A tarkómat vakargatva lépdelek végig a Központ folyosóján. Éppen most érkeztem vissza egy küldetésről, ahol egy igen veszélyes denevérdémon kolóniát számoltam fel két másik vadásszal együtt. Mondanom sem kell, nem sok segítséget nyújtottak azon kívül, hogy sikítva rohangáltak és lőttek mindenre, ami élt és mozgott. A jelentésemet leadtam, és most pont azon gondolkodom, hogy vajon mihez is kezdjek magammal. Normális esetben ilyenkor bemennék a kórházba anyámhoz, de sajnos valami ostoba fertőzés van odabenn, ami miatt az egész épületet karantén alá vonták. Ez is azoknak az átkozott dögöknek a hibája! Mióta a démonok és más lények így elszaporodtak errefelé, új fertőzések, új betegségek jelentek meg. Az emberek meg nem elég immunisak rájuk. Ha minket, vadászokat nem oltanának be folyamatosan mindenféle ellenanyaggal, mi is elkapnánk ezt a sok szart. Akkor már valószínűleg régen halott lennék, vagy olyan lennék, mint a többi szerencsétlen, akiknek nem jut oltóanyag. 

Éppen a liftnél járok, amikor valaki a vállamra teszi a kezét. Aki elég épeszű, az tudja, hogy ezt ne nagyon csinálja, mert nem szeretem. De az érintésből ítélve tudom, hogy megint az az idióta amerikai az a harmadik emeletről. Bosszúsan fordulok meg, miközben egyik ujjammal lazán megnyomom a lift hívógombját.

– Yuuto, öregfiú, hát mi újság veled mostanában? – kérdi a meglehetősen kövér, barna szemű, barna hajú férfi. Rettenetes New York-i tájszólással beszél, de legalább nem akar japánra váltani. – Régen láttalak az utóbbi időben.

– Sok a munka, Larry – vetem oda angolul. – Egyébként sem szoktam a harmadikon lófrálni. Az nem az én munkaterületem.

– Ja, ez mondjuk igaz – bólogat. A lift hamarosan ideér, hála égnek. A huszonhetediken vagyunk, nem értem, mit keres itt ez az alak. – Engem is csak felküldtek valami dossziékért, hogy nézzük át őket – mutat a kezében tartott irathalomra. – Éjfélig itt leszünk megint a fiúkkal.

– Aha – nyugtázom. Larry egyszerű aktatologató, jámbor lélek, a légynek sem árt, de rettentő ostoba és túl sokat beszél. A lift végre megérkezik. – Nekem mennem kell, még sok a dolgom.

– Hát akkor, jó munkát! Aztán ne dolgozd agyon magad! Szükség van a magadfajta kiváló vadászokra, öregem – integet nekem bugyuta vigyorral, mire csak felsóhajtok.

– Ja – biccentek, majd beszállok a liftbe. – Viszlát!

Az ajtó becsukódik, én meg végre magamra maradhatok a gondolataimmal. Fogalmam sincs, mit kezdjek magammal. És nem akartam megsérteni Larryt, de ki nem állhatom a hozzá hasonló embereket. Igazából, nem vagyok egy társasági lény mióta apa meghalt, anya pedig kórházban van. Tudom, hogy az orvosok nem sok jóval kecsegtetnek, de nem akarom elengedni anyát. Pedig talán ez lenne a helyes módszer, így ő sem szenvedne, csak elaludna szépen. Nem érezne semmit. De akkor is nehéz. 

Az utcára kilépve érzem meg hirtelen, hogy éhes vagyok. Igaz is, reggel óta nem ettem semmit, most meg már lassan estébe hajlik a nap. Késő délután van, ideje magamhoz venni valamiféle táplálékot. Végül úgy döntök, hogy meglátogatom az egyik kedvenc helyemet, ahol már hónapok óta nem jártam. Nincs is messze, a tulaj rendes ember, tudja, hogy mit szeretek és mit nem, hiszen évek óta visszajáró törzsvendég vagyok. Ráadásul mindig fenntartanak nekem egy asztalt.

Az étterem, ahová belépek, igen kedves hely, szépen berendezett, nem zsúfolt, mégsem túl elegáns. Szinte tömve van, de az én kis asztalkám az egyik ablaknál, szerényen meghúzódva a sarokban csak rám vár. Harada-san, a tulaj, amint meglát, máris siet felém, hogy üdvözöljön.

– Kanagawa-san, isten hozta! Jó régen járt már nálunk, attól tartottam, már el is felejtett minket – mondja, miközben a helyemre kísér és elveszi a „Foglalt” táblát az asztalról. Aztán étlapot ad a kezembe.

– Mostanában nagyon sok dolgom volt – mondom. – Nem volt időm betérni – folytatom, végigpásztázva a helyiséget.

Ekkor fedezem fel azt az alakot, akit még nem láttam. Érdekes jelenség, egyáltalán nem illik ide. A termete magas, izmosnak tűnik, mégsem izomkolosszus. Az arca megnyerő, inkább mondanám jóképűnek, mintsem bájosnak. Szemei lilák, haja hosszú, majdnem a földet söpri és rózsaszín, az elején két fehér tinccsel. Semmiképpen sem az a fajta ember, akit Harada-san alkalmazna az éttermében. 

– Új munkaerő? – kérdem a férfi felé mutatva.

– Igen, nemrég vettem fel – mondja a tulaj. – Nem mindennapi személy, a haját az istennek nem akarja rendben tartani és úgy kellett ráerőszakolnom az egyenruhát is. De jól végzi a dolgát. De kérem, nem is tartom fel tovább, válasszon nyugodtan, aztán ha kész van, szóljon!

– Köszönöm! – biccentek, majd a férfi elsiet, én pedig belemélyedek az étlapba.

A választék kibővült, így úgy döntök, hogy megkóstolom ezeket a fűszeres marhahúsgolyókat édes-savanyú szószban rizskörettel. Mikor döntök, intek és legnagyobb meglepetésemre az új pincér lép oda hozzám.

– Igen? – kérdi mosolyogva, nekem meg az az érzésem, hogy flörtölni akar. A modora mesterkélt. Elolvasom a kitűzőjét, amin a Mito Shizuku név díszeleg. Érdekes név, nem mondom. – Sikerült választani, uram?

– Igen – biccentek. – Fűszeres marhahúsgolyókat kérnék édes-savanyú szószban rizskörettel. Italnak pedig egy kis almalevet.

– Értettem – bólint még mindig mosolyogva. – Ajánlhatok esetleg desszertet? – kérdi közelebb hajolva hozzám.

– Talán majd később – nézek mélyen a szemébe – Mito Shizuku-san.

– Ahogy óhajtja. – Az asztalon hagyja az étlapot, majd látom, hogy a konyha felé indul.

Van valami ebben a férfiban, ami nem tetszik nekem. Valami gyanús. Vagy talán már mindenkit gyanúsnak látok, aki egy kicsit is másképp viselkedik velem. Annak idején mondták, hogy egy szép nap bele fogok őrülni a vadászatba, így csak megrázom a fejem, és igyekszem az este kellemesebb részére koncentrálni. 

 [Kezdés]

*Újabb nap, újabb nap ebben a dimenzióban vagy világban ki, hogy hívná. Távol az otthontól ami az én esetemben eléggé előnyös. Se honvágyam se túl sok szép emlékem nem fűz hozzá, talán azt a pillanatot mikor végre elhagytam és szabaddá válva, kiléptem a női uralomból. Így van azt szokták mondani, hogy a férfiak szeretik ha nők veszik körbe de mi van akkor, hogy ha azok a nők egytől-egyig arra várnak, hogy egy szép napon én legyek a reggeli fogásuk. Ebben a világban viszont hálisten nincsenek ilyen nők.
Ezért felkeltem gyorsan ettem valamit majd elindultam munkába. Így van szerény személyem felvette az emberek minden napját, hogy ne keljtsen nagy feltűnést. Odalent azt mondták, hogy itt kifejezetten erre szakosodott egyének járkálnak, akik elő szerettel fognak be démonokat, ha másért nem is azért, hogy visszatuszkolják őket az az világban.
Szerencsére eddig nem találkoztam ilyen jellegű, vagy beosztású emberekkel, pedig azért ebben a kis kávézóban eléggé sokan megfordulnak. Így van feltűnőbb helyen nem is dolgozhatnék de, hát éppen akkor nem veszi észre az ember mit keres, hogy ha pont a szeme előtt van.
Ami a munkaruhát illeti nem igazán az én világom és bár már próbáltam, hogy a főnököm meggyőzzem had öltözzek ahogy szeretnék, ő mindenhez ragaszkodott. Ezért kénytelenül kötényben, fehér ingben és fekete nadrágban szoktam szobrozni a pult mögött, hogy árgus szemekkel lessen a leendő vendégeket illetve, hogy a bent lévőknek segíthetek e valamiben.
Amint egy asztalhoz oda lépek, próbálok megnyerő mosollyal közeledni. Ez plusz pont általában, illetve megnöveli annak is az esélyét, hogy nagyobb borravalót hagynak az asztalon. Ezt illene elég gyakran és mindenkivel megtennem, de talán még az otthon ért kisebb traumák miatt félve lépek oda, a női nem tagjaihoz, ezért ha párba jönnek, mindig a fiúval próbálok szóba eledni a párosból, ha pedig egy lány egyedül van, akkor lehet furának tűnik, de az asztal túlsó végéről is képes vagyok felvenni a rendelést.
Első meglátásra nem tűnik bonyolultnak az életem, de én személy szerint élvezem ezt a nyugalmat. Elvégre ha a nyüzsgésre vágytam volna, akkor is az alvilágba maradok ha már őseim erdejét el is hagytam.

De azért ennek a helynek is megvan a maga kis varázsa. Ezt a varázst általában alkoholnak hívják és meglepő, hogy egy nem teljesen tiszta emberi szervezeten is, képes kifejteni a hatását és hát mit mondjak? Én eléggé élvezem, hogy ha jól érezhetem magam, csak arra kell vigyáznom, hogy elkerüljem a feltűnést ezért büszkén állíthatom, sose ittam még magam le a sárga földig.

Gondolat meneteim között pedig beindul a délutáni fogalom, ezért sűrgök és forgok a vendégek, illetve az asztalok között és igyekszem arra, hogy a hajzuhatagommal ne nagyon verjek le semmit. Rakoncátlan egy korona, ha nevezhetem így de mióta átléptem erre a világra olló még nem látta és bár sokan javasolták, hogy ez változzon, ha rajtam múlik senki se fog hozzá érni bántó szándékkal, még egy ujjal sem!*

Habár úgy húsz évvel ezelõtt itt éltem, így régi ismerõsként köszönthetem a várost. Persze ennyi idõ elteltével jó pár dolog megváltozott.

A pékség ahova minden reggel betértem, a kávézó ahova néha beültem, illetve a bár ahova a munkatársakkal jártam mind bezárt. Helyettük nyílt egy kisbolt, gyorsbüfé és sztriptíz bár. Sajnálatosan hogy a szeretett helyek és emberek eltûntek, de a változás természetes.

Kivéve egy helyett, ami egy cseppet sem változott.

Veszélyes környék, a bérház lepukkadt, ahogy a lakás is. Egy szobás, ami magába foglalja a nappalit is, a konyhafülke mondhatni egy lyuk, a mosdó pedig egyben van a fürdõvel. A dohos és penészes szag pedig nem sokat segít, hogy otthonos hatást keltsen.

Na igen, nem egy álom otthon.

- Ha kibámészkodtad magad, akkor ki is nyöghetnéd, hogy kibérled vagy nem – pöfékel a démon férfi, aki a házmester, s egyben egy régebbi ismerõsöm.

- Jó lesz – Nem egy álom otthon, de amúgy is csak aludni fogok ide járni, erre pedig megfelel.

- Pazar – mondja egy csepp öröm nélkül. – A bérleti díjat, majd csúsztasd be az ajtóm alatt.

- Rendben – felelem végig mérve. Hosszú vörös haj, ami oldalt fel van nyírva, ami még inkább kihangsúlyozza a sármos arcát. A testét fekete bõr nadrágba passzírozta, míg felülrõl meztelen. Semmit sem változott ennyi idõ alatt, ugyan úgy felhívja magára a figyelmet.

- Faszomat, hogy megint ide toltad a büdös pofádat – szív egy újabb slukkot. – És most meddig fog itt enni a fene?

- Még nem tudom – nem rajtam múlik.

- Csúcs – méreget, de nem szólal meg csak kifordul a lakásból és zárja az ajtót maga mögött.

Nos, nem csodálkozom a modorán, csúnyán váltunk el mikor elmentem. De mindegy is, bõven van mit pofozgatnom a lakáson és az nem kis idõ lesz.

                                                                       ~

Pár napba beletelt, mire munkát szereztem, de van és ez a lényeg. Ugyan ez se valami biztonságos, építkezésen kell segédkeznem és munkavédelmi felszerelést nem kaptam, s mint közölték nem is fogok. De nem is lényeges, nehezen sérülök meg, s ha mégis gyorsan is gyógyulok. A fizetés pedig mesés, haza is tudok küldeni és mellette még félre is tudok rakni. Talán az egyedüli hátulütõje, hogy nincs túl sûrûn szabadnap.

De az elsõ szabad hétvégémen egyenesen a tópartra vezet az utam. Itt mindig ki tudtam kapcsolódni és fel is frissültem ilyenkor.

Persze ebben az is közre játszott, hogy ide igen kevesek jártak ki, s ha valaki erre is tévedt engem meglátva rögtön tovább állt. Kivéve most. Habár nem ember, a léptei túl könnyedek ehhez. S így nem is foglalkoznék vele, de egyre közeledõ lépteit nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Lustán a hangok felé pillantok, s abban a percben éberré is válok. Nem egy sima farkas, hanem egy vérfarkas – aminek megjegyzem igen kellemes illatava –, pontosabban vérfarkas kölyök.

Húsz évvel ezelõtt még nem voltak fajtabéliek erre és ezért nem is aggódtam azon, hogy mifélével fogok itt összefutni. De ez semmi jóval nem kecsegtet számomra. Ahány vérfarkassal is akadtam össze, mind verekedést provokált, hogy az erejét fitogtassa. De ez még csak kölyök, azokat pedig nem ütök meg. De akkor meg mégis mihez kezdjek vele?

- Menj haza – tanácsolom, de csak a füle rezdül meg. – Légy jó fiú és menj haza.

De erre se indul meg, csak oldalra billenti a fejét.

- Remélem tudod, hogy ebbõl csak baj lesz – közlöm és a továbbiakban nem fordítok rá több figyelmet.

S ez pedig nem tetszhet neki, mert közelebb settenkedik és onnan figyel. Egy darabig el is üldögél, de gondolom el unhatja magát, így valami játékot keres magának. Illetve játszótársat egy mókus személyében, azt kezdi üldözni, míg egy méternyire nem leszünk egymástól.

A kölyöknek is feltûnhetett, ismételten engem figyel, de közelebb már nem merészkedik.

Egy darabig a másikat méregetjük, majd valamit hallhat, mert fejét oldalra fordítja és fülel. Majd szaladásnak indul és amerrõl jött, arra távozik is.

                                                                       ~

- Brown, nincs több kibúvó – vereget vállon fõnököm. – Ma velünk iszol – közli vigyorral a bajsza alatt.

Már benne jár a korban, de jól tartja magát. Kissé testes, nálam alacsonyabb ember. Vasmarokkal vezeti az embereket, de ha letelt a mûszak igen jó kedélyû lesz.

- Fõnök – ellenkeznék, de a szavamba is vág.

- Jössz és kész – vágja rá és a többiekhez fordul. – Fiúk, ötlet?

- A Kék Báró egész hangulatos – szólal meg Jonathan.

Nagytermetû, erõs félvérû angyal. Le se tagadhatná a származását, jószívû és mosolygós egyén.

- Kizárt – vágja rá Eric. – Ilyenkor a pénzes kölykök lógnak ott és én kikapcsolódni akarok, nem pedig taknyosokat gyepálni.

Õ is nagytermetû, de valamivel alacsonyabb, mint Jonathan. Tiszteletlen és folyton a szórakozáson jár az esze, mint ahogy a démonoknál ez lenni szokott.

- Hogy-hogy? – kérdi meglepetten Jason. – Eddig sportot ûztél ebbõl. Meguntad?

Emberhez képest egész magas és erõs, habár ebben a szakmában ez nem csoda. Többnyire kötözködik a másikkal, ha pedig épp jó kedve van, akkor kész mókamester.

- Azt nem lehet megunni – vágja rá vigyorogva Eric. – Csak most nincs hozzá kedvem.

- Ja, vágom – ereszt meg egy cinkos vigyort Jason.

- Fiúk – ráncolja szemöldökét a fõnök –, kirúgunk a hámból, de nem vadászgatni megyünk.

- Fõnök, attól mert neked be van kötve a fejed, mi még felszedhetünk valakit – ellenkezik Eric. – És erre meg is felel a Vörös Oroszlán.

- Csúcs – szélesedik ki Jason mosolya, majd átkarol. – Kíváncsi vagyok a teljesítményedre.

- Elvileg inni megyünk – legalább is erre invitálnak már egy ideje.

- Az is lesz – vágja rá vidáman. – De majd késõbb… – hagyja félbe a mondatot, s megereszt egy perverz vigyort.

- Sajnálom Alec – mondja sajnálkozva a fõnök.

Nos, azt hiszem ez semmi jót nem ígér a számomra.

                                                                       ~

Az utat gyalog tesszük meg a Vörös Oroszlánig, s a fiúk közben egymást oltogatják, így mondhatni egész jó hangulatban érünk oda.

A hely, mint ahogy az a neve is elárulja, a vörös dominál. A fal mentén végig asztalok vannak, míg a pulthoz nem ér a sor. Középen van egy kiemelt rész, ami a táncolni vágyóknak van fent tartva.

Szinte fulladásig tele van emberekkel a hely, a tánctér tele van, üres asztal is alig akad. De némi körözés után hozzá jutunk egyhez.

- Az elsõ kört én állom – mondja a fõnök. – Menj fiam – nyújt át némi készpénzt Jonathannak

–, nekem a szokásos lesz.

- Rendben – bólint Jonathan, majd Erichez és Jasonhöz fordul. – Ti mit kértek?

- Nekem is a szokásos – feleli Eric, miközben a körülöttünk lévõket mustrálja.

- Csatlakozom – mondja Jason.

- Veled megyek – mondom, ahogy kérdõn rám pillant, majd szó nélkül követem a bárpulthoz.

Sokan a rendelésükre várnak, ami nem csoda. Csak kettõ pultos van és ahogy elnézem jó pár koktél is le lett adva.

- Nos – fordul hozzám Jonathan –, legalább lesz idõd választani.

Helyeselnék, ha valaki épp nem ütközne a hátamnak. Gyors fordulás és utána kapva megtartom, hogy ne essen hanyatt.

- Bocsánat – ismerõs ez az illat. – Nem figyeltem. – halkul el a hangja.

- Semmi gond – felelem rezzenéstelenül.

- Te vagy az – lelkesedik. – El se hiszem!

- Magatokra hagyjalak? – kérdi elõzékenyen Jonathan.

- Nem szükséges – attól, mert valószínûleg ez a fiú a tópartnál látott farkas kölyök még semmit sem jelent. Ahogy az sem, hogy az illata igen kellemes és a külleme sem utolsó.

- Hogy ismét találkoztunk – mosolyodik el, majd ahogy a mögötte levõ fiú a fülébe súg valamit elkomorul. – Nem is.

- Nézzenek oda – jelenik meg Eric –, micsoda szépségek – intézi a farkas kölyökhöz és társaságához.

Ki elpirul, ki zavartan nevetgél, de mindegyikük pozitívan reagál Ericre.

- Ugye meghívhatunk titeket egy italra? – csapja tovább a szelet Eric, amit rosszallva figyelek.

- Eric – szólok közbe, de csak halkan, hogy a fiatalok ne hallják –, nézd meg jobban õket, mind kiskorú.

- Nincs is annál jobb – szélesedik ki mosolya, majd a társasághoz fordul. – Szóval?

Kipattanok az ágyból, a szó legszorosabb értelmében, nyújtózkodok még egy utolsót és azon nyomban a szekrényemhez csoszogok. Azt hinné az ember hogy mivel nagyjából nomád életmódot folytatunk hisz mégis csak régimódi vérfarkas klán vagyunk, hogy barlangban élünk, nincs szekrényünk, nem fürdünk meg egyéb baromságok, de ez egyáltalán nem így van. Csak éppen áramunk nincs, meg meleg vizünk és ennyi. Amúgy mindenünk megvan és nekem ennél több nem is nagyon kell.

Kinyitom a régi bükkfa szekrény ajtaját, és hümmögve nézegetem végig a ruha választékot. Jobban mondva keresek valami használhatót a ruhakupacból ami összegyûlt. Nem szoktam összehajtogatva, rendezetten betenni a ruháimat a szekrénybe, egyszerûbb behajigálni és utána mehetek is tovább játszani a többiekkel. A hajtogatás hosszú meló és egyáltalán nem köt le. Halálra unom magamat közben, a múltkor is alig jártam még csak pár pólónál amikor észrevettem egy pókot a falamon, és inkább azzal szórakoztam hogy elkapom és kiviszem az erdõbe. Végül anyu hajtogatott össze helyettem.  Visszatérve a ruhákhoz, végül benyúlok az egyik ruhakupac közé, és kiveszem az elsõ kezembe akadó felsõt. Egy kék, laza és puha pamut anyagú póló, az elején egy hatalmas sárga vigyorgó szmájlival. A pólóba egyébként vagy háromszor beleférnék, de a világért sem cserélném le! Nem-nem, ez így jó! Így szellõzik jól, és ha átváltozok farkassá így nem szaggatom szét sem, épp marad és használható.  Ezután legugolok és a szekrény alján valami használható nadrág után kutatok magamnak. Hamar rá is akadok egy kissé szûkebb szabású, szürke színû feszülõs farmernadrágra. Ez a darab jó rég volt már rajtam, ideje megint hordani, hiszen ha már megvettük akkor ne porosodjon önmagában örökké. Gyorsan kapkodom magamra a kiválasztott ruhadarabokat, majd pattogok el az éjjeli szekrényemig, ahol felveszem a karkötõimet. Balomon két neon sárga szilikon karkötõ, jobbomon pedig a jól megszokott, sakkmintás bõr karkötõm ékeskedik.

Öltözés után elégedetten rohanok a mosdóba, és rendezem el magamat. Gyorsa fogmosás, egy minimális fésülködés és haj igazgatás, aztán arcmosás hogy még jobban felébredjek, s már készen is vagyok. Céltudatosan indulok meg szüleim szobájába, s beérve azonnal kegyetlenül az ágyukra vetem magamat, csak úgy mint kisebb kölyök koromban. Akkoriban kezdtem el a reggeli ébresztgetést, azóta pedig már rutin szerûen ûzöm ezt a „sportot”. Ahogy mindig,szüleim most is a farkas alakjukban vannak, és amint rájuk vetem magam, azonnal lemorogják a fejemet a helyérõl. Szívem szerint most azonnal ölteném magamra én is ezt az alakot, de nem tehetem hiszen nemsokára indulnom kellene a suliba, és elõtte még szeretnék futni egy jó nagy kört az erdõben, s picit játszani az erdei folyóban a többi állattal. Na meg, halakra vadászni. Az a kedvencem.

Alig egy fél óra múlva az egész családom talpon… vagy jobban mondva mancson van. Ki-ki morcosan, ki-ki mérgesen néz rám én pedig csak vigyorgok. Nem értem, õk miért nem pörögnek már kora reggel? Ez lenne a normális, nem az, hogy hulla üzemmódban vannak már most. Hiszen még nem is dolgoztak, nem is mozogtak, nem csináltak semmit, pont ilyenkor kellene túltengõ energiával rohangálniuk, pont úgy mint én! Sorban elköszönök mindenkitõl, majd hátamra vetem a táskámat és kirohanok a lakásból. Nyíl egyenesen kezdek el rohanni a bokrok takarásában, majd egy nagyobb bokor mögé bújva leveszem a ruháimat, a táskámba rejtem õket, és felöltöm farkas alakomat. Elégedetten vakarom meg jobb fülem tövét, majd veszem számba a táskát, és peckes léptekkel kezdek el ügetni lefelé a kis ösvényen. Áldom az eget hogy kis növésû vagyok még farkas alakban is, hiszen ezen a keskeny ösvényen bátyóim már nem biztos hogy elférnének. Kerülõ úton megyek a folyóhoz, s odaérve ledobom táskámat egy fa tövébe. Farok csóválva, lógó nyelvvel, lihegve kémlelek körbe, hátha van itt valaki, s ekkor megakad a szemem egy férfin. A parton pihen, közvetlen közel a vízhez. Elõször picit ledermedek és oldalra billentem a buksimat, úgy figyelem õt. Õ vajon most ember vagy nem ember? Bántani fog vagy nem fog? Szabad odamennem hozzá vagy nem szabad? Bõsz szimatolásba kezdek, s észreveszem hogy a hangokra idõközben õ is felfigyel. Rám emeli hûvös tekintetét én pedig sûrû pislogásba kezdek és még jobban földbe gyökereznek mancsaim. Egy ideig csak bámulom õt, ahogy õ is engem. Próbálok valamit kiolvasni tekintetébõl, de nem tudok rájönni arra hogy miféle, vagy kiféle õ és mit keres itt. Még nem láttam õt itt és most rettentõen felkeltette az érdeklõdésemet. Alig fél percnyi hezitálás után végül aztán megmozdulok, és elindulok felé. Ekkor jut eszembe hogy emberi alakban könnyebben tudnék vele társalogni, de mi a garancia arra hogy õ nem ember? Az emberek eléggé kiszámíthatatlanok, és nem sok minden marad mega  fejemben amit anyuéktól hallok, de azt nagyon megtanultam hogy nem szabad idegenek elõtt csak úgy átváltozni farkasból emberré, vagy emberbõl farkassá. Ha ismeri a vérfarkasokat, esetleg õ maga is az (amit kétlek a szaga alapján) akkor rájön hogy én is az vagyok és akkor nem fog félni tõlem, vagy nem kezel kutyaként. Ha viszont ember, akkor könnyen lehet hogy megijed tõlem, vagy megpróbál elkergetni. Azonban amint közelebb érek egybõl rájövök hogy õ nem ember. Gõzöm sincs micsoda, de egyáltalán nem emberi szagot érzek rajta és ez aggaszt. Leülök a fenekemre nem messze tõle és próbálok rájönni mi is õ valójában. 

- Elmegyek, de bevallom, nem nagyon szeretem az ilyesmit. Veszélyesnek tartom, és ha bajod esik? – kérdésén nagyon meglepõdöm. Mintha nem is egy fiatal lánnyal beszélnék, hanem az anyámat hallanám.
- Nem kell aggódnod, még sosem volt bajom. Szerencsés vagyok, mintha lenne egy õrangyalom. – huncut mosolyom hûen tükrözi magabiztos szellemem. Tudom, hogy a kedvenc sportom igen veszélyes, de minden sportnak megvannak a maga veszélyei, és számomra attól élet az élet, hogy élem. Jó, néha talán túlságosan is sebezhetetlennek érzem magam, amit sosem tudtam megmagyarázni, de belül, tényleg érzem, hogy valaki vigyáz rám.  Errõl az érzésrõl, már rég nem beszéltem senkinek, és még mielõtt újra éledne bennem ez a régi gondolat, emlék a csöngõ félbeszakít. Fájó szívvel, de eltávolodom tõle és együtt visszaindulunk a terem felé.
- Nem nagyon ismerem itt az embereket,bár mindenki nagyon kedves velem, én.. – félbeszakított mondatára felkapom a fejem.
- Igen? Megbántott valaki? – kérdezem, mielõtt a tornateremhez érnénk.
- Nem, nem, csak arra gondoltam, hogy nem ülhetnék melléd? – nemleges válasza megnyugtat. Nem szeretném, ha bántanák. Magam sem értem az okát, de az érzéstõl, kényszert érzek, hogy megvédjem. A folytatás viszont igazán meglep és egy percre nem is tudom, hogy komolyan vehetem e. Végül elvigyorodom, és bólintok.
- Persze, örülnék neki. Most viszont itt elválunk, mert tesi óra lesz és nem mehetünk együtt egy öltözõbe, bármilyen csábító is az ajánlat. – kacsintok rá, de még mielõtt válaszolhatna, a mellettem lévõ ajtón berongyolva magára hagyom.  Az öltözõben nagy a zsivaj, a srácok ökörködnek, mint mindig. Ahogy belépek, egy tornacipõ repül felém. Jó reflexeimnek köszönhetõen elhajolok elõle, és utána nyúlva el is kapom.
- Idióták!! .. Ki akarod verni a szemem??...  – morranok fel és laza mozdulattal visszaküldöm a feladónak.
- Bocsi, nem téged céloztalak meg… - vigyorog a haverom, és nem bírja megállni, hogy jókedvemre ne kérdezzen rá. – Merre jártál? Sikerült becserkészni Arinát? – kérdésére felvonom a szemöldököm és lepakolva cuccaim elkezdek átöltözni.
*
A srácokkal beszélgetek, mikor észlelem, hogy a lányok mutogatva kuncognak valamin, és a velem társalgó srác szava is elakad. „Ebbe meg mi ütött?” Teszem föl magamnak a kérdést, és azonnal a másik irányba fordulok, megnézni a ledöbbenés tárgyát.
- Arina? - szólalok meg döbbenten, és hitetlenkedve. „Mégis mit mûvel?? Mindenki a formás testét nézi! „ Én magam is nagyot nyelek, és elmerülve csodás alakjában, figyelem, ahogy szende szûzként takargatja magát. Visszanézek a srácokra, akik még mindig ledöbbenve nézik. Féltékenység önti el a szívem. Nem akarom, hogy rajta legeltessék a szemüket ezek a vadmarhák. A pillanatnyi ledöbbenésembõl, gyorsan felébredek és odasietve hozzá kapom le a pólóm, hogy eltakargassam, gyönyörû idomait.
- Köszönöm. – hajtja le fejét szégyenkezve. Ha így szégyelli magát, akkor miért nem vett föl pólót? Teszem föl magamnak a kérdést, mert kimondani nem akarom. Már így is megalázva érezheti magát. A lányok kuncogva mutogatnak ré, amibõl egyenes következtetést vonok le. Emily keze van a dologban. Gondolhattam volna. Nagy hirtelen megyek oda hozzájuk, hogy alaposan helyre rakjam õket, de ebben még mindig a féltékenység munkálkodik, no meg egy cseppnyi harag.
- Most büszke vagy magadra?! – állok meg a lány elõtt dühös tekintettel. Úgy tûnik, õt ez mégsem hatja meg és kacér mosollyal tovább gúnyolódik.
- Mi a baj?.. Nem tetszett a látvány? A kiszemelt kedvesed egy igazi lúzer, csak reméltem, hogy észbe kapsz, és rájössz… - simít végig karomon, de én haragosan ellököm. Ha nem lennék jól nevelt, és nem lenne alapelvem, hogy lányt nem ütök meg, most tuti akkorát kapna, hogy a fal adja a másikat. Ez a gondolat azért meg is rémít, hisz részben igaza van. A gondolataim mégsem Arina furcsa dolgai körül mozognak, hanem, hogy ennek a kis kígyónak a jóvoltából, most rosszul érzi magát, arról nem is beszélve, hányan látták azt ami az ENYÉM!! A gondolatmenetem egy pillanat alatt sokkol. Mióta vagyok ilyen féltékeny, és mi az, hogy az enyém?
- Csak féltékeny vagy és ezzel a kis húzásoddal nem bizonyítottál túl sok mindent! Maximum, hogy Arina, ezerszer gyönyörûbb és szexibb mint te valaha leszel! – vágom hozzá haragosan. Lenne még mit mondanom, de a testnevelés tanár félbe szakít.
- Itt meg mi folyik? Aaron, miért nincs rajtad póló? … - kérdezi meglepetten, és a sípba nagyot fúj, hogy a többiekkel is tudassa, lassan illene csendben maradni, hisz tanár lépett a színre.  Amint megfordulok, szememmel Arinát keresem, hogy értelmes válasszal tudjak szolgálni a tanárnak, de addigra már se híre se hamva.
- Elnézést tanár úr, csak az új lánynak adtam, mert … - agyam kattog, és szememmel pásztázom a terepet, hátha csak elvonult a sarokba, vagy tudom is én. Megígérte, hogy többé nem lép le, csak úgy, így egy pár másodpercig ez meg sem fordul a fejemben.
- Az új lány? Hallottam róla. Hol van? – néz körbe a tanár is. A haverom mellém lép, és odasúgja.
- Arina, lelépett… Szerintem elbújt valahol és sír… - nem nézek rá, nem is válaszolok, csak futásnak iramodva rohanok ki a tornaterembõl. A tanár hangját még hallom, hogy utánam kiabál, de nem érdekel. Rossz érzés kerít hatalmába. Rettegek, és újra kisgyereknek érzem magam, akinek az angyalkája ismét kicsusszan a markából. Berohanok az öltözõbe, de nem találom, csak a ruháját. A kabátján kívül mindent itt hagyott, ami csak tovább növeli bennem az idegbajt.
- Hová a fenébe mentél Arina?.. – állok meg az öltözõ közepén, tétován mélázva, mikor a testneveléstanár jelenik meg az ajtóban felháborodva.
- Aaron, mégis mit képzelsz? Így lelépni, az óráról?... – még mondaná tovább, de túlságosan meg vagyok zavarodva ahhoz, hogy felfogjam mit mond. Csak az jár a fejemben, hogy el fogom veszíteni, ha nincs folyton a szemem elõtt, és ez az érzés, szinte fojtogat.
- Elnézést tanár úr… - fordulok felé a szavába vágva, majd riadt tekintettel nézek rá, amitõl kicsit meg is rökönyödik. – El kell mennem, meg kell találnom…  különben megint elveszítem!! - lépek ki mellõle, és ismét faképnél hagyva rohanok ki az iskola épületébõl, úgy ahogy vagyok, egy szál semmibe. Rettentõ hideg van odakinn, de nem érzem. Az érzékeim másra vannak kiélezve, és megállás nélkül rohanok, amerre a szívem súgja. Az utcán a megszokott forgalom fogad, annyi különbséggel, hogy most mindenki engem néz, és újjal mutogatnak. Nyílván azt hiszik elment a maradék sütnivalóm is, és talán nem is állnak messze a valóságtól. Eszemet vesztve rohanok, az ördög tudja merre és meddig. Nem figyelek semmire, sem az autókra, sem a járókelõkre. Mintha valami megmagyarázhatatlan erõ húzna magával és irányítana a célom felé. A csípõs fagyos levegõ, egészen csontomig hatol, de a mellkasom jobban hasogat. Mégis mit mûvel velem ez a lány?! Teszem föl magamnak a kérdést, szinte fölháborodva. Ez nem én vagyok! Én Nem futok keresztül a városon, egy csajt üldözve, aki nem is viszonozza vonzalmam. Engem sem érdekel, hogy egy lánynak, kellek e vagy sem, hisz minden ujjamra, akár 10 másik is akad! De akkor mi ez a rettegés a szívemben? Szánalmasnak érzem magam és ez csak tovább növeli haragom, és csalódottságom.
Hirtelen ötlettõl vezérelve váltok irányt és az erdõ felé kezdek rohanni, pont arra amerre elõször láttam Arinát, vagyis amerre látni véltem, még gyerekkoromban. Furcsa, hogy párhuzamot vonok le, hisz már megmagyaráztam magamnak, hogy az csak álom volt és Arina, nem lehet ugyan az az álomkép. Na igen, csakhogy a tudatom és a szívem két külön úton jár, amik még véletlenül sem hajlandók keresztezni egymást.
Az erdõbe érve ösztönösen kezdem kiabálni a nevét, hátha meghallja:
- Arina!!!!! Arina!!! Merre vagy??? – hangom messzire viszi a szél, sejtelmes tompa hangzást kölcsönözve neki. A vastag hótakaró alatt pedig minden egyformának hat. Azt sem tudom eldönteni, hogy csak kõrbe-kõrbe bolyongok, vagy haladok is valamerre.  – Arina!!!! Válaszolj!! – kiáltok újra, de semmi.
- Aaron? – hallom meg nevem, halk. Talán csak a képzeletem játszik velem vagy a szél ûz gúnyt sajgó szívembõl?
- Arina!!  - a hátam mögött egy nagyobb kupac hó esik le, az egyik fáról. Odakapom a fejem, és a távolból egy alakot pillantok meg a hóban. Remélve, hogy Arina az, elindulok felé. Ahogy egyre közelebb érek az alakhoz, annál biztosabb vagyok benne, hogy Arina ai, és lépteim gyorsabbra véve lépek elé. Veszettül ki vagyok merülve idegileg, de a futás és a hideg levegõ, az fizikai erõlétembõl is jócskán visszavesz. Zilálva nézek csodás szemébe, de most még ez a szempár sem fogja megmenteni a beolvasástól. Mérges vagyok és átverve érzem magam. Nem is tudom mi bosszant igazán. Hogy lelépett? Vagy, mert meg akartam védeni, de õ nem hagyta?
- Arina! tudod mióta kereslek???! Van fogalmad róla, hogy itt bejártam utánad?- kiabálok mérgesen. Megpróbálok kiadni magamból mindent. – Megígérted, hogy nem csinálsz még egyszer ilyet! – megigazgatom rakoncátlan tincseim, miközben hevesen magyarázok.
- Aaron, nincs rajtad semmi! Te bolond hülye gyerek! hogy jöhettél ide, egy száll rövidnadrágban? megbolondultál? És ha beteg leszel?? – vág szavamba felháborodottan és még mielõtt válaszolni tudnék, hatalmas pofon csattan az arcomon.  Fejem oldalra biccen az erõtõl, és mert elég váratlanul ért. Erre nem számítottam, egy pofon? Mégis mi ütött belé? Megszólalni sem tudok, de hát mit is mondhatnék erre? Megütött, el sem akarom hinni, de sajgó arcom meggyõz, hogy nem csak rémálom ez az egész. Nem is tudom eldönteni mit érzek. Talán harag? Nem kizárt, hisz nekem van okom és mérgesnek lenni, és mégis õ van fölháborodva.
- Én.. mélységesen sajnálom Aaron, nem tudom mi van velem. – magyarázkodik, most viszont nem hat meg. Rohadtul fázom, és magamban mérgelõdöm. Kicsit szidom  is magam, amiért így eszetlenül ide rohantam.
- Menjünk vissza, fel kell öltöznünk mind kettõnknek rendesen. – közlöm ridegen, igyekezve minimálisra csökkenteni érzelmi kisugárzásom. Belül viszont vívódom, és szenvedek.
Megvárom, hogy összeszedje magát és együtt indulunk vissza az iskola felé. Nem beszélek, nem reagálok semmire, még a testemet kínzó hidegre sem. Csendben egyetlen szó, vagy érzelmi megnyilvánulás nélkül megyünk vissza az iskolába. Az öltözõnél el is válok tõle, de még most sem mondok semmit. Mintha nem lenne mondanivalóm, vagy haragudnék, pedig ez koránt sincs így. Mindössze szükségem van egy kis agyalásra. Össze vagyok zavarodva és nem tetszik, hogy a világom kifordul önmagából, egy idegen lány miatt. Ismét csak tévképzeteket kergetek, és ha nem leszek képes elszakadni tõlük, a végén diliházba jutok.  Már így is nagyon közel álltam hozzá annak idején, és Arina felbukkanása ót, úgy érzem ismét arra sodródom. Félelmetes érzés, mégsem tudok neki ellen állni, de ha elmondanám neki, talán csak hülyének nevezne és kiröhögne, ahogy sokan megtették már az elmúlt években.
Az öltözõben már nincs senki. A cuccaimon, egy üzenet vár, nagy betûkkel, hogy véletlenül se hagyjam figyelmen kívül. „A PÁLYÁN VÁRUNK, NÉLKÜLED NEM KEZDJÜK EL A VERSENYT! SIESS!!” Megcsóválom a fejem és összegyûrve a cetlit kidobom, majd öltözni kezdek. A mosdónál még megmosakszom, hátha kicsit felfrissülök. Most viszont nem erre lenne szükségem. Ki kellene ürítenem a fejem, és megnyugodnom, amire igen kevés az esély. A tükörbe nézek és megsimítom az arcom, ahol a pofon csattant. Arina ujjai vörösen égnek bõrömön.
-A francokért foglalkozom vele? Nem kellek neki, talán még idegesítem is, akkor meg mi a fenéért teperek?! – förmedek tükörképemre, majd hirtelen mozdulattal elfordulok és összeszedve a cuccaim, rohanok ki az öltözõbõl. Egy pillanatra megtorpanok, hogy talán meg kellene várnom õt, de elhessegetem a gondolatot, és ismét futásnak eredek.
***
A pályára érve, már mindenki rám vár. Matt a haverom, kézzel lábbal kapálózik, mikor meglát. Nagyot sóhajtva kapom a deszkát a hónom alá és indulok meg feléjük.
- Na felkészültél a nagy siklásra?.. – kérdezi, szemöldökét mozgatva, majd alaposabban szemügyre veszi az arcom. Na igen, még mindig ott éktelenkedik Arina összes ujja, jelezve, hogy rendesen a helyemre raktak. – Az meg mi? – mutogat ujjal.
- Közöd? Ne legyél oktonbi.. – morgom az orrom alá és felrakom a szemüveget.
- Jól van, azért nem kell undoknak lenni… - vált komolyra, majd elvigyorodik és közel hajol hozzám. – Csak nem Arina egyértelmû visszautasítása díszeleg a képeden?... – kuncog gúnyosan. Tudom, hogy csak viccnek szánja, de most nagyon beletrafált. Mérgesen nézek rá, jelezve, hogy szakadjon le a témáról, mert koránt sem olyan vicces, mint amilyennek hiszi. – Bocs haver, én csak vicceltem… - vesz vissza és még csak említenem sem kell neki, hogy mekkora tuskó.
- Tudom, de most már hagyjuk a dolgok oké? Visszautasításról szó nincs, csak… - harapom el a mondat végét, mert nem akarom kimondani, amit most a csalódottságom akar kicsikarni. HIBBANT LIBA! Nem, ezt sosem bírnám rá mondani hangosan, és valójában nem is érzem annak. Csak fáj, belül valami nagyon mar és sem az okát sem az értelmét nem látom. – Hagyjuk oké? Csak suhanjunk, el akarom felejteni az egészet… - zárom le a témát, és a rajthoz állva felcsatolom a deszkám. 
Nem beszélgetünk többet, és miután a sisak is a fejemre kerül, már nem is lenne értelme. A verseny elindul, és én nagy lendülettel siklom, a pályáén fej-fej mellett haladva riválisommal, egy Michael nevezetû sráccal, aki folyton azon fáradozik, mivel tudna a lehetõ leghatásosabban lealázni. Persze sosem adom meg neki az esélyt és ebben a lelki állapotomban, még inkább hajlok arra, hogy mindent bedobjak a gyõzelem érdekében. A fejem tele van zavaróbbnál zavaróbb gondolatokkal, amik nem a gyõzelmem hivatottak elõsegíteni. A pálya szélén nagy az éljenzés, és a szurkolás, hol az én nevem, hol Michael neve hangzik el hangosan. Az egyik kanyarnál, viszont ledöbbentõ látvány fogad.
-Arina?.. – suttogom magamnak. Mégis mi az ördögöt keres a pályán? Pillanatnyi ledöbbenésem azonnal rémületbe és pánikba csap át, mikor meglátom, hogy a lába alatt a talaj elmozdul és õ egész testében meginog. Gondolkodás nélkül váltok irányt és hagyom a versenyt a csudába. Még siklás közben veszem le a kesztyût és csatolom le lábamról a deszkát. Ahogy Arina teste zuhanni kezd utána vetõdöm. Fogalmam sincs, hogy beválik e vagy sem, esetleg én is odaveszem vele, de ez most nem is érdekel. Lábam elhagyja a deszka sík felületét, és az utolsó pillanatban megragadom a kezét.
Amint Arina súlya a karomra nehezedik, a vállam nagyot reccsen és testembe erõs fájdalom hasít. Mintha a gerincemmel együtt akarna a karom kiszakadni. Felordítok, de el nem engedem a kezét. Görcsösen szorítom, és igyekszem elûzni gondolataimból a fájdalmat, hogy felmérjem a helyzetet. Amint ez nagyjából sikerül és letekintek Arina kétségbeesett arcára, no meg az alattunk tátongó mélységre, rájövök, hogy a fájdalmam eltörpül amellett a tény mellett, ha elengedem a kezét, biztosan meghal. Bár így elnézve én sem vagyok túl jó helyzetben. Egy párkányon fekszem és csak a csizmám merev talpával kapaszkodom. Lehet alattunk, vagy 5-6 m is, ami már magában is rémisztõ.
- Aaron, neee..!! Engedj el… - szól rám Arina.
- Ne aggódj… eszembe sem jutott, hogy elengedjelek… - nyöszörgöm fájdalmasan.
- Pont azt mondom, hogy engedj el, mielõtt te is lezuhansz… - hangja kérlelõ, szinte könyörög. Mégis, hogy mondhat ilyet? Ez ismét csak feldühít. Miféle embernek gondol engem?
- Te megõrültél?!! Már, hogy a francba engednélek el??!! – morgom és megpróbálom a másik kezemmel is megfogni a kezét, de amint elengedem a párkány szélét, elõre csúszom vagy 10 cm-t. – Inkább maradj nyugton! – szólok rá ellentmondást nem tûrve. Nyílván valóvá teszem, hogy vagy kihúzom onnan, vagy vele együtt halok meg, így csendben marad. A szemei – azok a csodálatos szemei - könnybe lábadnak. – Jaj basszus ne sírj már, ezzel nem segítesz… - morgok tovább, de leginkább a fájdalom beszél belõlem, ami egyre kínzóbban marja vállam és egész hátam. Nem hiszem, hogy eltört, a reccsenés ellenére sem, de az biztos, hogy egy durva ficammal gazdagodtam.
- Sajnálom… - suttogja, de fogalmam sincs, mire gondol, és most erõm sincs ezt megvitatni. A hátam mögött a hó ropogására leszek figyelmes. Felénk rohannak, nyílván segíteni próbálnak, de figyelembe véve, milyen keskeny a párkány, az is csoda, hogy minket megtart.
- Ide ne gyertek!! – szólok rájuk. Azonnal megtorpannak.
- De akkor mit csináljunk?! – hallom meg haverom kétségbeesett hangját.
- Hívjátok a hegyi mentõket… egy nagyon vékony párkányon fekszem, és azt sem látom, hogy meddig tart a vége. Ha idejöttök, mind beszakadunk. – magyarázom, a lehetõ leg érthetõbben. A hideg ellenére patakokban folyik rólam a víz. A stressz és a fájdalom miatt, ami arcomra is egyértelmûen kiül. Arina egyre kétségbeesettebben néz rám, de legalább már nem beszél.
- Oké, tartsatok ki!!.. – feleli Matt erõteljes pánikkal a hangjában.
- Aaron, kérlek engedj el… Nem eshet bajod…
- Elég volt!! … - vágok szavába dühösen. – Már eddig is ki kellett volna mondanom.  Te nem vagy az anyám! Ne is viselkedj úgy.. – ez rendesen nyomta a lelkem. – Arról nem is beszélve, hogy igazán eldönthetnéd végre mit akarsz. Egyszer mellettem ülnél, és úgy érzem vonzódsz hozzám… de egy pillanat alatt váltasz és ellöksz, felpofozol, kioktatsz. Azt hittem ezt már megbeszéltük, azt hittem érzékeled, mennyire tetszel nekem és mennyire meg akarlak ismerni. Te viszont ezt kicsit sem hagyod… õszintén nem tudom, miért ragaszkodom ennyire hozzád… - persze ez nem igaz. Érzem, hogy valamiféle kötelék van köztünk, és bár szívesen bevallanám, még mindig gátat szab a régi emlék, mikor mindenki bolondnak nézett az én szépséges angyalom miatt. – fura vagy… és fáj nagyon a karom.. – nyöszörgök egy fájdalmasat. – Sajnálom… csak amióta találkoztunk nagyon hülyén érzem magam. Nem is értem… Azt hittem már túl vagyok rajta… - gondolok vissza ismét arra a régi emlékre. – Ahogy rád nézek, pont olyan vagy, de mégsem lehetsz õ… Mindegy.. csak maradj nyugton, mert elengedni nem foglak… - zárom le inkább a témát, és úgy tûnik, õ sem akarja firtatni.
Nem kell sokat várni és helikopter zaja töri meg a háttérben motyogók és aggodalmaskodók hangját. Már épp ideje volt, mert a tûréshatáraim szélére értem. Már nem érzem a fájdalmat, mondhatni semmit sem érzek. Tagjaim elgémberedtek és, ha megpróbálnék megmozdulni, már biztos nem tudnám megtartani rendesen Arinát. Az egész esemény, alig 20 percig tartott, de nekem óráknak tûnt. A helikopter leereszkedik, és egy életmentõ ereszkedik le, két hevederrel.
- Jól van gyerekek, most már nem lesz gond… - próbál minket nyugtatni, és Arina mellé ereszkedve, rárakja a hevedert. – Most már elengedheted… - haloványan elmosolyodom, és lassan elengedem Arina kezét. Pár pillanatra rá, testem feladja a küzdelmet és csak annyit látok, hogy Arina mond valamit. Kétségbeesett arca és potyogó könnyei elárulják, hogy nem lehetek túl jól, vagy legalábbis szarul festhetek.
- Nincs baj… jól vagyok… gyönyörû angyalkám… - suttogom erõtlenül, miközben a sötétség magával ragad és elveszítem az eszméletem.
***
Egy hangra leszek figyelmes, ami a sötétbõl egyre hívogat, valami fény felé, ami hol felvillan, hol eltûnik.
- Aaron… ébredjen… - kedves lány nõi hang, és hívogatására reagálva lassan nyitogatni kezdem a szemem. A látásom homályos, a fény. ami felõle árad pedig teljesen elvakít, így kénytelen vagyok hunyorogni. Ébredésemmel egy idõben, a fájdalom is visszatér, elcsigázott testembe.
- Hol vagyok? – nyöszörgöm, és megpróbálok. felülne. A nõ, akibõl még mindig csak foltokat látok, visszafektet valami puhára. Nyílván ágy, valószínûleg kórházban vagyok. Vonom le a következtetéseket.
- Nem mozogjon fölöslegesen. Kórházban van… - jön a válasz a kedves hangtól, de még mindig túl kótyagos a fejem ahhoz, hogy felfogjam, a rendes reagáláshoz. Nagyon lassan tisztulnak gondolataim. Körbe nézek és alaposan felmérve a helyet, majd vissza a nõvérkére, aki kedvesen mosolyog rám. Fiatal ápoló, csinos, szõke hajzuhataggal, és kék szemekkel. Errõl a kombinációról, persze azonnal eszembe jut minden, de legfõképpen Arina.
-Hol van Arina!? – pattanok fel ismét ülõ helyzetbe, de olyan lendülettel, hogy a sérült karom kötése elenged, és erõs fájdalom kíséretében ordítok egy hatalmasat, majd visszahuppanok a párnára. Szinte csillagokat látok, miközben a nõvérke sietve igyekszik helyre hozni a kárt, amit okoztam.
- Jaj fiatalember, ne ugráljon annyit! – dorgál meg. – Ha a fiatal hölgyre gondol, akit önnel együtt hoztak be, nos õ jól van, és az ön melletti szobában pihenget… Nyugodjon meg, mert a karja rendesen kificamodott, és a kulcscsontja is megrepedt… - magyarázza, de nem nagyon érdekel. Látni akarom Arinát! Belül attól rettegek, hogy ha nem látom folyamatosan, akkor eltûnik, és többé az életben nem fogom látni. Fogalmam sincs honnan ez a ragaszkodás, félelem, vagy – ki sem merem mondani – féltékenység, ami belülrõl mardos, de egy biztos. Ahogy sikerül vele beszélnem, konkrét válaszokat várok tõle.
- Értem, nem ugrálok, de valahogy tudnék vele beszélni? – kérdezem, némi önuralmat tanúsítva, ami valljuk be nem az erõsségem.
- Késõbb, de most pihenjen. Vannak az ajtó elõtt páran, aki szeretnék látni… - mosolyodik el, mire felvont szemöldökkel, kíváncsian várom, hogy ki lehetnek azok. A nõvérke elindul kifelé és kinyitva az ajtót beinvitálja rajta, barátaim, köztük legjobb haverom Matt és a gondjaim jelenlegi okozója Elily. Aggódva jönnek hozzám közelebb és kérdésekkel halmoznak el. Jelenleg viszont, csak egy dologra tudok gondolni. A nõvérke mikor lép már le, hogy át tudjak szökni Arinához? Kedvesen mosolygok a hölgyre, miközben válaszolgatok a kérdésekre. Majd mikor úgy fest mindennel végez kimegy a szobából.
- Szüleim? – kérdezek rá Mattnél, a szavába vágva. Úgy is csak baromságokról beszél.
- Felhívtam õket, de mivel nincs komoly bajod, az utazást nem szakítják meg… - feleli, majd kérdõn néz rám. Ismer már annyira, hogy tudja, megint baromság jár a fejemben.
- Remek… Segíts felállni! Ti meg köszi, hogy aggódtok, de menjetek haza… Bocsi srácok, de dolgom van… - kezdek el feltápászkodni, mire Matt felháborodva tol vissza az ágyra, Emily pedig értetlenül pislog.
- Hová akarsz menni, te marha?! – förmed rám, Emily pedig helyeslõen bólogat. Legszívesebben elküldeném õt, jó messzire, hisz ha õ nem szórakozik, Arina nem lép le, az önérzetem nem sérül és Arina velem jön ki a pályára. Hát igen, most minden gondom rá vetítem ki, még akkor is, ha csak részben igaz, vagy jogos.
- Segítesz, vagy megoldom egyedül. Beszélek Arinával, most azonnal, akkor is, ha itt döglök meg!.. – morgom, és további kísérleteket teszek, hogy felüljek. A többiek, jobbnak látják lelépni, mivel ilyen esetekben úgy is meggyõzhetetlen vagyok. Matt sem erõlködik, inkább átkarol és segít feltápászkodnom. Nagy nyögések kíséretében sikerül talpra állnom és már csak enyhe támogatással elindulok az ajtó felé. Emily persze nem bírja ki, hogy ne szóljon ismét közbe.
- Te nem vagy normális!! A hibbant csaj miatt majdnem meghaltál! – vágja a fejemhez, mire csak mérgesen nézek szemébe. Meg tudnám fojtani, pedig én még életemben nem bántottam nõt és bár mérges vagyok, most sem áll szándékomban. A neveltetésem és a viszonylagos jó modorom nem engedne meg ekkora szemétséget.
- Te csak fogd be! Ha nem trükközöl és szemétkedsz, Arina el sem fut, és ez meg sem történik! Fogd fel végre, hogy nem vagy a barátom, a barátnõm, meg még úgy sem leszel soha. Keress magadnak egy másik szerencsétlent, akit tönkre tehetsz, de rólam szállj le!! – morranok rá, és elfordulva tõle bicegek tovább a másik korterem irányába. Nem sérült a lábam, de teljesen elgémberedett a hidegben és mintha nem akarna engedelmeskedni. Persze az is lehet, hogy a kótyagos fejem miatt bizonytalan a járásom, de így vagy úgy segítségre szorulok. Matt kikukkant a folyosóra, hogy minden trendben van e, majd mikor nem lát egy nõvért se átvezet a másik oldalra, Arina szobájához. Lassan nyitom az ajtót, és amint belépek, intek Mattnak, hogy hagyjon magamra. Matt fejét csóválja makacsságomra, de elmegy, én pedig bebicegek a szobába.
Arina az ágyon ül és szomorúan néz maga elé. Annyira bele van mélyedve a gondolataiba, hogy észre sem veszi jelenlétem, mind addig, míg odabattyogva hozzá, le nem ülök az ágyra vele szembe, a lábához.
- Aaron, mit keresel itt??!! Neked pihenned kell!! … A karod és azt mondta az orvos kihûlt a tested, hipotermiás lettél vagy mi… – dorgálna le, mint mindig. Nem is tudom, de a közelében mindig gyereknek érzem magam és ez bosszant. A fejemben koránt sem egy gyerek gondolatai fogalmazódnak meg. Ha ránézek, csodás szemeire, szépségesen telt ajkaira, kecsesen karcsú, homokóra vonalaira, legszívesebben magam alá fektetném, és letépve ruháit, minden apró porcikáját megízlelném. Na, egy gyerek tuti nem ezekre gondol. Dorgálására, még sem szólok, csak nézem, és várom, mikor fejezi be. Megszeppenve néz rám egy pillanatra, majd folytatja.
- Felelõtlen vagy, és önzõ gyerek… - mondja ki végül, és így be is bizonyosodik, hogy gyerekként gondol rám. De miért? Mi oka van egy velem egykorú lánynak, hogy anyucit játszon fölöttem.
- Nem Arina, én nem vagyok gyerek… Felelõtlen? Talán, de semmiképp sem gyerek. – felelem a lehetõ leg higgadtabban. – Most válaszolj. Miért bánsz velem gyerekként? Miért jöttél ki a pályára, és miért érzem úgy, hogy már nagyon rég ismerlek, és mégsem? Miért miattam aggódsz, mikor te is ott voltál? – sok kérdés, de elszánt vagyok és tudni akarok mindent. – Ami pedig a legfontosabb… Miért utasítasz el engem, folyton? Mikor megütöttél, az önérzetemnek és az érzéseimnek adtál egy jó nagy maflást. Azért mentem el, és hagytalak magadra, mert reméltem, talán rájössz erre, de ugyanakkor belül folyton mardos valami, hogy ha nem vagy a szemem elõtt, akkor egyik pillanatról a másikra köddé válsz és soha többé nem látlak. Miért? Tudsz nekem õszintén felelni? – húzódom közelebb, de karom eléggé fáj ahhoz, hogy komoly mozdulatokra ne legyek képes. – Szeretnélek megcsókolni, megölelni, és mutogatni, hogy mindenkinek a tudtára adjam, te hozzám tartozol. Ez nem normális!! Megbolondítasz! – na jó, kicsit túl vagyok pörögve a fájdalomcsillapítótól, és a saját katyvasz érzéseim félelmet ébresztõ mivoltától.

- Oké… Suli után, eljössz deszkázni? Van egy fedett pálya és örülnék, ha ott lennél. A srácokkal már pár napja megbeszéltünk egy versenyt, amolyan gizdáskodás…  a gyõzelem már a zsebemben… - mosolyodom el, haloványan, mert azért szégyellem magam, hogy így letámadtam ismét, de nem tehetek róla, nem bírok magammal, amióta megláttam. Pezseg a vérem és a világom kifordul magából.

Eljött a tél elsõ napja. Ugyan már hetek óta fagy odakinn, de számomra, mindig az elsõ hópelyhek hozzák meg az igazi telet.  Szüleim, már kora reggel elindultak a hegyekbe, hogy kipihenjék, egész évi fáradalmaikat, és az újévet, igazi téli környezetbe ünnepeljék. Engem is hívtak, de egy 17 éves srácnak, hol buli együtt mulatni szüleivel? Már nem vagyok gyerek, szoktam hangoztatni. Tavaly óta sokat nõttem, és izomban is jócskán gyarapodtam, amit edzõmnek köszönhetek. Azaz állat a belemet is kihajszolja, viszont mától tõle is nyugtom lesz néhány hétig. Az iskolapadból nézek kifelé, ahogy az elsõ pelyhek, talaj érnek, majd mint egy megállíthatatlan zuhatag, egyre több és nagyobb hullik, elfedve a szürkés fekete tájat. Már jó ideje, csak az örökzöldek mutatnak igazi életet a környéken. A hótakaró, most új ruhába öltözteti a vidéket. Haverom oldalba bök, kizökkentve, gondolataimból, hisz én a tél igazi megszállottja vagyok, lélekben már a friss havat szántom, snowboardommal.
- Suli után nálunk oké? Beizzítjuk a motoros szánokat… - vigyorog akár a tejbe tök.
- Még szép. – koccoljuk össze öklünket. A tanár ránk dörrent, így inkább csöndben maradunk az óra végéig, ezt a pár percet már igazán kibírjuk csöndben. Eközben én végig kifele figyelek, a tanár mondanivalója nem köt úgy le, mint az egyre változó vidék. Izgatottságom egyre nõ, ilyenkor olyan vagyok mint egy gyerek. A csöngetést szinte meg sem várva, kezdek pakolni és haverommal együtt indulunk hazafelé. Szórakozás elõtt, még van egy kis dolgom, így hazafelé vesszük az irányt, miközben a lányokról csevegünk. Kamaszok vagyunk, így ez teljesen normális.
- Már tudod kit viszel magaddal? – kérdezi lelkesen, mire csak vállat vonok. Nekem egyik lány sem jön be igazán az iskolából, bár azzal tisztában vagyok, hogy jó páran várnak a felkérésemre.
- Nekem Hanna tetszik, már agyalok, miként hívjam meg, de nem hiszem, hogy velem akarna jönni. – húzza el kicsit száját.
- Én nem agyalnék ezen ennyit. Csak menj oda és kérdezd meg. Mégis mi bajod lehet? Maximum visszautasít. – vonok vállat. Na igen, én mindig ilyen félvállról veszem a lányokat, az én tökéletes ideálom nem létezik. Az arca, és vele minden egyes apró vonása, mélyen agyamba égett és, ha akarnám sem tudnám kikergetni onnan. Már elkönyveltem magamban, ha nem leszek képes kiverni a fejembõl, azokat a csodás szemekkel megáldott szépséges pofikát, így fogok megvénülni, teljesen egyedül. Tudom, hogy csak álmodtam, hisz szüleim megmondták, de akkor sem vagyok képes kiverni a fejembõl. Még a mai napig gyakran álmodom vele, de most már elkapom, és olyan szorosan ölelem, hogy többé moccanni se bírjon. A hó szakadatlan hullik, és már mindent befedett. Csodálatos, megunhatatlan látvány ez, mindig képes újat mutatni. A házunk utcájába fordulunk, mikor meglátom azt a két lányt, aki mint az árnyék követ az iskolában.
- Fene, õk most nem hiányoztak. – suttogom.
- Miért? Az hosszú hajú jól néz ki… tudnék mit kezdeni a combjai közt. – neveti.
- Akkor rajta, csapj a lecsóba, és koptasd le rólam, mert engem csak idegesít. – fejtem ki, véleményem a nyomulós, libáról.
- Szia Aaron… - köszönnek kórusba, mintha a haverom itt sem lenne, ez neki sem tetszik és azonnal felmordul.
- Aaron mi? Én már nem is létezem, ha õ a térképre föllép… - duzzog. Ilyenkor egész aranyos, akûr egy duzzog kutyuli, a lányokat mégsem hatja meg. Egy nem túl kedves fintorral köszönnek neki is.
- Szia Matt… - erre nagyot sóhajtok.
- Na mi járatban erre csajok?  Nem valamelyik plázában kellene múlatnotok az idõt? – kérdezem, mintha érdekelne, mi van velük.
- Mi már megjártuk a plázát, egy olyan tündéri ruhát vettem a bálra, hogy csak ámulni fogtok.. – kuncogja Emili a hosszú hajú, aki már év eleje óta zaklat. Nyílván azt hiszi õt fogom hívni a bálba, pedig eszemben sincs. A ribancok nem az eseteim.
- Majd biztos ámulunk… - teszem hozzá semmilyen hangon.
- Nekünk viszont lépnünk kell igaz Matt? … Ki akarjuk használni az elsõ friss havat… - noszogatnám haverom, hogy menjünk már, mielõtt rajtunk ragadnak, de az a marha csak nem mozdul és fûzni kezdi az agyukat, mikor nagy csattanással, egy hatalmas jégcsap hullik, közvetlenül a lábam mellé. Még megriadni sincs idõm, csak odanézek majd föl. A lányok persze azonnal visongni kezdenek.
- Jól van, nem esett a fejemre fejezzétek már be… - mordulok fel, nem a megszokott kedves hangomon, de legalább ettõl csend lesz. Kifújom a levegõt és megrázom a fejem.
- Ezt már tényleg nem hiszem lel… - suttogom, mert folyton ez történik velem. Persze nem pont ugyanez, de mindig valami felsõbb erõ ment meg a nagy balesetektõl. Matt is nagy nehezen észhez tér és vállon vereget.
- Neked mindig ilyen mákod van haver.  Pár centire esett le melletted. te mindig megúszod egy rohadt nagy mázlista vagy! – vereget hátba, de én le sem tudom venni szemem a jégcsapdarabjairól. Igaza van, én tényleg mindig megúszom, de mégis miért?.
- Biztos van egy õrangyalod. Ha dögös bemutathatnád – nevet tovább, mire a lányok szúros szemmel néznek rá, nekik nem volt olyan vicces. Mondjuk annyira nekem sem, de ismerem Matt fanyar humorát, tudom, ha bajom esne õ szarna be a legjobban és sikítozna akár a lányok. Már gyerekkorunk óta haverok vagyunk. Végül felé fordulok és vállára rakom kezem.
- Tudod barátom, ha létezik az õrangyalom és egyszer megtalálom… Te leszel az utolsó akinek bemutatom, mert megtartom saját magamnak. – nevetem el magam, mire õ  is nevetni kezd újra. A lányoknak kicsit sem tetszik a beszélgetésünk, de nem szólnak egy szót sem. Végül feléjük fordulok és intek neki.
- További szép napot lányok. – azzal el is indulunk, hisz várnak minket az elõkészített motoros szánok, és azok valahogy jobban érdekelnek, mint ezek a hibbant libák. Az egész napot a hónak és a szórakozásnak szenteljük, mélyen az erdõben. Mint mindig, most is túl merész és vakmerõ vagyok. Ez nem változott tavaly óta, szóval, ha létezik az én drága õrangyalom, nem hagyok neki egy perc pihenést sem. Este hulla fáradttan érek haza, ledobálom nedves cuccaim és egy forró csoki társaságában, gitárommal kezdek játszani. Egész jól bánok vele, bár ez alapban mindennel így van, hisz bármibe fogtam eddig, azt mindig sikerrel tudtam hasznosítani. Ez a legújjabb szenvedélyem, a gitárom. Játékom a csengõ zavaró sipákolása szakítja félbe.
- Ki a fene lehet ilyenkor? – teszem föl magamnak a kérdést, majd gitárom a sarokba állítva elindulok az ajtó felé. Annak a valakinek nagyon sürgõs lehet, mert szinte ráfekszik a gombra.
- Jövök már… nem vagyok gyorsvonat!! – kiáltom és mikor ajtót nyitok, legnagyobb megdöbbenésemre Emili áll az sajtóban.
- Hát te? Nem otthon kellene lenned, apuci anyuci társaságában? – kérdezem gúnyosan, mivel Emili, tipikusan az a lány akirõl odahaza, azt hiszik a legerényesebb és legjobb kishölgy az egész környéken.
- A szüleim elutaztak, ahogy a tieid, gondoltam beszélgethetnénk egy kicsit… - mosolyog.
- Mégis honnan tudod, hogy a szüleim elutaztak? – kérdezem tágra nyílt szemekkel, hisz nem vertem nagy dobra, valójában senki sem tudott róla az iskolában, kivéve Mattet.
- Matt árulta el. – kuncog. Megölöm, ezt az állatot. Rám szabadította ezt a fruskát? Idióta. Morgom magamban, majd megvakarom a fejem.
- Emili… bocs, de… - épp lerázni próbálom, mikor a bokor megrezzen, és mikor odakapom a fejem, egy árny suhan el a sötétbe. Nem sokat látok belõle, de valami azt súgja, most utána kell rohannom. Ez amolyan belsõ hang, és képtelen vagyok ellen állni neki.
- Bocs Emili… menj haza… szia!! – teszem hozzá, kissé kapkodva, amíg bakancsot húzok. Persze a kabátig ismételten nem jutok el, de azonnal rohanni kezdek. Valójában azt sem tudom merre, csak megyek az orrom után. Az egyik saroknál meg is látom karcsú alakját. Régi emlékek kavarodnak fel újra agyamban, és egészen gerincemig hatolnak.
- Ez õ… az lehetetlen… - suttogom, és ismét rohanni kezdek.
- Állj meg!! – ordítom utána. Hangom messzire viszi a kristálytiszta téli levegõ. Biztos, hogy meghallotta, de csak úgy mint akkor gyermekkoromban, nem áll meg. Most nem lógsz meg olyan könnyen, erõsebb és gyorsabb vagyok, mint akkor. Adok erõt magamnak, hisz a hóban elég nehéz a futás, és gyakran megcsusszanok. Nagyon gyors. Jegyzem meg magamnak. Mégis mitõl fut ilyen sebességgel? Alig bírok lépést tartani vele, pedig már a tüdõm is majd kiköpöm. Letér az útról, hogy ismét eltûnjön az erdõben, de most gyorsabb vagyok. A lejtõnél, csúszni kezdek és így jókora elõnyhöz jutva, megragadom derekát, mikor végre utolérem. Magammal rántom és egészen a lejtõ aljáig csúszom vele, majd fölé kerekedve ráülök, hogy moccanni sem bírjon. Veszettül kapálózik és szabadulni próbál, de túl erõs vagyok így feje fölé szorítom kezeit és végre megláthatom csodás arcocskáját. Egy pillanatra le is fagyok, és csak meredten nézem ezt a csodaszép teremtést.
- Engedj el… - suttogja, kérlelõ hangon. Erre észhez térek és megrázom fejem, amirõl egy rakat hó hullik szerte széjjel.
- Eszemben sincs… Ki vagy?... Miért leskelõdtél nálunk? Emlékszem rád, régen mikor gyerek voltam, az ablakomban álltál, és engem figyeltél… Hogy lehet, hogy még mindig úgy nézel ki? – teljesen megzavarodva nézek szemeibe. Felötlik bennem, hogy most is csak álmodom, mint annyiszor, de az érzés. A bõre forró, a lehelete látszik, és minden zsigeremmel érzem õt. Túl valóságos, ez nem lehet álom, most nem.
- Összekeversz valakivel… én nem leselkedtem, csak sétáltam, azért rohantam el, mert megrémültem tõled… - hazudik, biztos, hogy hazudik. Épp a fejéhez akarom vágni ezeket, mikor a domb tetejérõl Emili hangját hallom meg.
- Mit csinálsz Aaron… Gyere visza a végén megfagysz!! – kiáltja le nekem, mire felnézek és a lány, egy pillanat alatt dönt le magáról és tûnik el az erdõben. Erre nagyon mérges leszek, de leginkább Emilire és visszaordítok neki.
- Menj már haza… te abszolút nem veszed észre ha nem kellesz?! – morgom, majd körbetekintek. Tekintetembõl duzzogás, harag és csalódottság olvasható egyszerre. Jó darabig kémlelem a környéket, hogy merre is mehetett, majd belevágok ököllel az egyik fába, amitõl egy halom hó hullik a fejemre.
- Remek, még ez is… Hallasz engem? Itt fogok maradni, amíg nem vagy hajlandó elõjönni, és ha reggelre megfagyok, az is a te hibád lesz! – ülök le duzzogva a hóba és kezem, hónom alá szorítom, mert már alaposan lefagytak ujjaim. Szemmel látható, hogy nem fogok tágítani, hisz mindig makacs fiú voltam és, ha álombéli tündéremrõl van szó akkor még inkább.