A megbeszélés mondhatni gördülékenyen haladt. Egyedül egy kisebb összetûzés merült fel a felettesem és az édesanyja között. Halkan tûrtem, közben gondolkodtam hátat fordítva nekik. Tûrhetõbb volt így a vita, aminek nem értettem a lényegét. Ami itt volt, már változtathatatlan. Se ki, se be. Folytattuk a térkép átbeszélését, amikor Mr. Vianney hirtelen elhallgatott. Elõször eszembe se jutott mi lehet az, ami elvágta a mondandóját, de végül leesett, hogy a sofõr nincs is itt. Amikor rám nézett, már tudtam, hogy hova fogunk menni. Minden embernek a menedékben a helye, kivéve minket. Rossz érzésem támadt, miközben nagyokat lépve tartottam a tempót. Szó nélkül lépcsõztem. Akkor éreztem meg elõször, amikor a korom sötét elõcsarnokba értünk. Huzat. Valahol ablakot nyitottak, nem messze innen. Mi biztosra mentünk percekkel ezelõtt; mindet bezártuk. Még a lélegzetem is elakadt. Zavartan pillantottam a mellettem lépkedõ ideges lordra és figyelmeztetõen nyújtottam ki elõtte a karomat, hogy lassítson. Amikor úgy tûnt odaértünk, elõvigyázatosságból intettem neki, hogy a falhoz lapulva közelítse meg az ajtót. Idegen illatok és a kinti esõ aromája. Biztosan van bent valaki, akivel nem szeretnénk találkozni. Az érzékeim összezavarodtak. Mintha direkt tettek volna valamit, keresztbe téve a tökéletes szaglásomnak; fogalmam sem volt, hányan vannak bent a sofõrön kívül.
Elõvigyázatosan nyomtam le a kilincset. Még mindig nem vagyunk ott, de érzik a jöttünket. Síri csöndben várják, hogy a szemükbe nézzünk. Beszélni akarnak majd, ebben biztos vagyok. Nem féltem, már most elkezdtem gondolkodni mihez kezdünk. Ha így tervezték, fölkészültek. Esélyünk sem lesz ellenük ketten. Még azt sem tudtam, Mr. Vianney beszámítható lesz-e. Idegesnek és türelmetlennek tûnt, nem csodáltam. Ebben az állapotban veszélyes már csak az ittléte is. Képes lesz olyan ostobaságokat mondani, hogy odaad mindent amit kérnek. Még mit nem. Õ a góré a háznál, ilyen könnyen nem úszhatják meg.
A garázs felé tartottunk. Ott vannak. Egyenlõre csak kettõt érzek, kettõ fontosat. Egyik biztosan a túszt õrzi. Így két sebezhetõ személy is lesz mellettem. Úgy sejtettem mind itt vannak. Túszt ejtettek, jön a várva várt áldozatuk. Már korábban is sejtettem, hogy nem érdekük a többi itt lakó. Éppen ezért jó, ha nincsenek útban, ellenben bajuk lehet.

Határozottan nyitottam be ezúttal. Komor arccal lépkedtem elõre. Odabent félhomály uralkodott, igazán költõi. Most már tudtam, jóval többen vannak. Segáz, ebbõl még kilábalhatunk, tekintve a hely elõnyeit. Sok olyan eszköz volt az autók javításához, amik alkalmasak mások fejének betöréséhez. A sofõr egy székhez volt kötözve, rémületét próbálta elrejteni, de a tekintete továbbra is félelmet sugárzott. Mellette az õr, akit az elõbb megéreztem. Nem is próbálták rejteni, hogy többen vannak itt. Fölemeltem a fegyverem egy másodperc alatt, hátha mindennek a kezdete elõtt kilõhetem azt, akit ezzel a megalázó feladattal tûntettek meg. Õ lesz az elsõ, akivel végeznünk kell. Egy mozgásképtelen védenc a lehetõ legrosszabb.
A nevetésre a hideg is végigfut a gerincemen. Ismerem, de sosem bírtam. Ki gondolta volna, hogy róla van szó. Maga az egyik vezér jött személyesen fölmérni a terepet korábban, és akkor összetehette a kezét örömében, hogy elfogtuk. Ez volt a célja korábban.
- Üdv. – felelem én is legalább olyan gúnyos hangon, mint ahogy õ beszélt hozzánk. Figyelmem nem lankad, mindenem rá összpontosít. Az irányító állt velem szemben, pedig normál esetben a többiek takarásában kellett, hogy álljon. Abba a szép kis alakjába fogom repíteni a második golyót. Még ketten jöttek. Négy? Annyira nem vészes. Ha egyedül lennék még meg is próbálnám. Hogy miért? Mert alapból a fõnök támad utoljára, azt hiszi, a csatlósai majd megvédik. Ez így már három. Szinte semmi, tekintve, hogy én már voltam korábban ebben a helyiségben, õk pedig nem. Tökéletesen láttam, nem zavart a fény hiánya. Régen a tervezgetés közepén jártam, amikor a felettesem hangja szakít félbe.
A hangja remegett, de mindenki elhitte azt, amit mondott. Miért, mondta bárki is, hogy meg kell halnia? A férfiaknak nincs logikája, ez köztudott. De most úgy tûnt, ijedezünk egy tizenéves lánytól. A helyében lehetõségnek sem ajánlottam volna föl, hogy hozzám érjen, nemhogy megöljön… Majd én fogom õt megsebesíteni úgy, hogy legközelebb esélye se legyen ellenem. Elvégre egy félig béna bandakoordinátor nem ér semmit. Biztos nem õ volt a fõ-fõ valaki, de magas poszton állhatott. Mindenki jelentéktelen feketét viselt, arcukat rejtve. Egyértelmûen õ volt a lényeg. Amikor hozzám szólt, olyan undor fogott el, hogy azt hittem menten széttépem. Áruló? Én õt nevezném annak, elvégre elhitette, hogy mellettünk áll. Nem csoda, Zack sosem avatta be igazán. Egy tapasztalt embert könnyebben megérzi ezt… Éppen ezért néztem föl rá annyira. Dühösen morrantam egyet, mert sikeresen elterelte a figyelmem. Szinte csak a rám vonatkozó rész forgott a fejemben. Egy nyomós okom már volt arra, hogy megtépjem kicsit a szõke fürtjeit.

Fölemelte a fegyverét, mire nem is gondolkodtam. Hiába tanítottam annyit a felettesem, meredten bámult a pisztoly csövébe. aki nem szokott hozzá, természetes úton kapott egy kis sokkot a látványtól. Elsõ dolgom volt jó erõsen térden rúgni Mr. Vianneyt, hogy biztosan elõre bukjon. Ekkor dörrent el a fegyver. Csak néhány szõke tincs bánta. A föllibbenõ haja végét kapta el a lövedék, szerencsére. Már két pisztoly volt a kezemben. Kettõvel célozni, mindig is necces volt, de lõttem. Eltaláltam az egyetlen lámpát, ami világított a helyiségben. Hirtelen minden sötétségbe borult, a szõkeség ismét lõtt. De én is, eltaláltam az õr lábát, aki a sofõrt tartotta rettegésben. Mindenki egyszerre fordult a sebesült felé, tudták, hogy ott állok. A fiú mögé ugorva pajzsként használtam föl. A saját csapattársai lõttek rá, amire hamar észbe kaptak, rossz felé lõttek. Egy villám csattant odakint, egy pillanatra minden világos lett. Megláttak, hasra vetettem magam. A lábammal a székbe rúgtam, a sofõr eldõlt oldalra. Gurultam a földön a tárgytól szerzett lendület miatt. Mr. Vianneyhez csapódtam. Gyorsan a szájára tapasztottam a véráztatta kezem. Én is láttam; a szõke egyenesen ránk, igen ránk célzott. Fölemeltem a szabad pisztolyomat és lõttem. Az enyém hamarabb célt ért, mire egy nagy sóhaj szakadt ki belõlem, de nem volt erre idõ. A lány üvöltözött, a vállán találtam el. Most az egyik fegyvert markoló keze bénán lógott az oldala mellett. Tudtam. A másikkal kezdett lõni. A földön tuszkoltam magam elõtt a felettesem, nem törõdve azzal, hogy valamit beszélt. Az õ vére is folyt, tudtam, hogy csak az orrából, sértetlen volt. A lövedékek egyre vészesebben közel találtak a falba utánam. Én voltam hátul, kénytelen voltam megállni, hogy célozni tudjak. Ismét villám fénye borította el a teret. Láttam az arcát, amit vér szennyezett. A fegyverével elõször rám célzott, követtem a példáját. Lõttünk. Most sajnálatos módon egyszerre. A lábam kapott egy golyót, mire fölszisszentem. Hûvös könny áztatta az arcom, de nem mondtam semmit, dühösen töröltem meg. Az enyém is célba ért, pontosan ugyanoda, ahol az elõzõ. Fölüvöltött, mire ismét lõttem, aztán megint és megint. Ezek után az lesz a mázlija, ha nem vérzik el. De a bal kezét sosem használhatja ismét.
A védõi ebben a pillanatban léptek akcióba. Úgy tûnt erre vártak, hogy a fõnökük már ne legyen képes utasítást adni, nekünk vetették magukat. Kevésbé tapasztaltak voltak, de láttam, amint céloznak… Sajnos már nem tudtam megállítani. Mr. Vianney kézfejébe fúródott a lövedék, a hangja fölfedte a támadók elõtt, hogy jó helyre lõnek.
- Ssss. – fordultam felé egy pillanatra és megszorítottam a vállát. A lényeg, hogy tudjon csöndben maradni. A kezébe nyomtam a fegyverét. – Ne oda figyelt. – értettem itt a bal kézfejére. Amint megérezte a fémes markolatot már lõtt is. Nem csoda, az én tanítványom. Majd még egyet. Én is így tettem. Volt egy haldoklónk. Egy nagyon vérzõ fõnökünk, aki ekkor már hányt a vérveszteségtõl, illetve a másik kettõ, akit felváltva lõttünk, de csak felületesen sérültek. Intettem a kezemmel, közvetlenül a felettesem elõtt.
- Elég. – mondtam halkan. Úgy tûnt egyre zaklatottabb, és zaklatottabb lesz, fölbátorodott. A szõkére célzott, megint eltalálta, most a lábán. Erre már én is cselekedtem, egy jól irányzott mozdulattal kivertem a fegyverét a kezébõl, ami a falig csúszott és elkaptam a kezét, jó erõsen szorítva.
- Húzzatok innen, amíg meg nem gondolom magam. – a hangom mély volt, fenyegetõ. Érzetem, hogy a látóhatárom szélre fényesebb lesz, biztos voltam benne, hogy a szemeim fölizzottak.
- Még megbánod kurva! – üvöltötte a lány két öklendezés között, amikor elrángatták. Ez volt benne a pláne. Ha meghalt volna, idõvel mi is. De ha egy sebesült koordinátort kapnak vissza, az azt jelenti elbukott, soha többet nem kap ekkora feladatot. És ha vissza is tér. Tudunk mit kezdeni egy félig lebénult emberrel. Így volt ez a bandáknál. A még élõ, és mozgóképes két csatlós vitte a sérülteket, amilyen vontatottan csak tudták. Óvatosan a sofõr felé pillantottam, amikor a látásom ismét visszafakult, kevésbé lesre. A földön volt és tudtam, hogy rendben lesz, csak éppen eszméletét vesztette.
- Vége. – jelentettem ki, amikor ajtó csukódott. Elengedtem a kezét, azonnal kapcsoltam. Az egyik közeli asztalhoz húztam magamat a két karommal, bénácskán bicegve. A sötét nem zavart, még az eszközök között is láttam. Kivettem egy nagy pengéjû kést. Áthúztam a fejemen a pulóveremet és gyorsan csíkokra szabdaltam. Elõször vizet kerestem. Egy söprûre támaszkodva bicegtem el a vizes ruhával és a késsel a sofõrhöz. Elvágtam a zsinegeket és nagyjából fekvõ helyzetbe fordítottam. A homlokán hagytam a ruhát, bár fogalmam sem volt, mit kellene ilyenkor tenni. Ezt láttam jónak, nem gondolkodtam. Visszabotorkáltam a felettesemhez, aki ekkor már sokkban volt kissé, a saját vérétõl majdnem fuldokolt.
- Nyugi-nyugi. – próbáltam kevésbé zavartnak tûnni amikor elõre biccentettem a fejét. Remegett, de már kapott levegõt. Ennyire még sosem vérzett az orra, beborított mindent. Az egyik száraz ruhát szorosan a csukójára kötöttem, annyira meghúztam amennyire csak tudtam. Felszisszent és tiltakozott valamit, de nem törõdtem vele. A tarkójára tettem a vizes ruhát, igaz keveset ért, mert a kannában lévõ polírozásra szánt víz szobahõmérsékletû volt, nem hideg. Most, hogy ketten megvoltak, az övemet is kiszedtem a nadrágomból és szemügyre vettem a lábam. Erõsen vérzett, csíkokat húztam magam után, amerre jártam. Igaz, beleveszett abba, ami Mr. Vianney alatt gyûlt. Dühösen, morogva káromkodtam, amikor a bokám köré szorítottam az övet, valamivel a sérülés fölött. Így kevesebb vér jutott oda, kissé csillapodott az intenzitása. Úgy tûnt a sebesült kézfej is helyre jön idõvel. Egyikünknek sem lesz baja, de a vérveszteség miatt annyira legyengülünk, hogy ájulás lesz a vége és itt halunk meg.
- Most már semmi baj. – emeltem meg a fejét, rám nézett. Olyan ködös volt a tekintete, hogy megijedtem tõle. – Nem hagyjuk el magunkat és elindulunk, mert jó nagy szarba kerültünk. – szorítottam a két tenyerem közé az arcát és kicsit megpofozgattam, hogy észhez térjen. Meg is érdemelte volna, elvégre még lábon is lõtte a szõkét. Örültem neki, hogy ezért egyikünket sem lõtték fejbe.
- Ügyesen teljesített, maximálisan büszke vagyok. – kicsit késõn kapcsolt, de éppen idõben. – Ez nem jelenti azt, hogy most vége. Álljon föl és indulás. – ragadtam meg az ép kezét és megpróbáltam fölhúzni, amikor nagy nehezen talpra kecmeregtem. Úgy tûnt, kezd magához térni, de még támolyog. Sietnünk kellett, mert a sofõrt még ketten sem tudtuk volna elvinni innen, magatehetetlen állapotába. Csak az õ stabil légzése és egy zavart zihálást hallatszott, föl sem tûnt, hogy visszatartottam a lélegzetem.

Nem kíméltem a felettesem amikor az edzést közbeiktattam mindenféle figyelmeztetés nélkül. Az a jó ha spontán, és életszerûen viselkedik. Éppen ezért a jövõben is tartani fogom ezt az edzésstílusom. Nála bevált, tudott koncentrálni és oda is figyelt arra amit mondtam közben. Vagy is reméltem, hogy az eszébe véste, nem csak meghallgatta. Kicsit lefárasztott az, hogy egyszerre üssek is de ne is, magyarázzak és figyeljek arra, hogy a közelben ne tartózkodjon senki. Még csak az kellett volna, hogy egy csapat szolgáló rám veti magát, miért cibálom az urukat. Hát, mert nem árt neki a gyakorlás, az utóbbi idõben igen elkényelmesedett. Tudtam, hogy néhány része az edzésnek kellemetlenül érezte, ezt ki is használtam. Harc közben sem boldogságot fog érezni, szóval annyira hergeltem és húztam a végsõkig az idegeit ameddig tudtam. Kicsit sem gonoszkodásnak szántam, de ha edzésrõl van szó akkor nem lazsálok.
Éppen ezért csak vacsoraidõben álltunk meg, szerencsére minden simán ment és én is egyben maradtam, nem támadt rám senki. Amikor hellyel kínáltak, lomhán sétáltam oda a székhez. Nem volt kedvem enni, leginkább durmolni szerettem volna a puha párnák között odafent a második emeleten. Majdnem megfejeltem a tányérom és csak néhány falatot ettem. Nem fáradtnak éreztem magamat hanem álmosnak. Elnyomtam egy gonosz kis ásítást, de amikor hozzám szólt majdnem félrement a levegõvétel is. Alapból csöndes társalgás folyt az asztal fölött, hozzám nem szólt senki, én se nyitottam ki a számat erre valaki megszólít. Nem számítottam rá, de gondolkodás nélkül rábólintottam amikor megtudtam, hogy hívatni fog amint befejezem ezt a vacsorának emlegetett dolgot. Egy kávét viszont örömmel fogadtam el, jól jön ha fölpörget.

***

Bólogattam amikor az érveket sorolta a sejtése mellé. Valószínû volt, de az is a pakliban lehetett, hogy féltették a bõrüket. Amikor kikérte a véleményem pár percig csöndben maradtam. Magamban is átgondoltam mit fogok felelni erre a bonyolult dologra.
- Elképzelhetõ, hogy pont a vihar tartja majd a bandát vissza. Elvégre egy fedett helyrõl mi egyszerûbben észrevesszük õket, mint õk minket. Nehezebb ilyen idõben lopakodni, de az igaz, hogy kedvezõbb. Ez tényleg azon múlik, hogy milyen ügyesek a tagok, ugye amirõl fogalmunk sincs. – kezdtem lassan és tagoltam. Még mindig föl tudtam magam húzni azon, hogy ötlet híján nem következtethetek. Ismernem kéne a támadókat… Lényegében meg voltam lõve, így mély levegõket véve megpróbáltam nyugodt maradni. Ez kívülrõl biztos nem látszott, elvégre a maszkom az arcmimikám nagy részét kitakarta.
- Ha mindenképpen ez a megérzése, akkor hallgatnunk kell rá. Amennyiben nem jön be… Legalább gyakoroltunk egy jót. – vontam vállat. – Elõször is a többieknek kell egy biztos hely. – töprengtem.
- Valami olyan helyiség lenne megfelelõ ami védett helyen van, de nem egy bunker vagy hasonló. Csak még nagyobb feszültséget kelt az itt élõkben ha bezárjuk õket. – mondtam é elgondolkodtam azon milyen szobákat láttam a kastélyban.
- A földszint semmiképp nem felel meg erre a célra. – feleltem kis töprengés után. – Túl nagyok az ablakok.
- Rejtsd el õket ahova tudod. Ne mindenkit egyszerre. A szabadon járkálóknak mond meg merre és milyen útvonalon közlekedhetnek. Ez legyen kicsi, érintse a búvóhelyet, de jusson el a fontos helyiségekig. Így tudjuk, hol keressük õket. – jelentettem ki, szinte parancs módjára.
- Menj, és én utánad sietek. Valahol összefutunk. – ígértem meg és már el is tûntem.

***

Egy rakat fegyverrel megpakolva értem utol Mr. Vianneyt. Én voltam a gyorsabb, õ még az alagsor ajtajában állt. A kislány meglátta nálam a pisztolyokat és a puskámat. Amennyire tudtam, széles és barátságos mosolyt villantottam rá, majd gyorsan elfordultam. Az lesz a lehetõ legrosszabb eset, ha rám kezdenek orrolni, gyanakodnak és nem bíznak bennem. Hogyan végezhetném a védelmi kötelességeimet, ha mondok valamit és õk meg nem teszik azt?...
Kissé elbizonytalanodva nyomtam a felettesem kezébe az általa már megszokhatott fegyvereket. Egy kisasztalhoz léptem, félretoltam a vázát.
- Itt egy alaprajz. – terítettem ki a munkámat, amit Mrs. Clarisse segített tökéletesíteni. – Az x-ek jelölik a holtpontokat. Azok a helyek ahol legjobban el lehet bújni, könnyû onnan támadni. És ezeknek értelmében a körök jelölik a lehetséges támadási pontokat.
Az ujjammal megböktem az egyesével említett helyeket.
- Persze az is lehet, hogy egy nyilvánvaló, látható helyrõl támadnak, hogy ne számítsunk rájuk. Így folyamatosan ébernek kell lennünk. Kávé, kávé, kávé. Ma nem alszunk. És az is egyszerûbb lenne ha a szolgálók felváltva pihennének. Senki ne lankadjon el nagyon, ha véletlen menekülni kell... – sóhajtottam.
- Apropó, menekülési útvonal. – húztam az ujjammal egy kacskaringós ívet, ami szükség esetén kimenekíti ezt a társaságot. – Tudom, hogy ismeri az erdõt, ha erre kerülne a sor, itt ön lesz a bandavezér. – szögeztem le.

Egész nap gyakoroltunk, én még is tengtem az energiától. Annyira földobott, hogy lõhettem. Szinte vidáman indultam meg az idõs hölgy szobája felé, hogy megkérdezzem tudok-e valamit segíteni. Csupán egy ebédszünetet tartottunk, így este nyolcfelé járt az idõ, mire eljutottam a távoli szobába. A hölgy kedvesen hárított, mire én nem ellenkeztem. Örültem, hogy kapok egy kis szabadidõt, jó lesz a fegyverek törölgetésére. A szobámban ücsörögtem a padlón és reméltem, hogy ma jót alszok, ha már tegnap nem sikerült. Minden energiámra szükségem lesz, ha továbbra is tanítani szeretnék. A türelmem véges, de mázlim, hogy a felettesem nem kiakasztóan béna, sõt elég tehetséges. Ez nem mondanám neki, mert a végén még megnyugodna és leállna a gyakorlással.
Az ablakhoz léptem, kezemben az egyik kisebb pisztollyal. A hold fénye már csillant rajta; odakint sötét volt. Mintha egy árnyat láttam volna elsuhanni a fák mellett, de elhessegettem a gondolatot. Elvégre az õrség is kint van, ráadásul talpig feketében. Nem csoda hát, ha árnyaknak vélem õket. Ennek ellenére teljesen behúztam a függöny és vaksötét lett a szobában. Csak egy éjjeli lámpát kapcsoltam, amíg elpakoltam és lezuhanyoztam. Mostanában nem volt idõm nyugtató fürdõt venni, ami kezdett hiányozni. Mire az ágyhoz értem, világosság szûrõdött be odakintrõl egy pillanatra. Villámlik, ez anélkül is tudtam, hogy kinéztem volna. Remélem holnap is szép idõt kapunk a gyakorláshoz. De ha még sem, akkor sincs semmi veszve, van még pár ötletem amit nem ártana ha átfésülnénk.
Most már két dolog is zavarta az alvásomat. Az árnyékember akit nemrégiben láttam illetve a villámlás. Morgolódva fordultam egyik oldalamról a másikra. Ennyit a pihenésrõl.

***

Másnap egyértelmûen rossz hangulatban ébredtem. Dühös voltam, már abban a pillanatban amikor fölébredtem. Az ablakhoz pattantam és egy határozott mozdulattal szétrántottam a függönyöket. A tartócsipeszek szinte sikítottak a tettem hatására. Odakint nem volt napos idõ, de nem esett és ez volt a lényeg. A korábbi helyen senkit nem láttam, de ez nem nyugtatott meg. Jó szemem van és a megérzésem sem szokott csalni. Elõzõ este valaki nagy valószínûséggel kémkedett. Elvégre nem jött közel, megpróbált észrevétlen maradni, ami nem jött annyira össze neki.
Gyorsan magamra kaptam a bõröndömben legfölül lévõ ruhákat és szinte tépve kifésültem a hajam. Siettem, mert minden perc számított. A konyhába siettem, ahonnan egy kifli kíséretében távoztam. Kilógott a számból ezért csak biccentéssel üdvözöltem a felém érkezõket. Még mindig öltözködtem. A blúzomat igazgattam amikor megérkeztem a pályához. Így is megelõztem Mr. Vianneyt szóval szusszantam egyet. A romos falhoz döntöttem a hátamat és éles szemmel néztem végig a láthatáron. Figyeltem, nehogy valaki a közelben tartózkodjon. Ha meglátnák, valószínûleg azt hinnék háborúra készülünk és õk minden gond nélkül elfogadják a kihívást. Egy fához sétáltam. Elkaptam az alsó ágat, ahova könnyû szerrel fölhúztam magam. A legtetejéig meg sem álltam. Onnan néztem szét és nagy szerencsémre legyen mondva, semmi aggasztót nem láttam a gyülekezõ felhõkön kívül.
Apró dobbanással, talpra érkeztem a földön amikor középmagasról elrugaszkodtam. Kiszedegettem a hajamból a leveleket és az ágacskákat, pont amikor a felettesem megérkezett. Nem késett, szinte föl sem tûnt, hogy várnom kellett. Ennek ellenére nyúzott fejjel köszönt rám. Biccentettem, és most egy távolabbi vonalat jelöltem meg a cipõmmel. A célpontokat csak variáltam, nem cseréltem ki. Ennél nehezebbel igazából nem éri meg foglalkozni. Csupán kíváncsiságból történt, hogy még elõzõ nap bekészítettem a nehezebb célpontokat. Hát kár volt, ezt akartam elkerülni. Hogy csalódjon és a végén föladja. Hallottam, hogy jön valaki ezért újabb utasítást nem kapott tõlem. Rápillantottam amikor kiderült, mennie kell. Csak megvontam a vállam és elpakoltam a fegyvereket. Ismét a hátamra kaptam a táskát és összehúzott szemekkel pásztáztam a helyeket, zugokat mindenfelé.

***

Amint odakint végeznünk kellett, egyenest a szobámba mentem. Elõkaptam egy tollat és egy papírt. Sietõs léptekkel haladtam a kastély folyosóin, Mrs. Clarisset keresve. Nem tudom hol lehet, de most hogy beszélnem kéne vele, eltûnt. A konyha felõl jött néhány beszélgetésfoszlány. Nem hallottam a hang tónusát, de a stílusból ítélve a keresett személyem is a társalgók között volt. Az érzékeimben sem kellett csalódnom, pont ott találtam a hölgyet ahol az imént megjósoltam. Lehúztam a nyakamra a fejhallgatómat, és félre hívtam. Furcsán nézett rám, szinte ódzkodott attól, hogy otthagyja a többieket. A maszkom is a nyakamon függött, mert halkan kellett beszélnem. A papírlapot a falra tapasztottam és megkértem, hogy emlékezetbõl rajzolja le a birtokot térképszerûen. Nem kellett csalódnom, a szép kézírású asszony láthatóan rajzolt. Egy szép, letisztult vázat kaptam, amivel már tudtam dolgozni. Olyan holtpontokat akartam találni, ahol észrevétlenül be lehet surranni. Mondjuk nekem nem jelentene akadályt végigsétálni a legvékonyabb vezetéken sem, szóval átlagos mércével kellett néznem a dolgot. Az volt a baj, hogy fogalmam sem volt, kivel állok szemben.

***

A kész papírt gondosan összehajtogattam, és a párnám alá rejtettem. ott lesz a legnagyobb biztonságban, mert a végén benne felejteném a nadrágomban. A tervezgetés nagyobb részét a végére akartam hagyni, most csak néhány jelölés került a papírra. Sietõs léptekkel indultam el megkeresni Mr. Vianneyt mert elfelejtettem neki mesélni a tegnapi észrevételemrõl. Nem akartam kétségekbe kergetni, de kezdtem aggódni. Az egyik társalgó felöl éreztem meg a jelenlétét, ami kicsit sem volt ritka. Gyakran tartózkodott ilyen helyiségekben, csak a lényegüket nem értettem. Én bárhol tudtam beszélgetni, ha jó társaságom akadt. Itt még ez nem történt meg. A gondolat hatására sóhajtottam egyet gondterhelten, mielõtt diszkréten magamra nem hívtam a figyelmet. Lehet, hogy megzavartam valamit, de nem figyeltem a beszélgetést. Pár perce hagyta el az édesanyja a helyiséget, ezért beléptem. Úgy tûnt a felettesem nem túl kellemes hangulatban van, de mosolyogni próbál. Semmitmondó arccal nézek vissza és közlöm, hogy tegnap láttam valakit. Tartottam a szemkontaktust és hátrálni kezdtem. Õ automatikusan fölállt. Ez természetes volt, a legtöbb ember szeretett egy bizonyos komfortzónán belül társalogni. Ahogy két lábon állt, megtorpantam. Nem közeledtem hozzá, csak elhallgattam, miután befejeztem a tegnapi észrevételem részletezését. Odakint szemerkélt az esõ. A lövészet helyett, jobb gyakorlást találtam ki.
- Mr. Vianney. Tudom, hogy edz kardokkal, nem is keveset. Tehát az önvédelem nem lehet egy idegen szó a számára. Kérem ezt tartsa szem elõtt. – mondtam szinte lágy hangon, teljesen elterelve a figyelmét. A jobb öklöm hirtelen lendült és csak milliméterekre állt meg az arcától. Félreugrani sem volt ideje, lassú a reakciófölfogása.
- Na látja, ezt is gyakorolni kéne. – engedtem le a karomat és oldalra billentettem a fejem.
Hátrább szökkentem és olyan fürgén mozogtam mint egy macska. Fordult utánam, ahogy körbejártam õt a bútorok között, de minduntalan mögé kerültem. Az egyik pillanatban még a fal mellett, a másikban már mögötte álltam.
- Ha valaki hátulról jön, nehéz észrevenni. - suttogtam közelebb hajolva. Még a tekintetével sem tudott elkapni annak ellenére, hogy tudta, támadni fogok. Lesz még mit gyakorolni.
- És ha most egy fegyvert fognék… Bamm. – használtam az ujjaimat, amiket a halántékához érintettem és „elsütöttem” a fegyverem.
- Sose hagyja, hogy lekenyerezzék. – termettem elõtte, pukedlizve. – A lányok is erõsek. – fogtam össze a háta mögött a két kezét annak ellenére, hogy elõtte voltam. Hiába próbálta feszíteni a kezet, akkor ránehezkedtem. A testsúlyomat használtam az erejével szemben.
- Okosnak egyszerûbb lenni. – léptem hátrébb.

Töprengve néztem végig a helyen. Megfelelõnek tûnt, éppen elég ahhoz, hogy gyakoroljunk. Letettem a táskát a földre, szó nélkül indultam elõre, de a kezemet föltartottam, mert egyedül indultam meg. Nem volt itt senki, rögtönzött céltáblákat akartam készíteni. Fogtam pár gallyat és fölkötöttem õket egy vastagabb ágra, hogy nehezebb legyen eltalálni õket, hintáztak a szellõben. Földbe szúrtam néhány vastagabb botot, ezeket nehéz lesz eltalálni. A helyzetet könnyen lehetet változtatni, elvégre volt ott ablak és falak is. Igaz nem egybe, de a gyakorlásnak pont megfelelõ.
- Így már tökéletes. – feleltem a korábbi kérdésére, amikor végeztem az átalakítással. Voltak lõhetõ pontjaink, de zavaró tényezõ sehol. Egyenlõre úgy döntöttem nem keltek feszültséget.
A cipõm tompa sarkát a földbe vágva lépkedtem hátrafelé, vonalat húzva. Amikor végeztem mögé álltam és kinyitottam a fekete táskát. A két egyszerûbb, de annál ütõsebb fegyvert nyomtam Mr. Vianney kezébe.
- Itt az én kis kedvencem. – paskoltam meg vidáman a fekte dobot, amiben a szétszerelt vadászpuska lapult. Elszöszmötöltem vele, mire egy állványt kapott, ami nekem pont kézre esett. Ezután kezdtem rászerelni a több részét.
- Õ itt Dolly. – mutattam be az Accuracy Iternational AS50 típusú fegyvert. – 1500 m távolságból kilõ mindenkit könnyû szerrel, ha jól irányítják. – tekergettem a távcsövön.
Miután biztosan megállítottam a helyén a pisztolyaimat is elõvettem.
- Jake és Gina. – emeltem meg õket egyesével. – Tudom furcsa, de nekem nincs háziállatom szóval õk kaptak nevet. – magyaráztam a furcsa szokásomat.
- A fekete Wane és a szürkés pedig Marley. – tettem hozzá a nála lévõk felé intve. Jelentõsége nem volt ugyan, de megosztottam vele.
Mellé álltam és fölvettem egy alap pozíciót.
- Mivel a fegyver visszarúg a lövés után, ki kell támasztania a hátsó lábával és a kezeivel is, különben jól állon találja majd magát. Nagyot tud ütni… Szóval a karok mindig számítsanak arra, hogy ellent kell tartani. – figyelmeztettem elõre, mert csúnya zúzódásokat okoznak az ilyen balesetek.
- Mindig úgy célzunk, hogy a két szemünk nyitva van. – emeltem a fegyvert a legközelebbi céltáblánk felé. – Az a bütyök elöl mutatja majd a lövedék érkezését, de az csak az egyiken van rajta. Bele lehet jönni. – nyugtattam meg, mert elég bizonytalannak tûnt.
- Ezután már csak a célpont bemérése van hátra, ami jelenleg nem mozog. – mondtam és már lõttem is egyet. Rögtön eltaláltam a bot tetejét, ami letört, kicsit alacsonyabb célpontot hozva létre neki. Ez gyerekjáték volt számomra, de nem mutattam ki. Szándékosan építettem olyan pályát, amit meg tud majd csinálni. Hátrébb léptem és figyelmesen számoltam félhangosan.
- Elsõ lépés. – motyogtam, és minden mozdulatát lestem. Kicsit följebb emeltem a karját és a másik kezének ujjait is a fegyverre görbítettem. – Csak határozottan. – a bizonytalanság sütött belõle, amit nem igazán értettem. Csinálta már ezt régen ami ugyan megkopott, de el nem tûnt. Elsõre majdnem eltalálta, mire én elmosolyodtam.
- Ez lesz az. – vettem elõ egy palack vizet a táska szélébõl és leguggoltam. Ott ahol álltunk, nem volt fû. Kiöntöttem a vizet a földre, amit gyorsan összelötyköltem és sárgolyót gyúrtam. A bot végére szúrtam amikor már nem volt annyira képlékeny a dolog és beletöröltem a kezem a nadrágomba.
- Most ez jön. – kicsit szélesebb így jobban el lehet találni. És valóban, másodszorra egy kis karigazítás után sikerült eltalálni a sárgolyót. Megérte összepiszkolni a kezem. Nem lettünk koszosak, de a jelenlegi célpont megsemmisült.
- Jöhet újra a bot. – várakozva pillantottam a felettesemre, aki megint leengedte a karját. – Ennyire mazochista, hogy inkább mellkason ütné magát a fegyverrel? – érdeklõdtem viccelõdve amikor a könyökénél fogva ismét igazítottam a tartásán. Majd hozzászokik, vagy is hozzá kell szoknia. Talán ha egyszer megütné magát többször nem jutna eszébe…
Az ág megingott, de nem dõlt ki, nem is tört el.
- Szép. Súrolta. – biccentettem, majd a függõ cél felé mutattam. – Ezeket a szintkülönbségeket egyszerû kiküszöbölni, kivéve ha túl meredek a köztük lévõ szög. Ilyenkor hátráljon, ha alul van. De csak óvatosan, ha ért hozzá valaki, biztosan tudja, hogy célozni fog majd. – nyújtottam elõre a karjaimat és céloztam.
- Nehezebb így visszafogni a rúgását a fegyvernek, de nem lehetetlen. Próbáljon egyenes vonalban ellent tartani, mert oldalra is kimehet a keze. – mondtam, majd elcsendesedtem és lõttem. Az egyik gally letört, maradt még négy.
- Csak tessék. – léptem hátrébb, hogy ne találjon el az esetlegesen oldalra kitérõ fegyver.

Próbáltam minden felém érkezõ információt befogadni. Holnap hazamegyek. Ezt olyan idõpontban szerettem volna megejteni, amikor a szüleim biztos nincsenek otthon. Nem akartam betörni a saját házunkba. Ezt követõen hallhattam az ötleteit, amik kicsit hollywoodi stílusúra sikeredtek, de még beválhatnak.  Elvégre a védelem jól jön azoknak, akik mit sem konyítanak a bunyóhoz. Egyedül az ablakokkal akadt a gond. A deszka nem rossz, csak az üvegfelület a nagy. Ahova nem látnak be, egyértelmûen olyan helyiség, ami fontos Mr. Vianney számára.
- Emlékszik arra a francia császárra, aki naponta váltogatta a hálószobáit mert félt, hogy megölik. Lehet mi is fölhasználhatnánk. Elvégre csak a következõ napi ruháját kell átvinni és kész. Nehéz dolguk lesz a megfigyeléssel, ha túljárunk az eszükön. – tûnõdtem félhangosan, és reméltem nem lõttem mellé annak a bizonyos császárnak a származásával. A töri teremben mindig olyan álmosító meleg van…
- Mit szólna ahhoz, ha nem az étkezõben enne, hanem kivételesen valami kevésbé kitalálható helyen. Konyha? Esetleg egy másik szoba, a hálója? Könyvtár? – az alapvetõ szükségleteket lesz a lehetõ legnehezebb eltitkolni. Ennek kivétele a fürdõ, hiszen ott eleve kisebbek az ablakok, ha pedig gõz van lehetetlen rajta átlátni.
Az ötletelésem egy kicsit megrekedt. Khmm, kiadni a bandámat? Nem-nem. Azért mély levegõt vettem és mesélni kezdtem a nyilvánvaló dolgokat.
- Az ellenség… Hát valószínûleg egy nagyobb banda, mint a miénk. A városban négy banda van, ebbõl a miénk a második legkisebb, szóval egy kilõve. – mondtam ki hangosan az egyik régebbi gondolatmenetemet. – De, hogy a maradék közül melyik… Nem tudom. Alig ismerem õket, elvégre titkosak. Mindenki. Nem lehetnek sokkal idõsebbek nálam, fiatalok is biztos vannak, hogy a kellemetlen munkákat végezzék. Ez így szokott lenni. – sóhajtottam.
- Hogy meddig képesek elmenni, az teljeséggel a vezérüktõl függ. Elvégre õ áll a hierarchia élén, amit mond, azt csinálják a többiek. Ha nem tetszik, el lehet menni, vagy rosszabb esetben kirúgnak, de akkor nagyon kell vigyázni magadra. Fegyverük az lesz és nem félnek majd használni. Viszont ne agyonképzett orvlövészeket képzeljen el… Elvégre egy kamasznak a figyelmét elég könnyû kibillenteni. – gondoltam itt a szobalány ruhákra. Az animékben az ilyenre elvileg buknak a fiatalok. – Nem is tudom mit mondhatnék még. – töprengtem.
- Akkor leszünk nagy bajban, ha több oldalról támadnak. Mint láthatta, a szõke lány is bejött egyedül, de ki tudja a társai hol voltak. Viszonyításképp mi harminc körüli aktív fõvel rendelkezünk. Mi kicsik vagyunk. De a számok nem kell, hogy megijesszék. Ha vannak százan és abból fele gyávább vagy fegyelmezetlen, a másik felébõl valakinek kell, hogy felügyelje õket így a mozgósítható erõk száma jelentõsen csökken.
Aztán elhallgattam. Eszembe jutott valami, ami nagyon nem volt tiszta.
- Megkérdezhetem, hogy még is miért kapta a fenyegetést? Nem igazán értem mire föl ez a nagy ellenségeskedés, elvégre már nem az én fennhatóságom alatt állókról van szó. – érdeklõdtem halkan.

***

A hosszú beszélgetés vége felé jutottunk el oda, hogy a gyakorlati részérõl meséljek.
- Nos, ha fegyvert lát az gáz. Általában nagyobb mint kellene. Ha távolról jön a lövedék akkor le kell bukni. Azonban ha közelrõl és sehogy nem bír kitérni elõle, akkor próbáljon meg úgy helyezkedni, hogy kevésbé lényeges ponton találja el.
Mocorogtam kicsit és lehúztam a pólóm nyakát a vállam alá, a bal lábamat pedig elõbújtattam a takaró alól.
- Kétszer is meglõttek, de igazából semmi komoly. – néztem elmélkedve a hegekre. – Az adrenalin miatt nem lehet elõször érezni csak hirtelen egy szúrást, ütést, kinek mit. De ha e elmúlik, akkor kezd majd piszkosul fájni. Ezért ne tartson tõle annyira. Próbáljon meg higgadt lenni, a többit majd megtanítom. Kezdhetjük akár holnap reggel is. – ajánlottam.
Kicsivel késõbb hagyta el a szobát, mint ahogy a beszélgetés elhangzott. Hamarosan én is célpont leszek, még is a legnagyobb lelki nyugalommal feküdtem vissza, hogy kipihenjem magam. Föl kellett készülnöm a házunk látványára, a gyakorlásra és arra, hogy kizárjam a fejembõl a barátaimat. Hol lehetnek most? Tõlük biztos okos tanácsokat kapnék… De az is lehet, hogy megneszelték a közelgõ vihart és mindenkit visszahúzódásra parancsoltak. Volt már rá példa.

***

Reggel ajtókopogtatásra ébredtem. Lomhán emeltem föl a fejem, még mindig azt hittem álmodok. Rekedt hangon engedtem belépést a titokzatos személynek, akit tompult érzékszerveim még nem mértek be. A felettesem már kora reggel mogorvának és gondterheltnek tûnt. Eszembe jutott, hogy ma mentek el a ház lakói. Valószínûleg ettõl lett általánosságba véve rossz kedve.
- Jó reggelt. – nyújtózkodtam eget visszafogottan miközben fölültem. Hunyorogva tekintettem felé, mert a háta mögül erõs fény szûrõdött be. Fogalmam sincs mennyi lehetett az idõ. Fáradt voltam, de ettõl függetlenül figyelmesen meghallgattam miért jött el a szobámhoz.

***

Reggeli nélkül pattantam be az egyik autóba, hogy elvigyen a házunkhoz. Az úton végig csöndben ültem és azon agyaltam hogyan is legyen. Elviekben ma mind a ketten dolgoztak ilyen tájt, de ki tudja mi lett azóta, hogy elmentem otthonról. A térdeim remegtek az idegességtõl, amikor kiszálltam. A kapunk elõtt megtorpantam és mély lélegzetet vettem. Egy apró fölszabadultabb sóhajtás hagyta el a számat, amikor kiderül, hogy a kilincs nem mozdult; be volt zárva a kapu. A kulcsomat ügyetlenül halásztam elõ, és betörõ módjára somfordáltam el a szobámig. Az otthon honvágyas illatát tisztán éreztem, elszoktam tõlük. Anyám tömérdek parfümje és apám habja, amit borotválkozáshoz használt.
Csöndesen nyitottam be a szobámba, de minden úgy volt, ahogy hagytam. Elõhúztam a legnagyobb hátizsákomat az ágy alól. Beletömködtem az aljába négy doboz lõszert és a tetejébe a fekete dobozba rejtett, szétszerelt puskát. Ezek fölé, még két, könnyebb pisztolyt raktam be, hogy Mr. Vianney-nek is jusson valami.
Határozottan indultam meg kifelé, mert majdnem ottmaradtam. Bárcsak vihetném magammal az otthon érzetét…
Amikor megérkeztünk, egyenesen Mr. Vianney keresésére indultam. Nem kívántam a reggelit, azt vártam, hogy valaki végre a gyakorlópályára vezessen. Gyorsan tettem egy kiugrót a szobám felé; a saját fegyvereimet is táskástól kaptam a hátamra. Így indultam ismét „felfedezõútra”.