Kiviszem a kész reggelit, és nem is nézek inkább rá. Nehezebb lenne úgy.
Mikor végzünk az evéssel, kénytelen vagyok ránézni, hiszen hozzá akarok beszélni.
- Kimegyek a kertbe, muszáj edzenem, ma reggel nem futottam. Nem gond?
- Nem, menj csak - mosolyog most õ rám, aggasztóan mélyre gombolt inggel. Mellkasa olyan nagyon vonz, mint bogarat a méz, de nem szabad.
Elindulok hát a kert felé. A teraszról pont idelátni, és ahogy elkezdem, tíz perc múlva már kint ül, biztos élvezi a kellemes napsütést. Jó idõ van.
Én csak edzek. Mozgok, ahogy tudok, egészen le is izzadok. Amikor megunom, hogy a pólóm akadályoz a mozgásban, eldobom. Egész elfelejtem, hogy õ is itt van, csak élvezem az izzadt mellkasomat simogató, langymeleg szellõt. Az erre a célra itt hagyott, öreg, de masszív fatörzset ütögetem, kitöltve rajta minden dühömet.

Fogalmam sincs, mennyi idõ telik el, hogy pontosan mióta edzek idekint, de amikor már fáradok, és szuszogni kezdek, hirtelen megint rossz irányba futnak a gondolataim.
Ott, azon a kis füves részen… eldugva mindentõl. Oda vinném ki. Szeretném… egész nap csak simogatnám, csókolnám, újra és újra kényeztetném…

Ismét keményebben kell folytatnom, ahogy visszazökkenek, és megint elkezdett felizgatni a gondolat.
Eddig olyan jól elvoltam így, minden nélkül, szex nélkül, felálló hímtag nélkül. Erre jön õ, és elemi erõvel robbantja szét a gátat, amit olyan gondosan építettem.
Amikor végre elég higgadtnak érzem magam, már majdnem dél van. Felkapom a pólómat a földrõl, végigtörlöm magam, majd felpillantok a teraszra. Még mindig ott ül és engem figyel.
- Ebéd? - kiabálok fel.
- Igen, már fél kettõ van - feleli. Hm, elszaladt az idõ. Mosolyogva indulok felfelé. Nyugodt vagyok. Minden rendben.
- Elõtte bemegyek zuhanyozni - kiabálok ki neki, de meglepetten látom, hogy már a nappaliban van. Hm, gyorsan költözik.
- Oké.
- Van a fagyasztóban egy piros zacskó. Ha megkérlek, kivennéd olvadni Csirkemell filé van benne. Csinálok neked tejszínes csirkét, az a specialitásom - mosolygok rá. Ezt is okézza, én meg indulok zuhanyozni.
Ahogy belépek és meglátom a zuhanykabint, rögtön az jut eszembe, hogy milyen lenne nekidönteni a falának, belülrõl, miközben ránk zúdulna meleg víz, szeretni, magam körül érezni forróságát…
Szinte dühöngve dobálom le magamról a ruháimat, és megnyitom a vizet. A rádiót bekapcsolom, szóljon valami, ne hallja odakint, amit készülök tenni.

Ahogy testemre folyik a víz, kezemben lüktet tagom, elszégyellem magam, de még ez az érzés sem tudja elmulasztani…
Gyorsan csinálom, igyekszem nem sokáig hõzni vele az idõt.
Percekkel késõbb sóhajtva élvezek el és azonnal hagyom is a víznek, hogy lemossa rólam a mocskomat. Tekintetem az ajtó felé siklik.
Azonnal eszembe jut: Josh jelezte, hogy nem zár rendesen.
Atyaisten! Ugye nem hallott vagy látott semmit?! Ennél nem tudok komolyabb szégyenbe kerülni… be kell ezt fejeznem. Ha ideérnek Joshék, Mark visszahúzó erõ lesz. Ez biztos. A fiam mindig észhez térít, hiszen van egy olyan idõs gyermekem. Nem akarhatok semmit egy körülbelül vele egykorú sráctól.  

Látom, nagyon közel van az összeomláshoz. És nagyon sok mindenre van most szükségem, de egy idegösszeroppant tanú, akit meg akarnak ölni ismeretlenek és egy, a nyakamba szakadó macska egyáltalán nincs közte. Próbálok vele kedves lenni úgy, hogy hagyom picit a saját világában összerakni a dolgait, és nem zavarom. Egészen addig, amíg észre nem veszem, a papír zsebkendõ hiányát.
Nyújtok is neki egyet, el is veszi.
Ahogy felnyomja szemüvegét a hajára és elkezdi törölgetni az arcát egy rövid pillanatra olyan nagyon elvarázsol, hogy félrehúzom a kormányt is.
Hogy lehet valaki ennyire fiatalon ennyire vonzó egy annyira öreg férfinak, mint én?
- Minden rendben? - kérdezem, mikor végzett.
- Azt hiszem. - Érezhetõen jobban van. - Hová megyünk? - Ez a kérdés is ezt támasztja alá. Már érdekli az, hogy hova viszem, nem köti le minden gondolatát a robbanás és a történtek.
- Biztonságba, ahol nem találják meg. Amíg szükséges, addig ön mellett maradok.
- Hívjon Marknak. Így szoktak a többiek is. A magázástól úgy érzem, valami rosszat tettem. A Wininek sem engedem, hogy magázzon, pedig igen jól be volt programozva... - Az utolsó mondat értelmét nem teljesen sikerül felfognom, de nem merem ezt említeni sem, mert ha rádöbben, hogy mennyire nem egy világban élünk, elkezd emiatt is feszengeni.
- Rendben, Mark. Az én nevem... - Félbeszakít és ez nem tetszik. De figyelembe véve, hogy egy táskányi cuccon és egy kosárnyi macskán kívül mindene felrobbant, nem most fogom elkezdeni nevelni.
- Henderson nyomozó, igen. Hallottam, emlékszem. Ismerõs a név valahonnan, talán újságban láttam... Volt egy film is, amiben így hívták... Szóval igen. De csak van keresztneve is? Mert ugye tegezhetem? Nem kell magáznom, akár egy csoporttársam testvérét... igaz?
- Axl. - Nem titok ez.
- Komolyan? De gondolom, kevesen hívják így a környezetében.
- Miért is? - kérdezem meglepetten, felvont szemöldökkel.
- Mert tiszteletet parancsolóbb a megjelenése. Nem tudom elképzelni, hogy a diszpécser vagy a kollégája le Axl-ozza reggelente egy kávé társaságában. Gondolod, megmaradt valami a lakásomból?
Vissza a kezdetekhez…
- Mindent meg fogunk tenni, hogy ami megmenthetõ, azt eltegyük neked - mondom megnyugtatóan. Gyanítom, pár bútor és hasonlók. A tûzoltók már biztosan ott vannak és mentik a menthetõt.
- Köszönöm. Akárki intézte, hogy te gyere, tartozom neki. Mesélj, hol az a valahol, ahová megyünk? A táblák alapján el a városból, okés, értem. A tárgyalás azonban úgy rémlik a másik irányban lesz. Szóval azért megyünk erre, meeeert...
- Változott a terv. Vagy neked mondtak mást, hogy a rosszfiúk ne fülelhessenek le.
- Öhö. De még mindig nem tudom, hogy merre az arra.
- Megtudod, ha ott leszünk.
Elaludt.
Sóhajtok egyet, majd egy fél pillanatra lehúzódok az út szélére. Hátulról elõreveszem a takarót, ami azért van a kocsiban, mert Mark is elõszeretettel szundít el mellettem. Azt mondta egyszer azért, mert nyugodtan vezetek. Josh is ezt mondta. Hogy nem fél tõlem, nincs oka aggódni, mert annyira nyugodtan és türelmesen vezetek, hogy nem jelenthet rám semmi sem veszélyt. Ha meg õk mondják… többet ülnek mellettem, mint én… mellettem.

A nyaraló olyan távolságban van, amennyire lennie kell. Nem õ az elsõ, akit így kell kimentenem. Valahogy mindig engem érnek utol az ilyen helyzetek, már három embert kellett elhoznom ide, vagy megölik.
Mire odaérünk, bõven hajnalodik.
Õ még mindig alszik, a macska is csak egyszer nyaffant fel, de ahogy megtalálta a szállítójában Mark ujját, megnyugodott ismét. Örülök, nem keltette fel. Ebben a helyzetben az a legjobb, ha alszik. Addig sem elmélkedik azon, hogy mi lesz az életével.
Azonban ahogy odaérünk, már muszáj felkeltenem. Nincs szívem, de fel kell, nem aludhat így elgémberedve tovább. Bele sem akarok gondolni, hogy hány sereg hangya indul el a  testében ha felkel…
- Hé, ébredj - kérem halkan, nem akarom hirtelen felverni, de a válasz csak egy túlságosan is édes nyüsszenés és egy még édesebb arcdörzsölés az ülésnek.
Milyen érzés lenne ezt mondjuk a mellkasomon érezni…?
Nem.
Fiatal. A gondolat is bolondság, csak nevetne rajtam, ha hallaná.
Mégis elindulnak a kezeim és lágyan simítok arcára, így ösztökélve felkelésre.
- Ébredj, itt vagyunk - mondom ismét, mire kinyitja csodálatos szemeit, és egyenesen az enyémekbe néz. Egy röpke pillanatig rajta felejtem az arcán a tenyerem, õ pedig az álom mámorából felverve még a tenyeremet is részesíti egy kis édes dörzsölõdésben.
Szerencsére hamar észreveszem magam és elveszem a kezem.
- Itt vagyunk, gyere - mosolygok rá és kiszállok, õ pedig követ, majd elámul, ami engem mély büszkeséggel tölt el.
A házhoz hosszú lépcsõsor vezet. A ház alatt van a garázs, ahova be fogok állni az autóval. Maga a ház fából készült, legalábbis kívülrõl úgy látszik, de csak a burkolása fa. Földszintes, szép zöldövezetben, hiszen amerre a szem ellát, erdõk, mezõk és völgyek. Igazi, csodaszép vidék.
- Csak a laptop miatt mondom, van internet is - jegyzem meg, mire rám pillant, elmosolyodik, de nem szólal meg, tovább kémleli a tájat.
Mielõtt még felmegyünk, begurulok a garázsba a kocsival, majd zárom a kapukat és elindulunk a házhoz.
- Fent van egy kis kertecske. A szomszédba szokott látogatni egy idõs bácsi, õ gondozza nekünk, de a miénk. Ha szeretnéd, késõbb megnézheted. - Közben felérünk, nyitok és megyünk is be. Természetesen elõre is engedem, ami láthatóan kicsit meglepi, de elfogadja a nekem ösztönös gesztust.
- Konyha, egy fürdõ, egy háló két egyszemélyes ággyal, egy nappali és egy terasz, ami a hegyoldalra néz - foglalom össze. - Szóval egy szobában fogunk aludni, remélem nem baj. De ha nem készültél így, vidékre, nem gond, a méreteid körülbelül hasonlók, mint az öcsémé és a fiamé, tudok ruhát adni.
- De a… feleségedet nem zavarja, hogy szó nélkül leléptél miattam? - kérdezi, de mintha izgatott lenne, hogy mit felelek. Vagy csak beképzelem... mert szeretném. De lehetetlen.
- Ha lenne, akkor is tudnám értesíteni, van mûholdas telefon - mosolygok rá és leteszem a táskáját. - De nincs senki ilyesmi az életemben. Hozok egy tálat a macskádnak és megnézem,  milyen kajáink vannak, ha kell, hozatok - kacsintok rá vidáman. Szeretek itt lenni. Nyugodt… vidék… A konyhából kiabálok még neki vissza, miközben innen látom, az ablakban áll és nézelõdik. Izgulhatnék is, de olyan utakon jöttem, ahol nem tudnak követni. Nem vagyok kezdõ, könnyedén leráztam mindenkit, aki kicsit is követõnek tûnt. Egyedül vagyunk, és a spajzot meg a hûtõt, elnézve úgy is maradunk amíg csak kell. Majd a kapitányt felhívom, benne teljesen megbízom. Sokszor mentette már meg az életem… - És neked nincs kedvesed, akit értesíteni kell? - Miért érzek izgalmat a válasz miatt?!