|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Aiko Akane | 2023. 02. 05. 01:12:09 | #36260 |
 Karakter: Darien Darchelle
-Ezt nem hiszem el! A kurva élet! – elvesztve hidegvéremet kiáltok fel, majd gyorsan elő bújva fedezékemből lövök egyet, pontosan átlőve áldozatom koponyáját a szemén keresztül, látszott, hogy hogyan loccsan az agyvelöje a fickónak, egyenesen a Perzsából szállíttatott szőnyegemre. Váratlanul megtámadtak minket, és ha ez még nem lenne elég magában, sőt, sok is, jön a döbbenet, hogy ez a házamban történt. A tulajdon házamban! Ráadásként ezek a barmok akiket most alkalmazok kutyaszart sem érnek, szerencsétlenkednek itt, azt sem tudják, hogy merre vannak arccal. A bátyám és az ő emberei még csak most kellene, hogy elinduljanak a város kínai negyedéből, ahol a tartozásokat szedték be maguknak így rájuk nem is számíthatok, ezek a töketlenek pedig azt sem tudják, hogy kire célozzanak, én pedig próbálok eljutni a dolgozószobámból a lányom szobájáig egymagam, egyetlen hasznos testőrömet ugyanis elküldtem hadd menjen bagózni.
Az egész villa tele van törmelékkel, törött tárgyakkal, vérrel es persze, hullákkal. Egy sóhajjal lendülők át a volt bőrkanapémon, rugók fejbe egy embert, miközben már lövök is egy másikra, precízen találtam el a gerincét, összeesett és valószínűleg lebénulhatott, én pedig futottam is már tovább. Nem álltam meg, nem érdekelt ki halt meg, ők pótolhatóak, de a lányom nem az.
~$$$~
Az arcomról törlöm le az izzadságot, miközben a lányom szobájában vagyok. Egyben volt, még az a szerencse, hogy a testőröm, Will egyből szaladt érté és hogy őt védte meg, nem hozzám jött vissza. Ki is neveztem őt az embereim előtt Lucylle védelmezőjének, nem mintha annyira érdekelne a lányom, nem vagyok minta, szeretetteljes apa, de a legjobbat akarom neki, mégis csak az én vérem, egynap pedig ő veszi át a helyemet, ezért is lehetett ő a célpontjuk.
Leülök a viszonylag hibátlan állapotú fotelba, és egyből tárcsázok, nem engedhetek meg még egy ilyet. Új embereket bérlek, igazán profikat, elég az amatőrökből. A legjobbakat hívtam vissza az egykori emberek közül, sokan vannak már a saját tanítványaikkal, őket is szívesen látom, és a legfontosabb rangra, az új jobb kezemre is embert kell keresnem. Kell egy olyan ember aki megbízható, harcra képes, és nem csak áll, mint fasz a búcsúba, hanem magától is tudja, hogy mi a dolga. Itt is elintézek pár telefont, közben figyelem, ahogy a cselédlányok takarítják a villát az embereimmel együtt. Előbbiek csinálják a sima takarítást, utóbbiak pedig a tetemeket viszik elhamvasztani és elszórni valamerre.
Hirtelen vágódik ki a dupla szárnyas ajtó, egy tradicionális, fekete alapon vörös hímzéssel díszített kínai ruhában sétál be Alec, mögötte jönnek a saját emberei sorban, mint a kis libák.
-Hallottam mi történt! Siettem ahogy csak tudtam. Mi a helyzet? – elmondtam neki röviden a lényeget, amiről tudnia kell. Ő is utasította az embereket, de eleve a hangulat is megfagyott a szobában, ahogy együtt láttak minket, nem csodálom, a közös étkezéseink es a gyűléseink alkalmán kívül nem vagyunk egy légtérben, én a család feje vagyok, én felelek az üzleti részekért, én vagyok az, aki a legális dolgokat intézi, ikerbátyám, japán nevén Hatomoko Raito pedig az, aki minden illegális tevékenységéért felel, ő maga a Yakuzák feje, ketten együtt képviseljük szüleink örökségét. – Új testőrök kellenek neked. Majd én gondoskodom erről, Frank, az egyik ismerősöm ebben utazik. Legális munka, lakhatással, minden szarral együtt, így lesz meghirdetve, neked jó?
Visszanyert hidegvéremnek hála nyugodtan ülök, nem fogok én mar kitörni, elegánsan keresztezem a lábaimat közben kortyolok egyet a saját készítésű, félédes vörösboromból.
-- Jó lenne, de az a baj, hogy én már meghirdettem az állást. Persze, pont ugyan így.
A lányomra néztem, vigyázzák az álmat a többiek, mind úgy állnak fölötte, mintha minimum egy korona ékszerre kéne figyelniük, ami ha úgy nézzük igaz is, az életük tőle függ. Szerencsére ő nem érzékelt a támadásból semmit, vagy csak hozzá szokott a felforduláshoz és inkább nem mutatja ki, szerencsére nagyon nyugodt természetű kislány. Ebben sok szolgáló szerint, akik apám ideje alatt is itt voltak rám hasonlít, mondjuk... elég ránézni és nem csak ebben.
Világos a bőre színe, amihez jól illik anyámtól örökölt zafír színű szemei és az én homok szőke hajszínem. Gyönyörű lány, szerencséjére az anyjára nem hasonlít, sem külsőleg, sem belsőleg, amiért hálát adok az istennek. Nem gyűlölöm a nőket, sőt, tisztelem is a legtöbbet, de Esther, az a latin-amerikai ribanc neve még most is piros kendő az én máskor nyugodt elmemben, elég rá gondolnom és áll a nem létező szőr a hátamon.
Nagyot kortyolok a saját termesztésű boromból, az egyik szolgáló már önti is az utánpótlást, pedig még negyedig sincs.
Alec lustán ül velem szemben, a testtartása is azt a fajta hanyag eleganciát sugallja, ami őt jellemezi. Bevallom őszintén, néha irigy is vagyok erre, felállok majd Will és Lucy felé intek, elindulok az ikertestvéremmel az ő saját házához, amíg újra renoválják a főházat, ez eltarthat egy pár napig, de addig is áthozatom a fontosabb irataimat és dolgaimat, így azért dolgozhatok nála is.
Elindulunk kifele a házból, szerencsére kívülről viszonylag épp, így csak belülről kell megcsinálni, az meg nem lesz sok idő, ha elegendő pénzt fordítok rá, nincs szükségem arra, hogy a bátyám üzleteibe belefolyjak azzal, hogy hallgatom az ő ügyeiket is.
Átmegyünk az üvegházak között és egy gyönyörű koi pontyos tavacskán is, az egész stílus hirtelen megy át az „amerikai-francia” dizájnból a japán-keleti kialakításba. Két különböző testvér, két különböző ízlés egy több holdas, hektáros birtokon, mégis ízlésesen berendezve. Vannak itt az embereinknek is saját kis házuk, akik persze igényt tartanak erre, van szántóföld, szőlős borvidék, lovarda, egy saját kis illetve nagy tó, különféle nyílt és zárt terepek az embereink formában tartásra, és egész egyszerűen szinte minden megtalálható itt, ami egy embernek az álma, nem túlzottan csicsásan persze, de érződik a pénz szaga mindenen.
Beérve a Alec „birtokára” szembe találom magamat a rezidenciájával, jobb felől egy igazi és hagyományos dojoval, míg vele szemben, baloldalról egy közepes méretű shinto szentély található, itt a szolgálok kimonóban illetve yukatákban járkálnak, jelenlétünkre meghajolnak, tisztelettel köszöntenek minket és a szobáinkhoz vezetnek bennünket, közvetlenül egy könnyű vacsora után.
~$$$~
Egy héttel később már a saját dolgozó szobámban olvasom az önéletrajzokat és adatokat amiket Frank és egy másik megbízható közvetítő küldött nekem, az egyik titkárnőm pedig egy kis jófajta bourbont önt nekem egy kristály pohárba, aztán elegánsan pukedlizve hátrál az egyik sarokba. Forgatom a papírokat, olvasom a sorokat, de valahogyan egyik sem fog meg igazán, nem látok bennük nagyobb lehetőséget. Az istenért, némelyiket még Lucylle közelébe sem hagynám, nemhogy beengedni ide hozzánk, hogy velünk éljen!
Lassan már a háromnegyed papíron túl vagyok, mire nagy nehezen kiválasztottam két esélyeset, de nem adva fel a reményt lapozgatok tovább. Ajkaimhoz emelem a poharat, fél szemmel látva, hogy a titkárnőm elpirul és nyel egyet, tisztában vagyok vele, hogy milyen hatással vagyok az emberekre, így csak szemforgatva lapozok mégegyet. Hirtelen akad meg a szemem egy férfin, még az italt is kiköptem, ahogy a képére nézek. Valami van benne, valami különleges, ezt érzem valahol mélyen magamban. A szemei nagyon kifejezőek, tele érzelmekkel és valami különleges csillogással, a dátum a képen mutatja, hogy nem teljesen mostani a fotó, eltelt azóta pár év, de kíváncsi vagyok azóta milyen lehet, kellemes kíváncsiság jár körbe. Íriszeim szüntelenül falják a sorokat, határozottan érdekel ez pedig nagyon rég nem volt, nem is tudom az idejét, hogy mikor volt ilyen utoljára. Nem kifejezetten szexuálisan, inkább... mint ember vonz, egyszerűen látom benne azt a pluszt, amit az embereim élén álló emberben látnom kell, ő maga a két lábon járó lehetőség.
A két adatlap mögé rakom az övét, nem kivételezek vele, mind egyenlő esélyt kap, de eddig határozottan felé érzek valamit, a jobb kezem nem lehet akárki, nem csak az én életem, hanem az egész pozícióm, területem és a lányom leendő öröksége is tőle függ.
Anne a titkárnőm már el takarította az ital maradékot, én meg közben időpontot egyeztetek a közvetítőkkel, előre kérem az első két férfit, utána hívom fel Franket és adok egy későbbi időpontot Dominicnak.
Lerakva a telefont a hatalmas ablakon át nézem a holdat és a csillagokat, közben nem tudom kiverni azt a férfit a fejemből.
-Anne, információt kérek Dominic Perplejoról, ne állítsatok rá direktbe senkit, csak a múltja érdekel, esetleg a fontosabb tudnivalók róla.
Egyből mellém lép, hallom az irritáló magassarkújának koppanásait a néma csendben, rágyújtok közben egy Red Devil márkájú cigarettára, miközben a kis szöszi mellettem körmöl sebesen a papírra.
-Értettem, máris szólok valakinek. - újabb pukedli, aztán igyekszik ki sietni, de érzem a hátamon a sóvárgó tekintetet, mire én ki fújva a cigaretta füstöt sóhajtva dobok felé egy dobókést, nem akarom eltalálni, amennyire bolond ő is, annyira végez jó munkát. Remélem a leendő jobb kezem ezeket az idiótákat is szabályozni fogja, ha már rangban csak ketten leszünk felette, egyenragban pedig csak egy lesz vele. Előbbiek lennénk mi a bátyámmal, utóbbi neki a testőre és jobb keze, Keisuke. A többiek akár az én, akár a bátyám területén a rendelkezésére kell álljanak, úgy táncolnak, ahogy ő majd fütyülni fog, ha elfogadják, a ha nem-es verzión jelenleg nem akarok gondolni.
Hátra nézek még rideg, érzelmektől mentes arccal, mégis, tudom, hogy bár a tekintetem is hideg, van benne egy fékezhetetlen vadság, amit nem én irányítók, de egyszerűen mégis a lelkemet mutatja meg. Én is vad vagyok, sokak szerint mint egy futótűz, egyszerre tüzes és mégis jeges, mintha egy zsákmányára vadászó ragadozó lennék, akár egy kíméletlen és kecses párduc, eleget hallom vissza minek nevetnek, elvileg megilletem az alvilági becenevem.
A lány nem sérült, pontosan célzok, nem hiába tanítottak minket hatéves korunktól kezdve, a feje mellett ért célba késem, egész pontosan attól négy milliméterre a fában, Anne megijedt, de láttam rajta, hogy megérti miért történt mindez, csak figyelmeztettem. Fejet hajtva iszkol el, mire én csak megkönnyebbülve öntöm ki a hamutálcából az elnyomott csikket a szemetesembe. A leghamarabb kéne nekem a jobb kezem, türelmes típus vagyok, végtelenül nagy a nyugalmam, de épp, hogy nincs velük Will, már nem is olyat fegyelmezettek, mint szoktak lenni.
~$$$~
Meg sem lepődtem azon, hogy amikor jött az első két ember nem feleltek meg, nem bírták volna hosszú távon, valahogy látszott rajtuk. Ha magukért sem tudnak felelni, így értem hogy tudnának? Egyszerűen sehogy! Még az embereim tiszteletét sem kapta meg egyik sem, az egyik sokat hitt magáról, a másik meg inkább a pénzre, mint a feladatra utazott, lehet ezek szerint csak nincs olyan jó ember ismeretem, azt hittem normális embereket szűrtem ki. Ezek szerint tévedtem! Túl vagyok az első két interjún, de már egyre inkább kevésbé van ehhez kedvem. Mi van, ha a harmadik lehetőség sem jó? Azért ez nem egy olyan pozíció amit akármelyik emberem képes betölteni, hiába van nem kevés megbízható alkalmazottam.
Alec kérésére részt veszek az ebéden, de nem igazán van étvágyam enni, egyszerűen nem igazán kívánom az ételt, mégis jól esik nézni, ahogy Alec az ölébe ültetve eteti Lucyt a helyben készített Jakitorival és különféle grillezett zöldségekkel, amit lányom élvezettel majszol. Alec szereti a lányomat, igaz, ő sem mindig mutatja ki, de még mindig másabb mint én. Én nem szoktam ilyenekhez hozzá, sem ahhoz, hogy az érzelmeimet kimutassam, sem ahhoz, hogy nagyon az ilyen dolgokkal foglalkoztak, persze, igyekszem a lányomnak mindent megadni, igaz, mértékkel, nem akarok később elkényeztetett hercegnőt belőle. Szerencsére a magántanárai szerint is ügyes, és egyébként kedves és barátságos kislány, akár külsőleg, belsőleg is olyan, mint egy baba. Most is két copfba van kötve a hosszú haja, egy jade kővel díszített chokerszerű nyaklánc van a nyakába miközben úgy van felöltöztetve mint egy loli, kezében pedig egy hófehér plüss nyuszit tart, ami még az édesanyám ajándéka volt előre a még meg nem született unokájának. Várta őt, bár Esther családjával hűvös volt szüleim kapcsolata, az ominózus esett után pedig még rosszabb is, de anyám amint megtudta, hogy az a szuka terhes tőlem, főleg, hogy kislánnyal oda és vissza volt érte, apám meg a ténytől, hogy a felesége boldog. Sokan félnek még a nevüktől es attól, amit ők hoztak létre, de szinte egyikük sem láthatta, hogy a mögött az erős páros mögött valójában milyen csupa szív emberek voltak, ezért én és még az itt lévők is tudjuk, hogy nem minden az, aminek látszik. Valóban sokszor kegyetlenek es kíméletlenek voltak, de valójában másabbak is, mint többen hinnék, elismerem, velünk sem viselkedtek annyira érzelmesen és melegen, de belül nem voltak olyan rossz emberek. Mindenki megrendült azon, hogy pont anyám testőre volt a tettes, elárulta a gyenge pontjaikat az olaszoknak, azok pedig megölték őket, nagyon csúnya mészárlás volt, de ő maga is úgy halt meg, amikor elkaptuk őt Raitoval, így szegény Lucylle csak azt a pár ajándékot kapta tőlük amit anyám vett neki mikor megtudta, hogy lány unokája érkezik, na meg a másik nevét, a teljes neve ugyanis Lucylle Rosaline Darchelle anyám másik keresztneve után.
-Hmmm... Oishii Ojisan!- rántott ki gondolataim közül a lányom hangja, aki csillogó szemekkel nézett fel a nagybátyjára, miközben rugdosódott apró lábaival óvatosan, ebben a pillanatban jelent meg az egyik fő komornyikom, Reginald, aki tiszteletteljesen meghajolt, majd közelebb jött és a fülembe suttogta a harmadik és egyben utolsó lehetőségem érkezését. Sajnos nem vagyok túlzottan jó emberismerő és sajnos időm sincs már olyan sokat várni, hamarosan üzleti útra kéne mennem, a sok fontos kapcsolatainkat nekem kell ápolni és sajnos nagyon is sok estélyre és ilyen-olyan eseményre leszek hivatalos, ahol ha megjelenek biztos, hogy kereszt tűzbe leszek, és sajnálatos módon nem biztos, hogy csak a figyelemre értve azt.
-Az biztos, hogy finom! Mi régen sokat ettünk ilyet édesapáddal, csak akkoriban ő.. nem nagyon rajongott érte.- kuncogott fel szándékosan erotikus hangon, amit szerencsére Lucylle nem vett észre, de Keisuke igen, aki megigazítva szemüveget igyekezte leplezni vörösségét. Rám nézett, ahogy felálltam, majd intettem Willnek, hogy jelezzem azt, ha a kislány végzett az evéssel várja a magántanára még tanulni, vigye vissza. Alec zöld szeme szinte felcsillant, ahogy az enyémet nézte.
-Valami azt súgja, hogy utána készülhetünk a tesztre. – lustán nyújtózott akár egy oroszlán, a figyelmet tudatosan magára vonva. Büszkén mutogatja izmait, férfias testalkatát, és nem csodálom, hogy már most kocsonyán lógó szemekkel nézik őt, hasonló hozzám, csak amíg engem párducnak neveznek, őt általában tigrisként emlegetik, külsőleg is rászolgálva a nevére. Én mindig is vékonyabb, kecsesebb voltam mások szerint, de ő pont az ellenkezője, minden porcikájából a nyers férfiasság érződik és erőteljesen fitogtatja erejét.
-Remélem.. – indulok el az étkezőtől az irodákba, de még hatra nézek rá. -Mindenesetre... álljatok készenlétben.
Egyedül vágok végig a díszes folyosón, a komornyik tovább ment a munkáját végezni, hozzá szokott, hogy utalom ha a testőrömön kívül valaki kísér, főleg a saját kibaszott házamban elvégre ennek kéne a legbiztonságosabbnak lennie számomra, bár ennek már az ellenkezőjére is volt rá példa, méghozzá nem is olyan rég ráadásul.
Minél közelebb járok az ajtóhoz, annál jobban érzem azt az érzést, hogy ez még akár jól is sülhet ki, sőt. Izgatottan állok meg az ajtó előtt, remélem sor kerül a próbára és jól teljesít, azzal kivívja az embereim tiszteletét is, és nem kell megválnom tőle, mint az első kettőtől. Nyugalmat erőltetek magamra, belépek az ajtón, majd halkan becsukom magam mögött. Felesleges hangoskodnom, tudom, hogy egyből észrevett, de én is körbe pillantok a szobában, amikor is meglátom őt, ahogy pontosan a szőnyegen áll és engem néz, hogy őszinte legyek meglepődtem, de jó értelemben.
Szinte észre sem vettem, már előtte állok és a kezemet nyújtom felé, hogy rendesen, illem szerint betudjunk mutatkozni egymásnak.
Tényleg másabb, mint az évekkel ezelőtti képen volt, de inkább az előnyére, mint a hátrányára értve, érzelmeimet palástolva nézek végig rajta, érzem, hogy ő is ezt csinálja velem, végignéz rajtam és elismerést látok a szemeibe, legalább is a külsöm miatt biztosan. Magasabb nálam vagy másfél fejjel, testalkata férfias, vállai szélesek, csípője keskeny az izomzatáról nem is beszélve, látszik rajta, hogy kemény munka árán szerezte. Egy fehér ing van rajta és egy fekete szűkített szárú nadrág, ami gyönyörű kontrasztban áll napbarnított bőrével és tépett sötétbarna hajával, arca markáns, igazán karakteres, főleg azokkal a vesébe látó mogyoró barna szemekkel, jól néz ki, azt el is ismerem. Biztos döglenek utána a nők és lehet a férfiak is, főleg ha az arcát nézve, ha engem tartanak vadnak, akkor nem tudom, hogy ő mi lehet, esetleg maga egy ragadozó, egész külseje férfiasságot sugároz, érzem benne, már ahogy csak az irodám közepén áll, mintha lenne benne valami különleges..
Szemei különös fényben játszódnak, ahogy rávillantom a szokásos jeges, vad szempáromat, ahhoz hozzászoktam, hogy sokak szemében látok vágyat pénz, hatalom vagy szex iránt, de ilyet még nem láttam, és ekkor még ráadásul olyan mosolyt villant, amitől tuti valakinek nedves álma lenne. Na ja, valakinek, csak nem nekem.
-Üdvözlöm, Darien Darchelle vagyok. -térek vissza a szokásos énemhez, és kezdem komolyabban venni az érkezésének okát, nem hagyva helyt magamban, hogy holmi kamaszokra jellemző érzést váltson ki a külseje belőlem. Egyébként is, az első kettő is „szép” ember volt, igaz viszont nem éreztem tőlük ezt a különleges szikrát, amit belőle érzek, de bizonygatom magamban, hogy ez csak mellékes.
-Örvendek, Dominic Perpejo. Szólítson Domnak. – elfogadja a felé nyújtott kezemet, érzem hogy tenyere kérges, viszont ez egyáltalán nem zavar, az már annál inkább, amikor egyfajta alig érezhető de úgymond elektromos szikrának mondható érzést éreztem ettől. Annyi férfival és nővel fogtam már kezet estélyeken és bálokon, különféle tárgyalásokon akár, de ilyet még nem éreztem és őszintén szólva belülről felkavart ez a kis érzés, nem fér bele az én életembe ez a fajta neve sincs vagy legalább is nevét sem tudom érzés. Ráadásul maga a hangja olyan mint egy ördögi kísértés, nálam gyengébb önuralommal rendelkeznek biztos vagyok benne, hogy instant felizgulást vagy kisebbfajta orgazmust eredményez. Baritonja kellemes és akár csak a külseje az is amolyan igazi férfi szerű, jól illik hozzá.
-Köszönöm. – rámosolygok a szokásos hideg félmosolyommal, remélve, hogy elengedi a kezemet és végre visszatérhetek a szokásos életemhez és megszűnik ez a mindenféle pattogó szikra ami egyre jobban irritál, mivel ő nem engedi el a kezemet így én húzom ki azt az ujjai közül. – Szóval Dominik.. Jól értesült vagyok, hogy ön börtönviselt?
Szándékosan váltok vissza a hideg hangnememre, és beszélek hozzá jelentőségteljesen , nem akarom, hogy már az elején úgy legyen ahogy ő akarja, muszáj legalább egy kicsit éreztetnem, hogy én irányítom a beszélgetésünk. Elég volt csak egy pillantás rá, és éreztem azt a meginghatatlan magabiztosságát, amire nekem szükségem lenne egy testőrben. Nem vagyok tényleg túl jó emberismerő, de ezt még én is észre veszem, ez az egyik főbb tulajdonság, ami nekem kell, mert nem jó ha valaki fellép ellene akár szavakkal is pl. egy jótékonysági esten akár a származása ellen vagy csak elakarjak paterolni a közelemből és önbizalomhiányosan reagál, szeretem, ha egy testőr a helyzet magaslatán is van, pláne ha az a jobb kezem is lesz.
Hellyel kínálom és amint leült utána ülök le én is az asztalom túloldalára a székemben, előveszem és leteszem magam elé a kis mappát amit kaptam róla Franktól, amiben benne van az információ is amit szereztem róla, semmi túlzottan személyes persze, nem szeretek mások életében vájkálni csak annyira amennyire épp szükséges. Miután fellapoztam ennél az információnál hátra dőlök, és keresztezem kezemet, igyekszem visszanyerni a komfort zónámat a kézfogás után, de ő cseppet sem könnyíti meg azzal, hogy felkönyököl az asztalra, és igaz, hogy egy kicsit, de akkor is közelebb hajol.
-Így van. 7 évet ültem üzletszerű autólopásért, majd meghosszabbították további 3 évvel rossz magaviseletért. 14 éve szabadultam, azóta nem történt más bejegyzés a priuszomba. –Kételkedően vontam fel szemöldökömet. Nagyszerű! Ezek szerint lehet megint félre ismertem volna valakit? Jó, mi sem vagyunk tisztességesek, de börtönviselt még nem volt köztünk. Magamban azért még a remény szilánkja ott csillogott, miszerint most az egyszer mégsem tévedtem.
-Mi történt? Belátta hogy a bűnözés nem kifizetődő?- kérdeztem tőle gúnyosan, de ő csak továbbra is mosolygott.
-Született egy lányom, akiért megéri a jó úton haladni tovább. – feleli ellágyult arccal, nekem meg a mondandója keltette fel az érdeklődésemet. Ahogyan számolom az információt, valószínűleg egy idősek a lányaink, ami nekem már előny, mert Lucy mindig a vele egykorúak iránt érdeklődne, ami nálunk viszont nincs, legalább ő sem lenne már egyedül.
Nem árulom el, hogy nálam már ez plusz pont, mert már ezzel levenne a válláról egy nem is kocsi terhet, nem akarom, hogy ezt ő megérezze, nem változtatok a kifejezésemen, de a szemem érdeklődő csillanását még én sem tudom el rejteni.
-Nincs testőri tapasztalata, sem hasznosítható képzettsége. Mégis miért lenne Ön a jó választás? – kérdezem kíváncsian, de neki az arcán erre csak szélesedik a mosolya.
-Nézze, Darien – nem kerültem el a figyelmemet, hogy az engedélyem nélkül szólított a keresztnevemen, de úgy döntök, hogy most nem foglalkozom ezzel. – Ha nem lenne szüksége egy magamfajtára, szóba se állt volna velem. Én is végeztem egy kis kutatómunkát, pontosan tudom, milyen balhés a közeg, amiben él. Szüksége van rám, mert én felismerem az álszent rohadékokat, akik hátbaszúrnák. Egy gettóban születtem, egy szegény családban. A túlélésem múlott rajta, hogy tudom kezelni az ilyen embereket és helyzeteket. Én megvédhetem Önt, és a lányát is – teszem hozzá komoly arccal, előre hajolva, hogy mélyen a szemébe nézhessek. Hagyok némi hatásszünetet, hogy súlya legyen a szavaknak, majd villantok egy lehengerlően sármos mosolyt. – Sokoldalú ember vagyok, csak kérnie kell majd, és bármilyen igényét örömmel kielégítem…
Jeges és enyhén gunyoros fel mosolyt villámok rá, szándékosan nem félreértve a célzást.
-Nem nyújtok minden szolgálatára igényt, szerintem lesznek olyanok itt, akiknek csillogtathatja a tudását. – felállok, mire ő is ugyan ezt teszi, letörhetetlen mosollyal az arcán. – Ez esetben kérem kövessen, egy próba után elválik, hogy elég jó-e közénk és megállja-e a helyét az embereim élén.
Küldök Alecnek egy gyors SMS-t, miszerint az egyik ilyenkor használt küzdő „arénánknál” várjuk majd őket, legyenek készen.
Előre enged, de amint kiérünk az ajtón egyből mellém lép, amit nem bánok, mert utalom, ha a hátam mögött van valaki, még ha ezt igyekszem nem kimutatni.
Kérdés nélkül lepel mellettem, mintha mindig is ezt csinálta volna, de látom, hogy közben feltérképezi a helyet, megjegyzi az útvonalat és közben kíváncsian nézelődik is.
Amint megérkezünk már egyből kapcsolhat, hogy milyen próba lesz, amikor egy sok ülőhelyes, középen nagy és üres helyre lépünk.
-A főbb embereimnek a testőröm a felettesük is, ki kell vívnia a tiszteletüket. Ha tisztelik magát, az önnek is én nekem is megkönnyíti a helyzetünket. – az arca komollyá válik, de nem azért mert megijedt, látom a szemén, inkább azért, hogy bizonyítani akarna, ami megint egy plusz pont. – Mint tudja, itt én vagyok a fej, de a családunknak ott a másik része is, szerintem eléggé tájékozódott már az ügyben, hogy az a valaki az én fivérem.
Körülöttünk már kezdődik a sürgés-forgás a főbb embereknek mennek a kisebb lelátóra, a bátyám áll csak velünk szemben a körben, unottan gombolja össze magán a tradicionális viseletet, de hosszú, fenékig érő haját nem fogja össze, nem tekint egyikőnkét sem vetélytársának, ezért hagyja azt szabadon.
Látom, hogy ő is elindulna lassan felé, felkészülve, de el kapom a vállát finoman, de határozottan. Érintésemre megmerevedik, mire gyorsan el is engedem őt, nem akartam neki kényelmetlenséget okozni.
-Először én küzdök meg vele, amelyikünk nyer, az ellen kell ki állnia. Ha nyer, megbeszéljük a beköltözése dátumát, ha veszít, akkor még azt is elkéne fejtenie, hogy maga itt járt. Remélem megértette, hogy ez számunkra mennyire komoly. – látom, hogy bólint, feszülten figyel, de aztán mégis el mosolyodik.
-Bíztosíthatom, Darien, hogy ez nem így lesz. – feleli komoly arccal, de a hangja magabiztosságot sugároz. Lezseren megáll a terület egyik részén, meg támaszkodva az egyik korlátnál. Az emberek feszülten figyelnek minket, ez nekik is egy sorsdöntő pillanat, ellenem is kevesen veszítenek, de a bátyámnak párja nincs. Ugyan azt a kiképzést kaptuk, csak az ő élete tényleg attól függ, hogy hogyan teljesít, míg az enyém részben nem, neki a mindennapos harcok igencsak meg látszanak.
Vele szembe sétálok, nem sajnálom a márkás cuccomat, van belőle több ezer darabom, a mozgásomat pedig még ez a lakk cipő sem korlátozza. Amikor már tisztán látom a szemeiben a határozott fényt felvillani, bólintok.
-Ne fogd vissza magad! – hangom komolyan cseng és bár távol vagyunk a többiektől, de lemernem fogadni, hogy így is hallják, akkora a csönd.
-Nem szokásom. – kajánul rám mosolyog, majd hirtelen csap le rám. Nagyon ritkán harcolunk egy helyen, helyzetben, edzeni is ritkán látnak bennünket az emberek együtt, így nem kis látványosság lehetünk.
Harc közben ketten olyan vagyunk akár a személyiségünk, talán azért mert szívvel harcolunk, én nyugodt vagyok és kimért, ő hirtelen és kegyetlen, akár ha táncolnánk, úgy mozgunk együtt. Ismerem a mozdulatait, de az új figuráihoz is hamar alkalmazkodni, mindkettőnk mozdulataiban ott az a bizonyos szenvedély, ami bizonyítja, hogy nem véletlenül vagyunk a csúcson ketten a szakmánkban, megérjük azt a szintet amit képviselünk.
Néha én kerülök a padlóra, néha ő, kerüljük egymás komolyabb támadásait, és amikor egyszer-kétszer kitérek kecsesen előle, ő újult erővel csap le rám, a végéhez közeledve látszik csak, hogy ő nem olyan nyugodt és elvesztette a fejét, én utoljára a padlón kötök ki, ő meg szorosan rajtam egy olyan pózban rám nehezedve, ahol egy hirtelen mozdulattal meg is tudna ölni, vagy legalább is maradandó károkat okozni. Háromszor érintettek a tenyeremet a földhöz, ki jelentve ezzel azt, hogy megadom magamat, mire ő fel pattan rólam, aztán a kezét nyújtja, amit én el is fogadok és felhúz. Tapsvihar és füttyögés kíséri levonulásomat, hogy teret adjak Dominicnak is, aki elismerő vigyorral néz rám, ahogy félúton találkozunk. Nem mindenki ússza meg karcolások nélkül a bátyámmal folytatott küzdelmet, még én nálam is csak a szerencse segített, hogy pár apróbb horzsolással megúsztam.
Látom, hogy ők is szót váltanak, aztán ők is elkezdik a harcot, nagyon hasonló a mozgásuk, egy pillanatra a hideg álarcom is leesik rólam. A mozgásuk lenyűgöző, hamar veszi fel Aleccel az iramot, és jó pár hirtelen mozdulatot bevisz neki amit éppen csak hárít, a vége felé még ikrem gyors pillanatot is kérni, hogy fel kösse a haját es ki gomb alja a felsőket, Dominic is megszabadult akkor az ingjétől. Leesett állal vártuk a végét, mig az én lelkemben nőtt a remény, hogy most nem csak testőröm lesz végre, hanem nem is akármilyen. Az eredmény megdöbbentő mód döntetlen lett, a Yakuzák feje lihegve hajt fejet előtte, szerzett pár harci sebet, de egyik sem súlyos, ahogy a leendő jobb kezelnek sem, ő is fejet hajt előtte, majd odajön hozzám.
Izzadtság folyik rajta végig, és bár én hozzá vagyok szokva embereik félmeztelen látványához, de ő valahogy mégis más.
-Nem akarom el kiabálni, de szerintem megfeleltem, nem igaz, Darien? – hűvös arccal bólintok, az egyik szolgáló elvörösödve, de tisztelettel az arcán megközelíti őt egy törülközőt nyújtva felé és egy tiszta inget a másik karjában.
-Nos – néztem fel rá komolyan – még a héten várom a lányával együtt az irodámban a holmijukkal együtt, akkor majd körbe vezetem kettejüket és kérem, addig gondolja el milyen órákat szeretne a lányának felvetetni a magántanáránál, remélem nem kell el magyaráznom, hogy az minek kell.
~$$$~
Aláírtuk a szerződést az irodámban, majd már csak az ablakomból figyeltem, ahogy a komornyikom ki kíséri, most már ő is tisztelettel beszélve vele.
Megkönnyebbülés jár át, ahogy lerogyok a székembe és bár megállapítom, hogy rám férne egy kis fürdés, fertőtlenítő és esetleg kötszer, de meggyújtva egy szál cigarettát végre ellazulok arra gondolva, hogy megoldódott legalább a problémám nagyobbik része. Elszívva a cigit elölről, majd fürdőt veszek, ellátom magamat és még az ágyamban is megkönnyebbülve gondolok erre a napra, magamban eldöntve, hogy ha igényli, akkor a pakolásra pár embert is elküldők, erre a gondolatra nyomott el az álom.
Szerkesztve Aiko Akane által @ 2023. 02. 05. 01:20:14
|
| vicii | 2021. 07. 12. 21:16:15 | #35948 |
 Karakter: Dominic Perplejo
Megjegyzés: (Kezdés)
Fáradtan sóhajtva dőlök hátra a székemen, majd tanácstalanul megvakarom borostás államat. Késő van már, vagy egy órája görnyedek a papírok fölött, de minél tovább nézem őket, annál jobban összezavarodom.
Orrnyergemet masszírozva húzok elő még egy szál cigit a dobozból, a számba tolva gyújtom meg, ahogy mélyet szívok az erős, mentolos füstből, kicsit megnyugszanak az idegeim. A füst kaparja a tüdőmet, szinte kellemes a feszítő fájdalom. Le kéne szoknom erről a szarról, de egyszerűen képtelen vagyok. Meg sem tudnám számolni, hányszor próbáltam, de mindig feladtam végül.
Bosszúsan fújom a füstöt a nyitott konyhaablak felé. Odakint kellemesen langyos az idő, a nap vörösre festi a felhőket, miközben nyugszik le a horizonton. A szél finoman cirógatja a fák leveleit, a madarak jókedvűen csicseregve üdvözlik a beköszöntő tavaszt.
El kéne vinnem ezt a sok szemetet egy könyvelőhöz. De hol találok egyet, akit meg is tudok fizetni? Olyan drágán dolgoznak, mintha legalább védelmi pénzt kéne fizetniük…
Annyit minden esetre sikerült leszűrnöm, hogy a kiadásaim meghaladják a bevételemet. Rengeteg fajta fura adó meg levonás, meg áfa, és az isten tudja, még miket kell fizetnem. Nem lesz ez így jó.
Kisvártatva meghallom a dübörgő lépteket, mire sietve oltom el a cigimet, fújom ki a füstöt és legyezgetem az ablak felé, hogy minél kevésbé lehessen érezni. A félig szívott csonkot gyakorlott mozdulattal a szemetesbe pöccintem, a következő pillanatban pedig egy göndör hajú tornádó ront be a konyhába.
- Papa! Végeztem a tanulással! Készítünk quesadillast? – kérdi nagy, csillogó szemekkel, én pedig elgondolkodva tekintek ki a lemenő napra, majd nekilátok összerendezni az asztalon szétszórt papírokat.
- Nem is tudom, mi estrella, elég késő van már. Túl sok tanulnivalót kaptok az iskolában – csóválom a fejemet, Lucinda pedig felfújja az arcát, mint mindig, mikor nem tetszik neki valami. Úgy néz ki, mint egy cuki, dühös mókus. Tudja, hogy ettől az arckifejezéstől mindig ellágyulok.
- De megígérted! Kérlek! Te csinálod a legfinomabb quesadillast! – unszol, én pedig majdnem egy egész percig tartom magam, mielőtt megadóan felsóhajtok. Lucinda örömében ujjongani, és máris nekilát előpakolni a főzéshez.
- Legyen, de neked kell elmosogatnod – pillantok rá figyelmeztetően, miközben felállok az asztaltól.
- Jó! – kurjantja, pontosan tudja, hogy már túl késő lesz hozzá és inkább elküldöm lefeküdni majd mosogatás helyett. Ennyire kiszámítható lennék?
Míg én elkészítem a husit, Lucinda felvágja a zöldségeket és az avokádót szép, egyenletes szeletekre. Nyolc éveshez képest meglepően jól helytáll már a konyhában. Az én hibám, hogy ilyen hamar fel kell nőnie. Még babáznia kellene, nem pedig főzni az apjával.
Miután a tortillát szépen lefektette egy tepsibe, nekilátok belehalmozni a husit és a zöldségeket, reszelünk rá sajtot, jó sokat, megfűszerezem a tetejét, aztán befedjük tortillával és mehet a sütőbe. Sokáig fogalmam sem volt a főzésről, nem is nagyon érdekelt, de miután Rosa meghalt, kénytelen voltam beletanulni. Nem mondom, hogy kész szakács lett belőlem, de azért igyekszem. Éhen nem halunk, az alapreceptek már egészen jól mennek és mindig próbálom bővíteni a repertoárt. Persze voltak már ehetetlen kreálmányaim, de Lucinda szerint jól főzök, ami boldoggá tesz.
Mikor elkészül a vacsora, Lucinda megterít, én pedig tálalok. Leülünk egymás mellé.
- Isteni az illata! – sóhajt fel, én pedig mosolyogva borzolom meg a haját. Úgy tesz, mint aki utálja, mikor ezt csinálom, de mindig mosolyog.
- Akkor egyél gyorsan, mielőtt kihűl.
- Még Juanita abuelája sem tud ilyen finom quesadillast készíteni! – áradozik, ez pedig megmelengeti a szívem.
- Azt erősen kétlem, de azért köszönöm.
Kis csend telepszik közénk, mindketten jóízűen eszünk, de aztán látom rajta, hogy valami zavarja. Fészkelődik a székében és fel-felpillant.
- Na, rajta, bökd ki – unszolom végül, megunva a várakozást, mire lesüti a szemét.
- Papa… holnap délután hegedűórám lesz. Tudod, a hónapban először – motyogja halkan, nekem pedig összeszorul a szívem. Persze, havonta egyszer, minden hónap első óráján fizetni kell.
Szörnyű apának érzem magam, amiért mindent megteszek, hogy a lányom semmit ne vegyen észre az anyagi nehézségeinkből, de mégis ilyen könnyen átlát rajtam. Szégyellem magam, amiért nem tudok megadni neki mindent, amit megérdemelne.
- Mi estrella, ezen neked sosem kell aggódnod. Ne legyen rossz érzés kérni tőlem – fordulok felé komoly arccal, ő pedig felnéz rám azokkal a gyönyörű, csillogó, csokoládébarna szemeivel. Akár két csillag. – Te csak légy gyerek és élvezd az életet. A többit pedig bízd rám. Tudod, hogy mindent meg lehet oldani – mondom, megsimogatva az arcát, és végre mosoly húzódik a szájára.
- Csak elszántság kell hozzá – fejezi be vigyorogva, én pedig felnevetek. Ilyen sokszor mondogatnám, hogy frázis lett belőle? – Szeretlek, papa – bújik hozzám hirtelen egy ölelésre, én pedig szorosan vonom magamhoz, arcomat göndör fürtjei közé temetve.
- Én is szeretlek – csókolok a hajába. – Most pedig irány fürdeni, utána pedig az ágy – intek neki, mire széles mosollyal robog el, én pedig hátradőlve nézek utána. Ahogy bezárul mögötte a fürdőszoba ajtaja, gondterhelten felsóhajtok és megmasszírozom az orrnyergemet. Ideje lépni. Ez így nem mehet tovább, különben csődbe megyek. Lassan fel kell adnom az álmaimat. Rossz érzés fog el ezzel kapcsolatban. De mindig, minden körülmények között Lucindára kell gondolnom.
*
Másnap, miután letettem az én csillagomat az iskolában, még a délelőtt folyamán felhívom Franket. Mintha legalább a fogamat húznák, semmi kedvem hozzá. Régen, még a kóter előtt ő volt az összekötőm. Mindig akadt valami mocskos megbízás, amivel egy halom pénzt lehetett keresni. Ha meg voltam szorulva, mindig hozzá fordultam, és bár a melói mind mocskosak és veszélyesek voltak, de jól fizettek. Ezúttal viszont reménykedem, hogy tud ajánlani valami olyat, ami nem illegális.
Elszívok egy szál cigit, aztán egy másikra gyújtok, mielőtt kikeresném a számát és tárcsáznám. Feszülten várok, míg kicseng, és mikor három csörgés után meghallom a jól ismert, reszelős, szemtelen hangot, ideges érzés lesz úrrá rajtam.
- Frank? Dominic vagyok. Emlékszel még rám? – kérdem savanyú mosollyal, mire egy másodpercnyi csend után öblös, karcos nevetés hangzik fel.
- Dom?! Tényleg te vagy az? El sem hiszem, öregem. Évek óta nem hallottam felőled. Mi újság? Hogy van Rosalinda? – kérdi kedélyesen, én pedig a hajamba túrok.
- Rosa meghalt, Frank. Már hét éve – mondom halkan, mire sajnálkozva morogni kezd.
- Tényleg? Nem is tudtam, igazán sajnálom. Fantasztikus nő volt – mondja komoran, én pedig keserűen elmosolyodom.
- Igen, az volt. Született egy lányunk, Lucinda. Pont olyan temperamentumos, mint az anyja – mondom nevetve, ő is öblösen kacag a vonal túlsó végén. Végül kellemetlen csend ül közénk. – Frank, kéne valami meló.
- Azt hittem kiszálltál, Dom – mondja komoran.
- Mert így is van. Valami olyan kéne, ami miatt nem csuknak le újra.
- Nehezet kérsz.
- Pénzre van szükségem, Frank. Lucinda nagyon tehetséges, hegedűlni tanul, de tudod, a zeneórák nem olcsóak. Én viszont minden szeretnék megadni a lányomnak.
- Nem olyan egyszerű a dolog. Legális meló, Dom? Hadd gondolkodjak…
Kis szünet, én pedig feszülten hallgatok. A cigimet csonkig szívtam, elnyomom a cipőm talpán aztán hanyagul elpöccintem. Ellenállok a késztetésnek, hogy új szálra gyújtsak. Vissza kell vennem.
- Lesz a jövő hónapban egy nagyobb szállítmány, amit kísérni kéne – kezd bele, de mielőtt elmélyedhetne a részletekben, közbevágok.
- Semmi ilyesmi, Frank. Teljesen tiszta munka kell. Nem mehetek újra börtönbe. Fel akarom nevelni őt.
Újabb gondterhelt morgás, kis motozás.
- Talán lesz itt valami a számodra. Amolyan testőrmeló egy gazdag ficsúrnál, jó pénz, lakhatás, minden. Teljesen fehér, semmi piszkos dolog. Viszont nem veszélytelen – mondja óvatosan, én pedig elgondolkodom. A fenébe is, ha ez a legjobb, amit fel tud ajánlani, muszáj utána néznem.
- Hallgatlak.
- Idegesítő mitugrász, sokan próbálják kinyírni. Nem túl jó hírű család. Amolyan testőrt keres maga mellé, de elég finnyás. Szólhatok az érdekedben, tehetnél egy próbát. Ez a legjobb, amit ajánlani tudok, Dom – mondja figyelmeztetően, én pedig megadóan felsóhajtok.
- Kösz, Frank. Élek a lehetőséggel.
- Jó. Átküldöm a részleteket. Héj, Dom.
- Igen?
- Jó újra hallani felőled. Egyszer majd összefuthatnánk.
- Mindenképp, Frank. Ezer hálám, öreg.
*
Az este Frank átküldte a részleteket, én pedig végeztem egy kis kutatómunkát, miután Lucinda lefeküdt aludni. Amit találtam, az pedig még sokkal több, mint amire kíváncsi lettem volna. Tele van az internet ezzel a családdal, Drachelle, vagy mi, még abban sem vagyok biztos, hogy kell kiejteni. Csupa botrány, kétes ügyletek, halál, családi viszályok. Jó ég, csupa kékvérű, szarkeverő rohadék. Nem tetszik ez nekem. Problémás emberek, nekem pedig a legkevésbé problémákra van még szükségem az életemben. De kőgazdagok.
Ez a Darien fickó pedig úgy néz ki, mint valami selyemfiú. És van egy Lucindával egyidős lánya. És ahogy elnézem, elég tisztességesen gondoskodik a gyerekről, ami némi optimizmusnak enged helyet.
Most pedig itt állok, talpig kinyalva, fekete nadrágban, makulátlan, élére vasalt fehér ingben. Nyakkendőt azért nem húztam, mindennek van egy határa, az ingem ujja is fel van tűrve, és a felső két gomb kigombolva. Egyszerűen mintha fojtogatna ez a kicseszett gallér.
Csonkig szívom a cigimet, majd eloltom a cipőm talpán, lopva körbe nézek, és látva, hogy nem lát senki, hanyagul bepöccintem egy jól nyírt bokorba. Aztán tovább sétálok a hófehér, kaviccsal felszórt úton a hatalmas épület bejáratáig. Márványlépcső vezet a magas, kétszárnyú ajtóig, én pedig nézelődök pár percig, a csengőt keresve, de mivel nem találom sehol, ezért vállat vonva ragadom meg a kopogtatót és dörömbölök vele.
Egy pingvinnek öltözött savanyú képű fószer nyit ajtót, kritikusan pillant végig rajtam, de mikor elregélem neki, milyen ügyben jöttem, kelletlenül int, hogy kövessem. Végigvezet egy hatalmas, puccos előcsarnokon, majd egy hosszú folyosón, ott pedig egy tágas tárgyalóba terelget és megkér, hogy várjak Mr. Drachelle érkezéséig.
Mikor egyedül maradok, elhúzom a számat és zsebre tett kezekkel sétálok körbe a hatalmas tárgyalóban. A falon nagyméretű tájkép lóg, amit érdeklődve szemlélek meg. Szép, szép, de nem igazán értek a művészetekhez, az alatta lógó név nem mond nekem semmit. Azt viszont ránézésre meg tudom állapítani, hogy a bútor vörösfenyőből készült. Hibátlan és ízléses. A berendezés letisztult és funkcionális.
Egyetlen üvegvitrin áll még a helyiségben, melynek egy részében mappákba csomagolt akták állnak, a másik részében pedig drágábbnál drágább italok. Elismerően pillantok végig a kínálaton, több évtizedes whiskey, drága bourbonok. Csak a piák többe kerültek, mint egy havi bevételem.
Ekkor halkan kinyílik az ajtó, én pedig érdeklődve pillantok hátra.
Egy férfi lép be kecses, puha léptekkel, majd finoman beteszi maga mögött az ajtót. Körbepillant, és ahogy megállapodik rajtam a pillantása, egy pillanatra meghökken, de aztán villámgyorsan rendezi a vonásait és gyors léptekkel előttem terem. Hideg, számító arckifejezéssel pillant fel rám, kritikusan mér végig, majd kezet nyújt.
Tőlem legalább másfél fejjel alacsonyabb, vékony, szálkás férfi. Minden mozdulatából kecsesség és elegancia sugárzik. Ránézésre látszik rajta, hogy született kékvérű. A kecses mozdulatai, a kritikus, fölényes arckifejezése… messziről kiszúrni.
Ránézésre felfordul a gyomrom az ilyenektől, de ez a ficsúr… van benne valami érdekes.
Vékony, szálkás felépítésű, csípője keskeny, akár egy nőé, a vállai viszont meglepően szélesek. Hosszú, érzéki lábai és kezei vannak, az ujjai hosszúak és kecsesek. Drágának tűnő ruha van rajta, fényes anyagú, lágy esésű fekete nadrág, ami felháborítóan tapad a testéhez. És egy szintén fekete, szűkebb szabású ing.
Arca lágy vonású, arisztokratikus, állkapcsa viszont meglepően markáns. Apró, hegyes kis áll, dús, vonzó ajkak, helyes kis orr.
Fakószőke haja hosszan és csillogóan omlik a vállára, leér egészen a derekáig. Lefogadom, hogy puha és selymes. Elöl is egészen hosszú, a rakoncátlan tincsek minden mozdulatra táncolnak az arca előtt, alóluk viszont metsző szempár villan elő. Azok a szemek…
Mélyen ülő, vékony vágású szemek, a tekintete pedig egyszerre rideg és vad.
Ez az a tekintet, ami bekapcsol bennem valamit. Feléleszti az alvó oroszlánt, az elemi ösztöneimet. Be akarom cserkészni, lassan megtörni és birtokolni.
Ahogy a borostyánszínű szemek rámvillannak, lehengerlő mosolyt villantok.
- Üdvözlöm, Darien Darchelle vagyok – mutatkozik be határozott, kellemes tónusú hangján.
- Örvendek, Dominic Perpejo. Szólítson Domnak – rázom meg a felém nyújtott kezet, kecses ujjai szinte elvesznek az én nagy, munkától kérges tenyeremben.
- Köszönöm – villant egy hideg félmosolyt, én pedig talán a kelleténél tovább foghatom a kezét, mert határozott mozdulattal kihúzza az ujjaim közül. – Szóval Dominic – mondja jelentőségteljesen, gondolom szándékosan nem úgy nevez, ahogy kértem. Éreztetni akarja, hogy itt ő a főnök. Talán a hasonló kékvérűeken működik ez a trükk, ezek a kis szurkálódások, de a magamfajtáról lepereg. – Jól értesült vagyok, hogy Ön börtönviselt? – kérdi megvillanó szemekkel, én pedig továbbra is megingathatatlan magabiztossággal nézek rá. Hellyel kínál, én pedig lazán leülök az egyik meglepően kényelmes székre, Darien pedig velem szemben, az asztal túloldalán foglal helyet. Letesz maga elé egy vékony mappát, fellapozza, majd távolságtartóan hátradől és keresztbe fonja a kezeit, én viszont felkönyökölök az asztalra és picit közelebb hajolok. Csak hogy kellemetlenséget okozzak neki.
Talán vissza kéne fognom magam. Végtére is ez egy baromi jó meló, olyan pénzzel, amiről csak álmodhatnék. De képtelen vagyok parancsolni az ösztöneimnek.
- Így van. 7 évet ültem üzletszerű autólopásért, majd meghosszabbították további 3 évvel rossz magaviseletért. 14 éve szabadultam, azóta nem történt más bejegyzés a priuszomba – mesélem, mire kétkedően felvonja a szemöldökét.
- Mi történt? Belátta hogy a bűnözés nem kifizetődő? – kérdi gúnyosan, mire töretlen mosollyal nézek rá.
- Született egy lányom, akiért megéri a jó úton haladni tovább – mondom ellágyult arckifejezéssel, mire a velem szemben ülő férfi tekintete érdeklően csillan fel.
- Nincs testőri tapasztalata, sem hasznosítható képzettsége. Mégis miért lenne Ön a jó választás? – kérdi érdeklődve, arcomon pedig kiszélesedik a mosoly.
- Nézze, Darien – mondom, szándékosan a keresztnevén szólítva, holott nem adott rá engedélyt. – Ha nem lenne szüksége egy magamfajtára, szóba se állt volna velem. Én is végeztem egy kis kutatómunkát, pontosan tudom, milyen balhés a közeg, amiben él. Szüksége van rám, mert én felismerem az álszent rohadékokat, akik hátbaszúrnák. Egy gettóban születtem, egy szegény családban. A túlélésem múlott rajta, hogy tudom kezelni az ilyen embereket és helyzeteket. Én megvédhetem Önt, és a lányát is – teszem hozzá komoly arccal, előre hajolva, hogy mélyen a szemébe nézhessek. Hagyok némi hatásszünetet, hogy súlya legyen a szavaknak, majd villantok egy lehengerlően sármos mosolyt. – Sokoldalú ember vagyok, csak kérnie kell majd, és bármilyen igényét örömmel kielégítem…
|
| Nanami Hyuugachi | 2012. 07. 27. 14:19:03 | #22464 |
Karakter: Nicolas Mecaron
Megjegyzés: Kínzómnak
- Kövess. – rám se néz, úgy utasít. – A többiek elmehetnek.
Elindul kifele. A többiek csak szúrós szemmel néznek rám, de én csak követni kezdem. Kezem rásiklik a fegyveremre, de rögtön el is veszem onnan, még mielőtt azt hinné, itt akarom kivégezni. Majd amikor a legboldogabb és egy kicsit meg is szadizott, akkor fogom megölni őt. Egészen egy irodáig kell őt követnem. Kinyitja az ajtót és bemegy, majd megvárja, míg én is belépek és becsukja utánam. Egy bárpulthoz megy, amin egy csomó pia van. És ezt, csak látom. Ki tudja, mi van a pult alatt. Mik rejtőzhetnek ott? Talán van ott fegyver is. Én csak óvatosan körbe pillantok az irodában, hogy hol lehetnek fegyverek.
Azt is megnézem gyorsan, hogy vajon honnan fog majd jönni a segítség. Mivel a gazdám nem engedett el segítség nélkül, pedig annyira már igazán megbízhatna bennem. Viszont ahhoz, hogy megbízzon bennem, lehet, hogy ha megölöm őt, akkor az pont megteszi. Akkor talán egy kicsit, egy igazán aprócska szikrára van esély, hogy egy icipicikét is megbízzon bennem.
Aztán rá pillantok. Egész jól néz ki. Félhosszú, enyhén hullámos haja van, ami körbeöleli kemény, hideg arcát. Kék szeme szinte kettévágja az üvegpoharat, majd amikor rám pillant, engem. De szinte tökéletes arcát egyetlen egy sebhely csúfítja el, ami bal szemén is áthalad. Gondolom az egyik ellensége okozta neki, akit utána megölt, vagy legalább jól megkínzott. Még így is, ingen keresztül is jól látszik a kidolgozott, izmos felső teste, amit nem egy-két nap edzéssel ért el. Szintén bal fülébe van egy kereszt fülbe való. Vagy egy fontos személytől kapta, vagy pedig vallásos. Mondjuk azt kötve hiszem, mert akkor nem ölt volna meg annyi embert, ahányat megölt volna.
Tölt magának egy pohár whisky-t, de szerintem ez a világ egyik legjobb itala. Iszik belőle, majd az asztalra támaszkodik, és rám pillant.
- Mi a neved kölyök? – kérdezi, mire ismét belekortyol az italba.
- Nicolas Mecaron. – felelem határozottan és egy picit ki is húzom magam.
Nehogy azt higgye, hogy félek tőle. Csak mert több uke-val is végzett, mert azok nem bírták a kínzást, vagy, mert elárulták, vagy tudom is én. De ne higgye azt, hogy félek tőle, mert ez közel sincs így! Nem félek se tőle, se a módszereitől.
- Szóval Nicolas. Miből gondolod, hogy alkalmas lennél arra, hogy itt dolgozzál? – kérdezi ismét, de csak szemérmetlenül végig mér.
- Nos, először is meg van hozzá a kinézetem. Tisztában vagyok vele magának nem elég egy szép kis pofi. Nos, én nem csak ezzel rendelkezem, hanem a többi megfelelő adottságával is.
- Önbizalmad az van, ez tetszik. Igen a külsőd meg van hozzá ez tény, de mond csak mégis miféle adottságokra gondolsz? – kérdezi, és ismét iszik egy kortyot az italból.
- Ami kell ide. Bírom a fájdalmat sőt, még élvezem is. – jelentem ki természetesen és lazán.
- Ez mind szép és jó, de mondani bármit lehet. – mondja, mire megissza az italát, és az üres poharat az asztalra rakja, majd odajön hozzám, és magához ránt. – Személyesen fogom kipróbálni, hogy mennyire is szereted a fájdalmat aranyom. – leheli a fülembe, de tisztán ki tudom venni, hogy ördögien teszi ezt.
- Csak rajta, nem fog csalódni. – vigyorodom el.
- Nem tudod, kivel van dolgod.
Miután ezt mondja, odahajol a nyakamba és belém harap, de annyira, hogy a vérem is kicsordul. Kéjesen, de egy kicsit fájdalmasan nyögök fel. Te kis vámpír! Érzem, hogy kéjesen nyal végig a nyakamon, és lenyalja a vérem.
- Hmm… fincsi. – ellök magától. – Most vetkőzz és izgass fel. – ledobja magát a kanapéra.
Nem válaszolok semmit, csupán elkezdem végrehajtani a parancsot. Elkezdek táncolni, de minden mozdulatom kifinomult, szexi és lassú. Az évek folyamán megtanultam egy s mást a gazdámtól. Nem akarom elsietni, persze ha utána azt akarja, hogy gyorsítsak, akkor majd gyorsítok, de egyelőre, lassan próbálom húzni az agyát és a vágyát.
A maradék gombot is kigombolom az ingemen, de magamon hagyom. Mellkasomat kezdem el erotikusan simogatni. Végig egymást nézzük. Most, hogy belegondolok, a szeme elárulja mennyit szenvedett életében. Talán nem kéne nekem is bántanom. Te jó ég! Miket gondolok? Nekem teljesen elment az eszem! Meg kell őt ölnöm! Nincs más választásom!
A tekintetemet próbálom minél igézőbbé, varázslatosabbá tenni, hogy ne legyen semmi kétsége afelől, hogy megbízzon bennem. Benyálazom egyik ujjam és elkezdem levinni a mellkasomon, de az egyik mellbimbómnál megállok vele és azt kezdem el kör-körösen kényeztetni. Néha halkan felnyögök, hogy ezzel is fokozzam a vágyát.
- Eddig jó, de igen türelmetlen vagyok, szóval ne húzd az időt. – adja parancsba.
„Szóval már kezd kifogyni a türelméből? Ennyi lenne a türelmének a határa? Még nem akarok meghalni, így azt kell csinálnom, amit ő mond.”
Nagyon picit folytatom a táncot, majd szexisen, mint egy ragadozó macska, aki épp most cserkészi be az áldozatát, elindulok felé. Hozzá érve, lassan kigombolom az ingét, majd lassan, nagyon lassan megcsókolom.
Beleharapok a szájába, majd letérek a nyakára. Megszívom és egy kicsit meg is harapdálom a bőrfelületet. Majd a kezem elindul lefele és kicsatolom a nadrágját. Benyúlok, és a kezembe veszem félig már merev farkát. Pár mozdulatot teszek, miközben a nyak másik felét kényeztetem a számmal, majd mindent otthagyva, elindulok vissza. Azonban nem fordulok meg, hanem a célnak háttal megyek, végig a szemébe nézve.
Pár percet táncolhatok még, már majdnem levenném az ingemet, de ekkor betörik az ablakot. Én csak előkapom a fegyverem és beállok „új gazdám” elé.
- Nicolas. Most már minden rendben lesz! Csak állj el előle!
- Nem! Nem tudom ki vagy! – mondom, és úgy cselekszem, ahogy mondtam.
- Ne csináld ezt! Öld meg, és gyere!
- Nem tudom, miről beszélsz! – kontrázok rá.
- Te is a csoport tagja vagy!
- Már nem! 3 hónapja kiléptem! Bujkálok és menekülök! Azóta felkerestem egy orvost, aki hajlandó eltüntetni ezt. – mondom, és megmutatom a tetoválásomat.
A fickó előkapja a fegyverét és már lőne is, de én gyorsabb vagyok. Egy pontos célzás a fejbe, és már holtan esik össze. Odamegyek és elveszem a fegyverét. Majd nyugodtan visszasétálok Okito-hoz. Lerakom az asztalra mindkét fegyvert és letérdelek elé.
- Öljön meg, ha nem hisz nekem! – mondom és lehajtom a fejem, várva az ítéletet.
|
| Felicity | 2012. 03. 19. 18:35:42 | #19958 |
Karakter: Okito Honami
Megjegyzés: Mazohista ukémnak
Ezen a héten új hostokat keresek. Hogy miért? Nos párat én rúgtam ki vagy öltem meg. Tudják nagyon jól az első szabályt, hogy nem szabad engem felbosszantani, mert annak csúnya vége lesz, de hát a sok ostoba nem ért a szép szóból. Meg alapból kellenek az újak. Nem jöhet ide akárki. Igazi szépségeket keresek, akik sokat bírnak. Itt a vendégek kiélhetik aztán igazán a vágyaikat. Tény, hogy maradandó kárt nem tehetnek a drágáimba na meg nem is ölhetnek ezeket csak én tehetem meg, de azért nem lehet panaszuk. Egyenlőre semmi érdekes fiúcska nem érkezett. Vagyis vannak akik a vendégeknek jó lesz, de én magamnak is akarok egy kis játékot és az én igényeim pedig igen csak nagyok. Ritkán találok olyat, akit kedvem szerint szadizhatok és még élvezi is. Persze nekem az első a saját élveztem, de hát utálom azt hallani, aki csak nyafog, ezért se kezdek nőkkel nagyon már mert azok még rosszabbak. Olyan uke kell nekem aki bírja a fájdalmat és még többért könyörög. Olyan még nem volt, aki tényleg tökéletes lett volna számomra talán egyszer majd az utamba sodorja az élet.
Miután végzek a teendőimmel elindulok az új jövevényekhez. A mai felhozatal szörnyű. Egyik rosszabb mint a másik és még a vendégeknek is. Komolyan szoktak ezek tükörbe nézni, mert kétlem. Hirtelen viszont egy egészen különleges fiúval talál szembe magam. Biztos róla beszélt az emberem.
- Ő volt az, akinek nagy esélyt adtál? – kérdezem az egyik hű emberemtől.
- Igen, főnök. – végigmérem majd tovább megyek.
- Kövess. – utasítom, de rá se nézzek. – A többiek elmehetnek. – elindulok kifelé. Nem nézzek hátra tudom jól, hogy jön utánam vagyis ha van egy cseppnyi kis esze ezt teszi.
Egészen az irodámig megyek vele. Csak bent fordulok meg. Becsukom az ajtót mögötte. A bárpulthoz megyek és töltök magamnak egy jó kis whiskyt persze a legjobb minőségűből. Az asztalomnak támaszkodok majd rápillantok ismét.
- Mi a neved kölyök? – kérdezem tőle és belekortyolok az italomba.
- Nicolas Mecaron – feleli határozottan. Nem is rossz a legtöbben félnek tőlem még ha nem is ismernek akkor is.
- Szóval Nicolas. Miből gondolod, hogy alkalmas lennél arra, hogy itt dolgozzál? – érdeklődöm közben folyton méregetem szinte felfalom a tekintettemmel.
- Nos először is meg van hozzá a kinézetem. Tisztában vagyok vele magának nem elég egy szép kis pofi. Nos én nem csak ezzel rendelkezem, hanem a többi megfelelő adottságával is. – ezzel most meglepett. Szeretem, ha valaki tisztában van az adottságaival, de vajon tényleg tudja, hogy mit is beszél?
- Önbizalmad az van ez tetszik. Igen a külsőd meg van hozzá ez tény, de mond csak mégis miféle adottságokra gondolsz? – nem biztos, hogy egyre gondolunk.
- Ami kell ide. Bírom a fájdalmat sőt még élvezem is. – jelenti ki olyan lazásággal, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
Egyre inkább érdekessé válik a helyzet. Talán a személyében megtalálom azt akit keresek? Vagy lehet csak a szája nagy. Talán tényleg bírja a fájdalmat és szereti is, de kitudja milyen szinten. Amit tőlem kapom lehet nem annyira élvezné. Mindenesetre egy próbát megér, na meg az esetem a kicsike.
- Ez mind szép és jó, de mondani bármit lehet. – megiszom az italom majd miután lerakom a poharam magamhoz rántom. – Személyen fogok kipróbálni, hogy mennyire is szereted a fájdalmat aranyom. – lehelem a fülébe ördögien.
- Csak rajta nem fog csalódni. – vigyorodok el. Micsoda merészség és pimaszság. Nagyon díjazom.
- Nem tudod kivel van dolgod. – erősebben a nyakába harapók, de annyira, hogy még a vérre is kifolyón. Fájdalmas mégis kéjesen nyög fel. Szóval ezt élvezi, de ez még semmi.
Lenyalom a vérét majd rápillantok.
- Hmm fincsi. – ellököm magamtól.
- Most vetkőzz és izgass fel. – kanapéra ülök és várom mit is fog tenni.
Nem mond semmit. Elkezd táncolni. Minden mozdulata igen kifinomult és sexi. Kigombolja a maradék gombokat az ingjén, de nem veszi le. Felsőtestét kezdi el simogatni. Le sem veszi rólam a tekintetét, ahogyan én se róla. A tekintete nagyon igéző és a szemceruza csak még jobban kihangsúlyozza a szépségét. Benyálazza az egyik ujját majd a nyakától kezdve végighúzza egészen le az egyik mellbimbójáig. Körkörösen mozgatja az ujját néha halkan felnyög. Tetszik a műsor, de többet akarok.
- Eddig jó, de igen türelmetlen vagyok szóval ne húzd az időt. – adom neki parancsba.
|
| Nanami Hyuugachi | 2012. 03. 03. 20:46:23 | #19590 |
Karakter: Nicolas Mecaron
Megjegyzés: ~Maffiavezéremnek~
Az alvilágban két banda háborúzik. A miénk, amihez én tartozom, és egy másik, amelyik talán egy picit nagyobb, mint a miénk. A vezérük Okito Honami. Egy szadista állat, aki már nem egy uke-t megölt már, mert nem engedelmeskedett neki. Az én gazdám is hasonló, hisz ő sem tűri az árulást. Amióta nála vagyok, csak egy embert ölt meg a csapatból, mert meg próbálta elárulni a rendőrségnek. Szerencsére nem sikerült neki, de nagyon kicsin múlott.
Reggel korán kelek, hogy mire gazdám felkel, addigra én is fent legyek. Gyorsan lezuhanyozom, hogy eltüntessem a tegnap este nyomait, majd felöltözök. Szokásos ruhámat veszem fel, két fegyveremmel, és a karkötőmmel. Mire elkészülök, már hét óra van. Lefutok a nappaliba, és egy cigi után, már jön is a gazdám.
- Jó reggelt, Nicolas.
- Jó reggelt, gazdám! Kér valamit? Hozhatok reggelit? – kérdezem udvariasan.
- Igen. A szokásosat kérem. Nicolas, utána szeretnék veled beszélni.
Kimegyek és egy nagy levegőt veszek, mivel ilyen komolyan akkor beszél utoljára, mikor megölte a csapatból az árulót. Kicsit megrémiszt. Belépek a konyhába, és már kész is van a reggeli. A szakácsok most is kitettek magukért. Bekapok egy pár falatot, és már viszem is fel a nappaliba a reggelit. Lerakom a gazdám elé, aki magához ránt, majd kapok tőle egy csókot, a végén pedig ellök magától. Már megszoktam, bár még most is rosszul esik egy kicsit, de semmit nem szólhatok, hisz felnevelt, ételt, fedélt és ruhát adott nekem. Én csak leülök a kanapéra, és várok, míg gazdám elfogyasztja a reggelit. Miután ez megtörtént, kiviszem a tálakat, és visszasietek a nappaliba. Ő még ott van, és komoly arccal néz rám, mikor előtte helyet foglalok.
- Mit szeretne mondani, gazdám? – kérdezem.
- Figyelj Nicolas! Ugye a csoport érdekeit szolgálod?
- Igen, gazdám!
- Akkor meg kell tenned valamit! Be kell illeszkedned Okito Honami bandájába, és le kell leplezned! Azt akarom, hogy az én csapatom legyen az alvilág ura! – mondja. Nagyon meglepődöm, hogy ilyet kér, hisz még nem kért ilyet azelőtt. Azon már nem lepődnék meg, ha azt kérné, hogy öljek meg valakit.
- Igen, gazdám! Akkor megyek készülni! – mondom s felállok a székről.
Az ajtónál meghajolok, majd kilépek. Besietek a szobámba, ahol rágyújtok. Rögtön pakolni kezdek, hisz ha azt mondja a gazdám, hogy most kell indulnom, akkor nincs az, hogy mindjárt, hanem rögtön kell mennem. A bőröndbe csak a legfontosabb ruhákat pakolom be, ami szükséges. Jó pár pólót, nadrágot, fehérneműt. Könyvet is pakolok be, hisz nem ebben a városban vannak ők is. Jó pár órát utazni kell, hogy elérjem majd az ő városát. Hamar elkészülök, így rágyújtok még egy cigire. Este pedig nyugodtan fekszem le. Valamikor hajnalban kelt fel a gazdám, hogy készülődjek, mert hamarosan indulunk. Lefürdök, majd felöltözök, és beszállok a kocsiba, ami majd el fog vinni abba host klubba, ahol „felvételiznem” kell majd, hogy befogadjon a bizalmába. Hosszú órákon át utazunk, mire megérkezünk. Távolabb szállok ki, hogy ne vegyenek észre. Fogom a bőröndömet, és elindulok a klub felé. Látom a kiírást, hogy új alkalmazottat felveszünk. Megigazítom a ruhámat, ami most egy tört fehér ingből, és egy fekete bőrszerű nadrágból áll, ami rám simul, és csipkeberakások vannak. Az ingen csak két gombot kapcsolok be, így kilátszik a hasam és mellkasomból egy rész. A hajamat is megigazítom, majd felveszem új „életemet”. Belépek az ajtón, és minden tekintet rám szegeződik.
- Ki ez a szépség? – hallom valahonnan.
Odasétálok a pultnál álló sorba, lerakom a táskámat, és várok. Hosszú ideig várok, míg én jutok sorra. Mikor én kerülök sorra, felveszem a félénk, ártatlan uke-chan álcát.
- Neved? – kérdezi a portás.
- Nicolas Mecaron.
- Korod? – kérdez ismét ő.
- 25. – válaszolok engedelmesen.
- Te esélyes lehetsz, hogy felvegyenek ide. Csinos vagy ribanc. – mondja nekem a portás, és kihajol egy csókra. Nem csinálok semmit, csupán tűrök. – Tényleg esélyes vagy rá. Ezt továbbítom is a főnöknek! Most menj, itt egy kulcs, és öltözz át a megfelelő ruhába, hogy a főnök végig mérhessen.
- Köszönöm. – mondom és meghajlás után elveszem.
Megnézem rajta a sorszámot, és bemegyek abba a szobába. Már 4-en vannak ott. Mindegyik szebbnél szebb ruhában és sminkben. Én elfoglalom a kanapé szélét. A bőröndömet kinyitva, kiveszek belőle egy fehér nadrágot, és egy sárga inget. Villám gyorsan átöltözöm. A nadrág feszes, rám simul, és két oldalt a vádlim közepétől a csípőmig lyukacsos és láncos nadrágot. Az inget szintén csak két helyen gombolom be, hogy kilátszódjon a hasam. Hajamat kicsit összekócolom, és egy kis szemceruzával kiemelem a szemem színét. Észrevétlenül elrakom a fegyveremet, majd kilépek a szobából. Egyenesen az előadó terembe megyek, ahol már a többiek várnak. Beállok a sorba. Pár percet kell várni, és megjelenik ő. Szívemen gyűlölet és harag fut végig, de arcomon ez nem látszik. Felveszem álarcomat, majd halvány mosolyt erőltetek magamra. Sorba hallom, hogy nem kell, meg hogy elutasítva. Nem kell sok és hozzám ér. Elém áll hatalmas termetével, és közelebb jön.
- Ő volt az, akinek nagy esélyt adtál? – hallom meg hidegen csengő hangját.
- Igen, főnök. – Végig mér, majd szó nélkül tovább megy.
|
| Rauko | 2011. 02. 25. 22:35:39 | #11704 |
Karakter: Minamoto Hiroaki
Megjegyzés: ~ Yukinak
Az, hogy Yuki megengedte, hogy vele legyek akkor, abban a helyzetben megmentett mindent. Már teljesem el voltam keseredve, és ha akkor faképnél hagyott volna, minden bizonnyal leléptem volna, már reggelre. Szívből szeretem őt, és pont ezért nem akarnék az útjában lenni, ha nőt akarna, de nem. Maximálisan a fejembe rögzül a kép, ahogy az ajkairól pár csepp szökik le a spermámból, és olyan szép. Megint az enyém… sőt. Azt hiszem, ennyire sosem éreztem az enyémnek őt.
Eszméletlen szexen vagyunk túl. Ennyiszer soha, senki mellett nem élveztem még el, és néha van egy olyan fura érzésem, hogy Yuki valahol tudat alatt direkt rendezte így be a szexuális életünket. Mert így az, amikor a testéhez érhetek, és belé hatolhatok, valami katartikus, felemelő, leírhatatlan… és most a házasságunkat mentette meg.
Valahogy tudom, hogy Yukinak is nehéz lesz a babával. Érzem, látom rajta, hogy valahol belül ő is tudja, hogy ez most kibaszottul nagy felelősség lesz neki is, nekem is, együtt meg pláne. Az árva babáknak eleve nehéz, pláne ha két papa neveli őket. Nehéz lesz elmagyarázni a fiúnknak, hogy mi is a helyzet. De egyelőre van időnk ezen gondolkodni.
Usagi-Minamoto Riku
A hivatalos verzió a baba nevére. Aztán később eldöntheti,. hogy melyiket használja. Tény, ha Yuki nevét fogja, akkor sem fogok megharagudni, és szerintem Yuki sem akkor, ha a baba az enyémet. Mert még nem tudom a nevén szólítani…. Riku. Még annyira távoli. Ha itt lesz, teljesen más lesz a helyzet, akkor már akár a fiamnak, a fiúnknak is merem majd hívni. De az még messze van…
Még csak ott tart a dolog, hogy intézik a papírokat, mi meg vásárolunk. A lakás egyik szobáját kialakítottuk ugyan gyerekszobának, de tény, hogy egyelőre a hálóban marad a pici majd. Ennek ellenére a szobája szép lett. A fal narancssárga, és rajzoltam rá néhány kedves mesefigurát neki, még Yuki is azt mondta, hogy jók lettek. Aztán szépen lassan beszereztünk mindent. Lett játék, ruha, minden, ami kellhet.
Kettőnk kapcsolata is rendeződni látszik. A szex óta megint fel vagyok töltődve. Könnyebben viselem el a természetét, nem tűnik olyan lehetetlen alaknak, mint előtte és nincsenek rossz gondolataim sem. Nem mondanám, hogy boldogok vagyunk, hiszen bennem ott a rossz gondolat, hogy ő sosem lesz boldog velem. Elvisel, megtűr, de sosem lehetek az, akire őszintén áhítozik, és ezután hozzám köti majd a baba.
Hogy miből gondolom?
Soha, semmilyen körülmények között, részegen, belőve, tolószékben… sehol, soha nem mondta még ki, hogy szeretne engem. Én persze mondogatom, de inkább csak akkor, ha vitát akarok generálni. Ha kettesben vagyunk, akkor ugyanis nehezebben viseli, és nem szarja el olyan látványosan a szerelmi vallomásaimat, mint amennyire szokta.
Néha már azt érzem, hogy nekünk az a sorsunk, hogy együtt öregedjünk meg, még hetven évesen is vitázgatva, tépve egymást. Talán más lenne, ha szexelnénk. De annyira ritka. Oké, nem hisztizek, de rohadtul hiányzik a minden estés összebújás, és a magam részéről szánalmasnak tartom, hogy férjem van, és magamnak verem ki a zuhany alatt. Persze, ezt Yukinak nem mondanám, tudom, hogy neki az a pár alkalom is rossz, amit együtt vagyunk, de néha tényleg elemi szükségletnek érzem, és nehezen bírom a teste nélkül. Itt van, velem van, szerethetem, de nem inkább csak a szívét, a lelkét gondozom, ha tudom.
Így viszont félve megyek bele a gyereknevelésbe, hiszen akkor még az a kevés érintés is elillan majd. És emellett van itt valami, ami nem hogy nyugodni.
Régen festettem már. Még Yuki balesete előtt, azt hiszem. Lassan szükségét érzem, és szeretnék eladni néhány képet is, segíteni Yukinak anyagilag, hiszen az ő forrásai sem végtelenek. De az volt a vélekedésem mindig is, és most is az, hogy ha sokáig nem festek, akkor azt akarom legközelebb vászonra vinni, aki a legközelebb áll a szívemhez, ez pedig az én Yukim…
Amikor alkalmat találok végre, hogy ezt megkérdezzem, és van annyi erőm is, épp fürdik. Bemegyek a fürdőbe, Rám néz, látom, hogy tudja, hogy akarok valamit, nem is akarok kertelni, csak még nehezebb lenne.
- Yuki… én festő vagyok alapvetően, tudod… És arra gondoltam, hogy szeretnék újra dolgozni, de az első képemet ennyi kihagyás után szeretném annak szentelni, akit tiszta szívből szeretek - térdelek le a kád mellé. - Nem engednéd meg, hogy lefesselek, szerelmem? - Összeszorul a gyomrom. Kicsúszott a becézés. Még sosem hívtam így…
|
| Rauko | 2011. 01. 21. 21:20:15 | #10681 |
Karakter: Minamoto Hiroaki
Megjegyzés: ~Yukimnak
Arról nem szeretnék beszélni, sőt, gondolni sem jó rá, hogy mit éreztem, amikor megtudtam, hogy életem párja egy gyerekkórházban ül, és vár.
…
Ilyenkor mindenre gondolsz, csak a legésszerűbb megoldás nem jut az eszedbe. Talált egy babát, és a kórházba vitte.
Ebből eleve számtalan kérdés merül fel. Hogy jutott el a csecsemővel az elég messze levő kórházig?
A válasz evidens. Megállított egy kocsit.
A következő bevillanó kép: akkor most rám várnak, mielőtt elviszik emberölésért?
A megcsillanó remény: kap valamennyi enyhítést azért, mert megölt valakit, hogy egy babát a kórházba vigyen?
….
Már úton vagyok, mikor eszembe jut, hogy nem. Eltúloztam. Yuki nem ilyen beteg. Legalábbis nem bánt senkit, ha baba van a közelben. Aztán nagy szerencsémre megúsztam egy gyerekmentő, egyelőre súlyos testi sértésért sem körözött, nővel engem meg nem csaló, de lázas, beteg Yukival. Ohh, Hiroaki… te és a szerencséd.
Miután elmondok mindent, elmondom, hogy nem haragszom. Mert nem. Igaz, hogy ezzel el van baszva a nászutunk, igaz, hogy az a csillogás Yuki szemében kicsit zavaró, igaz, hogy életemben nem sok mindent vártam ennyire. De.
Én vállaltam, én akartam. Mondhattam volna nemet is, és visszamegyek Yuuhoz. De nekem Yuki kellett. Innentől nincs miről elmélkednem.
A rendőrség faggatja ki először. Nem mehetek be, tekintve, hogy kihallgatás. De rohadtul izgulok, és amikor kijönnek, Yuki magához képest jól van.
- Minden oké? - kérdezem tőle, mellé lépve, és a hátát simogatva. Rám mordul, és szerintem… nem tudom, miért nem küld el a picsába. El szokott. Aztán gyámügy. Oda már megyek, tekintve, hogy Yuki kicsit rosszul van. Elmeséli a gyámügyes nőnek is, hogy mi történt. Nos. a nő. Alacsony, kicsit duci, a haja göndör, egyébként európainak nézem.
- Hölgyem - szólítom meg a nőt, mire rám pillant.
- Ön kicsoda? - kérdezi, és végigmér.
- A… házastársa - jelentem ki kis gondolkodás után. - Mi fog történni a babával? - Tudom, mire gondol ez az idióta mellettem. Ő találta, és ismerem ennyire. Toráért is rajong, és ahogy a gyerekről beszélt, csillogott a szeme. De én nem vagyok ebben ilyen eszméletlenül biztos.
- Ahogy az lenni szokott, ha találnak egy babát - sóhajt fel a nő. - Amíg tudjuk, benntartjuk a kórházban, ha távoznia kell, megpróbáljuk azonnal nevelőszülőknél elhelyezni. Amennyiben ez nem sikerül, ideiglenesen helyezzük el valahol… - Yuki már veszi a levegőt, és sajnos későn szólok közbe.
- Ez egy gyerek, nem egy tárgy… - De a baszdmeget még benne tartottam. A nő nagy szemekkel néz ránk.
- Nézze el neki, szívén viseli a baba sorsát - mosolygok kínosan, de próbálva menteni a helyzetet.
- Ugye nem gondolnak arra, amire…
- De, baszd meg! - Ahh, megharapott! Bokán rúgnám, ha nem lenne felhúzva a lába, de így csak morgok.
- Az országban nem nézik jó szemmel a meleg párok örökbefogadási kezdeményezéseit.
- De a jogszabályokkal nem ellenkezik - javítom ki a hölgyet, mire hümmögni kezd.
- Erről mindenképpen értesítenem kell a feletteseimet. Megoldható lenne, hogy eljöjjenek az illetékes székhelyünkre? - Már veszi is elő a kis kártyát, hogy hol és kit keressünk. Megegyezünk egy időpontban: két nap múlva, délelőtt.
*** Két nap múlva, délután ***
Kinyújtózva fekszem a földön. Yuki a kanapén ül. nem, nincs baj, csak fáradtak vagyunk.
Egészen őszintén, az ügyintézőnek, aki nem ugyanaz a nő, mint a kórházban, az a véleménye, hogy a közösségért végzett munkánkkal ellensúlyozható a tény, hogy homoszexuálisok, és házasok vagyunk. Azóta is azon jár az agyam… a heteroknál is ennyire bűn, ha összeházasodnak?
Szóval, tekintve, hogy Yuki zenész volt/az, én meg festő voltam/vagyok, ez közösségi munkának számít. Ez sokat jelent az elbírálási folyamatnál. Az ellenőrzésnél még sok minden fog eldőlni, de az ügyintéző szerint kedvezőbbek az esélyeink, mint ahogy ő azt gondolta. Yuki is természetesen kulturáltan viselkedik, ha kérdez, ha válaszol, még a nézése sem bántó. Azt az ügyintéző nem tudja, hogy mi azóta, hogy a baba előkerült, vagy nem beszélünk, vagy üvöltözünk. Olyan apró faszságokon kapjuk fel a vizet, hogy a kórházból hazaérkezés utáni reggelen már nem is Yuki mellett ébredek. Nem tudom… valahogy feszültek vagyunk.
Ő minden bizonnyal izgul a baba miatt, bár a kórházat hívogatjuk, hol ő, hol én, és egyelőre minden rendben a kisfiúval. De gondolom, a céljait és a vágyait figyelembe véve és azt, hogy ezt az oldalát azt hiszem, ismerem, kell neki a kölyök. Szereti a gyerekeket, ahogy a macskákat is. Más kérdés, hogy én miért aggódom.
Rendben van, hogy szeretjük egymást. Nem. Én szeretem őt, ő inkább megkérte a kezem. Ami engem zavar az az, hogy vajon beleférek-e én ebbe az elképzelésbe. Egy eddig homofób faszi ráveszi magát, hogy egy olyan meleggel legyen, aki egy ideje üldözi a szerelmével, és amikor kell, elviseli a súlyos testi sértésnek számító sérüléseket is. De ha jön egy baba. Egy olyan valami, ami alapesetben egy férfi és egy nő kapcsolatának a gyümölcse, akkor annak a bizonyos buzinak joga van arra, hogy pánikba essen, nem?!
Mert az a buzi úgy érzi, hogy az ő életének a szerelme teljesen könnyen lecseréli majd őt valamire, ami havonta vérzik és tejet ad. Tekintve, hogy homofób volt. És ha feléled benne a hetero-ösztön, akkor eszeveszetten rohan majd, és keres egy naiv picsát, aki segít neki felnevelni a valamit, amit nevezzünk gyereknek.
Szóval félek. Tény és való, félek, emiatt ingerlékeny vagyok, és talán féltékeny. Igen, egy gyerekre. Mert nem biztos, hogy érek annyit Yukinak, hogy ne adja fel a házasságunkkal kapcsolatos elhatározását a gyereknevelés, és az áhított heteroszexuális világkép megvalósítása érdekében. Tök egyértelmű, hogy már nem tudom, mit tegyek. Voltam kedves, aranyos, gondoskodó. Voltam bunkó fasz, voltam már minden lehetséges variáció, és semmi sem biztos azzal kapcsolatban, hogy szeret-e engem annyira, hogy VELEM nevelje fel a porontyot.
Abba bele sem akarok gondolni, hogy én és ő együtt neveljük fel… mert ha nem így lesz, abba belehalok. Eleve abba, hogy elvesztem, de ha az is, hogy a babát is vele… inkább nem. Egyelőre semmiképp.
De az baj, hogy már abból is támadást, de minimum vérlázító érdektelenséget érzek, ahogy rám néz. Aztén amikor rám néz, felsóhajt, feláll és elindul, nem bírom már egy perccel sem tovább. Ösztönösen adok ki magamból mindent.
- Faszom! Mond meg, ha húzzak a gecibe, mert te nőt akarsz - kezdem a hisztimet. - Nem akarok nélküled élni, baszd meg! De nekem ez így nem pálya! Mond meg, ha húzzak a francba - sóhajtok fel, és elindulok felé. - Mond meg, és itt se vagyok.
|
| Rauko | 2011. 01. 19. 23:45:51 | #10636 |
Karakter: Minamoto Hiroaki
Megjegyzés: (( Yukimnak ))
Azt hiszem, én vagyok a világ legboldogabb embere. Igen, ebben inkább biztos vagyok. Az sem érdekes, hogy az esküvőnkön a kórházban kötöttünk ki. Az már inkább, hogy miért nem vettem észre, hogy nem dug, hanem a két combom között van a farka? Talán a pia miatt, de meg mertem volna rá esküdni, hogy még fájt is. A másik, szintén fontos kérdés: honnan jutott nekem az eszembe, hogy a saját esküvőm után, ami a párom lakhelyétől nem messze, egy termálfürdőben volt - szóval egyedi, mégis családias -, a vízben ülve elkezdjem kiverni magamnak. Valamint. A páromnak, akit már teljesen jogosan nevezhetem a férjemnek…
BASSZUS! Yuki a férjem… ha ezt ez előtt egy évvel mondja valaki, diliházba vitetem.
Na, tehát. A következő fontos kérdés: az egyébként homofób vonásokkal megáldozz férjemnek hogy jut eszébe átvenni a dolgot, és kiverni nekem, az esküvőnkön, aztán megpróbálni megdugni engem. Engem, aki egyébként aktív félként vagyok jelen a szexuális életünkben.
Ahh, ezen felröhögtem. A minkben?! Az ismeretségünk óta azt hiszem két, ezzel három alkalom már szexuális élet…?
Szóval. Az alaphelyzet a következő. Vagyok én, aki szerelmes vagyok, ez tény. Ha nem lennék, nem vállaltam volna, hogy megrepessze a bordáimat, és hogy minden létező sérelmet rám olvasson. Van ő, akit homofóbként ismertem meg, aki a főbérlő volt, akit megerőszakolt és hátba lőtt egy fasz, aki - mármint nem a fasz, hanem Ő - pedig felépülése után megkérte a kezem. És aki majdnem megfertőzött HIV-vírussal. Mert neki az is van, és nekem így kell. Igen. Minamoto Hiroaki szereti a bonyolult élethelyzeteket.
Szóval, majdnem megfertőzött. Aztán ő tök részegen vezetett én félrészegen ültem mellette a kocsiban a kórház felé, és még mindig meg voltam győződve arról, hogy megdugott.
Ez egyébként alapesetben izgató. Yuki, annak ellenére, hogy egy elviselhetetlen, kibírhatatlan, antiszociális köcsög, egy szeretetreméltó, imádnivaló és hihetetlenül barátságos, mindemellett rohadtmód helyes pasi.
Aztán, amikor a kórházban a kedves doktornő és a nővér közölte, hogy nincs sperma ott, ahol lennie kellene, kikerekednek a szemeim. Aztán mikor a combomon levő félreérhetetlen foltra mutat, amit a sperma ütött a nadrágon, hatalmas sóhaj szalad ki a számom, aztán megyek hozzá. A férjemhez.
Az egész váró minket néz, amikor én nevetek, ő meg sír a karjaimban. Elhiszem, mennyire rossz ez neki, de én most borzalmasan boldog vagyok. Ha ennyire fél, hogy elkapom, akkor az azt jelenti, hogy fontos vagyok neki. De mondjuk… hülye is vagyok, hiszen az esküvőnkről jövünk. Azzal házasodsz össze, aki fontos neked. De ez engem csak még jobban megerősít abban, hogy hihetetlenül szeretem őt.
- Tudom, hogy utálod, de akkor is szeretlek - suttogom a fülébe, mikor már kicsit megnyugodott. Rám néz, szólna, de leintem. - Menjünk, a dokinő látni akar - mosolygok rá, és felállok ő meg jön utánam. Még mindig részeg, tekintve, hogy támogatnom kell a járásban. Most tudatosul csak bennem, hogy iszonyatmázlink van, hogy nem törtük össze magunkat a kocsiban.
Odakísérem, de nem megyek be vele. Azt hiszem, akármennyire vagyunk házasok, ez rá és a dokinőre tartozik. Én addig elténfergek az automatáig és iszom… hm… mennyi minden! Kávét akartam, de forró csoki lett belőle. Mogyorós forrócsoki. Nyamm.
Amíg én elvagyok a mogyorós, kicsit émelyítő forró csokival, és az ablakból bámulok kifelé, nem tudom, mennyi idő telik el. Amire felfigyelek, az Yuki, és a dokinő, aki közli, hogy baj az nincs, de jobb lenne taxival hazamenni. Yuki kicsit kába, gondolom a pia miatt. A dokinő kéri, hogy azért egy vértesztet majd végeztessek el, és tekintve, hogy már házasok vagyunk, kéthavonta mindenképp ellenőriztessem magam, nehogy baj legyen. Yuki kiakad, de nem szól, csak látom rajta. Én megnyugtatom a dokinőt, hogy nem lesz gond, én nem félek, tudom, hogy Yuki nem fertőzne meg. A dokinő mosolyog.
Taxit hívunk a portához, aztán indulunk is haza. Tekintettel arra, hogy nincs nálunk elég cucc a hawaii úthoz, haza kell ugranunk, de előtte még pár napot maradunk. Yuki családja is ragaszkodik hozzá. Én előre félek. Yuki. Yuki családja… ez a legutóbb is fura volt. Szeretem őket, ez tény. De akkor is, ők nekem néha kicsit túl pörgősek. Vagy mi a jó szó…
***
Azt hiszem, ez a pár nap olyan volt nekem, mint másnak egy kondicionáló tábor. Kezdődött azzal a ténnyel, hogy az univerzum legjobb pasija ott feküdt mellettem napokon keresztül, minden este. Igen, együtt aludtunk. De a baj az volt, hogy nekem már attól fájó merevedésem van, ha megérzem, hogy a lehelete a bőrömet cirógatja. És nem érhetek hozzá, mert nem siethetem el. Álmaim netovábbja lenne, ha Yuki egyszer szexet kezdeményezne, de tudom, hogy nem fog, így rám marad, hogy józan legyek. Ha nem akarom elriasztani, annak kell lennem. De akkor miért ilyen szexis…? Sírhatnékom volt. De nem sírtam. Egész végig. Pedig többször akartam és lehetett volna. De jól esett, hogy Yuki múltja ellenére nem utáltak ki. Bár eleinte éreztem a felnyársaló tekinteteket, de szerencsére tudok nagyon aranyos lenni. Azt hiszem, a tenyérbemászó modoromnak, és talán Yuki közbenjárásának köszönhetem, hogy ép farokkal és a helyükön maradt herékkel jöttünk el.
Haza megyünk, és még mindig hozzám, ugye. Tora-chan nagyon vár minket, mert bár megkértem Yuut, hogy figyeljen rá, azért mégis én vagyok a gazdi, és már Yukit is imádja. Aztán életem párjával készülni kezdünk arra, hogy elmenjünk Hawaii-ra, ahol reményeim szerint kicsit feldobjuk a szexuális életünket. Csók? Igen. Én is ebben reménykedem, mint maximálisan elvárható esemény. Bár mondjuk mindent odaadnék, ha Yuki józanul dugna meg, és tényleg. Ezért jó vele. Mert mellette érzem, hogy valamennyire mindketten vezetjük ezt a kapcsolatot, de én lelkiekben megmaradhatok passzívnak, mert ő erős jellem. De az ágyban mégis én döntöm le őt. Bár nem mintha ez gyakori lenne…
Úgy terveztük el, hogy három nap múlva indulunk. Addig Yuki is pihen egy kicsit, nehogy megerőltesse ugye magát, azt nem szeretnénk, én is összepakolom a cuccokat, és legnagyobb örömömre sikerül olyan hotelt választani, aminek van állatmegőrzője. Szóval Tora-chan is jön velünk, és amikor mi nem leszünk a hotelben, vagy egyéb dolgunk lesz, akkor őt levisszük a földszintre, és ott ellesz a többi cuki kisállat között. Így nem kell szívességet kérni, és házkulcsot adni, bár nagyinak adok egyet. Ebbe Yuki is beleegyezik, hogy azért mégis… valaki azért nézzen be a házba, bár nem leszünk sokáig Hawaiin. A tervek szerint öt nap, tehát négy éjszaka, de ha másképp alakul, a hotel szobafoglalási rendje elég laza, így ha akarunk még maradni, kiadják a szobánkat újra.
A második nap estéjén Yuu felhív, hogy áthozna pár holmit. Én belemegyek, mi baj lehet, Yuki meg közli, hogy neki mindegy, és elvonul fürdeni. Amikor Yuu megjelenik, már akkor fura. Soha nem volt szokás a szakításunk óta az ölelés, így teljesen természetes, hogy mikor megpróbálja, ellököm.
- Hiro… mond, hogy nem igaz - sóhajt fel. - Ugye nem maradtok együtt? - Hatalmas szemeket meresztek rá.
- Hát… összeházasodtunk, és én boldog vagyok. - Megint egy sóhaj, és a kezembe nyom egy tányért és egy tepsit. Ezeket tényleg innen vitte el. - Gyere be, csinálok egy teát - invitálom mit sem sejtve és mosolyogva, ő pedig követ.
A konyhában ülünk, én meg cseresznyeteát csinálok. Finom, szeretem. kellemes az íze, és megnyugtat. Yuu viszont fura.
- Ideges vagy? - kérdezi, és nyúlna a kezem után, de elhúzom. - Mikor szexeltetek utoljára? - Kényes téma. Próbálom kerülni, felállok, kiteszek egy szelet süteményt neki, amit nagyi hozott délelőtt. Epres-csokis. Nagyon finom. - Ennyire titok? - nevet fel.
- Semmi közöd hozzá - szólok rá, mert most kicsit sok. Érzem magamon a tekintetét, tudom, hogy miért jött. - Feleslegesen fáradtál, ha azt akarod kihasználni, hogy ki vagyok éhezve. - Leülök vissza, vele szembe. - Yukira vagyok kiéhezve, nem rád. - Erre felpattan mellém lép és már csókolna, de ellököm, és hátrálok.
- Mi a faszt akarsz egy olyan homofób fasztól?! - kérdezi elkeseredetten. Egy lépéssel termek előtte, és hatalmas pofonnal jutalmazom.
- Az, akit te homofób faszként emlegetsz, a férjem és a szerelmem, Yuu. Nem egy utolsó kis kurva, aki kapcsolatokba mászik bele és dögevőként figyeli, hogy mikor török össze lelkileg! Nem fogok! Szeretem Yukit! Szerelemmel szeretem, akármilyen a jelleme, és nekem csak ő kell - vicsorgok rá. Aztán oldalra pillantok, és egy félmeztelen Yuki…
|
| Rauko | 2011. 01. 12. 08:01:08 | #10444 |
Karakter: Minamoto Hiroaki
Megjegyzés: ~Yukimnak
Rövid idő… hiszen csak pár hónap, februártól van ugyanis Yuki tolókocsiban. Több szempontból is rövid idő, más nézőpontok alapján egy örökkévalóság. Már augusztus van ugyanis, és Yuki még nem tudott önállóan menni. És már annak is lassan hat hónapja, hogy akárcsak megcsókoltam volna. Betegen nem akartam! Ha lelkileg beteg, márpedig az, akkor várnom kell addig, amíg rendbe nem jön annyira, hogy legalább a vesémet lerúgja.
Aztán épp ott tartunk, hogy a születésnapja van, és végül sikerül is tennie önállóan egy lépést. Én borzalmasan boldog vagyok, egészen addig, amíg be nem nyögi, hogy családot akar. Tudtam, hogy eljön az a perc, amikor csendben ki kell lépnem az életéből, de hogy ilyen hamar… kicsit még szerettem volna vele lenni. Csak… csak pár rövid hetet talán, amíg egészséges. Nem a szex miatt, eszemben sincs! Hónapok óta bírom, még Yuut sem hívtam át, pedig jött, mondta és kínálta magát, de nem. Csak… olyan jó lett volna látni, ahogy felépül. Már sírok, kiabálok, amikor hozzám vég valamit, és túlkiabál engem.
- Kussolnál végre te elbaszott hülyegyerek, vedd fel azt a szart, nyisd ki, vedd fel azt a kibaszott hárommillióöt yenes ezüst karikát, és gyere hozzám!
Azt hiszem, ha számítógép lennék, ezt hívnák teljes lefagyásnak. Monoton mozdulattal teszem meg amit kért, és amikor a szemem elé tárul a gyűrű, valahogy… valahogy képtelen vagyok bármis is mondani. Felváltva nézem őt, aztán azt a valamit, ami… lehet, hogy nem is gyűrű, és csak álmodom?
- Mondj már valamit, baszd meg - morran rám megint, mire összerezzenek, és rádöbbenek, hogy ez kibaszottul nem álom.
…
…
…
Yuki megkérte a kezem.
…
Yuki megkérte a kezem! Hatalmas mosoly kúszik arcomra, az a tipikus idétlen vigyor, amit mindig szóvá is tesz, de most ő is csak sandán néz rám, ahogy elé lépek, és az arcához hajolok.
- Meg foglak csókolni - jelentem ki halkan suttogva, teljesen felkészülve arra,hogy talán ez volt az utolsó mondat, amit régi, megszokott társam közreműködésével tudtam mondani. Fel vagyok készülve, hogy leharapja a nyelvem, de azért próbálok borzalmasan finom és nagyon gyengéd lenni.
És meg is harap, amikor résnyire nyitja a száját, és átdugom a nyelvem. De nem erősen harapja, és ez meglep, aztán meg az, hogy hagyja magát… Jesszus! Most az is hihetetlenül felizgat, ahogy a nyálának az ízét érzem a számban! Aztarohadt…
Elhajolok tőle, pihegve döntök a homlokom az övének, kihasználva a maradék, talán két másodpercemet, mielőtt ellök, de… most el sem lök. Nem tudom mire vélni ezt, de tetszik.
- Igen - sóhajtok frl megint. Ohh mami, de boldog vagyok.
***
Tekintve, hogy nagyi borzalmasan örül az eljegyzésnek, de nem érti, hogy ki a menyasszony, Yuki kicsit furcsa az elmúlt pár napban, de egyre többet tud egyedül menni. Amikor lefekszünk aludni, tudja mozgatni a lábujjait, aminek borzalmasan örülök én is, és láthatóan ő is. A gyürü? Nos… ha az életem múlna rajta, sem venném le. A karommal együtt fogják leszedni rólam egyszer, az tuti. Egyik reggel, amikor Yuki már több-kevesebb segítséggel kimegy egyedül a mosdóba, az ajtóban állok, és várok. Mióta meggyógyult az oldalam, azért próbálok neki segíteni, már amikor hagyja. Egy hónapja lassan, hogy megvolt az eljegyzés, és nagyon szépen fejlődik minden. Már az óta a csók óta megint nem történt semmi. Amíg nem érzi egyértelműen, amit csinálunk, semmi értelme. Nem akarok önkényesen dugni. Csak akkor lesz szex, ha tudom, hogy érez odalent ő is.
Ezek, és ilyenekre gondolok járnak a fejemben, amikor Tora-chan elbilleg a mosdó előtt, Yuki pedig kiordít. Amikor az első hangok megütik a fülem, azonnal be is nyitok minden különösebb kérdés nélkül, hiszen láttam én már őt így.
- Mi a baj? - kérdezem remegve. Ohh, csak nehogy…
- Merevedésem van - néz rám komoly tekintettel, de meglepetten. - Merevedésem van, és érzem. - Pár pillanatig csak pislogok rá, majd térdre borulok, és felnevetek.
- Ez fantasztikus - mondom mosolyogva. Morog valamit, de nem baj, ő mindig morog, de most nem kérdezek vissza. Hiszen csak az arcára kell néznem. Ő is borzasztóan örül!
Lefürdik, felöltözünk, és indulunk az orvoshoz. Az volt a kérés, utasítás, hogy ha ilyesmi történik, azonnal keressük fel. Az ápolók már ismernek minket, ezért is lep meg mindenkit, mikor Yuki a saját lábán, persze belém kapaszkodva sétál be. Morog, hogy mi a faszt néznek rajta, de alapvetően mosolyog, és úgy szorít, mintha félne menni, de ezt inkább betudom annak a hihetetlen izgalomnak, ami biztosan benne is dolgozik. Fél éve erre a merevedésre vártunk.
***
A doki megerősít mindkettőnket. Innentől a rehabilitációnak véget is vethetünk, hiszen Yuki szépen, lassan, már orvosi segítség nélkül is teljesen visszanyeri a lábait, és leteheti a tolószéket. Amikor életem értelme épp valamiért veszekszik az egyik nővérkével, az orvos mellém lép.
- Eddig semmi sem történt önök között? - Kínosan mosolyogva vakarom meg az orrom, és így válaszolok.
- Nem, doktor úr. Nálunk ez nem ilyen egyszerű - sóhajtok fel, mire a vállamra teszi a kezét, én meg azonnal rákapom a tekintetem.
- Nos, egészségügyileg már nincs akadálya - kacsint rám, én pedig boldog vagyok. Hihetetlenül boldog.
Kilépünk a rendelőből. Yuki kapaszkodik belém, én meg tolom a kocsit is. Nem akarnám, hogy elessen.
- Mit beszéltél a dokival? - kérdezi, ahogy kifelé megyünk. Mosolyogva fordulok egy pillanatra felé.
- Semmi érdekeset.
- Mit titkolsz? - Megáll, és maga felé fordít.
- Semmit, Yuki - mosolygok még mindig, és megsimogatom az arcát. Az ilyen pici érintésekre már annyira nem rezzen össze. Ez sem lepi meg. Ha nem csak úgy hirtelen esek neki, és kezdem el simogatni, már nem remeg annyira. Bár néha még balhézik, de az már csak hiszti szerintem. Néha ő is élvezi. A szemembe néz, majd megrántja a vállát és haladunk tovább.
Hazaérve örömmel látom, hogy nagyi sütött nekünk süteményt, Torának meg a húst, amit kint hagytam. Jó, hogy itt van. De azt hiszem, hogy ma este el kellene küldenem valahova. Meg is beszélem vele, hogy szeretnék kettesben maradni ma Yukival, és ő mindentudó mosollyal, bár szerintem tökéletesen félreértve a helyzetet közli, hogy akkor ma estére hazamegy, majd szóljak, ha visszajöhet.
***
Késő délután van. Este környéke. Mindketten lezuhanyoztunk, Yuki mellettem fekszik az ágyban. Csak bámulja a plafont, ahogy én is tettem eddig, de most oldalra fordulok. Finoman simítok végig a karján, mire rám pillant. Mosolyogva nézek rá, majd felkönyökölök, felé hajolok, és finoman megcsókolom. Most nem harap meg, de nem is engedi elmélyíteni. Amikor elválok tőle, a szemébe nézek. Egy pillanatra iszonyatos rémületet látok, de eldöntöm, hogy most akkor is segítek neki is, és magamnak is. Tudom, hogy hónapok óta ki sem tudta verni magának, nekem nem hagyta, így gondolom, azért neki is hiányzik valami. Az meg, hogy pont az én kezemet kérte meg, a buzi szomszéd gyerekét, aki hajt rá már egy ideje, lassan több éve, csak azt támasztja alá, hogy akar engem.
- Yuki…- sóhajtom, mire a karomba kapaszkodik.
- Csak csináld - szólít fel, most nem kiabálva, de remegve. Megint mellé fekszem, így kezdem el finoman, lágyan simogatni, de először csak a ruha felett. Nem nyúlok sem a póló, sem a boxer alá, sőt, az ágyékához boxeren keresztül sem. A combját simogatom, majd lágyan érintem meg a hasfalát, a mellkasát, a nyakát.
- Olyan szép vagy - suttogom rekedtes hangon, mire rám kapja a tekintetét. Nem tudom, mit láttam egy percre, de nem szól. Remeg, nem szól. Megint felkönyökölök, de most félig áthajolok rajta is. A hajam elég sokat nőtt ez alatt a fél év alatt, így kicsit az arcát is csikizi. - Annyira kívánlak - sóhajtom, és finoman elkezdem csókolgatni. Először beletép a hajamba, mire felszisszenek. Aztán, amikor ez nem válik be, a körmét a hátamba állítja, és a lábával rugdos, de most ez sem fog érdekelni. Együtt leszek vele, ha beledöglök is.
Nem nyúlok be hirtelen a pólója alá, de amikor már nincs rajta, csak egy félig letolt boxer, én pedig teljes testemmel fölötte támaszkodom, lepillantok rá. Jézusom… ez… már az enyém? Egy pillanatra végigrohan a testemen valami borzalmasan kellemes érzés, és újra mellkasához hajolok, ő újra a hajam tép, és újra a hátam karmolja. Magamban döntöm csak el, hogy most szemből akarom csinálni. Nem akarok elsietni semmit, de akkor is látni akarom az arcát közben.
Amikor elkezdem a farkát simogatni, remeg.
- Érzed ezt? - kérdezem, kicsit aggódva nézve rá. - Yuki…
- Érzem, baszd meg - közli normális hangnemben, én pedig mosolyogva folytatom a dolgokat. Egy ideje a kisszekrényben pihen a gumi és síkosító, egészen pontosan azóta, amióta elkezdett önállóan közlekedni. Oldalra nyúlva veszem ki mindkettőt és teszem magunk mellé az ágyra, ahogy egyre lentebb hajolok. Még akkor is szaggatja a hajam, amikor a számba veszem a farkát, és közben tágítani kezdem. Felordít, remeg, én viszont nem húzom ki az ujjam, de megállok minden mozdulatban,és felhajolok hozzá.
- Ne félj - suttogom lágy hangon a fülébe. - Sosem bántanálak. Ne félj tőlem. - Próbálom megnmyugtatni, legalább annyira, hogy megpróbáljon ellazulni. Ha nem haladunk ezzel is, akkor örökre egy olyan pár maradunk, akik a fürdőben verik ki a farkukat. Ő is ott tenné,a zuhany alatt, akárcsak én. De ezt nem hagyom. Megkérte a kezem, és ez azzal jár, hogy ebben is segítek neki. A bordarepesztésen kívüli nagyobb fájdalmat úgysem tud már okozni, pedig lassan ki is tép a hajam, és véresnek érzem a hátamat is. Végig beszélek hozzá nyugtatom, mire, fogalmam sincs, hogy mennyi idő és fájdalom után kitágul. Kihúzom az ujjam, felhúzom magamra a gumit, kenek a farkamra síkosítót, és fölé hajolva nézek az arcába.
- Yuki… Én szeretném ezt - suttogom. - Szeretném, mert szeretlek téged és érezni akarlak - mondom ki végül azt, amit már nagyon hosszú ideje ki kellett volna. - Szeretlek - ismétlem meg, miközben végigsimítok arcán. Hirtelen fonja körém a lábait, és elmerülök benne. Nem teljesen, de már benne vagyok, és… bassza meg! Már ettől el tudnék élvezni, pedig szerintem a makkom van bent, talán az sem teljesen. Forró, szorít… hihetetlenül jó!
Viszont rajta látom, hogy megrémül az érzésre, és azonnal a hátamba marna, de hagyom is, közben pedig beszélni próbálok hozzá a füléhez hajolva.
- Yukih… szeretlek… sosem tudnálak bántani, érted? Szeretlek… - ismételgetem folyton, mire lassan engedni kezd odalent is, és már a körmei sem marnak annyira belém. Lassan mozogni kezdek benne, de már most tudom, hogy nem fogom sokáig bírni. Fél év szexhiányt megérez az ember, mit tagadjam?! De be kell látnom, soha, de soha nem volt még ennyire jó a szex! Nem lökök rajta erőseket, végig őt nézem, és lassan már mintha élvezné. Az arca már nem torzul el a fájdalomtól, és ő is engem néz, ugyanazokkal a megfejthetetlen szemekkel, amiket olyan nagyon imádok!
Amikor már nincs sok nekem sem, egyik kezemen maradok támaszkodva, a másikkal pedig elkezdem a farkát masszírozni. Ahogy az illata, a hangja betölti a szobát, azt hiszem, ennél boldogabb nem is lehetek. Aztán, amikor elélvezek, megcsókolom, ő belenyög a számba, én az övébe, de azt hiszem… talán ordított is volna. De annyira, annyira jó érzés volt ez, ami leírhatatlan és elmondhatatlan.
Kihúzódom belőle, és mellé fekszem. Oldalra fordulva nézem őt… és nem tudom megállni, hogy ne mondjam ki újra.
- Tényleg kibaszottul szerelmes vagyok beléd - sóhajtok fel.
|
| Rauko | 2011. 01. 12. 00:14:31 | #10437 |
Karakter: Minamoto Hiroaki
Megjegyzés: ~Yukimnak
- Te idióta, eszement geci! Te elmebeteg álfasszopó idióta! Hogy a kurva életbe képzelted ezt, baszd meg?! - ordítok rá az utca közepén. - Elment az a kicsi eszed is, ami eddig volt?! - A haját markolom, és fogalmam sincs, miket üvöltök még rá. Nem szép dolgokat, abban biztos vagyok. De aztán közli, hogy fáj a térde. Egyelőre csak pillázok, majd pár pillanat múlva a kezembe veszem a mobilt, és azonnal hívom a mentőket. Pár percet beszélek velük.
- Azt mondták, hogy ne mozdítsalak meg - mondom Yukinak. - Most meg tudnálak ölni - fújtatok rá.
- Leszarom - rántja meg a vállát.
- Akkor ketten vagyunk, baszd meg - sóhajtok fel. Összegzem magamban a történeteket és rájövök, és egyhuzamban ennyit évek óta nem káromkodtam, de ahogy felállok, belenyilall az oldalamba a fájdalom, mire Yuki elkapja a felsőmet.
- Ha nem mutatod meg a bordáidat egy orvosnak, a seggedbe dugom a lábam - vicsorog rám.
- Ezt pont az a fasz mondja, aki majdnem kitörte a saját nyakát - állok fel végül nagy nehezen. Ha szorítom, nem fáj.
***
A kórházban a doki elmesélte, hogy mi történhetett, és bár nem értettem, de azt mondta, hogy ez az esés abban az esetben tett jót, ha a nem ismétlődik meg. Megnyugtattam a dokit, hogy töübbé lejtő közelébe sem engedem póráz nélkül Yukit, aki azonban a váróterem közepén lefékezett a tolókocsijával, ráhajtott a lábamra, és kijelentette.
- Húzd a segged te is orvoshoz - közölte, és leállt a lábamról. Felsóhajtottam, és elindultam egy orvost keresni.
Amikor levetkőztem és a kedves doktornő meglátta mindkét oldalamat, a szája elé kapta a kezét, mire csak kínosan elmosolyodtam.
- Óhajt feljelenést tenni? - kérdezte azonnal, mire meglepetten pislogtam rá.
- Oh, dehogy! A kedvesem frissen lebénult, nehezen emésztette meg - mondom, és kínosan nevetni kezdek. - Nagy baj van?
- Őszinte leszek önnel. Szívem szerint befektetném, de ha igaz, amit mondott, akkor a kedvesének szüksége van önre, így csak bekötöm, adok krémet és fokozottan kérem, hogy ne emeljen súlyosat. - Már kérdezném, de leint. - Nem tudom, milyen testalkatú a kedvese, de egy kilós dolgoknál nehezebbet ne emeljen meg, mert azonnal törni fog a bordája, és átszúrja a tüdejét. Ha ez megtörténik, nem tudják megmenteni, hacsak nem áll ön mellett egy mentőautó.
- De nekem gondoskodnom kell a kedvesemről.
- De ön sincs acélból, kedves uram. Kímélje magát, vagy nem lesz, aki gondozza a szerelmét. - Felsóhajtok.
A nő végül kikísér a váróba, és megvárja, míg előbukkan a kedvesem. Yuki odagurul, és rám néz.
- Ő? - biccent a nő felé.
- A doktornő - sóhajtok fel.
- Ön pedig bizonyára a szerető. Nos. A kedvese - Itt Yuki furán néz rám. - nem emelhet egy kilós cukornál nehezebbet, nem hajolhat mélyen, és ha ezeket megszegi, törhet a bordája. - Elmeséli Yukinak is, amit nekem, mire én szem forgatva, kicsi oldalfájdalommal várom, hogy mehessünk végre a fenébe.
Mikor ez a pletykás picsa befejezi a mondókáját, Yuki dühösen néz rám.
- Indulj - parancsol rám, én meg összerezzenek. Az oldalamat szorítva haladok. A doktornő említette neki, hogy ki kell majd cserélni a kötést. Hát, nem tudom, hogy Yuki mennyire lesz erre hajlandó, majd megkérdezem. Este zuhanyoznom kell, utána mindenképp kell. Ha Yuki nem, majd megkérem Yuut.
***
Hazaérve elmélkedni kezdek. Vajon eljut valaha arra a szintre ez a kapcsolat, hogy Yuki nem kap hisztériás rohamot, ha hozzáérek? Megértem őt. Megerőszakolták, beteg. De akkor is… én szeretném vele komolyan elfeledtetni ezt az egészet. Legalábbis segíteni feldolgozni. Hogy élvezhesse a szexet. Hogy egyszer tényleg a kéjtől nyögjön fel,és ne attól, hogy sír, és fáj neki, és fél, és retteg. Az zavar a legkevésbé, hogy véresre harap. Ezt vállaltam, már az elején tudtam, hogy nem könnyű vele, de nekem ő kell. Akkor viseljem is el.
Amikor úgy érzem, hogy szomjas vagyok, felkelek. Morog valamit, de nem szól, ezért finoman, komótosan, a bordámat szorítva kibattyogok a konyhába. Töltök neki is egy pohár narancslevet, baja nem lesz tőle, ha megissza. Még a tolószékében ül, de egyelőre fogalmam sincs, hogy hogy fogunk mosdani, wc-re menni, vagy egyszerűen átöltözni. Vagy, hogy fog átülni a tolókocsiból az ágyra? Ahh, a legjobbkor jön ez a bordarepedés is… fenébe!
Mikor visszamegyek a szobába, az ablak előtt ül, és kifelé bámul.
- Hoztam neked is, leteszem a kisszekrényre - szólok neki halkan, nehogy megijedjen, és leülök az ágy szélére. - Figyelj. Több mindent szeretnék elmondani. Ne szólj közbe, oké? - Bólint. Nagy levegő, és… - El fogok menni dolgozni. Valamiből fizetnem kell a kezelésedet. Ha meggyógyul az oldalam, keresek munkát. És. Este kötést kell cserélnem, de nem tudom, hogy oldjuk meg, és te hajlandó vagy-e hozzám érni. Ha nem, akkor megkérem Yuut, hogy jöjjön át. Ha nem akarsz hozzám érni, megértem, ezért is mondom, mert akkor ugye a bőrömhöz kell érned. Egyébként meg, ha akarod, megkérem Yuut, hogy költözzön át, amíg én helyre nem jövök egy kicsit. Mert egyelőre nem tudlak átemelni az ágyra, vagy a mosdóban sem tudok segíteni - sóhajtok fel szomorúan. - Ne haragudj.
|
|
