Szomorkásan sóhajtottam, amikor meghallottam mi a véleménye a dologról. Végül is nem számítottam rosszabbra, benne volt a pakliban, hogy nem mehetek sehová. Csak egy gardedámot kell elviselnem igaz? Talán nem is olyan szörnyû. Így viszont kerülnöm kell a bandát. Keserû íz maradt a számban a gondolat hatására; magukra hagytam õket ebben a szent pillanatban. Kíváncsi voltam mennyire uralkodik el a káosz, hiszen Zack már nem tudja minden idejét velük tölteni és fegyelmezni õket. Remélem annyira kaotikus helyzet sem alakul ki, hogy ne ismerjek rájuk. Bár voltak páran, akik képesek felforgatni az egész bagázst. Már csak az újoncokat sajnáltam egy kicsit.
Rendõrkapitány? Ismét? Kedvetlenül bólintottam rá a dologra. Az az ember kicsit másképp néz rám a dolgok helyzete és állása miatt. Örültem, hogy átöltöztem így a saját ruháimat viselhettem a kissé sem hangulatderítõ útra.
Odakint még mindig ömlött az esõ, ezért annyira a fejembe húztam a kapucnimat, amennyire csak bírtam. A víz és a sár így is fölcsapódott a csupasz lábaimra és azt hiszem a tornacipõm is elázott, amíg elértük az autót. Pompás járgány volt; életemben nem ültem még ilyesmiben. Biccentettem, amikor elõre engedett és óvatos léptekkel kászálódtam be a túloldalra. Egészen az ajtóhoz simultam és kinéztem az ablakon. Pont akkor indultunk el, amikor fölfigyeltem valamire. Vagy inkább valakire? A hirtelen helyváltoztatás miatt nem tudtam megállapítani.

***

A kocsiban a csendet az esõ moraja töltötte be, mindenki hallgatott. Pont nem én leszek az, aki majd a csendet megtöri. Szinte még a levegõvételt is bûnnek éreztem. Kínosnak nem volt nevezhetõ, hála az idõjárásnak.
Furcsállva húzódtam kicsit hátrébb az üvegtõl, amikor megálltunk. Valakit a távolban az én oldalamról láttam közelíteni. Nem tudtam rendesen megnézni ki az, mert szemernyi kétség sem fér hozzá, direkt az arcomba irányította a lámpáját. Örömmel töltött el amikor az autó továbbhajtott. Szóval fegyveres õrség… Láttam õket a szemem sarkából, amit az éles fény kihunyt.
Azt hittem a kapitányágra megyünk, kissé megnyugodtam, amikor egy kávéházat pillantottam meg az esõ függönyén keresztül. Sietve szálltunk ki, célba véve a bejáratot. Bár így is eláztunk, alig vártam, hogy belépjek végre.

***

Nem voltam olyan kedvembe, hogy bármit is lenyomtam volna a torkomon, de az illatok megtették hatásukat; megkívántam akármit. Én nem néztem körbe, csak követtem a felettesem, aki ismét elõre engedett. Tudtam kihez ülünk le, ezért a fejemet nem emeltem föl. Illedelmesen belülre csusszantam. Megköszöntem a kávét, bár még ki sem hozták. Szinte vidáman csúsztattam a fejhallgatót a helyére, amibõl már zene szivárgott. A kapucni érzetét keltette, hogy van valami a fejemen. Az ablakon kémleltem kifelé, de láttam a mellettem ülõk tükörképét, amint éppen beszélgetésbe fognak. A rendõr néha felém pillant, biztosan kényelmetlen neki a társaságom. Nem mintha az én dolgom lenne (vagy éppen érdekelne) a beszélgetésük.
Hamar megittam a kávét, amit öt perc alatt elénk is tettek. Szerettem még jó forrón magamba löttyinteni. Nem bántotta a nyelvem, sem a szám. Finom volt, de azért egy adag cukrot beleraktam a csészébe az elején, aminek a maradványait figyeltem a porcelánon.
Valami kizökkentett. Nem láttam, de az a jellegzetes aroma azonnal az orromba szökött a gõzölgõ italok ellenére; vér. Oldalra sandítottam, és a lordot pillantottam meg vérzõ orral. Mi a csuda? Elkaptam a tekintetem, nem az én dolgom volt. Bár õ is kitalálta a betegségem, fogalmam sem volt, õ mitõl kezdett el hirtelen vérezni. Azért gondoltam, hogy berögzült a dolog, mert nem lepõdött meg. Tehát betegség. Rutinosan kezelte az ügyet, így a figyelmemet ismét a cukornak szenteltem, amit illedelmesen próbáltam meg kiszedni a helyérõl.
Valami koppant a földön, ez még a zenén is túlütött. Aztán kisebb robaj követte, és csak azt vettem észre, hogy Mr. Vianney lefordul az ülõhelyérõl. Szerencsére idõben elkaptam a karját, a rendõr pedig az egyik vállát, így nem a feje volt a következõ koppanás, hanem a telefonom, ami kicsúszott az ölembõl a hirtelen mozdulat miatt. Egy pillanatra a tekintetem a másik emberre villan és mind a ketten tudtuk, hogy nem mentõ kell ide. A sofõrhöz szaladtam és megmondtam neki a zuhogó esõtõl erõs és határozott hangon, hívjon orvost, akit alkalmazni szoktak. Úgy döntöttünk, nem mozgatjuk, mert nagyon eszméletlennek tûnt. Nagyon. Két oldalról támasztottuk és a lábait fölpolcolták a pincérek. A bámészkodás hamar elmaradt, mindenki csak egy ájult embernek tekintette. Ennek persze oka volt, hogy a személyzet tüstént intézkedett a privát szféra megõrzéséért. Egy kicsit aggódva pillantottam oldalra. Az arcát a szõke tincsei eltakarták, de éreztem a levegõben, hogy ismét vérzik az orra.
A doktor hamar megérkezett és kézbevett mindent. Nekem is arrébb kellett mennem; szívesen adtam át a helyemet. Sosem bírtam az orvosi beavatkozásokat nézni se, legyen az bármi. Így a gond ismeretének hiányában szálltam vissza a kocsiba. A doktor segített az autóban is megfelelõ pozícióban szállítani a lordot, de azt nem vártam meg, hogy ágyba helyezzük. Hárman cipeltük az egyik gyengélkedõs szobájába és mindenki más aggódva távozott, kivéve engem és Mrs. Clarisset.

***

Ideges és kétségbeesett suttogását kellett hallgatnom, amíg eldöntötte, hogy pár dolgot egyedül is el tud intézni. Én a földet bámulva álltam az egyik sarokba, sem zavarni, sem bámészkodni nem akartam. Egy kis idõ után segítenem kellett a régi ruhákat hajtogatni és a szennyeshez vinni; az asszony idõközben másik viseletet adott rá. Minden fehér volt, ijesztõen kórházi hatású, még a díszes szoba ellenére is.
Edényért és borogatásért indultam a házvezetõnõ utasítására. Mindenki riadtan rohangált a folyosón, így hamar találtam valakit, aki útba igazított a dolgok hollétérõl. Sietõs léptekkel, szinte futva tettem meg az utat. Telefonálnunk kell, ha a lord magához tért, de én inkább a labilis érzelmi állapotú asszonyt féltettem otthagyni vele. Inkább tûnt olyannak, aki az ijedtségtõl menten elájul, mint aki a telefonhoz kap.

***

Úgy tûnt, nem késtem el, de amikor benyitottam minden szempár rám szegezõdött. Hát fölébredt… Nem volt idõm elkapni a tekintetem, ezért kissé frusztrált léptekkel indulok az ágy felé és az éjjeliszekrényre pakolva kezdtem elõkészíteni a borogatást.
Erõs mozdulattal csavartam ki a fehér anyagot és óvatosan a homlokára tettem. Nem csöpögött belõle a víz, de kellõen hideg volt. Amikor megköszönte, halkan elmotyogtam, hogy erre semmi szükség, most ez a munkám. Vagy valami ilyesmit. Amikor nem rám figyelt, kissé aggódva pillantottam felé pár másodperc erejéig. Sok helyzetbe kerültem már a bandámmal, de eszméletlent még sosem ápoltam. Voltak durva és veszélyes sérülések, amiket gyorsan kellett kötözni a mentõ érkezéséig (így jár aki üvegbe ugrik), de eszméletlent még nem láttam. Ijesztõen festett, szinte az élet és halál peremén táncolt. Legalább is kívülrõl a laikus ennyit szûrhetett le. Az idõs asszony pakolgatott a szobában és arról beszélt, valamit elõkészít. Gondolom, ideiglenesen ez lesz a szoba, ahol a beteg alszik, így áthordanak néhány dolgot ide.
Komoly tekintettel állt elém és a két kezét a vállamra tette. Megesketett, hogy vigyázok Mr. Vianneyre, mint a szemem fényére. Igaz, két percre készült elhagyni a helyiséget. Kiosztotta a feladataimat addigra is, majd kissé megrázott, aminek semmi köze nem volt a finomkodáshoz. Ha valamit elszúr, képes lesz kinyírni. A tekintete ezt zúdította rám. Mint valami túlpörgött anyatigris.
Enyhén remegõ kezekkel láttam munkának. Ideges voltam, mert mindent precízen kellett végrehajtanom. A tekintetem lesütöttem és rá sem néztem a betegre pár pillanat erejéig, hogy rendben van-e.
Elõször is Az ablakot nyitottam résnyire, majd kitámasztottam, hogy beengedje a friss levegõt. Elhúztam a függönyöket, hogy az erõsödõ reggeli fény ne vakítson meg senkit, de sötét sem legyen. A balladai félhomályban töltöttem vizet egy pohárba és az éjjeliszekrényre raktam. Cseréltem borogatást és a kézfejemet a nyakához érintettem. Nem tûnt lázasnak, pedig az asszony leginkább ezért aggódott. Nekem inkább rémületnek látszott, mintsem betegségnek. Fogalmam sincs, pontosan mi történt, de úgy éreztem nem is az én dolgom. Amikor végeztem, az ágy mellé léptem.
- Ha valamire még van szüksége, szóljon. – mondtam, bár a jó hallásom elárulta, hogy szolgálók hada fog érkezni hamarosan, valószínûleg személyes holmikkal fölpakolva.
- Nem esik meg az ilyen gyakran, azért ijedt meg mindenki, vagy tényleg ennyire rossz a helyzet? – érdeklõdtem óvatosan, a szekrényhez lépve. Mégy egyszer megnéztem mindent a jó fiókba és polcra raktam-e. Ez volt az elsõsegélyes szekrény és át kellett rendeznem az orvos utasításai alapján. A távolban a házvezetõnõ hangját hallottam, amint valószínûleg a doktorral beszélt. Mindenki nyüzsgött, itt mégis csönd volt. A lord nem válaszolt azonnal, biztosan kimerült volt. Felé fordultam, mert igazán néma volt a kérdéseim ellenben. Csak nem lett rosszabbul?

Úgy tûnt, meg volt elégedve az újonnan kiválasztott cselédlány ruhámmal. Hamarosan munkába is kell állnom; az idõ már sürgetett. Nagy léptekkel szeltem át az unalmas folyosókat, mintha nem most járnék itt talán másodszorra. Ezt az útvonalat idefelé is gond nélkül megtettem, hamar a szobában voltunk.
Egész végig ökölbe szorult kézzel járkáltam, de most a lábaim nem trappoltak. Bizonytalanul sétáltam a hangulatom miatt. Vajon mit fog szólni? Ha nem engedi meg, akkor nagy pácban leszek. Kezd elfogadott hobbivá válni, ezért remélem, nem azt fogja hinni elsõre, menten kinyírom. Ez azért messze állt az igazságtól. Embert még sosem lõttem éles fegyverrel ( a paintball nem számít), nem most terveztem elkezdeni. A bandának sokszor jól jöttek a lövészi készségeim; zárak kinyitása egy jól irányzott golyóval, riasztót és mozgásérzékelõs lámpákat is simán kiiktattam.

***

Csillogó szemekkel figyelem a fegyvereimet, majd kissé kevésbé lelkesen pillantottam a felettesemre, aki úgy tûnt, menten szívrohamot fog kapni. Megtámaszkodott, majd rám emelte a tekintetét, ezúttal nem fordultam el. Amikor megköszönte az õszinteséget, kicsit szerényen bólintottam. Ekkora elõrelépésnek számít, bevallom fölfegyverkezve érkeztem ide? Megkérdõjelezni nem szerettem volna, minek örül vagy minek nem, ezért nem fûztem hozzá semmit. Õszinte vallomás volt az biztos, csak éppen nem a legjobb féle. Sokakat kiráz a hideg, ha fegyvert lát, és rajta is a távolságtartás tûnt föl. Úgy fogtam a kezeimben a fegyvereket, hogy még egy kezdõ ne lássa azt véletlen se, éppen célzok.
- Tényleg? – egy pillanat erejéig fölvidulok és valami mosoly félét küldök felé. Elkapom a tekintetem és azon kezdek morfondírozni, hogy ezen a hatalmas birtokon, vajon merre lehet lövészetre alkalmas terep. Ha akadályok és mindenféle céltáblák vannak, egész itt tartózkodásom alatt ellenék azon az egy területen. A lövéshez, a fegyverekhez és a töltényekhez, sosem az ölést és a halált, vagy a büntetést párosítottam, hanem a célzást, a taktikát és az ügyességet. Fegyverrel ölni csak arra tanult embereknek szabad. Nekem pedig a kicsikéimet is jól el kell rejtenem, elvégre túl fiatal vagyok hozzájuk, hiába van már meg a vizsgám és a képesítésem is.
- Kipróbálná? – kérdezem a töltényeket csörgetve a markomban. Ezt a kérdést én sem komolynak szántam, hiszen lejön, az elsõ ok biztosan az, hogy egyedül valami marhaságot követhetek el és kell a felügyelet. De miért pont õ? Nem rajongott a fegyverekért (eddig úgy tûnt) ráadásul esélye se lenne sok ellenem fizikailag. Hozzászoktam, hogy el akarnak kapni, visszatartani. Sok taktikám volt arra, hogyan kell kereket oldani valahonnan nagyon gyorsan. A verekedéseket is szerettem, de sajnos nekem az eszem volt a több, nem az izmom már a kezdetek óta. Néha így többre is jutok, mint kigyúrt társaim.
- Köszönöm. – biccentek illedelmesen. Az öltözékemrõl kicsit a Maid kávéházak jutottak eszembe, amik népszerûen Japán szerte. De ettõl függetlenül nem tetszett a ruha. Kényelmetlennek éreztem a szoknya viselését, ráadásul kifejezetten olyan munkára tervezték, amihez most nem volt kedvem.

***

Majdnem elkéstem, már az elsõ munkám alkalmával. Borzasztó volt, hogy ennyire elvesztettem az idõérzékem. Vagy a térérzékem mondta volna fel? A tudat, hogy egy lakóházban vagyok, ami kastély, valamiért úgy volt bennem, hogy odaérek bárhová is. Csakhogy ekkora távok két háztömböt is jelenthettek odakint. Nagy léptekkel haladtam, kicsit sem nõiesen. A szoknyám libegett körülöttem, igazi kis menetszelet csaptam.
A szobája ajtajában futottam össze a házvezetõnõvel, akit elõször portalanítani kísértem el. Valami gigászi méretû könyvtárban kellett megtörölgetni a polcokat, illetve az értékesebbnél értékesebb darabok gerincét, amik katonás sorban álltak a polcokon. Lexikonok, regények, minden volt itt. Igaz, ekkora házba a magánkönyvtár is belefér. A hölgy úgy döntött, mivel ez az elsõ napom, mellém szegõdik. Fecsegett és fecsegett, én már fél óra után is a kapucnimért fohászkodtam. Szerencsére a maszkom miatt én a könyvtárat tüsszögés nélkül éltem túl. Majd amikor a konyhában mosogattam, kicsit magamra hagytak és kifejezetten örültem a csöndnek. A távolból vidám kacajok és játszó fiatalok hangja csendült. Még mindig nem értettem miért lakik itt valaki egyedül, és végül is kik ezek. Kifejezéstelen arccal tûrtem a délelõttöt, de most egy kis elégedettség ült ki az arcomra, amikor a homlokomról töröltem le az odatévedt habot.
A délutáni mûszak könnyebben telt, kicseréltük az élõvirágokat a vázában. Már már élveztem az illatos növények elrendezgetését, sokkal jobb feladat volt, mint az elõzõ kettõ. A vége felé viszont már csak virágillatot éreztem a maszk ellenére is, kezdett sok lenni belõle. Elsõ dolgom a mûszakom végeztével az volt, hogy derékig kihajoltam a legközelebb esõ ablakon. Az idõs asszony riadtan kapott utánam, de megnyugtattam, csak friss levegõt szívok. Megérdeklõdtem mit kell tennem a továbbiakban, õ azonban a lordhoz utasított, majd õ dönt.

***

A munka után elsõ hely volt a szobám, ahova visszatértem. Szunyókát terveztem, de alig tudtam fél órát nyugton maradni. A fürdõben a kádba vizet eresztettem, és szívem szerint használtam volna a habfürdõkbõl, de még mindig a virágok illata csavarta az orromat. Elfintorodva a nem is olyan régi emlékekre, beereszkedtem a kádba. Negyed óránál nem bírtam többet, mert a gõz és a pára lecsapódása fulladásra késztetett. Ez nem olyan volt, mint amikor akaratod ellenére tartanak víz alatt és nem jöhetsz föl. Veszem a levegõt, de olyan mintha nem tenném. Kicsit sem érzem, hogy meg akarnék halni, csak éppen kellemetlen.
Odakint a rendes ruháim közül válogattam magamnak. Az idõ kicsit lehûlt, ezért kapucnis pulcsit húztam póló helyett. A hajamat most kiengedtem, nem volt tõle melegem.

***

Amikor utoljára találkoztam a kastélyban egy órával, az rádöbbentett, hogy már vagy fél órája keresem a felettesem. Éppen úton volt valahova, amikor halkan morgolódva majdnem nekiütköztem. Hátraléptem és bocsánatkérésképpen fejet hajtottam, még mindig szobalánynak képzelve magam. Felemeltem a fejem és a tekintetem az ablakra siklott. Odakint pocsék idõ volt.
- Mik a további teendõim? Mrs. Clarisse összes rám szabott feladatát elvégeztem. – Sóhajtottam fáradtan. Nem a fizikai kimerültségemmel volt a baj. A fejem zúgott, a levegõt hörgõsen vettem és már megint meghallottam a távolban az emlegetett hölgy hangját. Gyorsan kérdésáradatot kezdtem zúdítani, mert féltem, hozzánk igyekszik majd a távolból.
- A kijárással mi a helyzet? Nem szeretek bezárva élni… Bármilyen nagy is ez a hely, ennyi szabadság belefér? Sokra sem gondoltam, csak egy kis paintball, mozi vagy valami, mint a hétköznapi emberek, akik nem közmunkát végeznek rendõrségi ügyek miatt. Van ilyenre lehetõségem? Arra már számítok, hogy egyedül nem mehetek. Pedig a baseball csapatom is nagyon megnyerõ… - mondtam gyorsan és még magam sem tudtam mire számítsak. Kerültem a tekintetét. Lézengeni szerettem volna a központban és azt csinálni, amit éppen kedvem hozott. Így képzeltem el a tökéletes munka utáni szabadidõt. Természetesen ezt a kinti viszonyok hamar összetörték, de ha nem ma, akkor majd máskor. Park kihúzva, ha szakad, de a plázákban nem esik. Tudtam volna mit kezdeni magammal.

Hallottam, ahogy rólam beszéltek, ezt megpróbáltam nem visszatükrözni az arcomon. hallgatózni sem állt szándékomban, de a füleimet még sem foghattam be, na az már valóban föltûnõ lett volna.
Sóhajtottam amikor meghallottam a feladatomat, amit kissé burkoltan, de nekem intéztek. Fölpakoltam a tálcát és kicsit sután egyensúlyozva indultam meg az ellenkezõ irányba. Azt sem tudtam, merre tartok, de szerencsére szembejött velem valaki szobalány öltözetben és kérdés nélkül átvette a tálcát a kezembõl. Visszaindultam sietõs léptekkel, nehogy lemaradjak és keresnem kelljen a lordot.
Oldalra pillantottam, amikor a házvezetõnõhöz szólt. Egyik lábamról a másikra álltam és szemügyre vettem a szépen kidolgozott, díszes karosszéket. Meddig ülhetett itt ebben? Gyanítottam, hogy nem öt percre szundikált el, mert az elõbbi arckifejezése arról árulkodott, hogy mélyen alszik. Persze a fölébredése sem volt egyszerû, amikor ez eszembe jutott, szinte biztosan gondoltam, hogy valami történt, amirõl nem tudok.
Úgy döntöttem, jó lenne tisztázni a fegyvereket, mert már nagyon lövöldözéskésztetésem van. Sosem maradt ki ennyi idõ, hogy nem fogtam fegyvert a kezemben és tettem próbára magam.
- Mi lesz ilyen idõben a sporttal? – érdeklõdtem, bár odakint az idõjárás még nem mutatta meg valódi szándékait. – Meg a többi tanulás és a munka, ráadásul ki sem pakoltam, kiment a fejembõl… - kezdtem, de félbeszakította a gondolatmenetemet az, hogy fölállt mellõlem.
Örültem, hogy végre a hátát mutatta nekem, fölemeltem a tekintetem és a szõke fürtjeit tanulmányoztam. Különösen szõke.
- Elnézést és megértettem, többet nem fordul elõ… Elkapott a honvágy és szokásomhoz híven a tetõre mentem, majd elaludtam. Nem így terveztem… - többet hozzátenni ehhez gondolkodást jelentett volna. – Gondot okozni végképp nem szerettem volna. – tettem hozzá szinte suttogva és elfordultam. Már az is kín, hogy itt vagyok, ha haragudnak rám, akkor csak a saját helyzetemet rontom.
Tetszett a témaváltás, bár nem voltam éhes. Az étkezés eddig kimaradt a napirendbõl, de a hasam nem adott arról jelzést, hogy szükséges lenne magamba tömnöm valamit. Némán követtem a folyosók során át. Ez a kastély kezdtem úgy vélni, hogy folyosók és átjárók labirintusából áll, csak néhány szobával. Szinte örökkévalóságnak tûnt, mire odaértünk. Lehet, azért éretem így, mert végig a falat bámultam, amit néha megszakított egy-egy ablak.

***

Egy szó nélkül foglaltam helyet, amikor a felettesem mellé irányítottak. Ahhoz képest, hogy reggeli volt, sokan sürögte-forogtak a helyiségben, ami elég impozáns volt. Hatalmas belmagasság és díszes világítás. Ha az asztal nem lenne itt, bálteremnek hívtam volna. Az evéshez hangulatom, vagy csak kedvem nem volt; magam sem tudtam. Nem az étellel volt a bajom, egyszerûen az agyam próbált meg túl gyorsan dolgozni. Az „édes” semmittevés kezdett a fejemre fõni és a bandám is hiányzott már. Az összes barom, egytõl egyig.
Dörgött az ég, kicsit én is meglepõdtem, szerencsére én nem borítottam semmit magamba. Visszafojtottam egy mosolyt. Nem viccelõdtem rajta, csak anyámra emlékeztetett. Õ néha még vázát is dobált a vihar hatására. Sosem bírta, már kislány korától kezdve. Olyankor én éreztem magam felnõttnek a házban, ha apám nem volt otthon. Meglepett, amikor fölállt, azt hittem nem kedveli az ilyen idõjárást, mert amikor meglepte, nem vágott túl boldog arcot.
Bólintottam és fölálltam, hogy megkeressük az idõs asszony szobáját. Ott kell majd rostokolnom, ha munkavégzésrõl van szó. Sejtettem, hogy nem szabadulunk majd onnan egyhamar. Nem volt semmi bajom a hölggyel, csak sokkal többet beszélt, mint az átlag.

***

Már megint folyosókat szeltünk át és kezdtem Harry Potternek érezni magam. A lépcsõs résznél, meg pláne. A szolgálóknak is szép hely jutott, lehet nem is érezték annak magukat. Az ajtón elidõzött a tekintetem, és kicsit összerezzentem amikor kinyílt. Nem volt túl friss az asszony, de a lelkesedése a régi. Kétségtelen.
Próbáltam értelmes fejet vágva bólintatni néha, elvégre úgy beszéltek rólam, mintha ott sem lennék. Lehet a hölgy süti illata alapján magamtól is idetaláltam volna. Most már menni fog, így több idõt nem is töltöttem a memorizálással. A koránkelés sosem volt az erõsségem, kíváncsi voltam mihez kezdenek velem reggelente. Varázslóból „eleven test” leszek és átmegyek zombiba.

***

Nemlegesen megrázom a fejem és úgy döntöttem nem nyitom ki a számat. Ha itt elkezdek neki mesélni, lehet rosszul sül el a dolog. Szerettem volna, ha látja és reméltem meg is érti majd. Kis híja volt, hogy beleütközzek a vezetõmbe, mert egyáltalán nem figyeltem merre megyünk már. Kis házhoz voltam szokva, szinte sokkolt a helyiségek közötti távolság. Az iskolából néha azért késtem, mert késõn keltem, itt azért fogok mert idõ, mire elérem a kijelölt helyeket.
Nagy szemekkel figyeltem a pompás szobát ami némileg elrejtette a nemtetszést az arcomról, amit a ruha gondolata okozott. Lecserélni a szokásosat? Kész rémálom… Így nem lesz hova rejtõzködnöm, hacsak kapucni nem lesz a meglepetés. Ami persze elég valószínûtlennek bizonyult.
Szótlanul követtem a felettesem amerre ment és szemernyi érdeklõdést sem mutattam a ruhatáram felújítása iránt. Amikor kinyílt a szekrény, már eldöntöttem, hogy csak kikapok egyet találomra, mert a lényege mindnek ugyan az volt.
Elhagyta a szobát, így már nyugodtan léphettem ki a mostani ruháimból és válthattam át egy kevésbé kellemesre. A fekete anyag az alakomhoz simult, de harmadikra is úgy tûnt az elsõ választás volt a megnyerõ méretben és mindenben. A kötényt is sikerült magamnak megkötni, de valahogy sántított az egész öltözet. Az ingujjat föltûrtem, mert a fodrok rövidnek bizonyultak a hosszú karjaimra, úgy tûnt valóban rövidek, de a mellkasi adottságaim miatt egy nagyobbat nem vállaltam volna be. A gombokat hanyagul bújtattam a helyére és hármat ki is hagytam. Addig húzogattam a fekete anyagot, amíg az alsószoknyák nem látszottak alul, sem oldalt. Kicsit elfogadhatóbb lett, de még mindig fintor ült az arcomon. A sportcipõt végig befûztem, és szorosra húztam. Talán ezt megtarthatom.

***

Pont szembe jött velem az, akivel a leginkább találkozni szerettem volna. Lényegében keresnem sem kellett a felettesem, alig léptem ki az öltözõbõl. A karjaimon még ott lógtak a ruháim és bizonytalanul álltam meg elõtte.
- Ezt szeretném. – mondtam és lassan fordultam egyet. A kötényt kicsit még igazgattam majd kérdõn pillantottam rá, kíváncsi voltam megfelelek-e a követelményeknek.
Végül pukedliztem, mint egy igazi szobalány és fölemeltem a tekintetem. Oldalra biccentett fejjel, halkan beszéltem.
- Velem jönne? Még mindig nem mutattam meg, amit szerettem volna. – fordítottam hátat és meg sem várva a választ elindultam. Amúgy is ott van dolgom, tehát ha követ követ, ha nem nem.
Becsuktam az ajtót és az ágy alá hajolva elõhúztam a két táskám. Föltettem õket az ágyra és neki háttal, én is leültem. Fölkattintottam a zárat a bõröndön és a táskát is kicipzáraztam.
- Ez a másik hobbim. – vettem a két kezembe a fegyvereket. – Lövész vagyok.

A tetõn mindenféle gondolat vett körbe. Ma nem ettem, de éhesnek sem éreztem magam, hiába, én szeretem tömni a hasam. Néha. Most csak lógattam a lábamat egész addig, amíg meg nem untam és hanyatt feküdtem a tetõn. Sokkal csábítóbb volt a tetõn tölteni a szabadidõmet, mintsem a szobában. Levettem a maszkomat és a zsebembe gyûrtem. Így is hörgõ hangot adott ki mindenegyes levegõvételem; nem elehetett vele mit kezdeni, mert esõ lesz. Vagy inkább megváltozik az idõjárás, mert a páratartalom szokatlansága miatt ad ki furcsa hangokat a bensõm. Ezen még a fehér anyag sem segített, ami mindent megszûrt. Még egy nyomós ok volt arra, hogy idekint maradjak. Holnap már lehet, nem tehetném meg ugyanezt. Az ujjammal szórakozottan kötögettem össze a csillagokat, és odaképzeltem a nem létezõ, csillámló ezüstfonalat. Sokáig elvoltam így, de elkezdett zsibbadni a kezem, ezért valami energiatakarékosabb szórakozásformát kerestem. Most csak bámultam kifelé a fejembõl. Vajon a felettesem mire tartja ezt a nagy kastélyt, ha úgymond egyedül él itt? Éreztem mások jelenlétét, halk moraját a beszédüknek, kacagásaiknak. Na meg a múltkor a lányok az ablak mögül… Nem értettem a helynek a lényegét, de úgy döntöttem rá se kérdezek. Elvégre nem szándékom és érdekem itt maradni.

***

A gondolkodásnak pihenés, majd pedig alvás lett a vége. Halkan szuszogva terültem ki a tetõn. Éreztem, ahogy álomba szenderülök, de nem aggódtam emiatt. Aludtam már sokszor tetõn és az ember amúgy sem forgolódik nagyon, ha a hely nem adott hozzá. Sosem féltem attól, hogy leesek, de ha még is, akkor meg már nincs mitõl félni tovább. Ilyenkor nem szokott semmi fölébreszteni, fõleg egy ilyen fárasztó nap után, ahol az éjszaka is belenyúlt az eseményekbe. Az a kis „pihenõ” egyáltalán nem tántorított el attól, hogy most itt órákat töltsek el csukott szemmel. Majd az ébredéssel lesznek gondok késõbb, és azt sem tudtam, hogy az idegen tetõtõl fog-e fájni a hátam, hiszen nincs hozzászokva. A miénk nem teljesen ilyen alakú volt, és a cserepek is jobban egymásra feküdtek. Ettõl függetlenül tökéletes hely volt a sziesztára. Élveztem a kómás állapotomban, hogy a szellõ összeborzolja a hajam, és a kósza tincsek mellettem tekergõznek. Erre emlékszek utoljára, aztán menthetetlenül bealudtam.

***

Hajnalban ébredtem, az ég rózsaszínû volt. A felhõk már gyülekeztek, megerõsítve a rossz elõérzetemet. Tehát a baseball egyedüli gyakorlása ma biztosan elmarad. Mindemellett az iskolában volt a felszerelésem, gondosan elzárva a klubszobánk egyik szekrényében. Már kezdett hiányozni az ütõm a piros csíkjaival és a jellegzetesen bõr illatú kesztyû… Érdekes kora reggeli gondolatok. Föltápászkodtam és nyújtózkodtam párat. A hátam nem fájt, de megkönnyebbülten roppant néhányat, amikor elõrehajoltam. Lassan kúsztam négykézláb a tetõ végére még mindig kómás fejjel. Láttam magam elõtt húzódni a villanyvezetékeket, amik elég vastagnak tûntek ahhoz, hogy el is bírjanak. A városban is ilyenek vannak, azokon többet ugráltam, mint bárhol máshol. Ruganyos léptekkel szökkentem át a fekete huzalok egyikére. Ásítottam egyet, majd nemes egyszerûséggel leugrottam onnan. Négykézláb érkeztem a földre és úgy másfél emeletnyit „repültem” amikor sikerrel elrugaszkodtam. Jó helyre rakták a vezetékeket, a tetõ és a föld között majdnem egyenlõ távolságot teremtett. És annyira nem is hajlott meg alattam.

***

Leporoltam a kezeimet, amik a murvára érve összeszedték a kis fûszálakat és szép kavicsos mintát is szereztek. Nem fájt, de azért dörzsölgettem õket egy kicsit, hátha elmúlnak majd. A bejárat felé lépkedtem, ami nem volt bezárva. Furcsálltam ezt a nagyfokú magabiztosságot, de azért beléptem. Óvatosan, alig résnyire nyitottam az ajtót, és az illatokból, hangokból ítélve a közelben nem járt senki errefelé. Kicsit nagyobb helyet nyitottam magamnak és átsurrantam az árnyékba. Az ajtó halkan kattant, amikor becsukódott. Akkor indult el a mozgolódás, mert valaki valamit elejtett. A csörömpölésbõl legalább is erre tudtam asszociálni. Az idõsödõ asszony robogott el mellettem, és a felettes nevét hajtogatta kétségbeesetten, egyre hangosabban. Úgy tûnt a reggeli veszett kárba. Ezután láttam csak meg az oszlop takarása mögül, hogy õ is itt van. A hölgy azt hiszem tudta, hol keresse, mert azonnal odalépett fölébreszteni. Félszegen léptem elõ, ugyanis a kíváncsiság nagy úr; mit is kereshetett itt kint egész éjjel? Maga akar rajta ütni a betolakodókon? Már ha beszélhetünk egyáltalán ilyenrõl. Lassan lépkedtem a hölgy felé. Úgy volt, megtudom hol van a szállása és ma munkába is állok. Mindez elmaradt, kicsit tanácstalan voltam. Észrevett, de egyelõre azzal volt elfoglalva, hogy a lordot sikerüljön fölráznia mély álmából.

***

A kettesben történõ beszélgetésükkor arrébb vonultam, nem éreztem magam odavalónak. Bár lehet ott kellett volna toporognom, hogy megtudjam, miben segíthetek. Ehelyett már magamban elhatároztam valamit a lépcsõ alján. Amint az asszonnyal helyet cseréltünk a karosszék mellett, sóhajtottam. Megálltam és a cipõm orrát figyeltem. Furcsa lett volna, ha most kezdek el beöltözni, maszk kapucni meg ilyenek. Azt sem tudom mi maradt már a tegnapi hajfonatból, a félig álomképemet tudomásul véve. Rémesen festhettem, de õ sem nézett ki sokkal pihentebbnek.
- Beszélhetnék önnel? – a hangom rekedt volt, ma még meg sem szólaltam.

Nem álmodtam semmit, annak ellenére, hogy nem egy-két órára dõltem le. Kipihentnek sem éreztem magam. Mosott rongy? Talán ez a legmegfelelõbb a közérzetem leírására.
Kopogás ébresztett föl, amitõl mérges lettem. Akkor akartam fölkelni, amikor én jónak láttam. Még is mi értelme lett volna? Már amúgy is késõre jár, egyszerûbb ha végigalszom a holnapig tartó idõszakot. Dühösen rugdostam le magamról a takarókat, amiket már inkább fojtogatónak éreztem mintsem melengetõnek. Az ágy végébe gyûrtem õket és így, maszk nélkül és kócosan nyitottam ajtót.

***

Fáradtan dõltem az ajtófélfának, amikor a kinyitott résen keresztül megláttam a túlbuzgó asszonyt. A szemeimet dörzsölgettem, hiszen még csak most ébredtem, már is traktálják szegény fejem. Azt se tudtam mihez kezdjek. A csomagok, benne a fegyverek; még mindig ez járt a gondolataim között. Már eldöntöttem, hogy megmutatom õket, de még a terv nem fogalmazódott meg bennem.
- Elnézést. Tessék? – ráztam értetlenül a fejem, amikor a házvezetõnõ elhallgatott és kérdõn meredt rám, nagy szemekkel.
- Mennie kell, siessen. – sürgetett, a kezeivel hessegetõ mozdulatot utánozva. Befordultam a szobába és magamra csuktam az ajtót. Tudtam, meg fog várni odakint, éppen ezért nem mulasztottam idõt arra, hogy megtudjam a részleteket amik fölött elsiklottam.
Halkan kattintottam föl a bõröndöm tetejét, mintha bárki is beleshetne hozzám. Kivettem egy újabb kapucnis fölsõt, ezúttal ez egy póló volt, nem pulóver. A rövidnadrág és a sportcipõ is maradt, szóval a kinézetem nem sokat változott az átöltözés során. A hajamat befontam, mert kezdett melegem lenni alatta, ahogy a nyakamat és az arcomat keretezve a vállaimra omlik. A csinos kis fonta, most a hátam közepén húzódott. A fehér maszkot sem hagytam ott az éjjeliszekrényen, mert nem tudtam mi lett azzal a sok füsttel amit a kocsi korábban kibocsájtott. Amikor Zack még itt volt, a nyitott ablakok beengedték az égett bûzt. Most, hogy be voltak zárva ötletem sem volt, milyen helyzet uralkodik odakint.

***

Mindenhez lusta és kimerült voltam, ezért a sportcipõm gumitalpa még a szõnyegen is trappoló hangot hallatott. Erõtlenül követtem a hölgyet, aki még mindig valami lényegtelen témát vesézett. Megelégedett azzal, hogy néha ránézek, vagy egyetértõen bólintok. Hol a ruhák színeirõl, hol pedig a fõzésrõl fecsegett. Nem tudom kik és hányan vannak rajtam kívül ezen a helyen, de kifejezetten úgy tûnt, az asszonynak nincs megfelelõ társasága.
- A társalgó itt lesz, kisasszony. – intett egy nyitott ajtó felé. Korábban is voltam az egyik helyiségben, amiknek a neve nem hasonlított, de a funkciója annál inkább.
A küszöbig sétáltam, amikor biccentettem a hölgynek. Megálltam és aprót szippantottam a levegõbe. Hát persze, hogy hozzá hoztak ismét. Nem volt szándékomban belépni addig, amíg ki nem terveltem, mit kezdtek a fegyverekkel, vagy egyáltalán az itt tartózkodásommal. A helyzet kiérdemelné az ellenszegülést, belevonva Zack hülyeségét. Egy finom lökést éreztem a hátamon, ezért kénytelen voltam betenni a lábam, és akkor már nincs megállás. a büszkeségem megtartottam annak ellenére, hogy nem saját akaratomból indultam meg, úgy sétáltam mintha mi sem történt volna.
Nem tetszett a mosoly az arcán. Azt jelentette, valami olyat szeretne tudni, amihez kedves fölvezetés kell. Elõre kombinálni kezdtem, vajon mit akar megtudni ismét, persze a kocsija esetén kívül. Kicsit se volt kedvem errõl beszélni, de ha a szükség ezt kívánja…
Leültem, de nem vetettem keresztbe a lábam, ahogy szoktam. Bármikor készen állok a futára, ha az egyik kérdés annyira nem tetszene. Talán egy kicsit túlzás… de így éreztem helyénvalónak. Amikor becsukta az ajtót, gyanakodva néztem rá. Egész végig nyitva állt, ennyire azért csak nem várt rám. Na, a személyzetrõl szóló részt talán még meg is értem. Hála az égnek, az ablak még mindig ott volt.
A vacsora illatát éreztem, de az étel felé egyszer sem pillantottam. Szorultnak és fenyegetõnek éreztem a helyzetet. A torkom nem volt hajlandó mûködni a beszédhez, nemhogy az evéshez. Szótlanul hallgattam, ahogy a maga módján értelmezi a dolgot, majd a süti gondolatára kicsit fölvidultam.
A kérdésére elég összetett válaszon gondolkodtam. Természetesen nem árulok el neki mindent, hiszen a banda az én, vagyis a mi titkunk. Soha nem adnám ki õket. Közvetlenül, persze. Szóra nyitottam a számat, amikor megérkezett a süti. Örömmel vettem le egyet a tálcáról és lassan ízlelgetve ettem meg. Húztam az idõt, hogy gondolkodhassak. Éreztem, hogy engem figyel, bár én még egyszer sem néztem rá. Miért csinálja ezt folyton? Nem igazán beszélek az emberekkel, de akkor is inkább másfelé terelem a tekintetem.
Mély levegõt vettem és leporoltam a kezeimet, amikor végeztem a kerek alakú süteménnyel.
- Ismerem azokat, akik fölgyújtottak az autóját. – kezdtem lassan és halkan, majd egyre gyorsabban beszéltem, de a hangom nem halt el. Talán a lényeget fölfogja, és remélem nem talál benne kivetni valót. – Eddig sosem láttam még ilyen viselkedést a csoporttól. Igaza volt, fiatalokból állnak, de nem feltétlen bûnözõk. A gyújtogatás oka valószínûleg a megtorlás. – mondtam és a továbbiakban ezt nem szerettem volna kifejteni. – Hogy lesz-e még támadás? Errõl sajnos én sem tudok, de ennél nagyobb tettlegességre nem kell számítani. – pláne, ha Zack visszahúzná a seggét a helyére.
Bizonytalanul néztem rá, amikor köszönetet mondott, majd fölállt és úgy tûnt be akarta pótoltatni az elmaradt szobanézést. Nem volt kedvem válogatni, mert így a csomagjaimat is mozgatni kell. Idõm és energiám se volt arra, hogy most ezen filózzak.

***

Egy szó nélkül követtem és kerekre nyílt szemekkel pillantottam be néhány szobára. Hát, tudja, hogyan kell élni. Találomra kiválasztok egy csinos kis szobát. Ennek a színe hasonlított a sajátomra, valami zöld féle volt. Talán kicsit otthonosabban érezhetem magam ezen az idegen helyen. Idõm se lesz megszokni itt, ezért másban már nem gondolkodtam.
Megráztam a fejem, amikor a csomagjaimról volt szó. Nem, nem, nem és nem. Ismételgettem magamban, illetve hangosan is néha-néha. Elég határozottan szólt a hangom, amit a maszkom sem rejtett véka alá.
Határozatlanul pillantok rá, amikor a rejtegetésrõl kezd beszélni. Errõl még nem tervezgettem, ezért bizonytalanul léptem hátra, mintha csak a szavaival is bántani tudna. Csupán azt nem tudja, hogy az én visszaütõ képességem sem egyenlõ a nullával. Furcsálltam, amikor dobta a témát. Bosszantott, hogy nem tudok rajta kiigazodni, úgy ingadozik, mint aki ideges. Kezdett dühíteni. Chh… Keresztbe fontam a karjaimat és így hallgattam a továbbiakban.
Bólogatva hallgattam az elkövetkezendõ feladatkörömet. Nem tûnt túl bonyolultnak, egyértelmûen kastély körüli munkára számíthatok. Akármennyire is el akarok innen tûnni…
- Magántanár? – suttogtam erõtlenül. Sehol senki, egy idegen szobában idegen bútorok mellett kell egy idegen embertõl hallgatnom különféle témákat. Képes leszek így elviselni bármit is, ha nem engednek el sehová?
A baseball egyedüli ûzése még kiábrándítóan és elszomorítóan hangzott. Mindig is így képzeltem el, egymagam állhatok ki bárki ellen a saját érdekemben. De ha nincs kivel összedolgozni, ez a sportág értelmetlenné válik. A kastély lakói nem éppen sportemberek látványát keltették, tehát magamra maradtam ilyen téren.
A ruhaváltás már csak a krémje volt az egész katyvasznak. Megszabják, hogyan nézzek ki és mit csináljak, illetve még az iskolába is belenyúlnak. Kezdtem úgy érezni magam, mintha elvágták volna számomra az élet összes lehetõségét.
Sarkon fordultam és elindultam abba az irányba, ahonnan érkeztünk. Gond nélkül visszatalálok ide, most azonban nem azon járt az eszem. A szobába visszatérve a táskákat és a bõröndöt az ágy alá löktem, nem túl feltûnõen nem túl gyanúsan. Kilöktem az egyik ablakot, ami megadóan nyikorgó hangot hallatott, amikor nekicsapódott szomszédos társának. Átléptem a keretet és a párkányra álltam. A díszoszlopok már korábban megragadták a tekintetem és most felkapaszkodtam rajtuk. Játszi könnyedséggel szeltem a magasságot és az emeleteket. Hamar a tetõre értem. A gerincen sétáltam lábujjhegyen, néha megfordulva. Végül leültem a ház elején lévõ tetõ végére. A holdat és a csillagokat figyeltem. Otthonról is ilyen kilátást biztosítottak. Nem változtak õk, csak az én helyzetem.