Amint be értünk a kastélyba pár rabszolga azonnal el vitt megfürdeni. Nem ellenkeztem neki, még arra sincs energiám, hogy saját magam gondoskodjak magamról. Mikor már úgy gondolták, hogy tiszta vagyok egy nagyon nagy szobába vezettek be ahol egy előre elkészített kis ficakhoz vittek, ott viszont kaptam megint egy nyakörvet. Gondolhattam volna, hogy mint egy állat úgy leszek kezelve, de ezt a fiaimért bármikor. Merengésemből az ő hangja szakít ki.

- Éhes vagy? - kérdezi, de tőlem semmilyen reakciót nem kap. Ezt meg unva közelebb jön majd fel emeli a fejem, hogy rá nézzek. - Éhes vagy? Szomjas? - hogy válaszolhatnék te nagyokos.

- Milyen kár azokért a mézédes ajkakért, úgy megkóstoltam volna, de te persze engedetlen voltál, oh de még mennyire. Másodjára akartál hamuvá égetni ma. Mond meddig fogod játszani a megsértett királylányt s fogadod el a tényt, ha jól viselkedsz akkor megjutalmazlak? Majdnem bármivel, szabadsággal. De most érezd akkor hogy mit is adhatnék ha jól viselkednél. Látni fogod, s remélem mélyen megjegyzed majd. Eskidel! - mondanék valamit de ettől a száj zártól nem lehet. Arcomra nézve biztos, hogy látja de nem nagyon érdekli.

- Gazdám?- oh ha tudná milyen két színű. De én most nem tudok szólni, hogy vigyázzon fele.

- Kérlek gyere közelebb. - szol neki, Esdikel mint aki transzban van már megy is. Milyen gyorsan szerepet tud cserélni. Végig a szemebe néz, nekem már nem jelent semmit, csak az árulása fáj.

Ölébe húzva gonoszan néz rám, majd ruháitól is megfossza. Gyengéden bánik vele, már már elhiszem, hogy ilyen is tud lenni. De hamar vissza vedli régi formáját, kicsit megy hátrébb de csak annyira, hogy mindent lássak.

- Oh, lehetnél te is itt drága Draco, de még mennyire. - azt el is hiszem. – Tökéletes lehettél volna, de te ellenálltál… s most be kell érnem a hadvezéreddel. - nekem nem, csak apámnak. Nekem csak ágyas.

Miközben magyaráz nekem lassan fel ül és kibontja a köntösét és hadja, hogy le csússzon róla. Esdikel mint egy peremvidéki nő úgy csinál, nem mondom, hogy engem nem hozott lázban de most inkább a szégyen amit érzek. Mégis az ellenségemről beszélünk.

- Minden egyes porcikámat megfoghatnád, megízlelhetnéd, de te oooh, makacsul ragaszkodtál a kis szabadságodért, s a bosszúért mert rabszolga lettél. Pedig milyen sokan mondják, hogy egy vámpír szerelmes csókja felér ezernyi szeretővel…. érezni ahogyan a vágy széjjelárad testedben. Milyen kár te ezt nem tapasztalhatod meg… viszont Eskidel tökéletes példa lesz rá, megmutatni milyen gyengéd és odaadó vagyok azokhoz akik hűségesen szolgálnak. - amint be fejezte Esdikel fölé magasodik és nyakához hajolva vérét veszi. Esdikel meg vonaglik és nyöszörög. A látottak sajnálatomra legyen mondva nem hagynak hidegen. Ágyékomat próbálom takarni, de ezek ketten nem is rám figyelnek hanem magukra.

Lassan be fejezi a vére vevését majd két ujját ajkaihoz emeli, innen tudom már mi fog történni. Úgy nyalogatja az ujjait mint egy gyerek a nyalókát.

- Milyen kár…. oh milyen kár drága Draco, te lehetnél a bálványom, s mégis a hadvezéreddel hálok majd. Gondolom neked se olyan ismeretlen testének zugai igaz? - el kell szomorítsam majd, de én nem ismerem testének zugait. Ő jobban az enyémeket.

- Mester, kérlek… -Esdikel nyögése vissza ránt a jelenbe.

- Látod Draco, még könyörög azért, hogy magamévá tegyem… te túl gőgös lennél ehhez nem? De nem aggódok egyszer minden jég elolvad, minden ellenállás elpárolog, s te pedig majd behódolsz nekem, akár csak ő tette. - én ki fogok tartani, nem szab bele essek a csapdájába. A családom élete a tét!!

- Milyen kár.. hogy csak végignézni fogod. - sziszegte. -S nem érezni. - az szerintem most sokkal jobb. Látom rajta, hogy csak a saját élvezete a célja.

Majd nem égész éjszaka csinálták, a végére már én imádkoztam az istenekhez, hogy kegyelmezzenek meg nekem. Szégyen nem szégyen de egy párszor én is elmentem, amit persze hajnalban egy a vámpír az orrom alá dörgölt.

- Látod, én megmondtam. Fogsz te még könyörögni nekem. - az a gúnyos mosolyt ne látnám és még jó képű is lenne.

Ezek után sikerült elaludnom.

Álmomban újra otthon voltam, csak annyi különbséggel, hogy itt Vlad is itt volt velem. A családom elfogadta, sőt apám még viccelődött is vele. De a legnagyobb képtelenség az volt amikor le pillantottam a karomra, ott egy alig egy hónapos gyermek volt. Külsőre olyan volt mint én meg Vlad, de amint ki nyitotta a szemét az én kékjeim néztek vissza.

Riadtam keltem fel, mindenem csupa víz, de mégsem fáztam. Ez az álom annyira valóságos volt, hogy talán el is tudnám képzelni, de miket is beszélek én.

Amennyire engedett a lánc addig el mentem. Nem sok mozgás teret engedett de az asztalig el tudtam menni ahonnan egy pár szem gyümölcsöt el vettem. Csak megfeledkeztem a számat össze záró szalagról vagyis a hajamról. Muszáj lesz kibékülnöm vele , vagy itt fogok éhen halni.

Óvatosan közelítettem meg az ágyat, de sajnos nem tudtam teljesen oda menni, így a gyümölcsöket kezdtem el dobálni hátha fel kel. Elsőre sikerült el találnom de nem kelt fel, vagy csak nem akart. A második dobásom egy kicsit erősebbre sikerült de most telibe találta az arcát, amire fel is kelt.

- Mit akarsz, he? - csak nyugodtan Draco, csak nyugodtan. Elmutogattam neki mit szeretnék, lassan fogta csak fel.

- Ha elvágom a hajadat akkor nem fogsz lángokat okádni? - heves fejrázásba kezdtem, hogy nem fogok. - De ha mégis, akkor az egész családodat kiirtom érthető? - megint csak a fejemmel jeleztem.

- Rendben, de figyelmeztetlek. Csak egyszer próbáld meg és nem lesz utána családod és nem kegyelmezek neked. - mindent megígérek csak vágd el a „köteleimet”. Arcomra is kisugározhatott amit gondoltam mert azonnal nyúlt az ollóért és el vágta a hajamat.

Ajkaim azonnal kezdtek gyógyulni de mégsem olyan gyorsan mint kéne. A testem és a mágiám máshová vezeti el az energiáját, fontosabb helyekre. A szárnyam az amit folyamatosan gyógyít, de azt is lassan.

- Köszönöm kedvességedet, gazdám. - szemeimet le sütöm. Higgye azt, hogy most azonnal be hódoltam neki.

- Hm, megy ez neked. De mond csak szolga, jó neked a mocskos ruhában lenned? Ha nem akkor késztesd el nekem a fürdőt. És te fogsz megfürdetni, el vagyok fáradva. - nem csodálom, de tényleg igaza van, tapad rám a nadrágom és az alsó is.

- Máris gazdám, de megmondaná nekem melyik az fürdőbe vezető ajtó?

- A hátad mögött lévő ajtó az. De igyekezz.

Gyorsan meghajoltam majd mentem is az ajtóhoz. Be nyitva egy hatalmas teremben találtam magam, akkora hogy én meg sárkány alakban is elférnék. A teremben két nagy kád foglalt helyet, mivel nem mondta melyikbe szeretne fürdeni így a legközelebbibe kezdtem megengedni a vizet. Mikor már úgy ítéltem, hogy elegendő víz van benne ki szóltam a vámpírnak aki azonnal ott termet. Nemes egyszerűséggel el oldotta a köntösét majd hagyta, hogy le csússzon róla.

- Ha kibámészkodik magad akkor vetkőzz le és gyere be és tedd a dolgod. - pipacs vörös lesz a fejem. Tényleg végig bámultam. Nem tehetek róla de régen voltam én is bárkivel, vagyis Esdikel voltam utoljára, de az már hónapokkal ezelőtt volt.

Ruháimtól amilyen gyorsan csak tudtam megszabadultam, nem szerettem volna ha megint megbüntet. Óvatosan lépkedtem be a kádba, nem volt valami meleg ami nekem nem tetszett, de ez van.

Jóleső érzés volt nyakig elmerülni a hűvösebb vízbe is, csak ne lenne itt ez a várszívó. Lassan hozzá mentem majd amikor oda értem elé, megfogtam egy szivacsot és egy narancs színű üvegből öntöttem a szivacsra, majd elkezdtem fürdetni. Nem siettem el a dolgokat, jó alaposan megfürdettem a gazdámat.

- Gyere ide, most én jövök. - a mozdulatomba belefagytam. Jól hallottam, most ő fürdet meg engem? Mivel nem akarok büntetést, így csak hagyom magam, csak azzal nem számoltam, hogy az alávaló testem elárul. Próbálom a nyögéseimet vissza fojtani, de mit tehetnék amikor a nyakamat simogatja? Csak kérdés a szivacs az hol van? Testem azonnal válaszol a gyengéd érintésekre, simogatásra.

- Látom szeretsz hazudni még saját magadnak is. De a saját tested árul el drága sárkányom. - csak ne lenne az az önelégült mosolyod. Ölébe húzva kezdi el a nyakamat csókolgatni, harapni. Kezei sem tétlenek mindenhol simogatnak ahol csak tudnak. Én sem tétlenkedem, kezeimmel simogatom mellkasát majd egyre jobban haladok lejjebb, nem állok meg addig míg nemesebbik feléhez nem érek. Ujjaimat rá kulcsolom hosszára ezután ütemesen húzgálom rajta a bőrt. Nyögései visszhangoznak a hatalmas csarnokba, de rafinált ő is. Kezével alaposan meggyurmáz a fenekemet, majd egyik ujjával körkörösen elkezdi simogatni bejáratomat. Kicsit megijedek amit Vlad is észre vesz.

- Nocsak, nocsak. Talán Esdikel sosem hatolt beléd?

- Még sosem, csak én belé. - pipacs színre váltok. De mit vár tőlem, mégis csak korona herceg vagyok aki nem engedheti meg magának. De itt most teljesen más, most nem vagyok más csak egy szolga aki ki kell szolgálja gazdája kénye kedvét.

- Akkor ezért vagy ennyire érzékeny. - nem beszél többet, hanem elkezdi farkamat kezelésbe venni. Már majdnem elérem a csúcsot amikor belém mélyeszti tű hegyes fogat. Nem is kellet több és elélveztem, de szerencsére öt is kielégítettem.

Még pihegtem a gazdám vállán amikor egy aprócska neszre lettem figyelmes. Esdikel örült tekintettel jött felénk.

- Ő az enyém! Nem lehet a tied. - tejesen ki kelt magából, egy tőrrel kezdet el felénk szaladni. Nem vártam meg míg ide ér, szárnyamat előhívtam majd azzal megöltem.

- Eskidel! Gyere be! – hívatom szolgám aki rezzenéstelen arccal bejön.

- Parancsol velem, gazdám. -  térdel le elém és kezemen a pecsétgyűrűt megcsókolja. Oh naiv hű szolga, hataloméhséged megvakított.

- Hogy teheted ezt velem, sőt az egész birodalommal? – kérdezi haragosabban, mintha bármit is számítana már neki a szava. - Apám, sőt még én is megbíztam benned, mit ígért neked? Halljam! -  kiabál akár egy megveszett őrült, és én élveztem.

Addig a pontig ameddig ez a megátalkodott bestia nem lehel ránk tüzet. Érzem az égett bőr, hús szagát ami facsarja orrom, és az a kis sistergés bőrömön, mivel engemet is elkapott.  Sajnos Eskidel többet kapott eme csodából, és az arca fele majdhogynem elégett. Szegényem…. de az biztos hogy ezt nem hagyom büntetlenül!

- Látom nem tanulsz, hercegnő! Ezért a tettedért, hidd el, nagyon meg leszel büntetve. – nyitná a száját a drága, oh de még mennyire be fogod fogni. Magam felé húzom, de azért megtámasztom, hogy a rajta lévő nyakörv elkezdje a nyakát szorítani majd lassan de biztosan eszméletét veszti.

A földre esik akár egy rongybaba. Ekkor visszafordulok Eskidelhez, aki sziszegve próbálja csillapítani az égési sérülését. Szerencsére nekem hamar begyógyul, és beleharapok csuklómba majd feléje nyújtom.

- Igyál! Ettől jobban leszel. – majd pár korty után már a sebének csak hűlt helye maradt. – S mond meg nekem, melyik a legjobb mód arra hogy ezt a mihaszna korcsot megbüntessem! – sziszegem neki

- Kitépni a szárnyait, vagy megcsonkítani, eltörni. Esetleg még amit szoktál alkalmazni szolgáidon Felség. – mondja rekedt hangon az arcát fogdosva.

- Rendben. Akkor magam fogom elvégezni rajta, kár érte… ha pedig szót fogadna. – mondom elégedetlenül.

Ekkor mivel nem vagyok bolond magammal hozattam pár kínzó eszközömet, bár nem gondoltam volna hogy használnom is kell majd mert engedetlen kis fattya ő.

Mikor korbácsot kezembe vettem, ránézte a párára, majd egy paranccsal inkább szóltam egyik testvéremnek.

- Zen! Szedd le róla a ruhát de óvatosan, ne szakadjon el. Nem akarom a bele fektetett munkát most széjjelszedni. Majd a teste könyörögni fog kegyelemért, ha az esze nem teszi meg helyette. Addig is rakj tüzet, s kérlek hevítsd fel, azt hiszem megbillogozom ezt magamnak.

Megvárom míg végez és elrakja a ruhát lehetőleg messze, hogy ne legyen véres, és most kivételesen a nyakbilétáját is leveszem. Elhelyezte nekem hasára fektetve, majd megvártam míg kilép.Ahogy meglendítettem a korbácsot, halottam ahogy a bőrét felsérti, s az az illat….  Milyen kár…. milyen kár eme nemesi vérért.

Hamarosan Eskidel megidézi hogy sárkány mi voltjában is láthassuk s én hamarosan ezernyi csontját töröm a szárnyában, szaggatom és tépem le róla a bőrt, hogy végképp ne tudjon majd elszállni, s végül mikor félig visszaváltozott megkoronáztatom béklyómmal, hogy tudja az enyém lesz mostantól mindörökké, ameddig én akarni fogom.

Ám féktelen düh lesz úrrá rajtam és még egyszer korbácsomért nyúlok hogy elől is megjelöljem, ám hirtelen Jazil, mint akit megmérgeztek közém és a sárkány közé áll.

- Kérlek eleget szenvedett! Majdnem hogy halott már! Dühöd nem ismert határt testvér!

- Oh, Jazil apám legfiatalabb mégis legféltettebb kincse, ne hidd hogy az atyai szeretett itt megvéd majd. Ha nem tűnsz el utamból azonnal, rád fogom mérni azokat a csapásokat, s nem lesz kegyelem.

- Testvér kérlek! – áll fel és fogja meg a karom- Gondolj a győzelemre, na meg ha most megölöd mi hasznod lesz? Nem nyersz vele.

- Megszelídíthetetlen ördög ez itt előttem, és mégis véded, lám sok érzelem maradt meg benned így is hogy közénk születtél. De rendben megkegyelmezek neki, de ha még egyszer ilyet tesz… ne várj tőlem mást mint megtorlás.

- Nem is fogok, nem is várok.

Eskidel már várt rám odakinn.

- Mond meg nekem, ha véletlenül elkezdene tüzet okádni, hogyan állítsam meg utána.

- Egy sárkányt úgy a legegyszerűbb elnémítani, ha saját hajával összevarrod a száját. Már előkészítettem régebb óta, amikor közel tudtam kerülni hozzá, egy tincset sikerült levágnom.

- Meglepsz engemet, ezért meg foglak jutalmazni a palotában

Majd összepakoltunk és őt is láncra vertük, majd elindultunk a hosszú útnak.  Miközben mentünk a többiek felkeltették mert már untam hogy eszméletlen és nem hallhatom hogyan szitkozódik.

- Ideje felkelni, te mocskos korcs! Gazdánkat nagyon felidegesítetted! Szerencséd, hogy ennyivel megúsztad. – lassan felkel s látja a címeremet a mellkasán és engemet teljes dicsőség dönt el. Én jelöltem meg, az enyém, ami nagyon is elégedetté tesz.

- Én nem próbálkoznék a te helyedben, még a végén nem csak a szárnyaid sérülnek, hanem a kezeidet is elveszted. – röhög rajta egyik szolgálóm, és látom ahogyan összehúzza maga körül szárnyait. Megérdemelted, engedetlenséged okozta mindaz kínt amit most el kell viselned.

Újra eszméletét vesztette útközben, és megint kap egy kis vizes ébresztést.

- Látom jó munkát végeztem veled, tudod Eskidel készségesen a segítségemre sietett, hogy hogyan kínozzalak. De megnyugtatlak, talán egyszer, ismétlem talán egyszer, újra tudsz repülni, mint anno. – Ekkor hirtelen láncait letépi. Oh, mégis maradt valami benned, egy kis harcösztön vagy erő? A bosszú édesen csillog szemében… meglepődtem hogy még így ennyire megkínozva is képes bármi erőkifejtésre. Ezek szerint mégis erősek ezek, vagy csak a nemesi vér teszi.

Hirtelen elkezd átalakulni, és én nem is fogtam fel mit is akar valójában, mikor száját tátja és leheletével már majdnem engemet is hamuvá változtat. A fájdalomtól majdnem felordítottam, de időben el tudok suhanni onnan és csak bal oldalam tudta megpörkölni.

Szerencse az a ketrec mágikus volt, és azt még ez a bestia sem tudja kiolvasztani. Áldom az eszem és a mérhetetlen erőlködést mire kifejlesztettük ezt a vackot. Legalább haszna is van. Mikro végre abbahagyta, mert nem bírta tovább megszólaltam.

- Remélem ki tomboltad magadat, mert ez volt az első és utolsó tetted! Pedig én próbáltam emberségesen bánni veled, de úgy látom, neked ez sem megfelelő. – ketrecébe lépve, látom, hogy a kis senki mosolyra húzza a száját. Oh ez volt az utolsó dolog amikor ezt teheted te kis senki mihaszna bestia!

- Jazil, Zen, ide hozzám, de előtte vegyétek ki a nyeregtáskámból, Eskidel ajándékát. Azt mondta, hogy hasznomra lehet, nem gondoltam, hogy ilyen hamar használni fogom. – állát megfogva felemelem hogy mélyen szemébe nézhessek és láthassam a félelmet szétterülni azokban az égkéken tündöklő íriszeiben, majd annak apró kis szilánkjai végigfussanak testén.  De nem most, kiélem magamat, közelebb hajolok hozzá és a fülébe súgom.

- Tudod Eskidel, nem csak a kémem volt, hanem a vér forrásom is. És megosztott egy két titkot a fajtádra jellemzőket, hogyan is lehet, egy sárkány száját be fogni. – dacosan farkasszemet néz velem, de miután eszébe jutott miről is beszélek, már látom is benne a mérhetetlen félelmet. Oh pedig most már nem kapsz kegyelmet még ha könyörögnél érte sem. - Jól gondolod kis sárkányom. A saját hajaddal fogom össze varrni azt az átkozott szádat. Jazil, Zen! Szorosan fogjátok a kicsike állát. - úgy szorítják az államat, mint a satu.

- Ez most fájni fog. De elhiheted, én élvezni fogom. – S pár öltéssel máris némaságba zúdítottam, és végre élvezhetem a csöndet, és persze nem öli meg egyikünket sem.

- Látod, nem is volt annyira vészes, és most vissza mindenki. Indulunk tovább! Te pedig a saját mocskodban fogsz fetrengni, míg el nem érünk a kastélyomba, addig gondolkozz el, hogy mennyire éri meg felbosszantani!! – ezzel nem is foglalkozok vele tovább, hallom ahogyan átemelik egy másik szekérre és már utunkat vihetjük is tovább.

- Azt kaptad amit megérdemeltél, te korcs!!

- Hagy Zen, már így is szenvedett eleget,  rég láttam Vladot ilyen mérgesen.

- Jazil.- Azt akarod, most ezzel mondani, hogy sajnálok ezt az átkozott dögöt?! – hallok egy koppanást.

- Igen sajnálom, tán nem lehet? Gondolj bele, te kibírtad volna azt amit õ? Kibírtad volna, hogy megostoroz a gazda, vagy azt, hogy a szárnyidat eltöri, és utána még le is vágnak belőle? Te nem bírtad volna ki!! Arról nem is beszélve, hogy a gyerekeit sem láthatja többet, sem a szeretett országát. Az örök életére a kastélyban kell maradnia, az urunk kénye kedve szerint cselekedve.

- Elég legyen mindkettőtökből. Zen takarodj tőle, különben én foglak széttépni s nem érdekel apám szava! Jazil, te pedig, nos nézz rá párszor hogy még él-e, ha nagyon haldokolna itasd meg egy kis vérrel.

Ezek után majdhogynem halálunalmas volt a visszatérés hazai rezidenciámban. Persze népem megérezve diadalom, és mindenki ámulva bámulta az új játékszerem. Igaz még mindig forrt vérem, és jóformán széjjeltépném, viszont higgadtnak, kell maradnom. Ha megölném ahogyan Jazil mondta nem érnék vele semmit.

De nem is kell gondolkoznom. Ha testileg nem töröm meg akkor lelkileg fogom és megvan a legjobb fegyverem rá. Eskidel. Alig értem haza, hívattam őt vissza estére, ráadásképp akkor a kis herceget is hálószobámba egy kis lánccal látható helyen ahol általában a rabszolgáim szoktak lenni, találtam neki helyet. A kis nyakörv, jól szolgál, és mivel nem fog mostanság tüzet okádni, se átváltozni, így nem kell féltenem magam hogy alszok, és por lenne belőlem.

Szerencsére ő is kibírta az utat, és elég tűrhetően megnevelődött, vagy csak azért mert nem beszélhet. Miután szolgálóim előkészítették a fürdőt végre ellazultam és lemostam magamról a kormot amit ez rám fújt, meg az út mocskát. Felvettem fekete hálóköntösöm ami igazán kimutatta alakom de mégis takart annyira hogy a képzeletre hagyja dolgokat.

- Éhes vagy? – kérdeztem tőle mikor újra bementem a hálószobába, de ő még meg sem mozdult, rám se nézett. Ekkor közelebb mentem, majd felemeltem a fejét. – Éhes vagy? Szomjas? – kérdezem tőle újra de mivel nem válaszol, ezért nem kérdeztem meg.

- Milyen kár azokért a mézédes ajkakért, úgy megkóstoltam volna, de te persze engedetlen voltál, oh de még mennyire. Másodjára akartál hamuvá égetni ma. Mond meddig fogod játszani a megsértett királylányt s fogadod el a tényt, ha jól viselkedsz akkor megjutalmazlak? Majdnem bármivel, szabadsággal. De most érezd akkor hogy mit is adhatnék ha jól viselkednél. Látni fogod, s remélem mélyen megjegyzed majd. Eskidel! – kiálltok ki ,én pedig leülök a hatalmas ágyra, majd szolgám ám újra hozzám jő.

Látszik arcán hogy megszólalna és nemtetszés csak sugárzik belőle.

- Gazdám? – kérdezi remegő hangon, ahogyan ránézet a hercegre.

- Kérlek gyere közelebb- duruzsolom neki édesen, mire közelebb jő hozzám de nem veszi le a szemét róla.

Gonoszan rápillantok Dracora, majd ölembe húzom Eskidelt, és lassan megfosztom ruháitól. Eskidel már hátat fordít neki mezítelen testével, én pedig karmaimmal lágyan végigszántok gerincén, és egy erősebb fogással megmarkolom kerekded fenekét, amitől ő felnyög. Ekkor hátrébb megyek hogy letudjam fektetni az ágy szélére, persze mindenképp szembe lehessek vele. A fájdalom csak úgy kirajzolódik a szeméből.

- Oh, lehetnél te is itt drága Draco, de még mennyire. – lehellem minden szavamat Eskidel mellkasára, amitől érzem minden porcikája belerezzen. – Tökéletes lehettél volna, de te ellenálltál… s most be kell érnem a hadvezéreddel.

Ülök fel, majd kötöm ki köntösömet, és hagyom ahogyan lassan leessen rólam a ruha. Eskidel teljesen odavan érte, s minden porcikája izzik a vágytól, de nem csak ő az egyetlen, mintha vélném érezni kis hercegünkben is, de inkább a szégyen sugárzik belőle. Nem tudom megmondani de nem is érdekel.

- Minden egyes porcikámat megfoghatnád, megízlelhetnéd, de te oooh, makacsul ragaszkodtál a kis szabadságodért, s a bosszúért mert rabszolga lettél. Pedig milyen sokan mondják, hogy egy vámpír szerelmes csókja felér ezernyi szeretővel…. érezni ahogyan a vágy széjjelárad testedben. Milyen kár te ezt nem tapasztalhatod meg… viszont Eskidel tökéletes példa lesz rá, megmutatni milyen gyengéd és odaadó vagyok azokhoz akik hűségesen szolgálnak.

Magasodok Eskidel felé, majd felemelve vállát, lassan belemélyesztem fogaim a nyakánál, de egy pillanatig nem veszem le szememet Dracoról. Szemeim vörösen izzanak, s érzem vérének izét ami felpezsdít, újra életre kelt, mindenem biszereg s akaratlanul egy állatias morgás hagyja el torkom, miközben alattam kéjesen vonszolja magát Eskidel, s nyög. Miután elégnek éreztem édesítő nedűjét, fogaimat kihúztam nyakából. Egy csókot leheltem rá,  hogy ne vérezzen, viszont a nyoma megmaradjon és ne gyógyuljon be tőle.

Másik kezemet szájához emelem, s ő pedig készségesen kinyitja azt, én pedig azonnal két ujjamat belehelyezem. Ő azonnal vette az adást, és halk kéjsóhajjal, érzékien nyalogatja őket.

- Milyen kár…. oh milyen kár drága Draco, te lehetnél a bálványom, s mégis a hadvezéreddel hálok majd. Gondolom neked se olyan ismeretlen testének zugai igaz?

Mondom neki majd, elvettem kezemet a szájából majd mit sem tőrödbe az előkészített ujjakat lassan beléje helyezem. Ő felszisszen, de hamarosan amikor már ellazult, fájdalma kéjbe csapott át, s fékezhetetlenül kívánt engemet.

- Mester, kérlek… - nyögi ki nagy nehezen.

- Látod Draco, még könyörög azért, hogy magamévá tegyem… te túl gőgös lennél ehhez nem?  De nem aggódok egyszer minden jég elolvad, minden ellenállás elpárolog, s te pedig majd behódolsz nekem, akár csak ő tette.

Mondom neki s az utolsó szavamnál Eskidelbe hatoltam. A vágytól egész teste beleremegett, és mi sem árulhatta volna el mennyire is élvezi, mint majdnem vokális hangja bezengette az egész teret.

- Milyen kár.. hogy csak végignézni fogod. – sziszegtem magam elé. – S nem érezni. – majd utolsó szavammal végleg nem foglalkozoka herceggel s minden figyelmemet Eskidelnek szenteltem, vagyis inkább a saját magam élvezetére.

- Mit nem értesz? Azt mondtam, hogy vetkõzz! - tényleg komolyan gondolja. - Ahogy megegyeztünk, most már a szolgám vagy! Parancsot kaptál, csináld meg! - meg a jó édes anyádat, te mocskos vérszopó. Azért sem teszem amit mond, tudom a fiam hamarosan haza érnek, és nekem sem kell csinálnom, amit mond ez a korcs. Kiabálhatsz amennyit csak akarsz, én nem leszek az ölebed!!

- Csináld vagy én tépem le rólad! - kiabál rám, de én cseppet sem foglalkozok vele, addig míg a közelembe nem jön, és egyetlen egy mozdulatával, a fél ruhámat le nem szakítja. Azt hiszem, egy kissé mégis csak fel idegesítettem. Tényleg jobb lenne nem idegesíteni, a félelem amit eddig nem éreztem, szépen lassan végig kúszik a gerincemen, és akaratlanul hátrálok el tõle.

- Most már nem mész el, te kis rohadék. - rohadék vagy te!! - Ha eddig nem tetted meg, akkor most megnézheted magad!! - mondja, majd szépnek nem nevezhetõ mozdulatokkal tépi a ruhámat, ahol éri. Egy két helyen így is megkarmol, a szemét dögje!! Fel eszmélni sincs idõm, és már meztelenül állok elõtte.

- Oh szegénykém, talán megsérültél? - nem te szemét, szerinted? Hogy lehet valaki ennyire ostoba, és ha ez nem enne elég, még a sebemen végig simít rajta, gyengéden ha lehet ilyet mondani.

- O hogy, égetne szénné a nap!! - morgom az orrom alatt. Mondanám én rendesen is, de be van kötve a szám. De az ostoba le veszi a kendõt a szánról, én meg arcon köpöm. Amit lehet, nem kellet volna, lassan le törli magáról a nyálamat, és olyan pofont kapok tõle, amitõl nem csak csillagokat látom, de még pár sebet megint szereztem. Gratulálok Draco, te sem lehetsz ennél ostobább. De akkor sem fogom magam hagyni!!

- Még egy ilyen kis herceg, és garantálom, hogy ennél fájdalmasabbat fogsz kapni. - sziszegi nekem, mint egy kis kígyó. Még mosolyognék is a megnevezésén, ha nem kezdenék megint rosszul lenni. Rengeteg vért vesztettem már eddig is, és a friss sebekbõl is szépen szivárog, a vérem.

- Igyál! - tol egy vérrel teli poharat az orrom alá, ennyire idiótának néz? Persze, majd lehetek a kis ölebe, mi? Hát az felejtse el!

- Nem leszek az ölebed!

- Ne kényeskedj királylány, igyál belõle és jobban leszel. Legalább a sebeid begyógyulnak tõle, de ha te így szeretnél végigmenni az utcán, ám legyen. Engem nem fog zavarni, hogy véresen, mocskosan és meztelenül kell végigvezesselek az egész egész birodalmamon. Legalább megmutatom milyen is a kis hercege, a szánalmas kis birodalomnak amit leigázok.

- Nem szánalmas, te rohadt…. - szemét, de ekkor a poharat majd nem le nyomja a torkomon. Akaratlanul is le nyelem a vérét, ha nem akarok megfulladni. Köhögve, köpködve, próbálók megint levegõhöz jutni.

- Mit adtál nekem? - kérdezem, miután az oldalamon lévõ seb csak úgy eltûnt. Kezdek félni tõle, komolyan.

- A vámpírok vére tud gyógyítani, ha eddig ezt nem tudtad volna, S mivel én igen erõs vagyok, ezért a sebeid pillanatok alatt eltûnnek. Viszont most pedig öltözz fel! - dobja nekem a ruhákat, de én még az imént elhangzottakon gondolkodom. Tudtam, hogy a vámpírok vére gyógyít, de azt nem, hogy minél idõsebb a vámpír, annál gyorsabban gyógyul az illetõ, aki vért kap.

- Most! Különben így indulunk el! - mi van? Tényleg, meztelen vagyok. Arcom pírba kúszik, már csak a gondolatra, engem meztelenül lássanak, ezek a vérszívók.

Nagy nehezen neki állok az öltözködésnek. Vörös anyagból készült a ruha, nincs rajta semmi díszítés, sem egyéb, de legalább nem vászon ruha. De így csak még jobban ki emeli a szemem színét, és a fehér bõröm. Ha nem lennék ennek a kígyónak a fogja, még meg is köszönném neki.

- Nos királylány örülök, hogy elkészültél. - mondja, majd közelebb jön hozzám, és a nyakamba rak egy nyakörvet, ez most komoly? Tényleg megszégyenít, nem is leplezi örömét. De már kezd elegem lenni a királylányozásból.

- A nevem Draco.

- Persze, de ne felejtsd el, a szolgám vagy, és úgy hívlak ahogy akarlak, hercegnõcske! - mondja, majd közelebb ránt a nyakörv segítségével, én meg fuldoklok. Érzem a leheletét nyakamon, és már várom, hogy belém harapjon, de nem történik semmi. Csak kapok egy csini láncot is nyakörvhöz. Ez az én szerencsém.

- Gyere szépségem, most haza megyünk. - oh de jó nekem, szeretett hazámat hátra hagyva, egy teljesen új országba kell menjek, ahol ennek a kígyónak leszek a játékszere. Ha akarok, ha nem mennem kell, ez a kis „ajándékom” megfolyt.

- De még mielõtt elindulnánk, van még egy meglepetésem neked, de csak neked.

- Eskidel!Gyere be! - az nem lehet, õ nem lehet.

- Parancsol velem, gazdám. - le térdel elé, és még a kezét is megcsókolja. Én bíztam benne, sõt az apám is. Erre elárul minket? Ezért tudott annyi mindent, a vámpír sereg.

- Hogy teheted ezt velem, sõt az egész birodalommal? - kérdezem tõle, egyre nagyobb haraggal. - Apám, sõt még én is megbíztam benned, mit ígért neked? Halljam! - kiabálok vele, a harag ami bennem van, ki akar törni, én meg meg sem állítom. A tûz golyóm mindenkit váratlanul ér, Esdikel még a karját sem tudja felemelni védekezés képen, így a gyönyörû arca, amit mellesleg kedveltem, megég. A vámpír sem tud idõben reagálni, így õ is kap belõle, de csak épen hogy.

- Látom nem tanulsz, hercegnõ! Ezért a tettedért, hidd el, nagyon meg leszel büntetve. - nem érdekel semmilyen büntetés, most nagyon dühös vagyok. Megint nyitnám a számat, de ez a barom, meg húzza a nyakörvemet annyira, hogy ne kapjak levegõt. De ez még nem elég neki, lassan de biztosan addig húzza, míg el nem veszítem az eszméletemet.

*

A következõ emlékem az, hogy nyakon öntenek egy adag hideg vízzel.

- Ideje felkelni, te mocskos korcs! Gazdánkat nagyon felidegesítetted! Szerencséd, hogy ennyivel megúsztad. - gondolom mennyire lehetek szerencsés. Érzem a hátamon a sebeket, fájnak nagyon. Nagyon úgy néz ki, hogy megkorbácsoltatott, és a mellkasom is fáj, amint le nézek elszörnyedek, a családja címere van bele égetve a mellkasomba. Ezt nem kellett volna, elkezdem rángatni a láncaimat, de azok meg sem moccannak, nagyon gyenge lehetek.

- Én nem próbálkoznék a te helyedben, még a végén nem csak a szárnyaid sérülnek, hanem a kezeidet is elveszted. - röhög ez a szemét, de mi van a szárnyimmal. Nem alakulok át eszméletlenül, hacsak nem akarattal hívták elõ. Nagy nehezen hátra nézek, még szörnyûbb látvány fogad, mint amikor mellkasomat megláttam. Drága, gyönyörû szárnyim, eltörve, össze vissza kaszabolva, alig van egy kis épp rész rajta. Ha ez nem lenne elég, még vágtak is belõle. Nagyon óvatosan mozdítom õket, de a legkisebb mozdulatra is csillagokat látok, így ezért lassan emelem magam kõré. Nem akarom, hogy lássák a könnyeimet. Elsiratom a szabadságomat, és a fiam nélkül töltött idõket.

*

Már megint víz, úgy néz ki, hogy megint elvesztettem az eszméletemet.

- Látom jó munkát végeztem veled, tudod Esdikel készségesen a segítségemre sietett, hogy hogyan kínozzalak. De megnyugtatlak, talán egyszer, ismétlem talán egyszer, újra tudsz repülni, mint anno. - nem, azt nem. El kell szökjek akármit is ígértem. A láncokat próbálom megint le szakítani, ami most sikerül is. A vámpírka egy kicsit meglepõdik semmi egyéb reakció, szóval így állunk, akkor ezt kapod, te szemét. Mit sem törõdve mások életével, elkezdek át alakulni. Nem veszem fel a teljes formámat, csak annyira, hogy jóval nagyobb erejû tûzet okádjak. Nem érdekel senki, és semmi. A lovak amíg eddig húzták a szekeret, menekülnének de nem tehetik. Egy mérges sárkány tüze, égetõbb mint bármi más. Szerencsétlen állatok, szénné égtek, de nem csak õk,egy két katona aki elég merész, vagy csak egyszerûen ostoba, hogy ott maradt a ketrecem mellet, azok is a lovak sorsára jutottak.

A ketrecem az bezzeg még mindig egyben van, semmi kis olvadás sincs rajta, erre csak még jobban dühös leszek. Bele adok mindent, de semmi. Az erõm is kezd elhagyni, csak csodálkozni tudok, hogy eddig bírta.

- Remélem ki tomboltad magadat, mert ez volt az elsõ és utolsó tetted! Pedig én próbáltam emberségesen bánni veled, de úgy látom neked ez sem megfelelõ. - ketrecembe lépve, látom, hogy most sem kímélte a tüzem. Bal kezének, és nyaka egy része megéget, amit nem védett rendesen. Mosolyra húzom ajkaimat, ami nem teszik neki, és valami azt súgja, hogy most tényleg nagy bajban vagyok.

- Jazil, Zen, ide hozzám, de elõtte vegyétek ki a nyeregtáskámból, Esdikel ajándékát. Azt mondta, hogy hasznomra lehet, nem gondoltam, hogy ilyen hamar használni fogom. - államat megfogva emeli fel fejem, szemébe nézve, csak a nyers erõt látom, a haragot és talán egy kis csalódottságot. Közelebb hajolva fülembe suttogja szavait.

- Tudod Esdikel, nem csak a kémem volt, hanem a vér forrásom is. És megosztott egy két titkot a fajtádra jellemzõket, hogyan is lehet, egy sárkány száját be fogni. - dacosan nézek a szemeibe, de mikor eszembe jut, miként lehet egy sárkányt elnémítani, megijedek. Félelem költözik belém, és a hideg kiráz. Csak a saját haját használva lehet. - Jól gondolod kis sárkányom. A saját hajaddal fogom össze varrni azt az átkozott szádat. Jazil, Zen! Szorosan fogjátok a kicsike állát. - úgy szorítják az államat, mint a satu.

- Ez most fájni fog. De elhiheted, én élvezni fogom. - amint az elsõ öltést csinálja ordítani tudnék a fájdalomtól, de sajnos nem megy. Elhiszem, hogy élvezi, és nem csak õ, de még a többi ivadék is. Esküszöm ha kijutok élve innen, egyenként ölöm meg õket! Jó lassan... Szenvedni fog mindegyik! nem is kicsit. De õ fog a legjobban! Ezt garantálom!

- Látod, nem is volt annyira vészes, és most vissza mindenki. Indulunk tovább! Te pedig a saját mocskodban fogsz fetrengni, míg el nem érünk a kastélyomba, addig gondolkozz el, hogy mennyire éri meg felbosszantani!! - és itt hagy, végre. Az emberei gúnyosan, sõt inkább nevetve teszik át a ketrecemet egy másik szekérre.

- Azt kaptad amit megérdemeltél, te korcs!!

- Hagy Zen, már így is szenvedett eleget, rég láttam Vladot ilyen mérgesen.

- Jazil. - õ lenne, Jazil. - Azt akarod, most ezzel mondani, hogy sajnálok ezt az átkozott dögöt?! - kérdezi a másik, és még meg is dob egy kõvel, amint az elõbb vet fel a földrõl.

- Igen sajnálom, tán nem lehet? Gondolj bele, te kibírtad volna azt amit õ? Kibírtad volna, hogy megostoroz a gazda, vagy azt, hogy a szárnyidat eltöri, és utána még le is vágnak belõle? Te nem bírtad volna ki!! Arról nem is beszélve, hogy a gyerekeit sem láthatja többet, sem a szeretett országát. Az örök életére a kastélyban kell maradnia, az urunk kénye kedve szerint cselekedve. - Jazil szavai, mint a kések, úgy hasítanak ki darabokat a lelkembõl. Sosem láthatom õket, ezt tudtam, de csak most tudatosult igazán bennem. Sírok mint egy gyerek, zokogok. Legszívesebben üvöltenék, de a számba maró fájdalom nem engedi! Addig sírok, míg álomba nem zuhanok.

- Tudod, ha nem nézegetem, akkor sosem tudom meg mi a gyenge pontja, de lassan én is azt hiszem nincs. - olyan világban élünk, ahol a vámpírok próbálnak egyen uralkodóvá válni. Már volt rá példa, de az emberek és mindenki más aki nem vámpír, össze fogtak ellenük. Sajnálatomra mondva, már én is abba a világba születtem, ahol már a háború dúlt.

- Apám, szerintem, te inkább magányodban menekülsz a tekercsekbe. - igaza van, az anyjuk már vagy száz éve elhagyott minket. Tudtuk, hogy érdek házasság a mienk, de nem gondoltam volna róla, hogy a kikelésük utáni napon már nem lesz velük. És mai napig nem tudom merre van, és õt sem érdeklõdik a fiai iránt.

- Ellery, az én magányom most nem lényeges, anyátokon már rég túl tettem magam, és egyébként sem volt a mi házasságunkban semmi szerelem. Csak is kizárólag érdekek voltak benne, de itt és most fejezzük be, ami volt az volt. De ha megbocsájtasz megyek beszélek nagyapáddal. - az összes tekercset felveszem az asztalról, majd elindulok a tanácsterembe, ahol már mindenki vár. Mivel én vagyok az egyesített hadd erõnek a vezére és stratégája, így rám hárul minden.

 *

 Két óra, kiabálás, egyeztetések és a király szava árán, aki mellesleg az apám, sikerült megvitatnunk, a következõ támadás helyét, és idejét. Csak valami nem hagy nyugodni, a vámpír úr nagyon nyugodt, vagy készül valamire, vagy van egy kém nálunk. Hogy ezt honnan veszem? Egyszerû, mindig tudja, hogy merre támadunk, vagy mikor. Ezért az ülésen is félre érthetõen egy másik helyet adtam meg, csak apámnak mondtam el az igazi helyet, és idõt. Ami hamarosan következik. Mindenkit értesítek, aki az én kezem alá tartozik, hogy készüljenek, hamarosan támadunk.

 Már lassan alkonyodik, mégis mindenki készen áll a harcra, két fiam is velünk tart. Hiába beszélek velünk, hajtatatlanok, mindig jönnek velem. Pedig ha tudnák, legszívesebben mind a kettõt elzárnám, már csak õk maradtak nekem, és apám. Anyámat egy csatában vesztettem el, nem tudom apám, hogy tudod az ép eszénél maradni, én bele örülnék, ha történne velük valami.

 
A csapatomat lassításra intem, hátulról támadunk. Mikor mindenki elfoglalja a helyét, támadásba lendülünk. Nem nézzük, hogy ki az csak kaszabolunk, ezért is szeretném ha vége lenne ennek a haburúnak. Már nagyon elegem van, a felesleges vér ontásból, miért nem lehet békében élni? De így meg figyeljek a harcra, éppen csak el tudom kerülni az egyik vérszívó fogait. Ha ne figyelek, még belém mártja a fogait, és az nem lenne jó.

 Mind ha sosem fogynának el, annyian vannak, a csapatomat sem kell félteni, de mégis egyre jobban nem bírjuk. Látásom is kezd kissé homályos lenni a vér veszteségtõl. Sikerült egy fránya kardba bele szaladnom, hogy megvédjem a fiam, elõttük nem mutathatom a gyengeségemet, de egyre jobban nem tudok oda figyelni, egyszer meg minden elsötétül.

* 

Ordibálásra kelek fel, az egyik hang tulajdonosa apám, a másik viszont az egyik tanácsos.

- Halkabban ha kérhetem. - majd szét robban a fejem, és az oldalam is húzódik.

- Jaj fiam, de jó, hogy magadhoz tértél.

- Mennyi ideig nem voltam magamnál? És hol vannak a fiaim? - hirtelen elfog a rettegés, mindig a nyomomban vannak mind a ketten, erre most sehol sincsenek.

- Három napig voltál eszméletlen, az unokáim. - nagy levegõt vesz, ez semmi jót nem jelent. - annál a vérszívónál vannak. - hirtelen ülök fel, amitõl megszédülök, és apám már nyomna is vissza az ágyba, de elcsapom a kezét.

- Már három napja nincsenek itt a fiaim, és te nem csináltál semmit? - üvöltök fele, nem érdekel most semmi. Most nem a királyom, hanem az apám, és a gyermekeimnek a nagyapjuk. - Hogy tudsz ilyen nyugodt lenni?

- Fiam, kérlek nyugodj meg. A sebeid felszakadnak.

- Nem érdekelnek a sebeim, most csak az a fontos, hogy a fiaim itt legyenek.

- Uram, ez egy futár hozta, és megkérte, hogy csak személyesen önnek adhatom át. - Cornius egy tekercset szorongat a kezében,meghajol majd a kezembe nyomja. A tekercsen fel ismerem a vámpír úr pecsétjét. Remegõ kezekkel bontom ki, és ha nem ülnék le kellene ülnöm.

„ Remélem ismerõsek, ha nem akarja, hogy nagyobb bajuk essen, gondolkozzon el mit tud adni cserébe. Holnap délig kap idõt, remélem van egy is esze, és nem hagyja cserben a gyerekeit. Vlad Cynfael. - két ég tincs hullik a kezembe, nagyon is tudom, hogy a fiaimé.

- Hozd ide a gyógyított és kötözzenek össze, és készítsék ide a ruháimat is. - gyorsan ki kelek az ágyból, már amennyire engedi a sebem. Mire sikerül a gyógyító is ide ér, valami iszonyat büdös kenõccsel le keni az oldalamat, majd bekötöz.

- Ha nem akarja, hogy rosszabb legyen, akkor kérem maradjunk nyugton. Tudom, most nem éppen a nyugodtság ami körbeveszi, de kérem ha lehet, ne ölesse meg magát. - megköszönöm neki, majd távozik, a ruháimat felveszem, ami egy testre simulós fekete nadrágból, és egy hozzá hasonló felsõbõl áll, aminek nincsenek ujjai, így szabadon használhatóm majd a kezeimet. Az erkélyhez sétálva már félig át változom, mire ki érek már teljesen át vagyok változva.

* 

Egy tisztáshoz vezetnek el az illatok, innen érzem a legjobban a fiaim illatát, meg rengeteg vért is érzek. Hangos robajjal érkezek a földre, nem változom vissza míg nem látom a fiaimat. Egy igen díszes sátorból taszigálják ki õket, két õr fogja le õket. Aztán meglátom azt aki elfogta õket, Vlad Cynfael, eddig festményeken láttam, mondták, hogy földöntúli a szépsége, de így élõben még jobb képû. Izmos testét kihangsúlyozza a második bõrként szolgáló ruhája, tényleg kezdek magányos lenni ha ilyenekre gondolok.

 - Látom eljött a kölykeiért, de jobban szeretném ha emberi alakját venné fel. - nincs választásom, amíg a fiaim az õ kezében vannak azt kell tennem amit kér. Vissza változom emberré, de a karmaimat és szarvaimat nem tüntetem el. Hajam körülöttem örvénylik, a varázslat még nem teljesen szûnt meg, zihálok is rendesen. Még ilyenkor képes vagyok tûz golyókat fújni, a mellemet álló vámpírok hátrébb is húzódnak. Mikor már teljesen megszûnt a varász fel állok, fiaim kétségbe esve állnak velem szemben, ne féljetek nem engedem, hogy bajotok essen.

- Így sokkal jobb, akkor beszéljük arról, hogy mit tud adni a korona herceg, cserébe a két kölykéért. - vigyorogva kérdezi, de szeretném most helyben megölni, de akkor a fiamék is oda vesznének.

- Csak magamat tudom adni helyettük, õk a legfontosabbak nekem. Engedje el õket, kérem. - még könyörgök is ennek a vérszívónak, térdere ereszkedem elõtte, ha ezt apám most látná ki is tagadna. Megtanította, hogy sose könyörögjek nekik, nincs szívük.

- Legyen, a fiaid épségben haza térhetnek, de neked nem lesz kegyelem, a személyes szolgám leszel, bármit kérek neked rendelkezésre kell állnod. Ha ellenkeznél, hidd el a büntetést sem fogod elkerülni. Kötözzétek meg! - a két vámpír aki eddig a hátam mögött voltak, azonnal ugranak és megkötöznek, sõt még a számat is be kötik valami anyaggal. A fiaimat addig elengedik, engem meg a sátorba taszigálnak, elbúcsúzni sem volt idõm. Mérgesem nézek Vladra, õ meg jót nevet rajtam.

- Ne nézz ilyen mérgesen, még a végén félre értem, szedjétek le a kötelek és bilincseljétek ki az egyik oszlophoz a lábát, de elõtte vetkõzz le, kapsz egy másik ruhát.

– Tessék? – kérdi Aaron idegesen.
– Elment – ismétli el újra a kissé õsz férfi, látni rajta, hogy neki már csak ez hiányzott a mai napon.
– Hogy érti, hogy elment? Nem tartóztatták le?
– Kiderült, hogy tévedtünk. Nyilvánvalóan nem lehetett õ a tettes.
– Ezt mire alapozzák? – kérdi Aaron gyanakvóan, a rendõr idegesen néz hol rá, hol rám. Elgondolkozva meredek magam elé. Ezek szerint valóban itt volt, még a városban tartózkodik, mégsem hívott minket.
– Hát... késõbb találtak rá a kollégáim, és a nyomokból ítélve... nos, a tettes valószínûleg más irányba menekült.
Látom rajta, hogy még õ maga sem biztos abban, amit éppen mond.
Aaron is észrevehette, ugyanis kicsit visszavesz a lendületbõl. Halkan felsóhajt, mintha magában már el is könyvelte volna ezt az egészet úgy, mint egy furcsa félreértés.
– Hova ment?
– Nem tudom. Nem mondott semmit.
– Volt itt valaki, aki hazavitte volna?
– Nem. Egyedül ment.
Aaron egy ideig vegyes érzelmekkel szemében bámul maga elé. Nem tudom pontosan megmondani, mire is gondolhat.
– Akkor nyilván feleslegesen jöttünk be.
A rendõr kicsit zavarba jön, és szabadkozni kezd.
– Elnézésüket kérjük, de nem volt idõ, mert... éppen megérkeztek, mire hívtuk volna Önöket.
– Miért? Mikor ment el Connor?
– Alig két órája...
– Azóta nem volt idejük?
Kínos csönd telepszik ránk, a rendõr se tudja mit is mondhatna.
– Kérem, sok más üggyel is foglalkoznunk kell.
Végül Aaron sóhajtva adja fel, és inkább az ajtó felé indul, befejezettnek tekintve a beszélgetést.

***

Aaron nem bír magával, és elkezd a telefonjával babrálni. Biztos vagyok benne, hogy épp próbálja elérni az otthon lévõket, hátha Connor visszaért. Ilyenkor olyan átlátszó, én vele ellentétben szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy nem ment vissza…

Belegondolva, ma még nem is igazán szólt hozzám. A tegnap történtek után nem akartam vele beszélni, nem sikerült rendeznem magamban a látottakat, bár be kell, ismerjem, az én hibám. Nem meséltem neki a Jennával való kapcsolatomról, ezért nem lehetek rá mérges, az az igazság, hogy magamban már meg is bocsájtottam neki…
Aaron beszél valakivel, majd leteszi a telefont, és a mai napon talán másodszor rám pillant.
Nevetséges, hogy egy nõ képes volt így éket verni közénk, a legjobb barátom úgy néz rám, mint valami sértõdött kölyök.
– Connor nincs otthon – foglalja össze tömören.
– Az nem lehet. Már két órája elindult. Ennyi idõ alatt még gyalog is odaér.
Szemöldökömet idegesen vonom össze. Gondoltam, hogy ez lesz…
– Most mi legyen? Keressük meg?
– Aaron... Emlékszel rá, hogy mit mondtam Amerikáról?
– A bûnszervezetekre gondolsz? Megmondták, hogy tévedtek, amikor letartóztatták. Ezért is engedték el.
– Vagy nem.
– Mire gondolsz? – néz rám értetlenül, tekintete arról árulkodik, hogy tényleg nem érti, mire akarok kilyukadni… Túl sok optimizmus szorult beléd Aaron, vagy csak ennyire nem szeretnél belegondolni, hogy esetleg valaki elárul minket? Téged? Kényszeredetten elhúzom a számat.
– Az a rendõr nem tûnt túl határozottnak, amikor azt kérdezted, miért engedték el Connort - próbálom finoman a tudtára adni a tényeket.
– Persze. Gondolom, mindenki így van vele, ha közölnie kell valakivel, hogy az ártatlan barátját akarta lecsukni. Kicsit zavarban volt, és volt is miért.
– Vagy csak nem tudta, mit mondjon.
Itt végre elgondolkozik.
– Azt mondod, hazudott?
Bólintok.
– De miért? És akkor meg miért engedték volna el? Gondolom, ez nem áll érdek... – itt egy pillanatra megáll, majd megvilágosodva folytatja. – Hacsak nem áll személyes érdekükben. Az õ kezük is benne van a dologban?
– Valószínûbb, hogy csak lefizették õket, különben nem lett volna értelme egyáltalán letartóztatni Connort. Ezt nem tudom. De van egy olyan határozott érzésem, hogy Connor nem ártatlan. Nem szokott csak úgy eltûnni. Legalábbis amíg itt voltam, nem tette.
– Nem, ilyet sosem csinált. Akkor is meg kéne keresnünk. Legalább vele együtt megtaláljuk azt a bûnbandát is.
Örülök, hogy Aaron végre felfogta a tényeket, és rájött, hogy talán most nekem lesz igazam. Ide nem optimizmusra van szükség. A mellettem ülõ végez pár körzõ mozdulatot csuklójával. Értetlenül figyelem a jelenetet, de nem tudok szó nélkül elmenni mellette.
– Mi van a kezeddel? – kérdem komoran, válaszul egy szúrós pillantást kapok.
– Semmi különös – feleli sértett hangnemben. Biztos a tegnap este történt valami, így nem is firtatom tovább.
– Akkor most megkeressük Connort – jelenti ki határozottan.
– Nem biztos, hogy ez olyan jó ötlet.
– Miért?
– Felkészületlenül nekiindulni, hogy felkutassunk egy bûnözõkbõl álló csoportot?
Végül beismeri, hogy igazam van, gázt ad, és elindulunk visszafelé, immár kicsit lassabb tempóban, csendbe burkolózva. 

***

A város szélén a sok omladozó házat nézve elfog a rossz érzés. Aaron is kifelé tekintget, kicsit lehangoltan figyeli az elsuhanó táját, miközben vezet.
Egy furcsa árny tûnik fel a házak között, mire érdeklõdve kiálltok fel.
– Az Connor volt? – kissé elõre dõlve tekintek ki az ablakon, de már elhagytuk.
Lehet, hogy Aaron is látta, ugyanis a fékre tapos, talán kicsit túl nagy hévvel.
Az alak befordul az egyik utcába, Aaron pedig kipattan a kocsiból, én pedig sietve indulok utána.
 – Connor! – kiáltom a fickó után, aki komótos lépésekkel indul meg jobbra. Szorosan követjük a terepruhás férfit azonban, ahogy kifordulunk a házak takarásából meglepetten pillantok körbe. Sehol senki. Connor valószínûleg egyenesen ment tovább, így abba az irányba indulok, feltételezve, hogy Aaron követ.

– Connor! Hé! – ordítok a férfi után, befordulva a következõ sarkon. Hirtelen megjelenve kapja el karomat, nem valami barátságosan, majd oldalra ránt a házak takarásába. Nyögve landolok a földön, lassan felnézve látom meg a felettem tornyosuló alakot.
Connor termete mindig is hatalmas volt, terepmintás ruhái csak még veszélyesebb kinézetet kölcsönöznek neki.
Kezében egy fa deszka, amit kérdés nélkül felém lendít. Gyorsan kapcsolva gurulok odébb, majd feltápászkodok a földrõl, de nincs idõm megszólalni se, azonnal utánam veti magát.
- Connor, mi a fra.. – kezdeném, de õ vészesen közel ér, a deszka lendül, én pedig kezemmel védem ki az ütést.
Fájdalom nyilall bal karomba, ahogy reccsen a fadarab. Connor döbbenten pislog párat, majd mikor én vetem rá magam, még meglepettebben nyög fel. A jobb egyenesem elõl kitérni sincs ideje, vagy csak nem akar, nem számít. Hátrébb tántorodik, de alig pár lépést. Nem szokásom verekedni, nem vagyok benne a legjobb…
- Mégis mi folyik itt?! – kérdem értetlenül, hangosan szuszogva lépve tõle arrébb.

Connor magabiztos mosolya nagyon nem tetszik. Hátrapillantva Jennát látom meg, kezében egy kisebb fadarab, talán egy szék lába lehetett valamikor…
Értetlenül lépek el tõle, ahogy felém lendíti az eszközt. Arca érzelemmentes, rideg, mégis mi történik?
Connor közben mögém ér, remény vesztve rúgok felé, azonban Jenna a karomat elkapva ránt hátra, egyensúlyomból kibillentve. Sokkal erõsebb, mint gondoltam.  Fájdalmasan csapódok a földnek. Nyögve köhögök fel, ahogy mély levegõt veszek. A jobb karomra sikerült essek.

- Mindig a nehezebb utat kell választani… - morogja Connor, arcát kárörvendõ vigyor díszíti, majd ahogy tápászkodnék fel, ütést érzek tarkómnál, majd minden eltûnik szemem elõl.

***

Ahogy felnyitom a szemeimet, ijedten kapok levegõ után. Sötét van, akárhogy pislogok, csak pár körvonalat tudok kivenni, mint az elõttem lévõ rácsokét. A levegõ állott, nyirkos, igazán kedves kiszolgálás.

Jobbnak látom, most nem megszólalni, próbálok ésszerûen gondolkozni. A csöndben ki tudom venni, hogy valaki mellettem egyenletesen szuszog. Talán Aaron? Mikor elfordultam jobbra õ nem jött utánam. Elkapták egyáltalán?

Értetlenül ülök fel, kezembe - amire sikeresen ráestem - fájdalom nyilall. Számat összeszorítva szusszanok egyet. A fejem is zsong, az ütés nem volt valami kíméletes, és ez a sok megmagyarázhatatlan dolog…
Jenna és Connor? De miért? Mikor?
Gondolataim csak úgy cikáznak, értetlenül próbálok válaszok után kutatni, hátha csak nem vettem észre valamit…

Ajtónyikordulást hallok, majd fény árasztja el a keskeny folyosót. Kicsit pislognom kell, hogy a szemem hozzászokjon a hirtelen világossághoz. Így már tökéletesen látok mindent. A fal csupasz beton tömb, és vékonyan egymás mellett álló rácsok, hogy innét senki se tudjon megszökni.
Egy alak, kezében gyengén pislákoló lámpával lép közelebb.
Ez meg mégis ki? Hunyorítanom kell, hogy láthassam az arcát, aki tõlem kicsit távolabb áll meg. Ekkor egy kissé rekedt, ismerõs hang töri meg a csendet.
– Matthew Soleworth – állapítja meg közönyös hangnemben Aaron.
– Fõnök – mondja nyugodt hangon. – Látom, felébredtél. Wright? – kérdi immár felém nézve, majd elindul a cellám irányába.

Dühös pillantást vetek rá, de nincs erõm, se kedvem megszólalni, így annyiban hagyva, visszamegy Aaronhoz.
– Sejtettem, hogy ez lesz a vége – morogja a mellettem lévõ.
– Hogy Connor ellened fordul?
– Nem. Hogy te elárulod a csapatot.
– Elárulni? – elgondolkozik egy percre. – Nem, én nem árultam el senkit.
– Elraboltad a két vezetõt.
– Ó, nem, attól tartok, tévedsz. Én nem raboltam el senkit. Az Connor volt, és a bájos amerikai barátnõd, aki engem is meggyõzött, hogy csatlakozzak. Hidd el, ma reggelig én mit sem tudtam az egészrõl. Azt hiszem, én vagyok itt a legkevésbé bûnös.
Jenna? Szóval valóban õ tervelte ki ezt az egészet?
– Azt nehezen hiszem.
– Nos, ez rajtad áll. Én meghagyom neked a választást, mert tudom, milyen, amikor megtagadják tõlem.
– Ezzel a nyilvánosságra célzol? Matthew, annyiszor elmondtuk már, Arthur is, én is: ha megfelelõen van felvezetve, sikerrel járunk. De ehhez együtt kell mûködnünk.
– Megmondtam, hogy megvan az oka, amiért nem támogatom az ötletet – morogja dühösen.
– Soha nem is hallgattad végig az érveinket.
– Mert soha nem adtatok rá lehetõséget, hogy én is elmondjam az enyémeimet.
Hangja egyre harsányabb, látszik rajta, hogy nem a kedvenc témája, sikerült kihozni a sodrából.
– Hibát követtél el, Matthew. Ezt te is tudod.
– Nem volt más választásom.
– Már hogy ne lett volna?
– Ha túl akartam élni, nem volt!
Hevesen, hangosan beszél, majd torkát megköszörülve vesz vissza a lendületébõl.

– Hidd el, nem azért tettem, mert bosszút akartam állni valamiért. A múltban ragadni gyerekes gyengeségre utal: az Connor, nem pedig én. Õ azért ment ebbe bele, hogy a múltbeli sérelmeket megtorolja mind rajtad, mind a külsõs embereken. Én csak a jövõt féltem. Azt a biztonságos jövõt, amit Wright elõdei lehetõvé tettek, ti pedig éppen lerombolni készültök.
– Ugyan mit akar Connor rajtam megtorolni?
– Mint már mondtam, Connor gyerekes. Több mint valószínû, hogy megsértetted azzal, hogy utasítottad valamire. Talán jobban oda kéne figyelned arra, ami a csoporttal történik.
Néma csönd telepszik ránk.
Matt elindul kifelé, de most ideje, hogy én is megszólaljak.
– Soleworth! Mit akartok velünk?
Matt meglepõdik, de azonnal válaszol.
– Leállítani a projekteteket, mielõtt tönkretenné az életünket.
– És gondoljátok, hogy ezzel eléritek a célotokat? Apám odakint van, és õ az egésznek a vezetõje – feltornászva magam lépek a rácshoz.
– Arthur Wright közszereplõ. Nehéz megközelíteni. Viszont ha rávesszük, hogy õ maga jöjjön ide...

Halkan felnevetek. Hogy ezek mennyire idióták! Itt fogok megöregedni, ha arra várok, hogy apám eljöjjön ide értem.
– Nos, szép próbálkozás – mondom, hangomból pedig akaratlanul is kicsendül az a kissé fájdalmas, ironikus él. Visszasétálok a falhoz, majd visszaülök a kissé nyirkos betonra, Matt pedig eltûnik, az ajtót ismét becsukva maga mögött.
A másik cellából furcsa hangokat hallok. Ez a hang… Mintha bõrkabáton háznád végig a körmeidet. Fájdalmas hallgatni is.
Várok, amíg a hang meg nem ismétlõdik, csak ekkor szólalok meg.
– Nem hiszem, hogy az átváltozás segítene
– Azon nem, hogy kiszabaduljunk – sóhajtja, miközben ruhasuhogást hallok. – Viszont nekem muszáj- teszi hozzá halkan. Bár tudja, hogy folytatnia kéne, mégsem szól semmit.
- Baj van? – kérdem halkan, mire frusztráltan felsóhajt.
- Emlékszel, mikor a bárban Tomson neked esett, én pedig majdnem elvesztettem az önuralmamat? – Magamban felidézem a jelenetet. Némán hallgatom a magyarázatot. - Nos, akkor valahogy megrekedtem félúton. A kezem az óta zsibbad, van, hogy nem is érzem. Amint átváltozok, rendbe jön, de pár óra múlva ismét zsibbadni kezd. Nem tudom, mit tudnék vele kezdeni, azt hittem, ha egyszer átváltozok, majd megoldódik a problémám, de nem így lett…
- Azt hiszem, egyszer már történt hasonló az egyik tagunkkal. Arthur segített neki, valamilyen növénnyel, illetve egy kis fizikai edzéssel. Sajnos én sem tudok ennél többet. Szólhattál volna elõbb is, mégis miért titkoltad?
- Tegnap este átváltoztam, azt reméltem utána minden rendben lesz, aztán ott volt Jenna, és…
Nem folytatja tovább. Halk sóhaj csúszik ki a számon.
- Sajnálom, hogy ez lett belõle. Jenna… Nos, nem tudom mi ütött belé. Vagy, hogy miért… Nem értem.
Hallom, hogy Aaron felkel, majd látom, ahogy kidugja a kezét a rácson. Épphogy kifér a kézfeje.
- Nagyon szûk hely van itt – morogja szinte csak magának. – Ki kéne jutnunk innét Law. Minél elõbb.
- Nincs valami ötleted? – kérdem, mire egy lemondó sóhajt kapok válaszul. - Talán én kiférnék…
Gondolataimba révedek, ahogy elképzelem, hogy átváltozok, majd kirepülök a rácson.
- Dehogy fér-. Óh, úgy érted…? – kérdi, én pedig hümmögve válaszolok.
- Próbáljuk meg – javaslom, majd felkelve megmozgatom elgémberedett tagjaimat. Jobb karomba ismét fájdalom nyilall, ahogy ökölbe szorítom kézfejem. Csodálatos. A tény, hogy Aaron a mellettem lévõ cellában hallgatja végig az egészet, kicsit feszélyez, de mély levegõt veszek, majd nekikezdek.

Viszonylag gyorsan átváltozok. Elenyészõ fájdalom kúszik végig gerincem mentén, elégedetten tárom ki szárnyaimat, azonban még ebben az alakban is fáj a jobb oldalam.
Annyira rég volt már, hogy ebben az alakomban lehettem szabad akaratomból. Olyan jó érzés, ki se tudnám fejezni szavakkal. Mintha végre kiszabadultam volna.
Megpróbálok szárnyaimmal csapni egyet, de a fájdalom nem szûnik, így elvetem az ötletet, hogy most repüljek. A rácson pont kiférek. Azok az idióták nem gondolták volna, hogy ez az én másik formám... nos, egy madár. Ez csak azt bizonyítja, hogy Jenna sem ismer igazán. Csõrömmel megfogom a ruháimat, és magam után húzom õket, legalábbis olyan távolságra, hogy kintrõl elérhessem, majd kilépve a rácson, gyorsan arrébb megyek, nem szeretném, hogy Aaron így tudja meg mi a másik formám, bár ilyen sötétben kétlem, hogy bármit látna belõlem.
Gyorsan összeszedem a földön heverõ ruháimat, majd, még takarásban felöltözök.
Aaron cellája elé állok, majd próbálom kitapogatni a lakatot. Mikor végre megtalálom, megrángatom párszor, csörömpöl kicsit a lánc, de semmi. Nem valami régi vacak lakat ez. Mindenre figyeltek... Illetve majdnem mindenre.

Mérgesen felmorranok, majd körbepillantok a helységben. Mintha úgy emlékeznék volt pár törött csõ darab itt. Azt hiszem, mikor Matt bejött láttam õket. Reménykedve kezdek kutakodni, egészen addig, amíg egy fémes, hideg tapintású tárgyra nem lelek. Elég nehéz, fõleg úgy, hogy szinte csak a bal kezemmel tudom tartani, de a célra megfelel, jó lesz így is.
- Siess, ez hangos lesz… - szólal meg Aaron. Szemeimet forgatom. Mintha nem tudnám!
A rácshoz lépve keresem meg a lakatot, amit egy lánc tart, majd felemelve az elõzõ életében vélhetõleg rácsként funkcionáló csövet, lesújtok. Nem adja meg magát olyan könnyen. Harmadszorra- negyedszerre próbálkozhatok, mikor nyílik is az ajtó, majd Matt lép be rajta, értetlenül bámul ránk, de nem hív segítséget, csak mérgesen szemez velünk. Aaron közben félve pillant rám, én pedig gyorsan végignézek rajta, de úgy tûnik, vele minden rendben.
- Azt hiszitek, ilyen könnyen kijuttok? - jelenik meg Connor, Matt mellett az ajtóban.
- Nagyon elbíztatok magatokat – nézek Connorra, akinek arcán egy elvetemült vigyor terül szét. Matt összehúzza a szemöldökét, lopva pillant társára.
- Hogy lehettetek képesek ilyen messzire menni? – kérdi Aaron, de nem válaszolnak.
- Hagyjuk a süket dumát. El tudjuk ezt intézni, máshogy is – szemei villámokat szórnak, én pedig megszorítom a hideg fémet kezemben. – Segítek neked visszajutni abba a cellába.

 
Connor felém lép, én pedig a szûk folyosón, kissé szorongva lépek hátrébb.
Connor mögött pár lépésnyire Matt kárörvendõ mosollyal arcán néz minket. A folyosó maximum két ember széles, itt mégis mit akar tenni?
Elõrébb lépek, Connor tekintete a fémre siklik, majd ismét rám.
Nem tétovázik, kezét lendítve löki magát felém. A falhoz simulva térek ki az ütés elõl, lábamat kinyújtom, õ pedig megbotlik benne, de nem esik el. Hátulról vetem magam rá, széles vállait megragadva rántom õt hátra, ezzel végre sikerrel járok. Hátra zuhanna, de ekkor…
- Vigyázz! – hallom mögülem, én pedig reflexbõl pillantok hátra, már késõn. Connor feltalálva magát a nyakamba veti magát, korántsem barátságos szándékkal.
Arthur egyfelõl jól tette, hogy bevezette a kötelezõ önvédelmi tanfolyamokat, ilyenkor azonban már nem tûnnnek olyan hasznosnak.
Matt karját nyakam köré fonva, fojtó fogásban tartva ránt hátra, elejtem az egyetlen fegyverem, Connor felkelve a földrõl lép hozzám, engem pedig még mindig Matt tart lent.
Próbálok szabadulni, de Connor ökle vészesen közeledik. A jobb egyenes pontosan érkezik, én pedig fájdalmasan nyögök fel.
Utolsó lehetõségképp hátravetem fejemet, így orron találom Mattet, aki lazít szorításán. Ezt kihasználva kicsit eltávolodok tõle, majd oldalba könyöklöm.
Fájdalmasan nyikkan, egy erõltetett köhögés hagyja el száját. Connor hátrébb lép, én pedig az elejtett fém csövet keresem a földön. Connor követi a tekintetem, egészen a tõle pár centire fekvõ tárgyig.
Elõször õt kell elintéznem, sokkal nagyobb falat.
Alsó ajakamra harapok, és most én indulok meg felé.
Bár Connor erõs, nem az esze miatt szerettük.
Azt hiszi, a csõ felé indulok, ami jelenleg hozzá közelebb van, így figyelmét arra fordítja. Azt várja, majd azért ugrok, de helyette inkább kezemet lendítem, gyomor tájékra célzok, azonban nem várt módon védi ki ütésemet.
Pontosabban, sehogy. Hagyja, hogy eltaláljam, arcizma megrándul, majd megragadja felsõm nyakát, és a fal felé tántorít. Koppanok a falon, keze lendül, azonban még idõben hajolok el elõle, bár még mindig ruhámnál fogva szorít a falhoz.
Csuklójára fonom kezemet, majd lábamat lendítve rúgom meg egy eléggé kényes helyen. Beismerem, ez nem volt szép tõlem, de mit tehet az ember, ha épp próbálják a fejét betonba préselni?
Nyögve görnyed össze, én pedig alkalmi fegyverem után nyúlok, ami elég közel van hozzám.
Az épp felnézõ Connorra pillantok, aki vicsorogva bámul rám, gyilkos tekintettel.
Hátrapillantok, de Matt félve lép hátrébb, a terepet pásztázza valamilyen használható tárgyért.
A földön fekvõ, szenvedõ fiú elé lépek, majd meg se szólalva lendítem kezem, és fejbe vágom. Ez a volt rács, jó szolgálatot tett most nekem. Mély levegõt veszek, ahogy Connor elterül a földön, majd hátrapillantok a majomra, aki idõ közben megindult felém.

- Miért nem állsz csak egyszerûen félre? – próbálkozok, de tekintete most kivételesen igen eltökélt.
- Nem engedhetlek el innét.
Úgy tûnik, ha valami fontos számára képes férfiként kiállni érte. Kár, hogy pont egy ilyen ügyért.
Azonban nincs idõ most rá. Ha Connor felébred, nem akarok itt lenni. Fõleg, ha átváltozik, amilyen ideges lesz, biztosan át fog. Kicsit sajnálom Mattet, hogy majd végig kell néznie.

El kell, tûnjünk innen.

Connor felém ugrik, keze hurokként szorul nyakamra, ahogy a falnak lök, azonban nála még én is erõsebb vagyok.
Csuklójára szorítok, mire lábával próbálkozik, felém rúg, habár sikertelenül. Kezemet arca felé lendítem, õ pedig hátratántorodik, még mielõtt elérné az öklöm.
Így, most én vagyok közelebb az ajtóhoz, helyet cseréltünk. Egyet hátra lépek, Aaron cellájához, Connor még mindig kiütve, Matt pedig tanácstalanul bámul hol rám, hol a földön heverõ megannyi szemétre, kövekre, csövekre. Amíg õ egy fegyverért vetõdik, én ismét megpróbálom leszedni a lakatot, így világosban, már mindjárt egyszerûbb, tökéletesen látom hova kellene céloznom.

Másodszorra sikerül is. A lakat megadja magát és hangos puffanással landol a földön, a lánc pedig csörögve utána. Mielõtt Aaron kilépne mellém, Matt rám veti magát. Immár nála is egy, az általam nemrég használt fém csõ.
Kezemet feltartva védem ki az ütést, ismét fájdalom nyilall jobb csuklómba, ahogy a tárgy arcom helyett, azt találja el.
Épp következne bal ökle, de Aaron megelõzi. Karjánál fogva löki a falnak, majd mérgesen húz be neki egyet.
Mintha valami, „sajnálom”-ot is morogna elõtte, de már nem mernék rá megesküdni.
Nyögve terül el õ is a földön, azonban nem ájul el, mint társa.
Karon ragadom Aaront.

- Ideje, eltûnjünk.
Tekintetem a még békésen szuszogó Connorra siklik, akibõl nemsokára dühöngõ vadállat lesz. A szószoros értelmében vadállat.
Matt vicsorogva néz ránk, de nem próbál meg kiállni kettõnk ellen, ennyi esze még neki is van.
Gyors léptekkel az ajtó felé indulunk, ami kifelé nyílik, így amint kilépünk rajta, elé tolunk pár széket, asztalt, egyebet.
Amint végzünk, Aaron kissé talán aggódva pillant rám.

- Minden rendben? – kérdi lassan, én pedig aprót bólintok. Connor, nagyot tud ütni, de a legjobban az fáj, hogy Jenna elárult, és nem csak õ, a saját tagjaink árultak el minket. A családunk ellenünk fordult.
Ennyire szörnyû vezetõk lennénk?

Ahhoz az érzéshez, mikor te magad tárod ki a szárnyaidat, majd felkavarva a levegõt, elrugaszkodsz a talajtól, és a saját akaratodból mozoghatsz, a földtõl akár több kilométerre oda, ahová akarsz, amikor akarsz… Nos, ahhoz semmi más nem fogható.
Ehelyett apám, Arthur Wright kérésére ebbe az ember által összetákolt fémdobozban ücsörögve várhatok több órát, míg landolunk, nyakamon ezzel a három személlyel. Komolyan, ez a két férfi idegesítõbb, mint bármi más. Telser, pont olyan tekintettel méreget, mint valami kísérleti nyulat, szemében lelkesedéssel, látom rajta, hogy alig várja, hogy odaérjünk. Tipikus újonc. Az ideiglenes társa Harroway, már sokkal ridegebb. Õ nem a felfedezni való újdonságot látja bennünk, inkább a veszélyt. Rendõrként ez nem meglepõ, hiszen pont azok vagyunk. Potenciális veszélyforrások. Mielõtt Telser beleegyezett volna a vizsgálatba, csak egy idiótának nézett. Elõször megpróbált elküldeni azzal, hogy nem ér õ rá az ilyesmire, pont úgy, ahogy elõttük már jó páran. Mivel, õ volt az utolsó lehetõségem, kénytelen voltam megmutatni nekik a másik alakomat, habár ezt próbáltam elkerülni mindenáron. Arthur is azzal a kikötéssel engedett el, hogy ha tehetem, ne változzak át. A lehetõ legszörnyûbb érzés volt. Nem is azért, mert fájt, inkább azért, mert meglátott. Engem, azt a valakit, akit még a legjobb barátom sem ismerhet.
Szerencsére nem igazán foglalkoztatta õt a kérdés, hogy miért pont varjú. Telsert csupán az foglalkoztatta: Hogyan? A laborban még pár tudósnak bemutatott, elõször õk sem hittek nekem, de Telser annyira meg volt gyõzõdve igazáról, hogy inkább ráhagyták. Kénytelen voltam nekik is elmesélni mindent, pár tesztet is végeztek rajtam, de semmi abnormálisat nem találtak. Azt mondta, többet kell tudnia rólunk, ahhoz, hogy segíthessen. Ehhez azonban még jó pár kört kellett fussunk, felsõbb hatalmaknál engedélyekért, amiket végül csak megkaptunk, így csatlakozott hozzánk Harroway is, mint valami kíséret. Az idõm nagy része a felettesek válaszának megvárásával telt. Ez volt a nehezebbik. Az apám nevét kihasználva sikerült csak jó belátásra bírni õket. Mindent a jó ügyért?
Nem bízom benne. Egy fikarcnyit sem. A tudósok nagy szenzáció hajhászok. De majd gondoskodunk róluk. Ha nem szép szóval, hát máshogy. Abban azonban biztos vagyok, hogy újdonsült „társaim” egyike sem akar pánikot kelteni, és a jelenlegi adataikkal pedig… Nos, csupán bolondnak hinnék õket, akik pénzt akarnak. Ráadásul Harroway, még mindig kétkedik Telserben, nem bíznak egymásban.
Na, és mégis ki gondolná, hogy egy régi mende-monda, amit mára talán csak gyerekkönyvekben emlegetnek, lehetséges lehet?
A laborban mindent lejegyzeteltek, még azt is, amit mondtam. Õszintén másra számítottam, mindenre csak nem lelkesedésre.
Sokkal tovább tartott õket bevonni, mint elõször gondoltam. Majdnem egy évet voltam távol. Az-az igazság, hogy hiányzik már a csapat. Na meg Aaron, akit már jó rég láttam. Nem is tudtunk beszélni, idõm se lett volna. Majd, most bepótoljuk.
A harmadik személy, aki velünk repül, egy potyautas, Jenna Morion.
Épp egyik este mentem vásárolni, mikor furcsa hangokat hallottam a sikátorból. Egy szõke hajú, vékony lányt találtam ott, biztosan megijedhetett valamitõl, mert megbotlott, és felborított egy kukát, majd szinte azonnal átváltozott. Nem számítottam rá, hogy így találkozok egy másik képességgel rendelkezõ lánnyal.
Gyönyörû volt. Egy igazi kecses kolibri. Alig tudtam megtalálni, mivel félve elrepült, elbújt a házak között.
Nem hagyhattam ott, így segítettem neki. A társaság is jól jött. Amint visszaváltozott elmondtam mindent, amit tudok, beszéltem neki a csoportunkról, és az utóbbi pár hónapban gyakorlatokat is próbáltunk csinálni. Elég tehetséges az érzelmei lenyugtatásában. Többször elhívott a közeli bárba, ahol végre nem csak a képességérõl beszélgettünk, hanem a magánéletünkrõl is. Kiderült például, hogy Jenna egy tehetséges táncos, ami nem is volt meglepõ. Ez illett hozzá a leginkább.
Ahogy teletek a napok, egyre jobban megkedveltem. Azonban nem akartam az utóbbi pár hónap zavaros történései után még nehezebb helyzetbe hozni se õt, se magamat, így megkértem, hogy jöjjön velem, illetve velünk Angliába, a csoport tárt karokkal várja az új tagokat, és szerzünk neki állást.
Nehezen, de elfogadta a segítségünket. A két férfi szinte azonnal kérdezgetni kezdett Jennáról. Mivel nem akartam hazudni, elmondtam nekik, hogy alakváltó, de semmi többet. Azt már tudják, hogy az átváltozás eléggé személyes dolog. Így megkértem Telsert, hogy ne beszéljen senkinek a másik alakomról illetve, hogy ne érdeklõdjön másoknál errõl, ha teheti. Amit valószínûleg az elsõ adandó alkalommal meg fog szegni, ha nem leszek ott, hogy bébi csõszködjek felette.
Úgyhogy lesz dolgom bõven, amíg Arthur vissza nem tér.

A gép simán, csöndesen landol, mindenki nyújtózkodva száll le a géprõl. Pár emberke sürögve-forogva kezdi el a poggyászokat, bõröndöket kipakolni, majd a hangárba tolni a hatalmas jármûvet.
Közben mi négyen inkább a hûsbe vonulunk a nyári meleg elõl. A füves leszállópálya mellett egy kis büfé ácsorog, árnyékot adó fedéllel, így oda ülünk, magunk után húzva cuccainkat.
Nem kell, sokat várnom, ajtó csapódásra leszek figyelmes.
Hátrafordulva, magamban mosolyogva intek neki. De rég láttam már Aaront. Meglehetõsen hiányzott. Sokkal jobb lett volna, ha õ is velem tarthat, de sajnos ez lehetetlen lett volna. Nélküle itthon a vezetõ hiánya hatalmas káoszhoz vezetett volna.
Vajon, hogy tartotta a frontot?
Ahogy közelebb ér, gyorsan végignézek rajta. Semmit sem változott. Talán nõtt pár centit, de még mindig ugyanaz a komor, nyugodt Aaron, akit én ismertem. És ennek kifejezetten örülök.

– Üdv újra itthon, Lawrence – nyújtja felém kezét, barátian. – Majdnem egy éve, hogy láttunk.

Megrázom a kezét, majd figyelem, ahogy körbenéz, és megszemléli útitársaimat. Jennán kicsit tovább idõzik tekintete, mint a két férfin. Telser csodálkozva bámulja az újonnan érkezettet. Biztosan azon tûnõdik miféle állat lehet. Ahogy rajta kívül sok más ember is. Köztük jómagam.
Aaron lopva felém fordul, felvont szemöldökkel, némán értetlenkedik, mire csak egy kiszámíthatatlan mosolyt kap válaszul. Nincs idõ elmagyarázni.

A pultról az imént rendelt italokat felkapva az asztalhoz cipelem mindet, majd leülve kezdem el a társaság bemutatását.
– Nos, uraim – és hölgyem – teszem hozzá gyorsan Jennához fordulva –, õ itt Aaron Colbert, apám jobb keze a csoportunk ügyeinek intézésében. Nem mellesleg személyes jó barátom.

Nem is nézek Aaron felé, tudom, hogy nem szereti, ha õ van a figyelem középpontjában.

– Aaron Colbert – mutatkozik be saját maga, újból. – Ha jól sejtem, Önök a kormány segítségül küldött szakértõi. Megtudhatnám esetleg az Önök nevét is?

Telser már teljesen zsong, szinte felugrik székébõl, majd kezet nyújt Aaronnak, akinek ehhez semmi, de semmi kedve, mégis próbál jó képet vágni a dologhoz… Valamilyen szinten.
A tudós bemutatkozik, majd Harroway is.
Aaron szemmel felméri õket, majd a lányra pillant, Jenna azonban kerüli tekintetét.

– Jenna Morion – mutatkozik be õ is. – Örvendek.

– Mr. Telser kutatóként érkezett, hogy segítsen nekünk – egészítem ki a bemutatkozásukat. – Mr. Harroway rendõrségi szóvivõ, Ms. Morion pedig egy új társunk.

Ez után nem váltunk már több szót, a kocsihoz sétálva a csomagokat hátulra dobjuk, majd el is indulunk. Anglia. Sokkal jobb végre itthon lenni.

***

Néma csöndben érjük el a csoport törzshelyét, vagyis inkább egy amolyan vidéki házat, ahol általában a megbeszéléseket tartjuk, és páran megszállnak, ha épp nincs hová menniük. A nyugodt környezet miatt itt könnyebb meditálni is. Szép környék, a ragadozó alakváltók pedig nem bánthatnak senkit, és bajt sem okozhatnak.

Az autó lefékez, és ezzel szinkronban harsány üvöltést hallunk a ház mögül. Pont, mint egy oroszláné.
Aaron megáll az üres területen, ahol a kocsit szoktuk hagyni. Meg kell, mondjam ez a hely ugyanolyan, mint mikor itt hagytam. Senkinek se volt kedve kicsit festegetni?
Amint a ház közelébe érünk, egy hatalmas állat ront elõ a ház mögül. Aranybarna sörényét, hatalmas testalkatát, erõs izmos lábait megirigyelné bármelyik másik oroszlán a szavannán. Gyönyörû látványt nyújt, tiszteletparancsoló, és hihetetlenül félelmetes is.
A hátam mögött álló három utas, némán, riadtan pislognak az állatra. Nem is csodálom. Egészen idáig én is csak rácsok mögül láthattam oroszlánt, ki ne ijedne meg?
Bár én nem félelmet, inkább egy kis féltékenységet érzek jelenleg.
Nem ismerem a fiút, de Aaron nyugodtan lépked közelebb a vadállathoz.
Mikor már csak alig egy méter választja el õket, megtorpan, ahogy az oroszlán is. Kissé talán félve áll egy helyben.
Aaron mindig képes volt nem csak a saját, de mások érzelmeit is „befolyásolni”. Vagy pozitív, vagy negatív értelemben.
Komolyan, ha ideges, szinte keresztre feszít tekintetével.

 – Kölyök – szólal meg végül halkan. – Mi volt a feltétele annak, hogy befogadtunk?

Az oroszlán hátrébb mozdulna, de megtorpan.

– Még egyszer megkérdezem, James. Mi volt az elsõ szabály, amit elmondtunk? – mondja még mindig nyugodt hangnemben. Az állat becsukja szemeit, majd összegörnyedve erõlteti a visszaváltozást.
Nos, ez fájhatott.
Némi büszkeséggel figyelem Aaront. Sokkal erélyesebb lett ez alatt az egy év alatt.
Igazi vezetõ.
Ez valahogy keserûen cseng fejemben.

A Jamesnek nevezett fiú, akit még nem láttam erre, lassan felkel. Nos, érdekes módon nem õ az elsõ, akinek a külseje majdhogynem hasonlít az állati alakjára, csupán kissé fiatal még. Bár fogadni nem mertem volna rá, hogy pont ez a kis kölyök az „állatok királya”.
A mögöttem állók olyan néma csöndben bámulják a jelenetet, hogy a félelmet, ijedtséget, meglepetést, és persze Telsertõl a lelkesedést szinte tapintani lehet.
Jenna biztosan örül, hogy végre láthat, találkozhat más alakváltókkal, Harroway azonban teljesen ledöbbent. Úgy bámulja a pár ruhában fekvõ fiút, mintha valami szörnyet talált volna.
Õ minden bizonnyal úgy is hiszi.

– Nos?

James végre felkel a földrõl, zavartan néz Aaronra.
Közben sóhajtva indulok meg feléjük. Ideje bevezetni a vendégeket, ennyi sokk pont elég nekik egy napra.
– A lehetõ legjobbat kell nyújtanom, hogy megfékezzem magam. Tilos az ok nélküli átváltozás.

Aaron bólint, és beküldi a házba a fiút, majd megfordulva akarna valamit mondani, de meglepõdve észleli, hogy már mögötte állok, így elhallgat.

– Õt még nem is ismertem – mondom elgondolkozva. – Új?

– Rögtön az után érkezett, hogy elmentél. Tizenhat éven át nem bukott le, pedig képtelen felfogni, hogy nem használhatja ki az átváltozást, ha életben akar maradni. Ha létezik szerencse, hát akkor neki bõven kijutott belõle.
Nos, ez nagyon is ismerõs.

– Úgy látom, kézben tartod a dolgokat – mondom jókedvûen, közben zsebre vágom kezeimet.

– Igen, ez a dolgom – mondja, majd elindul befelé.

***

A vendégek körbevezetését végül Aaron egy másik alakváltóra bízta, arra a Jamesre, õ pedig elvonult dolgozni. Nem kevés meló lehet ezt az egészet kézben tartani, pláne, ha Arthur nincs itt.
Én egészen estig csak ruhákat pakoltam, takarítottam, és körbenéztem a helyen. Ha kívülrõl nem is, belülrõl pár apróság változott. Néhol a szobák belseje, az étkezõ. Kicsit kicsinosították, már rá fért.
Este, mikor már elcsöndesedett a ház, elindulok Aaron szobája felé. Rég beszéltünk, az ilyesmit pedig hallgatóság elõtt nem szívesen teszem. Mármint, az a Law, akit neki mutatok, nem az, amit a Telser féléknek.

Ahogy nyitom az ajtót, látom, hogy a szoba tulajdonosa még mindig dolgozik. Vagy mi.

– Helló, Aaron.

Ahogy megfordul, már kicsit összeszedettebbnek, nyugodtabbnak, de ugyanolyan lestrapáltnak tûnik, mint eddig.
Gyorsan körbefuttatom tekintetem a szobán. Itt sem változott semmi, majd kényelmesen ledobom magam az elsõ helyre, ami elég puhának tûnik.

– Gratulálok, Law. Szép munka volt. És gondolom, nem is könnyû. De azért nem hittem, hogy ilyen soká jössz csak vissza.
Nos, igen, ezt én sem.

– Próbálkoztam, de alig találtam néhány embert, akik hittek nekem. Át kellett változnom.

Felszisszen. Látom rajta, hogy zavarja a tény, hogy Telser gyakorlatilag már ismer engem.
– Az a Telser – kezd bele – nagyon tolakodó. Tõlem is rögtön azt kérdezte, mi a másik formám.
Oh, pedig mondtam neki, hogy ne tegye. Lesz, mirõl beszélgessek vele a holnapi nap folyamán.

– És mit mondtál? – érdeklõdök.

– Hogy egészen addig nem tudja meg, amíg még egy ilyen kérdést fel nem tesz, de azt nem fogja megköszönni.
Elmosolyodok, miközben az a kérdés fut át az agyamon, vajon milyen állat lehet Aaron. A személyiségébõl adódóan valami nagy, tiszteletet parancsoló négylábúnak képzelem, de annyiszor tévedtem már ilyesmiben. Pedig nem vagyok rossz megfigyelõ. Õt is jó ideje ismerem, egyszerûen meg kéne tudjam mondani. Talán pont az zavar, hogy annyira ismerem.

– Mindig is sejtettem, hogy valami ragadozó lehetsz – mondom egy kis csend után, szinte csak úgy mellékesen, de mivel nem tagadja ezt személyes sikernek könyvelem el. Nos, ezek szerint valóban az. Vagy csak nincs kedve megcáfolni. Kitudja.

– A tékozló fiú hazatért – néz rám sóhajtva. – Ezt meg kell ünnepelnünk, mondjuk egy vacsorával.

Oh. Nos, ez egy határozottan jó ötlet. Az az igazság, hogy rám férne végre egy jó kis nyugodt beszélgetés, ahol végre lazíthatunk. Sok mesélnivalóm lenne.

– Nos, Law, hova megyünk? – kérdi, mire egy pillanatra elgondolkozok.
- Tudod, bár a világ legrosszabb kajáját fõzik, és a leghangosabb visszajáró vendégek ülnek ott este… Menjünk a szokásos helyünkre.
- A Cassie’s-be? Bár ott inkább nem ennék– kérdi elgondolkozva, mire bólintok, majd nagyot nyújtózva felkelek.
- Akár indulhatunk is.

***

A hely pontosan ugyanolyan rozoga, mint volt. A hely hátuljában foglalunk helyet, én pedig a pulthoz sétálva rendelek két erõsebb rövidet, és két sört.
Az asztalra pakolom az italokat, majd ledobom magam az Aaronnal szembeni székre.
- Szóval, milyen volt kint?
Sóhajtva hajtom le a kis pohárka tartalmát, csak utána kezdek bele mondandómba.
- Unalmas. Nem volt kivel beszélgessek. Gondolj bele, hogy az egyetlen ember, akivel naponta többször tárgyaltam Telser volt.
Bal kezemre támasztom fejem, miközben figyelem, ahogy Aaron is lehúzza a kis üveg tartalmát.
- Kezdelek sajnálni – mondja ironikusan, apró mosollyal arcán. – És az a lány?
- Egyik nap egy sikátorban találtam rá, épp átváltozott.
- Ó. – Látom rajta, hogy nagy a kísértés. Meg akarja kérdezni, mivé, de helyette inkább italába kortyol.
- És itthon? Jól kézben tartottad a helyzetet. Arthur nélkül is megvoltatok.
- Hát ez nem így nem igaz. Nagyon sok váratlan dolog jött közbe. Nehéz egyszerre az összes alakváltóra figyelni.
- Jöttek újak? Jamesen kívül?
Egy pillanatra elgondolkozik.
- Igen, jött még pár ember, de velük Arthur foglalkozott, nem számoltam õket.
- És ez a James. Problémás? Nem néztem volna ki belõle a másik alakját.
- Képzelheted, hogy meglepõdtünk. Õ a legnehezebb eset az eddigiek közül. Képtelenség neki bármit tanítani. Egyik fülén be, másikon ki.
- Milyen hasonlatokat kezdtél használni. Még a végén kiderül, hogy a sok munka mellett inkább mûvelõdtél. – Gyors mosoly szalad végig arcomon.
- Persze. Túl sok szabadidõm volt – sóhajt fel, miközben az utolsó kortyot is megissza az üvegbõl, így felkel, hogy rendeljen még egyet.
- Apámmal mi a helyzet?
Aaron a fejét rázza.
- Pont, mint mindig. Folyton úton. A munka az elsõ. Ha nem a politikai, hát ez.
- Érthetõ. Mit gondolsz Harrowayrõl?
- Jobb, mint az a Telser. Könnyen kiismerhetõ.
- Azért ezt így nem mondanám.
- Nem?
- Semmiképp. Inkább csak távolságtartó, és gyanakvó. A legszörnyûbb párosítás. A legrosszabbat feltételezi rólunk. – Meghúzom a sörömet, majd folytatom. – Furcsa dolgokat hallottam arra felé.
- A laborban?
- Harrowaytõl a rendõrségnél. Úgy tûnik, arra egyre többen próbálgatják az erejüket. Sok furcsa rablásról számolt be a híradó. Attól félek, egyszer nálunk is ez lesz. Nem is tudom van-e ott hasonló csoport.
Aaron megingatja a fejét.
- Kétlem. Ha mégis, hidd el, sem én, sem Arthur nem fogjuk hagyni.
- Ti aztán soha… - morgom szinte magamnak, majd én is a korsó fenekére nézek, de nem rendelek még egyet.
- Találtak valamit a tesztek során?
- Semmit – húzom szám fanyarú mosolyra. – Pont semmit.
- Akkor érdemes volt elmenni…
Kis csönd telepszik ránk, amit végül én török meg.
Hatalmas a zsivaj így este a kocsmában, ami hivatalosan étterem. Mi is enni jöttünk ide. De az az igazság, hogy nem vagyok éhes. Inkább fáradt, és kicsit csalódott. Egy év, és semmit sem sikerült elérjek.
- Hé. Ennek nem lesz jó vége – int két üvöltözõ férfi felé Aaron, akik épp egymást kezdik löködni.
Úgy tûnik az egyik birkózó testû egyén rálépett a másik hasonló kinézetû férfi lábára, és még az asztalukat is meglökte.
Itt mindig történik valami.
Gyorsan felkelek, hogy fizethessek, mivel, ha a helyzet gyorsan el fog durvulni, nem áll szándékomban a csatatér közepérõl figyelni az eseményeket.
Azonban a kocsmáros már a két férfit csitítva igyekszik nyugtatni õket, a lehetõ legkevesebb sikerrel. Biztosan nincs kedve ilyen késõn a rendõrséggel tárgyalni.
- Menjünk – javaslom, de szinte már nem is hallom mit mondok, a zúgolódásban, üvöltözésben, anyázásokban elveszik a hangom.
Úgy érzem hiba volt idejöjjünk. Tényleg semmi sem váltott.