|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Corn | 2015. 06. 16. 19:11:25 | #33024 |
 Karakter: Milla Harley
Megjegyzés: Francis részére
Lassan sétáltam a felettesem mellett és vártam már, hogy elmondja miért is vérzett ismét az orra. Azt már tudom, ilyen akkor történik, ha mérges, ideges lesz, nem vártam valami vidám történetet. Figyelmesen hallgattam amikor mesélni kezdett, megpróbáltam mérlegelni mennyire lehet veszélyes az amit a szőke lány mondott és mennyire lehet kitaláció. Nanci mindig is ilyen természetű volt, szeretett ráijeszteni másokra, ha már a termete miatt másképp nem ment. A bandám miatt nem aggódtam. Nem a hatalom volt a fő célunk, de tudtam, ha Zack nincs ott, akkor annyira nincsenek egy helyen, aki nem ismeri a tagokat nem mondja meg hol is van az a bizonyos csődület.
Amikor egy időre elhallgatott rápillantottam. Most ideges, vagy a rosszabb rész következik? Persze, ki nem ijedne be ha fenyegetik. De mindent elhitt egy taknyos kölyöknek úgy, hogy egyedül volt. Én annyira nem rezeltem be e helyzettől, ennek ellenére komolyan vettem. A mai világban már ki tudja, hány évesen állnak valódi bűnözőknek az „alvilágban”. Csöndesen hallgattam ahogy egyre gyorsabban beszél. Kezdte fölhúzni magát, jól tette, hogy leült. Várakozva pillantottam rá, elvégre nem siettünk sehova. Örülök neki, hogy nem az én otthonomba törtek be, lehet pocsékul érezném magam. Legalább ennyire. Mogorva képet vágok amikor a kis szünetben gondolkodni kezdek. A valóságalapot nem nehéz elképzelni. A bandák közötti emberforgalom korántsem volt ritka. Mi van, ha igazat mond? Leginkább semmi. Meg kell védeni azt, ami a mi tulajdonunkat képezi. A rendőrséget pedig fölösleges lenne bevonni, elvégre ezek a kölykök (akárcsak én) nem képzéseken vettek részt, hanem magukat edzették szorgalomból, tapasztalataik kárán és jussán tanulták meg, hogyan kell űzni ezt a „szakmát”.
Ajánlatott tett, egy olyat, amit nekem is meg kell még fontolnom. Nem arról volt szó, hogy elijeszt pár ellenfél, hanem a felelősség volt túl nagy, ami hirtelen a nyakamba készült szállni. Nem nyitottam válaszra a számat, úgy tűnt ő sem ezt tervezte. Igaz nem látszott a maszkom miatt, de a számat rágtam, annyira belemerültem a döntésembe. Szerencsére este van a határidőm, így képes leszek nyugodt fejjel átgondolni mihez is kezdjek most. Korábban nem csináltam ilyet, mindig csak magamra és a bandámra kellett vigyáznom. Ők pedig mindig résen voltak, nem pedig pihenni vagy éppen reggelizni próbáltak amikor csőszködni kellett fölöttük. Ha viszont történne valami… Nekem végem, ez egyértelmű. Mármint komolyan, hiszen ellenséges vezéregyénségem miatt először a banda verne félholtra, vagy rosszabb, de a rendőrségnek is én lennék az elsőszámú gyanúsítottja. Sok volt benne a rizikó.
Vidék? Na itt szakadt meg a gondolatmentem. Alapból el vagyok hurcolva otthonról egy idegen és a lelkemtől távol eső helyre, de a város maradt, ha a környék nem is. Kicsit sem az a városi típus vagyok, ennek ellenére messzire nem akartam tenni a lábam. Itt van a bandám, a tagokról gondoskodnom kell, elvégre Zack és Ash sem elérhető mostanában. A családom is a városban élt, ha az ellenséges csapatok zsarolni akarnának, a barátaim után a szüleimmel folytatnák. Hiába, a felettesem magára vette a fenyegetést egyértelmű. De nem hagyhattam figyelmen kívül, hogy én is itt vagyok, egy ellenséges vezető. Én mint valakiknek az irányítója, de legfőképp ellenséges.
Ha el is fogadom az ajánlatát, az már biztos, hogy a többiek nem fognak segíteni. Bárki más, aki akadályoztatni fogja a tervük haladását, a bűnrészesünk lesz, tiltólistára kerül. Nem kizárt, hogy ismerem az ellenséges bandát. Elvégre erre a nagyvárosra négy is jutott. Ezek közül a miénk volt a második legkisebb. Tehát egy kilőve. Ha lázadnak is, a létszámuk nem elég…
Könnyebb témákkal folytatódott a hátralevő utunk. Volt még idő kilencig, ezért könnyű csevejjel töltöttük ki az időt. Visszatért a visszafogott csendes énem, csak annyit válaszoltam ami mindenképp meg kellett, hogy osszak vele. Nem mintha ellenemre lett volna a beszélgetés, csak úgy összejöttek a dolgok mostanában. Én irányítottam az életemet, nem jelentett nehézséget a helyzet megoldása, egyszerűen gondolkodási időre volt szükségem. Kellemes beszélgetésünk véget ért, amikor a forgalmasabb helyeken sétáltunk át. Talán most is aggasztja, hogy rá talál valaki? Mindenesetre kihasználtam a csöndet.
Elmélkedésemből az előttem kinyíló kocsi ajtaja zökkentett ki. Talán be kéne szállni. Annyira magamba fordulva gondolkodtam, hogy föl sem tűnt, idő közben ideértünk. Reméltem ő nem beszélt hozzám, mert biztosan nem válaszoltam rá.
***
Vacsora után mindenki az előcsarnokba lett hívva. Sejtettem mi fog történni. Az emeleti korlátnak támaszkodtam, nem szerettem volna lemenni a többiek közé. Még mindig annyira kívülállónak éreztem magam, hogy a kedvem is elment, amikor a tömegre néztem. Kedves emberek voltak, de valahogy én nem illettem oda. Elvoltam odafönt egyedül, senki sem figyelt föl a jelenlétemre. Sokkal jobban lekötötte őket a bejelentés.
Amikor elkezdődött a nagy ricsaj, hátrébb lépkedtem. Mintha errefelé támadt volna mindenki Ijesztő volt ez az össznépi megmozdulás, inkább leültem törökülésbe az egyik sarokba, vártam mi lesz a vége a dolognak. Kezdett kíváncsivá tenni a felettesem szónoklata. Persze, az alkalmazottai egyre bőszebben tiltakoztak. Talán megértettem a helyzetüket, még sem éreztem velük együtt.
Eddig nem részletezte, hogy csak őt kell védenem. Ez nem volt ilyen egyszerű. Aki a kastélyban marad, potenciális célpont lehet. Egy esetleges balesettel bárhonnan el lehet csalogatni a lordot, pláne ha hétköznapi. Vizes padló és az elcsúszott szobalány története. Tenni kell vele valamit, egyértelmű. Elindult aztán az első oszlop mögül a golyó, bumm. Vagy önkényesen védeni kezdenék Mr. Vianneyt és a gond további részeit már le sem kell határolni. Mihez kezdenek az idősebb és tapasztalatlan emberek? Semmihez. Mint bárányok a farkasok mellett. Ki fogják használni a helyzetet, ha nem elég bátrak. Ha viszont igen, akkor senki másnak nem kell aggóni, csak a birtok urának.
***
Egy ideje otthagytam már a vitát. A szobámba mentem, elvégre ma szabadnapom volt. Lezuhanyoztam és átöltöztem az alvós öltözetembe, mert a nap hátralevő részét pihenéssel és gondolkodással akartam tölteni. Zack és Ash ismét nem válaszolt a hívásaimra. A segítségük jól jött volna, de ha nem, hát nem. Csalódottan fordultam a fal és az ablak felé. magamhoz szorítottam az összegyűrt takarót és a maszkom szélét csavargattam. Nem vettem le, olyan fura lett itt a levegő… Az arcomat a fölpolcolt párnakupacba temettem és visszaszorítottam azt a sírásnak nevezett dolgot. Nem szoktam, de most kifejezetten elhagyatottnak és üresnek éreztem magam. Minden más lett. A barátaim nem reagálnak a közeledésemre, máshol kell laknom. A hobbijaim teljesen hanyagolásra jutottak és olyat kellett dolgoznom, ami messze állt tőlem.
Most persze a védelmis dolog, most jó lehetőség volt, de… Túl sok kockázattal járt. Nem voltam egyedül, ennek ellenére nem tudtam mire számítsak. Idegesen ütöttem a kezem a matracra és a hajamat kezdtem piszkálni. Döntést hozni ilyen hamar? Kész kínzás. Fáradt voltam, az agyam túl gyorsan pörgött és sokáig. Szinte szenvedtem a saját tehetetlenségem miatt. Mi a frászt kéne választanom?
Egy kopogás zökkentett ki.
- Igen? – bizonytalanul szólaltam meg és fölültem az ágyba. Megdörzsöltem az egyik szemem, mert az az oldalam amin feküdtem, totál elzsibbadt. Mr. Vianney nyitott be, sejtettem, hogy ő lesz az, már fáradt voltam hallgatózni előtte. Pontosan tudtam, mi lesz az első kérdése. Hellyel kellett volna kínálnom, de az ágyon kívül nem volt más, amit meg teljesen belaktam, szóval inkább nem próbálkoztam.
- Döntöttem. – kezdtem lassan. A takarót figyeltem, ami egy csomó apró ráncba futott az ölemben. – Itt maradok. – néztem föl végül, hogy mit szól az ajánlathoz.
- Persze haza kell még mennem a többi fegyveremért, mert amik itt vannak, csak nem túl messzi célpontra lőnek biztosan. De otthon van mesterlövész puskám távcsővel meg minden… - gyorsan leállítottam magam, mielőtt áradozni kezdtem volna.
- Szerintem az lenne a legjobb döntést, ha megtanulna lőni legalább annyira, hogy tudja védeni magát. Minél hamarabb. Ha fegyverrel támadnak semmi esélye ellenük. Az őrséget nem gondolom hasztalannak, de ne fűzzön hozzá sok reményt. Egy tucatnyi embert úgy is észrevennének, de egy-két beszivárgó ellen nincs mit tenni, túl nagy a terület és a hely ahova bújhatnak. Az is lehet, hogy belülről támad… Ha érti. Legyen óvatos. – fújtam ki a levegőt amikor befejezetem.
- Nekem ennyi lenne a javaslatom, de szívesen meghallgatnám milyen pontos elképzelései vannak a dologról. Például az étkezéseknél, éjszaka, vagy amikor dolgozik, hogy legyen? Ezek a legsebezhetőbb időszakok. Kivéve ha messziről lőnek, mert akkor az a legoptimálisabb, ha nem mozdul. Szinte bármilyen ablakos helyiségbe belőhetnek akár a birtokhatáron kívülről is. – gyorsan elharaptam a mondandómat, mert nem akartam ráijeszteni. – Elnézést. – tettem gyorsan hozzá.
- Nem kell aggódnia, nem a különleges osztagról van szó, de okosak és nem becsülje le őket. Engem viszont fűt a harci vágy, szóval elbírok velük. Már ha nem lesznek sokan. Még is csak egyedül vagyok. Ezalatt nem azt értem, hogy társat kéret, de meg kell tanulnia minimálisan kiszámítani a lépéseiket. Nehéz lesz ilyen rohamtempóba. Készüljön föl… - vigyor szaladt az arcomra a maszk alatt. Rég volt, hogy valakit ki kellett képeznem, ráadásul gyorsan. Szinte nosztalgikus érzés futott át rajtam.
|
| Francis | 2015. 06. 15. 21:16:44 | #33012 |
 Karakter: Francis Vianney
Megjegyzés: Corn részére
Nem tudom, mennyi ideje állhattam az utcán, amikor megjelent Milla. Nagyot dobban a szívem az arca láttán és megkönnyebbülten mosolyogva átveszem a felém nyújtott zsebkendőt. Észre se vettem, hogy az enyém, időközben csurom véres lett. Ahogy tudom, igyekszem rendbe szedni szánalmas külsőmet.
A lány váratlanul belém bokszol, miközben a felzaklatóm felől érdeklődik. Majdnem a földre esek és döbbenten nézek rá. Mindig bebizonyosodik, hogy erősebb, mint hittem. Közvetlen stílusa megnevettet. Sokkal jobban tetszik, mint kastélybeli viselkedése.
- Nem kell bocsánatot kérned. – mosolygok vissza rá. Rossz kedvem kezd elszállni, ahogy az érdeklődő védencemet figyelem. Izgatottnak látszik, ahogy válaszomat várja.
- Elmondom, Milla. Csak inkább séta közben. Nagyon nyomasztó ez a hely. – fogadom el javaslatát és lassan elindulunk a kihalt utcán. Úgy érzem, most olyanok vagyunk, mint két egyszerű ismerős, akiket nem választ el egymástól társadalmi különbség és egy szigorú büntetés. Elmosolyodok a gondolatra és mesélni kezdek:
- A kávéházban rám talált a tegnap esti betörőnk. Arról beszélt, hogy a bandátok eltűnik a városból, és egy erősebb szervezet lép a helyére. – szünetet kell tartanom, nehogy újra rosszul legyek az idegességtől. Miss Harley komoly arccal néz rám.
- Azt mondta, eljönnek értem… és, hogy a kastély nem biztonságos többé. Betört oda, Milla. Korábban, mint elfogták, észrevétlenül bejutott. Vagy valaki más, de ez már nem számít. – kezdenek összefolyni szavaim. – Ott járt, amíg aludtunk… Bármi megtörténhetett volna. – fejezem be kimerültem és leroskadok egy utcai padra. Milla várakozva áll előttem.
- Nem hiszem, hogy utoléred, régebben beszéltünk már. Jobb is így, nem szerettem volna, hogy utána menj. – közlöm vele és gondterhelten felsóhajtok.
- Viszont mostantól, egy új feladatkörrel szeretnélek megbízni. Talán közelebb is áll hozzád, mint a szobalánykodás. Úgy tudom, értesz a fegyverekhez és már teljesen megbízok benned, ezért örülnék, ha a kastélyban maradtak védője lennél. – hagyok időt átgondolni a szavaimat. Nem is nézek rá, amikor felállok, hogy ne érezze magát sürgetve.
- Kérlek, ma éjjelig döntsd el, hogy vállalod-e. Ha nem szeretnéd, anyámmal és az alkalmazottak nagy részével egy vidéki birtokomra utazol. Ott dolgozol még szolgálóként egy ideig, aztán végleg elválnak útjaink. – új védencem mellém lép és folytatjuk utunkat.
***
Sokkal könnyedebb témákkal töltjük a kilencig hátralevő időt, mielőtt visszatérünk a kávézóhoz. Martin már vár ránk és én örömmel szállok be a kocsiba, Milla után.
Az esti város fényei, megnyugvással töltenek el, ahogy végighajtunk a főúton. El is aludhattam útközben, mert a következő dolog, amire emlékszem az, hogy az őrség átvilágítja a járművet.
- Jó estét, uram. – köszön az egyik fegyveres, amikor felismer. Álmosan biccentek neki, miközben tovább indulunk. Martin leparkol a kastély előtt és rögtön tovább is hajt, miután kiszállunk Harley kisasszonnyal.
Odabent fényáradat fogad minket. A szokásos esti munkálatok folynak, és mindenki vidámnak tűnik.
- Még csak nem is sejtik. – gondolom szomorúan és bármennyire is meghagynám őket illúziójukban, tudom, hogy hamarosan mindenről be kell számolnom.
***
Házam összes lakója az előcsarnokban gyűlt össze. Én hívattam össze őket, a vacsora után. Kíváncsian néznek rám és várják, hogy megszólaljak. Pár lépcsőfokkal magasabban állok fölöttük, Milla a korlátnak támaszkodik.
Bár fölösleges volt, haza érkezésem után, azonnal az emeleti vázához siettem. A virágokat egy kisasztalra borítottam a vízzel együtt. Halk koppanással esett ki valami közülük. Borzadva vettem észre, hogy egy töltény az.
- Fontos dolgot szeretnék megosztani veletek. – kezdem a lényegre térve. – Mint azt, szerintem már sokan tudjátok, tegnap éjjel, valaki betört a birtokra. Nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a dolognak, hisz az őrség sikeresen elfogta a tettest. Ma azonban ez az illető felkeresett… - nyugtalan tekinteteket látok mindenfele. – És közölte, hogy a kastély, többé már nem biztonságos hely. – a csarnokban eluralkodik a kétségbeesés. Anyám elsápadt arccal néz rám egy oszlop mellől.
- Csak engem fenyeget veszély. – szólalok meg újra. – Holnap reggel, néhányatok kivételével a vidéki birtokra utaztok, és ott is maradtok, amíg nem rendeződik a helyzet. – heves ellenkezést váltanak ki szavaim, sok alkalmazottam, egymást túlkiabálva próbál meggyőzni a maradásáról. Jól esik a szeretetük és nehezen is válok meg tőlük, de nem sodorhatom őket veszélybe. Ekkor az egyik legfiatalabb kislány árvám hozzám szalad és szorosan átölel.
- Nem megyek el tőled. – zokogja hozzám bújva. Könnyes arccal emelem a magasba és ringatom egy kicsit a levegőben, mielőtt visszatenném a lépcsőre.
- Köszönöm. – súgom a fülébe és a többiekhez fordulok.
- Sajnálom, hogy egy időre el kell válnom tőletek, de bízom benne, hogy hamarosan ismét találkozunk. – mondok búcsút és Kathy-t kézen fogva visszatérek a szobámba. Nem sokkal később anyám lép be az ajtón. Nem is számítottam másra.
- Nem tudom, mire készülsz, Francis, de nagyon nem tetszik a hősködésed. – szól hozzám zaklatottan.
- Ha van eszed, te is elutazol, olyan messzire, amennyire csak lehet. – szokatlan tőle ez a hangnem, de megértem, hogy aggódik.
- Nem fogok megfutamodni. A végére járok ennek az ügynek. – válaszolom szigorúan.
- Francis, kérlek. Ne tedd ezt velem.
- Sajnálom, anyám, de már döntöttem. Nem kell aggódnod miattam. Remélem, hogy Milla is…
- Akkor én is itt maradok. – jelenti ki, a szavamba vágva. Kedvtelenül felsóhajtok. Fáradt vagyok a vitatkozáshoz.
- Nem tehetlek ki ekkora veszélynek.
- Márpedig ez az én otthonom is, és nem megyek el, ha úgy tetszik. – közli velem Elizabeth és sértődötten becsapja az ajtót, amikor távozik.
A kislány csodálkozva néz rám, nem szokott hozzá, az ilyen szóváltáshoz.
- Semmi baj, Kathy. Kérlek, szólj Hannah-nak és utána nyugodtan mehetsz lefeküdni. – még az ajtóhoz sem ér, amikor kopogtatnak.
- Szabad. – szólok ki meglepődve és az imént említett lány nyit a helyiségbe. Elbizonytalanodik Kathy láttán, de a kis árva, nevetve köszön neki és kiszalad a folyosóra.
- Mr. Vianney… kezdi szobalányom és nem mer felnézni. – Én szolgálom önt a legrégebben a befogadott gyerekek közül. Egy életre lekötelezett, amikor magához vett. Én…
- Velem maradhatsz, Hannah. – vágok a szavába. – Magam szóltam volna neked, nem sokkal később. – a szolgáló megkönnyebbülten rám mosolyog és elpirulva magamra hagy.
Következő utam Martinhoz vezet. A férfi boldogan mond igent kérésemre, hogy maradjon a kastélyban.
Miközben Milla szobája felé tartok, nyugtalanul gondolok a következő napra. Bízom benne, hogy Miss Harley a maradás mellett döntött. Különösen örülök, azoknak, akik velem maradnak majd, de félek, hogy miattam kerülnek veszélybe. Kétségek közt vívódva érkezek meg új védencem ajtaja elé. A legjobbakat remélve felsóhajtok és bekopogok a szobába.
|
| Corn | 2015. 06. 15. 17:58:55 | #33010 |
Karakter: Milla Harley
Megjegyzés: Francis részére
Álmosan figyeltem a jelenetet, amibe egyébként nem volt beleszólásom. Úgy tűnt, az sem volt túl fontos, hogy az előbb mit válaszoltam. A felettesem próbált nyugodtnak tűnni, de én még így is megmondtam, nem az, hiába állt háttal nekem, pontosan láttam. Ezt ki is használta az újonc, akit kicsit sem fogadtam szeretettel. Sosem kedveltem, ha valaki olyan lép be a csoportba, aki ilyen kiszámíthatatlan mint ő. Ez az én repertoárom. Elnyomtam egy ásítást amikor a lord felém fordult. Biccentettem egyet és visszafordulva lassú, komótos léptekkel indultam meg a szálláshelyem felé. Szinte mindenki ébren volt a nagy hír hallatán, én még sem találkoztam az utamon senkivel. Így nyugodtan nyútóztathattam kia a hátamat és az elgémberedett karjaimat. Már megint rájuk feküdtem...
Unottan dobtam vissza magam az ágyba és megpróbáltam visszaaludni. Szinte már fél órája bámultam azt az egy szerencsétlen falat, még mindig azon rágódva, mit keres itt az újonc, akinek a neve akkor sem ugrik be, ha tótágast állok. A tervei valószínűleg a saját fejéből pattantak ki, ilyen mértékűt a csapat nem tolerálna. Már ha megvannak még komolyabb irányítás nélkül. Tényleg aggódtam miattuk.
A tehetetlenségem ismét feldühített. Morcosan forgolódtam az ágyba; a hajam úgy nézhetett ki mint a szénakazal és a takaró is kezdett fojtogatóan rámcsavarodni. Erre csak jó pár perc elteltével jöttem rá. Szinte világos volt mire eligazgattam mindent magam körül. Az agytekevrényeim forgása még korántsem állt le, csak éppen fáradt voltam ahhoz, hogy figyelembe is vegyem őket. lehunytam a szemem, inkább a holnapi terveimre koncentráltam.
***
Egy szobalány sem érkezett ébreszteni másnap, sőt még a telefonomat sem állítottam be, hogy ne aludjam át a kimerültségtől a fél napot. Nyugodtan, kipihenten nyitottam ki résnyire a szemeimet, a nap az arcomba tűzött. Lustán pillantottam a faliórára, és amikor za idő a tudoatomig is eljutott, azt hittem szívrohamot kapok. Az első kint töltendő napom nagy részét alvással töltöttem. A szokásos viseletemet öltöttem magamra. Rövidnadrág és mentazöld kapucnis pulcsi. A maszkomat a nyakamba akasztottam. Sietősen vettem elő a fegyveremet. Óvatosan igazgattam a nadrágom derekába úgy a fekte rövid csövűt, hogy ne látszódjon kívülről semmi. A lőtéren nem fognak kérdezősködni, az biztos. Én mondom meg, hova megyünk, szóval a pláza pont megteszi. Ezután kedztem még csak kibontani a hajamat. Szerencsémre ekkor kukkantott be hozzám egy szobalány (nem öt másodperccel előtte, hála az égnek) és mosolyogva nyugtázta, hogy fölébredtem. De jó nekem.
Tíz percet is igénybe vett, hogy szétbontsam ezt a kóctömeget, ami hajnak merte nevezni magát, és a fejem tetején leledzett. A fésű is kevésnek bizonyult, a nagyját a kezemmel intéztem el. Borzasztóan gubancos tudott lenni, ha egy álmatlan éjszakát előtte forgolódással töltöttem. Végül kiengedve hagytam, hogy szétterüljön rajtam. Láttam, hogy odakint nem a legfényesebb az idő, de legalább nem esik. Éppen ezért úgy döntöttem semmi másra nincs szükségem a szobámból; reggelizni indultam.
***
Szinte futottam az étkezőbe, még kevesebb időt szerettem volna itt tölteni azzal, hogy a fejemet tömöm. Akármennyire is ezt szerettem volna tenni, amikor megláttam a nagy tál palacsintát. Mindenféle volt hozzá,így még választanom is lehetett. Majdnem megakadt a torkomon a falat, amikor megláttam, hogy időközben Mr. Vianney is megérkezett. Bénán mosolyt villantottam felé, elvére ma egy boldog napom volt. Ennek ellenére hamar a kajámnak szenteltem ismét a teljekörű figyelmem. Végig ott ült az asztalnál, mitha most eszelném ki a szökési tervemet egy tál palacsinta mellett. Hmm, igazán a genkszterekre vall. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy engem néz, ami a finom ételnek köszönhetően könnyebb volt mint hittem. Tényleg nem húztam el a reggelit, de ennek eredményeként megfájdult a hasam. Éppen csak levegőt vettem a falatok között, szóval most a kocsiban próbálhatok regenerálódni. Szükségem is volt rá.
***
- A 3. kerületi plázához, ha lehet. - kérem illedelmesen, kicsit vidámabb hangon a ssokásosnál. Ismét mellette ülök egy ülsényire a kocsi hátuljában, pont úgy amikor legutóbb egy rendőrrel kelett találkoznom. Persze én csak a biztonság kedvéért mentem vele, a hideg még ettől függetlenül is futkározott a hátamon. Jobb dolgom nem volt, így megpróbáltam fölmérni a terepet, ugyan is fogalmam sem volt arról, hol is vagyok pontosan. Tudtam, hogy nem a belvárosban, mert is hiányoztak a szűk sikátorok, amikhez annyira hozzászoktam. Sosem jártam még errefelé, ezért hamar föl is hagytam az ötleteléssel. A lényeg, hogy nagy a birtok és sok a fa. Biztosan nem találnék ide vissza egyedül. Elfordítottam az arcomat amikor az őrség mellett haladtunk el. Még mindig dühös voltam, amiért az arcomba világítottak. Elértük az autóutat, a maszkomat is az arcomba kellett húznom. A tüdőm nyomni kezdett, szinte szorított. Kifejezetten elszoktam a városi levegőtől és a kipufogószagtól.
Biccentetem és megpróbáltam az eszembe vésni a kávéház nevét. Alig vártam, hogy kipattanhassak. Intettem egyet, majd amikor a kocsi megindult örömömben a levegőbe bokszoltam.
- Juppí. - vidáman vettem tudomásul, hogy szabadnapom van, ráadásul odakint. Futva kerültem meg a plázát, és az egyik elvezető üveg kapujához léptem, ami paintball-t és lövészpályát ígért. Otthonról néha eljártunk ide a bandával, igazából a pályák bérleti díja tartott minket vissza. Egy kis festékes lövöldözéshez patron mindig akadt, puskáink pedig voltak, így otthon szórakoztunk a közeli elhagyatott parkban. A rossz környék miatt nem járt arra senki, a gondozatlansága pedig még a gyanútlanokat is elhajtotta. Éppen ezért tökéletes volt számunkra.
Idegesen kaptam elő a telefonom, amikor az megzizzent. Előző este megmondtam Zacknek, hogy szabadnapom lesz. A lelkére kötöttem, hogy Ashel együtt jöjjenek el lőni. Aznap választ nem kaptam, ezért most abban reménykedtem, híreket kapok. Idegességem izgalomba, majd csalódásba csapott át. Egyikőjük sem tudott jönni, így szomorúan lebiggyesztett szájjal nyugtáztam, hogy egyedül fogok lőni a feketére festett bábúkra. Egyedül hagytak... Persze, a munka és az iskola nem az ő hibájuk volt. Egyszerűen rosszul jött ki a helyzet, de ez nem akart a fejembe férni. Mérsékelt lelkesedéssel üdvözöltem az ismerős alakokat. Ők is észrevették a fancsali képem. Amennyira ajánlották a társaságukat, annyira fordultam én is magamba. Arra a kettő lököttre vártam, senki másra. Durcázva béreltem magamnak egy síkot az udvaron, és megkértem Masont az egyik ismerős alkalmazottat, hogy állítsa nekem a lehető leghülyébben a bábúkat. Kihívásra vágytam, ami eltereli a figyelmem.
Összpontosítva töltöttem a fegyverem a megvásárolt lövedékekkel. Vigyáztam rájuk, nehogy elguruljanak, csak két töltésre vettem elegendőt. A legnagyobb lelki nyugalommal pásztáztam a terepet amikor a fal fölhúzódott előttem, és az óra kattanása jelezte, hogy számon tartja az időmet és a pontszámomat. Húsz kis emberkét rejtett el nekem az a galád Mason, sokkal többet kellett volna fizetnem ezért. A hálámmal még meg kell kergetnem a lövöldözés után. Szinte sátáni kacajt hallattam, amikor meglett az első baba, majd a második a harmadik és a többi is. A kihagyáshoz képest szinte rekordott döntöttem. Blu néven az első voltam a hely ranglistáján szabadtéri lövészeten. A mostani kihagyásos teljesítményemmel a harmadik helyig csúsztam, így nem regisztráltattam a pontszámot. Milyen arany életem volt, amikor szinte minden nap itt gyakorolhattam...
***
Az üvegfolyosón caplattam végig a plázába. Betértem egy népszerű kévázóba, hogy hideg shaket vegyek magamnak, mert a fejem kellőképpen fölforrt. A második köröm sem lett jobb. Ha tehettem volna, ott maradok késő estig, de a határidő így is feszegetett. Jól elbeszélgettem Masonnel és a többiekkel is, kicsit kárpótólta a hiányérzetemet, úgy éreztem hasznosan töltöttem a kapott időt. Fél kézzel roppantottam össze a műanyag dobozt és hajítottam a kukába. Három decit, alig két perc alatt tüntettem el, mai még magamhoz képest is gyors volt. Valamiért dühös lettem. Magamra és a helyzetre.
Haza akarok menni, otthon akarom tölteni az időmet úgy ahogy szeretném, hasznosabban eltöltve. Vissza szeretnék járni az iskolámba, és legfőképp visszacsatlakozni a bandámhoz. Nem ilyen szolgálósdi életre vártam. Egy nevelőből alig egy hónap alatt kicsaptak volna, és amúgy is kevés figyelmet szenteltek volna nekem. Simán átvészeltem volna... Itt azonban tartanom kellett magam, viselkenem, ami igazán nehezemre esett. Alapvető makacsságom miatt, szinte sértésnek vettem mások utasításait. Nem kell azt a számba rágni, megy magamtól is. Szinte kis ügyefogyottnak éreztem magam, ha a munkáról volt szó...
Azonban még sem tehettem mást. Nem mehettem el, a saját és a szüleim helyzetét is megnehezíthettem volna vele. Kötelességem itt maradni, akár tetszik, akár nem. Ha most megléptem volna, soha többé nem találtak volna meg. Ennek ellenére, haza sem térhettem volna.
Ez hajtott meg abba, hogy a jó irányba menjek, ne pedig az ellenkezőbe. lassú léptekkel sétáltam a megbeszélt találka felé, aminek a pontos helyét előtte megérdeklődtem egy sétálgató asszonytól. Elmagyarázta ugyan, de egszer még így is rossz felé kukkantottam be. Talán még a tudatalattim is a hazafelé utat kereste. Eddig is a maszkom tapadt az arcomba, de most már a hajam is. Dühömben elfelejtettem kifésülni. Már az egész elcseszett világra voltam mérges, amikor megérkeztem.
***
Először majdnem elsétáltam mellette. Nem is odabent ült, hanem a falat támasztotta az egyik félreeső helyen. Az illata volt az, ami megállított. Halkan horkantam egyet, ami az elfojtott nevetés jele volt; megint vérzett az orra. Mindig az a jelenet ugrott föl a fejemben, amikor az animékben a lányoknak a "fangirl" helyzetekben ered el a vére, beterítve mindent. Pontosan ezzel tudtam összepárosítani az irányíthatatlan orrvérzését. Ezt neki nem említettem, beleharaptam a számba, nehogy azt higyje rajta szórakozok, nem pedig a helyzeten. A kezébe nyomtam egy zsebkendőt, mert az övé totál átázott. Igaz, csak papírból volt, nem pedig ki tudja milyen selyemből, de a dolgát elvégezte. A piros lötyi, most sokkal jobban terített be mindent, mint legutóbb. Szerettem volna rá lötyiként gondolni, nem pedig vérként. A világos ruháján, ugyan is kezdett sok lenni.
- Ki volt az, seggbe rúgjam? - bokszoltam a vállába, mert úgy láttam a kedve hasonló az enyémhez. - Komyol megverem. - biccentettem oldalra a fejem. Akkor jutott csak eszembe ki is áll előttem. Elengedtem magam és túl közvetlen voltam. Pedig a mivolta elenére illett a mai világba, a kastélyon kívül egy jól öltözött átlagos ember volt.
- Bocs. - tettem hozzá bűnbűnó mosollyal, és a hajamat kezdtem igazgatni, hogy csináljak valamit.
- Szeretnéd elmondani? - szökkentem át a másik oldalára. A kíváncsiságom elnyomta a lapos kedvem, de éreztem, hogy a magamba zuhanás utolér majd. De nem most, maximum a kastélyban. - Figyelek. - próbáltam nem toporogni. Ha elintézhetnék valakit, az most jól jönne az önbizalmamnak.
|
| Francis | 2015. 06. 14. 23:04:34 | #33005 |
Karakter: Francis Vianney
Megjegyzés: Corn részére
Látom, ahogy Milla elsápad mellettem. A válasza nélkül is biztos lennék az igazságban, de értékelem az őszinteségét. Eltartott egy ideig, mire megszólalt. Gondolom a lány esete járt a fejében. Ahogy megáll, nem sokkal tőle, nem tudom, mire készül. Aztán megosztja vele ellenérzését a betöréssel kapcsolatban. Lehet, hogy csak színjáték, de engem nem érdekel. Fáradt vagyok és szeretném minél hamarabb lezártnak tekinteni az esetet.
Ideges kézmozdulattal jelzem a térdelőnek, hogy álljon fel. Szemtelenül lassan hajtja végre a mozdulatot és közben gonoszul méreget. Bár még fiatal, rossz érzés fog el tőle. Nem sokáig akarom a kastélyban látni.
- Mrs. Clarisse! – szólítom házvezetőnőmet, akiről feltételezem, hogy a közelben tartózkodik. És valóban, kisvártatva meg is áll mellettem.
- Igen, uram?
- Kísérje a „kisasszonyt” egy földszinti szobába és adjon neki száraz ruhákat. Reggel, Martin majd beviszi a városba. – az asszony bizonytalanul tekint rám. Szemében, mintha félelem bujkálna.
- Kérem, menjen vele és egész éjjel a szobában őrizze. – intek az őrnek, mire Mrs. Clarisse felbátorodik és a férfi kíséretében elvezeti a lányt.
Miss Harley kérdőn néz rám. Talán nem érti a viselkedésem, de most nincs kedvem magyarázkodni.
- Köszönöm a segítséged. Jó pihenést! – búcsúzok tőle és tekintetemmel végigkísérem, ahogy felsétál a lépcsőn. Elég szívderítő látvány, könnyed ruháiban. A lakrészem felé tartva, nem rég kimondott szavai jutnak az eszembe:
„fogalmam sincs, mi közünk egymáshoz.” Ha nem is teljesen őszintén gondolta, a bajba került lány komolyan vette. Nyugtalanító volt látni undorba torzuló arcát, ahogy Millára nézett. Talán rosszul döntöttem az itt tartásával.
***
Boldogan dőlök újra az ágyba, de sokáig nem tudok még elaludni. Folyton a fiatal betörőre gondolok és hallgatózok a sötétben. Félve várom, hogy mikor harsannak sikolyok a nyomasztó csendben.
Csak hajnalban sikerül végre megpihennem, amikor már halvány, barátságos fények világítják meg a szobámat.
Amikor pár órával később, lemegyek reggelizni a szőke hajú lányt már elvitték. Felsóhajtva állapítom meg, hogy nem történt baj az éjjel. Az étel nagyon finom a kávé pedig felfrissít. Új szobalányomat, még sehol sem látom. Gondolom, kipiheni magát most, hogy végre nem kell dolgoznia.
Ráérősen lezuhanyozok, majd egy magamra tekert törölközőben átsétálok az egyik öltöző szobába. Sötétkék öltönyt veszek fel, szürke inggel és kilépek a folyosóra. Egy közeli ablakon kinézve, látom, hogy, bár az ég még borús, az eső már elállt. Ideális szabadnapja lesz Millának.
Martinnak még tegnap szóltam, hogy reggelre álljon készen és hallom is, ahogy a kastély előtt leparkol. Nem akarom felzavarni Harley kisasszonyt, így az ébredéséig hátralevő időt a könyvtárban töltöm. Egy szobalányt, pedig megkérek, hogy értesítsen, ha felébred.
Tizenegy is elmúlt már, mikor Hannah visszatér.
- Miss Harley felébredt, uram. – közli illedelmesen.
- Köszönöm, Hannah. – válaszolom boldogan, majd leteszem a könyvet, amit épp olvastam és átsétálok az étkezőbe.
Milla vidáman reggelizik. Mikor észrevesz, rám mosolyog, de azután gyorsan rendezi vonásait. Nem akar kiszámíthatónak látszani. Az asztalnál ülve várom meg, míg végez, utána pedig kisétálunk az épület elé. Előre engedem a lányt, majd én is helyet foglalok mellette, a hátsó ülésen.
- Hova szeretnél menni? – kérdezem tőle és miután izgatottan válaszol, a sofőröm, már tudja is az irányt. Ez az utazás sokkal kellemesebben telik, mint az összes eddigi. Védencem érdeklődve szemléli a tájat és néha lopva felém pillant. Amikor beérünk a városközpontba, alig bírja türtőztetni magát. Keze türelmetlenül dobol a nadrágján.
- Megérkeztünk. – jelenti be a sofőr helyett és már nyitná is az ajtót. Nem tudom megállni mosoly nélkül és csak halkan jegyzem meg:
- Este várlak a Camériste Kávéházban. Itt van a közelben, meg fogod találni. Kilencig ott leszek.
– miután biccent és sietve kiszáll a leparkolt autóból, szomorúan nézek utána. Remélem, hogy nem most láttam utoljára.
Martin továbbhajt a találkozó hely felé, én pedig gondolataimba mélyedek.
- Megérkeztünk, uram. – hallom sofőröm hangját, ami visszaránt a valóságba.
- Köszönöm, Martin. Kérem, kilencre jöjjön értünk. – a férfi bólint, és én kilépek az utcára. Besétálok a kávéházba és leülök egy ablakhoz közeli sarokban. A pincér hamarosan megjelenik és felveszi a rendelésem. Nincs túl nagy forgalom. Miközben már a forró cappuccino-t kortyolgatom, valaki váratlanul megszólít:
- Áh, az irgalmas gróf. – riadtan összerezzenek a hang hallatán. Meg se kell fordulnom, tudom, hogy ki áll mögöttem. Tegnap éjszakai látogatóm egy könnyed mozdulattal helyet foglal velem szemben. Bakancsos lábait felteszi a padjára és gonosz mosollyal méreget.
- Elvitethettelek volna az intézetbe. – vetem oda szárazon.
- Megszöktem volna. – válaszolja tárgyilagosan, azután szemtelenül rendel egy kávét a pincérnőtől, aki azért jött, hogy szóljon: vegye le a lábát az ülésről. Nevetve néz a dühtől remegő alkalmazott után, mielőtt hozzám szól:
- Remélem, van pénze. Mert eléggé le vagyok égve.
- Ne szórakozz velem! – csattanok fel, türelmemet vesztve. – Mégis mit akarsz itt?
– viselkedésem mintha tetszene neki, mert szinte kedvesen elmosolyodik.
- Csak figyelmeztetni jöttem. A kastélyban már nincs biztonságban. – válaszolja színtelen hangon. Más körülmények között, csak nevetnék rajta, de most nyugtalanná tesznek szavai.
- Sikeres volt a tegnapi kísérleted is. – próbálom gúnnyal enyhíteni a hallottakat, de ő csak hideg tekintettel néz rám.
- Ha nem akarom, nem fognak el. Csak látni akartam, mielőtt beszélünk.
- Nehezen hiszem. – jegyzem meg unottan. Aggodalmam kezd elszállni, de ekkor a lány rosszat sejtetve elmosolyodik.
- Azért csak nézze meg az első emeleti vázát. Amelyiken megrepedt a minta. – mondja nevetve és felugrik az asztaltól. Elborzadva meredek rá.
- Az nem lehet… - kezdem szédülve, de nincs erőm felállni.
- Milla kis bandája már nem sokáig marad a városban. Egy új csoport van megalakulóban. Ami sokkal erősebb lesz és a vezetője nem egy unatkozó kamasz. – meséli, egy kis szünetet tartva.
- Vigyázzon, Mr. Vianney. Eljönnek magáért. – hallom visszhangozni szavait, pedig már nincs is az épületben. Hirtelen fázni kezdek az ablak mellett. Erőtlenül ledobok pár érmét az asztalra és elhaladva a lány kávéját hozó, csodálkozó pincér mellett, kilépek az utcára.
Tudom, hogy odabent kellene megvárnom Millát, de képtelen vagyok ott több időt eltölteni. Egy házfalnak dőlve próbálom elállítani az orrvérzést, amitől ezúttal nem ájulok el és hagyom, hogy eláztasson a megeredő eső.
|
| Corn | 2015. 06. 14. 17:06:32 | #33002 |
Karakter: Milla Harley
Megjegyzés: Francis részére
Kissé meglepődtem, amikor magához hívott. Elvégre minden munkát elvégeztem amit csak lehetett, nem tudtam mire számítsak. Bizonytalan léptekkel mentem el a székig. Inkább állva maradtam volna, de amikor intett, helyet foglaltam. Az ölembe ejtett kezeimet figyeltem és kezdtem kíváncsi lenni, mit fog mondani. Halkan elmotyogtam, hogy ez a legkevesebb amit tehetek, akár köszöni akár nem, most ez a dolgom. De legalább értékeli a lelkesnek nem mondható munkámat is. Igazság szerint megpróbáltam jobban végezni a dolgomat, mint alapból tenném, abban a reményben, hogy ez majd a jótetteim listáira íródik és esetleg hamarabb mehetek haza…
Először nem akartam elhinni. Kimenni? Egyedül? Lassan az formálódott meg a fejemben, hogy fölugrok és megölelem. Na jó, ez azért egy elég nagy túlzás lett volna. Megráztam a fejem, mintha így a gondolatot is elrepíthettem volna. Egy halvány mosoly kúszott az ajkamra. Biztos voltam benne hova fogok tartani aznap. Szinte már listát láttam magam előtt, a szavai zökkentettek ki.
- Visszamegyek. – mondtam kicsit bizonytalanul, pedig valóban ezt gondoltam. Azért szerettem fönntartani a titokzatosságot, semmitmondó arckifejezéssel körítve. Holnap majd meglátja, hogyan is döntök a nap végén.
- Köszönöm. – biccentettem és fölpattantam a helyemről, kicsit gyorsabban, mint terveztem.
***
Most nem siettem annyira a szobámba. Az a rövidke pihenőidő is elég volt arra, hogy álmatlanságot okozzon. Meg sem próbáltam az ágyam közelébe lépni, lézengtem egy kicsit a kastélyban. Hol itt sétálgattam, hol ott. Kicsit messzebb mentem, ebben a szárnyban még sosem jártam, nem mintha tiltotta volna valaki. Egy nagy lépcsősor tetején álltam, ami hasonló volt a bejáratnál lévőhöz. Itt is szőnyeg borította a márvány fokokat, de a hátam mögött egy gigászi méretű kép lógott. Az üvegcsillárok most sötéten lógtak, így is kivettem, hogy a bálterem belépőjénél vagyok. A keretezett festményen az elhunyt embert mértem végig. A tekintetet szinte vonzotta, elvégre ő volt a kép középpontjában. Olyan volt, mint a felettesem, csak férfiasabb, markánsabb kiadásban. Meglepetten vettem észre, hogy a szeme hideg kék, kifejezetten nem illett oda. Megborzongtam, amikor szinte összeakadt a tekintetünk. Az asszony még mindig ugyan olyan szép volt, mint a kép festésekor. Azonban a fiuk, játék kardhoz hasonló valamit fogott a kezében és a haja úgy göndörödött, mint az enyém, amikor nincs megszárítva. Az arca sokkal kerekebb volt, a szeme kevésbé zöld. Egészen hétköznapi látványt nyújtott, hétköznapibb ruhákban.
Megfordultam és végignéztem a termen. Itt rendezhetik a bálokat, mint amiket a kosztümös filmekben látni? Érdekes. Nem vennék részt ilyenen, nem tudok táncolni. Most viszont eljátszhattam, hogy igen. Hülyéskedve tipegtem lefelé a lépcsőn és keringtem a hatalmas parketten, mint valami elmefogyatékos, néha nevetve. Megártott a kastélyi légkör…
Visszafelé szedtem a lábam, nehogy valaki észrevegye, hogy elkószáltam. Útba ejtettem a konyhát, ahol sikerült szereznem meleg tejet. Ettől képes vagyok hamarabb elaludni, mázlim volt, hogy találtam ott még embereket.
Amikor végeztem, a szobámba indultam. Egy gyors zuhany után a csíkos pólómba és egy pici rövidnadrágba bújtam. Résnyire nyitottam az ablakot, hogy a levegő bejöjjön, de az eső ne. A fejemre húztam a takarót, hogy a hangok ne zavarjanak, könnyebben aludtam el, mint azt elsőre gondoltam.
***
Egyre hangosodó kopogást hallottam, ami hamar dörömböléssé fajult. Gyanútlanul nyitottam ajtót, és egy ismeretlen alkalmazott egyenesen az arcomba kiabálta, hogy mennem kell. Meg sem várta a reakciómat, megragadta a karomat és rángatni kezdett. Nem hibáztattam érte, mert annyira rémültnek tűnt, hogy még a másik keze is remegett. Meg sem próbálta elrejteni, annyira összpontosított, hogy ne tévedjen el.
A bejárat felé vitt a lépcsőhöz. Amikor a hangokat és az illatokat is megéreztem, mér magamtól mentem. Megdörzsöltem a szemem, hátha jobban felébredek. Halk léptekkel mentem, még sem lopakodtam. A szolgáló a lépcső tetején torpant meg.
- Mi a…? – értetlenül motyogtam magam elé, amikor megláttam ki is térdel a lépcsősor alján. Felém nézett, cinkosul elmosolyodott. A számba haraptam, nehogy viszonozzam. Zakkant…
Amikor meghallottam a kérdést, az ereimben a vér megfagyott és azt hiszem a szívem is kihagyott. Hogyan válaszoljak, hogy az újoncunk ne kerüljön bajba?
Fogalmam sem volt, mitévő legyek. Ha ez volt a vizsgája, egyértelműen elbukott. Ha viszont önszántából jött, meg kell védenem. Kizárt, hogy a banda kísérte volna, sok az újonc, nem pont őt kellett volna, hogy elkapják. Ügyes volt. Lehet, direkt fogatta el magát, ez megmagyarázná azt a mosolyt, ami az arcán ült. Kihívást és magabiztosságot sugallt; ami erőt adott.
- Ismerem. – feleltem röviden. Lejjebb mentem és az utolsó fokon álltam meg. Így is magasabb voltam tála, de fölé akartam tornyosulni. Amolyan irgum-burgum módra gyorsan elmondtam neki, nem kellett volna. Azt hiszem, ha a felettesem félt is, hogy valaki betör ide, jobb ha szárnyának ereszti a lányt. Pontosan tudtam róla mindent, ami elég volt ahhoz a feltevéshez, hogy ha engem akar kijuttatni, még belülről is fölgyújtja a helyet. Van benne kurázsi, az biztos. Lecsukatni nem tudja, ha jól emlékszek 15 éves körül van. Virgonc, de nem rosszindulatú. Tényleg kíváncsi voltam mi forgott a fejébe, amikor ilyen ítéletidőben jött el értem. Elnyomtam egy ásítást, azért voltam csalódott, mert fölkeltettek végre, amikor elaludtam. Az előbbi álmos motyogásomhoz képest, most határozottan szóltam.
- Viszont fogalmam sincs, mi közünk egymáshoz.
|
| Francis | 2015. 06. 14. 16:04:53 | #32999 |
Karakter: Francis Vianney
Megjegyzés: Corn számára
A lány kötelességtudóan válaszolt anyám kérésére. Kezdett bosszantani a rám irányuló, túlzott figyelem. Igaz, hogy még egy kicsit gyengébbnek éreztem magam a szokásosnál, de nem láttam szükségét további ápolásnak.
Az uzsonnát időközben felszolgálják. Milla alig eszik valamit. Úgy tűnik, gondolatban távol jár. Szeretném egyből felszámolni Mary, vagy akár irántam érzett fenntartásait. Szinte biztos vagyok benne, hogy szenved. Szabadsághoz szokott és egészen más körülményekhez, mint amilyeneket én megadhatok neki.
- Hiányzott ez az idő, Francis. – térít magamhoz Elizabeth a merengésemből.
- Én is szeretem. – válaszolom őszintén és új védencemre nézek. Úgy tűnik megjött az étvágya.
- Nem hiszem, hogy a közeljövőben elutaznék. Szeretném kiélvezni az itteni lehetőségeket. – lelkesedik anyám és szeretetteljesen figyel közben. – Végre több időt tölthetünk együtt, Francis. Mit gondolsz? – Ösztönösen bólintok. Felvidít a javaslat, de most nem tudok erre koncentrálni. Nem várhatok tovább tétlenül, lépéseket kell tennem apám ügyében.
- Francis, Francis. Figyelsz te rám egyáltalán?
- Bocsáss meg anyám, csak elgondolkoztam. – Mrs. Vianney mosolyogva folytatja az evést.
Mikor végzünk az első fogással az időjárás borúsabbra fordul. Hangosan dobol az eső, a pavilon tetején, de, mivel a szél nem támadt fel, biztonságban érezhetjük magunkat. Kellemes hangulatban telt el az uzsonna hátralevő része, bár rányomta bélyegét, a sok nyomasztó esemény, amiről később szándékoztam beszélni Mary-vel.
Alkalmazottjaim már esernyőkkel várnak ránk, mikor felállunk az asztaltól. Milla előre siet a viharban. Nagyon lelkiismeretesen végzi munkáját. Rossz érzés fog el, ahogy látom elázni a fiatal lányt. Művészien elrendezett haja csurom vizes lesz. Oldalra pillantva, észreveszem, hogy anyám is őt figyeli.
- Tetszik nekem ez a lány, Francis. – jegyzi meg halkan, hogy az érintett ne hallhassa. – Becsüld meg őt.
- Igyekszem. – válaszolom komoran és közben azon gondolkozom, hogy mivel könnyíthetném meg új védencem életét.
Az ajtóig vezető rövid úton, megbeszélem Elizabeth-tel, hogy legkésőbb holnap a nyomasztóbb dolgokat is tisztázzuk, aztán elválnak útjaink, mikor Milla elnézést kérve belém karol. Jól esik a közelsége. Tisztán érzem, esővel keveredő, édes illatát. Elpirulok, ahogy hideg ruhája, hozzám simul, a vezetésem közben. Végül megérkezünk jelenlegi szobámhoz.
Kedvesen előre enged és előkészíti, új ruháimat. Alig van időm megköszönni figyelmességét, már nincs is a szobában.
Végezve az átöltözéssel az ablakhoz lépek. Elgondolkozva szemlélem, a sötétségbe boruló kinti világot, amikor Milla visszatér. A kávézó asztalra helyez egy jól megpakolt tálcát és sietve részletezi annak tartalmát.
Végig szemmel tartom, miközben beszél hozzám. Hangja túlzottan egyhangú. Elszomorít vele. Végül, tőle nem feltétlenül várt erővel az ágyamba tessékel. Ahogy a pihenésemet javasolja, finom célzással illetve a ház aggodalmasabb lakóit, végre elmosolyodik. Boldogan viszonzom a gesztust és várom, hogy kettesben beszélhessek a lánnyal.
- Igen, Milla. Köszönöm. – válaszolom kérdésére és magamhoz intem, az ágy melletti székhez. Bizonytalanul foglal helyet és látom, hogy kényelmetlenül érzi magát.
- Először is szeretném megköszönni lelkiismeretes munkádat és irántam tanúsított figyelmességed.
Másrészt, holnapra szabadnapot kapsz és beviszlek a városba. Azt csinálhatsz, amihez kedved van és én nem foglak kísérgetni. Egy kávéházban várlak majd, a nap végén. Ha ott leszel, akkor még jobban a bizalmamba fogadlak, de ha nem… Akkor eléggé csalódott leszek. – közlöm vele tervemet.
- Talán meglep a könnyelműségem, de bízom benned. Most pedig mára végeztél. Jó pihenést.
– engedem útjára és amint kilép a szobából, felemelek egy bögrét a tálcáról. Beleszórom az egyik gyógyító port és gyorsan megiszom a teát. Ahogy átjár a forró ital, már érzem is a kábulatot. Utoljára még egy különösen nagy mennydörgésre emlékszem, mielőtt eljön értem az álom.
***
Kábultan riadok fel. A sötétségből látom, hogy még éjszaka van. A kastély nyugtalan kiáltozásoktól hangos. Amennyire tudok, az ajtóhoz sietek és kilépek a folyosóra. Anyámat szerencsére nem látom sehol. Ő jobb alvó, mint én és nem ébredt fel a zajra.
Az előcsarnokban az őrség parancsnoka fogad. Egy fekete ruhás alakot, tart, térdre kényszerítve, miközben öt embere fegyvert szegez rá. Szolgálóim a lépcsők mellé húzódva, figyelik az eseményeket.
- Mi történt itt? – kérdezem, a csillárok erős fényétől hunyorogva.
- Elfogtunk egy behatolót, uram. Az erdőn át próbált bejutni. – Kétkedő arccal veszem szemügyre, a teljesen átázott, szerencsétlen alakot. Nem gondolom, hogy Milla egyik barátja, hisz ideje se lett volna velük érintkezni. Mégis biztosnak kell lennem. Kedvtelenül szólok az egyik szobalánynak, hogy hívja ide a lányt.
- Köszönöm parancsnok, engedje el. – adom ki az utasítást és még hozzáteszem:
- Őt hagyják itt, egy őr elég lesz. – az egyenruhás férfi bólint és egy fegyverese kivételével elhagyják a helyet. Lassan a még mindig térdelő alakhoz lépek. Mélyen arcába húzott kapucnijáról csöpög a víz. Egy hirtelen mozdulattal lerántom róla a ruhadarabot és megdöbbenésemben hátrálok pár lépést. Egy talán még Millánál is fiatalabb lány néz a szemembe. Rövid, szőke haján csillog néhány esőcsepp. Sápadt, sovány arca félelem helyett, elszánt dühöt tükröz.
- Miért akartál betörni hozzám? – kérdezem erőtlenül. Ő azonban csak meredten néz rám. Nyugtalanít az arcán megjelenő, gonosz mosoly.
Halk kérdést hallok a hátam mögül. Megfordulva Millát látom meg a lépcső közepén. Álmosan, kócos hajjal pillant rám.
- Bocsáss meg a késői zavarásért, de szeretném, ha segítenél. – hívom közelebb.
- Felismered ezt a lányt?
|
| Corn | 2015. 06. 14. 12:33:39 | #32988 |
Karakter: Milla Harley
Megjegyzés: Francis részére
Csöndben ültem a helyemen, amíg a kettejük közötti beszélgetés zajlott. Nem pillantottam arra, hiszen az olyan lett volna, mintha hallgatóznék. Természetesen tisztában voltam, hogy éppen mit beszélnek meg, de még is kicsit kényelmetlenül éreztem magam tőle. Tudtam, nem kellene itt lennem, ez nem az én helyem. Reméltem hamar elhagyhatom a helyiséget, hogy kettesben maradjanak.
A földet bámultam és kifejezéstelen arccal vártam, amíg hozzám szóltak. Halkan válaszoltam minden kérdésre, éppen csak annyit, amennyit szükségesnek találtam. Azt hittem rossz volt hallgatni, hogy beszélgetnek, de ez még kellemetlenebb volt. Féltem, valami rosszat mondok és ezzel a saját itt tartózkodásomat nehezítem meg magamnak. Föl sem pillantottam és szinte szobor módra voltam mozdulatlan.
- Igazán nem tesz semmit. – szabadkoztam, amikor a hölgy bocsánatot kért, majd fölálltam és megigazítottam a szoknyám, ami ráncos lett a gyűrögetéstől. Biccentettem amikor kiderült szükség lesz még rám. Illedelmesen elköszöntem a felettesem édesanyjától, majd elhagytam a helyiséget. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, amikor a folyosón tudtam magam. Ilyen illendően és helyénvalón viselkedni nagyon fárasztó dolog. Vagy csak az ébrenlét merített volna ki? Nem tudtam pontosan de az utam egyenesen a szobámhoz vezetett. Annyira sem méltattam saját magam, hogy átöltözzek, ruhástól dőltem be az ágyba, ami egyébként le volt takarva. Keresztben voltam, a lábaim lelógtak, de én azonnal elaludtam. Eddig kicsit sem éreztem, hogy ennyire fáradt lennék.
***
Fogalmam sem volt mennyit aludtam, de egyszer csak fölpattant a szemem, mintha a testem megelégelte volna a semmittevést. Hiányzott a sport és szinte viszketett a ravaszra görbülő ujjam, amikor az ágy alatti fölszerelésemre gondoltam. Nem vehettem elő, sőt még a hab a tortán, hogy Mr. Vianney jelenléte is elengedhetetlen volt. Mintha egyedül bármi rosszat is tudnék tenni. Gardedám kellett mindenhez, ezért még a várost sem látogathattam meg. Kezdtem magam hörcsögnek érezni, mint aki csak akkor mehet ki a kalitkából, ha gömbbe rakják; mindent megnézhet, de nem nyúlhat semmihez, egy könnyed mozdulattal visszahajíthatja bárki a „börtönébe”.
Lustán kászálódtam ki az ágyból és egy gyors zuhany után a hajammal bíbelődtem. Fölkötöttem a rakoncátlanul hullámozni vágyó tincseket, majd kontyba csavartam őket. Ez vette el a legtöbb időmet. Még kész sem voltam, hogy munkába indulhassak, Mrs. Clarisse csicsergő hangja a folyosóról azt ígérte, hozzám tart. Kopogás nélkül nyitott be és vigyori arccal közölte, hogy öt órakor jelenésem van. Nem kaptam semmi egyebet, csak a helyszínt és az időpontot. Ez már önmagában elszomorított; nem tudtam mi vár rám. Fancsali képpel vettem el egy újabb ruhát a karjáról, amit megköszöntem ugyan, de világfájdalommal öltöttem magamra.
***
A fülledt idő mellett, örültem neki, hogy a hajam nem a hátamat, a vállaimat és a nyakamat melegíti. Apró tincsek lógtak a tarkómra, amiket nem sikerült belefognom a hajkölteménybe. A hölggyel egyszerre érkeztünk a megbeszélt találkozó pontra, ismét csöndesen köszöntöttem, majd helyet foglaltam a számomra fönntartott széken. Nem voltam éhes, meredt tekintettel bámultam a fehér porcelántányérba. Próbáltam elszigetelni magam és úgy tenni, mintha ott sem lennék. Bárcsak egyszerűbben ment volna…
- Igenis asszonyom. – biccentettem és tudtam, hogy ezután nekem lesz a feladatom ágyba parancsolni egy ilyen makacs beteget. Azt hiszem, tudok majd mit kezdeni vele.
Kihozták az uzsonnát, ami nagyon jól nézett ki. Ennek ellenére alig csemegéztem belőle valamit, a tenni akarás szele még mindig ott csapongott körülöttem és nem hagyott nyugodni. Lehet futnom kéne, mert fölgyülemlik a raktározott energiám; előbb-utóbb robbanok. Bár inkább előbb, ha a régi életvitelemet nézzük. Minden nap csináltam valamit, ami komoly fizikai feladatok elé állított. Most leginkább lébecolok és segítek a házimunkában.
A felettesem és az édesanyja is lassan csemegéztek, közben vidáman beszélgettek. Szerencsére az aggódó szóváltás hamar véget ért, én is enni kezdtem. Alig vitték el az első tányérokat, az eső már a normál tempóról haragossá vált. Szakadt, de szerencsére a szél nem fújt, így szárazak maradtunk.
Fél óra telt el talán, amikor mindenki befejezte az uzsonnát. Én az ölembe ejtett kézzel vártam, mikor következik el az én feladatom. A szolgálók esernyőket hoztak a két asztaltársamnak, én nagy léptekkel siettem előre, hogy kinyissam előttük az ajtót. Nem zavart különösebben, hogy elázok, reméltem a kölcsönbe kapott ruhának nem lesz semmi baja. A hajam fölszívott pillanatok alatt annyi vizet, hogy húzni kezdte a súlya lefelé. Elcsigázott tekintettel néztem a többiekre, akik lassan közeledtek, nehogy fölcsapódjon rájuk a víz. Pár diszkrét mozdulattal kicsavartam a hajam, majd becsuktam az érkezők után az ajtót.
***
- Elnézést. - mondtam kicsit megilletődve, amikor úgy tűnt az anyja-fia páros befejezte a szóváltást. Mivel a feladatom a beteg ápolása volt, belekaorltam a baljába, ami az oldala mellett lógott és az ideiglenes szobája felé vezettem. Eszemben tartottam minden instrukciót amivel a házvezető asszony aggodalmasan ellátott. Kész kis oktatást kaptam arról, mit és hogyan tegyek. Így a lordot nem éri majd meglepetés és én is tudom pontosan mit tegyek anélkül, hogy túlidegeskedném a dolgot.
- Erre tessék.- nyitottam ki előtte az ajtót, majd szótlanul utána léptem és előkészítettem a következő adag ruháját amit az ágy háttámlájára készítettem.
- Azt hiszem ezzel elboldogul, addig a konyhába megyek. - mondtam, majd az említett helyiségbe siettem ahol az előkészített tálcát nyaláboltam csak föl, siettem is vissza. Bekopogtam, szerencsémre végzett az öltözéssel, mert a tálca nem volt könnyű. Letettem a kávézó asztalra és elmondtam, miért javasolja az idős asszony a következő készítményeket. Gyorsan, monoton hangon soroltam a feladatomat, mintha a leckét mondanám föl. Ő még mindig az ablaknál sétálgatott, megragadtam a karját és amennyire tőlem tellett, óvatosan ágyba juttattam.
- Most pedig pihenjen, hogy mindekinek helyre álljon a lelki nyugalma. - mondtam apró kis mosollyal. Elpakoltam az előző ruhákat, majd felé fordultam.
- Kíván még esetleg valamit?
|
| Francis | 2015. 06. 12. 15:35:36 | #32981 |
Karakter: Francis Vianney
Megjegyzés: Corn számára
A lányt még nem láttam ekkora zavarban. Térdhajlítással köszönti anyámat, mielőtt kezet fogna vele és udvariasan válaszol a kérdésére. Amikor visszaül, még idejében elrendezi szoknyáját. – Úgy látszik, kezdi megszokni. – gondolom mosolyogva és ismét Mary felé fordulok.
- Jól telt az utazásod? Sikerült kipihenni magad? – kérdezem, még a könnyedebb témáknál maradva. Anyám csak legyint és roppant finom mozdulatokkal ebédelni kezd. Még evés közben is megtartja tökéletesen előkelő viselkedését.
- Ne is kérdezd, Francis. Akármerre járok, csak a birtok jár a fejemben. – közli, szünetet tartva és szomorúan rám emeli pillantását.
- Ha tudnád, milyen nehéz itt hagyni téged. De most legalább volt megfelelő társaságod. – kacsint Millára és kérdezgetni kezdi minden féléről. Ha Elizabeth egyszer belelendül, képtelenség megállítani. Bizonytalanul Harley kisasszonyra tekintek, és közben remélem, hogy nem érzi magát túl feszélyezetten. Néha megremegő hangon, illedelmesen válaszol, szinte mozdulatlanul ülve, merev tartással.
Amikor kényesebb témákra kerül a sor, halkan köhintek. A grófné azonnal elhallgat. Kérdőn néz rám, mielőtt megszólalok:
- Miss Harley egész éjjel és délelőtt is talpon volt. Szerintem hagyjuk egy kicsit lazítani.
- Igazad van, Francis. Elnézést, drágám, ha kellemetlen helyzetbe hoztalak. – szabadkozik Mary és folytatja ebédjét. Én Millához fordulok mosolyogva.
- Köszönöm, Milla. Most nyugodtan pihenj le. És ha lesz elég erőm estefelé, a kertben folytatjuk a beszélgetést. – bocsátom el és, mintha hálásnak tűnne. – Majd üzenek érted. – a lány bólint, meghajol anyám felé és elhagyja a helyiséget.
- Kedves teremtés. Mit tett, hogy ide került? – érdeklődik Mrs. Vianney. Felsóhajtva veszem szemügyre az arcát. Még mindig csodaszép, de látom rajta a kimerültség jeleit. Mindketten tudjuk, hogy bárhova „menekül,” apám emléke nem hagyja nyugodni.
- Ezt szeretném, ha majd ő mesélné el. Ha, elérkezettnek látja az idejét. – válaszolom némi hallgatás után. Elizabeth megértően bólint.
- Nem akartam tapintatlan lenni. – szólal meg halkan. Beszélgetünk még egy ideig, miután befejezi az ebédjét, aztán magamra hagy a gondolataimmal. Ő is fáradt a hosszú utazás után.
***
Most van időm elmélkedni, a lassan múló nap eseményein. Jólesett Milla együttérzése, miután a gyerekkoromról meséltem neki. Úgy tűnt, hatással volt rá. Mosolygok, ahogy eszembe jut őszinte véleménye további kezelésemről. Egyre közelebb érzem magamhoz és szeretném, ha ő is hasonlóan tenne.
Már nincs kedvem tovább pihenni és bizonytalanul felkelek az ágyból. Szédülök, ahogy teszek pár lépést. Még nem tért vissza a régi erőm. Lassan az ablakhoz botorkálok és felnézek az égre. A napsugarak fénye csak halványan dereng át a gyülekező felhőkön. Jól sejtettem korábban, megint vihar lesz.
Visszaülök az ágy szélére és megrázom a csengőt. Ezúttal kivételesen nem Mrs. Clarisse nyit be a szobába.
- Miben segíthetek, uram? – kérdezi egyik szobalányom.
- Hozza fel, kérem a sétabotomat.
- Azonnal, uram. – válaszolja alkalmazottam és kisiet a helyiségből.
Miután visszatért már a botra támaszkodva elindulok a legközelebbi fürdőszoba felé. Remélem, hogy nem találkozok össze házvezetőnőmmel. Van egy olyan érzésem, hogy nem támogatná hirtelen talpra állásom.
A fürdőben nehézkesen leveszem a gyengélkedőben viselt ruhát és beleereszkedek a kádba. Lehunyt szemmel élvezem a forró víz érintését. Órákig ásztatom magam, időnként felfrissítve fürdőmet. El is aludhattam egy kicsit, mert, amikor magamhoz térek, ideges kiáltásokat hallok odakintről. A nevem említésére elfog a nyugtalanság. – Ugye nem engem keresnek? – kérdezem magamtól, miközben gyorsan kilépek a kádból. Kapkodva megtörölközöm és a szomszédos öltöző szobában, felveszem egyik öltönyömet.
Sétabotommal a kezemben lépek ki a folyosóra. Balszerencsémre Mrs. Clarisse-szel futok össze. Elhűlve néz rám és levegő után kapkod, mielőtt megszólal:
- Mégis merre járt, uram? – látom, hogy remeg a keze az idegességtől. Próbálok mosolyt erőltetni az arcomra, amikor válaszolok:
- Csak megfürödtem, Mrs. Clarisse. Egyre jobban érzem magam. – hitetlenül szemlél, és szerintem azt mérlegeli, hogy rám zúdítsa-e, minden aggodalmát. Végül lemondóan felsóhajt, és csak ennyit jegyez meg:
- Máskor azért, kérem, szóljon. Nem tudtuk hova tűnhetett.
- Természetesen. Elnézést kérek. – bólintok zavartan és a távolodó asszony után szólok. – Kérem, terítessen meg a kerti pavilonban uzsonnára, három fő részére és szóljon anyámnak és Miss Harley-nak, hogy ötkor ott várom őket.
- Igen, uram. – válaszolja és magamra hagy a folyosón.
***
Úgy döntök, odakint várom meg az étkezést. Kényelmesen elhelyezkedek a hangulatos kis asztalnál és élvezem a közeli virágágyásból áradó, édes illatot. Elmerengve figyelem, ahogy a szolgálók előkészítik az uzsonnát. Minden olyan békés körülöttem. A távolban egy templom órája elüti az ötöt és szemerkélni kezd az eső. Milla és Mary időben érkeznek. Éppen csak nem áztak el.
Új védencem egy kissé még feszültnek látszik, anyám közelségében. Lesütött szemmel a tányérját nézegeti.
- Francis, még mindig nagyon sápadt vagy. – szólal meg Elizabeth aggódó hangon. – Mrs. Clarisse mesélte, hogy a kastélyban bolyongtál. Szépen kérlek, még ne erőltesd meg magad. – Halkan felsóhajtok és kipillantok az esőbe.
- Mrs. Clarisse, már megint túloz. Értékelem a jóindulatát, de csak a fürdőszobába mentem. Nem egy komoly távolság.
- Francis, mint mindig, most se veszed komolyan a betegségedet. Legalább még ma egész nap pihenned kellet volna. – ellenkezik anyám és hallom, hogy kezd kijönni a béketűrésből. Kevés dolog zaklatja fel, de az egészségem pont ilyen. Hálásan nézek rá, miközben igyekszem megnyugtatni:
- Köszönöm az aggodalmad, anya. Amint meguzsonnáztunk visszafekszem aludni. – rám mosolyog és Milla felé biccent.
- Fogja a szaván, Miss Harley.
|
| Corn | 2015. 06. 11. 23:16:39 | #32978 |
Karakter: Milla Harley
Megjegyzés: Francis részére
Figyelmesen a felettesem felé lestem, amikor elkezdte mesélni a történetet. Mivel úgy tűnt épp megnyílik előttem, ránéztem és mindkét szememmel rá figyeltem. Tartottam a szemkontaktust.
- Sajnálom. – motyogom teljesen ledöbbenve. Hát tippelni sem mertem arra, hogy ilyen dolog áll a háttérben. Föl sem vetődött bennem, hogy ő még a szüleivel élhet, sokkal érettebb kinézetű és gondolkodású, mint amilyen valójában lehet. A húszas évei közepére saccoltam volna, de ezek szerint mellé ment a tipp.
És a gyógyintézet… Kezdtem bekattanni a hallottaktól. Történnek szörnyű dolgok, hallok is róluk, áldozattal azonban még sohasem beszéltem szemtől szembe. Zavaromban a kezemet tördeltem. Hülyén hangozna, ha most megköszönném, hogy elmondta nekem mindezt, így csak lehajtottam a fejem és a tekintetem a padlóra siklott.
- Ne hagyja magát. Egyszer már kijött, gyógyult. Tojja le, ha nincs szüksége rá. – fejeztem ki „finoman” magam, de kezdtem úgy érezni, mintha a dolog fölzaklatott volna. Idegen volt számomra az ilyesfajta dolog, meglepődtem magamon is. Nem szoktam kimutatni az érzelmeimet, így gondoltam ő nem fogta fel az egészet, hogyan is érintett. Még csak az hiányozna, ha a nem túl finom véleményemet zúdítanám rá az intézetes dolgokról Ott csak kiakasztani jó az embereket. Éldegélni semmiképp. Ha nem lázadsz, átformálnak; gyógyszerek, amiket te doboz és papír nélkül látsz, ehet akármi… Hiszen elfogadott nyugtatót adni valakinek, főleg ilyen helyen. Senki nem fogja ellenőrizni, okkal történt-e vagy sem, az elméjével beteg embernek amúgy sem hinnének.
Felé pillantottam amikor meghallottam a párnákon való landolását. Igen bátran mozog, de nem szóltam bele, ha így érzi jól magát. Ennyi még belefér.
Bejött egy számomra ismeretlen férfi is az asszonnyal, én a sarokba húzódtam, nem szerettem volna útban lenni. Kis mosolyra húztam a számat amikor kijelentette, hogy nem megy oda vissza, hogy ismét gyógyszerekkel tömjék tele. Az orvos hangja szinte hízelgő és hívogató volt. Borzongott tőle a hátam. Hiába lehetett jó szakember, engem a stílusa akasztott ki egyből. A kérdése inkább enyhe kijelentésnek hangoztt, amit a hangjával ügyesen próbált leplezni.
A lordra pillantottam amikor az orvos elhagyta a szobát, szinte sértetten. A fejemet még mindig nem emeltem föl, de tudtam, hogy észrevette; őt nézem. Elkaptam a tekintetem, mert szobalányok érkeztek, akiknek segítettem lepakolni a házvezetőnővel egyetemben.
Biccentettünk amikor megköszönte a segítségünket. Én távolabb álltam a számomra még idegen személyektől, jobban éreztem magam Mrs. Clarisse közelében. Halkan és nehézkesen sóhajtok amikor meghallottam a nevem. Biztos jó lesz ez így? Én biztosan kényelmetelnül pihennék (már ha pihennék), ha egy újoncra bíznának amíg alszok. Ennek ellenére egy szót sem szóltam, elvégre még itt nem fogom eldönteni mi a amiben segítenék és mi az, amiben nem. Ez szó szerint a "nem" listába tartozott volna. Ideges lettem, topogtam egy helyben. Még több dolog gyülemlett föl amit elszúrhattam volna. Ha pont álmában történik valami és nem látom? Nem vagyok orvos, de akkor is az én lelkemen fog száradni a dolog.
***
Mindenki sürög-forog én pedig azt sem tudtam miről lehet szó. A lányok beszéde suttogássá halkult, amikir elhaladtak mellettem, de arra nem számítottak, hogy így is tökéletesen hallom majd. Csak egyszerűen a fejembe nem akart beférni a dolog. Féltem már most, hogy látnom kell az ismeretlen nőt, aki a felettesem legfőbb felettese. Ijesztően hangzott a fejemben, hát még a valóságban milyen lesz?
Mrs. Clarisse viharzott el mellettem és minden előzetes magyarázat nélkül küldött el Mr.Vianney szobájába. Hogy mit kell vinnem, esetleg kihoznom onnan.... Semmiről nem kaptam egy információs morzsát sem.
Bizonytalanul koppintottam az ajtóra, ha azóta elaludt, nem jó ötlet fölébreszteni. Én biztosan megenném azt aki az ajtóban áll, amikor a betegségem alatt kopácsolással ébresztenek pihentető álmomból. A hangja azonban hamarosan belépésre adott engedélyt, így már a szobában álltam a következő másodpercebn. Az ajtótól nem távolodtam el, onnan figyeltem... Hát nem rá, hanem az ágy egyik díszes oszlopát.
Édesanyja leírása, és a fejemben alkotott kép róla, nem akart összeilleni. Bizonytalanul néztem rá pár másodpercig, majd folyamatosan bólintottam egyet amikor a feladataimat sorolta. Tudtam, hogy zavarban leszek és kínosan viselkedek majd. Remélem nem kell a közelében lennem akkortájt amikor az édesanyja érkezésének örülhet. Ruha? Ismét? Én ennél csinosabbat nem hoztam, főleg nem szoknyát. Nincs velük semmi bajom, de egyszerűen az életstílusom miatt kimaradt a ruhatáramból.
Biccentettem a fancsali kedvem ellenére amikor meghallottam az időpontot. Szóval jelen kell lennem. Sajnos nem tudja mire vállakozik. Nagyon gáz lesz, ha meg sem szólalok?
***
Elbúcsúztam a lordtól és első utam az idős asszonyhoz vezetett. Nem volt nehéz megtalálni, a beszéde vízhangzott az előcsarnokban. Elmondtam mit kaptam utasításként az előbb. Összecsapta a két kezét és kijelentette, hogy a ruhám lesz az első. Juppí.
Nem messze volt egy olyan öltöző helyiség amit korábban már láttam. Itt azonban a vastag faajtós szekrények ruhákat rejtettek, amik kifejezetten lányosak voltak. Igazából, valami hercegnős ruháak képzeltem el odabent, földig érő uszállyal, de szerencsére akadtak köztük csinos darabok és semmi jelmeztárosdi nem volt.
Mrs. Clarisse ragaszkodott a kékhez, mire én csak a vállamat vonogattam. Egy alsószoknyás sötétkék térd fölé érő kis bálozós ruhát adott rám. A hajamat is segített megcsinálni. Próbáltam a fura arckifejezéseket magamba fojtani, amik az öltözés és a fodrászosdi alatt próbáltak meg kitörni. Amikor a tükörbe néztem, egy tizedmásodpercnyire meglepődtem. Túlságosan is szokatlan képet vetített vissza a sík, bútorba illesztett tükör. Szinte túl lányos voltam a stílusomhoz viszonyítva. Elégedettnek tűnt az asszony a munkájával, mintha a lányát készítette volna föl éppen valamire. Kipréseltem magamból egy mosoly félét, ami igaz szerény volt, de őszinte. Ha magamra hagy, lehet lázadok és nem öltözök át. Eléggé megrémített a sok ruha látványa. A sportcipőmet gyorsan topánkára cseréltem a szobába és szinte futva érkeztem meg a gyengélkedő szobához. Mrs. Clarisse után szaladgáltam még pár pillanattal ezelőtt, de ő az izgalomtól ködös szemmel, nem túl finoman küldött el onnan. Mindenki rutinosan mozgott én meg csak kérdezgettem mit tegyek. Kicsit sem lepett meg, hogy láb alatt vagyok, rosszul is éreztem mgam, ezért jól jött, hogy elmehettem.
***
Az ágy melletti székre kellett ülnöm. Összezárt lábakkal és egyenes háttal vártam a vendéget, a fejemet azonban nem fordítottam föl. A cipőm orrát kémleltem. A szoknya szélét húzogattam óvatosan, üléskor még följebb csúszott. Nem lett volna ezzel gond, ha megigazítom magam alatt, mielőtt leülök. Fölemeltem a fejem amikor hirtelen hozzám szólt. Azt hittem nem nekem beszélt, de kifejzetten rám nézett.
- Köszönöm. - mondtam szinte tátogva. A pislogást elhagytam, minek is, nem divat már... Meglepődtem a bókján, de azért valahol jól esett. Legalább nem úgy festek mint egy komplett idióta. Mert annak éreztem magam. Még levegőt sem mertem venni, amikor meghallottam, hogy ideért.
Megdermedtem és leplezett ámulattal figyeltem az igézően szép hölgyet. Rám nézett, de azonnal elkaptam a tekintetem, a fejemet mozgatni viszont nem mertem. Majndem kuncogtam egyet amikor meghallottam az anyja véleményét, ami nem állt messze a valóságtól. Ezzel kapcsolatban is mondani szerettem volna neki valamit, de még ezelőtt is elment a kedvem tőle, talán a ruha fgondolata ijesztette ki a fejemből a modnanivalót.
Amikor végignézett rajtam olyan volt, mintha minimum meztelen lennék. Én is ennyire durván ijesztően nézek az emberekre amikor ezt teszem? Hát a túloldalon jobb állni.
Amikor meghallottam, hogy felőlem érdeklődik, megpróbáltam nem túl hirtelen fölpattanni.
- Üdvözlöm asszonyom. - valami pukedli-félét utánoztam amit utoljára 10 évesen láttam egy Disney mesében. - Köszönöm, jól érzem magam.- biccentettem és miután kezetfogtam vele, visszaültem. Kedvesnek tűnik, de nagyon be vagyok tőle tojva. Úgy éreztem, bizonyítanom kell. Ha ő nem lenne az aki, biztosan nem zavarna a dolog. Valamiért most még is ezt éreztem...
|
| Francis | 2015. 06. 11. 10:41:46 | #32975 |
Karakter: Francis Vianney
Megjegyzés: Corn számára
Milla szerényen hárítja el köszönetemet. Nem hiába bíztam benne, tudtam, hogy jó lelke van.
Lassan körbenézve, az egyik ápoló szobát vélem felismerni a helyiségben. Az ébredés után néhány pillanatig komolyan féltem tőle, hogy visszakerültem az intézetbe. Régen jártam már ott, de nem jó emlékeket hagyott bennem.
Megnyugtat a lány közelsége és Mrs. Clarisse rendezgetése. Túl aggodalmas házvezetőnőm épp utasításokat kezd osztani új védencemnek. Szavai mélyebb hatásának érdekében, a személyes tér átlépésétől sem riad vissza. Nem tetszik, hogy megrázza Millát. Értékelem, és meg is értem, hogy mindezt értem csinálja, de ezt azért soknak tartom. Rá is szólnék, ha több erőm lenne, de egyelőre csak suttogni tudnék. Miután kilépett a szobából, fiatal ápolómat veszem szemügyre.
Idegesnek látszik. A kezei remegnek. Rám sem néz, ahogy kinyitja az ablakot, pedig keresem a tekintetét. Egy pohár vizet tesz az ágy melletti szekrényre. Azután lecseréli a borogatást és finoman megérinti a nyakamat. Megborzongok a kedves érintéstől és szívem hevesebben kezd verni. Remélem, hogy Harley kisasszony ezt nem vette észre.
Az ágyam mellé állva, biztosít további segítségéről. - Milyen kedves ez a lány. – gondolom boldogan és végre találkozik a tekintetünk. A betegségemről kérdez, ahogy az elsősegélyes szekrényt ellenőrzi. Nincs elég erőm rögtön megszólalni, és a választ is át kell gondolnom. Milla, mintha aggodalommal nézne rám ismét.
- Ez egy régi történet, Milla… - kezdem halkan és egy kicsit próbálok igyekezni, mert már hallom Mrs. Clarisse hangját.
- Édesapám tíz éves koromban halt meg. Pont a születésnapomon. A tettest azóta sem sikerült elfogni. Brice kapitány a mai napig nyomoz utána. – mindent bevallok a lánynak. Tettei alapján rászolgált. Érdeklődve figyel, amikor folytatom:
- Annyira megrázott az eset, hogy másfél évet a család elmegyógyintézetében kellett töltenem.
– megremegek az emlék hatására.
- Akkor kezdődött az orrvérzés. A kezelések után sikerült mérsékelni, de teljesen sosem szűnt meg. Ha apám ügyére gondolok hosszabb ideig, vagy valami felzaklat, vérezni kezd az orrom. Sajnos az utóbbi időben, ez ájulásig is fajult. Az orvosom megkért, hogy jelezzük, ha romlik a helyzet. Szerintem vissza akar vinni. - sóhajtom a párnákra esve.
Házvezetőnőm visszatér a szobába és vele van Dr. Ryan is, egykori pszichiáterem. Ideges természetű, szemüveges ember. Ártalmatlannak néz ki, és alapvetően jó szándékú, de elvakultan hisz a gyógyszeres kezelésekben és az intézetbe való elzárásban.
- Mr. Vianney, milyen rég találkoztunk. – szólít meg színtelen hangján. Rosszul vagyok a gondolattól, hogy beszéljek vele, de Milla, aki még mindig mellettem áll, erőt önt belém a jelenlétével.
- Nem megyek vissza, Alexander. – tiltakozom egy kissé feljebb ülve az ágyban. A férfi elnézően figyel engem.
- Mr. Vianney, ha esetleg mégis…
- A döntésem végleges. – vágok a szavába, olyan határozottan, amennyire állapotom engedi. Riadtan néznek rám Mrs. Clarisse-el.
- Uram, kérem… - folytatná a férfi, de kiküldöm a szobából. Nagyon megkönnyebbülök.
- Nem jövök többet, ha csak nem kéri Mr. Vianney. De kezelés nélkül életveszélyesre is fordulhat az állapota. – szól vissza, mielőtt ránk csukná az ajtót. Szavait néma csend fogadja. Kezdem magam kényelmetlenül érezni. Milláék engem figyelnek. Tisztában vagyok a betegségem súlyosságával, de a doktor ezúttal, szerintem túlzott. Ha sikerül nem megerőltetni az idegeimet, minden rendben lesz.
Nincs sok idő tovább elmélkedni, mert hirtelen benyitnak fiatal védenceim. Néhány holmimat hozták a szobába, a gyógyulásom idejére. Hálásan nézek rájuk és látom, hogy örömmel segítenek.
- Mrs. Clarisse. – szólítom meg az idős asszonyt. – Köszönöm a segítséget, de most már nyugodtan hagyjanak magamra. Csak egy kis pihenésre van szükségem. – látom, hogy tiltakozna, de nem hagyok rá lehetőséget.
- Pihenje ki magát Mr. Vianney, de Miss Harley-t akkor is beküldöm pár óránként. – közli velem határozott hangon. Némán bólintok a javaslatra és felsóhajtok, ahogy egyedül maradok. Friss, hűvös levegő áramlik be az ablakon. Az ég már itt-ott kitisztult és halványan süt a nap, de nem hiszem, hogy vége van az esőzésnek.
Kimerülten lehunyom a szemem és lassan álomba merülök.
Nem tudom, meddig aludhattam, mert nagy felfordulásra térek magamhoz. Az egész kastély zeng az izgatott kiáltásoktól. Néhány elkapott szó alapján, tudom, hogy valaki ebédre érkezik hozzánk. Csak nem? – gondolom boldogan és felülök az ágyban. Örömteli érzések élednek a szívemben és gyorsan megrázom az éjjeliszekrényre helyezett kis csengőt. Pár perccel később Mrs. Clarisse nyit be a szobába.
- Mr. Vianney, az édesanyja hazaérkezik. – mondja ki boldogan, amit már eddig is sejtettem. Alig bírok nyugton maradni. Egyből felkelnék fekhelyemről, de házvezetőnőm szelíden visszaparancsol.
- Még pihennie kell, uram. Legyen türelmes és meglátja, hamarosan talpra állhat.
- Küldje be Millát, Mrs. Clarisse, és üzenjen az őrségnek, hogy ne állítsák meg az anyámat.
- Értettem, Mr. Vianney. Azonnal intézkedem. Kíván még valamit? – kérdezi az ajtóból.
- Köszönöm, nem. – biccentek mosolyogva és ismét egyedül maradok.
Édesanyám érkezése nagy lelkesedéssel tölt el. Hetekig volt távol és most végre ismét találkozunk. Nagyon sokat jelent a számomra. Ő maradt az utolsó közeli rokonom, apám halála óta.
Miközben már a boldog viszontlátásról álmodozom, halkan kopogtatnak.
- Szabad. – Milla érkezett meg és bizonytalanul odasétál hozzám. Arra kíváncsi, hogy miért hívattam.
- Mint már bizonyára hallottad, ma hazaér az édesanyám: Mary Elizabeth Vianney. Szeretném, ha jelen lennél a fogadásán, ebben a szobában. – mondom el kívánságomat és a lány megértően bólint. Viszont nem kerüli el figyelmemet, hogy kicsit nyugtalanná vált.
- Nem kell aggódnod, Milla. Anyám, nagyon kedves asszony. Egy percig se érezd magad zavarban mellette. – ápolóm bizonytalanul néz rám.
- Szeretném, ha az alkalomra a legszebb ruhádat vennéd fel. Ha nincs nálad megfelelő, Mrs. Clarisse örömmel segít a kastély szekrényeiből kiválasztani egyet. – a lány arca, mintha megrándulna a gondolatra, mielőtt jóváhagyja a kérésemet.
- Kérlek, szólj Mrs. Clarisse-nek, hogy a szobában terítsenek meg. Most menj el nyugodtan ebédelni és utána szabad vagy, csak arra kérlek, hogy egy előtt pár perccel gyere vissza ide. Miss Harley tudomásul vett mindent és elhagyja a helyiséget.
Szolgálóim, házvezetőnőm vezetésével megérkeznek a gyengélkedőbe. Egy kis asztalt hoznak az ágy mellé és gondosan teríteni kezdenek. Millának kérek egy külön széket, valamivel távolabb az ebédtől.
- Kérem, hozzanak virágokat is. Főleg liliomot. – intézek hozzájuk még egy kérést és elégedetten felsóhajtok.
Egy éjjeliszekrényre tett zsebórán ellenőrzöm az időt. Mindjárt egy óra. A lány abban a percbe nyit be, mikor az előcsarnokban megszólal a csengő. Gyönyörűen néz ki. Haját ünnepélyesen feltűzte, arcán enyhe pír játszik.
Az ágy melletti székhez hívom, és megigézve figyelem, ahogy, ruháját igazgatja zavarában.
- Nagyon szép vagy. – dicsérem meg elpirulva és ő csodálkozva néz rám. Talán a tőlem váratlan bóktól.
Már hallom is anyám csicsergő hangját, ahogy minden elé sietőt vidáman üdvözöl és a hogylétem felől érdeklődik. Néhány másodpercre minden elcsöndesül. Gondolom, akkor tudta meg, hogy elájultam.
Egyre közelebbről hallom cipőinek kopogását és végül, szinte betör a szobába. Egyik szép utazó ruhája van rajta. Szoknyája ringatózik a lendülettől. Mrs. Vianney csak egy rövid pillantást vet Millára és az ágyamhoz sietve átkarolja a nyakamat. Mindig is szerettük kimutatni az érzéseinket. Nagyon jól esik az ölelése. Most is, mint mindig friss virág illata van. Arca a szokásosnál is sápadtabb, amikor elenged, hogy távolról is szemügyre vegyen.
- Borzalmasan nézel ki, drágám. – szólal meg aggodalmas hangon. – Mit csináltak itt veled?
- Egyelőre még nem akarlak a részletekkel terhelni. Ülj csak le, vár az ebéd. – válaszolom könnyednek szánt hangon. Mary nyugtalanul foglal helyet velem szemben. Ezúttal hosszabban veszi szemügyre új szobalányomat.
- És ki ez a bájos teremtés, ha szabad tudnom? – érdeklődik mosolyogva.
- Ő itt Milla, anya. Milla Harley. A távollétedben vettem a kastélyhoz. – anyám szeme csodálkozva tekint ránk.
- Értem. Hát remélem, hogy jól érzi magát nálunk Miss Harley. A nevem Mary Elizabeth Vianney, de nyugodtan szólíts csak Elizabeth-nek. – mutatkozik be a grófné és kezet nyújt Millának.
Szerkesztve Francis által @ 2015. 06. 11. 10:53:10
|
|
