A név, amelytõl már lassan szó szerint kiütéseim lesznek, kiráz a hideg, és hányingerem lesz.

Régen azt hittem, életem szerelmét takarja ez a név, ám idõközben rájöttem: életem megkeserítõje birtokolja eme kereszt-, és vezetékneveket. Mikor megismerkedtünk, nem gondoltam volna, hogy csak egyetlen egy jó dolgot tett eddig a velem töltött idõben, ám mégis: megszülte életem értelmét, az én édes, gyönyörûséges kislányomat. Legalább ennyit megtett nekem, még akkor is, ha tudta jól, hogy nem tõlem van a gyerek. Azt megtette értem, hogy megszülte õt, ezt a csodát, bár az is lehet, hogy csak a pozíciója bebiztosításáért, de az sem érdekel. Lydia az enyém, és kész.

Mint mindig, ma reggel is, a szokott hajnalok hajnalán fölkapom kicsikémet a kiságyból, és miután gyorsan fölöltözettem, hamarosan el is tûnünk az otthonunknak nevezett borzalomból. Bár otthonos, szép, és olyan, amelyrõl mindig is álmodtam, egy ideje, pontosabban amióta rájöttem, hogy folyamatosan csal engem a feleségem, gyûlölök itthon lenni. Ráadásul azt sem akarom megvárni, amíg Jenna felébred, hisz a lehetõ legkevesebbet akarok vele találkozni. Gyûlölöm, és megvetem azt a nõt, szeretett Lydiám édesanyját.

Az ügyvédeim azt mondták, hogy elég nagy esélyem van megnyerni a válópert, és azt, hogy a gyermekem nálam legyen elhelyezve, még akkor is, ha biológiailag nem én vagyok az apja, ha sikerül bebizonyítanunk, hogy Jenna nem megfelelõ anya, és én sokkal megfelelõbb gyám volnék Lydiának. De figyelmeztették, hogy csak akkor van meg a lehetõségem, ha Jenna nem tudja meg, hogy mire is készülök. Neki nem szabad megtudnia, hogy válni akarok, és hogy még a gyerekét is el akarom venni tõle, ugyanis ellenlépéseket tehetne ellene.

Eleinte nem értettem, hiszen Jenna sosem volt gyakorlatias, azt sem tudja, hogyan kell ügyvédet fogadni, mivel minden idejét kitöltötte a vásárolgatás, aztán elgondolkoztam, és rájöttem, igazuk van az ügyvédeimnek. Jennából még az is kitelne, hogy lefekszik a bíróval, csak azért, hogy õ nyerje meg a pert, legyen az a bíró bármilyen öreg is. Azt meg nem engedhetem; remélem, nõi bírót fogunk kapni… nõvel még egyszer sem kaptam rajta.

Hamarosan Lydia csak az enyém lesz, és nem kell majd arra hazaérnem, hogy jég hideg van a lakásban, mert egyesek épp a szex-szagot szellõztetik ki. Nem is értem, hogy nem jöttem én rá már az elsõ perctõl kezdve?! Milyen naiv voltam éveken keresztül… pedig minden olyan egyértelmû volt, én viszont olyan vak voltam és szerelmes! Tényleg igaza van a mondásnak: a szerelem tényleg vak! De már vége a gyanútlanságomnak! Lydia nem érdemli meg, hogy ilyen családi környezetben nõjön föl, sem azt, hogy bár az anyja otthon van, bölcsõdébe kell vinnem, mert nem merem arra a nõszemélyre hagyni a nevelését. A bölcsi viszont… hiába kedvesek az óvó nénik, elég lesz majd csak oviba járnia, nem szeretném még bölcsibe is járatni. Állítom, hogy az otthoni JÓ környezet sokkal jobb felkészítés az életre, mint a bölcsöde.

Viszont… Jennára biztos nem hagyom, én meg sajnos eléggé el vagyok havazva munkával. Hmm… lehet, meg kellene fogadnom Rob, az egyik munkatársam ajánlatát. Azt mondta, tud nekem ajánlani egy tökéletes bébi csõszt, aki akár azt is elvállalja, hogy beköltözik, hogy éjjel-nappal a gyerek segítségére lehessen mindenben. Azt mesélte, hogy ez a személy csodákat mûvelt az õ Haydee-jével, és hogy csak azért nem alkalmazzák tovább, mert a felesége el tudta intézni, hogy otthonról dolgozzon. Két napja elutasítottam a felajánlását, de remélem, azóta még nem csaptak le arra a csodatévõ személyre.

- He, Rob! – kezdem gyorsan, miután Lydiát leadtam a közeli bölcsödébe, és végre sikeresen beérek a munkahelyemre. - Még áll az, hogy meg tudod adni az elérhetõségét a dadának? - kérdezem. Robnak egybõl fölragyog az arca a kérdésemre, és azonnal bólogatni kezd. El sem hiszem, hogy hogy lehet ennyire rajongani egy egyszerû dada iránt, ráadásul nagyjából annyira, akár a lánya iránt rajong. Pedig a dadák ronda öreg nénik szoktak lenni, nem is tudtam, hogy Rob gerentofil lenne. Fúj! Ebbe inkább bele sem akarok gondolni… fõleg, hogy remélhetõleg csak azért van róla ilyen jó véleménnyel, mert tényleg nagyon jól nevelte Haydeet.

- Igen, igen, megadom. Meglátod, nem fogod megbánni, imádnivaló egy srác, és rettentõen jól… - hadarja, és már keresi is elõ az elérhetõségét. Vá-vá-vá-várjunk csak!

- Várj csak! – kiáltok föl, mire az egész iroda felénk néz. Gyorsan behúzom a nyakamat, és egy pillanatra el is hallgatok, amíg a többiek el nem fordulnak. Akkor viszont újból fojtott hangú kiakadásba kezdek. – Azt mondod... srác?! - akadok fönt azon az egyetlen, aprócska információ morzsácskán, amit eddig egyáltalán nem említett. Mindig csak dadaként, vagy Andyként emlegette, ami egy nõi név! Hacsak nem… hacsak nem egy férfi név rövidítése. A francba.

Akkor is: egy srác mint dada?! Ez elég bizarrul hangzik.

- Ja, hogy nem mondtam volna? Andrew Colname-nek hívják, és tényleg nagyon jól ért a gyerekekhez. Fantasztikus srác, én mondom, hogy nagyon jó választás. Majd meglátod! Elõször én is furcsállottam, hogy fiú, de már a második nap megkedveltem, hiszen Haydee egyszerûen imádta! - Akár egy rajongó, esküszöm… Nekem ez a dolog akkor sem tetszik.

- Nincsen véletlenül valami… baja? - kérdezem kételkedve, hiszen pasi dadáról enyhén szólva még soha nem hallottam. Az is lehet, hogy pedofil! Egy pedofilt az én szemem fénye közelébe sem engedek! Sem túl öreget, a férfiakból mindent ki lehet nézni! Egy fiú… hát, egy fiú még csak-csak, ha Rob ennyire ajnározza…

- Nem, dehogyis! Teljesen normális fiatal srác, Cindy, a feleségem nem nagyon bízott benne az elsõ idõkben, de aztán már õ is szívesen hagyta rá Haydeet, hiszen tudta õ is, hogy Andy mellett semmi baja nem lehet a mi kis hercegnõcskénknek. Kicsit sajnálom is, hogy nem alkalmazzuk már tovább Andyt, de örülök is, hiszen azért a gyereknek akkor is az a legjobb, ha az anyukája, vagy legalábbis valamelyik szülõje van otthon vele a kezdeti idõszakokban. Errõl jut eszembe! Kedves feleséged hogy van? – kérdezi hosszú-hosszú monológja után, én pedig hirtelen nem is tudom, mit felelhetnék neki. Hiszen a teljes titokban levõ válási elõkészületek azt is magukban foglalják, hogy senkinek egy szót sem róla.

- Hát, tudod, megvan. Jelenleg kissé betegeskedik, de hamar rendbe jön…

---*---*---*---

Nagy levegõ beszív, kifúj. Jól van… Most fölhívom, és megbeszélem vele, hogy lehet-e alkalmazni õt. Ha egybõl elutasít, mert már van munkája, így jártam. Ha nem utasít el, és találkozhatunk, hogy megbeszéljük a részleteket, akkor jó. Ha nem szimpatikus, akkor egybõl el is lehet utasítani, vagy ha útközben lesz az, akkor ki is lehet rúgni. Nem nagy dolog, csak egy telefonhívás!

- Andy Colname, igen? – szól bele a telefonba pár kicsengés után egy fiatalos, vidám és akár édesnek is mondható hang, ami egyértelmûen egy fiúhoz tartozik. Hát tényleg igaz, Andy egy fiú név is.

- Jó napot, James Yuu vagyok, Rob Winslet ajánlotta magát. Arról érdeklõdnék, hogy mi a menete annak, hogy esetlegesen egy húsz hónapos, eléggé beteges kisbaba dadusa lehessen – próbálom megfogalmazni szépen azt, hogy van-e már állása, vagy sem.

- Ohh… hát, elõször is, egy találkozót beszélnék meg, mert látatlanban nem fogadnék el munkát, még ha Rob ismerõse is, akkor sem – mondja határozottan, kis zavartsággal a hangjában. Tetszik, hogy nem vágta rá egybõl, hogy rendben, de azt sem, hogy kizárt. A hangján is hallatszik, hogy még fiatal, de nem kisfiú, nem is naiv, ha mégis, nem gyermekien. Talán csak annyira, mint én voltam anno. De ezt persze még nem tudom megállapítani, hogy is tudnám.

- Természetesen. Én sem gondoltam, hogy egybõl fölvenném, Lydia mellé nem vennék föl akárkit – mondom ki kerek perec. Egyedül a válásommal kapcsolatos dolgokban nem, a muszáj miatt, amúgy viszont minden másban egyenes vagyok. Állítom, hogy az egyenesség a legegyszerûbb, és legkevésbé bántó út.

- Akkor ezt megbeszéltük. Mikor és hol tudnánk találkozni, Mr. Yuu? – kérdezi mosolygós hangon a fiú. A hangját kezdem egyre jobban megkedvelni, bár nem tudom, hogy néz ki, de egy csupa mosoly, édes fiú jut róla eszembe. Olyan, aki egybõl el tudná bûvölni Lydiát. Remélem, nem tévedek olyan sokat. A Mr. Yuu eléggé furcsa a szájából, és bár legszívesebben azonnal megkérném, hogy tegezzen csak nyugodtan, de adjunk magunkra, majd a találkozásnál elég fölajánlani, hogy tegezhet. Vagyis, csak akkor, ha megfelelt Lydia számára, ha nem, akkor nincs értelme mondani neki, hogy tegezhet, úgysem találkoznánk többet.

- A mai nap folyamán ráér esetleg? Olyan három óra felé, a Washington Streeten levõ Starbucksban? – érdeklõdöm. Háromkor van átlagosan a munkaidõm vége, mármint úgy vége, hogy ilyenkor jöhetek el a munkahelyemrõl a lányom miatt. Amúgy viszont ilyenkor mindig az szokott lenni, hogy elmegyek Lydiáért a bölcsibe, ahonnan szépen kettõnk közös, és titkos egy légteres lakásocskájába megyünk, amirõl senki sem tud, ott õ szépen elalszik, én pedig folytathatom a munkámat este nyolcig, amikor is muszáj hazamennünk. A köztes idõben meg, a munkahelyemrõl eljövetel és a lányom fölvétele közben pedig mindig be szoktam ugrani egy kávéra a Starbucksba, mert nélküle nem bírnám ki a nap további részét.

- Hát… rendben van. Akkor, háromkor – mondja, és elköszön. Még én is kinyögök egy elköszönést, és már búg is a telefon, hogy letették. Hát… ez gyorsan ment! Remélem, majd a találkozó is legalább ilyen gyorsan, és jól fog menni. Ha megfelel, szeretném, ha már holnap, legkésõbb szerdán tudna kezdeni, mert szerdán utazik Jenna valamiféle divatbemutatóra, szóval akkor végre otthon maradhatna Lydia, kis nyugalomban.

De jó is lenne!

Érzem, hogy most valami olyan következik, aminek nagyon nem fogok örülni. És lõn... talán lottóznom kéne? Gondolataimból csengõ ver fel, Én pedig ösztönösen bújnék el. Ki lehet az? És hogy került ide? Kérdésekkel teli tekintetem Monoméra vetem.

-          Nyugi, hiszen mondtam neked, hogy telefonálok. A ház tulaját hívtam ide, akivel, ha idefent maradsz az ágyban, nem is kell találkoznod. - érzem, ahogy a pánik kezd eluralkodni rajtam, és szememben könnyek gyülekeznek, majd ki is csordulnak. Fejemet elfordítva igyekszem leplezni gyengeségem, de orvosom nem hagyja, maga felé fordítja buksim, és úgy kezd magyarázatba.

-          Csak muszáj valakivel gyógyszert hozatnom neked, ha nem akarod, hogy haza kelljen mennünk, vagy, hogy itt hagyjalak egyedül. De ha úgy gondolod, elküldhetem... –ne! Erõsen megrázom a fejem, nem akarok haza menni, hisz csak most érkeztünk, így alig lehettem kint a hóban.

-          Sejtettem, hogy ez a két megoldás nem tetszene. Mindjárt jövök, addig maradj a takaró alatt! –jó kisfiú módjára vackolom vissza magam, és csak várok, de pár perc után elunom magam, így utána somfordálok. Kíváncsi vagyok, kivel beszélhet ennyi ideig.  Megállok a lépcsõ tetején, remegõ lábaim miatt a karfába kapaszkodva, és hallgatózok. Életemben most csinálom elõször, de tetszik az az érzés, amit okoz. Olyan... rossznak érzem magam.  Amikor hallom, hogy a hölgy távozik, visszasprintelek ágyacskámba, bár ez inkább tûnik most vánszorgásnak. Épp a takarót igazítom magamra, amikor visszatér Monome.

-          Ejnye! Nem azt mondtam neked, hogy maradj az ágyadban?! –hangja nem tûnik mérgesnek, így én csak egy halovány mosolyt küldök felé.

-          Akkor meg?! Miért keltél fel?! Hallottad, ahogy osztottuk egymást, és kíváncsi voltál, ki annyira bátor rajtad kívül, hogy szembe mer szállni velem?!? –mosolyogva bólintok. Hát igen.. nem sokan mernek neki ellent mondani. Mellém ül, és amikor magához húz, élvezettel fészkelem be magam ölelésébe. Szeretem Õt, de ezt sosem tudhatja meg. Félek, akkor magamra hagyna, hisz ki viselné el, hogy egy ilyen szörnyszülött gyengéd érzelmekkel viseltessen iránta?

-           Amit mondtam, megmondtam. Tényleg nem fogom hagyni, hogy hozzád érjen, hacsak te nem szeretnéd. – nem nem! Ismételten rázom a fejem. Nem tudnám elképzelni, hogy valaki, rajta kívül persze, hozzám érjen.

-          Szóval nem... Jól van. Akkor nem fogom neki engedni. És... Talán, ha kell, ha nem, javaslom, hogy addig gyere le wc-re, amíg vissza nem ér. Amennyire pörög, nem tudom, mikor tudom legközelebb elküldeni innen. –eddig élveztem simogatásait, de most kezd másfajta érzés is eluralkodni rajtam, így ölébe mászok, így jelezve, hogy igényt tartok fuvarosi képességeire.

-          Értettem, megyünk. – épp visszaérünk, amikor az a magát nõnek nevezõ tornádó visszatér, persze alaposan megijesztve engem. Rám tör a heves köhögés, így boldogan fogadom a közben langyossá hûlt teát.

-          Nyugi, tényleg nem lesz baj. Mondtam, hogy megvédelek. –hiszek neki, így csak bólintok egyet.

Hangos kiabálás üti meg a fülemet, és hallom, ahogy a nõ téged szid, így nem tûrhetem tovább, úgy ahogy vagyok, egyik túlméretezett pólódban lesietek a lépcsõn, és közétek állok. Ha macska lennék, biztos még a szõröm is felborzolnám, de így csak egy igen csúnya pillantást kap.

-          Mi a probléma hölgyem? –kérdem, bár inkább csak suttogom, egy újszülött kismacskának erõsebb hangja van, mint most nekem, és próbálok tiszteletet parancsoló lenni, ami nehéz, tekintve hogy a nõ válláig is alig érek. – Köszönöm, hogy elhozta a gyógyszereket, de szeretnénk kettesben maradni Monoméval. –közlöm, és el sem jut tudatomig, milyen kétértelmû dolgot is mondtam. A hölgy felfújja magát, kezünkbe nyomja a hozott holmit, majd egy „jobbulást” mormolva kilibben az ajtón, én pedig elgyengülve rogyok a padlóra.

 Nem gondoltam volna, hogy ilyen kistigris leszek, ha róla van szó, de most, erõm fogytával már csak meleg ölelésébe gubózni vágyom. Szerencsére érezheti, mi az óhajom, hisz nem enged el, akkor sem, amikor megkaptam a csodabogyókat. Leül velem az ablak elõtti karosszékbe, ahonnan tökéletes kilátás nyílik a tájra.

 Idõközben ismét esni kezdett a hó, Én pedig vágyakozva tapasztom tenyerem a párás ablaküveghez, és lehajtom fejem. Ha nem lettem volna olyan ostoba, és még az elején szólok, hogy nem vagyok jól, mára már kutya bajom se lenne, vígan hógolyózhatnék kint, de így… már nincs is kedvem itt maradni. Orvosom vállára hajtom a fejem, és pillanatokon belül elalszom, néha édesen motyogva.

Bár éjszaka még egyszer belázasodom, de hála a gondos ápolásnak reggel már sokkal jobban vagyok. Kómásan nyitogatom a szemem, és elmosolyodom, amikor észreveszem, hogy még mindig a karjaiban vagyok, csak most az ágyban.

Kihasználom a ritka pillanatot, és lágy, kis puszit hintek ajkára, majd önmagamtól megijedve megyek a fürdõbe, hogy kissé rendbe szedjem magam.  Ezután frissen, üdén illatozva lejtek vissza a hálószobába, ahol orvosom még mindig békésen húzza a lóbõrt.  Elhatározom, hogy most én lepem meg reggelivel. Leóvakodok a konyhába, és elõkészítek mindent, ami egy finom rántottához szükséges.

 Még teát is fõzök. Amikor mindennel készen vagyok, tálcára pakolom a finomságokat, és felsietek, hogy Én ébreszthessem. Leteszem az ágyra a tálcát, majd én is befészkelem magam a takaró alá, és finom cirógatásokkal ébresztgetem. Amikor már észhez tért, ölébe pakolom a tálcát, hátamat pedig széles, kényelmes mellkasának döntöm. Csinálok egy katonát, és pici kezemmel a szájához illesztem. Amikor a falat után az ujjaim is bekapja, csak felkuncogok.

Nem szól semmit, csak hozzám lép, és hátulról magához húz. Olyan jó érzés… szeretnék a végtelenségig ringatózni karjaiban, annyira megnyugtató, és békés így. Talán, ha én is normálisan néznék ki, akkor lehetne valami közöttünk.
Ami több, mint a barátság és a kölcsönös ragaszkodás. De ezzel az arccal, nem várhatom el tõle, hogy belém szeressen, és azt sem, hogy csak sajnálatból legyen velem. Hamarosan valószínûleg talál majd magának valakit, egy olyan gyönyörû embert, mint Õ maga, és otthagy engem.
De addig szeretném kihasználni ezeket a békés perceket, és jól elraktározni az emlékezetemben, hogyha majd egyedül maradok, ezek a szép képek segítsenek a továbbhaladásban. Szívem õrült vágtába kezd, testem felforrósodik… a szokatlan érzéstõl megrémülve igyekszem kiszabadulni karjai szorításából.

-          Fõzök egy teát, hogy átmelegedj –arcomhoz szorítja sajátját, az én gyomrom meg pillanatok alatt ugrik apró gombóccá. Az illata teljesen elkábít, fûszeres, mégis tiszta. Teljesen a hatása alá kerültem. Amikor nem lát, megnyalom kiszáradt ajkaim, és kezemet lüktetõ mellkasomra szorítom, így igyekezve lenyugodni kissé.

Gondolataimból Monome aggódó hangja szakít ki, aki azt kérdezi, minden rendben-e.

-          Jól vagyok. –válaszolom nem túl meggyõzõen, hiszen én magam sem vagyok tisztában azzal, mit is érzek.

-          - Akkor jó! Gyere, ülj le egy kicsit, és idd meg a teádat. –el is indulok felé, de megtorpanok. Hirtelen elfog a szédülés, és kiráz a hideg. Azt hiszem, jobb lesz nekem a szobámban. Kiveszem kezébõl a bögrét majd felmegyek, útközben még hátraszólok, hogy inkább majd fent iszom meg a teát.
 Fent átöltözök valami kényelmesebb ruhába, arcomat pedig megmosom hideg vízzel.  A nap elõrehaladtával egyre rosszabbul érzem magam, lassan már olyan érzésem van, hogy bármelyik pillanatban lángra kaphatnék, a következõben viszont majd megfagyok. Bebújok a takaróm alá, és igyekszem aludni, nem sok sikerrel.

Nem tudom, mennyi idõ telt el, amikor halk ajtónyitásra leszek figyelmes. Orvosom jön be, kezében egy tálcával, amin újabb csésze tea, és sütemény van.

-          Csináltam neked még egy teát, és egy kis süteményt is.

-          Köszönöm. - Most nagyon nem vagyok éhes, még az édességet sem kívánom. Amíg lepakol, én a takaró alá bújok. Nem szeretném, hogy rájöjjön, nem érzem jól magam, de sajnos, egy hirtelen rám törõ köhögésroham leleplez. Monomém lerántja rólam a takarót, felültet, majd, amikor enyhül a roham, kezembe nyomja a teát, miközben keze a homlokomra siklik. Annyira jó hideg…

-          Jaj, Kazuo! Miért nem mondtad, hogy nem érzed jól magad?! Azt hittem, bízhatok benned annyira, hogy nem próbálsz meg átverni! –kezd bele kioktatásomba, majd, amikor észreveszi, hogy erre nagyon nincs szükségem, abbahagyja, és magához húz. Igen… ez az, ami most kell nekem.

-          Nyakába fúrom az arcom, mélyeket lélegezve ismerõs illatából.

     -    Nyugi! Most, hogy tudom, nem vagy jól, mindjárt kerítek neked valami gyógyszert, amitõl holnapra már kutya bajod se lesz.

- Sõt! Itt is van! –nyújt felém egy tablettát, én pedig engedelmes, jó kisfiú módjára veszem be, majd segít visszafeküdni.

- Ügyes voltál! Most pedig próbálj meg egy kicsit aludni. Hiszen eddig nem hinném, hogy azt tudtad tenni. Vagy tévedek?

- nem. Hangom nagyon halk, és elesett.

- Sejtettem Lemegyek, amíg alszol, nem akarlak zavarni! –megcirógatja az arcom, majd feláll és menni készül. Rémülten kiáltok rá, hogy maradjon mellettem.

- Mi a baj? Itt maradjak? –csak bólogatok durcásan, de Õ csak mosolyog.

- Értettem Akkor itt maradok melletted, amíg el nem alszol. Amint hatni kezd a gyógyszer el is alszom.

Arra ébredek, hogy senki nincs mellettem. Rémülten ülök föl, homlokomról lecsúszik a borogatásnak szánt, ám idõközben megszáradt ruhaanyag. Egybõl orvosomat keresem, és megnyugszom, amikor az ágyam melletti karosszékben meglátom. Mélyen alszik, bizonyára kimerítette az éjszaka, és a velem való törõdés. Nem sokat teketóriázok, felkelek, és az ölébe mászva fészkelõdöm el.
Így mindjárt jobb… az sem zavar most, hogy fázom, mert a takarót az ágyon felejtettem, de lusta vagyok visszamenni érte. Mellkasára hajtom a fejem, közvetlenül a szíve fölé, így a ritmusos dobbanások segítenek visszatalálni álomföldre.

Következõ ébredésem elég kellemetlen. Arra eszmélek, hogy valami hideg és nedves dolog simogatja az arcom. Prüszkölve igyekszem elfordítani, de ekkor halk nevetés üti meg a fülem. Igyekszem összébb húzni magam, és mélyebbre csúszni a takaró alá. Takaró? Hiszen amikor elaludtam, nem volt rajtam semmi. Lassan nyitogatni kezdem szemeimet, és orvosom mosolygó, mégis kissé aggódó arcát látom meg elõször.

-          Hogy érzed magad kicsim? –kapok egy puszit a halántékomra. Mondanám, hogy kutya bajom… ha meg tudnék szólalni. Nyitogatom a számat, de hang nem jön ki, azért én makacsul próbálkozom tovább. Úgy nézhetek ki, mint valami partra vetett hal. Monome feláll velem együtt, engem az ágyra rak, Õ pedig kiballag. Pillanatokon belül a rettegett és utált orvosi táskájával tér vissza.

-          Tudtam, hogy ezt nem hagyhatom otthon. –cirógatja meg a nyakam. – Nyisd nagyra a szád. – engedelmeskedem, és a torkomba világít. Hosszasan vizsgálja, miközben nagyokat hümmög. Nem tetszik nekem ez az arckifejezés…

-          Nos, úgy látom, hogy egy csúnya torokgyulladás büszke tulaja lettél. –simogatja meg a fejem. A hangod valószínûleg egy-két napon belül visszatér, de addig ne is próbálkozz. Megyek, telefonálok egyet, és keresek papírt meg tollat.

Nemsoká visszajön, de üres a keze.

- Kicsim, van egy rossz hírem. Az egész házban nincs papír. –nyöszörögve hanyatlok vissza. Hogy fogom én ezt túlélni?

Megpróbálok visszatolatni a hóba, de nem enged. Nem értem, most mi baja, hiszen azért hozott el, hogy jól érezzem magam, én pedig most a hóban játszanék legszívesebben. De sajnos Õ sokkal erõsebb, mint én, így kicsiny harcunknak nem kétséges a kimenetele. Bependerít a meleg házba, ahol egy fotelbe hajít, én pedig durcásan, pislogok fel rá.

-          Kimehetsz, de nem ma – guggol le mellém. - Egy hétig itt leszünk. Ennyi hó nem fog egy nap alatt elolvadni, megvár! –apró öklömmel igyekszem megütni, de gyorsan elhajol. Ez nem igazságos! Lefogja kezeimet, ami nem nehéz, tekintve hogy egy markába belefér a két csuklóm, és morcosan dörmögi.

-          A ruhád teljesen át van már most is ázva, hogy engedjelek így ki?! Gyorsan vetkõzz, és menj el zuhanyozni, mielõtt megfázol itt nekem. De ha nem tudod levetni, annyira rád tapadtak, akkor segíthetek is. Csak állj fel.  Pillanatok alatt elõször lesápadok, majd elvörösödök, hatalmasra tágult szemekkel fixírozom a padlót. Most jól értettem? Segíteni akar a vetkõzésben… jujj mamikám! Idegesen toporgok egyhelyben. Gyorsan elenged és közli, merre találom a mosdót. Gyorsan berohanok, magamra zárom az ajtót, majd remegõ lábaim nem tudnak tovább tartani, lecsúszom a földre, arcomat kezeimbe temetve. Csak most veszem észre, hogy nincs rajtam a maszkom.
Addig ücsörgök, amíg elég bátorságot érzek magamban a találkozáshoz. Gyorsan ruhát váltok, megmosom az arcom, majd kilépek. Senkit nem látok a házban, csak kiscicám dörgölõzik éhesen nyávogva a lábamhoz. Gyorsan elõvarázsolom a tálkáját, és teletöltöm a kedvenc tápjával, melyet rögtön jóízûen ropogtatni kezd. Én csak mosolyogva figyelem, majd meghallom az ajtó nyikorgását... Monome tért vissza. Zavaromban elfordulok, és cicusomat babázom inkább. Amikor összeszedem a bátorságom megszólalok:

-          Hol fogunk aludni?

-          Mindjárt megmutatom Le is akarsz feküdni? – bólogatok, majd válaszomat megkoronázom egy fejedelmi ásítással is. Hosszú volt ez a nap számomra.

-          Nem akarsz enni valamit elõtte?

-          Nem. –válaszolom, bár amilyen kimerült vagyok, az is csoda, hogy ennyire futja erõmbõl. Elindulunk, hogíy megmutassa a szobámat.

-          Itt a feljáró. - csak pislogok, mire kitör belõle a röhögés, mire megbántottan nézek rá. Miért kell folyton kinevetni? Durcásan fújom föl az arcom, de amikor megmutatja a dolog nyitját, csillogó szemekkel, elfelejtkezve mindenrõl kezdem el nyitogatni. Ilyen kár, hogy nincs otthon. Megint kinevet, így inkább cicusom, a hónom alá csapva indulok föl. Rögtön kiszúrom a nekem szimpatikus ágyat, és belevetem magam.  Monome is megjelenik, és mosolyogva figyel, amint kényelmesen terpeszkedem az ágyon.

-          Látom, már meg is van, hogy hol alszol

-          Igen.  És az lesz a tied. Ismét mosolyog, majd elvonul fürdeni, én pedig cicámat simogatva várok rá.

Már jó másfél órája várom, de nem jön. Remélem nem történt semmi baja… óvatosan kimászok az ágyból, és elindulok megkeresni. A nappaliban, a kanapén fekve találok rá, ahogy alszik. Tehát szándékosan nem jött vissza… biztosan nem akar egy ilyen szörnnyel egy szobában aludni… Elkeseredve indulok vissza, de ahogy kinézek az ablakon, egybõl jobb kedvem lesz. Ismét esni kezdett a hó, hatalmas pelyhekben. Nem bírom magam visszafogni, gyorsan felöltözöm, majd kióvakodok az udvarra. Lábaim alatt besüpped a fehér szõnyeg. Igazán vicces, ahogy a hideg hópelyhecskék csiklandozzák az orromat.
Tiszta szívbõl mosolyogva indulok el szétnézni. Bár hideg van, de nem érdekel. Olyan tiszta itt a levegõ, mint sehol a városban, minden percét ki akarom élvezni. Nevetgélve futkosok körbe - körbe, néha ledobom magam, hogy angyalkát készítsek. Enya cicám, megbotránkozva mered rám a küszöbrõl, Õ nem igazán szereti a hideget. Amikor kijátszom magam, visszaindulok a jó meleg szobába. Nem akarom, hogy doktorom észrevegye, hogy rosszalkodtam, mert van egy érzésem, hogy akkor kapnék a fejemre.
A nappaliban a nagy ingaóra épp elüti a hármat… fel sem tûnt, hogy ennyi ideje kint vagyok. Felosonok, vizes holmiim kiterítem, és bebújok a jó meleg ágyba. Most nagyon jól esik átfagyott tagjaimnak, pillanatok alatt álomba merülök.

Másnap reggel fájó fejjel és torokkal ébredek. Igaza volt Monoménak, nem kellett volna kint mászkálnom, de nem bírtam ellenállni a csábításnak.  De azt sem akarom, hogy észrevegye, valami nem stimmel. Alaposan felöltözöm, és lemegyek a konyhába, ahol Õ frissen és üdén szorgoskodik.

- Jó reggelt!  - köszönök neki, majd lehuppanok, és magamhoz szólítok egy bögre forró teát.

-          Reggelt –köszön vissza, majd arcomat fürkészve kérdi:

-          Minden rendben? Rosszul aludtál? –megrázom a fejem, mire még jobban elkezd fájni.

-          Nem, jól aludtam, csak izgatottan várom, hogy ma végre kimenjünk. –mosolygok rá.

-          Gyere, egyél kicsit, utána akár indulhatunk is. Gyorsan betermelek egy olyan hólabda formájú édességet, és felállok.

-          Gyorsan felöltözöm –sietek ki az ajtón. Fent leülök az ágyra, lüktetõ homlokomat a tenyerembe rejtem. Kicsit szédülök is, de elszántan talpra kecmergek, alaposan bebugyolálom magam, majd elindulok a nappaliba. Orvosom már készen van, igazán szexisen fest eben a hosszú, fekete kabátban… nagyot nyelve lépek el mellette.

-          Mit szólnál, ha elõször felderítenénk a környéket? –még a hangja is mosolyog. Olyan jó vele lenni…

-          Az nagyon jó lenne –mosolygok rá én is. Megragadja kesztyûs kezem, és elindulunk. Gyönyörû környék, és milyen békés… szeretnék itt élni. Ábrándozva kémlelem az ezüstszürke eget. Bár reggelre elállt a havazás, valószínûleg hamarosan újra kezdi, ezért nem távolodunk el nagyon. Az elsõ pelyhecskék érkezésével fordulunk is vissza.
Arcomat az ég felé tartom, úgy figyelem táncukat, melyet forogva igyekszem utánozni, majd, amikor hátra esek, nevetve vetem hátra a fejem. Ez igazán vicces volt. Monome is mosolyogva néz le rám, miközben felsegít. Ösztönösen bújok bele az ölelésébe, fejem a vállán pihentetve. Nem is tudom, meddig állunk így, mikor megszólal.

-          Ideje visszatérnünk. Nagyon lehûlt a levegõ. – engedelmesen követem, mert hát kezdek nagyon fázni. Hamar megérkezünk, mire észbe kapok, már az elõszobában vetkõzünk. Hálás mosollyal nézek rá.

-          Köszönöm neked ezt a mai napot. –fordítom el pirulva az arcom…

Mire megbánnám, hogy hangosan is kimondtam, ami a szívem nyomja, csoda történik. Meleg leheletet érzek meg közvetlenül a fülem mellett.

Én is téged, kicsim! –erre felkapom a fejem. Ez nem lehet igaz! Túl szép lenne. Mindennél jobban szeretnék vele lenni, de azt nem akarom, hogy csak szánalomból tûrjön meg maga mellett.

-          Micsoda? - Minden erõmmel igyekszem kiszabadulni erõssé vált ölelésbõl, de nem enged. Úgy kapaszkodik belém, mint fuldokló a mentõövbe. Majd, amikor kissé lecsillapodom, lágyan kezd el cirógatni, miközben édes szavakat súg a fülembe. Ezzel megtöri elszántságom utolsó kis darabkáját is, és megadóan simulok ölelésébe, viszont, nem merek a szemévbe nézni. Félek, hogy olyat látnék, ami végleg a sárba taposná ingatag önbecsülésem, azt, hogy csak játék neki ez az egész. Biztosan találna nálam ezerszer szebb, és aranyosabb társat is maga mellé. Valakit, aki egészséges, tiszta szívbõl tud rá mosolyogni, aki elkíséri konzíliumokra, a nehéz munka után édes csókkal, öleléssel várná, és ami a legfontosabb, nem láncolná magához egy szürke és kihalt házba, magányra ítélve.  De jobb lesz ezt most tisztázni, mielõtt nagyon beleélném magam, így, fölemelem fejem, és mélyen belenézek gyönyörû szemébe.

-          Tényleg te is szeretsz engem? Ezt mondtad? Jól hallottam? És ha jól hallottam... Ugye... Ugye nem viccbõl mondtad? Nem élném túl, ha hülyeségbõl mondanál nekem ilyeneket! –hadarok el neki mindent, ami kicsi szívem nyomja, és amikor a végére érek, valami nagy megkönnyebbülés vesz rajtam erõt, de még mindig nem elég ahhoz, hogy a gyomromban lévõ görcsöt feloldja. Most, hogy elém tárult a mennyei boldogság ígérete, nem bírnám ki, ha csak délibáb lenne. Minden sejtem vágyik õt szeretni, és viszontszeretve lenni.

-          Igen, nagyon szeretlek –kezd bele mondandójába, hangjában annyi elszántsággal, hogy… elhiszem, igaz lehet. - Úgy is mondhatnám, hogy teljes szívembõl szeretlek, Kazuo! – itt magához húz, egy lassú, érzékborzoló csókra. Olyan ez, amelyet csak tiszta szerelembõl adunk annak, aki nekünk a legfontosabb a világon. Remegve bújok hozzá, és igyekszem tudásom legjavát nyújtani. Azt szeretném, ha ez lenne élete legszebb csókja, mint ahogy nekem is.  Nagy, meleg keze beóvakodik hálóruhám alá, és érzékeny bõrömet kezdi simogatni. Most valahogy máshogy, mint eddig. Ezekben a mozdulatokban nincs semmi vigasztaló szándék, tenyerébõl a vágy perzsel… ösztönösen megérzem szándékát, és elpilledve hagyom, tegyen, amit csak szeretne. Úgy játszik a testemen, mint mûvész a féltett hangszerén. Olyan pontokat érint, melyek létezésérõl eddig fogalmam sem volt eddig, de most feléledve követelik a figyelmet.  Már nem elég, amit eddig nyújtott… többet akarok… mindent! Gyorsan, reszketõ kezekkel szabadulok meg hálóingemtõl, és meztelen testemmel simulok hozzá, ajkaimat újabb csókért tapasztom szájára. Annyira magával ragad az érzés, hogy nem vagyok tisztában azzal, mit cselekszem.  Feszülõ ágyékomat az övéhez dörzsölöm, és szájába lihegek. Érzem, már nem bírom sokáig ezt az édes kínzást mikor… Enya felugrik mellénk, és nyávogva hívja föl érkezésére a figyelmünk.  Elmúlik a varázslat, mintha álomból ébrednék, úgy józanodom ki.

-          Enya! Hát te hogy kerülsz ide? – cicámtól értetlen tekintetet kapok csupán, mintha azt mondaná, természetes, hogy ott a helyem melletted. De mivel nem tud beszélni, csak mellém bújik, miközben lágyan cirógatom fényes bundáját. Monome is nekiáll simogatni, amit a kis pimasz ki is használ. Azt sem tudja, kihez bújjon, de végül megoldom a problémáját. Belefészkelõdöm orvosom ölelésébe, a kis csibész pedig a hasamra telepszik

-          Látod?! Eljöttél, a kis alvópartnered pedig megsértõdött, és inkább utánad jött. Õ se szeret egyedül aludni. –suttogja Õ, miközben egy puszit kapok buksimra.

Arra kelek, hogy valami az orromat harapdálja. Félálomban megpróbálom elhessegetni az alkalmatlankodót, de nem hagyja magát. Addig zaklat, míg felülök… és körbenézek a saját szobámban? Hogy kerültem én vissza, hiszen Monome mellett nyomott el az álom, nem sokkal azután, hogy bevallotta, szeret. Csalódottan konstatálom, hogy az egész csak egy gyönyörû álom volt, nem szeret engem. Nagyot sóhajtva kelek föl az ágyból, és indulok el fürdeni, talán a hideg vizes zuhany segít kiverni a fejembõl ostoba képzelgéseim. Hogyan is képzeltem, hogy érezhet irántam bárki is többet szánalomnál? Magamra kapom az elsõ kezem ügyébe akadó ruhadarabokat, és levonulok a lépcsõn. Lent isteni illatok terjengnek, biztos vagyok benne, hogy önjelölt szakácsom már korán reggel talpon volt, hogy elkészítse a nekem szánt reggelit. Bent már meg volt terítve, az asztal roskadozott a sokféle ételtõl, hogy legyen mibõl válogatnom… annyira figyelmes.
Választásom egy adag sajtos omlettre, pirítósra, és zöldsalátára esik, hozzá pedig frissen facsart narancslevet töltök. De hol lehet Monome?  Ekkor megjelenik, derekán azzal a vicces köténnyel, melynek felirata szerint a szakácsnak csók jár, és mosolyog. Mindig mosolyog, ha rám néz, tekintetébõl süt a boldogság, amint meglátja, mekkora adagot szedtem.

-          Jó reggelt csipkerózsika. Jól aludtál? Már azon gondolkoztam, felmegyek és felébresztelek. –cirógatja meg a hajam

-          Igen, nagyon szép álmom volt. –sóhajtok föl. Õ is mellém telepszik, és így békésen, csöndben reggelizünk. Látom, hogy valami piszkálja a csõrét, de nem mer elõrukkolni vele. Miért? De mire rákérdeznék, kiböki.

-          Beszéltem egy barátommal, és azt mondta, jót tenne neked egy kis levegõváltozás. Megfogadtam a tanácsát, és az elõbb lefoglaltam magunknak egy kis házat a hétre. –érzem, hogy kezdek pánikolni. Nagyon jó tudja, hogy nem szeretek emberek közé menni! Láthatja rajtam, hogy nem tetszik az ötlet, mert ismét megszólal.

-          Ne aggódj, ott is csak kettesben leszünk Ez egy pici ház a hegyekben, távol mindentõl. Ne aggódj, nem fogsz idegenekkel találkozni, hacsak te nem akarsz. De most menj csomagolni, nemsoká indulunk. –hát, mit is mondjak, nem vagyok túl lelkes. De ha annyira szeretné... gyorsan elõbányászom a bõröndöm, és elkezdek készülõdni. Vajon milyen ruhákat készítsek? Mindenesetre pár vastagabb pulcsi nem fog ártani. Enyát is beletuszkolom a szállítókosárba, ami nem tetszik neki. Meg is értem. Hamar elkészülök, és indulásra készen állok meg az óriási hallban. Nemsokára õ is megjelenik, és mosolyogva vezet a kocsihoz.

Az út hosszú, és unalmas. Alig szólunk egymáshoz, mindketten a gondolatainkba mélyedünk. Sajnos hamarosan kik kell mennem, hála a sok narancslének. Leparkolunk az elsõ utunkba akadó benzinkútnál, és én berohanok a mosdóba

Gyorsan végzek, és elindulok vissza a kocsihoz, amikor megállít két nagydarab férfi.

Hát te?- kérdezik vihogva. –most szöktél valami horrorfilmbõl? Az ilyen torzszülötteket nem engedném ki az utcára. Itt normális emberek is vannak. –nem merek visszaszólni, csak nyöszörögve kuporodom össze, és hallgatom szidalmaikat.

Ekkor megérkezik az én doktorom, és elüldözi a két barmot. Zokogva bújok a karjai közé, és mivel a lábaim nem tartank meg, így a karjaiban visz vissza a kocsihoz. Lágyan cirógatja az arcom, miközben próbál nyugtatni, nem sok sikerrel. Még mindig egész testemben reszketek. Végül megunja, és bead valami szert amitõl pillanatok alatt mély, álomtalan alvásba zuhanok.

Arra eszmélek, hogy megállunk. Kómásan nyitogatom szemeimet, majd hirtelen felülök. Hisz itt esik a hó! Imádom a havat. Olyan ez, mint egy mesebeli erdõ. Mindent beborít a puha, fehér lepel, csak szállásunk üt el a környezettõl barátságos, narancssárga színeivel.

Minden sérelmemrõl elfeledkezve szállok ki, és leguggolva simítom kezem a hideg áldásra. Lassan felállok, és ámulva nézek körbe, de nincs nagyon idõm szétnézni, mert egy kissé aggódó hang megakadályoz benne.

- Gyere Kazuo, menjünk be! Hideg van kint, és szeretném, ha lepihennék még egy kicsit. –nem törõdik makacs fejrázásommal, és erõszakkal betuszkol a meleg házba.