érintést a fenekemnél. Az ajkamba harapva várom, mi következik, ezúttal viszont már érzek egy kis kellemetlen feszítést is, azt hiszem, ez már két ujja. Azonnal kiszúrja a kis fintort az arcomon és megáll a mozdulat közben, figyelmesen nézve rám.

- Fáj? – kérdezi, az a hangjában megbúvó aggodalom és a vágy által okozott rekedtség kontrasztján muszáj mosolyognom.

- Nem, csak... egy kicsit más volt – felelem, a hangom furcsán fátyolosnak hallatszik. – Folytasd, kérlek...

Felmordulva harapja meg finoman a vállamat, aztán lassan tovább mozdítja az ujjait. Ugyanúgy csinálja, mint az elõbb, eleinte nagyon óvatos és vigyáz rám, de aztán fokozatosan bátorodik fel a reakcióimon. Bár ezúttal egy kicsit hozzá kell szoknom az érzéshez, percek múltán ugyanolyan élvezetet okoz az egész, mint az elõbb. Egyre fokozza bennem a vágy már amúgy is lángoló tüzét, pedig még csak az ujjai vannak a testemben...

Mikor már azt hiszem, hogy nem bírom tovább, ismét eltûnnek onnan az ujjai, de gyorsan vissza is térnek, újra azzal a hûvös érzéssel, míg a bõröm fel nem melegíti a testápolót is. Ismét csókokkal kezdi elhalmozni a nyakam, miközben fokozottan érzem a feszítést ott lent. Egy kicsit felszisszenek, de rögtön folytatásra ösztönzöm, nyöszörögve kérem, hogy ne hagyja abba, és szerencsére teljesíti a kérésemet. Az eddig a csípõmön nyugvó kezét most elhúzza onnan, de amikor a hasamnak feszülõ vágyamhoz ér az ujjaival, mintha áramütés érné a testemet, hangosan nyögök fel, õ pedig egy bizsergetõ morgással válaszol.

Érzem, hogy ott is valamilyen nedvességet ken szét rajtam, pedig nem emlékszem, hogy az a keze is kapott volna a testápolóból... De amikor így kezdi el lassan mozgatni a csuklóját ott is, már tudom, hogy nem fogom sokáig bírni. Az ujjai egyre mélyebbre jutnak a testemben, de olyan sok az inger, hogy semmi másra nem tudok figyelni, ösztönösen kezdem ringatni a csípõmet, mire hallat egy elkínzott, rekedt nyögést. A csípõm mozgásával összhangban kezdi ki-be csúsztatni az ujjait a testemben, miközben nem engedi el a lüktetõ vágyamat sem.

Már csak néhány percig bírom, összefüggéstelenül nyöszörgök, ringatom a csípõmet és karmolom Rhage vállait, a hajam a homlokomhoz és a nyakamhoz tapad, Rhage zihálása és nyögései vagy mordulásai a fülemnél pedig végleg kikészít. Aztán egyszer különösen mélyre csúsztatja az ujjait a testemben és megtalál egy olyan pontot, amitõl csillagokat látok a szemem elõtt és egy hangosabb sikkantással átadom magam ennek a még nem tapasztalt gyönyörnek.

Legalább egy percre szükségem van, hogy újra magamhoz térjek. Rhage közben a nyirkos hátamat cirógatja finoman, a vállamon hint el finom csókokat, és a fülembe súgja, hogy milyen gyönyörû és tökéletes vagyok számára. Kábán pislogva emelem fel a fejem a nyakából, mire gyengéd mosollyal simít végig az arcomon.

- Biztos, hogy szeretnéd folytatni? – kérdezi, és a hangja az egyetlen, ami elárulja, valójában mekkora akaraterõre van szüksége ahhoz, hogy visszafogja magát.

Tudom és szinte érzem is, mennyire vágyik rám, és bár azt is tudom, hogy ha most nemet mondanék, egy másodpercnyi gondolkodás nélkül elengedne. Én viszont nem akarok nemet mondani.

- Igen – bólintok határozottan, az én hangom is rekedt. – Nagyon szeretném, Rhage... Kérlek!

Rekedten nyög fel, majd hevesen megcsókol, miközben a testápolót az éjjeliszekrényre teszi, hogy helyet biztosítson. Velem az ölében áll fel, de csak annyira, hogy utána rögtön végig is fektessen a takarón. Elpirulok attól a tekintettõl, amivel végignéz rajtam, a gyomrom pedig szinte remeg az izgalomtól, mikor lassan fölém mászik és megtámaszkodik a fejem mellett.

Mindkét kezemet a nyaka köré fonom, úgy húzom le magamhoz, hogy megcsókolhassam, miközben lassan széjjelebb teszem a lábaimat, hogy közéjük férkõzhessen. Belenyögök a csókba, mikor megérzem, milyen tûzforró a teste, fõleg ott lent, ahol olyan kõkeményen simul hozzám... Az egész testünk összekapcsolódik, a csókja egyre éhesebb lesz, én pedig egy kicsit feljebb húzom a térdeimet, hogy még inkább érezhessem õt. Lassan, ritmikusan mozgatni kezdi a csípõjét, vágya minden mozdulatnál az enyémhez dörgölõzik, ezért a nem sokkal ezelõttiek ide vagy oda, hamarosan nyöszörögve pihegek alatta, készen mindenre, amit csak akar.

Lassan húzódik el tõlem, majd ismét a testápolóért nyúl, mielõtt feltérdelne és valami egészen varázslatos, rekedt, csábító tónussal szólal meg. – Húzd fel a lábaidat egészen, kicsikém.

Egy kicsit zavartan teljesítem a kérést, vörös arccal húzom fel a lábaimat majdnem a mellkasomig. Furcsa érzés így... kitárulkozni, de õ Rhage és én bízom benne.

- Í-Így jó? – rebegem.

- Tökéletes. – A tekintete szinte perzsel, ahogy végignéz rajtam. – Egyszerûen tökéletes vagy...

Megremegve sóhajtok fel, mikor újra megérzem a testápoló hûvösét a fenekemnél. Most csak végigsimít rajta az ujjaival, de az elõzõek után még mindig nagyon érzékeny... Elnyílt ajkakkal és kiszáradt torokkal figyelem, amikor utána a saját vágyára is juttat a krémbõl, az a hang pedig, ahogy felszisszen a hidegétõl, végigbizsergeti a gerincem. Újra fölém hajol, a lábaimat a könyökhajlatánál támasztva meg, majd mélyen megcsókol.

- Szólj, ha fáj! – köti a lelkemre rekedt hangján ismét.

Bólintok egyet, az ajkamba harapva várom, mi következik. Hamarosan meg is érzek a fenekemnek feszülni valami forrót és keményet, aztán lassan elõremozdítja a csípõjét és már érzem is a feszítõ érzést. Végig az arcomat figyeli, hogy kiszúrhassa a legapróbb jelét is a fájdalomnak, ezért próbálom elkendõzni, hogy ez minden eddiginél kellemetlenebb. Sokkal vastagabb, mint az ujjai voltak, és nagyon feszít...

Mikor nem tudok elfojtani egy fájdalmasabb nyöszörgést, azonnal megdermed, mire hevesen rázni kezdem a fejem. – N-Ne hagyd abba, kérlek!

- Fájdalmat okozok neked...

- Csak... csak egy kicsit fáj, és majd elmúlik – nézek a szemébe esdekelve. – Kérlek, n-nem szeretném abbahagyni...

Mély levegõt vesz, tudom, hogy soha nem okozna nekem fájdalmat akarattal, de azt is tudom, hogy õ is ugyanannyira vágyik erre, mint én. Gyorsan megcsókolom, újra az ajkaira suttogom a kérlelésemet, mire vonakodva, de bólint egyet. Az egyik kezét a hasamon lüktetõ vágyamhoz vezeti, ujjaival végigsimít rajta, miközben lassan tovább mozdítja a csípõjét. Egyre jobban feszít és fáj, de tudom, hogy csak hozzá kell szoknom az érzéshez... Rhage már az ujjai közé veszi a merevedésemet és lassan mozgatni kezdi a csuklóját, aztán a nyakamhoz hajol, hogy megnyugtató csókokkal halmozza el az arcomat, a nyakamat, a vállamat.

- Sajnálom, kicsikém – suttogja a fülembe. – Mindjárt jobb lesz, ígérem...

Lehunyt szemekkel bólogatok, és bár hamarosan újra megállítja a csípõjét, ezúttal nem abbahagyni akarja... azt hiszem, teljesen bennem van. Mozdulatlan marad, hagy nekem idõt hozzászokni, közben nem hagyja abba a kényeztetésemet, a megnyugtató szavak suttogását a fülembe és a finom csókok elszórását sem. Csak abból tudom, mennyire nehéz visszafognia magát, hogy szinte a fogai közt szûri a levegõt, a testében pedig pattanásig feszülnek az izmok.

Amikor úgy érzem, hogy kezd enyhülni a fájdalom, magamhoz húzom és egy csókkal adom ezt a tudtára. Hevesen kap az ajkaim után, miközben nagyon lassan visszahúzza a csípõjét, aztán újra belém csúszik. Csak ringatózunk, nagyon vigyáz rám és ennek az óvatosságnak köszönhetõen néhány perc alatt szinte semmissé válik a fájdalom. A következõ mozdulataira már sóhajtozva kapaszkodok bele a vállaiba, mire felbátorodva gyorsít egy kicsit a mozgásán.

A következõ mozdulatai egyikével ismét eltalálja azt a pontot a testemben, amit az elõbb az ujjaival. Megvonaglok, körmeimet a vállába mélyesztve nyögök fel hangosan, mire felmordulva megismétli a mozdulatot. Ekkor már szemernyi fájdalmat sem érzek, minden érzékemet csak az tölti ki, ami történik – a társam felettem támaszkodik és a testemben van, a magáévá tesz, csakis a magáévá, ami fantasztikus érzés, ráadásul olyan gyönyörû közben...

Elnyílt és kiszáradt ajkakkal figyelem, miközben még hevesebb mozgásba kezd. A homlokán izzadtságcseppek gyöngyöznek, amik lassan végigfolynak az arcán, de a háta, a mellkasa és a karjai is nyirkosak. Az ajkai enyhén elnyílnak, ahogy zihál és rekedt hangos fel-felnyög, az izmai pedig csodaszépen feszülnek meg minden egyes mozdulatára. A csípõje mozgásával ráadásul olyan gyönyört kelt a testemben, amire még csak gondolni sem mertem volna soha.

Egyre hangosabbak és egyre inkább összefolynak a nyögéseim, a mozgása most már egészen heves, és engem ez valamiért egyenesen az õrületbe kerget. Ráadásul minden egyes mozdulatával eléri az a pontot, amitõl csillagok kezdenek táncolni a szemem elõtt... Zihálva, nyögdécselve kapaszkodok a hátába, de az ujjaim elcsúsznak a bõrén, ezért inkább a körmeimmel kapaszkodok fel. Minden egyes alkalommal hangosan felmordul, mikor erõteljesebben karmolom meg, és ha lehet még mélyebb, még erõteljesebb lökésekkel merül el a testemben. Érzem, hogy egyre közelebb kerülök ahhoz a bizonyos határhoz, ezért kinyitom a szemeimet és egyenesen Rhage borostyánszín íriszeibe nézek, amelyek szenvedélytõl izzanak, szinte lángolnak.

- Rhage... – nyöszörgöm, képtelen vagyok összefüggõ, értelmes szavakkal a tudtára adni, hogy hamarosan itt az idõ.

Egészen állatias hangon mordul fel, a felsõajka kissé felhúzódik a fogsoráról, nekem pedig elakad a lélegzetem, mikor megpillantom, hogy már elõ is bújtak az agyarai. Az egyik kezét becsúsztatja a hátam és a takaró közé, egy kicsit feljebb emelve a felsõtestemet, én pedig engedem hátrabillenni a fejem, hogy a lehetõ legjobban hozzáférhessen a nyakamhoz. Még mindig ugyanolyan heves a mozgása a testemben, az ujjaim egyszerre remegnek a gyönyörtõl és az izgalomtól, miközben a nyelvével végigível a nyakam hajlatán. Elégedetten mordul fel újra, majd az ajkait szorítja oda, arra a bizonyos pontra a nyakam és a vállam találkozásánál... Nyögdécselve mélyesztem a hátába a körmeimet, mikor egyszerre érzem, hogy lassan kinyitja a száját és azt is, hogy egyre kevésbé tudom visszafogni magam.

Aztán minden egy pillanat alatt történik. Szorosan összezárja az állkapcsát, a fogai és az agyarai átszakítják a bõrömet, a vérem kiserken, a szemeim elõtt pedig felrobban a világ. Az agyamig a fájdalomérzet egy másodpercre sem jut el, annyi inger hat a testemre egyszerre, hogy alig tudom feldolgozni. Olyan mértékû gyönyör vág át a testemen, amirõl azt sem tudtam, hogy létezik, szinte sikoltok, mégis alig hallom a hangot. Rhage is egy állatias üvöltésszerû hanggal adja át magát a történéseknek velem együtt, bár az õ hangját tompítja, hogy az állkapcsa még mindig szorosan össze van zárva a nyakam hajlatánál. Érzem a saját forróságomat a hasamon, ám ennél mégis sokkal intenzívebb az az érzés, amikor Rhage gyönyörének bizonyítékát érezhetem a testemben...

Túl sok az inger, egyszerûen képtelen vagyok lépést tartani a világgal, és elveszek a gyönyör végtelenében.

Nem tudom, mennyi idõ telhet el, mire visszatérek a valóságba. Az oldalamon fekszem, a testem kellemesen zsibbadt, a szívem hevesen dobog és mindenem nyirkos. Erõs kezek birtokló ölelését érzem a hasamon, a hátamnak pedig egy ismerõsen kemény mellkas simul.

Aztán meghallom az egyetlen hangot, ami megtöri a szoba csendjét, Rhage elégedett dorombolását, miközben lustán nyalogatja a nyakam hajlatát a bal oldalon. Minden egyes alkalommal, amikor a nyelve találkozik a bõrömmel azokon a bizonyos pontokon, bizsergés fut végig a testemen és kellemesen megremegek.

- Rhage? – szólalok meg halkan, a hangom még mindig rekedt egy kissé.

A hangomra abbahagyja a harapás gyengéd ápolását, és lazít egy kicsit az ölelésén, hogy a hátamra fordulhassak. Boldog mosollyal nézek rá, gyönyörû szemei úgy csillognak, mint még soha, és szabályosan érezni vélem a láthatatlan köteleket, amik már ténylegesen összekapcsolnak minket.

- Jól vagy, kicsikém? – simít végig az arcomon gyengéden.

- Soha jobban – simítom az arcomat a tenyerébe, mire elmosolyodik és lehajolva gyengéden megcsókol, majd a homlokomnak támasztja a sajátját.

- És boldog vagy?

- A világ legboldogabb embere – simítom a tenyeremet az arcára.

- Az nem lehet – vigyorodik el lassan –, mert az én vagyok.

Nevetve karolom át a nyakát, szorosan magamhoz ölelve õt. Ugyanolyan szorosan ölel õ is, miközben gyengéden megcsókolja a jelét a nyakam hajlatánál. Az õ saját jelét, ami most már örökre rajtam marad, ami mindenkivel tudatja, hogy az övé vagyok.

Úgy érzem, most már senki és semmi nem állhat közénk. Nem érdekel az apám, nem érdekelnek a farkasok, nem érdekelnek a falu vádaskodói... Olyan erõsnek érzem magam, mint még soha. Egésznek, vele.

Az arca azonnal rózsaszín árnyalatot ölt, ahogy vártam. Szégyenlõsen mosolyogva megingatja a fejét, azt hiszem ezentúl minden nap mondani fogom neki.

- És én mondtam már ma, hogy mennyire örülök, hogy vagy nekem? – mosolyog csillogó szemekkel, kis kezével az arcomra simít, mintha minden vonásomat a fejébe akarná vésni. Válaszul a finom kényeztetésre a tenyerébe simulok, szinte hallani vélem a gondolatait, látom a tekintetében az érzéseit. Annak ellenére, hogy nem szólal meg, pontosan tudom. A köztünk lévõ kapcsolat olyan mély és eltéphetetlen amilyenre soha nem is gondoltam volna. Meghalnék, ha õ nem lenne, ebben teljesen biztos vagyok.

Letérdelek elé, így ülõ helyzetben kényelmesen elér, csupán egy picit kell lehajolnia, hogy az ajkait az enyémre simítsa. Néhány gyengéd csók tõle képes elûzni az összes rossz emléket. Ilyenkor a barlangban töltött idõ semminek tûnik, sõt, minden egyes kínkeserves percét megérte, ha most ilyen ajándékban van részem.

Szorosan magamhoz húzom, az ölébe fektetem a fejem és beszívom azt a különlegesen édes illatot. Ezt soha nem lehet megunni.

Percegik nem szakítjuk meg ezt a harmonikus légkört, halkan dorombolva adom a tudtára az elégedettségem. Vékony ujjai a hajamban kalandoznak, apró bizsergetõ szikrákat küldve a tarkómba, szinte teljesen ellazít ez az érzés. A vacsora azonban éppen készül és ha nem akarunk szenes húst enni, muszáj felkelnem. Majd késõbb folytatjuk ezt.

Aident nem hagyom felállni, elé pakolok mindent, hogy kényelmesen elérje az edényt. Miután mindketten kiszedtük a magunk adagját megkóstolom és ugyanarra jutok, mint minden nap.

- Ez nagyon finom. – dicsérem meg, mire egy apró mosolyt kapok válaszul.

Azt az egy alkalmat leszámítva sosem próbáltam meg fõzni. Õ sokkal jobban csinálja, így inkább csak segítek.

A mosogatást is átvállalom egyedül, elég fáradtnak tûnik, lehet, hogy a sok gyaloglás merítette ki, ezért elõre küldöm a fürdõbe. Így legalább biztos, hogy lesz is ideje zuhanyozni, ahelyett, hogy teljesen mást csinálnánk a langyos permet alatt. Még a gondolat is, hogy milyen volt legutóbb vizesen és habosan, elég, hogy gyorsabb munkára ösztönözzön, így még azelõtt kész leszek, hogy végzett volna.

Ledobálom a ruháim, egy macska óvatosságával mögé lopózom, hogy csak akkor vegyen észre mikor finoman átölelem a derekát. A bõre bársonyosan puha a karjaimban, a haja fekete zuhatagként omlik le a hátán, most pedig már a mellkasomhoz súrlódva cirógat.

Aiden sikkantva ugrik egyet, azt hiszem nem számított rá, hogy társaságot kap, viszont egy cseppet sem tûnik úgy, hogy bánja. Nevetve dõl nekem és pillant fel rám, a szíve hevesen ver a mellkasában, minden dobbanást érzek, ahogy magamhoz ölelem.

Miután elszáll az elsõ meglepetés, máris visszatér a szégyenlõssége is. Azt hiszem mindig is ilyen lesz, hiába láttam már, mégis takargatja elõlem a testét. Persze nem tart sokáig a próbálkozás, mert a karjait inkább a nyakam köré húzom, a testét pedig az enyémhez. Elégedett morranással nyugtázom, hogy õt sem hagyja hidegen a közelségem, érzem az izgalmát a csípõmnek simulni. Õ is megérzi rajtam, hiába, de a testem ki van éhezve erre a szépségre. Lehetetlen lenne már, hogy ne érjek hozzá, midig többet és többet akarok belõle, azon a határon belül, amit enged. Mert sürgetõ vágy ide vagy oda, a védelmezõ ösztönöm mindennél erõsebb irányában.

Finom csókot hintek az arca mindkét felére, oda ahol a pirulás a leginkább látszik. Imádom ezt az arckifejezést. Leírhatatlanul édes mikor zavarba jön, de mégis ott van az árulkodó illat, ami mindig megmutatja nekem, hogy vágyik rám. Ahogyan most is.

Magamhoz szorítva csókolom meg, lassan, kényeztetõn, kiélvezem a legapróbb viszonzó mozdulatát is, a simogató ujjait a tarkómon. Már nem is törõdik azzal, hogy takargassa magát, bátran simul hozzám teljesen. A meleg víztõl a bõre is átmelegedett és sikamlóssá vált, a szempilláin megülõ kristálycseppekkel nem is tûnik valóságosnak.

Nem vetem rá magam úgy, ahogy a telihold ösztönzött rá, most inkább kényeztetni akarom õt. Kicsit elhúzódom, hogy hozzá férhessek, a polcról elveszem a tusfürdõjét és egy kicsit a tenyerembe csorgatok. Aprólékosan masszírozom a bõrébe, nem hagyok ki egy foltot sem, azokon a területeken picit tovább is elidõzöm ahol a legjobban élvezi.

Nagyon zavarban van, ez tisztán látszik rajta, mégsem tol el és nem is próbál rejtõzködni. Belém kapaszkodik mikor a formás combjain is végigsimítok, mély elégedettséggel töltenek el a kiszökõ sóhajai és, hogy meg-megremeg az érintésemre. Ennél elégedettebb már csak akkor lehetnék, ha teljes egészében a magamévá tehetném és megjelölhetném a nyakát.

Akaratlanul is a kecses hajlatra téved a tekintetem.

Mire befejezem és tetõtõl talpig végigsimogattam már kipirultan piheg, az ajkai enyhén elnyíltak a kicsi fürdõszobát pedig teljesen beborítja a vágy illata. Megrészegít, elbódít ez az illat, ami a testébõl árad. A férfiasságom lüktetve követeli, hogy tegyek eleget a vágyaimnak és Aidenének is, mégsem mozdulok.

Nem, mert meglepetésemre ugyanazt kezdi csinálni velem, amit én vele az elõbb. Nem néz a szemembe annyira zavarban van, mégis megteszi. Mosolyogva figyelem minden mozdulatát, egyre mélyebben lélegezve, mintha nem kapnék levegõt. Majd megfulladok attól a hihetetlen érzelemhullámtól, ami eláraszt a gondoskodása láttán.

Eszembe jut amit tegnap este mondott nekem. Õ lehet, hogy nem emlékszik rá, de nekem azt a szót semmi sem törölhetné ki a fejembõl.

Türelmetlenül, de megvárom míg befejezi, viszont arra, hogy még meg is törölközzünk már egyáltalán nem akarok idõt pazarolni. A karjaimba kapom õt és egy szó nélkül a hálószobába cipelem majd egy gyengéd, de határozott mozdulattal az ágyra nyomom. Mivel õ sem tiltakozik, hozzálátok ahhoz, amit egész este meg akartam tenni…

A takaró hûvösnek érzõdik a bõrünk forróságához képest, mégis Aidenre húzom. Szorosan hozzám simulva kapkodja a levegõt, ahogy én is. Tökéletes kielégültségben fürödve, mosolyogva élvezem az éjszaka csöndjét, az ablakon át beáramló friss levegõt.

Attól, hogy nem befolyásol a telihold ugyanannyira kívánom õt, a testét és a közelségét is. Most még a vadállatom is dorombolva szunnyad bennem, egyáltalán nem agresszív ahogy emlékszem, pedig állandóan fortyogott a haragtól, hogy nem törhet ki a börtönébõl. Még mindig bezárva sínylõdik mégis elégedett. Olyan mintha egyetértene velem abban, hogy Aiden még a szabadságnál is értékesebb és fontosabb.

És határozottan kezd felbátorodni. Ezen még most is elmosolyodom. Kísérletezõ érintéseivel borzasztóan felizgat és örömet okoz. Azt még én is tudom, hogy a testiség mennyire fontos az alakváltóknak az ösztöneik kielégítése miatt, ez pedig Aidenben is megvan.

- Rhage?

Rápillantok a sötétben, odakint derült az éjszaka, így nincs olyan vaksötét, hogy ne látnám õt. A hangja még most is rekedtes kissé, mint egy érzéki és csábító szirén.

- Igen, kicsim? – kisimítok egy nedves tincset a homlokából, hogy ne zavarja.

- Én... Én csak meg akartam kérdezni, h-hogy... hogy szeretnéd-e, ha... ha mi...

Elhal a hangja, biztos vagyok benne hogy az arca vérvörös most. Amikor ilyen félénken szólal meg, az azt jelenti, hogy valami miatt zavarban van. Nagyon.

- Ha mi...? – biztatom folytatásra.

- Hát ha mi... t-tudod... csi-csinálnánk... a-azt – nyögi ki végül lesütött szemeit a mellkasomra szegezve.

Egy pillanatig elfelejtek levegõt venni, a szavai hatására az elõbbi gyönyör ellenére is megmozdul bennem valami. Az nem kifejezés, hogy szeretném-e õt megkapni. Inkább mondanám, hogy egy emésztõ szükség növekszik bennem azért, hogy mielõbb a magamévá tegyem és megjelöljem. Ez azonban másodlagos. Ami igazán fontos számomra és bennem szunnyadó párduc számra is, hogy Aiden boldog és elégedet legyen. Addig nem teszek semmit, ameddig nem tudom, hogy felkészült rá.

Gyengéden az álla alá simítom az ujjaim és megemelem, hogy egyenesen a szemembe nézzen.

- Te szeretnéd? – kérdezem komolyan - Én mindig, mindennél jobban kívánlak téged, de nekem bõven elég az is, ami most van. Semmit nem akarok rád erõltetni, kicsikém – végigsimítom az arcát – Mindent csak akkor csinálunk, ha te azt akarod.

Egy pillanatig csendben néz rám, az ajkai sarkában megbúvó édes mosolyával.

- Én sze-szeretném – motyogja halkan – T-tényleg. Szeretném... tudni, ho-hogy milyen é-érzés... Szeretnék a t-tiéd lenni – megint lefelé néz, de nem engedem, hogy elrejtsen bármit is.

A gondolat viszont, hogy õ is akarja, hogy hagyná és élvezné is hogy birtokban veszem, már-már veszedelmesen felerõsíti a bennem feszülõ birtoklási vágyat és a vadállat tüzes természetét.

- Komolyan? Biztos, hogy így érzel? – muszáj biztosnak lennie benne. Ha egyszer belekezdünk nem tudom képes lennék-e megállni, ha közben mégsem akarja.

- I-igen. Ezt sz-szeretném.

Megpróbálkozik egy mosollyal is, de annyira zavarban van, hogy nagyon gyengére sikerül. Ebbõl is csak az látszik, hogy valóban komolyan gondolja.

Magamhoz szorítom õt és vágyakozva megcsókolom, minden érzést belesûrítve ebbe az apró, de izgató érintkezésbe. Soha nem fogom õt elengedni, nem is tudnám…

Szorosan magamhoz ölelem, a fejét visszafekteti a mellkasomra ahogy mindig. A haja még nedves, nem volt ideje megszáradni. Mély levegõt véve szívom magamba az illatát, kényelmesen elhelyezkedem.

- Ha ezt szeretnéd, akkor annak is el fog jönni az ideje. De nem most. – fáradt és én is - Most már pihenj – homlokon csókolom és átkarolom a derekát, a kezemet a csípõjén nyugtatom.

- Jó éjt, Rhage – hallom a hangján, hogy mosolyog.

A nyirkos tincsei közé simítok. - Jó éjt, Aiden.

Tovább simogatom a haját, míg azt nem érzem, hogy az én szemeim is leragadnak a fáradságtól. Szerencsére a rossz álmok elkerülnek, mintha Aiden megnyugtató jelenléte elûzne azokat.

***

Másnap délután Jamesel – és még két másik férfival – együtt megyünk vadászni. Az emberek a jól bevált nyílpuskát használják. Hatékony, gyors és nem ijeszti el a többi állatot sem, mert csendes. Nekem is felajánlanak egyet, de nincs rá szükségem.

- Nekem a karmaim is megteszik. – utasítom vissza felemelve a kezem.

A két másik férfi bizalmatlanul méreget, James csak bólint. Nem hibáztatom õket a tartózkodásukért, én sem bíznék rögtön egy idegenben szóval nem is erõltetem a dolgot.

Az erdõ északi része felé haladunk ahol kissé dombosabb a terület. Ahogy feljebb haladunk egyre több hegyet is látni, a növényzet is megváltozik kicsit. Érzem a körülöttünk lévõ állatok zaját, most azonban valami nagyobb vadra vadászunk.

- Egy szarvas vagy vadkan bõven megteszi. Mi nem jövünk minden nap az erdõbe, egy nagy vaddal egy hétig is elélünk. – magyarázza halkan, míg a többiek a bokrokat és a bozótost figyelik.

Szeretnék minél elõbb visszaérni a faluba Aidenhez, õ is aggódott mikor elindultunk ide. Tulajdonképpen mióta a barlangban találkoztunk, most elõször vagyok tõle olyan távolságba, hogy nem érzem az illatát és a jelenlétét sem. Azt tudom, hogy jól van. Biztos vagyok benne, hogy megérezném ha bármi történne vele, mégis feszélyez a helyzet.

A következõ lépést már nem teszem meg, bal oldalról megérzem egy õz illatát. Tiszta és természetes egy kevés friss földdel átitatva.

 - Arra! – mutatok a zsákmány irányába – A bokrok mögött körülbelül nyolc-tíz méterre. – mondom halkan, hogy ne ijesszem el.

Bólintanak, majd csendes léptekkel indulnak el az irányába, én kicsit lemaradva mögöttük. Nem avatkozom bele abba, hogyan szokták csinálni. Magamnak és Aidennek kerítek egyedül húst, most csak azért jöttem el, mert James is segített Aidennek. Úgy gondolom az ilyesmit viszonozni szokás. Legalábbis én szeretném.

A bokorhoz közelítve már láthatóvá válik a világosbarna fenséges állat. Éppen egy nagy fa alatt legelészik tiszta célpont lesz. James elsõ lövése rögtön célba talál, nyilván gyakorlott már, mert az állat elterül a földön, pár másodperc után pedig meg sem mozdul. A nyíl a nyakát hasította át eltalálva az egyik fõ artériát.

- Ez a példány akár két hétig is elég lesz. –mondja az egyik férfi megveregetve James vállát. – Szép lövés.

A késeiket elõvéve hajolnak a zsákmány fölé és módszeresen hozzálátnak a szétszedéséhez. Logikus, végül is egyben hazahúzni innen a faluba elég nehéz lenne az embereknek, ha túl nehéz.

Körülnézek, közben azon jár az eszem, hogy vajon tetszene-e ez a hely Aidennek. Szerintem igen. Ott ahol élt nem voltak ilyen hegyek. Én sem emlékszem rá, hogy láttam volna már ilyen égbe nyúló szirteket. Ha fentrõl lenéznénk, olyan lenne, mintha szárnyaink nõttek volna és a felhõk között repülnénk.

Egy különös szag riaszt fel a gondolataimból, oldalra kapom a fejem ahonnan már neszezést is hallok. Valami baljós érzés lesz úrrá rajtam erre a szagra, ismerõs és mégsem, mintha valamikor régen már éreztem volna.

A vadászok még javában dolgoznak, ezért úgy döntök megnézem. Elsétálok a sûrû szederbokrokig, a sötétzöld levelek és a lila a bogyók árnyékában, valami vöröses színû húzódik. Vigyázva a tüskékre félrehajtok egy nagyobb ágat és láthatóvá válik a szag forrása: egy sebesült róka húzódik a vackában. A pofája csupa vér, ahogy a hátsó lába is, az egyik szinte csak lóg a helyén az állat mégis azon a jellegzetes hangján morog felém.

Az illat innen jön, a rókáé, és még valami. Embervér.

A bokrot megkerülve beljebb sétálok, a szag egyre jobban felerõsödik ahogy a hegyhez közeledem. Pár perc séta után már a forrás is megvan. A kövek mellett egy mozdulatlan széttépett test hever, egy fiatal fiú, valószínûleg még férfikorban sincs az arcából ítélve. Látszik a szõke haja viszont a teste többi része… a bordáin és a mellkasán szinte semmi hús nem marad, csontig lemartak róla mindent. A nyakán mély harapásnyom és ahogy jobban megnézem, majdnem biztos – a szaggal is együtt – hogy farkasok voltak. Nem egy, a harapások is különbözõk, a combján is folytatódnak lefelé.

Szerencsétlen kölyöknek esélye sem volt. Egyáltalán miért jött egyedül ide, fegyver és védelem nélkül?

Keserû érzés szorítja össze a mellkasom ahogy figyelem. Nem érdemelt ilyen véget. Még szinte csak egy gyerek.

A tarkómra szorítva sóhajtok fel, de már nem lehet tenni érte semmit.

Visszafordulok a többiekért, pár perc múlva mind a négyen sietve a test mellett is állunk.

- Farkas szagot érzek. –mondom halkan, mikor megállunk a fiú mellett.

Az egyik férfi letérdel a fiú mellé, a szemében fájdalmas felismeréssel kap az arcához, kezét a szemeire szorítva.

- Úristen… ez Will… - suttogja összeszorított fogakkal.

Jamesre pillantok, nem ismerem ezt a fiút még nem láttam a faluban.

- Az orvos fia. Gyakran jár az erdõbe füvekért meg hasonlókért az apjának. – válaszol a ki nem mondott kérdésemre. – Okos fiú volt, jó orvos lett volna belõle.

Nem szólok semmit, nem lenne értelme, hisz nem ismertem. Az avaros talaj miatt nem látni lábnyomokat, de a szagok alapján farkasok voltak. Határozottan érezni lehet a fák körül terjengõ erõs pézsmaillatot, keveredve az átható vérszaggal és a tûlevelek édeskés aromájával.

A levadászott zsákmányt ott hagyjuk, a vadászok haza akarják vinni a testet a családjának, de mikor arra kerül a sor, hogy meg kellene fogni, mindnyájuk arcára kiül egyfajta kifejezés a sápadtság mellé.

- Majd én viszem. – javaslom, majd a választ nem várva odalépek és óvatosan felemelem.

Ragadozó lévén a vér látványa vagy illata nem okoz gondot, mégis megborzongok mikor a langyos vére végigcsorog a karomon.

A faluhoz érve egyre feszültebb leszek a sok ember miatt aki körülvesz, a legtöbben néma döbbenettel bámulnak a karomban tartott testre. Igyekszem eltakarni a gyerekek elõl akik a folyónál játszanak, nem kellene ilyesmit látniuk.

Alig lépjük át az fák szegélyezte erdõhatárt egy éles sikoltás hasít a füleimbe. Az erejétõl megrezzenve nézek egy szõke hajú nõre, a hang tulajdonosára. A vonásaik egyértelmûen hasonlítanak…

- Rhage… köszönöm a segítséged, de most jobb lesz, ha rám bízod. Ismerem a családot. – mondja James halkan, hogy csak én halljam.

Bólintok, majd óvatosan leteszem a fiút a fûre és hátrébb lépek tõle. Az asszony sikoltozva, kiabálva veti magát a földre, többen odafutnak, hogy felsegítsék õt.

Az elmémbe kéretlenül is beúszik annak a barna hajú nõnek az arca, akit álmaimban láttam. A kedves szemével és mosolyával. Õ lenne az anyám?

És ha igen, hogyan reagálna? Mit gondolt? Érzi, hogy élek?

Minden mást elfelejtek egy pillanat alatt Aiden illatára. Hirtelen egy kõszikla szakad le a szívemrõl a megkönnyebbüléstõl, eddig fel sem fogtam igazán mennyire hiányzott a jelenléte.

Egy pillanat alatt elõtte termek teljesen takarva tõle a véres látványt, bár az én testem is vörösben fürdik már.

Teljes erejébõl magához ölel, tõle szokatlanul hevesen. Hiába lesz õ is koszos nem tudom megállni hogy ne érintsem. Olyan az õ jelenléte, mint egy simogató balzsam a sebeimre.

- Nincs semmi baj.

- Mi történt vele? – kérdezi, a mellkasomra suttogva. A meleg lehelete csiklandozza a bõröm. – Ugye nem...?

- Nem, kincsem, nem kell miattuk aggódnod – nyugtatom meg rögtön, mert már a hangsúlyából tudom mire gondolt – Az erdõ mélyén találtuk meg, de nem éreztem semmilyen oda nem illõ szagot. Egyszerû vadállattámadás volt... a fiúnak nem szabadott volna egyedül arra kószálnia – nagy felelõtlenség volt.

- Istenem, szegény... és a családja... – felemeli a fejét, átkukucskálna a vállam fölött, ha nem takarnám el elõle. Nem akarom, hogy nézze, tudom mennyire érzékeny és csak rosszabb lenni neki, ha látja a harapásokat a testén.

- Ne nézz oda. Gyere, menjünk be a házba. James azt mondta, õ majd gondoskodik mindenrõl.

A derekát átkarolva vezetem el, a kis ház jó messze van innen, nem fog látni semmit.

- Nem akarja, hogy esetleg összefüggésbe hozzák veled, ugye?

- Azt hiszem – bár így sem biztos, hogy nem teszik majd – Egy idegen lény egy összeszokott faluban... Ha a család nem akarja beismerni, hogy nem vigyáztak eléggé a fiúra, ideális bûnbak lennék.

Végül is senki sem tudhatja pontosan, hogy mikor járok az erdõbe, ragadozó vagyok és húst eszem, ráadásul a fiút testét is én találtam meg.

- Én tudom, hogy sosem tennél ilyen szörnyûséget – ölel magához ismét – És Amy és James is.

Megállok, egy pillanatra tényleg belegondolok, hogy megölnék-e egy embert. A vérfarkasokat igen. Valamiért ösztönösen irtózom még a gondolatuktól is, a párducok… a fajtám, de vannak köztük árulók is. Meg tudnám ölni az embereket is, de csak akkor tenném meg, ha valamelyikük Aiden biztonságát fenyegetné. Hidegvérrel soha, ebben biztos vagyok. Bármilyen voltam is régen, de most így gondolom.

Bemegyünk a házba ahol azonnal a csaphoz megyek, hogy lemossam a kezemrõl a vért. Meg akarom simogatni az arcát, érezni a bõrét, de csak úgy ha már nem véres a kezem. Ismét sikoltások szelik át a csendet, elég hangos ahhoz, hogy még éles hallás nélkül is meghalljam.

Nehéz beleképzelni magamat a helyzetébe, nem tudom én vesztettem-e már el valakit, aki fontos lehetett számomra. Erre talán nem is akarok emlékezni.

- Aiden? – homlokráncolva nézem a lehajtott fejét, az arca nedvesen fénylik – Mi a baj, kicsikém? Miért sírsz?

Ennyire rosszul érintette, ami azzal a fiúval történt? Gyengéden az arcra simítok és letörlöm a könnyeit. Nem akarom õt sírni látni, szinte nekem fáj a szomorúsága. Ennél még az is jobb volt, mikor a leopárd karmai belém hasítottak az erdõben.

- Én csak... Annyira megijedtem! – kiáltja elkeseredetten, szorosan magához ölelve – Olyan sokáig nem jöttetek vissza, és amikor meghallottam azt a sikolyt, én egy pillanatra azt hittem... – hallom az újabb feltörni készülõ zokogást, ezért nyugtatóan simogatni kezdem a haját – Nem élném túl, ha bármi is történne veled, Rhage... Nem, ahhoz túlságosan szeretlek...

Rákapom a tekintetem, a szomorú helyzet ellenére is mosolyra húzódnak az ajkaim. Végre tényleg kimondta, úgy is, hogy nem fogja másnapra elfelejteni.

- Sa-sajnálom, én csak… kicsúszott a számon. Nem kellett volna… - hárít, mintha valami borzasztó dolgot mondott volna.

- Akkor ez azt jelenti, hogy nem szeretsz? – kérdezem tettetett komolysággal. Tudni akarom miért visszakozik hirtelen.

Elkerekednek a szemei és rázni kezdi a fejét, kis kezeivel a mellkasomra simít.

- De igen! – összeharapja az ajkait, kerüli a tekintetem. – Csak attól tartok, hogy megharagszol.

Most elõször van az, hogy egy cseppet sem értem mire céloz. Azt még értem, hogyha a szégyenlõs természete miatt nem mondja a szemembe, de hogy az én reakciómtól tartson?

- Sosem haragudnék rád Aiden. – rámosolygok és megemelem az állát – Akkor sem haragudtam meg, mikor két napja mondtad nekem ugyanezt.

Döbbenten pislog rám, hihetetlenül édes. Még arra sem moccan meg, hogy megpuszilom az ajkait. Tényleg nem emlékszik…

- M-mikor? Én nem is mondtam. – kérdõn néz rám.

- Az elsõ éjszakánkon, amit a házban töltöttünk. Nagyon álmos voltál, ezért nem emlékszel. – én viszont másnap is jó sokszor felidéztem azt az egy mondatot.

Aiden arca fokozatosan pirul el, míg teljesen vörös nem lesz. A karomhoz támasztja a homlokát, érzem a bõre forróságát és a nagy sóhajt is.

- Ne-nem e-emlékszem. – motyogja vékony hangok. Kuncogva simogatom tovább, míg újra rám nem néz. – Miért nem szóltál?

- Gondoltam, hogy majd kimondod, ha már akarod. – vállat vonok, majd finoman átkarolom a derekát – De azért örülök, hogy hamarább megtudtam. Kimondhatatlanul boldoggá tettél.

A szemembe nézve mosolyodik el, úgy ahogy csak õ képes rá. Ez a mosoly mindent megér, még a házon kívüli szomorú eseményeket is elfeledteti velem.

Hagyom hogy hozzám bújjon, bár már rám száradt a vér, úgy tûnik ez nem zavarja abban, hogy közelebb húzódjon hozzám.

Egy percig némán állunk így egymás ölelésében, kizárok mindent rajta kívül. Ebben a pillanatban nem érdekel a múltam, a miértek, csak az, hogy õt örökké boldognak lássam.

- Aiden… - megvárom, míg rám pillant - … én is szeretlek téged. – a tenyeremet az arcára simítom, muszáj, hogy hozzá érjek. – Ez a szó viszont nem képes leírni amit irántad érzek. Te vagy az életem, minden ami számít nekem. És ez akkor sem fog változni, ha esetleg visszatérnek az emlékeim. Mindig te leszel a legfontosabb.

Az arcát, a szemeit pásztázom, hogy megtudjam vajon nem mondtam-e valami olyasmit amivel megbántottam, mert pár másodperc alatt könnybe lábadnak a szemei. Amint kigördül az elsõ csillogó csepp máris elmosolyodik, olyan szélesen és boldogan amilyennek még nem láttam.

- Rhage…!

Valósággal a nyakamba ugrik, le kell hajolnom annyira szorosan húz magához. Az arcomat a nyakába temetve finom csókokkal szórom be az egyik kedvenc részemet rajta. Itt annyira puha a bõre…

- Köszönöm! Erre soha nem számítottam! – suttogja a fülem mellett és egy pillanatra sem enged el. – Azt hittem nekem nem is lesz társam soha. Annyira szeretlek!

Meglep, hogy most nem jön zavarba, de sejtem, hogy azért nem bújik elõ a nyakamból. Picit megharapdálom az egyik érzékeny részét, mire megrándul a teste az ölelésemben és kuncogva húzza össze a nyakát.

- Hát most már van társad és abban biztos lehetsz, hogy sosem szabadulsz meg tõle. – mormogom halkan az arcomat az övéhez simítva, kifejezve ezzel a szeretetem. Legszívesebben el sem ereszteném soha, úgy õrizném, mint egy törékeny kristályékszert, távol tartva mindentõl és mindenkitõl, aki kárt tehetne benne.

Lesimítok a hátán, a feneke alatt megtartva arra ösztönzöm, hogy a csípõm köré fonja a lámait. Egyenesen a fürdõszobába cipelem, hogy lemoshassam magamról és most már róla is a vér maradékát. Ez az egyetlen kellemetlen tény, ami megtöri a boldogságot, amit lehet, hogy-e pillanatban csak mi ketten érzünk a faluban. Nem a legjobb idõzítés ehhez a beszélgetéshez, de azt akartam, hogy tudja mit érzek és ne azon rágódjon, hogy nem mondtam semmit.

Természetesen a pirulása most is jelen van a meztelenségem láttán, de a bõrömre száradt vér, mintha visszatéríteni a valóságba. Lehervad a mosolya és inkább picit sápadtabb lesz.

Az õ bõrére nem sok ragadt, most az egyszer elutasítom a segítségét, nem tetszik, ha véresek a kezei, rossz érzés, még akkor is ha tudom, hogy nem az övé.

Ügyesen megfürdünk és megtörölközünk, odakint még alig kezd sötétedni, de végül mégis az ágyban kötünk ki.

Aiden elõttem ül, óvatos mozdulatokkal kifésülöm a nedves haját, ami nem is olyan egyszerû mûvelet.

- Szólj ha meghúzom. – olyan hosszú és szép a haja, de nedvesen kifésülni nagy szakértelmet igénylõ feladat.

- Még csak nem is érzem. – mondja hátrafordulva. – Ha ennyire óvatos leszel, ránk sötétedik közben.

Igaza van, mégis nagyon figyelek minden sötét tincsre ami a barbár fésû fogai közé kerül.

- Volt valamikor levágva?

- Nagyon régen. – válaszol elgondolkodva. – Mikor el kellett bújnom Amanda levágta nekem, mert a hosszú hajról könnyen felismertek volna.

Ezt még nem hallottam, de érthetõ. Kevés férfinak van ennyire hosszú és selymes haja. El sem tudom képzelni Aident másképpen. Egy gondolat megragadt a fejemben abból amit mondott.

- Milyen régen is volt az?

- Körülbelül… tizenöt éve azt hiszem. – nem fordul felém, mert a fésülést nem hagytam abba. – Miért?

- Tulajdonképpen hány éves vagy? – már-már mulatságos, hogy eddig nem jutott eszembe rákérdezni, de az életkor elveszti a jelentõségét, ha valaki nem öregszik és viszonylag hallhatatlan.

- Százhuszonhét. – válaszol tétovázás nélkül. Nem lep meg annyira, mégis furcsa egy kicsit, mert Aiden külsõre még húsz évesnek sem tûnik. Az tudja igazán, hogy nem egy tizenvalahány éves fiúval van dolga, aki a szemébe néz. A tekintete arról árulkodik, hogy már sok mindent átélt. Azért is csodálatos, hogy ilyen tisztalelkû maradt mindennek ellenére. És az enyém.

Ezzel a gondolattal félredobom a fésût és ösztönösen a nyakához hajolok. Még hallom a meglepett sóhaját, de nem ellenkezik. Bízik bennem.

Picit félrebiccenti a fejét, nagyobb tered adva az ajkaimnak, hogy birtoklóan meg megharaphassam a nyaka hajlatát. Borzasztóan erõs az ösztön hogy megjelöljem, ez az érzés még emlékezetvesztés ködén át is átszûrõdött, mert annak ellenre, hogy nem tudtam mit jelent a társ egy alakváltónak, éreztem, hogy meg kell jelölnöm Aident a magamnak.

Ahhoz azonban túl intim és bizalmas, hogy csak így hirtelen megtegyem. Majd csak akkor ha a testét is megkapom. Felmordulok a gondolatra, oldalra fordítja a fejét és rögtön el is kapom az ajkait egy kissé talán vad csókra, amivel kielégíthetem a vadállat igényeit is.

Megharapdálom a puha húst az egyik helyen picit erõsebben is. Aiden sóhajtva fogadja a támadás, pont azt adva amire szükségem van. A harapásokra megfeszül a teste, a szívem majd kirepeszti a bordáimat az érzéstõl amit okoz. Magához láncol és nem ereszt el, megszelídíti a vadállatot, ami talán már nem is olyad vad és fékezhetetlen. Csak éhezik a párjára…

- Azt akarom, hogy te is megjelölj engem. – morgom elmélyült hangon a piros kis szájára, amint elszakadok tõle.

- H-hogyan? Ne-nekem nincsenek agyaraim… - mondja halkan, kicsit dadogva.

Úgy emlékszem a társaknál a hím szokta megjelölni a nõstényt. A mi esetünkben viszont ez más. Attól, hogy Aiden a gyengébb és az ágyban az is õ van alul egy cseppet sem kevesebb nálam. Õ is férfi még ha természetében sokkal érzékenyebb és szeretetteljesebb is. Talán õ is szeretne megjelölni magának.

Elvigyorodom. A csípõjére fogva az ölembe húzom, most már magam felé fordítva. – Megmutatom.

Közelebb húzom míg hozzám nem simul teljesen. Csak egy bolyhos fehér törölközõ takarja, ami a mellkasán van összefogva, mert nem akarta a ruháit összevizezni.

Az ajkaimat a nyakára csúsztatom, pont oda, ahová majd az agyaraimat mélyesztem, most viszont csak apró csókot hintek oda, majd finoman a nyelvemmel is végigívelek a kecses hajlaton. Felsóhajt és megremeg a teste a karomban, vágyának édes illata máris érzõdik.

- Rhage…

- Mindjárt… - mormolom elmélyült hangom, majd a bõrére tapasztom az ajkaim és kicsit erõsebben megszívom a hófehér bõrt.

- Rhage! – sikkantja, a testét az enyémnek feszítve, egyenesen az ágyékomhoz.

Felszisszenek az érzése, mintha villám cikázna keresztül az ereimen.

- Megõrjítesz kicsikém. – nyögöm ki, mihelyst sikerül megszólalnom.

- Mi-mit csi-csináltál? – pihegi vörösen, rám fonódva.

A nyakára pillantok, elégedett vigyorral szemlélem a mûvem egy pirosas-lilás foltot. Eddig nem csináltam ilyet vele.

- Egy picit megjelöltelek. – homlokon csókolom. Elnyúlok az éjjeli szekrény fiókjáig, ahol egy kis tükör van. Meg is találom és a kezébe adom.

Bizonytalanul felemeli és megnézi a ma este bizonyítékát. Az a jó ebben, hogy mindenki tudni fogja aki ránéz, hogy az enyém és hogyan szerezte azt a nyomot. A párducoknál ez nem jelent sokat, de az embere értenek belõle.

Aiden is édesen vöröslik, vékony ujjait végighúzza a folton. Szerencsére nem haragszik, két-három napon belül úgy is eltûnik.

- E-ezt é-én is csi-csinálhatom neked? – böki ki a tükröt félretéve.

- Akármikor. Tudják csak, hogy a tiéd vagyok. – rámosolygok, õ pedig viszonozza, majd a nyakamhoz hajol.

Csak egy kicsit tétovázik mielõtt ugyanazokat a mozdulatokat tenné, amit én is az elõbb. Apró csókokat érzek, az egész testem megborzong a különösen gyengéd érintéstõl, majd az izgató nedvesség, ahogy megízleli a bõröm. Megszorítom a csípõjét, mert öntudatlanul is elõre mozdította.

Egy mély nyögés tör fel a torkomból amikor megszívja a bõröm, az egészet egészen lent a farkamban érzem, mintha az ajkai ott… te jó ég, erre nem kéne gondolnom, mert baj lesz!

Mélyeket lélegezve türtõztetem magam, Aiden kipirultan elhajol tõlem, majd sötéten csillogó szemeit mosolyogva a nyakamra szegezi. Különös elégedett kifejezés ül ki a vonásaira. Egy elégedett ragadozó tekintete.

Felemelem a tükröt és megnézem a mûvét. Egy szép lilás folt épp a nyakam és a vállam találkozásánál. A látvány még a vadállatnak is tetszik, mintha kissé megnyugodott volna. Tetszik neki, hogy a párja a magáénak akarja.

- Ha eltûnik, megismétled. - jelentem ki vigyorogva és hátradõlve az ágyon magammal vonom õt is.

***

Másnap úgy tûnik, mintha az élet megállt volna a faluban. Aidennel teszünk egy kis sétát a folyó mentén, ahol máskor gyerekek szaladgálnak, most senki sincs, a vidám nyüzsgés is gyászosabbá vált.

Egy ilyen kis közösségben az emberek mind ismerik egymást. Mindenki gyászolja a fiút, akit ma fognak eltemetni. Nem kerüli el a figyelmemet némelyek ellenséges tekintete, pont az történik amit vártam: gyanakszanak, hogy esetleg én voltam.

- Igazságtalanok. – suttogja Aiden, hogy csak én halljam.

Halvány mosollyal felemelem az összekulcsolt kezünket és megpuszilom az övét.

Csendesen visszasétálunk a házhoz, alig csukódik be az ajtó, máris kopognak.

Aiden visszafordul kinyitni, a küszöbön pedig Amy áll, aggódó arccal.

Mint megtudjuk, azután, hogy tegnap ott hagytuk a többieket, néhányan összeszólalkoztak. Van aki engem okol, mások nem hiszik, gyilkos lennék. Bármennyire is bosszantó és nehéz a helyzet, annak örülök, hogy Aidenrõl nem pletykálnak semmit. Az igazán feldühítene, ha õt bántanák.

- Ma délután temetik el a kápolna mögé. – mondja Amy szomorúan, mire Aiden azonnal odalép hozzá és hosszan megöleli.

- Annyira sajnálom azt a fiút.

- Mindenki ezt érzi. A szülei szerint Will sosem ment ilyen messzire az erõben. Mindig csak a közelben gyûjtötte össze a gyógynövényeket. – sóhajtja a hajába simítva.

- A faluban tudják, hogy a hegyekben farkasok vannak? – kérdezem komoran.

- Persze, de még sosem volt baj velük. Nem jönnek el idáig és mi sem megyünk a hegyekbe. A vadászok éppen miattuk járnak csoportokban, sosem egyedül és védtelenül.

Akkor mit keresett az a fiú három órányi járásra a falutól? És gyógynövényeket gyûjtött… arrafelé egy csomó bozótos volt, nagy fû, amiben nem sok gyógynövény, vagy gomba terem. Mellesleg nem láttam semmit körülötte. Se egy úti kosár, se egyetlen letépett növény.

Annyira a gondolataimba merülök, hogy észre sem veszem mikor megy el Amy, csupán Aiden érintése ráz fel. Hozzám bújik a kanapén, szavak nélkül is tudom, hogy egy kis vigasztalásra vágyik, amit örömmel meg is adok neki.

A temetés után mintha még az idõjárás is gyászba borult volna, estére lehûlt a levegõ és viharfelhõk gyülekeztek az égen, eltakarva a kékségét. Még vacsora elõtt elmentem egy órára szerezni néhány napra elég ennivalót, magunknak és Jamesnek is az otthagyott õz helyett. Nem tart sokáig ebben a gazdag erdõben, de utána még tûzifát is gyûjtök. A fák alatt heverõ korhadt rönkök és száraz ágak kiváló fûtõanyagul szolgálnak a nappali kandallójában, felmelegítik a kis ház minden zugát.

Éjszakára a vihar is megérkezik, villámok csapkodnak, a szél kísértetiesen süvölt, az esõ zúg…

A hangok együttese kiûzi az álmot a szemeibõl, míg végül inkább felkelek és nappaliban letelepszem a kanapéra, hogy a mozgolódásommal ne keltsem fel Aident. Sajnos nem sikerült.

Alig pakolom meg a kandallót, máris elõbotorkál, álmos szemekkel mosolyogva rám a lángok fényében.

- Nem tudsz aludni? – kérdezi mellém bújva a kanapén.

- A vihar miatt. – sóhajtom feszülten a hajamba túrva. – Ha lehunyom a szemem, pont olyan mint a barlangban. Csak a sötétet látom, de a vihar hangját hallottam. Visszagondolva, nem igazán fogtam fel mi történik, már nem tudtam gondolkodni. – magamhoz szorítom Aident, aki most már éberen figyel. – Csak azóta sikerült újra gondolkodnom, mióta megláttalak. Azelõtt, minden összefolyt.

Nem is tudom miért jött most elõ ez a nyomasztó érzés, mikor szinte semmire nem emlékszem tisztán a barlangban töltött idõbõl. De ahogy lefeküdtünk és lehunytam a szemem, egy pillanatig megint olyan volt. Szinte éreztem a láncokat…

- Rhage! – az arcomra simít, ezért felé fordulok.

A tûz fénye megcsillan a szemeiben, mintha lángolna tekintete. Annyira szép, mintha nem is lenne valóságos.

- Nagyon szeretlek!

Elmosolyodom, kicsit meglep ezzel a hirtelen kijelentéssel fõleg, hogy nem is jött zavarba. Teljesen komoly az arca, bár a sötét miatt nem látom, hogy piros-e.

Valahogy pont azt mondta amire szüksége volt, hogy elûzze a démonaim. Nem akarok a barlangra gondolni.

- Én is szeretlek kicsikém! – magamhoz húzom õt és megcsókolom.

Csak egy vékony takaró van rajta, mert rájöttünk, hogy meztelenül aludni sokkal kényelmesebb, mégsem teszek semmit. Mindig kívánom a testét, de most sokkal inkább vágyom a közelségére.

A mellkasomhoz húzva fekszem el a kanapén, megnyugtatott, ennek ellenére mégsem tudok aludni. A lobogó tûzet nézem, míg Aiden légzése egyenletesség nem válik, akkor pedig visszaviszem õt az ágyba, ahol kényelmesen alhat.

Pirkadatig nem is megyek utána, akkorra már elült a vihar, magával hurcolva a nyomasztó érzéseket is.

***

A zord idõ egész héten kitartott, az esõ szüntelenül szakadt, mintha dézsából öntötték volna, így jórész odabent voltunk. Amy hozott át könyveket, nagyszerû felfedezés, hogy legalább olvasni nem felejtettem el, mert így az éjszakák sem olyan hosszúak, ha nem tudok aludni.

A nappalokat viszont végig együtt töltjük, illetve egyszer kétszer Amyéknél ebédelünk. Egyik délután Aiden nekiállt valami csokoládés süteményt sütni, majdnem az egész délután azzal töltötte el és alig pár óra alatt elpusztítottuk az íncsiklandó süteményt, ami után jóllakottan kidõltünk.

Sokat beszélgettünk – igaz, fõleg Aiden volt az, aki mesélt az életérõl a kérésemre. Mindent tudni akarok róla, akkor is, ha sokszor morogva adtam hangot a dühömnek, mikor valaki bántotta. Ha tudtam volna, hogy a páromnak szüksége van rám, akár ki is kapartam volna magam abból a rohadt barlangból!

Mikor este fürdés után összebújunk a kanapén – újabban sokszor ott vacsorázunk a kandalló elõtt – sort kerítettem egy olyan beszélgetésre, amitõl Aiden majdnem elmenekült zavarában: rákérdeztem, hogy tudja-e hogyan szeretkezik két férfi.

Azt hittem menten összeesik olyan forró lett az arca, de nem hagytam elfutni. Végül magamhoz szorítva tartottam, mert így a puha, forró arcát a nyakamba fúrhatta.

Nem kellett neki magyarázni, tudta amit tudnia kellett, merthogy a falkájában látott már egy, s mást. Jobb is így, fõleg neki, mert lehet hogy felrobban itt nekem, ha részleteznie kell.

A hét gyorsan eltelik, minden rendben van egészen addig, míg vasárnap délután a pék felesége el nem tûnt tõzeggyûjtés közben a mocsárnál. A férje órákkal késõbb indult a keresésére és meg is találta.

Holtan, széttépett mellkassal…