A beszélgetésünk az elõtérben nyugodtan zajlott, aminek kifejezetten örültem, elvégre a titkosabbnál is titkosabb dolgot árultam el neki, már csak a lehetséges orvos létezésérõl is. Biccentettem, amikor a sérülést emlegette. Muszáj valami olyat szereznem, ami két dologban is helyt áll. Látszódnia kell rajta, hogy nem én tettem magammal, illetve, hogy ezzel bizony orvoshoz kellett jönni. Gondoltam arra, hogy a látogatásig várhatnék egy-két napot, így fent áll majd a fertõzés veszélye. Ez esetben kisebb sérülés is jöhet, csak rossz helyre. Térdhajlat meg ilyenek. Fájdalmas, de kisebb úton megúszhatnám.
Ismét bólintással jeleztem, hogy a feltételek az agyamig is eljutottak. Hihette azt, hogy nem, hiszen már nem õt néztem, hanem a járkáló szobalányokat. Még akkor sem pillantottam rá, amikor válaszoltam neki némán. Nem akartam, hogy meglássa a szememben a félelem gyenge szikráját. A sérüléstõl kicsit sem tartottam, elvégre nem akartam megölni magam. Ezzel ellenben a saját halálomat harangozom be azzal, hogy elárulok egy maszek orvost aki bandatagokat gyógyít, és ennek tetejébe még ki is húztam belõle néhány infót. Ha ez így egészben, vagy részletekben kiszivárog – teljesen mindegy hogyan – nekem végem. Éppen ezért kerültem a pillantását. Kordában tudtam tartani a hangom, a viselkedésem és a gesztusaim. Az arcmimikám nagy része ki volt takarva a maszk miatt. De a szemeimet nem mertem megkockáztatni. Tartottam az erõs külsõt továbbra is, elvégre az aggódás volt az, amire a legkevesebb szükségem volt.
Elköszönt tõlem én pedig egyedül maradtam. A terv kezdett megfogalmazódni a fejemben, de a magam részérõl hagytam volna még érni. Sosem konkrétummal állok elõ, még akkor sem, ha a fejemben létezik csak az egész. Így nincs olyan érzésem, hogy megszegtem valamit, vagy nem a tervet követem, ha máshogy alakulnak a dolgok. Fejben minden változhat, a dolgok nagy része odabent dõl el. Filozofikus aggodalmakkal megpakolva sétáltam tovább a szobám felé. Egyedül akartam lenni. Ki akartam törölni a fejembõl ezt a sok marhaságot. Elvégre egyedül maradtam és a munkamorál most nem segített volna. Mindenki pusmogott arról, hogy mi van a lorddal. Nekem ennél jobb dolgom is akadt, sajnos egész nap nem lazsálhattam. Elcseréltem magammal a mûszakot és hümmögve zárkóztam be a szobámba.

***

Éppen a szobalány öltözetemet igazgattam magamon, amikor minden elõzetes jel nélkül a hideg végigszaladt a hátamon. A kötényem szélét húzkodtam, hátha elterelhetem a figyelmem. Azonban minden érzékem élessé vált, amikor lövés dördült. Egyenesen az udvarról jött, a fák felõl. Ezt egy fölpillantás nélkül képes voltam megmondani, de az aggodalmam elhavazta a technikai sikeremet. Osontam az ablakig, majd a függönyt elhúzva kilestem. Mr. Vianneyt láttam. Innen is tudtam, hogy ketté van törve. De csak lelkileg, amúgy épségben volt. Éppen ezért halkan cselekedtem. Utoljára megigazítottam a ruházatomat, hogy a huzat ne zilálhassa szét annyira. Ezt követõen kiugrottam az ablakon és magabiztosan, zörrenés nélkül landoltam a gyepen. Nem akartam gyilkosként osonni, de hozzá rohanni sem vágytam. Megéreztem, hogy szüksége lenne valakire. Sóhajtottam. Muszáj lesz lelket öntenem belé, bár nem tudtam a bánata okát.

Mögé léptem és a vállára tettem a kezem. Nem akartam súlyossá tenni az érintésem, épp csak hozzásimult a kezem.
- Ha segíthetek valamiben… Nekem nyugodtan szólhat. – húztam ki magam és az erdõ felé sandítottam, de fél tekintetem folyton rajta állapodott meg.
- Senki sincs a fák között. Biztos csak az állatok hangja volt. – hessegetem el az aggodalmait és állammal a rajzó madarak felé böktem, amik az imént riadtak föl a zajtól.
- Nem feltétlen jó, ha elsõre lõ. – kezdtem bele az oktatásba. A hangom fakóvá vált, csupán tényeket közöltem, hogy leterheljem az agyát, csak rám összpontosítson és ne jusson más marhaság az eszébe, amitõl félnie kéne.
- Gondoljon bele, bárki járhatott volna a fák között. – rájöhetett a családtagokra történõ utalásra, mert levegõért kapott. Nem akartam megsérteni, de ez volt az igazság.
- Emellett elárulja a pozícióját. A lombok között nehéz látni, célozni még inkább. Igaz, ön sík terepen volt, egy lombszinten közlekedõ lehet észre sem vette volna, hogy itt van. – legyintettem.
- Ha viszont tudja, ki van ott és a részletek is tiszták… Ennél jobban nem süthette volna el a fegyvert. – próbáltam ösztönzõleg hatni rá.
- Majd késõbb megtanulja, ehhez egy kicsit hozzá kell szokni a fegyveréhez. Mindig, minden esetben egy tartalék lövedéket tartson fönt, ha nem tud tárazni. – figyelmeztettem a fegyver csövére koppintva.
- Ezt a súlyából lehet megérezni. Puszta tapasztalat, ennyi. Nem kell számolgatni. Erre még rá kell éreznie, de koncentráljon arra, hogy célozzon és spóroljon a találatokkal. – léptem elé, hátha támad valami kérdése vagy kivetnivalója.

A felettesem egyre rosszabbul lett és ezt bizony a ház lakói is megérezték. Az állandó aggódás és a rohangálás volt a napi téma már egy hete. Azóta nem is láttam, elvégre nem volt semmi keresnivalóm a betegszoba körül. Néha Hanah mesélt nekünk, Mrs.Vianney annál kevesebbet. Az arcára ráfagyott a leterheltség kifejezése. Annyira sújtotta a fia állapota, hogy kevésbé sem volt olyan kedélyes, mint korábban. Igaz, vele is kevesebbet találkoztunk. De a ház körüli élet nem állt meg. Fintorogva szedtem le a pókhálókat a folyosó rideg falairól, amik mindig összefogtak. Mrs. Clarisse gyakran osztotta nekem ugyanazokat a feladatokat, szóval már majdnem tudtam mit kell tennem egyes napokon. Sajnos ez nem foglalt le eléggé, de az idõmet elvette. Néha ettõl függetlenül lejártam a lõtérre gyakorolni, hogy olyat is tegyek amit én szeretek. Utáltam a házimunkát (fõleg a portalanítást és a pókhálózást). A napjaim monotonban és ismétlõdve teltek. Az étvágyam sem jött vissza, ráadásul a lord állapota miatt a baseballt sem kezdhettem el. Reméltem hamarosan meggyógyul, és ezt nem csak a sport miatt kívántam. A többieknek is jót tett volna, már alig vártam, hogy elmúljon ez a pattanásig feszült néma hangulat.

***

 A következõ héten már elmondták mi a helyzet. Mr. Vianney kicsit jobban nézett ki mint elõtte, szóval egyesével látogatási engedélyt kaptunk. Személy szerint nem akartam zavarni, de éreztem, hogy beszélnem kéne vele. Elvégre a támadás óta erre nem igazán került sor. Biztosan aggasztja még az a szõke liba, én már majdnem elfelejtettem.
Ráérõsen sétáltam az ajtóig, majd vettem egy mély lélegzetet és elég visszafogottan kopogtam be az ajtón.
- Csak beszélgetni jöttem. - fejtegettem bizonytalanul, mert szinte biztos voltam benne, hogy érdeklõdni fog. És azt a témát nem én akartam fölhozni.
- Pihenjen sokat és akkor hamarabb érezheti jól magát. A fejben való munka is sokat árthat az egészségnek. – kopogtattam meg a saját halántékomat egy ujjal. Némán figyeltem, ahogy nehézkesen fölült; reméltem nem rosszabbodik majd az állapota. Feszülten hallgattam a kérdését, mindvégig az ágy végében lévõ összegyûrt takaróra összpontosítva. Halkan tanakodok magamban, vajon mennyit árulhatok el neki, és milyen formában.
- Történetesen van egy hely… Azt hiszem el is juthatnék oda, de mindenképpen egyedül. – mondtam halkan, mintha bármi fontosat is kifecsegtem volna. Erre már magától is rájött, hogy nem kórházban láttak el.
- A nem bandatagoknak tilos a belépés, és úgy kell majd a késõbbiekben tennie, mintha nem tudna semmit. – figyelmeztettem. Ennek is megvan a maga veszélye. Úgy tûnt örült annak, hogy megerõsítettem a sejtését. Nem mondtam túl sokat, de így is éppen eleget ahhoz, hogy tudja mihez kezdjen majd a késõbbiekben. Kicsit sem lepõdtem meg amikor az anyja érkezett a szobába, már messzirõl hallottam a nehézkes lélegzetvételeket. Biztosan aggódott, mert tudta, hogy itt vagyok. A fia azonban nyugodt hangulatban volt, nem zaklattam föl, tehát egy udvarias intéssel bocsájtott el a szobából. Sejtettem, hogy el kell mennem majd, tehát leköszönésképp biccentettem mindkettõjüknek, majd a szobámba indultam.

***

Egész napokat töltöttem azzal, hogy tervet kovácsoljak. Úgy kéne érdeklõdnöm az orvosnál, hogy ne jöjjön rá a hátsó szándékaimra. Azt nem tudom, más is tisztában van-e az áruló mivoltával; ez volt a legnagyobb gondom. Mert ha bandatagságát ismerik csak, annyira nem föltûnõ, ha az egészségérõl érdeklõdök. De amennyiben az elsõ az igaz, fogalmam sincs mihez kezdek majd. Már az is fölmerült bennem, hogy nem gondolkodok semmin a továbbiakban, és hagyom hogy a dolgok maguktól alakuljanak. Mr. Vianney utasítása nélkül nem fogok tovább lépni. Úgy döntöttem ma meglátogatom.
Erre azonban nem kellett sort kerítenem, mert mindenkinek megállt a kanál a kezében és egy emberként fordultunk az ajtó felé, amikor a lord megállt az ajtóban. Velünk szeretett volna vacsorázni, megértetem, hogy magányos volt. Szegény anyja rögtön aggódni kezdett az egészségért, és még Mrs. Clarisse is rákezdett. De ha elfogultság és aggódás nélkül, csak a szemükkel néznék a dolgot, láthatnák, hogy sokkal jobb színben van, mint volt.
- Beszélhetnénk? – jelentem meg a felettesem elõtt az ajtóban, amikor éppen távozni készült Hanah társaságában. Bocsánatkérõen pillantottam a lányra, ugyanis ez a téma nem tartozott ennyi fülre.
Amikor félrehúzódtunk az elõcsarnokban, megköszörültem a torkom.
- Segíthetek, mint már korábban mondtam. De tartom a feltételt, hogy egyedül megyek. Ehhez viszont két dologra is szükségem van. Az idõpontra, hogy mikor szeretné megkapni a lehetséges infót és egy sérülésre. Nem mehetek egészségesen orvoshoz.

Leültem, amikor hellyel kínált, bár szívem szerint álltam volna. Amikor a székre helyeztem a súlyom, olyan mintha megadtam volna magam. Nem menekülök, majd el az elöl, amit mondani fog. Az összekulcsolt kezeimet tanulmányoztam, vártam mit szeretne majd mondani.
- Szerintem akkora aggodalomra nincs szükség. Elvégre ön az elsõdleges célpont és túl egyértelmû lenne, ha az itthon maradt családjával kezdik el zsarolni. Én valami okosabbat várok tõlük. – ismertettem vele röviden a véleményemet. – De azt nem mondtam, hogy megnyugodhatunk. Én viszont itt vagyok. Kevesebb mintha ön is maradna, viszont több minta senki nem lenne. Ha továbbra is így folytatjuk, nagy baj nem lehet. Elvégre legutóbb is megoldottuk. – próbáltam valami megnyugtató tûzni a végére.
- Szívesen. – álltam föl, nem mintha sietõs dolgom lett volna a házimunkával. Megigazítottam a kötényemet, de még mindig nem néztem rá.
- A legjobb lenne, ha az eset végéig távol maradnának. Minél többen vagyunk, annál több a sebezhetõ és védelmet igénylõ pont. Amennyiben nincs rájuk kifejezett szükség, jobb ha ön látogatja meg õket titokban, és nem jönnek vissza amíg minden el lesz simítva. Az ittenieknek is elég trauma lesz bujkálva élni. – sóhajtottam.
Amint a kastélyba értünk, elbocsájtást nyertem. Siettem vissza, ma a konyhán kellett besegítenem, a rejtett helyre tálaltunk, ezért minden kézre szükség volt, hogy az ebédidõben készüljön el. Némán járt a kezem és azon gondolkodtam, mi lehet a banda következõ lépése. Sajnos Mr. Vianney nem ismertette velem a támadás pontos okát, így a találgatásaim is csak homályos körvonalat kaptak.

***

Éppen az ebédhez készültünk volna. A felettesemért személyesen az anyja sietett. Mi türelmesen álltunk a fal mellett, mindenki csak akkor ülhetett le, ha a ház ura megérkezett. Amikor már több tíz perce nem érkezett egy pisszenés sem felõlük, Hannah indult a fölkutatásukra. Szinte sokkba esve tért vissza és csak annyit mondogatott, hogy vért látott, de van már orvos a szobában. Biztos romolhatott a lord állapota, ha õ is ennyire meglepõdött rajta. Azt hittem, Hannah már tényleg láthatott mindent, elvégre erõsen kitartott. Most már más volt a helyzet. Megpróbáltuk megnyugtatni. Ez volt az elsõdleges feladatunk, elvégre nem lehettünk láb alatt odafönt a hálószobában. Biztosan zavarnánk az amúgy is kaotikus helyzetet. Többen is rémülten kezdtek el arról csevegni mi lesz, ha ismét bezárják az urat, de én nem értettem mire céloznak. Egy kérdést sem tettem fel ezekkel kapcsolatban a beszélgetõknek, hiszen akkor rájöttek volna, hogy mindent hallottam. Pedig ez nem szánt szándékkal történt, ezt volt a legnehezebb elmagyarázni.
A házvezetõnõ föl-alá rohangált, hol a kislányt, hol pedig a nagyobbikat vigasztalta. Azon is idegeskednie kellett, hogy mi lesz így az ebéddel. Biztosan nem fog olyan minõségû lenni, ha egy órával jutunk el az evésig. Persze senki nem akarta siettetni az eseményeket. Kisebb káosz alakult ki lent, én az ablakkeretbe ülve vártam, hogy vége legyen. Az arcomat az üvegnek nyomtam és némán hallgattam a találgatásokat, mi is lesz a lorddal.

***

A nap hátralevõ rész abból állt, hogy a ház urának anyja rövid üzeneteket küldözgetett. Mindössze annyit mondott Hannahnak (aki idõ közben összeszedte magát), hogy most kell még egy kancsó víz, vagy egy száraz anyagdarab. A vér föltakarítására két idõsebb szobalány ment, a házvezetõnõ végig velünk maradt, idelent tartva a frontot. Õ is idegesnek, zavartnak tûnt. Fõleg emiatt szállt rá mindenkire az általános nyugtalanság. Aggódtak, és nem tudtak a számukra szánt feladatra koncentrálni. Féltek, hogy ismét elmegy valahova és õk lesznek a célpontok. Én már csak azt szerettem volna megtudni, hova is pontosan. Annyira keveset árult el a helyzetrõl, meg sem lepõdtem, hogy az állapotáról nem beszélt nekem semmit. Ezen ismeretek hiányában én is csak találgathattam, mikor mehetek be hozzá. Beszélni szerettem volna vele, de egyenlõre, az emeletet sem szabadott megközelíteni. Szegény Mrs. Vianney tornádóvá vált, és egyben egy idõzített bombává is. Mindenki elkerülte, nehogy az útjában legyünk, amikor öt másodpercre magára kell hagyja a fiát. Nem ettünk, a lelkiismeretünk táplált minket, várjuk a felettesünket.

***

Én, mint nem oda illõ személy, csak másnap mehettem be a szobába. Örültem neki, hogy az imént ettem, mert az õ reggelijétõl biztosan hangosan megkordult volna a gyomrom. Annak ellenére, hogy beteg koszton élt, az illata meglehetõsen jó volt. A hangja gyengén jutott el hozzám, érdeklõdött, miért szerettem volna meglátogatni.
- Elõször azt szerettem volna látni, jól van-e ahhoz, hogy mindezt magára zúdítsam. – húztam el a számat, mert úgy véltem a tervezett beszélgetésnek nem most lesz az ideje, miattam romlana le az állapota ismét.
- Pihenjen, mert akkor gyógyulhat igazán gyorsan. – jegyeztem meg, csak hogy mondjak valami mást is. Most, hogy keresztezve lett az ittlétem célja, nem tudtam mit keresek itt. Beszélgethettem volna vele általános dolgokról, de azzal úgyis lefárasztanám. Megvontam a vállam a saját gondolatmenetemre. Leültem egy székre, ami a szekrény mellett volt. Biztosan az öltözésben segítette a lordot.
- A támadás miatt most ne aggódjon, jobb lenne ha mindent kizárna a fejébõl. Szüksége van a vérére, így is elég fehér. Próbálja meg bent tartani. – óvatosan szerettem volna jobb kedvre deríteni, de az arckifejezései is éppolyan halványak voltak, mint a bõre.

- Hmm, én sem tudom, mi lehet a következõ lépésük. De ha minden igaz, akkor elõször ezt a szõkeséget rendezik majd le, akit kiiktattunk. Lehet az elsõ, de akár a második lehetõség is. Nem lehet mindig résen lenni. Éppen ezért kérdezném, hogy konkrétan miért is támadták meg önt és a családját? Csak az árvák befogadása miatt? – ez igazán kicsinyes ok volt egy banda számra. Kellet lennie valaminek… A helyzetet nem ismertem, szóval ötletem sincs, milyen hátsó szándék hajtja ezt a bandát.
- Viszont én is biztos vagyok abban, hogy nem fogják ennyiben hagyni a dolgokat. – sóhajtottam fáradtan. Nehéz eset. És ha nem kapják meg azt, amit akarnak, nem tudom hogyan lehetne kiiktatni õket. Megölni mind? Kicsit húzós lenne.
- Rendben, akkor szaván fogom. – a kötésemet elnézve nem fog egy napot kibírni. Lassan vérzik, de át fog ütni, sajnos elõbb mint utóbb.
Hallottam, ahogy közeledik valaki. Már elõre hallgatóztam, rájöttem, hogy a felettesem szobalánya lesz az. Nem kezdeményeztem további beszélgetést, mert sejtettem, hogy mennie kell. Biztosan nem engedték el csak úgy. Biccentettem amikor a csengõs jelzést említette. Kicsit rossz érzés töltött el, de tudtam, hogy használnom kell. Nincs más választásom, teljesen ki vagyok szolgáltatva bárkinek. Intettem, amikor kiléptek a szobából. Újra csend telepedett a helyiségre. Elõvettem a könyvet, amit korábban csak lapozgatni bírtam. Próbáltam kizárni a fejembõl a bandákat. Ki mit akar, és hogy támad, mehet egyelõre a kukába. Kiürítettem a fejem amennyire csak tudtam, majd a sorokba temetkeztem. Élveztem az olvasást, így egy ideig meg voltam egyedül is. De hamar kiült rám az unalom. Az ablakon bámultam kifelé és úgy éreztem magam, mint egy kalitkába zárt madár. Repülhetnék, de csak egy bizonyos mértékig tudok. Erõtlenül dõltem hátra, úgy döntöttem inkább alszok egyet, ilyenkor jól jön egy kis pihenés. Csakhogy nem az erõsségem. Forgolódni nem tudtam, merev háttal bámultam a plafont. Arra emlékszek utoljára, hogy a derekam miatt mérgelõdtem, mert fájni fog. Majd elaludtam.

***

A gyógyulás lassan és gyötrelmesen ment. Az orvos sokszor jött-ment nálam, mert a varratokat is ellenõrizni kellett, állítólag nem feküdtem annyit, mint kellett volna. Nyugtalansággal töltött el, akárhányszor megláttam. Azon a napom már majdnem örültem is neki, amikor jött varratot szedni. Egyébként meg beszélgettem olvastam és aludtam. Ez volt a napi programom még akkor is, amikor pár métereket már megtudtam tenni egyedül is, vagy mankó segítségével. Lassan ezeket is elhagyhattam, de a bicegés megmaradt. Szerencsére megnyugtattak, hogy el fog ez múlni, majd újra a régi leszek. Egy szócska zavart. Majd. Az unalom még az életkedvet is kiölte belõlem néha.

Egyik nap, amikor a felettesem átjött a szobámba látogatóba, különös kéréssel álltam elõ. Még elég sánta és bénácska voltam, de elõre le akartam beszélni mindent, hogy amikor ismét a régi leszek, kihasználhassam a mozgékonyságomat. Félve kérdeztem meg tõle, engedné-e, hogy a szezonra visszajárjak edzeni a baseball csoportomhoz. Elvégre most kezdõdnek a versenyek, ha ismét el fogok járni az edzésekre, akkor magukkal fognak vinni. Annak pedig nagyon örülnék. Eljátszottam a gondolattal, hogy ismét visszakerülök a saját életembe és világomba. Ez lehetetlen volt, de legalább még egy darabkát visszakaphatok belõle.
Meglepõdtem, amikor igennel válaszolt. Boldogan mondtam köszönetet. Ismét csak egy gondom volt, haza kell látogatnom a holmimért. Olyankor kap el leginkább a honvágy, és az érzés, hogy én nem ide tartozom. De erõt kell vennem magamon, elvégre a játékért meg kell tennem. Föl kell készülnöm elõre, hogy kénytelen leszek együttmûködni másokkal. Kíváncsi voltam, vajon a mostani idényben milyen posztot osztanak rám, dobó esetleg ütõ? De egyébként a legkedvesebb rész számomra a labda visszajuttatása volt. Azt az érzés, amikor tökéletesen kapod el, azonnal elhajítod és egybõl a megfelelõ embernek… Az volt a legjobb.

***

Éppen azon gondolkodtam a szobámban ücsörögve mikor mehetnék el a fölszerelésemért, hogy ne találkozzak a szüleimmel, amikor az egyik szobalány bekopogott az ajtómon. Megmozgattam a sérült, fölpolcolt lábamat, így nem látszott mennyit mozgolódtam azóta, hogy itt hagytak. Bár már a varratok nem voltak benne, a kötés továbbra is szükséges volt.
Furcsálltam, hogy látni akar. Nem tudtam mire vélni, de azért fölkeltem. A pavilon egy szép hely volt, de ilyen idõben… Kíváncsi voltam mi olyan fontos, hogy egy ennyire elszigetelt helyet választott, ami mégis közel van. Trükkös. Húztam egy pulóvert és lebicegtem. Hamarosan az udvaron csoszogtam keresztül. Az ég vészjósló volt. Azok a sötét felhõk nemigen kedveskedni jönnek majd Cudar idõ lesz.
- Igen, Mr Vianney? Hívatott. – léptem közelebb.

Óvatosan támaszkodtam rá, így már sokkal könnyebb volt menni eltekintve attól, hogy õ meg imbolygott. Fájt a lábam, de próbáltam nem törõdni vele, elvégre hamarabb elértük a szobát mint terveztem. Minden figyelmemet a szõnyeg szálainak tanulmányozására fordítottam. Szinte sikerült kizárnom a lábam, amikor nem kellett rálépnem. Világos volt bent, örültem, hogy végre még élesebben láthatok. Föl sem tûnt, hogy az ágy felé tuszkol.
- Nem kell leülnöm. – tiltakoztam, de úgy láttam nincs esélyem. Észrevettem, amikor a lábam felé pillantott és összehúzta a szemeit. Remélem nem a látványtól lett rosszul. Hát persze, csurom vér volt minden. Megrándultam amikor hirtelen fölszólalt, de igaza volt. Én is kezdtem kicsit lelassulni és a gondolkodásom is fásult lett. A látásom ezzel szemben éles maradt. Motoszkálást hallottam valahol körülöttünk, ötletem sem volt… A nagy csattanásra odakaptam a fejem és csak akkor vettem észre, hogy a földön van. Éppen szóra nyitottam a számat, de már telefonált. A hangja alig hallható, azonban érthetõ volt. Reméltem a vonal túlsó felén is megértette mindenki mi a helyzet. Eldõltem az ágyon és a hátamat a hûvös ágytakarón nyugtattam. A szemem mintha ólomból lett volna. Õ is csak pihen, vagy már nincs is magánál? A gondolkodás szinte nehezemre esett. Kicsit megnyugodtam, hogy elmúlt a veszély, a szemhéjaim egyre nehezebbek lettek. Megadtam magam a kísértésnek és úgy éreztem a legjobb lesz, ha szundikálok.

***

- Micsoda? – ültem föl de hirtelen azt sem tudtam hol vagyok. Körülöttem minden változatlan maradt, egy orvossal és pár emberrel lett több a helyiségben. Fogalmam sem volt mi történt és miért van itt ez a sok mindenki. Leginkább az érdekelt, mire válaszoltam.
Visszahanyatlottam az ágyra, mit sem törõdve a tekintetekkel. Sóhajtva fordultak vissza a felettesemhez és pár perc múlva elvitték. Gyõzködtek, hogy maradjak, és majd visszajönnek értem. Nekem azonban nem volt idõm erre. Telefonálni akartam, Zack tanácsára volt szükségem vagy Ash okoskodó csiripelésére. Bármelyikre. Mégpedig olyan téren, hogy mihez kezdjek. Kiiktattam valakinek a koordinátorát. Ez még ki tudja mivel fog járni a jövõben. Küldenek mást is? Nem tudtam. A falnak dõlve haladtam, csíkokat és cseppeket hagyva magam után. A vérem azóta is folyt, a végtagjaim elfehéredtek próbált a megmaradt készlet az agyamba jutni. Csakhogy álltam, nem volt könnyû dolga a szervezetemnek.
- A szobámba akarok menni. – az orvosok elhagytak, de végül az egyikõjük rájött, hogy meglógtam. Most erõsködtek, hogy más dolguk van.
Bevittek a legközelebbi szobába és az ágyra tuszkoltak. Ketten is hajoltak fölém.
- Velük minden oké? – kérdeztem kissé erõtlenül, de megnyugtattam hogy a bajtársaimat már biztonságba helyezték. Megnyugodtam, azonban még mindig nem békéltem meg a helyzettel.
- Mihez kezdenek? – a hangom rekedt volt már, ennyi szótlanságtól is. Fáradt voltam és álmos. Miért nem hagynak ott aludni ahol én szeretnék? A lépcsõhöz közel jártam amikor elkaptak. Ez így nem igazságos.
- Kivesszük a golyót a lábából és összevarrjuk a sebet, majd kap egy szép kötést. – hümmögtem valamit, mert már éreztem a helyi érzéstelenítõ szúrását a lábamban. Ébren voltam, teljesen tudatomnál. Éppen a golyó környékét vágták, hogy kifelé is jöjjön rajta. Aztán minden véres lett, alig gyõzték visszafogni. Fújták rá azt az émelyítõ szagú anyagot, kezdett hatni és a piros folyadék kevésbé szökött a lábamból. Azután varrtak és kötöztek. Végignéztem és a lelkükre kötöttem, hogy a gonosz kis golyót az éjjeliszekrényemen szeretném látni. A lábam már rendben volt, így nyugovóra térhettem. Nem tudom mi történt ezután, de úgy éreztem az egész heti fáradalmaimat fogom kialudni magamból.

A szobában tértem magamhoz, amit már kezdtem megszokni. Nem nõtt a szívemhez, de legalább a falait fölismertem. Az orvosok még körülöttem ténykedtek, a lábamat polcolták föl. Nem nyitottam ki a számat, õk mintha a gondolataimban olvastak volna.
- Egy hét. Kérem. – nézett rám az idõsebbik, de õ maga sem hitte el, hogy betartom. Ehhez túl nagy a vágyam a járkáláshoz. Még is mit fogok tenni egy teljes hétig egyedül? Bár a lábam állapotából éreztem, hogy három napig tuti elhúzódik. Szóval az egy hét, nagyon az alsó határ. Még korántsem múlt el az érzéstelenítõ, a hasító fájdalom jelentkezni látszott. Nem akartam én ezt, minden a szõke hibája. Elég sok ideje voltam itt ahhoz, hogy tudjam, nem kell kérnem ide a reggelimet amint fölébredtem. Tehát tényleg nem fogok innen távozni egy darabig. Csak pár könyvet hoztam magammal otthonról, már most sem tudtam mihez kezdek a továbbiakban. A pihenés segített tisztábban látni, de még mindig tompa voltam.
- Itt van pár fájdalomcsillapító és a lövedék. Idõvel át kell kötni, ez a krém segít majd a bõrének. – hálásan biccentettem és a sérülésem okozójára pillantottam. Szép darab volt. Meg a gyûjteménybe, a többi mellé. A gond a sebemmel lesz majd. Szerencsére nem túl föltûnõ helyen van, ugyan is a szöveteim roncsolódtak a közeli lövéstõl, varrni kellett. Örültem neki, hogy nem a mellkasomba fúródott, próbáltam vigasztalni magam. A gondolataim egy síkon mozogtak, szinte élõhalottként vártam meg, hogy az orvosok távozzanak. Akkor ejtetem csak a fejem erõtlenül a párnámra, amikor ismét egyedül voltam. Ideje pihenni.

***

Nem tudtam mikor tértem magamhoz. Annyira elvesztettem az idõérzékemet, hogy nem tudtam mennyit voltam eszméletlen állapotban. Mert hogy ez nem volt alvás, az is biztos. Úgy ki voltam ütve mint egy halott. Amit jobb esetben sikerült elkerülni. Kopogtattak az ajtón, alig tíz perc elteltével. Valaki óvatosan benyitott és csak kukucskált. Nem bírtam megszólalni, de a szobalány észrevette, hogy már nem alszok. Megígérte, hogy hoz valamit enni. A párnák szinte eltemettek és a lábam fájdalma mellett csak a szokásos reggeli lustaságot éreztem.
Megkaptam a gyomromnak éppen megfelelõ ennivalót, amit nyugodtam elrágcsálhattam. Senki nem zavart, senki nem nézett felém így volt idõm kicsit fölélénkülni. Nagy nehezen ülõ helyzetbe tornáztam magam. A takarót is ismét magam köré csavartam, a lábam alá való kupacot is utánam húztam. Az ölembe kaptam egy könyvet és olvasgatni kezdtem. Sajnos nem tudott annyira lekötni, mint szerettem volna. A gondolataim máshol jártak. Kíváncsi voltam mi történt azalatt, amíg én pihenni próbáltam.
A gondolataimat hamar megszakították, valaki egy kopogás után kisvártatva belépett. Kiderült, hogy a felettesem az, lesz társaságom kisidõre. Ennek örültem, ha már a gondolataimat nem tudta lekötni az a sok nyomtatott betû, egyébként érdekes történetet formálva.
- Igazán nincs mit. – valóban nem volt nagy dolog számomra, hozzá voltam szokva. Mármint a lövésekhez és a csapatszellemhez is. Hiányzott a bandám és most kaptam egy kis ízelítõt a régi életembõl.
- Elmegy, leginkább az unalom az amivel nehezemre esik birkózni. – ejtettem az ölembe a könyvet és ránéztem. – És a többiek? Jól van a keze? – érdeklõdtem a hátamat az ágy végébe támasztva. Kezdtem kicsit fáradni, elvégre alig aludtam valamit, köszönhetõen annak, hogy végignéztem a beavatkozást és megvártam, míg távoznak az orvosok.
- Mihez kezdünk ezek után? Jöhet még egy támadás? Vagy mire gondol?... – pillantottam felé, mert úgy tûnt elgondolkodott. Nekem sem volt ötletem, szerettem volna más véleményét is hallgatni.
- Rám ezen a héten nem nagyon lehet majd számítani. – húztam el a számat keletlenül. Emiatt magamra is dühös voltam, igazán húzhattam volna gyorsabban is a lábamat. Mondjuk így is jól jártam, a lövedék nem érte el a csontomat. Na akkor még bajban lennék.
- A kötözésnél ki tudna segíteni? Ha átvérzik ki kell cserélni… Nem hiszem, hogy menne egyedül. – érdeklõdtem, mert tudtam, akármennyire is nehezére esik a becsületemnek, segítségre volt szükségem. Ráadásul nemcsak ilyen téren. Fölállni nem próbáltam még, de a bútorok olyan bessze voltak egymástól, hogy a támaszkodást már most kizárhattam.
- Ne haragudjon a keze miat... Figyelhettem volna jobban is. - kezdtem fáradtan amikor eszembe jutott, hogy az õ sérülése sem néz ki jobban. Korábban hárított, de õ is pórul járt.