Csak biccentettem és több szót már nem intéztem senkihez. Azt mondta még vándorolnom kell a mai nap folyamán, ezért a szobába siettem ahol lepakoltam. Mit is kezdjek az én drágalátos fegyvereimmel? Ötletem sem volt. Talán bevallhatnám, hogy fegyvert tartok és akkor elkerülnénk az esetleges félreértéseket, elvégre nem vagyok bérgyilkos. Csak éppen illegálisan teszem azt, amit… Azért még sem olyan rossz. Bár így sem járnék olyan jól, mintha végig titokban tudnám õket tartani. Így viszont nehéz lesz õket használni.
A tehetetlenségem megõrjített, és dühbe kergetett. Az ökleimet hol összezártam, hol elernyesztetem. Ugyan nem volt senki a díszes folyosón, megpróbáltam elkerülni, hogy kiboruljak. Kicsit sem tévedtem el, pedig most jártam életemben elõször ezen a helyen. Minden gondolkodás nélkül benyitottam a szobába, de ami ott talált, igazán meglepett.

***

Egy sikoly szorult belém, amikor megéreztem, valaki van itt. Nem adhatom jelét annak, hogy éppen a letargiába vonulás helyett a hely szétszedését választom. Nagyon elmerültem a gondolataimban, ezért föl sem tûnt a helyzet; nem vagyok egyedül. Az illetõ okos volt, kinyitotta a szemben lévõ ablakokat így huzatot kreálva képtelen voltam kiszagolni a kilétét. A szemem, villám tempóban mérte föl a környezetet: a függönyök libegnek, de a mennyezet árnyékmentes, tehát nem fölül, valamelyik bútoron talált menedéket.
Óvatosan az ajtót becsuktam a hátam mögött anélkül, hogy megfordultam volna. Halk kattanással csúszott a helyére az ajtónyelv, így már nem volt menekvés errefelé, hiszen én magam álltam útján. Szuszogás. Hallom. Eddig bírta levegõvétel nélkül, tehát ne egy úszó alkat… a jobb irányból jött a hang. Volt ott egy árnyék, amit a hatalmas szekrény vetett a falra, még csak nem is volt sarok. A sötét sáv annyira nem is volt sötét, mint maga az ember öltözéke. Amint megláttam a kapucnit gondolkodás nélkül odasiettem és jól gyomorszájon vágtam. Ezt is csak én tehettem meg vele. Talán nem nyír ki.
- Elengedted a többieket? Barom… - szûrtem a fogaim között, aztán nekivetettem magam. Olyan szorosan öleltem, hogy reméltem megfullad.

***

A bandavezérünk állt elõttem teljesen feketében és nem is rejtette véka alá, hogy hiányzok a csapatból. Az én szokásomhoz híven kapucnit öltött és sötét színeket viselt. Ez akkor volt szokás, ha valakit elvesztettünk és szeretnénk visszakapni.
- Neked is szia. – köhögött párat Zack, majd a görnyedt alakja eltûnt, amikor kihúzta magát. Elõre lépett és megpöccintette a homlokomat, amitõl meg kellett, hogy rázzam a fejem. Nem tudom mi volt ez a reflex, de folyton ezzel idegesített. Csak egy évvel volt idõsebb nálam (ha minden igaz), de így is jócskán fölnéztem rá. Ezt kifejezetten nem szerettem benne. Magas volt, én meg hozzá képest picike, habár a rangom nem ezt mutatatta.
- Sajnos nem tudlak innen kihozni. Nagyobb bajban lennél. – sóhajtotta. Utáltam, amikor magára vállal mindent. Még a legújabb tagok után is képes loholni és mindig kihúzza õket a csávából és most értem is eljött. Már majdnem sajnáltam. De mindezt magának csinálja. Ha én leszek a fõnök, tõlem aztán ilyenre nem számíthatnak a többiek, csak az oszlopos tagok. Ebbõl az engedékenységbõl és segítõkészségbõl alakult ki az ilyen magatartásuk. Zack nem nézett elõre, egyszerûen kedves volt.

***

Leültem az ágy szélére, õ pedig a szekrény faragott ajtajának döntötte a hátát. A cipõje orrát bámultam és egy ideig így is maradtunk.
- Haza akarok menni. – törtem meg a csöndet. A kezeim ökölbe szorultak és sok apró ráncba gyûrték az ágytakarót. – Itt minden ellenem szól. – mérgelõdtem.
- Sajnos ezen nem tudok segíteni. – rázta a fejét tehetetlenül. Rám nézett és megvonta a vállát. – Elleszel itt nem?
Hitetlenkedve ingattam a fejem. A sittrõl menti ki az embereket és engem egy kastélyból képtelen kihúzni. Ha egymagam megyek el, úgy is elfognak. Ennyire ostoba nem vagyok. Reméltem nem azért hagyja a dolgokat, ahogy most állnak, mert szerinte is jót tenne nekem. A változást eléggé elítéltem. Tudta, és lehetséges most figyelmen kívül hagyta, mi esik a komfortzónámba.  Megráztam a fejem. Õ nem tenne ilyet… kihozna. Igaz?

***

A fejemben csak úgy cikáztak az összeesküvés-elméletek. Magam elé meredtem és nem szóltam hozzá, de végül az elterelés mellett döntöttem, mert majdnem kérdésre nyitotta a száját. Éreztem.
- Megengedted nekik, hogy autót gyújtogassanak? Robbanhatott volna. – közöltem vele szemrehányóan. A kérdés inkább kijelentésnek hallatszott és õ csak megrázta a fejét. Ahelyett, hogy rám szólt volna.
- Maguktól tették. – ha ez igaz, akkor miért van vezér… Haha, lehetünk demokraták is.
- Hihetetlen. – sok mindenre értetem ezt a szót, de Zack azt emelte ki közülük, hogy hiányolnak a többiek és kissé kaotikus a helyzet. Nem csodálom, ha a fegyelmezést kihagyja. Nem kötötte az orromra, hogy most egyedül kell csinálnia mindent, mint mikor legutóbb edzõtáborba mentem. Kezdtem aggódni…
- Szerinted mit kezdjek a fegyvereimmel? - intettem a fejemmel a táskáim felé, hátha egy újabb témaváltás nem teszi ilyen keserûvé a hangulatom. Tanácsokban mindig is számíthattam rá és többnyire (ez azért túlzás), hallgattam is rá.
- Mutasd meg õket. Kicsit sem járhatsz rosszabbul, mintha valaki más veszi észre véletlen. A lövészet egy tisztességes hobbi. Nem hiszem, hogy itt elítélnek érte. – mondta tûnõdve. Egybõl rátapintotta a lényegre, látta a hátteret a szavaim mögött. A fegyverek önmagukban nem a problémát jelentették. Az elfogadás már annál inkább.
- Maradj itt… - kezdett bele, de én egy intéssel elhallgattattam. Vagy inkább a gyilkos pillantásommal. Többet se akartam hallani tõle.
- Találkozunk még. –zártam rövidre és intettem. Nem tûnt mérgesnek, de meglepettnek sem. Tõlem aztán tehet bármit.

***

Visszaintett és kiugrott az ablakon. Az ágyra dõltem és úgy mindenestõl magamra csavartam a takarókat. Olyan voltam, mint egy hernyó, vagy egy múmia. Nem látszottam ki a takarókból. A maszkomat az éjjeliszekrényre dobtam a manõver elõtt, ezért nagyjából kaptam levegõt.
Azt hittem végre részese vagyok egy olyan közösségnek, ahol betöltök egy szerepet, része vagyok a gépezetnek. Lehet, néha nem mûködik túlságosan olajozottan, de ha az egyik fogaskerék hiányzik. akkor a dolog megáll, jobb esetben lelassul. úgy véltem, lehetek az egyik alkatrész és ott kell lennem, figyelnem kell õket és tanítanom, egyengetnek az útjukat a teljes taggá válásig. Most azonban, hogy Zack lemondott rólam egy kastély javára… Üresnek és hasztalannak éreztem magam, ugyan is nem hiányoztam sehonnan. Ment minden tovább.
Nem vagyok az a gyengefajta, ezért kicsit sem sírtam, egy könnycseppet sem hullattam. A fáradtság viszont még egy harcos hercegnõt is ledönt a lábáról; a meleg és puha takarók hamar álomba ringattak. Egyfajta menekülés is lehetett a részemrõl, amire nem voltam büszke. Alvás közben elkerülhetem a bárkivel való találkozást és pont ez volt a célom. Had legyek egyedül…

A tekintetemet állta, meg sem próbált félre nézni, ahogy én sem. Ha rajtam múlik, én egész nap így tudok maradni. Pislogni se akartam és rendíthetetlenül bámultam egészen addig amíg meg nem szólalt.
Hmm, úgy tûnik nem csak hízelegni tud. Ez már azt jelentheti, hogy ellenfelemre találtam? Esetleg… Az legalább egy pozitív dolog, hogy nem közvetlen a munkám. Tehát nem csak ablakot pucolok, hanem mondjuk emellett mosogatok is. Kíváncsi leszek, hogy fog ez menni iskolaidõben. A baseball minden héten háromszor van; kedden, szerdán és csütörtökön. Ezeken a napokon hét óra után szoktam hazaérni, hiszen még el is kell pakolunk magunk után. Minden jobb lett volna, ha otthon lennék. Még mindig nem tudtam napirendre térni fölötte, hogy hiányzik a ház és a légkör, amit otthonnak hívok. Magamat is megleptem, hogy érezhetek ilyet egyáltalán. Valószínûleg nem kerültem még ilyen helyzetbe azelõtt, a javítókhoz meg már hozzászoktam. Utálom az idegen helyeket.

Amikor a szobaválasztásról kezdett beszélni, csak bólintottam egyet. Engem hidegen hagyott, hogy melyik szoba az enyém, semmi kedvem nem volt pihenõre térni, hiába voltam álmos. A csomagjaimhoz viszont nem fog nyúlni. Ha kell, akkor kiugrok velük az ablakon, de a gondosan elrejtett fegyvereim közelébe se merjen merészkedni. Tuti elvennék tõlem… Nélkülük viszont nem tudnék mihez kezdeni, ha már a baseball nem lehetséges.
Még mindig nem engedtem a tartásomból. Nem tetszett a nézése, amivel végigmért. Ezt én szoktam csinálni, de azért neki közel sem megy olyan jól. Ilyen nyíltam föltérképezni egy lányt? Lehetõ legmérgesebb szemeket villantottam rá, ami késõbb fokozódott. Most mi baja az öltözékemmel? Ez a stílusom és egyáltalán nem fázok. Emellett el lehet bennük bújni. Az elsõ ilyen darabomat még Zack adta nekem, amikor sehogy sem ment a beilleszkedés. A kapucni alá rejtõztem, átgondoltam mit szeretnék mondani és úgy szóltam a többiekhez. Ez lassan bevált, tudtam nyíltan beszélni, de késõbb elhagytam ezt a szokást és megtartottam a kapucni felhúzást, ami megszokássá vált. Persze errõl szólni nem szóltam, úgy ahogy attól sem, hogy nem fázok. Rövidnadrág van rajtam, hahó. Ha valaki megfoszt a kapucnimtól, akkor dühös leszek. A kapucni az enyém és nem vehetik el. A megjegyzése miatt két kézzel is megragadtam a széleket, jelezve, hogy meg sem fordult a fejemben a levetése. El szeretnék bújni benne… Csak éppen nem ér le már az arcom elé. Miért ilyen nagy a fejem?
- És ha igen? – mordultam rá fojtott hangon. Sosem szerettem a betegségemrõl beszélni, elvégre ezáltal az egyik gyengeségemre világított rá. Nemcsak a levegõ szennyezettségére és néhány szagra voltam érzékeny, hanem az összetételére is. A tengerpart és a sós levegõ volt az én Kánaánom, de minden más maszkot jelentett. Igaz, nem feltétlen kell fölhúznom, de immáron ez is megszokássá vált, és szerettem, hogy a számat is elrejti. A hangomat legalább nem kell annyira lehalkítani, az anyag megteszi helyettem.

Visszavágtam volna éppen valami frappánsat, ha nem ugrik ki a látóterembõl olyan gyorsan, hogy még utána fordulni sem volt kedvem. Éppen kimondtam volna a hozzá intézett második mondatomat, de legalább ezt is megúsztam. Nem is figyeltem arra mit mondott, de hirtelen fölkiáltott és elkapta a karom. Én is éreztem, de az orromnak igencsak csalóka játék ez; elvégre a belsõ égésû motor is „tûz” amit valamilyen szinten éreztem. Valójában egyre töményebb lett a szag, ahogy kitárta az ablakot, valószínûleg igaza volt; valami itt égett, ami nem egy járó motor volt.
Megragadta a kezem, mire hevesen tiltakozni kezdem. Megengedte valaki, hogy így elkapjon? Értem én, hogy siet és megijedt, de ehhez nem vagyok hozzászokva. Végül sikertelenül vergõdtem a szorításába. Éreztem, hogy az adrenalin ereje beszél belõle, nem pedig az általános fizikai erõnléte. Ennek tudatában nem próbálkoztam már. Amikorra lépcsõhöz értünk, az alkalmazottan jelenléte megzavarta. Kirántottam a kezem és hátrálni kezdtem. Én biztos nem megyek közelebb. A hátam a hûs falnak támasztottam, amikor õ végre lefelé tartott a lépcsõn. Miért ijedt meg ennyire? Valami fontos dolog ég? Nem szoktam tüzet szagolgatni, ezért nem ismertem föl az égõ tárgyat. Szándékosan gyújtottak tüzet õk maguk? Na jó, talán ez a legkisebb valószínûséggel bíró eset. Huligánok? Már rosszul kezdõdik… Néhány pillantás rá szegezõdött, de csak egy másodpercig, mert a halk mordulásom ugyan nem jutott el hozzájuk, vették az üzenetet. Úgy öltöznek, mint én? Jaj de édes. Ez most bizonyosan érzékeny ponton érintett. Fölvenni a másik stílusát és olyat tenni a bandával, amit egyébként tilos? Hiányzok nekik. Egyszer Zack miatt szétvertünk 150 darab üveget, sötét ruhákban. Imádja az üveget és bizony a vizsgaidõszak után sem jött le hozzánk a lehetõ leghamarabb. Kezdett kicsit kaotikussá válni a helyzet akkoriban, de ez már régen történt… Az öltözködést még megértem, de a viselkedést nem. Hiányolnak, ez lehetséges. De hol van ilyenkor a vezetõnk? Elsõdlegesen nem én vagyok a fõnök, hiába viselkedek úgy jó néhányszor. Ekkora kárt õ biztosan nem engedett volna meg. Reméltem, hogy nem hagyta magukra õket, mert így félõ, hogy ismét eljönnek értem. Persze ezt csak képletesen, mert történetesen nem szöktetnének meg csak úgy innen; annál sokkal okosabbak. És ez nagy veszteséget jelenthetett az itt élõknek. Elõbb-utóbb ki kell engedjenek hozzájuk. Akkor pedig nekem ne adjanak semmiféle gardedámot. A bandám közelébe idegent nem viszek. Az új tagok Mike szakterülete. Ugyan is akit bemutatunk, az új tag. Nincs belézengés.

Visszajött. Rám nézett, mire én oldalra biccentettem a fejem és nem kaptam el a tekintetem. Kiálltam azt a keveredett pillantást. Hogy mit gondolt rólam, azt most nem tudtam elképzelni, de azt a vak is megmondja, hogy hozzám kapcsolja az esetet. Valamiféle bocsánatkérõ pillantást vetek felé. Azért ez még is túlzás. Sosem lesz annyi pénze a bandának, hogy vegyen egy olyan autót. Vagy annak a felét. Javítani nem lehet, ezt már abból megállapítottam, hogy a döbbentség miatt még mindig nem kezdték el az oltást.
Tehetetlenül álltam ott, de nem volt kedvem szólni semmit. Háttal fordultam a társaságnak és a falat bámultam. Néztem oda, pislogás és gondolatok nélkül. Annyira nem volt semmilyen érzésem most, hogy lassan kiakasztottam vele magam. Sajnálnom kéne, lehet. Félnem kéne, lehet. Meg kéne szöknöm, lehet. Tennem kéne valamit, lehet. De mindez már soknak számított, a felénél abbahagytam a lehetõségek sorolását magamban. Ilyen lehet kavarodottnak lenni? Hát, mint ne mondjak elég béna dolog. Vegyes érzelmek, mi?

Keresztbe fontam magam elõtt a két karomat. A jobb kezemmel már annyira szorítottam az ellenkezõ karomat, hogy az ujjaim teljesen elfehéredtek. A pulóver ujja eltakarta a szorításom tárgyát, de az sem nézhetett ki jobban. Nagy levegõt vettem és megfordultam. Az iskolában tanult viselkedésformát követtem. Rossz fát tettél a tûzre? Lehet, hogy semmi közöd hozzá, de ha a nagyérdemû azt hiszi, a te kezed van a dologban, akkor is meghunyászkodó magatartást kell fölvenned. Itt nem a bocsánatkérés volt a lényeg, hanem a szándék. Lesétáltam a lépcsõn, az utolsó néhány fokot átugrottam. Közelebb húzódtam a teljesen kiakadt grófhoz. A szag a maszkon keresztül is tömények hatott ezért egy lépést hátráltam. Elkaptam a tekintetét, de nem szólaltam meg, szerintem a szemeim tökéletesen elárulták, hogy azt akartam megtudni, ilyen helyzetben mi az én teendõm. Jobban járok ha magától jön rá, a segítségemet ajánlottam föl.

Amikor Mrs. Clarisse (mint megtudtam így hívják) visszatért a kezében egy tálcával, óvatosan hátra pillantottam. Már messzirõl hallottam, hogy jön és azt is megéreztem, hogy hoz még áfonyás sütit. Az ital pezsgõnek tûnt így ránézésre, de az illatát nem ismertem föl. Biztosan nem kóstoltam még ilyet, elvégre otthon mindig vizet iszok. Ismét távozott, de volt egy olyan megérzésem, hogy visszatér még. Kicsit túl kíváncsi. Vagy csak egyszerûen tart attól, hogy valami rosszat csinálok? Pedig eszem ágában sem volt fölforgatni az itteni éltet, csak egy kicsit.
Vendég? Ezt nehezen tudtam elképzelni. Most törtem be az egyik üzletébe és ilyen kedélyesen fordul felém? Nem fért bele a fejembe, hogyan lehet ilyen elfogadó vagy éppen ennyire jó színész. Kiismerni nem lesz nehéz, úgy véltem. Általában gyorsan megy ez nekem és már most megállapíthattam, hogy a kedvességérõl biztosan híres. Csak úgy megéreztem, fogalmam sincs honnan jött.
Elszökni egyedül… Pedig olyan jól hangzott. Remélem fölkötette a nadrágját, mert én nem adom be a derekam olyan könnyen. A saját szabályaim szerint játszok, amik néha ütköznek másokéival. Engem nem zavart, majd meglátjuk, õ mit szól hozzá. Imádtam este odakint bolyongni és a bandámat sem hagyhatom egyedül. A fõnök lassan elhagyja a várost és egyetemre megy. Már említette nekem, hogy én lennék az utódja, de konkrétumot még sosem beszéltünk meg. Vártam is meg nem is. Szerettem volna irányítani azt a kis csoportnyi embert, akik igazán hozzám tartoztak, de hiányozni is fog Zack.
Vele menni még kevésbé volt kedvem. Utáltam kirándulni, mert ez bennem mindig a költözéssel kapcsolódott össze. Sokáig kellett utazgatnom és járnom a világot. A vége efelé kezdtem tõle teljesen kikészülni, hogy mindig más ország, más környék, idegen emberek, mert annyi idõm nem volt, hogy hozzájuk is szokjak. Az otthonérzet pedig totálisan elveszett belõlem, mígnem megállapodtunk itt (legalább is ezt reméltem). Ha autóba kell ülnöm és elmenni valahová messzire, az már rég kívül esett a komfortzónámból. És ráadásul valaki olyannal menjek, aki elrángatott hazulról és csak a nevét tudom? Kizárt…
Bizonyos mértékig értékeltem azt, hogy itt lehetek. Nem mindenki fogadna be egy olyan fiatalt, aki elõzõ éjjel betört a boltjába. Velem szemben ez viszont kitolás, mert a javító intézet sokkal inkább vonzott. Mások szemében igen jól járhattam, ezért próbáltam úgy is viselkedni.
Az utolsó szabálynál azért voltak fenntartásaim; ugyan is nehezemre esett felé fordulni. Miközben beszélt hozzám, szinte észrevehetetlenül csúsztattam a fejemre a kapucnit. Az emberekbõl ez a megjelenés általában azt a reakciót váltotta ki, hogy nem szeretnék a közelükben lenni. Ez részben igaz is volt. A maszkomat még följebb húztam, de a hajam a helyén maradt, kétoldalt omlott a vállaimra. Így csak a szemeimet lehetett látni. Kicsit elhátráltam a résnyire nyitott ablaktól. Valamit megéreztem odakintrõl. A maszkomnak hála nem kezdett el hörgõ hangot adni a tüdõm, de igazán bûntón facsarta az orrom. Nem növény volt, sokkal inkább… Olaj? Motorolaj, talán.
Vettem óvatosan egy mély lélegzetet és megfordultam. Innentõl kezdve beszélhet hozzám; ránézek. A szemeim éppúgy kifejezték a hangulatomat és az arckifejezésemet, mintha nem takarta volna semmi a fejemet. Méregetés nélkül meredtem rá, és vártam, hogy szóljon, elvégre most kért meg rá, hogy ne mutassam neki a hátamat, ha hozzám beszél. Pedig jobb lesz, ha hozzászokik. Sosem szerettem szembefordulni csak úgy bárkivel. Összehúzódtak a szemeim és nem éppen barátságos pillantást vetettem rá. El akarok innen tûnni, minél hamarabb. Ha így folytatom, a rendõrség elsõ dolga lesz tizennyolc évesen börtönbe záratni, de ez korántsem érdekelt. Dacosan fontam keresztbe a karjaimat magam elõtt. Még mindig nem mondta meg, mit akar tõlem. A történet homályos volt, õ pedig nem beszélt. Elvileg pedig tudnia kellett volna, hogy mik a tervei, ha már idekéretett magához.

Valaki a vállamra tette a kezét. Már megint? Kezdem megutálni a vállaimat. ismét leráztam a kezet, anélkül, hogy egyáltalán megnéztem volna kirõl is van szó. Keresztbe fontam magam elõtt a karjaimat és annyira elõre döntöttem a fejem, hogy a hajamtól ne látszódjon az arcom. Egy kedvesnek kedves, de érdekes hanghordozású hölgy szólalt meg mögöttem. Kihallatszott, hogy idõs féle, de az élet nem veszett el belõle. Nem volt kedvem válaszolni, elhúzódtam tõle. Most elõször éreztem úgy ebben az évben, hogy haza akarok menni. Semmi kedvem, hangulatom nem volt az itt maradáshoz. Mit kell majd tegyek? A közmunka részleteit nem árulta el nekem senki.
A hölgy nem adta föl. Folyamatosan kérdezgetett mindenfélét. A nevemet elárultam neki és azt is hova valósi vagyok, de ennél többre nem voltam hajlandó választ adni. Vajon õ lehet a „felettes”? Elég sokat szeretne tudni. Végtére is még nem láttam (azóta se pillantottam felé), miért ne lehetne õ. Reméltem, hogy nem mert azért túl sokat beszélt és nem olyan személynek tûnt, aki könnyen feladja. Továbbra is ontotta a szót, ahhoz képest, hogy nem is szóltam hozzá. Mi baja lehet? Nem úgy tûnt én vagyok az egyetlen fiatal a házban, egybõl észrevettem a leskelõdõ lányokat a túlsó üveg mögött. Éreztem, hogy valaki még figyel, de nem engedtem a takarásomból, így szét sem tudtam nézni.
- Rendben. – feleltem végül. A hölgy annyira meglepõdött, hogy hirtelen elhallgatott. Pedig csak arra bólintottam rá, hogy bepakolok a szobámba. Remélem kicsi és sötét, hogy senkinek se legyen kedve arra járni.
A reményeim ellenére egy tágas, világos és igazán szép szobát kaptam, hatalmas ablakokkal, és egy olyan szekrénnyel, amit az összes ruhám is csak félig töltötte volna meg. Az ágy hatalmas volt; nagyobb mint amilyet valaha is láttam. Öt személyre tervezték, vagy mi? Biztos, hogy nem segít majd az alvási zavaromnak, de szívesen kipróbáltam volna. Az a két órás szunyóka a felriadásokkal, nem túl pihentetõ elfoglaltság volt számomra. Valakinek ennyi is elég, vagy ha elbóbiskol a tv elõtt, én nem ilyen voltam.
A bõröndömet szorgosan pakoltam kifelé, de egy idõ után lefagytam. A hölgy ott állt az ajtóban és úgy figyelt, mintha valami jelenés lennék. A fegyverek pedig a következõ póló alatt vannak. Tudtam, hogy nem beszélhetem rá arra, hogy most minden ok nélkül távozzon. Lecsaptam a bõrönd tetejét, és ráültem. A táskámat a lábam mellé húztam, amiben a töltények voltak. Persze, már jött is a kérdés, hogy ugyan mi a baj.
- Semmi, csak a többit benne hagyom. – feleltem valójában lényegtelen válasszal. Erre magától is rájöhetett volna. Õ azonban pislogás nélkül figyelt engem, meglephette, hogy egyáltalán megszólaltam és elmondtam egy egész mondatot, ponttal a végén. Hát „öribarik” nem leszünk, de örültem, hogy végre nem rendõrök között vagyok.

***

Miután megúsztam a bõröndös szitut, (szerintem vagy tíz percig csak meredt rám) valami nagy örömhírt akart velem közölni. Értetlenül meredtem rá. Még is mi lehet számomra itt örömhír? Nem értettem…
- Kizárt dolog. – feleltem megemelt hangerõvel. Az arcomba húztam a maszkomat és ezúttal fal helyett a szekrény felé fordultam. Semmi kedvem találkozni a „felettessel”. Összedõlt az ingatag kártyavár, miszerint õ lesz a munkáltatóm. Bele sem mertem gondolni, mit kell majd csinálnom. Mosogatás, vasalás és ruhahajtogatás. Emellett az általános takarítás. Esetleg fõzés? Mindezekkel semmi bajom nem volt, csupán annyi, hogy egy idegen helyen vagyok idegen emberek között, akiknek ilyesmi munkát kell szolgáltatnom. Mást nem tudtam elképzelni, mire lehet szüksége egy olyan embernek, aki ekkora kastélyban él. Vajon hányan vannak itt rajtam kívül? Nem láttam senkit, de elhaló duruzsolást érzékeltem; egyértelmûen beszélgettek valahol, de nem olyan közel, hogy értsem is mirõl van szó. Mindez nem egy irányból érkezett felém. Erre nem vettem volna mérget, mert a kastély kialakítása miatt a vízhang elkerülhetetlen volt. A különfél hangmagasságok és esetleges csöndek azonban elárulták, hogy nem ketten vagyunk.
- Jöjjön, jöjjön! – hirtelen annyira megijedtem, hogy fölpattantam. Már elemezni kezdtem a beszélgetéseket, amikor a hölgy a hónom alatt átkarolt és megemelt. Van benne szufla, az biztos. Sikeresen szöktem meg, de a hirtelen cselekvése miatt teljesen a falnak kenõdtem. Rémesen festhettem. Ha eddig nem hitte, hogy baj van az idegeimmel, most majd azt fogja hinni. Ilyen szempontból labilis vagyok; ha a merengésemet zavarja meg valaki, attól általában megijedek.
Nagyon úgy tûnt, ha nem megyek magamtól, majd akkor õ elrángat ahhoz a „feletteshez”. A büszkeségemre azért adtam valamicskét; saját lábon indultam el a szõnyeggel borított márványos folyosón. A hölgy szinte repkedett a lelkesedéstõl. Lehet, hogy a férjéhez visz?

***

Úgy éreztem, hogyha innen elindulnék, és ekkora távot tennék meg már rég hazaértem volna. Elõször valami fogadó helyiség, aztán a társalgó, a konyha a hall…. A végén már nem figyeltem annyira. Azt véltem, a kastély körbemutogatása inkább a valódi célja, mintsem megkeresni a titokzatos urat. A fejhallgatót a nyakamból a füleimre csúsztattam, de a maszkot nem tettem föl. Nem éreztem, hogy odabent valami rosszalkodna, a levegõ friss volt és tiszta. Már nem is nézelõdtem, rég elvesztettem a fonalat hol is vagyunk konkrétan. A konyha óta egy áfonyás sütit rágcsáltam. Szerettem ezt a gyümölcsöt, mázlimra pont ilyen készült. Valahonnan türelmetlen topogást hallottam. Mintha járkálna valaki? Úgy tûnt pár méter után a kalauzom is meghallotta. Bekopogott a szoba ajtaján, ami elég díszes volt ahhoz, hogy a tekintetem elidõzzön rajta. Finom megmunkáltság, bár azt gondolnám róla valami oldalajtó a kertbe, ha éppen nem a második emeleten lennénk.
A hölgy már odabent volt, föl sem tûnt, hogy bebocsájtás nyertünk. Odabentrõl aranyos fénycsík húzódott el mellettem, kikerülve engem. Nem bántam, hogy a természetes rivaldafény elkerült, így sem szerettem volna találkozni vele, akárki is legyen az. A hajamat kitûrtem a fülem mögül, hogy ismét takarást nyerjek.

***

Beléptem. A küszöböt nagy léptekkel hagytam el, majd hirtelen megtorpantam, amikor rájöttem, hogy mindketten engem néznek, egyetlen szó nélkül. Csak nem hasonlítanak? A sarokba indultam, de egy díszes élénk színû díványig jutottam. A fejemet a padlóra szegeztem és nem néztem föl. Tudtam merre áll a valaki, akit még mindig nem néztem meg. Még is ki akar olyan valakivel szembesülni, aki bûnözõnek gondol? Azért tetszett a dolog, nem fogadják tõlem váratlanul a lázadást. Mélyen meghajoltam és egészen addig nem egyenesedtem ki, amíg a bocsánatkérésem véget nem ért. Szokásomhoz híven halkan beszéltem és eléggé hadartam is. Nem rövid ideig tartott, ezért amikor kiegyenesedtem apró fekete pöttyök szegélyezték a látóterem. Egyértelmûen fáradt voltam, de tudtam, hogy itt a helyem ezért nem mutattam ennek semmi jelét. Lassan emeltem föl a tekintetem. Az elegáns öltözék még elegánsabb ingbe és öltönybe bújtatott felsõtesttel folytatódott, majd végül egy fiatal fiú arcába néztem, aki nem volt sokkal magasabb nálam és korombelinek tûnt. Üres tekintettel néztem rá és vártam, hogy ismertesse velem a részleteket. Mondanom kéne valamit? Még mindig nem szólt senki.
- Milla Harley vagyok, de gondolom, ezt tudja. – motyogtam halkan, nehogy a hangommal túl erõsen hasítsak a csendbe. A vihar elõtti csendbe. Válasz várása nélkül sarkon fordultam és az ablakhoz léptem a sarok helyett. Ki akartam nézni, hátha leugorhatok innen. A kilátás az elõkertre nyílt, amin már áttrappoltam, amikor megérkeztem. Meg sem figyeltem a kertész csodálatos munkáját. A szám szélét rágtam, kezdtem ideges lenni. Miért vagyok én itt? Miért nem szöktem még meg? Na jó, valószínûleg hatalmas bajba kerülnék, ha most meglépnék az engedményes büntetés alól. Egy javítót jobban vártam volna. Most hallgatnom kell egy korombelire? Megszoktam már, hogy én vagyok a fõnök, magamé és a társaimé ezért ez nehéz dolog lesz.
Messze valamelyik szoba ablakában egy iskolai egyenruha lógott a nyitókaron. Eszembe jutott a sport és a tanulmányok, ami most messze került tõlem. Otthonról is húsz perc, majd fél óra. Még mindig hazakívánkoztam. Ahol magamra csukhatom az ajtót, megszüntetve ezzel a külvilágot számomra. A szüleim is mindig kopognak, a szobámban nem jár senki, így abszolút természetes az egyedüllét.
Ismét olyan érzés járt át, ami beszédre késztetett volna. Bocsánatot kérni addig, amíg esetlen haza nem enged? Az eset lehetségessége elég csekély, így hát el is vetetem az ötletet. Nem fordultam feléjük és még a maszkomat is fölhúztam, mert fujtani kezdett a levegõ. Összefontam a mellkasom elõtt a két karomat és az egyik ujjammal doboltam, hogy levezessem valamivel a frusztrációmat. Nagy kedvem lett volna lõni, de úgy tûnt itt még az udvar sem alkalmas hozzá. Minden szép volt és kidolgozott, egybõl feltûnõ lenne, ha most idelõnék egyet, ráadásul vízhangosnak is tûnt az épület kanyarulata.

Egy irodaszerû szobába vezettek unalmas, fehérre meszelt folyosókon keresztül. Nem láttam senkit, ami elég gyanús volt, tekintve, hogy a bûnözések éjszaka történnek javában. Egyre furább lett nekem ez a hely. Itt ismét leültettek. Untam már, hogy nem tehetem azt, amit én szeretnék, ilyen apró dolgok terén. A szoba félhomályban úszott és személyes tárgyakkal volt tele. Egy üres bögre, ami még mindig a kávé keserû illatát árasztotta, egy könyv szamárfülesre hajtogatva valamint egy ragadós cetli, amire idõpontokat írtak föl, de szöveget nem. Elvesztem a részletekben, de a kapitány köhintése kizökkentett. Annyira illett ebbe a környezetbe, biztosan a saját irodája, vagy inkább a menedéke volt a munka elöl. Családi fotók és a kanapé a pihenéshez… Jobb lenne, ha figyelnék.
- Itt írja alá. – nem fûzött hozzá semmi magyarázatot, ami voltaképp bosszantott. Figyelmesen futottam át a papírt. Csupán a legszükségesebb dolgok voltak benne. Tömör sorok, blokkokra és bekezdésekre osztva. A szemem csak úgy szelte a szöveget.
- Hogy micsoda? – csaptam ököllel a keményfa asztalra. ingerült vagyok, le kéne nyugodnom…

***

Ismét az arcomba húztam a maszkot. A kopott kanapén ültem, még mindig ugyanabban a helyiségben. A kapitány nem nézett felém, de tudtam bármikor képes lenne fölugrani és visszaterelni a helyemre. A papírjaimat vártuk, hogy aláírjak egy nyilatkozatot.
Dolgoznom kell ott, ahol nem szeretnék… Mindig is apám vállalkozásában képzeltem el az elsõ állásom, erre jól keresztbe tesznek nekem, közmunkával kell letöltenem a büntetésemet. Mi lesz így az iskolai eredményeimmel és sporttal? De valójában a hobbim miatt aggódtam a leginkább. Még sem rohangálhatok állig fegyverben valami idegen helyen, még azt hinnék megõrültem. Pedig én csak szeretek lõni. Ebben semmi rossz nincs, csak páran nem képesek megérteni, hogy ilyesmit lányok is szerethetnek. Annyian vannak, akik már elítéltek elsõ látásra emiatt. Bele sem próbáltam képzelni magam a helyükbe, hogy megtudjam vajon miért így vélekednek rólam. Egyszerûen már nem érdekelt.
Keresztbe fontam a karjaimat és nemtörõdöm pillantást vetettem a kapitányra, aki végül felém fordította a fejét. Az állát dörzsölte, mintha nem tudná, mit kezdjen velem. Összevonta a szemöldökét, amikor a szemébe néztem.  Meg sem próbáltam véka alá rejteni a dühömet. Elvégre közvetlen nem voltam benne a banda dolgában, még is engem kaptak el. Ez benne van a pakliban, egy részem valójában várta már, hogy ott ülhessek abban a vallatószékben. Sokszor jártam már ilyen helyeken, de mindig csak tanú voltam.
- Felhívjuk a szüleidet. – felelte végül hosszas hallgatás után.
Csak azt ne…

***

Nem volt rossz kapcsolatom a szüleimmel, de azért átlagosnak sem volt mondható. Valójában anyám miatt aggódtam a leginkább; meg fogjuk zavarni a szépítõ alvását és ettõl fog igazán kiakadni. Valamiért sosem piheni ki magát, lehet a rosszalvó tulajdonságom is tõle eredeteztethetõ.
A kapitány a füléhez emelete a régi, fehér vonalas telefont és mély lélegzetet vett. Csak nem félt valamitõl?
A maszkom szegélyét piszkálgattam, de a tekintetemet nem emeltem föl. A cipõm orrát tanulmányoztam, bár csak az egyikét, mert a keresztbe tett lábamtól csak azt láttam.
- Jó estét kívánok! – köszönt sokkal szerényebb hangon a felügyelõm, mint hozzám beszélt elõtte. A határozottság mintha elszállt volna a beszédébõl, amikor anyám álmos válaszát érzékeltem a vonal másik végébõl. Nem tûnt ingerültnek, inkább meglepettség csengett az egyébként is jó kedélyû hangjában. Sokszor kerültem ilyen helyzetekbe, de gondoltam nem örült annak, hogy ezúttal elõ is állítottak. Sohasem említettem nekik a bandát, de gondolom maguktól is rájöttek, hogy nem egyedül járom az utcákat.
- Köszönöm asszonyom, a viszont hallásra. – tette le a kagylót, ami egy kis kattanással állt a helyére. Elnézegettem a készüléket, mert rég láttam már ilyet. A gyerekkoromat juttatta eszembe, amikor mindig így beszélhettem apámmal esténként, hiszen sokszor fordult elõ, hogy nagyon késõn vagy csak másnap reggel ért haza.
- Jöjjön, elõször elvisszük haza, hogy csomagoljon, majd vissza ide az õrsre és amint emberi idõponthoz értünk, elhelyezzük a kijelölt munkahelyén. – pillantott rám komoran az õsz hajú és letett egy köteg papírt a telefon mellõl az asztalra. Ahhoz jön majd még egy pár, ha az a görbe hátú asszisztens idehozza õket.

***

Egy fiatalabb rendõr fogott a vállamnál, nehogy meglépjek. A kezemet nem bilincselték össze, de hátulról is követett valaki. Nem mintha meg szerettem volna lógni… Feleslegesen nem futok, úgy is utolértek volna. Fõleg ekkora lábakkal. Magas vagyok, de ez a középkorú nõ egy fejjel biztosan fölöttem szívta a levegõt. Az unalmas homályos folyosók után az elõcsarnokban úgy megcsapott a fény, hogy hunyorognom kellett. Az elektromos ajtó szétnyílt elõttünk, beengedve a meleg levegõt. Még így éjszaka is fülledt idõ járt a szorosan egymáshoz ékelõdött épületek között. A megígért rendõrautó a padkán állt, egy olyan járgány mögött, ami úgy nézett ki, mintha most gurult volna ki valamelyik méregdrága szalonból.
Hangosan felmordultam (igaz, nem szándékosan), amikor a nyakamnál fogva tuszkoltak be a hátsó ülésre.
- Megoldom egyedül is. – ráztam le magamról a szorosan markoló kezeket és mielõtt bármit is tehettek volna, én már odabent gubbasztottam. A két karomat teljesen a hátam mögé tuszkolták. Álmomban sem sejtettem volna, hogy egy rendõrségi szállítás ennyire macerás és kényelmetlen lehet. A filmekben a rossztevõk mindig megszöknek. Így lehetetlen.
A vállamra nehezedõ kezemtõl az út végéig nem szabadultam meg, muszáj volt elviselnem, akárcsak az egyik mellettem ülõ fujtó kölniének a szagát. Borzasztó volt. A kocsi kora és állapota miatt az út sokat rázott, a térdem folyton hol az egyik, hol a másik rendõr lábához ütõdött. Frusztrált, hogy ennyire benne vannak a személyes teremben. Õket pedig a maszkom zavarhatta, mert mr. kölni lehúzta az arcomról.
- Szeretnénk tudni mit pusmogsz. – szólalt meg a másik, aki a túloldalt ült. Nem válaszoltam, az elõttem ülõ nõ tarkóját bámultam, amin a barna tincsek úgy kunkorodtak mind a dugóhúzó, pedig a haja egyenes volt. Legalábbis a szoros copf errõl árulkodott.

***

Otthon nem volt sok tennivaló. Megmutattuk milyen bõröndjeink vannak, a kapitány kiválasztott egyet, hogy azt tölthetem meg a személyes dolgaimmal. Az iskolai egyenruhámon kívül semmi mást nem válogattam, random dobáltam a ruhákat mérgesen és nem kissé agresszívan. Egy külön hátizsákot töltöttek meg az iskolai fölszereléseim, illetve a laptopomat is belepréseltem a táskájába.
A bezárt kétszárnyú ajtóra pillantottam. Elõhúztam az íróasztalom alsó fiókjából egy láncot, aminek a végén egy közepes méretû kulcs fityegett. Úgy tûnhet az átlagos szemlélõnek, hogy csupán egy medál, azonban nekem ez nyitotta a fegyvereim nyughelyét. Kikattintottam a zárat és szélesre tártam az ajtókat. A hosszú csövûek közül egyiket sem vihetem, mert azok szétszedve is elfoglalnak egy kisebb táskát, illetve késõbb nehéz lenne titokban tartani. A kedvenc pisztolyomat kaptam le elõször a helyérõl, majd egy kicsit nagyobb méretût. Mind a kettõt a bõrönd közepébe raktam a ruhák közé. A lõszer a könyveim közé beszórva kapott helyet. Az új távcsöves puskámat sajnáltam itt hagyni a legjobban. Alig próbálgattam ki vele mit tud, a tesztelési idõszak holnap kezdõdött volna.
Sóhajtva zártam vissza a kincses szekrényt és a szobám ajtaját is hangosan csaptam be magam után. Anyám volt csak itthon, õ azonban idegesen toporgott a lépcsõ alján és az ujjával ritmustalanul dobolt a fakorláton. Nem kerülte a pillantásom, egyenesen a szemembe nézve, de nem undorodva, inkább mérgesen. Elmeséltem neki a saját verziómat. Kevésbé hihetõ volt, de négyszemközt rábólintott. Hogy elhitte-e vagy sem, az már nem az én dolgom. Még odafönt írtam egy rövid üzenetet apámnak egy kitépett füzetlapra. Nem hallhatja a hangomat, de nem akartam csak úgy lelépni, ha már anyámtól elbúcsúztam. Az íróasztalára ejtettem a lapot és az elõtérbe siettem. A rendõrök már megnézték a holmim (persze csak felületesen, nem buktam le) és be is rakták a csomagtartóba. Szerencsére nem kellett választanom a két hobbim között, a baseball fölszerelésem az iskolai klubszoba egyik szekrényében pihent. Intettem az ajtóban álló anyámnak. Ahogy távolodtam tõle, egyszerre olyan kicsinek és elhagyatottnak tûnt, ahogy a világos színûre festett ajtófélfának támaszkodik és engem néz. Egyedül volt itthon, bár ehhez a születésem elõtt is hozzászokhatott. A tüdeje hörgõ hangot adott minden egyes levegõvételnél, de tudtam, hogy nem siratni készül egy szem lányát. A rossz alvás mellett az örökletes betegségét is megkaptam.

***

Egy kényelmetlen mûanyag székben vártam a kilenc órát. Türelmetlen voltam és ingerült. Nem fogadtam el semmit, és ha még szóltak hozzám, akkor sem válaszoltam. Immáron, hogy nem volt körülöttem senki, aki elõtt tartanom kellett volna magam, dacosan reagáltam mindenre. Ha már leültettek a „bünti sarokba” akkor viselkedjek is úgy, mint aki megérdemli. Nem volt körülöttem semmi a kopár szobában csak egy cserepes növény. Szemben velem volt egy kicsi cella, mellette asztallal. A durvább eseteket be is csukják, de a stílusomon kívül bennem nem láttak semmi veszélyeset ezek szerint. Márpedig én egy „bûnözõ” vagyok. Magamat inkább lázadónak nevezném, nem pedig olyannak, aki törvényt sért. Na jó, az utóbbi talán azt lehetett. A fejhallgatóm megállás nélkül szólt, a telefonom még sokáig bírja, ezért megkaptam azt a lehetõséget, hogy elszigeteljem magam a külvilágtól. Nem érdekelt mit hallgatok, csak bámultam magam elé. Ebbõl késõbb bóbiskolás, majd elalvás lett. A saját vállamra bukott a fejem, de az éberségem még a zene ellenére sem csökkent. Amikor hozzám akart érni valaki, a szemeim fölpattantak és már kezdtem is fölkapni a táskáimat. Az aktakukac még mindig nem tért magához a sokktól, ezért faképnél hagytam.

***

Az út nem volt több húsz percnél, mégis egy örökkévalóságnak tûnt. Azt hihették fáradok, mert most csak hárman voltunk a kocsiban, ülhettem középen, egyedül. A kezeim ugyan még mindig ki voltak facsarva, de ez volt a legkevesebb. A környék egyáltalán nem volt ismerõs, pedig a táj nem olyan gyorsan suhant el mellettünk, mint amikor anyám fuvaroz iskolába, ha lekéstem a buszt.
Egy hatalmas épület magasodott elõttünk, aminek elõször a még nagyobb árnyékát, majd az aljzatát láttam meg. Kastély. Ez most komoly? Remélem, nem cselédlány leszek.
Sziszegve a méregtõl ugyan, de kiszálltam egyedül az autóból. Nem kértem segítséget, egymagam cipeltem a cuccaimat és mártír módra követtem az elõttem sétáló kapitányt. Õ vált pár szót a „felettesemmel”, én azonban nem kaptam külön utasítást. Az elõcsarnokban szembe fordultam a sarokkal és ráültem a bõröndömre. Ezzel jeleztem, hogy itt mindenkinek hátat akarok fordítani. Ismeretlen hangot csapták meg az érzékeny füleimet, sejtettem, hogy hamarosan föl kell álljak a kényelmes helyemrõl.