Szemeim fürkészi bódultan a csóktól, majd csillan egy kis fény azokban a szép íriszekben és már szorosan ölel, mintha soha nem akarna elengedni. Apró puszit kapok nyakamba, amitõl ismét tiszta libabõr leszek. Azonban hirtelen alatta találom magam. Forró nyelve táncra hívja az enyémet, s örömmel teszek eleget e kérésnek. Azonban kissé fülledt lesz így minden. Nagyon kiszolgáltatva érzem magam általa, így, alatta fekve, hogy bármit megtehet velem.

- Lex… elég… ez még sok… - dadogom, mint valami idióta. Elenged, s én azon nyomban megbánom szavaim. Ismét butaságot csináltam.

 A fafalnak dönti hátát, s olyan elveszetten néz maga elé, mint az esõben ázó mókus, aki nem ért fel idõben a fára a zsákmányával.

 Egy kis idõ után rám kapja tekintetét, s én bûnbánóan nézek rá. Visszahúz karjaiba, majd hagyja, hogy a lehelete csikizze fülem, ahogy belé suttog.

- Sajnálom... nagyon... – motyogja.

- Ne beszélj, te bolond. Én sajnálom.

- Neked nem kell – mondja, majd ahogy arcára nézek látom rajta a fájdalmat, nem tudja eltakarni elõttem. De nem baj, ha ma még egy szót kiejt a száján, be fogom kötni zoknival, na akkor beszéljen. Ahm, ezel a tervvel csak az nem stimmel, hogy sosem tudnám megtenni ezt vele. Hiányzik a rég átbeszélt pillanatok, vagy a hangos nevetése. De nem kockázhatjuk el ezt.

 Hátradõl az ágyon, a plafonon futó gerendákat vizslatja szemeivel. Ha már így felkínálta, akkor élõ kispárnát kreálok belõle. Ledöntöm fejem mellkasára, ujjaim pedig karját cirógatják szinte tudatlanul. Jelentést kérek, agy! Ki adta neked a parancsot a simogatásra!? Hát, persze, hogy a szív. Köszönöm, mostmár tisztában vagyok legalább velem, hogy nem baciluskommandó támadta meg az agyamban lévõ vzérlõpultot, ami jó hosszú lehet. Van ott hely bõven a huzatnak is.

 Úgy látszik Lex is hasonlóképp cselekszik. Nem, nem ablakot nyit, hogy huzat legyen, hanem hajam kezdi birizgálni, amit nagyon szeretek. Már teljesen besötétedik, mire elpunnyadásunkból felkel és elmegy fürdeni. Arra gondoltam, hogy adig csinálok forrócsokit, míg õ áztatja magát. Meztelenül. Fülig pirulok, olyan buta vagyok, persze, hogy meztelen, ruhában és bakancsban mégsem zuhanyozhat.

 Odaviszem hozzá a bögréjét, mikor egy pólóban és egy alsóban lehever az ágyra. Kapok egy hálás pillantást.

 A békénket a telefon füttyszerû jelzése töri meg, le kell cserélnem a telefonján ezt az üzenethangot, az biztos. Mellé ülök, hogy én is kíváncsian olvassam. Nem sokan tudják Lex számát.

 Az a doktor írt. Szól, hogy bármikor megyünk a bárba, szívesen lát minket. Minket, kettõnket.  Kissé pirulva nézek félre, ahogy olvasom: „a szerelmed”. Ismét üzenet érkezik tõle, melyben felszólítja Lexet, hogy amint tud, menjen a korházba kivizsgálásra, mert jó lenne tudni, hogy áll hang téren.

- Akkor holnap megyünk – jelentem ki, ahogy elolvasom.

- „Dehogy is, egy hétig kirándulunk.” – mutatja a telefont bosszúsan, de hajthatatlan vagyok.

- A te épséged a legfontosabb... megyünk és kész – mondom, majd bebújok mellé, de nem tetszik ez neki.

- Fürdés – szól én meg befogom száját. Rátenyerelek ajkaira. Gyorsan megyek zuhizni, áztatom magam, majd felkapok egy alsót, mert tudom, hogy õ is hasonlóan fog aludni. Bár még kissé furcsa meztelenkedni együtt, de kezdek hozzászokni.

 Odafurakodom mellé, elhelyezkedem, mint egy engedelmes kiscica, s már el is nyom az álom, ahogy õ hajam símogatja.

***

 A másnapot próbáljuk kiélvezni itt, egész jól megvagyunk, mint mindig. Elkezdek pakolni, míg õ kiteregeti a napra a ruháinkat. Kicsit átáztunk a közeli patakban. De legalább jól lelocsoltuk egymást. Nem tetszett neki, mikor a hátára ugorva próbáltam vízbetuszkolni, nekem meg az, hogy a mélyebb víze dobott ölébõl. De jókat nevettünk ezen. Átvedlettünk mindketten.

 Érzem, hogy két erõs kar csúszik derekamra, majd megremegek köztük, ahogy tarkómra hint egy csókot.

- „Nem kell sietnünk, maradhatunk még” – olvasom a telefonról, de nemet intek fejemmel.

- Megyünk. Te fontosabb vagy egy kirándulásnál. Még visszajöhetünk azután is.

- „Itthagyjuk a cuccokat, vagy visszük akkor?”

- Ami olyan azt betesszük a hûtõládába, a holmikkal együtt befér az ágy alá, senki nem fog hozzányúlni itt – mosolygok rá, õ meg bólint és nyakamba csókol. Felsóhajtva fordulok meg karjaiban, s csókért nyújtom ajkam, amit meg is kapok. Finom csókot váltunk. Én hajába túrok, míg õ hátam és combjaim simogatja, amíg elér keze.

 Úgy egy óra múlva összecuccolunk, beteszünk mindent az ágy alá. Zárjuk az ajtót, s megyünk is.

 Amikor odaérünk a korházhoz engem kiráz a hideg, de úgy tûnik õ sem szívleli nagyon a helyet, amilyen fintort vág. Elvigyorodom és megpuszilom orrát. Kézenfogva megyünk be. Már nem zavar annyira, hogy fogja a kezem, de még mindig piros vagyok tõle, próbálok olyan közel húzódni hozzá, ahogy lehet.

- Sziasztok! – köszön ránk a doktor, õ meg mosolyogva biccent, míg én visszaköszönök. – Még a nevedet sem kérdeztem meg – fordul felém.

- Johny Nitro vagyok – motyogom felé zavartan.

- Édesapád is itt dolgozik? – néz rám meglepetten.

- Igen, a kardiológián.

- Ismerem õt – mosolyog rám. – Akkor én el is rabolnám pár pillanatra Alexet – mondja én meg ijedten kapom rá tekintetem.

 Amíg õk bemennek, a kezembe kapom Lex mobilját.

- „Nyugi, én csak téged szeretlek.”

 Piros arccal várok rá.

***

 Idegölõ fél óra után jön ki én meg azonnal a karjaiba futok. Odabújok nyakához, s kezét a fejemre téve, másikat a derekamra, szorít magához.

- Jól... vagyok... – hallom suttogni fülembe, de elhallgattatom. Megkönnyebbült mosolyt villantok rá, kapok egy csókot, amibe rendesen belepirulok, hisz a doki is itt van.

- Igen, jól van. Napont többször is próbáld meg beszéltetni, egy órába legalább egy mondatot. Ha fáj a torka akkor adj neki mézet, már nem irok fel gyógyszert, mert csak függõvé tenném õt, azt meg ugye nem akarjuk. Nemsokára visszatér a hangja. Õ lesz a világ nyolcadik csodája – beszél én meg bólogatok. Végigsimitok arcán.

- Meg fogsz gyógyulni – mosolygok rá. Õ is vigyorogva bólogat.

- Cukrászda? – vidáman bólogatok.

- Már megvolt a két mondat is – nyújtom ki rá a nyelvem.

 Felnevetünk.

 Elköszönünk. Kocsi. Cuki.

 Nem engedem, hogy telefon nélkül dumáljon. Mikor befejeztük, visszamegyünk a házba. Nem akarjuk, hogy ránk sötétedjen, ezért gyorsan hajtok, de õ minden percben a combomra fog, hogy lassítsak. Ilyenkor kap egy csúnya pillantást. Jobban zavar vezetés közben, ha hozzám ér, nem az, hogy gyorsan megyünk. Bizsereg egészvégig a combom, alig bírom tartani a lábam.

 Mikor odaérünk ismét elõpakolunk, s mire besötétedik már az ágyon bújunk össze, s hallgatjuk a tücskök ciripelését, ami behallszik kinnrõl.

Vállat von, majd a telefonját nyújtja felém.
- "Te hová szeretnél?" 
 Gondolkodva nézek rá.
- Holnap suli... még ez a hét van, így menjünk cukrászdába. Jövõ hétvégén pedig a strandra - mondom, mire beleegyezõen bólint.
 Megfogja a kezem, majd felvezet a lépcsõn, hogy mindketten tudjunk magunkra venni valmi kimenõ ruhát. 
 Mikor kinn vagyunk, kicsit félénken fogom meg kezét. Ezért õ elenged. Szitkozódom magamban, hogy de buta vagyok. Mit érdekel engem mások véleménye...?
 Felnézek rá, s látom a szemében a szomorúságot, viszont azt is meg kell értene, hogy ez nekem még nagyon új. Azt sem tudom, mit akarok sokszor vele kapcsolatban... 
 Nem akarom, hog azt képzelje, ennyi miatt eltántorodom attól, hogy jobban megismerkedjek vele más kapcsolatban is.
 A cukrászdába érve szomorúan konstatálom, hogy zárva van. Ezt észlelve Lex megfogja a kezem és elkezd húzni valahová. Jól esik hogy fogja a kezem, most már biztos nem ellenkezek ez ellen többet.
- Hová megyünk, Lex? - kérdem, de csak megyünk elõre, mint a vakegér.  Lex? Hallasz? - próbálom felhívni magamra a figyelmet, de láthatólag nem vesz tudomást most rólam, csak arról, hogy maga után hurcol, ki tudja hova.
 Egy bárnál kötünk ki, a bejárat fölött színes, nagy betûkkel villog, hogy milyen hely. Összerezenek az ajtó elõtt. Komolyan ide hozott?!
 Átölel, én meg kissé bizonytalan kezdek lenni, hogy jó helyt járunk-e...
- Nem... lesz... baj - moyogja nagyon erõltetten, ezért egyszer még megütö, csak érjünk haza. Neki most a gyógyulásra kell gondolnia, a hangszállaira. 
 Bemegyünk, mire egybõl rám néz. Most úgy érzem magam, mint egy öt éves, aki rossz fát tett a túzre. Mi ez a nézés? Átkarol, Erõs felkarja derekamra csúszik, s mintha a testem neki lett volna kitalálva, úgy siml hozzá az övéhez. Egyre közelebb hajol, egészen addig, míg apró csókot nem lehel számra. Ajkai ízétõl megrészegedek egy pillanatra.
 Aztán, mikor elkábított, vezet befelé, arra azért elillan a köd a szememrõl, mikor meglátom, hgy milyen helyre hozott. Fiúk vonaglanak rúdokon... khm... mármint, táncolnak a rúdon... rúdnál... Úristen, de perverz vagyok! 
 Ahogy leülünk, fejem azonnal Lex válláa döntöm, odabújok hzzá. Tisztúljanak ezek a godnolatok. Tisztulnak a fenét, most meg õt képzelem oda. Õrült leszek. Alex õrült.
 Elém jön egy telefon, ja nem, õ tartja Furcsa is lenne, ha magától sétálna elém... Bár... pár év múlva. 
- "Nem kell félj, megvédelek." - olvasom, miután kaptam egy apró csókot buksimra. 
 Megnyugszom szavaitól. Ha õ mondja biztos úgy van, viszont még mindig nem vagyok kibékülve azzal, hogy lyen helyre hozott.
 Egy férfi ül az asztalunkhoz. Nagy szemekkel figyelem, ahogy kezet ráznak. Jóképû férfi, komoly embernek tûnik. Valószínûleg õ is a párjával érkezett. Aki valószínûleg férfi... és valószínûleg már le is feküdtek egymással... és valószínûleg túl sok a valószínûleg. 
 A férfi elmosolyodik, majd rendel mindnyájunknak... pezsgõt. Ha azt én megiszom, akkor mehetek jakokat árúlni Tibetbe. 
- Szóval, Alex, mi szél hozott vissza ide, a szerény otthonomba? - néz rá a pasi. Otthon? Komolyan övé ez a hely?! 
- Lex... nem tud beszélni... - világosítom fel a férfit kissé  dadogva. Igaz, hogy ez egy ilyen hely, de mi párban jöttünk és meg is csókolt a bejáratnál, hogy képzeli, csak úgy leáll flörtõlni vele!!!!!!?
- Tudom, sajnos tudom - mondja és ránéz. Lex megvonja a vállát, majd felkarom kezdi simogatni, ami sokkal inkább kellemes cirógatás, mint csikizõs érzés. A tarkómon is feláll minden pihe egy érintésére, még soha nem történt ilyen. – Hogy vagy a baleseted óta? – kérdi a férfi, s várakozva néz a vigyorgó srácra.

- I-ismeritek egymást? – bököm ki végül, ahogy megtalálom a hangom. Alex bólint és gyengéded nyomja homlokomra ajkait.

- Dr. Andor Haevor. Az orvosa és egyben a haverja is vagyok, voltam... – mondja a férfi, mire kérdõen nézek fel Lexre. Soha nem mesélt nekem róla.

 A telefonját nyújtja felém, falni kezdem szememmel a sorokat.

- „Nem olyan barát, kicsim, én csak téged szeretlek – olvasom és úgy elpirulok, hogy csoda nem gõzõlgök el itt. – A balesetemet követõ nap õ volt az, aki onnantól ápolt, mivel a többi orvos lemondott rólam. Ezt akkor tudtam meg, mikor a korházban feküdtem és kérdezgettem, hogy kinek köszönhetem az életem, és ekkor jelent meg õ.”

 Furcsa, hogy így ír valakirõl. Legtöbbször utálja az embereket, ha meg jobb napja van sem mondd kedves szót senkirõl, ezért meglep, hogy ennyire érzõdik az üzenetben a hála és a kedvesség.

- Értem... s-sajnálom – motyogom, ahogy sikerül összeszednem magam.

- Ugyan, mit sajnálsz? – kérdi Dr.Elfelejtettemki. Én csak jobban lehajtom fejem. Bár nyílna meg itt valami szakadék, hogy bele tudjak ugrani. Mi ez a mardosó érzés?

 Kiszaladok.

 Rossz ötlet volt. Megfutamodni ilyen bután. Ráadásul nem vagyok túl gyors, így Alex hamar beér, s karjaiba zár, mintha attól félne, nem maradnék nyugton ölelésében.

- Várj... – lihegi. Nem akarom, hogy beszéljen, azzal csak magának árt jelen esetben.

- Sajnálom, annyira sajnálom.

- Nem... kell... – motyogja, s máris torkához kap egy pillanatra. – Szeret... lek... – mondja, s érzõdik a reked hangján, hogy fáj neki beszélni.

 Felkap az ölébe és hazafelé veszi az irány. Bõnösnek érzem magam. Még el sem köszön a barátjától, pedig segített neki, csak miattam, kellett nekem butaságot csinálni.

- Nem tudtam, hogy ilyen kapcsolatban vagy vele. Én... én meg... féltékeny lettem – suttogom, s már nem bírom visszatartani, túlcsordúlnak könnyeim és sírni kezdek, mint valami kislány, aki nem kapta meg a kedvenc csokiját.

 Azonban, amint elérnek gondolataimig is szavaim, befogom számat. Buta, buta, buta.

 Lex ajkaira egy olyan vigyor ül ki, amit utálok. Mivel velem van tele a keze, így meg se szólal hazáig, csak vigyorog, mint a vadalma. Mondjuk, ehhez én is hozzájárulok, az egyik kezem szájára tapasztom, hogy véletlenül se szóljon, másikkal meg kapaszkodom belé. Azért mégsem szeretnék leesni.

- Nem lesz ez így baj? Hogy nem is köszöntél el tõle? Igaz, hogy butaságot csináltam, de te visszamehettél volna hozzá.

 Megrázza fejét és belecsókol tenyerembe, ami még mindig száján van. Mosolyogva pirulok el.

 Lassan elérjük a végállomást, s kipakol ölébõl. Ahogy tudatosul bennem, hogy egész idáig az ölében hozott és ezt tulajdonképpen minden járókelõ látta, olyan piros leszek, mint a fõtt rák, s beletemetem arcom mellkasába. Õ tart a karjaiban, s állával megtámaszkodik buksimon.

 Végül én töröm meg a pillanatot.

- Khm... együnk valamit – motyogom. – Éhes vagyok.

 Huncut vigyor jelenik meg ajkain, amit értetlenül nézek, míg közel nem hajol, s bele nem harap nyakamba. Hangos, meglepett nyögés szökik ki számon. Pirultan nevetek fel.

- Nem én vagyok az étel, azt az asztalon találod.

 Válaszként megkapom telefonját egy kis pöttyögés után.

- „Ha az asztalra teszlek, akkor téged is felfalhatlak.”

 Ismét felnevetek és vállába boxolok gyengén. Nem kérdés vol, kijelentés.

- Öltözz át, addig elõpakolok valamit és csinálok forrócsokit – nyomok egy puszit arcára.

 Kicsit hûvös az idõ, így bekapcsolom a melegítést, míg át nem melegszik a helyiség, s mire elzárom, kész vagyok mindennel, már meg is jelenik egy melegítõben és pólóban. Igen, ez az a Lex, akit rajtam kívül más nemigen lát. A laza, mindig borzos fiú, aki mindig megnevettet.

 Elépakolok és leülünk. Jó hangulatban falatozunk, a hûtõbõl még elõkerül a sütimaradék is, így azt próbáljuk megemészteni. Hideg és már nem is olyan jó ízû, de azért jól elszórakozunk vele. Ezt értsd úgy, hogy dobáljuk egymást, mint az ovisok és míg õ az asztal mögött vonul fedezékbe, én felmászok a már elpakolt asztalra és úgy nézek le a kis menedékére. Támadás! Sorozatba dobálom õt sütimorzsákkal, míg õ nevetve áll fel, ezzel engem is meglepve. Kapok tõle egy csókot, ami méginkább lefoglal. Bár, kicsit idiótának érzem magam, hogy az asztalon állok négykézláb. Finom a csókja, elviselnék belõle többet is.

***

 Arra ébredek, hogy ujjai, amik eddig hajamat birizgálták, már nem érintenek. Úgy látszik elaludtam az ölében, ahogy néztük a tévét. Becs szó, hogy csak azért hajtottam ölébe fejem, hogy kényelmesebb legyen, de úgy látszik elaludtam. És nagyon úgy tõnik, hogy mostmár õ is. Kényelmetlen neki így, el fog zsibbadni minden testrésze, hogyha így alszik. Finoman cirógatni kezdem arcát és rámosolygok, mikor álomittas szemekkel pillant rám.

- Gyere, feküdj el mellettem.

 Nem kell kétszer mondanom. Nagy nehezen elfekszünk a kanapén, ami nem is olyan kicsi, mint gondoltuk. Simán elférünk ketten is. Persze, ebben az is szerepet játszhat, hogy féig rajta fekszem. Õ átöleli a derekam, míg másik karját fejem alá csúsztatja. Odabújok nyakához és combjai közé férkõzök lábaimmal, így is jobban összebújva vele. Melegebb is van már. Kapok még egy puszit a számra. Mosolyogva adok én is neki puszit, majd álomba merülünk.

***

- Lassú vagy – nevetek rá, ahogy a csomagokkal lemaradva jön utánam. Nem engedte, hogy hozzak egyebet a táskámon kívül, így õ cipel mindent.

 A családunk tulajdonában lévõ vadászkunyhó felé tartunk. Szegény kuckó úgy néz ki, mint amelyik bármelyik percben lemolhat, ezzel ellentétben igenis jól tartja magát, erõs kis házikó. Lex kicsit ki akart szabadulni a városból, így eljöttünk ide. Csendes hely, a falu nincs messze tõle. Esetleg ha néhány kóbor kutya tévedhet erre, azért mondjuk azokért nem rajongok.

 Benn a kunyhóban csak egy asztal, két szék, egy kandalló és egy ágy van, amin rengeteg pokróc van. Azokat persze majd inkább félretesszük. A kis „szoba” egyik falrészét teljesen elborítja az apróra hasogatott fa. Addig van rakva, míg kényelmesen le nem lehet ülni rá, az is le van takarva.

- „Olyan, mint volt.” – olvasom és felkuncogok.

- Mire számítottál, hogy a mosómedvék majd átrendezik? – erre õ is némán felnevet. Nyomok egy puszit az arcára és lepakolok. Segítek neki is.

- Álljunk neki kicsit rendet rakni itt – mosolygok rá.

 Ketten egész jól össze tudunk dolgozni, így estére már lakhatóvá tesszük a helyiséget. Igaz, hogy itt gyertyával kell világítani este, viszont térerõ még van szerencsére.

 Összedobunk kaját abból, amit hoztunk és a tûz is hangulatosan pattogtatja lángjaival a neki csemegeként adott fahasábokat, míg mi eszünk.

- Játszunk? – emelem késõbb fel a kezemben lévõ társast. Bólint és az ágyra telepedve elfoglaljuk magunkat. A lángok és a gyertya jó világítást ad, sokkal kellemesebb, mint a villany fénye.

 Hatalmas vigyor jelenik meg arcán, ahogy már másodszorra nyer marokkó játékban. Durcásan nézek rá, majd ahogy nem bírom már nézni vigyorát, közelebb hajolok és megcsókolom õt. Kicsit elbódul ettõl, így mostmár én vigyorgok.

 Puha ajkai elvállnak tõlem, helyette tüzes pillantás fúródik szemeimbe. Nincs idõm ellenkezni, azonnal felkap. Az esõernyõ, ami eddig védett a gyöngycseppes esõtõl, tompán puffan a hideg és vizes földön, míg Alex ajkai ismét az enyémekre tapadnak hevesen, megszelidítetlenül. Már kezdnek ázni a ruháink a némán ránk hulló esõtõl, mintha nem akarná megzavarni semmi ezt a pillanatot.

- Lex... elázunk – motyogom ajkaiba, bár nem akartam megtörni a csókot.

 Elenged, homlokomra hint gyengéd csókot. A felvett esõernyõt ismét szolgálatba helyezzük és indulunk haza, mert így nem mehetünk a cukiba.

 Hazaérve épp kirúgjuk a cipõket a lábunkból, máris a fürdõ felé kezd húzni. Ahogy beérünk nem magát, hanem engem vetkõztet ki ruháimból. Vörös arccal toporgok alsógatyában, mint egy igazi idióta, míg õ megengedi a vizet. Amint telik a kád, õ is elkezd vetõkni... Állj!

- Ugye... nem akarsz... – motyogom vörösen. Ugye komolyan nem akar itt szambázni meztelenül? Bólint. Hát, úgy látszik de. Ha lehet még a paradicsomnál is pirosabb vagyok, fõleg akkor, mikor leveszi az alsót is rólam. Ahogy leveszi a sajátját, meztelenül állunk egymás elõtt. Védtelennek érzem magam. Teljesen zavarba jövök. Beszáll a vízbe, magával húzva engem háttal. – Mond azt... ugye... nem... – motyogom össze-vissza, s félve nézek szemébe. Csak megrázza a fejét és karjait körém fonva átölel.

- Ne... h... m... – hallom, s látom, hogy mosolyog.

- Lex, a hangod... – kapom rá tekintetem mosolyogva. Két kezem bölcsõjébe veszem arcát. – A hangod visszajön... – mondom lelkesen, mire mosolyogva bólint és homlokomra hint gyengéd csókot.Hiányzik már a hangja, el is felejtem lassan, mikor vidáman mondja ki nevem.

 Ha már így szembe vagyok neki, mellkasom kezdi simogatni, azzal az álnévvel, hogy mosdás. Nagyon jól esik. Az a baj, hogy túl jól. Érzem, hogy bizsergek odalenn.

 Keze hozzáér merevedésemhez, s hibába is tudnám elrejteni most elõle. Vörösen nézek rá, majd kezébe simítom magam. Megremegek, ez valahogy olyan fura, hogy más ér hozzám...

 Mozgatni kezdi kezét és nyakamhoz hajolva csókolja nedves bõröm. Érzem ajkait végigsiklani finom csókokkal tarkómon, lapockáiman, s gerincem vonalán, míg a víz meg nem akadályozza a további közlekezésben.

 Felkap az ölébe, s nem törõdve mással, kivisz a fürdõbõl, be a hálójába, majd letesz az ágyára. Fölém magasodva néz végig meztelen testemen.

- Héé... ne nézz, zavarba küvük – morcogom neki, de mintha meg sem hallotta volna. Közelebb érzem testét magamhoz, s elönt a forróság.

 Hangos nyögés szökik ki torkomon, mikorsaját tagját enyémhez simítja. Közel hajol, hogy mintha csak kóstolgatna, végignyalhasson felsõ, amjd alsó ajkamon. Felfal, ahogy csókká alakítja.

 Csókunk megszakad, ahogy ajkai áttérnek nyakamra, becézgetve ezzel az érzékeny bõrt. Alig bírom visszafolytani hangom, majd ahogy letér mellbimbómra, s megszívja azt, muszáj kiadnom nyögéseim.

 Hasam kezdi csókolgatni, s valamit bõrömbe mormog, de még a nevem sem tudnám megmondani jelen pillantban. Keze mellkasomon pihen meg, amit símogat, s mintha ezzel szívem is megcirógatná. Mellbimbómat izgatja ujjaival, s csókjaival már alhasamnál jár. Már ennyitõl el tudnék menni. Hangos nyögéssel jutalmazom, mikor nyelve merevedésemen fut végig. Még soha, soha nem ért hozzám senki sem így, sem máshogy, csak õ, csak most. Már lassan tényleg elsülök, ahogy forrón nedves ajkai közé fogadja tagom, majd mozgatni kezdi fejét. Annyira jól esik, hogy érzem egyre jobban forrósodik a testem. De nem akarom, hogy a szájába...

- Állj! – ülök fel hirtelen és elhúzódva tõle magamra rántom a takarót. Zavarban lennék jobban, ha meztelenül volnék. Õ ijedten néz rám. – Állj le! Ez... – motyogom szinte könnyes szemekkel. Nem akartam megbántani. Vadul ver szívem mellkasomban és az egész testem forró. – Ez... – nyikorgom – túl jó – nyögöm ki, mire megelepetten néz vörös arcomra. Kapkodom a levegõt és teljesen összekócolódott a hajam is, biztos borzalmas látványt nyújtok. Lehajtom fejem, hogy elrejtsem vörös arcom.

 Érzem, ahogy két erõs kar fonódik körém, majd hirtelen az ölébe találom magam. Örülök, hogy nem kapta ki kezembõl a takarót, így van ami takarjon. Szemérmesen, vörös arcal nézek rá. Mosolyog. A szemei is mosolyognak. Kapok egy finom, puha csókot az ajkaimra.

- Sajnálom – motyogom és odadörgölõzöm állához. Érzem, hogy megrázza a fejét, hajam így csikizhetõ õt. Teljesen pirultan nézek fel rá. – Folytathatjuk – motyogom, mire mintha megdermedne -, de csak kézzel, jó? – pislogk rá. – Azt hiszem túlságosan forró volt, amit... csináltál – suttogom, mire ismét kapok egy mosolyt és magáhozszorít erõsen. Bólint egy nagyot. Olyan jó lenne, ha hallanám a hangját.

 Eldõlve az ágyon, kézzel csináljuk egymásnak. Furcsa, hogy más farkát fogdosom, de valahogy pont a tenyerembe simul lüktetõ és az elõváladéktól már nedves tagja. Egymás ajkába pihegünk, s bár tõle nem hallok hangokat a légvételén kívül, én gátlástalanul nyögdécselek ajkaiba.

***

 Kipihenten ébredek, valamin, ami mozod. A párnám fel és le szuszog egyenletesen. Mondjuk, lehet, hogy ez nem a párnám. Egy ásítás kíséretében megdörgölöm szemeim, majd felnyitom õket. Kicsit meglepõdök, ahogy szembetalálom magam egy gyönyörûen csillogó szempárral. Mosoly kúszik ajkaimra és megpuszilom ajkait pirulva, hogy rájövök, mi is történt tegnap.

- Jó reggelt! – suttogom. Nem akarom megtörni a meghitt csendet.

 Eltátog nekem egy „neked is”-t, majd hajam kezdi cirógatni, mikor buksim visszateszem mellkasára. Úgy tûnik így aludtunk. Õ háton, a karjaival ölelve, én meg a mellkasán, szinte rajta feküdtem. Az egyik lábam is az õ lábai közt van.

 Nincs kedvem kikelni ebbõ a meghitt melegbõl.

 Látóterem egy telefon tölti ki.

- „Megbántad, ami este történt?”

 Állam teszem mellkasára, hogy szemébe tudjak nézni.

- Nem – mosolygok rá pirultan. – Csak furcsa még nekem... Sosem gondoltam még fiúra ilyen szempontból, így türelmesnek kell lenned velem, hogy hozzá tudjak szokni például ehhez, hogy meztelenül alszunk – motyogom.

 Õ szorosan ölel magához és picit elõrehajolva hint csókot homlokomra. Ebbõl tudom, hogy mindig figyelmes velem.

- Menjünk enni valamit, éhes vagyok, gondolom te is, hiába szorítod össze a pocid, hogy ne halljam a korgást – kuncogok fel huncutan, majd apró csókot hintve szájára, eltûnök a fürdõben. Volt Joh, nincs Joh.

 Egy sima pólót és egy boxert kapok magamra, amúgy is meleg van idebenn és a póló leér combközépig. Az éjjeli szekrényen kapok egy meggyötrött cetlit. Elmosolyodom, ahogy elolvasom tartalmát, majd futok le és az éppen teát csináló Lexet szorosan megölelem. Még nem tudnám kimondani én ezt ilyen tisztán, bár õ sem mondta, de azért valahogy úgy érzem most valamivel meg kell ezt hálálnom.

- Ülj le, majd én megcsinálom – nyomok puszit arcára. Megrázza a fejét, majd mosolyogva rám és a székre mutat, hogy én üljek le. Én is megrázom a fejem, úgy ahogy õ, amin némán felnevet. Segítek neki reggelit csinálni, ami pirítósból és teából áll.

 Mint mindig, jól elvagyunk reggeli közben. Valahogy átkerülök az ölébe, de most nem bánom. Fel kellett volna vennem egy melegítõt is, mert kissé hideg van lenn. Lex keze combomra simul, s kapok egy csókot is. Égzünk a regglivel én meg felszaladok, felkapok egy melegítõt, majd mire indulok lefelé, már csöngetnek.

 Pislogva nézek a konyhából kilépõ Alexre, aki vállat von, hogy nem tudja ki lehet az. Ajtót nyitva kiderül, hogy szüleim azok. Beinvitáljuk õket, majd kellemesen elbeszélgetünk. Nem zavar, hogy Lex megfogja a kezem, ha mellé ülök, szüleim is csak egy felvont szemöldökkel reagálnak, de nem tesizk szóvá. Anya mosolyán látom, hogy neki olyan mindegy csak boldog legyek.

 Már lassan délután két óra is megvan, mikor elmennek. Ismernek minket, tudják, hogy nem bírunk egy teljes napot itthon maradni, folyton megyünk valahová, így hagynak kibontakozni minket. Egy-egy puszit kapunk anyutól mikor mennek.

- Na? Hová menjünk? – nézek Lexre egy fáradt nyújtózkodás után. Imádom anyáékat, de nagyon lefárasztanak.

 Mikor a doki távozik, Alex hátra vágja magát az ágyon és a fehér mennyezetet vizsgálja tekintetével. Én õt figyelem, arca minden vonását, pillái rezdülését. Mintha megérezné, hogy nézem, felém fordítja felém és rámmosolyog. Hirtelen kapom tekintetem a padlóra. Nem tudom, miért jöttem csak ennyitõl zavarba. A szívem is rajtakapottan verdes mellkasomban.

 Egy telefon kúszik látoterembe, felháborító üzenetet tartalmazva.

- „Ha nem akarsz itt lenni, nyugodtan elmehetsz.”

 Mégis, hogy gondolja ezt?

- Itt akarok lenni, mert te itt vagy, és én veled vagyok, mert... barátok vagyunk – hadarom gyorsan, kipirultan, hogy semmi oka ilyesmit írni, gondolni.

 Zavartan pattanok fel a székbõl. Nem bírok tovább megülni egy helyben. A szájába tömök egy darab csokit, amit neki is kezd majszolni. Finom lehet. Ah, én is szeretnék csokit!

 Valószínûleg megszán, hiszen ad egy darabkát. Mondjuk, mindig is adott nekem a csokijából.

- Köszönöm – motyogom, s én is elkezdem eltüntetni.

 Nem sokkal késõbb, a doki ismét bejön átnézni Lexet, aki amint leveszi pólóját, azonnal 180 fokos fordulatot teszek. Mély levegõ, Johny, ne légy zavarban!

 A doki, amint végez: - Rendben van, nem súlyos. De, akkor is bent tartjuk – szól szigorúan, mire Lex bólint és rám néz. Jahj, vedd már vissza azt a nyamvadt pólót! Bûn ilyen testtel elõttem mászkálni! Perverz fejem!

 Végül én aggatok rá egy pólót, míg az ágy szélén ül. Orvul támad, magához húz, ellenkezni se tudok, teljesen kikészített az elõbbi „hadmûvelete”.

 Szeme az én tekintetem vizsgálja, lehellete arcomat símogatja, ajkai forróságát ilyen messzirõl – 2 cm – is érzem.

 Felsóhajtok.

- Lex... Mit csinálsz? – kérdem teljesen zavartan, piros az arcom is azt hiszem. Ajkai nyílnak, mintha mondani akarna valamit. – Lex... – szólok aztán rá – engedj el! – Megteszi. Mintha egybõl fázni kezdenék karjai nélkül. Elfekszik az ágyon. Szívesen bújnék mellé. – Most megyek, de a telefont itt hagyom – mondom, mielõtt az agyam teljesen elködösülne. Õ bólint, én meg huss.

***

 Alexet kiengedték, így segítenem kell a cuccai hozásában. Ellenkezne, de nem hagyom magam, igaz, málhásszamárnak nem mehetnék el, az tuti. Hazaérve lepakolunk, majd betalálja õ a kanapét, míg szépen parancsolom.

 Mintha szaporábban venné a levegõt.

- Minden rendben? Nem fáj valahol? – kédem aggódva, de fejrázást kapok. Beképzeltem volna?

- „Megyek fürdeni...” – olvasom az elõttem lévõ telefont.

 Késõbb beszólok hozzá: - Lex... Kell valami? Elmegyek a voltba – jelentem ki. Hallom lépteit, majd két koppanást. Kinyílik az ajtó és a látóterem ismét telefonja tölti ki. Memorizálom, majd hagyom tovább fürdeni, így is nehezemre esett nem rá nézni egyszer sem.

 Mikor haza érek Alex már a konyhában van, segít kipakolászni a holmikat. Egy tálba önti ki a chipset és a ropit, majd a két pohárba tõlti a bórt, rá kólát. Aminek én a tv elõtt üldögélve, jónéhány perc után érzem is a hatását. Zsong a fejem és érzem, hogy teljesen felmelegedtem az italtól.

- Tudtad, hogy egy macska és egy kígyó, meg a kutya és az õzike keverékének semmi értelme nincs? – kérdem Lex ölében hadonászva és nevetve, míg õ csak a homlokára csap. Hjuj, ez nekem fájt. Ha nem zsibbadna ennyire a fejem talán adnék gyógypuszit rá. Talán... – Na meg azy is, hogy tetszik nekem valaki, de õ nem szeret engem? Csinos egy lány... Szõke haja van és zöld szeme... Izabella a neve, és a sulinkba jár... Te is ismered... egyszer meg is pusziltam, de csak az arcát... azpnban nagyon aranyos vörös szint vett fel. – Maga felé fordít és a szemembe néz, de látom rajta, hogy mérges. De miért rám? – Mi a baj? Rosszul vagy? – kérdésemmel együtt homlokának döntöm sajátom, talán csak azért, mert nehéz a fejem, vagy már nem is tudom, miért. – Mérges vagyok nagyon rád. Soha nem mondasz semmit, és mindig nagyon közel vagy hozzám, de olyankor a szívem hevesen ver, mint Bellánál... – magyarázom, de nem is tudom miért. Valamiért elnyílt ajkait kezdem figyelni, de már elfelejtettem miért. Megfordult a fejemben, hogy megcsókolom, de valamiért nem csináltam semmit.

 Õ felemel és elfektet a kanapém, majd betakargat, mint egy jó anyuka. De, mikor feállna nevetve rántom vissza magamhoz. Felindul az emeleten, viszont feltápászkodom és megyek utána. Nem is tudom, miért jöttem, de ha már itt vagyok megfogom a kezét. Ismét felkap az ölébe és visz. Ezt meg tudnám szokni. Átkarolom nyakát és hagyom magam cipeltetni. Jó az illata. Ránézek, de nem szemeim, hanem ajkaim figyeli. Az én pillantásom is lecsúszik azokra a tökéletes korall-rózsaszín szájra. Érzem, ahogy szíve hevesebb ritmust vesz fel, ahogy az enyém is követi, próbálja beérni õt.

-Lex... Csókolózunk?- kérdem még mindig ajkait figyelve és már hajolnék is fel hozzá, azonban az ágyamra nyom le. Olyan gyorsan hajol el tõlem, úgy érzem mintha szíven szúrna. Az ágy szélére ül és néz ki a fülei között. Odamászva hozzá átölelem hasát, odasimulva hátához. Jó meleg. Kezem a haszmára simul, mintha ismerné a terepet. – Lex... Undorodsz tõlem...

 Elkapja a telefont és beleír valamit.

- „Részeg vagy.”

- Nem vagyok részeg... – motyogom szinte kábúltan illatától, s ajkaimmal nyakát cirógatom meg, kíváncsi vagyok az ízére, de nem merem megtenni, amit szeretnék.

- „Ne hergelj...”

- Csak nem tetszik? – mosolygok rá és tovább simítom ajkaim puha bõrén.

- „Fejezd be, részeg vagy!” – Erre csak megrázom a fejem és úgy döntök, hogy többet nem állok ellen annak a csábításnak, hogy megkóstóljam õt. Megszívom kissé nyakát, mire megfordul és azonnal egymásra tapasztja ajkainkat. Ahogy felfogom, mi is ez az édes íz, viszonoznám, de elrántja tõlem magát, gyorsan pötyög, majd mellém dobja telefonját és kimegy. Hallom az ajtó csapódását, majd a zár kattanását.

 Megnézem, mi van leírva.

- „Hagyj már ezzel, nem tetszel, nem vagyok buzi!”

 Nedves, sós folyam gördül arcomon, hogy apró labdaként zuhanjon nadrágomra, széttörve hagyva rajta egy sötétkék pöttyöt. Hirtelen követi a többi és már nem tudom õket megfogni, kétségbeesve vágom hanyat magam, hogy párnám segítségét kérjem, itassa fel ezeket a sós gömböcskéket. Az alkohol segít azon, hogy hamarabb álomba merüljek.

***

 Olyan nagyon fáj a fejem, hogy legszívesebben szétszaggatnám a kispárnám, csak félek, hogy utána mégjobban fájna, mikor össze kéne söpörnöm azt a rengeteg tollat. Inkább némán szenvedve – na jó, nyöszörgök egy sort, mint minden reggel -, feltápászkodom ülõ helyzetbe. Rászánom magam arra, hogy kinyitsam a szemem. Oldalra fordulva pedig meglátok egy pohár vizet, egy szem gyógyit és egy sárga cetlit.

„Vedd be!”

 De kedves. De legalább gondolt rám. Lenyelem a gyógybogyót, majd megyek tusolni. A megkönnyebbülést várom ettõl a gömböcskétõl, de tudom, hogy az csak késõbb jön el. Letusolva, megtörölközve átöltözöm és megnézem az órát. Fel kéne ébresztenem õt. Azonban, ahogy megyek szembe az ajtóval, az zárva van.

 Lemegyek és összeszedem kicsit a nappalit. Nem kellett volna a bor és a kóla vegyülete a szervezetemnek.

 Készítek valami reggelit. Palacsintát, hogy örüljön a feje neki. Mivel nem jön le és nem tudom kinyitni az ajtaját, ezért felmegyek, hogy szóljak neki.

- Lex... gyere reggelizni. Palacsintát csináltam a kedvencedet. Elmehetnénk sétálni is valahová. Lex? – kopogok hozzá. – Alszol még? Minek zártad be az ajtót, így felkölteni sem tudlak. Jó, beszélek itt én az ajtóval, te meg alszol ott ben. Lenn megtalálsz.

 Lemegyek és bevágom magam a kanpéra. Már nem fáj annyira a fejem, de még mindig olyan hülyén érzem magam. Szerencse nem vagyok olyan, aki hány ivás után.

- Néztél már ki az ablakon, esik! – vitatkozom a bemondónõvel a tv-ben. – Napos a fejed teteje! Hol látsz te szép idõköt? Esküszöm, felhívom azt az asztrológiai állomást, amelyik azt a hülyeséget mondta, hogy ma sütni fog a nap – mormogom, majd valami zajt hallok. Akkor látom, hogy Lex a hátam mögött nevet. – Ne nevess! Csak tudjam meg a telefonszámukat, szerinted benne van a telefonkönyvbe!? – nézek rá komolyan, mire jobban nevet. Erre én is felkunocogok.

 Kis idõ után felállok és kikapcsolom a tv-t.

- Gyere, együnk.

 Megállít a telefon az orrom elõtt. Hátrább kell lépnem, hogy el tudjam olvasni.

- „Jó reggelt! Fáj még a fejed?”

- Már nem, köszi – mosolygok rá, kicsit zavartan pillantok félre. – Azt is, hogy gondolom segítettél ágyba tenni magam – motyodom, mire elvigyorodik.

 A konyhába érve megreggelizünk és elviccelõdjük az idõt. Jó így beszélni vele, már rég nem akadt ilyen laza nap. Elmosogatunk és elpakolunk együtt, majd beülünk a nappaliba.

- Rossz az idõ, sétálni sem tudunk menni.

- „Azt hiszem van a szekrényben egy activity játékunk, elleszünk azzal egy darabig.” – Bólintok. Elõkeresi a játékot és addig egy tálba teszek valami ropit és egy-egy pohár narancslevet viszek be.

 Eljátszogatunk. Jó mulatás és szórakozás.

- „Menjünk cukrászdába.”

- De esik, Lex...

- „Feltaláltálk az esõernyõt, elférünk alatta ketten is.”

- Jól van, jól van – kuncogok fel, mire õ is elmosolyodik.

 Esõben sétálunk el a cukrászdáig, ami nincs messze. Szórakozásból is belélépünk egy-egy tócsába. Lex kidugja a fejét az esõernyõ alól és kitátja a száját fölfelé. Felnevetek.

- Szomjas vagy? – kuncogok, mire csak bólogat nagy vigyorral. – Gyere vissza, átázol – mosolygok rá és belékarolva húzom közelebb, hogy ne ázzon el.

 Nem tudjuk kikerülni a sárt és így át kell mennünk rajta. Megcsúszva vágnám magam hanyat, ha nem tartana meg. Mint egy nyálas, romantikus filmben, esõernyõ alatt, az eséstõl fog vissza. Egymás szemébe pillantva hirtelen még a nevem is elfelejtem. Miért gondoltam azt, hogy meg akarom csókolni? Miért nem tehetném? Egy hirtelen ötlettõl elengedem és beletúrok a hajába,teljesen elpirulva, annál fogva húzom magamhoz egy csókra. Édes, forró és puha.

 A telefon az ágyon hever, gyorsan felkapom, s elolvasom. Sajnálja, hogy látnom kellett “ezt”, de õ egy mocskos alak, akit most biztos utálok, de semi baj, többé nem fog a szemem elé kerülni.

 Megüssem? Nem, azt azért mégsem. Idióta! Legalább tudom, hol van. Mindig a parkba megy, ha “menstruál”.

 Bingó! Lottóznom kéne, vagy bingóznom, ha már azt mondtam. Tök mindegy, most ez nem érdekes.

 Odasétálok Lexhez, aki a hintán ül és elõre-hátra billeg, de nem rugaszkodik el a földtõl. Átölelem a nyakát. Tudom, hogy fiúk vagyunk, de jól esik nekünk is az ölelkezés néha. Én nagyon szeretem õt átölelni, jó illata van és biztonságosan erõs karjai, úgy érzem mindig meg tudna tartani, akármeddig zuhannék.

 Azonnal elõkapja a telefonját, s gyorsan pötyögni kezd, majd felém mutatja. Elengedem, hogy el tudam tõle venni üzenetét és mohón falni kezdem a kivilágított fekete betûket.

- “Sajnálom, hogy azt tettem, csak rám jött és…” – visszaadom, hogy be, mert csak ennyit írt. Azonban nem tudom tovább olvasni, mert földhöz vágja a készüléket. Jó, szegény telefon nem hibás azért, mert nem tud beszélni.

 Megfognám a kezét, de nem engedi, így jelezve, hogy hagyjam magára. Hát jó.

***

 Már órák után nem jött haza, és már kezdek nagyon aggódni érte. Remélem, semmi baja nem esett. Megyek körbe a házba, mint a mérgezett egér. Félek, hogyha odamennék, megint ellökne magától.

 Összerezzenek, amikor szól a telefon, s azonnal odarohanok, hogy felvegyem. A szívbaj jön rám, mikor meghallom, hogy korházban van. Azonnal kapom össze magam és rohanok.

 Mikor beérek, még alszik. Leülök mellé, s kipihegem kicsit magam. Az orvos bejön és elmondja, hogy mi történt. Szégyenlem magam. Az én felelõsségem lett volna vigyázni rá. Ez mind miattam van.

 Pár óra múlva ébred fel, mikor épp kiveszem a táskámból pizsamáját.

- Szia! – suttogom halkan és odamegyek mellé, megigazítom takaróját. – Nagy butaság volt kinn maradnod az esõben, halálra ijesztett az, hogy a korházból hívtak.

 Nem hagyom, hogy õ beszéljen, nem mintha tudna, de nem is engedem neki, amit ír a telefonba, azt nem olvasom el, pedig már kilopta a zsebembõl.

 Pakolni kezdek, azt sem tudom, hogy mit teszek hova. Tudom, hogy figyel, ezért is jövök kissé zavarba.

 Végül elkapja a kezem és mérgesen néz rám. Kicsit megdöbbenek.

- Jó, értem. Leállok. Csak... annyira aggódtam... így is örülhetünk, hogy megúsztad egy enyhe tüdõgyulladással – hadarom.

 Felém mutatja a telefont.

- „Sajnálom...”

 Csak megrázom a fejem.

- Te csak meggondolatlan voltál, én kellene vigyáznom rád, de láthatólag képtelen vagyok rá – hajtom le a fejem.

 Az arcomra simitja a kezét, mire felnézek rá és látom kissé haragos, de enyhe tekintetét. Kitárja karjait, ire odabújok hozzá egy ölelésre. Ez teljesen megnyugtat, s úgy tûnik, nemcsak engem, de õt is.

 Reggel elõbb kelek, mint Alex, így mindent elintézek, csak a boltba kell még lemennem. Felmegyek, felébresztem õt is. Felnyitja szemeit, majd felül, s megnézi a telefonján, hány óra. Inkább behozom neki a reggelijét.

- Tessék, edd meg, én lemegyek a boltba – mondom kedvesen.

 Azért még szólok, hogy neki is pihennie kell, szóval ne nagyon erõltesse meg magát, persze, mindig a falnak beszélek ilyenkor.

 Mikor visszaérek a boltból, a konyhába megyek, s lerakom a cuccokat. Aztán a szobába megyek, szólni, hogy megjöttem, de teljesen ledöbbenek. Alex arcán apró kis patakban folynak a könnyek. Odasietek hozzá, leülök mellé. A telefonjára mutat egy idõ után. Igen, õ így társalog velem.

- „Semmi baj, csak az emlékek.”

- Jajj, te, gyere, fürödj meg, utána elmegyünk kicsit szórakozni – mondom neki, õ meg bólint. Elmegy füdeni, addig én kicsit renbeszedem a szobát. Aztán, már megyünk is a vidámparkba, ahol mindenhová felülünk, már csak az óriáskerék és a hullámvasút van hátra. Az hullámvasútat látogatjuk meg elõször. Késõbb Alex kezd éhes lenni, ezt onnan is tudom, hogy ilyenkor szoktunk enni valami nasit, de mikor a bódékra mutat, alátámasztja az állításomat. Szendvicseket veszünk és némi innivalót, amik gyorsan el is fogynak. Egy darabig csendben üldögélünk, majd Lex felém nyújtja a telefont, amire azonnal ránézek, hogy elolvassam.

- „Ugye, nem fogsz megutálni, mert nem beszélek? Nem akarom, hogy te is elhagyj.” – Gyorsan lecsapom a telefont, s a szemébe nézek. Butaságokat beszélél, vagyis... ír.

- Soha nem foglak, a legjobb haverom vagy – nyugtatom meg. Nem szeretem, ha ilyenekre gondol. – Na és, most merre? – kérdem, mivel látom, hogy nagyon elmerengett valamin. Vajon, mire gondolhat?

 Felkapja a fejét, s körbenéz, majd a szellemházra mutat. Egybõl lesápadok. Hogy én? Oda? Na, ne!!!

 Persze, ez a szemét itt, aki a barátomnak meri nevezni magát, egybõl rángatni kezd, hogy vegyem meg a jegyeket. Halált megvetõ bátorsággal veszem meg a jegyeket, s reszketõ térdekkel megyek be a szellemházba. Alex, ezt még megkeserülöd! Egész addig nincs baj, amíg elénk nem ugrik valami, nagyon csúnya hangot kiadva, s szinte Alex ölében kötök ki, ahogy megugrom. Felnevetne, de nem jön ki hang a torkán, s pillanatok alatt megy fel benne a pumpa. A torkához kap, majd dühösen rátámadna a szellemre, ami az elõbb ugrott elénk, de azonnal elkapom a kezét.

- Nyugi, Alex, semmi baj nincs, egyszer, egy szép napon, visszajön a hangod, és én melletted leszek – nyugtatom meg ismét.

 A szellemház persze megint nem hazudtólja meg magát. Egy véres kisfiú lép mellénk, s mikor hozzámér, akkorát sikítok, hogy mellettem Alex is összerezzen,

- Ez, ez nagyon élethû.

- Segítsenek kérem, a... anyukám... – ad ki hangot a gyerek, de én eddig bírom. Utálom a vér látványát. Elfordulok, s kiadom magamból azt az árva szendvicset, amit megettem.

- Alex, nem baj, ha én nem megyek? – kérdem nehézkesen. A fiú igazi, fogalmam nincs, mi történt az anyujával, de ha így néz ki, mint õ, akkor én ott fogok elájulni, nem csak hányni.

 Lex megértõen szorítja meg a vállam., majd elmegy a fiúval.

 Istenem, fogalmam nincs, mi történt, de nem is akarom látni. Miután ismét kiadtam magamból a bennem maradt cuccot, ahogy visszaemlékeztem a fiú vértõl csatakos arcára és ruhájára, látom, hogy Lex fut felém. Gyorsan megragadja a kezem, s azonnal a bejárat fele kezdünk futni. Mikor kinn vagyunk, õ is hányni kezd. Mit láthatott, ami õt is kikészítette. Neki igen erõs gyomra van.

 Bepötyög valamit a telefonba, majd felém nyújtja.

- „A nõ szét van szabdalva. Egy fogaskerék kapta be valószínûleg a kabátját.” – Olvasom, s közben imátkozom, hogy ez csak egy rossz álom legyen. Én elõre tudtam, hogy nem szabadott volna bemenni oda.

***

 Az ügyet már elintézik, mire ismét hírt kapunk errõl. Lex az óriáskerék fele kezd ráncigálni. Hát, neki még van kezdve felülni arra!? Mindegy, azért megveszem a jegyeket. Végül is, én is szeretnék felülni az óriáskerékre, csak kicsit félek azért. Mi van, ha pont akkor romlik el, mikor mi rajta vagyunk? Vagy, vagy... nekimegy egy helikopter! Na jó, ez hülye ötlet, de megtörténhet, nem? De. Pont. Milyen jól megértem magam. Brr... Lex tudja, hogy ilyen hülye haverja van? Lényegtelen, amíg nem hallja a gondolataimat, addig nincs baj.

 Fenn nagyon szép a kilátás. Az éjjeli fényben pompázó város és a közeli park fázi nagyon jól mutratnak a hold halvány fényében. Teljesen elragadott a látvány, észre sem vettem, hogy õ sír, csak akkor, mikor felé fordultam.

- Semmi baj nincs, Alex, a kis srác is jól van, ne sírj – csitítom.

 Csak pár perc múlva látom, hogy megnyugodott volna. Addig a szerkezet is megáll, s mi kiszállunk. Hazafele csak az utcalámpák halvány fénye mutatja az utat, a Hold sejtelmes derengéssel vonja be a fákat, az eget, de arra már nincs ereje, hogy az utat is kivilágítsa. A kissé hûvös, esti levegõ csípi az arcom, de sokkal jobb szeretem ezt, mint mikor nagy hûségben kell járkálni nappal.

 Hazaérve lehuppanunk Lex ágyára, aki úgy dönt végül, hogy elslisszol füdeni. Én is kapom magam, s elmegyek a saját szobámba. Reggel suli, ki kellpihennem magam, ha nem akarok elaludni órákon.

***

 Az iskolacsengõ végre hazamenõ idõt fújt nekünk, s gyorsan szedjük a cuccaink. A haverokkal együtt hagyjuk el a termet, az iskolát, s közben jókat kacagunk azon, hogy az egyik srác összejött a suli legmarkánsabb csajával. Szegény, nem tudja mibe mászott.

 Arra leszek figyelmes, hogy Alex jön felénk mosolyogva. Int, én pedig mmegyek is hozzá.

- Te mit csinálsz itt? Ne erõltesd meg magad. Hamar fel kell épülj, a lányok csak úgy kérdeznek, hogy mikor jössz végre vissza. Óh... nézdd, máris itt van Seiko – mondom, mikor a csajszi mellénk ér.

- Alex, jobban vagy már? – kérdi aggódva, mire valami keserû érzés fog el. Mi ez? Pedig, Seiko igazán kedvesen szólt Alexhoz. Látom a csodálatot a szemében, azt a csillogást, a rajongást. Fájni kezd a mellkasom. Lex bólint, majd a lányra mosolyog, mire nekem az a furcsa érzés, csak tovább terjed a testemben. – A hangod mikor lesz jobban? – kérdi lány, mire vállat von.

 Miért ilyen kedves vele? Miért zavar engem az, hogy egy lány kedves Lexszel? Csak nem... Féltékeny lennék? Ch... dehogy. Ez nem féltékenység, pusztán... izé... Jó, na, és ha fgéltékeny vagyok!?

 Nem tanakodom magamban tovább, idõközben megfogom Lex kezét, s húzni kedem magam után.

 Nem lehet. Nem lehetek féltékeny rá. De, ha a lány megérintette volna, talán ordítottam is volna. Elment az eszem, miket gondolok?

 Érzem, hogy másik kezével ütni kezdi az én karom, mire felszisszenve fordulok felé, s akkor látom csak, hgy az ujjaim nyoma fehérlik a kezén. Rögtön elkapom a kezem.

- Bocsánat, bocsánat, nem tudom, mi ütött belém – mentegetõzöm gyorsan. Csúnyán néz rám, mire én próbálok olyan szépen pislogi, mint egy angyal, õ meg végre elmosolyodva rázza meg a fejét, hogy semmi baj. – Ma hova menjünk? Olyan helyet mondj, ahol kicsit maradunk, mert nekem még van házim.

 A kávézóra mutat a sarkon, én meg bólintok. Jól esne most valami süti, és ott árulnak is.

 Otthon, miután megírtam a leckém, felhívom anyut, hogy minden rendben. Mondja, hogy jó lenne, ha holnap hazamennék vacsorára.

- Jó, szólok Lexnek is, maradhatunk ott pár napot, amúgy sem kell pénteken suliba menni.

- Rendben, kicsim, vigyázzatok magatokra. Várunk titeket holnap. Szeretlek.

- Én is, anya. Puszilom nagyiékat.

- Átadom. Szia!

- Szia!

 Miután leteszem, felballagok az emeletre.

- Lex! Hol vagy? – hülye kérdés. Hogy mondhatná, hogy hol van, mikor nem tud beszélni. Néha teljesen elfelejtkezem errõl, de úgy tûnik, neki ez jól esik.

 Hirtelen egy telefon nyomódik az arcomba.

- „Éhes vagyok!” – pislogok páratr, aztán bólintok mosolyogva.

- Gyere, csináljunk valami kaját – húzom magam után. Szinte akaratlanul is megfogom a kezét, miközben megyünk le a lépcsõn. – Anyával beszéltem, üdvözölnek téged. Mit szólnál, ha holnaptól vasárnapig ott maradnánk náluink, anyu is hiányol. Tudom, úgy volt, piknikezni megyünk, de mehetünk anyuékkal is. Persze, csak, ha nem baj – nézek rá hátra, mire persze, hogy megbotlom a kanapéban lenn. Miután nem estem fejre, szerencsére Lex megtartott, a mellkasom elé kapom a kezem, s kifújom magam. Hú, azt hittem közelebbi barátságot kötök a padlóval. Elém tartja a telefonját, én meg készségesen olvasok, nem zavartatva magam, hogy a karjaiban tart még mindig.

- „Jó. Amúgy is kedvelem édesanyádékat. De, piknikezhetünk majd valamikor ketten is.”

 Elmosolyodom.

- Persze. Nekem is van hozzá kedvem. Esetleg elmehetnénk arra a kis rétre, amit tavaly találtunk ketten, emlékszel? – bólogat. – Szuper! – vigyorodom el, majd átölelem a nyakát. Aztán pirultan észbekapok. – Khm... együnk valamit.

 Zavartan látok neki elkészíteni némi ételt. Milyen buta vagyok. Nem szokásom nekem ölelgetni senkit. Ráadásul, most olyan zavarodottan ver a szívem is, meg érzem, hogy forró az arcom, biztos piros is.

- „Jól vagy?” – olvasom az orrom elé tolt telefonon.

- Igen, persze, semmi baj – mosolygok. Igen, ez õ. – Megterítenél? – bólint.

 Kaja után nekiülünk valami filmnek, én még átnézem egyszer a tanulnivalót, aztán végleg elsüllyesztem a táskám méllyébe a füzeteket. Én is hátradõlök végre, s lábaim felhúzom, török ülésben mégiscsak kényelmesebb, mint kinyúlni, akár egy herélt béka. Az ölembe veszem a pop-cornt, s abból eszegetek, ahogy õ is bele-bele markol, de végig a képernyõn tartsa a szemét. Mivel nem figyeltem a film elejét, ezért nekem kicsit unalmas, meg érthetetlen is, így elkezdek sms-ezgetni a egyik osztálytársammal, akivel remek haverok vagyunk, sokszor átjön ide is, Lex nem nagyon kedveli, bár nem tudom, miért. Mondjuk, lehet, hogy alapból nem kedveli a melegeket. Igen, Will melegebb, mint a líbiai El Azizia. De alapjáraton, remek fiú, sokat lehet vele hülyülni. Szól, hogy holnap suli után elmehetnénk a kávézóba, de mondtam, hogy Lexszel anyuékhoz készülünk.

- „Megyek fürdeni.” – olvasom a telefonról, s bólintok.

- Addig kiviszem a szemetet.

 Persze, hogy kinn esik. Mi mást csinálhatna? Bõrig áztam, míg a kert végéig mentem. A rövidgatyómból csavarni lehetett a vizet, ahogy a lenge pólómból is. Lépek be az ajtón. Hatalmasat döndül az ég. Futáááás!

 Lihegve állok meg a szobájában, míg õ kíváncsian néz. Nem szép látvány egy bõrig ázott Nitro. Végignézek magamon. Nem szeretem, ahogy rámfeszül ez a szerencsétlen póló. Mormogva megyek a fürdõbe, egy forró fürdõ jót fog tenni.

 Azzal viszont nem számoltam, hogy a cuccaim eláztak, s nem hoztam semmit magamnak.

- Lex! – kiáltok ki. Még sem akarok egy szál ádámkösztümben végiglavírozni a házban. Kopog, hogy jelezze, itt van. – Idehozol nekem egy tiszta boxert és egy pólót. Elfelejtettem, mikor bejöttem – mondom. Na, most vagy meghallotta, vagy nem. Halkak a léptei, ha nagyon fülelek akkor tudom csak kivenni. Mikor újra kopog, kinyitom az ajtót, hogy ide tudja adni a ruhát, persze, annyira, hogy csak a kezem férjen ki. – Köszi szépen!

 Tudja jól, hogy amíg én végzek a fogmosással, s minden egyébb dologgal, addig eltelik jó bõ fél óra. Szeretem tisztán tartani a fogaim, csak azzal elbajlódok tíz percet, hogy mosom, vagy fogselyemmel tisztítom. A hajam inkább most nem szárítgatom, jobb szeretem, ha magátol szárad meg.

 A szobám ajtaja eé érve ismét dörögni kezd. Alsó ajkamba harapva döntök gyorsan, hogy Lex biztos nem bánja, ha ma kicsit nála maradok még. Nem, biztos nem fogja bánni. Benyitok hozzá, de semmi. Heh? Az én szobámban lenne? Vagy lenn?

- Lex, itt vagy? – pislogok, ahogy belépek a szobámba. Aztán gyorsan lépek is ki az ajtón.

 Basszus, basszus, basszus! Nem gondoltam volna, hogy pont most nyitok rá. Kibaszottul rosszkor nyitottam rá! De... de... miért az én szobámban csinálja? Meg... meg... minek kell neki a pólómat szaglásznia közben? Jesszusom, szívecském, ne verj már annyira! Ég az arcom, úgy nézhetek ki, mint a rák, akit ropogósra sütöttek negyven fok melegben.

Sötét…. sötét…. eszméletlenül sötét. Nagyon félek, bár ki tudja, mióta vagyok itt. Minden nap megjárom a poklot… újra és újra. Nem bírom már, annyira szeretném, ha hazamehetnék. Danny… drága Dannym. Mindig magam elõtt látom az arcod, ahogy mosolyogsz rám, ahogy sugárzó szemekkel azt mondod, szeretsz. Már rég feladtam volna, ha nem vagy nekem. ÛÓ, Danny! Tudom, egy nap újra láthatlak, és a karomba zárhatlak. El fog jönni az a nap!

***

Nem sejtettem, hogy imáim meghallgatásra találnak, akkor ért a legnagyobb meglepetés, mikor amerikai katonák törték rám az ajtót. A fény elárasztotta a szobát, én pedig nyögve borultam elõre, hogy a gyilkos fénysugarak ne vakítsanak meg.

- Jason Bordy? – kérdi az egyik katona.

Erõtlenül kinyögök egy igent, mire a többi katona is betódul a helyiségbe. Felkarolnak, majd egy hordágyra fektetnek már odakint. Azt hiszem, ez a felmentõ sereg. Ha igen, akkor ez azt jelenti, hogy megmenekültem.

***

Az ideiglenes szálláshelyemen idõzök, mikor is besétál hozzám a mentõosztag feje. Arcán meleg mosoly ül, ami egy katonától, hát, valljuk csak be, elég szokatlan. Megáll, majd a tekintetét körbejáratja a szobán. Szusszanva bólint, majd rám néz.

- Leülhetek? – kérdi.

A hangja nagyon mély. Nem is csodálom, kb. 40 lehet, de iszonyú férfias. Az arcvonásai durvák, tekintélyt parancsolók. Szemei éberen figyelnek, szája csak akkor nyílik, ha igazán fontos, hogy beszéljen. A teste izmos, nyakát és kézfejét hegek borítják. Egy igazi macsó, ha azt vesszük.

- Természetesen – bólintok, mire a férfi helyet foglal velem szemben.

Ahogy széttárja a lábait, és a szék háttámlájára dõl, máris emberibbnek néz ki. Mint kiderül, egy laza, tökéletes vezetõvel állok szemben.

- Hogy érzi magát? – kérdi.

- Furcsán – felelem kurtán.

- Jó újra kint, ugye?

- Igen. De valahogy nem akarom elhinni – mosolyodok el.

Mikor elõször kihoztak abból a börtönbõl, megcsókoltam a földet. Amikor pedig magamra hagytak, úgy zokogtam, mint egy óvodás. Igen, hatalmas nagy megkönnyebbülés újra szabadnak lenni. Újra járni a saját utam, és…

- Uram, esetleg…

- Igen? – vonja fel a szemöldökét.

- Nem kaphatnék egy telefont?

A tiszt elmosolyodik, majd feláll, és kintrõl behoz nekem egy viseltes mobilt.

- Ez megfelel? – kérdi.

- Tökéletesen – bólogatok, majd elveszem tõle a kis készüléket.

Már égek a vágytól, hogy felhívhassam Dannyt. Hogy halljam a hangját. Remélem, nincs semmi baja. Hogy egészséges, és megmaradt a régi száma… Egybõl tárcsázok, hiszen fejbõl tudom a számot, aztán a fogaimat összeszorítva várom, hogy kicsengjen. Gyerünk, vedd fel!

Mikor meghallom a búgást, majdnem felugrok örömömben. Ha nem lennék ilyen kicseszettül fáradt, megtenném. Elég sok ideig cseng, a végén már fel akarom adni, ám ekkor valaki felveszi a telefont. Lélegzetvisszafojtva várok.

- Halló? – szólal meg a hang… ami… Dannyé.

Istenem, hát újra hallhatlak. Danny, édesem, szerelmem! Ennyi idõ után, újra!! Képtelen vagyok elhinni, hogy tényleg õ az. Ez… ez… Hamar rájövök azonban, hogy neki fogalma sincs róla, ki vagyok. Talán azt hiheti, hogy meghaltam, vagy ilyesmi.

- Danny? – lehelem. – Én vagyok. Jason.

- Jason...? – rebegi.

Olyan jó hallani a hangját. Megismer, ez jó jel. Nagyon, nagyon jó jel.

- Igen, én vagyok. Holnap megyek haza.

- Jason – suttogja rekedten. – Hogyan...? Én... Én azt... azt hittem...

Milyen édes, alig akarja elhinni.

- Fogságban voltam... Senki nem tudta.

- Azt mondták... Azt mondták, hogy te...

- Tudom – suttogom. – Nézd... holnap mindent megbeszélünk, rendben? Fél egykor száll le a gép Washingtonban.

- Ott leszek – feleli azonnal.

- Helyes... Ott találkozunk. Szia.

Kinyomom a telefont, majd visszaadom a tisztnek.

- Örök hálám – mosolygok rá.

- Ennyit meg bírok tenni egy nemzeti hõsért – viszonozza a gesztust. – Most pedig pihenjen. Hallom a hangján, hogy elpilledt.

- Az nem kifejezés – nyújtózok ki, majd elfekszem az ágyon.

Nem is kell sok idõ, az álom elnyomja az elmémet.

***

Mikor leszáll a gép, sajgó gyomorral állok fel a helyemrõl. Baromi izgatott vagyok, el sem hiszem, hogy végre a civilizált lakóhelyem földjét taposhatom. Mikor kilépek a rivaldafénybe, a tömeg éljenezni kezd. Te jó ég, mintha valami híres színész lennék… vagy maga az elnök. Nagyon fura így végignézni a tömegen, ám most valahogy akad fontosabb dolgom is. Például, hogy megtaláljam Dannyt. Nem is tart soká, egy ilyen gyönyörûséget igazán egyszerû kiszúrni a tömegbõl. A szemei csak úgy ragyognak, ahogy megpillant, majd felém kezd futni. Boldogan tárom szét a akrjaimat, és engedem, hogy hozzám simuljon. Annyira nem érdekel, ki néz bennünket. Végre… annyi idõ után… õ itt van, és még mindig szeret!

- Jason... – nyöszörgi.

- Danny – suttogom. – Istenem, milyen gyönyörû vagy... – Erre a kijelentésemre felzokog. Milyen édes. – Nincs semmi baj, szerelmem – túrok a hajába. – Itt vagyok.

Alig sikerül megnyugtatnom kicsit, máris jön a rokonsereg. Borzasztóan örülök anyámnak, apámnak, a tesóimnak. Emlékszem, apámmal nem épp úgy váltunk el, ahogy kellett volna, ezért nagyon örülök, hogy elmondhatom neki, mennyire szeretem.

Rájuk sincs sok idõm, beszédesdit kell játszani, pedig nincs hozzá sok kedvem. Nem szeretek fürödni a dicsõségben, pláne, hogy alig tettem érte valamit. Szerencsére hamar végzek, így kifelé indulhatunk az én kedveskémmel.

- Összetörted már a kocsit? – kérdem vidáman.

- Tessék? – kapja felém a tekintetét Danny.

- Azt kérdeztem, összetörted-e már a kocsit – mosolygok rá töretlenül.

- Nem – nyúl a zsebébe, és veszi ki a kocsim kulcsát. – Az autója tökéletesen ép, Bordy százados.

Elveszem a kulcsot, majd adnék neki egy csókot, de valaki felszólal mögöttünk.

- Hé, katona!

Meglepetten fordulok hátra, majd széles vigyor ül az arcomra. A boldogság hirtelen rohanja meg a testem.

- Tyler?

Elindulok felé, majd barátian magamhoz szorítom. Te jó ég, mennyire hiányzott õ is!

- Üdv itthon! – lapogatja meg a hátam.

- Kösz, öregem.

- Hogy bírod? Jól nézel ki.

- Jó itthon lenni – mosolygok rá.

- Jó, hogy itthon vagy – búgja Tyler. – Figyelj, sajnálom, hogy fel kell hoznom, és, hogy pont nekem, de engem kértek fel, hogy szóljak, hamarosan meg akarják kezdeni a németországi kikérdezésed folytatását.

- Mikor? – vág közbe Danny.

- Holnapután – feleli Tyler.

- Holnapután? Még csak most érkezett.

- Semmi gond, Danny – csitítom Danny-t. – Jobb, ha túlesünk rajta.

- Holnapután reggel megyek érted – mondja Tyler kissé erõltetett mosollyal.

- Remek – mosolygok rá. – Ó, és Tyler! Holnap este rendezünk egy kis grillezést a hátsó udvarba, igazán ott lenne a helyed.

- Holnap? Nem is tudom...

- Gyerünk, haver, ne kéresd magad! – vigyorgok rá.

Persze, az kéne még csak, hogy õ hiányozzon!

- Oké, oké! Akkor holnap.

Vigyorogva bólintok, majd Tyler elszelel. Meg kell hagyni, kicsit furcsa volt, hogy ilyen hamar eltûnt, de nem is tudom, mit vártam. Talán az a baj, hogy eddig halottnak hitt, és… hát… azt vártam, hogy körberajong majd, vagy legalábbis jobban örül annak, hogy élek. Elég hülye helyzet ez így.

- Minden rendben? – kérdi Danny óvatosan.

- Persze, menjünk… haza – sóhajtom.

***

- Alig várom, hogy megfürödjek – nyújtózok.

- Alig várom, hogy ide feküdj mellém – paskolja meg Danny az ágyat maga mellett.

Vigyorogva nézek végig rajta, egy pillanat alatt elönt a vágy tõle. Hihetetlen, hogy ilyen gyönyörû még mindig. Sõt, talán szebb is, mint amire emlékeztem!

- Sietek, ígérem – vigyorgok rá, majd besietek a fürdõbe.

Ígéretemhez hûen meg is mosakszom, a katonaságnál sem lehet fél órát ázni a víz alatt. Azt majd máskor, most fontosabb dolgom is van. Dolgom végeztével kisietek a fürdõbõl, majd bemászok Danny mellé az ágyba. Õ mosolyogva felém araszol, én pedig nem tudom megállni, hogy ne vigyorogjak az arcába.

- Milyen szép vagy – suttogom, majd az ajkára csókolok.

- Ne viccelj – fordítja oldalra a fejét pironkodva.

Eszméletlen édes!

- Ha tudnád, milyen régóta várok arra, hogy újra csak az enyém légy – suttogom a fülébe.

Kicsit megremeg, majd balját a mellkasomra simítja.

- Ugye.. nincs semmi baj? Olyan furcsán viselkedsz.

- Csak nem tudom elhinni, hogy újra itt vagy – feleli rögtön.

- Ennyire hihetetlen? – mosolygok rá kedvesen.

- Ennyire – leheli.

Boldogan hajolok oda hozzá, majd nyomok egy csókot a szájára. A dolog hamarosan elmélyül, én pedig azon kapom magam, hogy iszonyúan akarom õt. Isten tudja csak, mikor nyúltam utoljára hozzá, szeretném újra érezni a testét. Birtoklóan rá fekszem, majd az ajkait kezdem harapdálni, miközben a mellkasára markolok. Gyönyörû, szálkás, és csak az enyém!

Nem bírom soká, szinte eltépem róla az alsónadrágját. Mohón csókolom, miközben a férfiasságom a bejáratához tolom, majd belé hatolok. Nem tudok leállni, mozogni kezdek. Hangosan nyögve markolom meg a karját, és szorítom meg. Hihetetlen, hogy végre magam körül érezhetem a meleg falakat, és érezhetem a testének ritmikus mozgását. Álmodni sem mertem róla, hogy egyszer újra szeretkezhetek vele!

Az aktus alig tarthat két percig, én boldogan nyögve élvezek Dannybe. Lihegve szorítom tovább a karját, majd elengedem, és kimászok belõle. Nagy levegõket véve roskadok mellé, majd nézek végig rajta. Tulajdonképpen… én… nem is tudom, mi történt most. Csak… megtettem. Danny nagy szemekkel bámulja a plafont. Te jó isten!

- Danny? – kapom fel a fejem, majd nézek végig rajta.

- Jól vagyok – nyel egyet, majd összezárja a lábait.

- Danny, annyira sajnálom! – térdelek fel elé.

- Semmi baj, megértem – simít fel a karomon.

- De…

- Túl sokáig voltál távol. Legközelebb jobban sikerül – mosolyog rám.

Hogy lehet ennyire jólelkû? Még most is olyan, mint egy földre szállt angyalka, pedig valószínûleg fájdalmat okoztam neki. Bár… ha jobban belegondolok, nem úgy tûnt, mint akinek annyira borzalmas lett volna. Furcsállom, hogy nem volt olyan szûk. Gondolom, valamelyik ruhámra fekve csinált úgy, mintha szeretkeznénk. Áh, nem merem megkérdezni tõle, nehogy kellemetlen helyzetbe hozzam. Isten õrizz! A legkevésbé sem szeretném, hiszen örülök, hogy ilyen tökéletes emberrel élhetek együtt.

***

A reggeli szeretkezés már sokkal jobban sikerül, Danny halk sikolyaitól lúdbõrzik a hátam. Most sem bírom túl sokáig, de ezúttal sikerül õt is a mennyekbe repítenem, más pedig nem is érdekel engem. Bár, ahogy elnézem, õt sem igazán.

A parti, amit a hazaérkezésem alkalmából szerveztek, elég érdekes. Többször is megpillantom Tylert, de mindig az utolsó pillanatban eltûnik. Mintha bujkálna elõlem.

- Tyler! – kiáltok rá végül, mikor már sikerül elérnem. - Hé, haver, gyere, igyál egyet! –  nyújtok felé egy pohár sört.

Megveregetjük egymás hátát, majd elveszi a sörét, és mosolyogva belekortyol.
- Mesélj, mi történt az elmúlt két évben? – kérdem tõle, ám egy semmi különöst kapok válaszul.

Fura.
- Na, de most tényleg! Barátnõ? – hajolok oda hozzá. – Esetlen barát? – vigyorgok rá, ám látom, hogy kifut a vér az arcából. – Na, ne izgulj már! Csak vicceltem! – nevetek fel. – Tudom, hogy a nõket szereted! – csapok a hátára, aminek hatására jól leönti magát.
- Egyik nap láttam, hogy szinte ragyogott. Biztos van valakije – szólal meg a nõvérem.

Hoppá, hoppá, tudtam én!
- Tyler! – szaladok utána kíváncsian. – Hé, haver, Tényleg van valakid?! Miért nem hoztad el? Be kellett volna mutatnod! – vigyorgok, majd Dannyhez fordulok. – Te tudtad, hogy van valakije?
- É-én nem tudtam – rázza a fejét Danny.

Remek, hát senki sem tud semmit??
- Majd mesélek róla, de nem most – rekeszti be a témát Tyler, majd Dannyhez fordul. – Elkísérnél? Kellene egy új fölsõ, mert ezt moshatom ki.
- Igen – feleli az én édes kis tündérkém. – Ti csak beszélgessetek, mindjárt jövünk! – majd elvezeti Tylert.

Mosolyogva nézek utánuk, majd a hallgatag húgomra pillantok. Tényleg, alig szólt, mióta megjöttem. Mosolyogva sétálok oda hozzá, majd melegen átölelem.

- Mi a baj, Jenny? – kérdem kedvesen.

- Baj? Ugyan – ráz fejet.

- Akkor? – döntöm el a fejem.

- Nem bírom, hogy hülyére vesznek.

- Téged? Ugyan ki merne hülyére venni? – kérdem meglepetten.

- Nem engem, hanem Téged – sóhajtja.

Meglepetten hõkölök hátra.

- Micsoda?

Szomorúan felpillant rám, majd félrevon, és elmond nekem mindent. Hogy Tyler és Danny… az én lakásomban... az én ágyamban… hogy lassan már egy éve tart a viszonyuk. Hogy a szemembe hazudtak, mikor bármirõl is kérdeztem õket… hogy elhallgatták elõlem az igazságot.

- Nézd, tudom, hogy nem hiszed el… de Tyler egészen az érkezésed napjáig az ágyadban feküdt! – tárja szét a karjait a húgom.

Nem tudom elképzelni, hogy Danny a szemembe hazudna, de mégis… hirtelen annyi intõ jel üti fel a fejét. Miért nem néznek egymásra? Miért kerül Tyler? Miért dadog Danny, ha olyat kérdezek? Különös… Nem, rákérdezni semmiképp sem fogok. Talán bevallják maguk is… vagy észreveszek valami árulkodó jelet, ami megnyugtat, vagy… pont nem.

Megköszönöm a húgomnak az információkat, majd elindulok utánuk. Egy váratlan betoppanás bármit eredményezhet. Ki tudja, talán épp most esnek egymásnak… vagy… csak egy egyszerû pólócsere történik. Nem tudom, képtelen vagyok elhinni, hogy Danny lemondott volna rólam. Hogy egyenesen a legjobb barátom karjai közé fut, hogy enyhítse a hiányom okozta fájdalmat. Nem direkt voltam távol, nem önszántamból kínoztam!!

Nyugalmat erõltetek az arcomra, most minden színészi tehetségemre szükségem van. A mozdulataik mindent el fognak árulni. Ha felkeltik bennem a gyanút, onnantól kezdve már mindegy, belemegyek a kisded játékba, és el fogom érni, hogy kiderüljön az igazság.

- Nem érdemli ezt meg! Muszáj megtudnia! – Hallom Tyler hangját.

Hm, ez igen érdekes.
- Mit kell megtudnia, és kinek? – lépek mosolyogva eléjük.

Látom rajtuk, hogy feszültek, idegesek, de nem hagyom, hogy ez átragadjon. Úgy mosolygok, mint egy bárgyú kisbárány, egyik sem sejti, hogy valaki köpött.
- Se… - nyikkan Danny, de Tyler közbevág.
- Titok! – feleli könnyedén Tyler.

- Vagy úgy. És miféle titok? – lépek közelebb.

- Ha elmondanám, már nem lenne az – kacsint rám.

- Vagy úgy… remélem, hogy egy fene nagy meglepetésen töröd a fejed – paskolom meg a hátát.

Végignézek rajta, majd Dannyre pillantok. Õ gyorsan rám mosolyog, így a ronda sörösfoltra emelem a tekintetem.

- Hát ez? Mégsem kaptál pólót?

- Ja… Danny ragaszkodott hozzá, hogy olyan darab legyen, amit nem hordasz – von vállat.

- Per pillanat egyiket sem hordom – döntöm el a fejem.

- Tudom, édesem, de mégsem járja, hogy csak úgy a ruháid közé túrjunk – öleli át a karom Danny.

Hát persze.

- Édes vagy – simítok végig az arcán, majd odalépek a fiókomhoz, és kihalászok egy inget. – Ez megfelel? – nyújtom Tylernek.

- Igen, köszönöm – bújik ki azonnal a pólójából.

Danny elfordul. Hm, talán azért nem akarja nézni, mert én is itt vagyok. Nehogy féltékeny legyek. Ez még nem jelent semmit, konkrét bizonyíték kell.

- Sajnálom, hogy mennem kell – fordul felém Tyler.

- Máris? – tárom szét a karjaimat. – Maradhatnál még.

- Sajnos mennem kell – rázza a fejét.

Csalódottan felsóhajtok, majd elmosolyodok.

- De holnap el kell velem jönnöd bowlingozni. És be kell avatnod abba a fene nagy titokba.

- Ahogy akarod – mosolyodik el.

Danny mosolyogva öleli a karom, majd miután Tyler kiment, õ is elindul kifelé. Egy hirtelen ötlettõl vezérelve magamhoz rántom õt, és megcsókolom. Engedelmesen simul hozzám, boldogan engedi, hogy a nyelvem a szájába csusszanjon. Különös, sör ízû a szája. Nem emlékszem, én csókoltam meg… vagy…

***

Sötétség. Baromi nagy sötétség. Hol vagyok, miért kerültem ide? Hallom, ahogy hablatyolnak körülöttem, de nem értem, mit akarnak. Ne, nem akarok megint itt lenni… kérem… bárki… segítsen!

Egy arab közeledik felém egy hosszú, hegyes tárggyal. Ne, tudom, mi következik! Mindig ezt csinálja!

- Hol leni’ töbi’ amerika?? – kérdi dühödten.

Még ha tudnám, sem válaszolnék, a fogaimat összeszorítva tûröm, hogy lassan a bõröm alá döfje a tárgyat. Olyan, mint egy kötõtû, csak százszor élesebb. Érzem, ahogy a fém lassan szétválasztja a bõrömet és az izmaimat, ordítva kezdek el rázkódni a székben, amihez kötöztek. A hangom hirtelen elmegy, némán üvöltök, ahogy a vas lassan felszakítja a bõrömet, és felfedezõútra indul. A vérem elborít teljesen, az arab pedig csak röhög. Remegve nézek a vérzõ karomra, amibõl hirtelen nem maradt semmi, csak egy véres, apró csonk.

Lihegve ülök fel az ágyban, és bámulok elõre. A hálószobában vagyok a takaró alatt. Mih… csak egy álom??

- Jason! – nyögi Danny.

Ijedten fordulok felé, akkor látom, hogy iszonyú erõvel szorítom a karját.

- Danny! – hörgöm.

Látom rajt, hogy fintorogva magához húzza a karját, és dörzsölgetni kezdi rajta a bõrt. Ijedten nézek rajta végig, ám alig van idõm reagálni, szinte rögtön oda is bújik hozzám.

- Semmi baj, Jason, csak álmodtad! Itt vagyok!

- Danny – nyöszörgöm.

- Rosszat álmodtál, nincs semmi baj – simít végig az arcomon.

- A… a karom – nyögöm.

Hirtelen odakapom a tekintetem, és kikerekedett szemekkel végigtapogatom. Semmi… ép és sértetlen. Deh… én láttam… én éreztem!!

- Csak egy álom – búgja Danny, és finoman lehúz az ágyra.

Nagy levegõket véve nyugszom meg. A tagjaim már nem remegnek olyan vadul, és a szívem sem kalapál olyan ütemben, hogy kis híján kiszakad a mellkasomból. Lehunyom a szemeimet, de még így is felsejlik elõttem az arab képe. Megrázom a fejem, majd Danny meleg testéhez bújok. Érzem, hogy az õ szíve is gyorsabb tempót diktál, el elszomorít.

- Bocsáss meg – suttogom.

- Jason…

- Kérlek, bocsáss meg – bújok a nyakához, majd halványan rácsókolok.

- Semmi baj, édesem – túr a hajamba.

Most mindennél többet jelent az érintése. Kizárt, hogy mással is ezt csinálta volna. Danny az enyém!

- Szeretlek – súgom neki a szemeimet lehunyva.

- Én is szeretlek Téged – csókol a fejemre.

Elaludni csakis az õ karjai közt tudok. Édesdeden simogat, amíg álomba nem merülök. Azt hiszen, ezentúl mindig így akarok majd aludni.

***

Másnap kipihenten ébredek, nem kínoztak rémálmok tovább.  Azt hiszem, a lidérces álmok ellenszere Danny két édes, kicsi karja. Mosolyogva csókolok az arcára, mire kinyitja a szemeit.

- Jó reggelt – suttogom.

- Jó reggelt – viszonozza a köszöntésem.

Kicsit már elszoktam tõle, hogy ágyban ébredjek valaki mellett, de most kifejezetten jól esik. Egy kis reggeli kalandozás után odakint megreggelizünk, majd felöltözök, és útnak indulok. Elõször meglátogatom a szüleimet, aztán pedig délután a bowlingpálya felé megyek. Tyler már ott vár, az egyik oszlopnak dõlve, a kezei a zsebeiben. Leparkolok, majd kiszállok a kocsiból, és elindulok felé. Egy csepp derût sem lelek az arcán, ezért nem is nagy hévvel lépek oda hozzá.

- Szia – nyújtom a kezem, mire ellöki magát az oszloptól.

- Szia – bólint, majd kezet rázunk.

 - Ugye éhes vagy? – kérdem mosolyogva.

- Ühüm, persze. Mit eszünk?

- Pizza? – paskolom meg a hátát, hogy befelé irányítsam.

Ahogy beérünk, a zene megcsapja a fülünket, bennem pedig ezernyi emlék idézõdik fel. Mikor elõször jártunk itt Tylerrel. Emlékszem, mindig megbámultuk a kajálda csinos pincérnõit. Egy-kettõ fenekére is rácsaptunk. Micsoda szép idõk voltak azok. Nem volt gondunk semmire… sem a katonaságra, sem a felnõttkorra, sem a többi szarságra. Csak egymásnak éltünk.

- Milyen itthon? – kérdi hirtelen Tyler.

- Jó – nézek le a földre, egybõl eszembe jut Danny.

- Valami baj van? – dönti oldalra a fejét.

- Csak... az este… - sóhajtom.

- Mi történt? – ül le az egyik asztalhoz a pályával szemben.

- Rémálmom volt… a kínzásokról… és észre sem vettem, hogy… szóval Danny…

- Mi történt? – kérdi most már nyomatékosabban.

- Csak... megszorítottam a kezét. Ennyi – húzom fel a vállaimat.

- Szerencse, hogy nem történt nagyobb baj – szusszantja.

Látom rajta, hogy lassan kienged, azt hiszem, a kezdeti feszültség lassan oldódik. Ahogy elmerülünk a beszélgetésben, mintha fokozatosan visszatérne a régi Tyler. Mosolyog, még ugrat is. Remélem, ez annak a jele, hogy a húgomnak… nos… koránt sem volt igaza.

- Akkor... Végeztünk? – pillantok fel fáradtan az ügyfelemre.

- Igen – húzza a száját.

- Remek – sóhajtok fel, és pakolni kezdek.

Komolyan mondom, elképesztõen fáradtak tudnak lenni az ilyen újgazdag seggfejek... Apuci örökségül ráhagy néhány millió dollárt bankszámlán, több milliós értéket ingatlanban, és ennek mi az elsõ dolga? Okos befektetések helyett rögtön megy a feketepiacra.

Most meg meg van lepõdve, hogy a maffia és a rendõrség két oldalról támadja.
- De ígérje meg, hogy beszél a nyomozókkal! – ragadja meg a karom.
- Megígérem – felelem lassan, és lerázom magamról a kezét. Az órámra pillantok, és újra felsóhajtok. El fogok késni. – És ha most megbocsát... késésben vagyok.

Tyler munkaideje tíz perc múlva lejár, úgyhogy szedni kell a lábaimat, ha idõben oda akarok érni.

- Persze, persze, csak ne felejtse el...

- Nem fogom – forgatom meg a szemem.

Gyorsan magamra kapom a kabátom, az aktát a táskámba süllyesztem, és már ott sem vagyok. Ahogy kiérek az utcára, elõkapom a zsebembõl a cigis dobozt meg az öngyújtót, és rágyújtok. Három órát szenvedtem át ennél a szerencsétlennél... Most már nyugit akarok. Egész nap. Meg még vagy három napig...

Ahogy belépek az autókereskedésbe, már meg is pillantom Tylert a pultnál. Már a papírokat rakosgatja össze, de felpillant, és amikor találkozik a tekintetünk, elmosolyodik. Mosolyogva sietek oda hozzá.

- Szia – ölelem át a nyakát.

- Szia – simít végig az arcomon.

Átöleli a derekam, és kapok egy rövid, finom üdvözlõcsókot. Nem titkolózunk, minden munkatársát ismerem, és mindannyian tudják, hogy mi a helyzet. Nincs is vele bajuk... vagy legalábbis nem tudok róla.

- El sem hiszem, hogy vége a napnak – dõlök a pultnak fáradtan, miközben Tyler folytatja a pakolást.

- Megint azzal a szerencsétlennel kellett beszélned? – mosolyodik el együtt érzõn.

- Aha – sóhajtom. – Ma egy kiadós pihenéssel tartozol nekem – sandítok rá.

- Megoldjuk – kacsint rám vigyorogva.

Alig negyed órával késõbb már kézen fogva sétálunk ki az autókereskedésbõl, és megcélozzuk az alkalmazottak számára fenntartott parkolót. Tyler kinyitja az Audiját – az ebédszünetében hazajött értem, és elhozott, hiszen az ügyfelem nem messze lakik a kereskedéstõl –, bedobjuk a holminkat a csomagtartóba, aztán beülünk, és indulunk haza.

- Van otthon kaja, vagy beugorjunk valahova? – pillant rám Tyler, mikor kikanyarodik a parkolóból.

- Mehetünk haza, Jodi hozott át délelõtt valamit – mosolygok rá.

- Bírom azt a nõt – vigyorodik el.

- Én is – kuncogok. – Jobban, mint az anyámat... Aki 29 éve felém sem nézett. Még akkor sem, amikor... – Automatikusan hallgatok el.

- Hééh – nyúl felém Tyler azonnal, kihasználva, hogy pirosat kaptunk. Maga felé fordít és megcsókol. – Rossz téma – néz mélyen a szemembe.

- Tudom – sóhajtok mélyet, és inkább újra megcsókolom. – Köszönöm – túrok a hajába halvány mosollyal.

- Mit? – mosolyodik el õ is.

- Mindent – csókolom meg harmadszorra is.

Amikor ajkaink elválnak, és rám néz, a tekintete tele van érzelmekkel. Mosolyogva simítok végig az arcán. Imádom azokat a hûvös kék szemeket, amikor ilyen szeretettel néznek rám. Nem tudom, mi lenne velem nélküle. Illetve tudom... már régen a föld alatt pihennék. Talán a helyem is meglenne, valaki mellett. Nem is valaki, hanem J...

- Szeretlek – ragad ki a gondolataimból Tyler mély hangjának édes suttogása.

Ugyanúgy ment meg ezektõl a baljós gondolatoktól, mint ahogy az emlékek örvényébõl tette... mindig.

- Én is szeretlek – csókolom meg még utoljára.

A lámpa viszont zöldre vált, így folytatjuk az utunkat hazafelé.

Néhány hízelgõ csók, ölelés és könyörgés után csinálok desszertet is az ebéd-vacsora mellé. Jodi, az én drága egykori dadám – aki néha még most is akként viselkedik – ugyanis csak húslevest és sült húst hozott, az én Tylerem viszont édesre is vágyik. Nem mintha nem csináltam volna neki hízelgés nélkül... Egy szavába kerül, de jól esett a szeretgetés.

A kedvencét, csokis muffint sütök, de ezzel azt érem el, hogy õ legszívesebben csak azt enne. Nevetve dorgálom meg és veszem rá, hogy igenis ennie kell fõtt ételt is. Mint egy rossz kisgyerek... Imádom.

***

Hangosan nyöszörögve fordítok magunkon, Tyler a derekamra fogva tart magán és felnyögve hagyja, hogy átvegyem az irányítást. Felül, és magához ölel, sóhajtozva kapunk egymás ajkai után, miközben töretlenül mozgok rajta. A hajába túrva tartom közel magamhoz, de hamar elfogy a levegõnk, így kénytelenek vagyunk elengedni egymást. Hátravetett fejjel nyögdécselek tovább, mire õ rögtön a nyakamra támad, finom csókokkal és harapásokkal kergetve az õrületbe. Összekapaszkodva tesszük meg az utolsó mozdulatokat, fejem az övéhez simítom. Már csak néhány perc kell, míg végül szinte teljesen egyszerre, hangosan felnyögve élvezzünk el.

Lassan húzódom el tõle, mosolyogva nézünk egymás szemébe. Végigsimítok izzadt arcán, eltûrve a homlokába tapadt tincseket, míg õ felsimít a hátamon, és megcsókol. Lassan, lustán, fáradtan csókolózunk, aztán kuncogva elhúzódik tõlem.

- Nesze neked pihenés, mi? – kérdezi vigyorogva.

- Naa, mintha nem élvezted volna – csókolom meg kuncogva.

Lassan visszadöntöm az ágyra, és én is dõlök vele, aztán mellé csúszok.

- Egye fene, de azért rám férne egy masszázs – vigyorog rám.

- Telhetetlen – húzom magunkra a takarót nevetve.

- Bagoly mondja... – ölel magához vigyorogva.

Mielõtt még válaszolhatnék, csörögni kezd a telefonom az éjjeliszekrényen.

- Ez az enyém lesz – próbálok átmászni rajta.

- Ne vedd fel – tart vissza a nyakamba csókolva.

- Hé, lehet hogy jön a világvége – küzdök nevetve, miközben õ csókjaival próbál visszatartani.

Nagy nehezen sikerül elérnem a mobilt. A képernyõre pillantok, de ismeretlen szám, így a fülemhez emelve fölveszem.

- Halló? – szólok bele még mindig mosolyogva.

Rövid szünet áll be, és már éppen azon vagyok, hogy újra megszólaljak, mikor végre életre kel a vonal másik fele is.

- Danny? – A mosoly azonnal lehervad az arcomról. Megfagy az ereimben a vér, és levegõt is elfelejtek venni. Majdnem elejtem a telefont. Ez a hang... Nem... az nem lehet... – Én vagyok. Jason.

Elnyílt ajkakkal, némán meredek elõre.

- Jason...? – lehelem.

Tyler felém kapja a tekintetét, szemei elkerekednek, és ugyanazt a mélységes döbbenetet tükrözik vissza, amit én magam is érzek.

- Igen, én vagyok. – Megköszörüli a torkát, nekem pedig könnyek gyûlnek a szemembe. Nem... Én azt hittem... Azt hittem, soha többé nem hallhatom már ezt a hangot... – Holnap megyek haza.

- Jason – suttogom rekedten. – Hogyan...? Én... Én azt... azt hittem... – dadogom.

- Fogságban voltam... Senki nem tudta.

- Azt mondták... Azt mondták, hogy te...

- Tudom – feleli halkan. – Nézd... holnap mindent megbeszélünk, rendben? Fél egykor száll le a gép Washingtonban.

- Ott leszek.

- Helyes... Ott találkozunk. Szia.

- Szia – suttogom, de a vonal addigra már süket.

A telefon szabályosan kiesik a kezembõl, ahogy lassan felülök. Jason... Jason él... Életben van... Jason. Él. És holnap... holnap visszajön...

- Danny? – ránt vissza a valóságba Tyler hangja. Õ is felült az ágyban, és most döbbenten-értetlenül figyel. – Mi történt?

Lassan fordulok felé, még mindig úgy érzem magam, mintha... Mintha egy másik dimenzióba kerültem volna.

- Jason – nyögöm ki. – Jason... életben van.

- Danny... mondj valamit – szólít meg Tyler, mikor már a nadrágunkat vesszük magunkra.

Azt hiszem, a pihenésrõl lemondhatunk...

- Mit akarsz, mit mondjak? – nézek rá zaklatottan.

- Csak mondd, hogy jól vagy – néz a szemembe.

- Nem... Nem vagyok jól. Jelenleg a lehetõ legmesszebb vagyok a jótól – húzom magamra a pólómat is.

- Akkor azt, hogy mit csináljunk most – sóhajt fel gondterhelten.

- Fogalmam sincs, oké? – tárom szét a karom. – Lövésem sincs, hogy mégis mi a francot kéne csinálnom.

Leülök az ágy szélére, és a kezembe temetem az arcom. Mi tévõ legyek? Jason... Jason haza fog jönni. Abban a hitben, hogy azóta is rá várok, hogy minden éjszaka bevetem a helyét magam mellett, hogy mindig megterítek neki az asztalnál, mert egyszer úgyis hazajön... Ahogy kellett volna. Ehelyett én itt vagyok az egykori közös lakásunkban. A legjobb barátjával.

Nem tudhatja meg. Fogságban volt... Ki tudja, mit tettek vele, mi mindent kellett átélnie. Nem tehetem ezt vele... Nem ejthetem még ezt is a nyakába. De mi lesz Tylerrel? Vele sem tehetem meg, hogy csak úgy elküldöm. Hiszen tényleg fontos nekem. Õ is...

- Danny? – szólít meg halkan.

Mély, reszketeg sóhajt eresztek ki. Nem tehetek mást...

- Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha elmennél – suttogom, nem nézve rá.

- Ha... elmennék? – kérdez vissza döbbenten.

- Sajnálom – nézek fel rá könnyes szemekkel.

- Sajnálod – ismétli gúnyosan. – Mit akarsz, dobjuk el ezt az egy évet csak úgy? Tegyünk úgy, mintha soha semmi nem történt volna?

- Mi mást tehetnénk? – kérdezek vissza kétségbeesve. – Üdvözöljem azzal, hogy hé, üdv újra itthon, örülök neked, de kivennél egy szobát légyszi, mert összecuccoltam a legjobb barátoddal a közös lakásunkba?

- Miért, az jobb lesz, ha késõbb mondjuk el neki? – vág vissza. Mikor nem felelek, csak elfordítom a tekintetem, elhûlve mered rám. – Ó, értem már. Soha nem mondjuk el neki, igaz?

- Én... Én nem tudom...

- Hát persze, hogy nem tudod – emeli fel a hangját dühösen. – Tudod, mit? Baszd meg, Danny!

Alig néhány perccel késõbb már csak az ajtó csapódása jelzi, hogy itt hagyott.

Csak halkan kezdek el zokogni, ahogy lassan rádõlök az ágyra. Mi van, ha életem legnagyobb hibáját készülök most elkövetni?

***

Szörnyen nehezen tudtam csak elaludni éjjel, de elõbb kelek, mint ahogy az ébresztõ megszólalna. Mégpedig... fura hangokra. Súrlódás, puffanás, cipzár, mint a pakolás... Álmosan, lassan nyitom csak ki a szemeimet. Kezeim között a másik párnát szorongatom, de aztán jobban körülnézek, és...

Tyler. Pakol.

- Mit csinálsz? – ülök fel az ágyban.

- Minek látszik? – kérdez vissza rám sem nézve. – Ne aggódj, egyetlen apró nyomot sem hagyok magam után. Jason sejteni sem fogja, hogy volt itt valaki.

- Tyler...

- Nem kell mondanod semmit. Felfogtam. – Becipzározza a lábánál fekvõ sporttáskát, becsukja a ruhásszekrény ajtaját, majd a kezébe veszi a táskát. – Csak legalább ne hazudtad volna a szemembe, hogy szeretsz – morogja, mielõtt kiindulna.

- Tyler – nézek rá elszörnyedve. – Nem hazudtam!

- Persze – feleli már odakintrõl. Gyorsan kiugrok az ágyból, és sietve magamra kezdek kapni pár ruhadarabot. – A kulcsot itt hagyom az asztalon.

- Tyler, várj! – sietek utána, majd’ hasra esve a saját lábamban. – Tyler, kérlek!

De mintha a falnak beszélnék. Mezítláb rohanok utána, le a lépcsõn, de ahogy kirontok a lépcsõház ajtaján, már csak az Audit látom csikorgó kerekekkel elszáguldani.

- Nem hazudtam... – suttogom magam elé.

***

Kezem-lábam remeg, miközben két fekete öltönyös, napszemüveges, fülhallgatós ügynök átkísér a tömegen, be a terminálba, onnan pedig az egyik váróterembe. El sem hiszem... Ezt nem lehet elhinni. Két év kilátástalan várakozás után most végre tényleg láthatom õt?

A fejemben egy gonosz kis hang helyesbít, hogy csak egy év volt az a két év, de most... most igazán nem akarok arra gondolni, hogy alaposan megcsináltam magamnak a bajt.

A váróteremben már ott áll Peter és Claire. Mr. és Mrs. Bordy, akikkel már két éve nem igazán beszéltem. Nem ellenszenvrõl van szó, egyszerûen csak... én a fiukra emlékeztettem volna õket, és fordítva. Elég volt, amikor értesítenem kellett õket Jason haláláról... (Jason engem íratott be legközelebbi hozzátartozójának, így a sereg küldöttei engem értesítettek.)

Most viszont mindketten boldog mosollyal fordulnak felém.

- Danny! – siet hozzám Claire, és alaposan megölel. – El tudod ezt hinni? Fel tudod fogni, hogy él? Az én kicsi fiam!

- Nehezen, Claire – simogatom meg a hátát halvány mosollyal. – Nehezen, de boldogan.

Kapok két puszit, aztán Peter is üdvözöl. Hamarosan megérkeznek Jason testvérei is, akikkel szintén üdvözöljük egymástEzután már nem szólunk sokat, csak izgatottan, csendben várunk. Várunk Rá. Hogy visszatérjen...

Amikor a tömeg éljenezni kezd odakint, a szívem eszeveszett tempóban kezd dobogni. Közeledik... Hamarosan itt lesz... Az emberek az õt hozó különgép körül gyülekeztek, de van köztük egy biztosított sáv, ott jön Õ. Az a sáv pedig ide vezet a hangárhoz, a váróterem hátsó ajtajához. Négy ember jelenik meg a plafontól padlóig érõ üvegablakoknál. Két egyenruhás, két öltönyös...

És Jason ott van. Az én Jasonöm...

Az egyik öltönyös kinyitja az ajtót, és lassan mindenki belép. Elõször az egyik egyenruhás, egy idõsebb férfi, gyanítom valami katonai vezetõ. Aztán a másik... Egy általam már nagyon jól ismert egyenruhában. A pulzusom az egekbe szökik, és levegõt sem tudok venni. Leveszi a sapkáját, és lassan felemeli a fejét, egyenesen rám nézve...

Ahogy a gesztenyebarna szempár újra találkozik a tekintetemmel, számomra megszûnik a világ. A családja nem is mozdul, csak mosolyogva figyel, így nem is tétovázok: kilövök. Rohanni kezdek, másodpercek alatt leküzdve a pár méternyi távolságot kettõnk között, egyenesen Jason karjaiba repülve, és a nyakába vetem magam.

Szorosan ölel magához, akárcsak én õt. Arcát a nyakamba temeti, én pedig az övére hajtom a fejem, és összeszorított szemekkel sírok fel halkan. Tényleg itt van... Itt van velem... Életben van. Él! Az én Jasonöm él, ép és egészséges...

- Jason... – nyöszörgöm elcsukló hangon.

Egy kicsit eltol magától, két keze közé fogva az arcomat vesz szemügyre.

- Danny – suttogja. – Istenem, milyen gyönyörû vagy... – Felzokogva borulok újra a nyakába. A hangja és gyönyörû szavai hatására teljesen elgyengülök. És a tudat, hogy míg õ szenvedett, addig én... – Nincs semmi baj, szerelmem – túr a hajamba borzongatóan ismerõs mozdulattal. – Itt vagyok.

Nem bírom tovább, muszáj megcsókolnom. Bár ez nem igazi csók, inkább egy hosszú, könnyes puszi... de akkor is. Ezután viszont már szipogva félreállok, és hagyom, hogy a családja is méltón üdvözölhesse.

Nem sokkal késõbb már Jason kezét szorongatva, szorosan az oldalához simulva sétálok mellette, keresztül a tömegen. Rendõrségi kordonok tartják vissza a bámészkodókat és a riportereket, bár a rengeteg fényképezõgép vakuja így is minden másodpercben elvakít minket. Kiabálás, mindenki Jason nevét kántálja, mögöttünk a sereg egyik zenekara játszik ünnepi dallamot. Elõttünk maga az Egyesült Államok alelnöke sétál, mögöttünk Jason családja, és egy röptében felállított emelvény felé tartunk, amit már most lázasan vesz jóformán az összes csatorna kamerája. A tömeget lassan felváltja a felsorakozott katonák tiszteletadó szobrozása, díszegyenruhában zászlót tartó tisztek között megyünk el. Csatlakozik hozzánk minden nagyobb rangú katonai vezetõ, bár való igaz, én nem ismerem õket név szerint.

Felsétálunk az emelvényre, mi egy kicsit arrébb állunk, míg az alelnök lép a mikrofonhoz.

- Jó reggelt, kadétek! – harsogja a mikrofonba az alelnök.

A katonák visszhangozzák a köszöntést, és ahogy az irányukba pillantok, a szívembe hasít a felismerés. Tyler is ott van... Bár leszerelték, még így is kaphat hivatalos ünnepségekre meghívókat. És úgy tûnik, kapott is, így hát most õ is ott áll a gyakorlóruhába öltözött katonák mögött ácsorgó egyenruhás tisztek sorában. Egy pillanatra találkozik a pillantásunk, de kék szemeiben most nyoma sincs melegségnek. És ez... fáj.

- Bordy százados! – pillant Jasonre az alelnök. – Az Egyesült Államok elnökének, és egy hálás, büszke nemzet nevében engem ért a megtiszteltetés, hogy itthon köszöntsem. Jason Bordy százados – emeli kezét mosolyogva tapsra.

A tömeg egy emberként kezd tapsolni, velünk együtt. De Jasonnek pedig ideje a mikrofonhoz lépnie.

- Köszönöm, alelnök úr – szólal meg Jason, és a kamerákba pillant. – Bár nem említhetem õket év szerint, szeretném megköszönni a különleges osztagnak, hogy megmentették az életemet. És mindenki másnak is köszönöm az imáit és a jókívánságait. Ezek a legfontosabbak. De leginkább... – Egy kis szünetet tart, mintha elcsuklott volna a hangja. – Leginkább a családomnak és a kedvesemnek szeretném megköszönni. Hogy erõsek maradtak a távollétemben. És mert kitartóan hittek benne, hogy ez a nap egyszer el fog jönni. – Nem bírom... Muszáj lesütnöm a szemeimet szégyenemben. – Szerencsés ember vagyok.

Nagyot nyelve erõltetek nyugalmat és mosolyt magamra, és együtt tapsolok a tömeggel. A hõs hazatért. A cseppet sem hõs kedveséhez.

Újabb két gyakorlóruhás, fegyveres katona kísér át minket a repülõtér terminálján. Idõközben elbúcsúzunk Jason családjától, megígérik, hogy holnap el fognak jönni hozzánk. Ennek kapcsán fel is merül egy ötlet, miszerint kéne rendezni egy nagy esti partit Jason tiszteletére, a háznak úgyis hatalmas hátsó kertje van. Ezt meg is beszéljük, és én vagyok az egyetlen, akinek késszúrás a szívébe, hogy Tyler is meg lesz hívva. Pedig érthetõ...

Az viszont egy újabb késszúrás, amikor az épületbõl kilépve megpillantom Tyler Audiját. És õ is ott ül a volánnál, látom.

- Tessék? – pillantok fel Jasonre zavartan, mert nem hallottam, mit mondott.

- Azt kérdeztem, összetörted-e már a kocsit – mosolyog rám.

- Nem – nyúlok a zsebembe kuncogva, és a kezébe nyomom a BMW kulcsát. – Az autója tökéletesen ép, Bordy százados.

Mosolyogva teszi el a kulcsát, de aztán kiáltás harsan mögöttünk.

- Hé, katona! – Összeszorul a szívem... Tyler.

Megfordulunk, és valóban: Tyler sétál felénk, levéve a tiszti sapkát a fejérõl.

- Tyler? – vigyorodik el Jason.

Õ is felé indul, és egymás nyakába borulnak.

- Üdv itthon! – mondja Tyler, de mielõtt még találkozna a pillantásunk, elkapom a tekintetem.

- Kösz, öregem – lapogatja meg a hátát Jason.

- Hogy bírod? – húzódik el tõle Tyler vigyorogva. – Jól nézel ki.

- Jó itthon lenni – mosolyog Jason.

- Jó, hogy itthon vagy – mondja Tyler mosolyogva. – Figyelj, sajnálom, hogy fel kell hoznom, és, hogy pont nekem, de engem kértek fel, hogy szóljak, hamarosan meg akarják kezdeni a németországi kikérdezésed folytatását.

- Mikor? – kérdezem.

- Holnapután – feleli Tyler, nemigen nézve rám.

- Holnapután? – vonom fel a szemöldököm. – Még csak most érkezett.

- Semmi gond, Danny – fogja meg a kezem mosolyogva Jason. Nem tudom nem észrevenni, hogy Tyler elfordítja a pillantását. – Jobb, ha túlesünk rajta.

- Holnapután reggel megyek érted – mondja Tyler kissé erõltetett mosollyal.

- Remek – mosolyog Jason. – Ó, és Tyler! Holnap este rendezünk egy kis grillezést a hátsó udvarba, igazán ott lenne a helyed.

- Holnap? Nem is tudom...

- Gyerünk, haver, ne kéresd magad! – vigyorog Jason.

- Oké, oké – tartja fel a kezeit Tyler. – Akkor holnap.

Holnap... Holnap lesz a halálom napja, azt hiszem.

- Nem, nem, nem, nem és nem jó! – üvöltöm el magam, és vagy századjára törlöm ki a most készült képet. Egytõl egyig borzalmas. A fények, a beállások és a technikája is dög unalmas, egyhangú. Ezért utálok én ismeretlen, tehetségtelen kis senkik által lefényképezve lenni. Az ilyen bénák még az én csodálatos és lenyûgözõ szépségemet is rút csúfsággá varázsolják. Vagy átkozzák – inkább.

Pedig az én gyönyörû arcom, tökéletes alakom és hibátlan szépségem csak arra termett, hogy az emberek megcsodálhassák!

De nem ilyen borzalmas, amatõr képeken!

- Újra! – kiáltom, és összecsapom a tenyerem. A legtöbben ilyenkor tudják már, hogy mi a dolguk, és szép csöndben vissza is térnek ahhoz, amit tenniük kell, ám ez a tehetségtelen kis pondró képes, és ellent merne mondani nekem,

- De Logan, ezek nagyon jó képek voltak! És egy szünet sem ártana… - makogja. Pillantásom szinte lyukat éget a fejébe, de ennél, még ha tényleg égetne is, nem történne semmi, mert azon a fejen és abban a fejben semmi olyan nincsen, ami miatt a világ kevesebbé válna valamilyen tehetséggel vagy szépséggel.

- Szóval azt gondolja, hogy azok az óvodás szintû képek „nagyon jók” voltak? – érdeklõdöm veszélyesen halk hangsúllyal. A zavaró kis bogárnak végre csak leesik valami, mert már nem bólogat olyan határozottan, de azért még mindig képes, és bólogatni merészel. – Majd akkor lesz tökéletes a kép, és akkor tartunk szünetet, amikor én azt mondom! – ordítom le a fejét, hátha a helyére teszi azt a két bitet az agyában… Szapora bólogatásokba kezd, én meg nagy kegyesen, mint egy kiskutyának, megveregetem a fejét. Jó kutya.

Visszasétálok a stúdió közepén lévõ vörös kanapéhoz, mire egy sminkes lány mellettem is terem. Apró igazítást végez a sminkemen, ami most elég halvány, és visszafogott, majd kisiet a képbõl.

A mostani képek témája a kettõsség. A ruhák mind különbözõek, most például egy szmokingot kell viselnem, közben meg nyalókáznom. Az elõzõ ruha meg egy színes, csíkos, vidám felsõ, és hozzáillõ fehér nadrág volt, és közben a kanapén kellett feküdnöm, és csábító tekintetet kellett vetnem a kamerára. Kettõsség.

Kíváncsi leszek, vajon a következõ ruha mi lesz. Ha tippelhetnék, azt mondanám, hogy egy iskolás fiú egyenruha, és közben villódzó fények közt kellene majd táncolnom. De igazából a franc tudja. Ráadásul elõtte még túl kellene élnem idegösszeroppanás nélkül ennek a tehetségtelen papucsállatkának a fényképezési kísérleteit.

Sajnos az újság, ahol szerepelni fognak a képek, ragaszkodott a saját fotóshoz, a ruhák tervezõje ehhez a magazinhoz, én meg sajnálatos módon ehhez a kollekcióhoz, így kerültem ebbe a szörnyû helyzetbe.

Ehh, mindegy is. Legalább ez a fényképész is elmondhatja magáról, hogy én, a fantasztikus Logan Shapard tanítottam meg normális képeket készíteni. Én, és az a határtalan nagy szívem…

Egy ártatlan, láblógatós, nyalókázós pozíciót veszek föl, amit az a kis pondró le is kap. Többféle beállást is bemutatok neki, hogy azokat is lencsevégre kaphassa. Márt hát, én tuti, nem fogok beállni azokba a pozíciókba, amiket õ mondott nekem… Szóval maradnak az én beállásaim.

Kb. két órán keresztül fényképez, mikor azt mondom, elég. A sminkeseknek, meg a többi embernek tíz perces szünetet rendelek el, mert kb annyi ideig tart a gépen levõ képek átnyálazása és kitörlése.

- Rossz, rossz, szar, szar, talán, borzalmas – kattintgatok egyik képrõl a másikra. A mellettem álló férfi egyre vörösebben nézi velem együtt a képeket, és a fülébõl lassan már gõz fog kitörni. Életem ismét értelmet nyert – sikeresen kiakasztottam még egy fényképészt.

Valahol a vége felé viszont megtalálom azt a képet, amire végre az mondhatom: igen, ez az!, amit mindketten megkönnyebbült sóhajjal fogadunk. Már épp szólalnék meg, hogy behívjam az öltöztetõket, fölvenni a következõ ruhát, mikor megcsörren egy telefon. Fényképezés közben nem használunk telefont! – kiáltanám el magam, ha nem jönnék rá, hogy hoppá, ez bizony az én telefonom csörög. De basszus, én emlékszem, hogy kikapcsoltam!

No, mindegy. Mivel lehet, hogy fontos, fölveszem. Anya sosem szokott zavarni modellkedés közben, hiszen tudja, mennyire utálom, ha megzavarnak, szóval egy ici-picit aggódok. De mikor megszólal, rájövök, igazán nem kellett volna ennyire sem aggódni.

- Kicsikém! Annyira aggódok miattad! Teljesen túlhajszolod magadat! – sápítozza anya. Már szólnék közbe, hogy „pápá, anya”, de még egy levegõvételnyi szünetet sem hagy magának, és folytatja. – Éppen ezért úgy döntöttem, hogy bejelentelek egy masszõrhöz. Tíz perc múlvára kaptam idõpontot, és kötelezõ elmenned rá! – utasít. Tudja jól, hogy semmi, de semmi kedvem mert nekem más dolgom van, de elküld. Fogadjunk, hogy már rég van idõpontja mára, de csak most mondta meg nekem! A világ legeslegjobb anyukája, mi? – Mark két perc múlva ott van érted, addigra készülj el! Szia, Kicsikém – teszi le a telefont. Dühömben legszívesebben a falhoz vágnám a mobilt, de ahhoz túlságosan hozzám nõtt már, így inkább nem teszem. Hátraarcot csinálok, és szúrósan a fotósra nézek.

- Legyen neked gyereknap… Nekem most mennem kell, de két óra múlva visszajövök és folytatjuk! – mondom, és így, szmokingban kivonulok a stúdióból. Útközben fölkapom a ruhámat, majd a kocsiban öltözöm át.  Kint Mark már vár engem a kocsiban. Hátra bepattanok, és egy morgós köszöntés után elkezdek levetkõzni. Kibújok a zakóból, majd az ingemet is kigombolom, és leveszem. A nadrágból való kiszabadulás külön produkció, amit cirkuszban kéne bemutatni, de nagy nehezen megoldom. Heh, még szerencse, hogy az ablakok sötétítettek. Még a végén olyan emberek látnák meg tökéletes testemet, akiknek egy pillantást sem szabadna rám vetniük.

A szmoking helyett egy farmer gatyát, és egy fehér pólót kapok magamra. Most vagy én voltam lassú, vagy az út volt rövid, de mire épp végzek az átvedléssel, addigra meg is állunk egy „masszázs” felirat elõtt. Nagy nyögéssel kikászálódok a kocsiból, és bemegyek a szalonba. Ízlésesen berendezett hely, egész tetszetõs. Leülök a kényelmes, vörös kanapéra, és szétnézek. A falak toscan sárgák, és kicsit szétmaszatoltak, a kanapé és a szõnyeg pedig vörös. Sok növény zöldell a falak mentén, és mindenféle lógó izék csüngnek le a plafonról. Egész kis pofás hely. Kíváncsi leszek a masszõrre. Remélem, nem valami rondaság… Ha az, tuti elmenekülök, mert biztos, hogy nem engedem, hogy hozzá érjen az én hibátlan testemhez!

Nem is kell rá sokat várnom, mert pár perc múlva egy idõs nõ, és egy fehér ruhába öltözött, kreol bõrû pasi jelenik meg. Nagy valószínûség szerint a pasi a masszõr, így õt figyelem inkább meg. Vöröses barna haja van, az a kicsit rozsdás árnyalat. Szemei világos barnák, arcán kecskeszakáll látható. Hm, meg kell, mondjam, egész helyes férfi. Talán, amilyen jól néz ki, mégis lehet, hogy õ érdemes arra, hogy lássa, sõt, hozzá is érjen meztelen bõrömhöz.

Talán mégsem volt olyan rossz ötlet anyától…