Némán, fogaimat összeszorítva próbálom tartani a tempót Deor hosszú lépteivel. Nem veszek tudomást sajgó izmaimról, tompán lüktető térdemről és a fejemben sikoltozó rémképekről. Próbálok kapaszkodni a halvány reménysugárba, a gondolatba, hogy talán sikerült kijutnia a táborból mindazoknak, akik fontosak a számomra. Ha kitartok, ha erős maradok, akkor újra találkozhatok velük. Ez olyan dolog, ami segít kitartani. Ahogyan Deor is mondta.

A folyó továbbra sem kegyelmez, a természet ugyanúgy próbálja megnehezíteni utunkat, ahogyan az ellenség katonái. Vagyis Deor katonái. Miért támadott rá a saját népére? Miért nem ellenem ragadott kardot, hogy megszabaduljon a terhétől? Nem lehetett közkatona, és ha felismerik benne eltűntnek hitt parancsnokukat, biztosan a segítségére siettek volna. Hiszen fogoly volt. Vagy menekült? Nem tudom mit gondoljak róla. Elzárkózik a világtól, és nem enged be senkit. Nem tudok a múltjáról, sem a jövőjéről. A jelenéről is csak keveset. Az egyetlen, amit biztosan állíthatok, hogy nem olyan szörnyeteg, mint amilyennek gondolja magát. Különben megtette volna, amit olyan sokan mások tettek volna a helyében. Bárcsak többet tudnék róla. Bárcsak engedné, hogy megismerjem.

Már kezdem feladni, és azon gondolkodom, hogy pihenőt kérjek, mikor megpillantok az égen feltűnő szürke csíkokat. Füst. Kémények füstje. Egy település jelei. Szívem fájdalmasan nagyot dobban, a meleg étel és egy kényelmes ágy gondolatára. Remélem van fogadó, ahol meg tudunk szállni legalább egy éjszakára. Kimerültem, és nem biztos, hogy sokáig bírom már ezt az erőltetett menetet. Deor talán hozzá van szokva, gondolom az erőnlét fejlesztése is a szörnyű gyerekkorhoz tartozott, amiről nem beszél. Én viszont sosem voltam erre rákényszerítve. A legmegterhelőbb dolog az életemben a szobrászat volt, de ha elfáradtam, azt is le tudtam tenni, és pihenésképp mást alkotni.

Hamarosan a partfal is egyre alacsonyabbá válik, és újra feltűnik az út, amit korábban is láttunk néhányszor, de tudatosan elkerültünk. Most kockáztatnunk kell a lebukást, nem gázolhatunk örökké a vízben, várva, hogy sült halak ugráljanak a szánkba.

Úgy tűnik mellénk szegül a szerencse, mert egy szénásszekér lassít le mellettünk néhány rövid pillanattal az után, hogy láthatóvá válunk a széles földútról. Aggódva pillantok a bakra, de nem egy katona ül ott. Se nem egy bandita, aki bármelyik pillanatban ránk vetné magát az értékeinkért. Ő egy egyszerű földműves, aki valószínűleg az egész napos munka után tart hazafelé, hogy megpihenhessen. Végigmér minket, de valószínűleg nem tűnhetünk túl fenyegetőnek koszos és szakadt ruháinkban, mocskos, gyűrödt arcunkkal. Még a kardok sem rettentik meg, amiket azóta is kezeinkben tartunk. Inkább festhetünk rémült utazóként, mint útonállóként.

- Elvigyelek? – mintha erre a kérdésre vártam volna hosszú órák óta. Lábaim megremegnek a pihenés halvány reményére, jelezve, hogy ők már nem igazán képesek tovább vinni engem.

- Megköszönnénk – Deor visszakiált névtelen jótevőnknek. Döbbenten pislogok fel rá, nem gondoltam volna, hogy elfogadja az ajánlatot. Azt hittem inkább a sétát választja, mert az biztonságosabb. De végtelen hálás vagyok neki a döntéséért. – Én is elfáradtam – elindul a szekér felé, és én utolsó erőtartalékaimat elővéve követem. Rajta miért nem látszik ez? Én szinte vánszorgok, de ő nem mutatja jelét a kimerültségnek. Bárcsak olyan erős lennék, mint te, Deor. – Nem hiszem, hogy veszélyt jelentene – megbízom a döntésében. Ha ő veszélytelennek látja, akkor az is. Ő többet tapasztalt a világból, mint én, bármilyen idős is legyen. Tényleg, vajon hány évszázadot hagyhatott már maga mögött? Képtelen vagyok kiolvasni a tekintetéből.

Az apró szintkülönbség megtétele is kimerít, de próbálom leplezni zihálásom, mikor felérünk az útra. Ha Deor észre is veszi, nem teszi szóvá.

- Ti is láttatok már jobb napokat is – zavartan hajtom le fejem, ahogy megérzem magamon kutató pillantását. Szánalmas látványt nyújthatok, de remélem ez csak segíti az ügyünket. – Banditák? – megrezzenek, de ellenállok a pánik nyújtózkodó csápjainak. Elfelejtettünk megbeszélni egy történetet, ami választ adhat az ilyen kérdésekre. Az igazságot nem fedhetjük fel, de ha túl sokat kérdez, könnyen a saját hazugságaink csapdájába eshetünk. Összeszorított ajkakkal várom, hogy ezt is Deor intézze. Én sosem tudtam igazán hazudni. Sosem volt rá szükségem.

- Igen. Mi megmenekültünk, de oda lett mindenünk – neki milyen könnyedén jön. Ha nem ismerném az igazságot, talán én is elhinném szavait. Hát persze. Őt eddig is a hazugsága tartotta életben. A hazugságok, amikkel engem is megvezetett.

- Szálljatok fel. Nincs már messze a falu – hálával tartozom minden istennek. Talán tényleg itt az ideje újra remélnem. Újra bízni abban, hogy a világból nem veszett még ki a fény. És nekem ezt a fényt fel kell erősítenem. Felerősítenem, és eljuttatnom másokhoz.

- Köszönjük – Deor hálásan hajtja meg fejét, majd a szekér mögé kerülve segít fel engem a bálák közé. Nélküle nem biztos, hogy feljutottam volna ide. Egy pillanatra lehunyom szemeim, és kiélvezem a friss széna illatát. Megannyi emléket hoz magával egy gyermekkorból, ami mintha évszázadokkal ezelőtt lett volna. Boldog, önfeledt kacagással és ragyogó fénnyel teli emlékeket. Egy olyan helyről, ahová nem ért el a háború mocska, amit a távolság megóvott a sötét ködfelhőtől. Remélem örökké így marad, és a szüleimnek sohasem kell látnia mindezt.

Deor mellettem helyezkedik el, hátát nekiveti egy bálának, akár csak én. A szekér apró zökkenéssel indul neki. A táj lassan kúszik el mellettünk. Minden pillanattal közelebb kerülünk az alkonyathoz, a Nap sugarai már narancsra festik az ég alját. Meg kéne festenem. Pont itt, pont ezt a pillanatot. Ahogy a széna apró szálai felizzanak a naplemente fényében. Ahogy az öreg szekér lassan döcög a mély barázdákkal szelt úton. Bárcsak újra egyszerű művész lehetnék.

A rám telepedő álmosság szinte azonnal elillan, mikor meghallom a város halk lüktetését. Izgatottan forgatom körbe fejem, hogy minél jobban magamba ihassam a látványt. Egy élettel teli, boldog emberekkel és tündékkel teli települést vártam, de csalódnom kell. Az arcok megviseltek és sápadtak, még az a néhány mosoly, amit látok, sem túl őszinte. Kivéve a gyerekeké. Ők önfeledt kacagással kergetik a méltatlankodó tyúkokat. Ők nem látják még mindazt, ami lassan átszövi mindennapjaikat. A szülők óvják őket. Inkább ők maguk nélkülöznek, hogy a gyermekeiknek ne kelljen. Látom a lógó ruhákon és a beesett arcokon. Torkom összeszorul, de nem engedem meg magamnak, hogy elfordítsam tekintetem. Látnom kell mindent. Hogy később alkothassak róla. Hogy mindenkinek megmutathassam mit tesz a világgal a háború.

A levegőben terjeng a készülő vacsorák furcsa káoszának illata, amitől gyomrom fájdalmasan megkordul. Lassan egy teljes napja nem ettem, és lehet Deornak ez is természetes, velem viszont sosem fordult elő korábban. Talán ez is hozzájárul a gyengeségemhez. Nem tetszik az éhezés. És a gondolat sem, hogy ez emberek és tündék százainak, akár ezreinek lehet mindennapos. Senkinek sem kéne ezt átélni.

Lecsusszanok a szekérről, és elrebegek egy néma imát, amiért lábaim kitartanak. Ez az út segített nekik erőt gyűjteni, míg el nem jutunk egy fogadóba. Elég nagy település, biztosan lennie kell a központban. Ahogyan szatócsboltnak is, ami felé Deor céltudatos léptei haladnak.

Odabent szárított hús, friss kenyér, fűszerek, bőr és megannyi kellemes illat fogad. Emellett egy nem túl szívélyes tekintetű boltos. Éppen csak ránk pillant, de arca azonnal zárkózottá válik. Ő is arra jut, mint a korábbi földműves: meggyötört nincstelen utazók.

- Nincs nekem időm jöttmentekre. Nem jótékonykodok, eriggyetek innen – bosszúsan legyint, miközben tovább számolja a pulton lévő fényes érméket.

- Van pénzünk! – őszinte mosollyal lépek közelebb hozzá, hogy biztosítsam róla, igazat mondok. Próbálom megenyhíteni az irányunkba, előzni feje felől a fellegeket. – Csak tiszta ruhákat és némi élelmet szeretnénk – már nagyon vágyom rá, hogy megszabaduljak koszos, nedves nadrágomtól. Nem tudott kiszáradnia tegnapi esés óta, és már kényelmetlenül viszket alatta bőröm. Száraz, puha anyagra vágyom. Beleburkolózni, és lepihenni.

- Hadd lássam – hát persze. Ha kiejted a szádon a varázsszót, máris sokkal készségesebbé válik. Az emberek valamiért mindig sokkal többre becsülték nálunk az anyagi javakat. Talán mert mi jobban tudjuk értékelni a világ és az élet olyan vonásait, amit nekik nincs idejük észrevenni. Mindig is különlegesnek találtam az ő fajukat, és sajnáltam, hogy az én falumban ritkán fordultak meg. Egészen kicsivoltam, mikor az utolsó emberi lakos visszatért az istenekhez. Sokszor sunnyogtan a közelében, hogy kicsikarjak belőle egy-egy történetet, vagy választ a kérdéseimre. Ő kedves nő volt, mindig csak nevetett a kíváncsi, koszos arcú, mosolygós tünde kisfiú láttán. Ez a boltos egyáltalán nem hasonlít rá.

Fájdalmas szívvel figyelem, ahogy elveszi tenyeremből az apró ékszereket, és gyakorlott tekintettel méregetni kezdi őket. Tekintetében megcsillan valami, amitől összeszorul a gyomrom. Ő nem azt az értéket látja bennük, mint én. Neki semmit sem jelentenek, míg nekem mindent. Szinte magányosnak érzem magam nélkülük. Mintha át kellett volna adnom a szüleim búcsú ölelését, a barátaim könnyeit, amit távozásom miatt ejtettek, a mesterem elismerő hajkócolását, amit az első festményem után kaptam tőle. Túl sok emlék.

- Szárított húst és kenyeret adhatok – ennyi? Egy kevés élelem mindezért cserébe? Torkom szárazzá válik, nyelvem elnehezül, és képtelen vagyok megszólalni. Deor azonban megteszi helyettem.

- És ruhákat?

- Vagy ruhák, vagy élelem – nem kérdés, melyik mellett fog dönteni. Ha ledönt minket az éhség a lábunkról, mielőtt vadászhatnánk magunknak valamit, nem ér semmit, hogy tiszta ruhákban halunk meg. Vannak prioritások, bármennyire is taszító már a nedves szövet érintése bőrömön,

- De hát ez arany! Többet ér, mint pár szelet hús és kenyér! – egy utolsó kétségbeesett próbálkozást teszek, bár szemeiben látom, hogy nincs semmi értelme. Eldöntötte, hogy mennyit ér neki ez az üzlet, és nem fog engedni belőle. Ez már nem az a világ, ahol a józan érvek bármit is érnek.

- Meglehet – bólintva ismeri el igazam, és ez jobban fáj, mint egy arcul csapás. Tudja, mégsem érdekli. Kihasználja a helyzetünket, és még csak nem is tagadja. Mikor váltak az élők ennyire érdektelenné egymás iránt? – De ínséges időket élünk. Alig tudom fenntartani az üzletet. Mindenki azt hiszi, hogy ingyen adok mindent. És én miből szerezzem be az utánpótlást? Háború van! Mindennek felment az ára! Hogyan tartsam el a családomat és vezessem a boltot, ha nem emelek árat? – minden egyes szóval egyre jobban és jobban belelovallja magát a panaszáradatba. Nem tudom, hogy szavai, vagy a mögöttük rejlő fájdalmas kétségbeesés és tehetetlen harag temetnek-e igazából maguk alá.

- Megértjük – Deor siet a segítségemre, és nyugtatja le a zaklatott szatócsot. Azt hittem értek az emberekhez, de úgy tűnik, neki több gyakorlata van benne. Talán tényleg egy különc művész vagyok, aki egy másik világban él. – Add az élelmet.

Felpillantok rá, de csak egy gyenge fejrázást kapok válaszul. Felesleges a vita, csak magunk alatt vágnánk a fát. Ha túl sokáig erősködünk, ezt az üzletet sem köti meg velünk. Tudom, hogy igaza van, mégis fáj, hogy ennyire könnyen elfogadta a sorsunk.

Próbálok egy halvány mosolyt arcomra erőszakolni, de képtelen vagyok. Nincs erőm fenntartani a látszatot. Némán figyelem, hogy összekészíti azt a kevés ételt, amit az ékszereimért kapunk. Nem tűnik tisztességes üzletnek, de engednem kell gyomrom fájdalmas kordulásának. Már a sózott hús látványától is összefut a nyál a számban.

Deor megköszöni a segítséget, majd kilépünk az időközben jóval kihaltabbá vált utcára. Lassan mindenki visszavonul az otthonába, hogy a szeretteivel legyen. Biztonságban. Kényelemben. Ez az, amiről mi nem is álmodhatunk. Szomorú sóhajjal engedem ki a feszültséget, és egy vágyakozó pillantást vetek a távolabb lévő fogadó felé. Bárcsak maradt volna elég aranyunk egy szobára.

Nem tudom mit tervez, de követem Deort keresztül a falu utcáin. Úgy halad előre, mintha lenne konkrét célja. Ő miért nem érzi azt elveszettséget, mint én? Az a néhány ember, akivel találkozunk kíváncsian bámul meg minket, de nem senki sem szól hozzánk. Egyszerű átutazónak tűnhetünk, akiket ugyanúgy megviselt a háború, mint az itt élőket.

Egy lapos, hosszú parasztház és a hozzá tartozó csűr lesz a végleges célunk. Deor gyakorlottan ellenőrzi a terepet, majd kevés csomagunkat kezembe nyomva sétál vissza a száradó ruhákhoz. Lekapkod néhányat a kötélről, és bármennyire is ellenzem a lopást, nem szólok. Kimerültem. Elfogyott a fény, ami eddig hajtott. Mintha az alkonyat nem csak a világot borítaná sötétségbe, hanem az én lelkemet is. Alakja belevész a sűrűsödő sötétségbe, míg vizet mer a kútból. Legalább kicsit megmosakodhatunk, még ha nem is lesz forró fürdő. Bár itt lenne Arun, hogy egy kis mágiával kényelmesebbé tegye az életünket.

Deor a csűr felé int fejével, én pedig követem őt a szénától terhes levegőjű épületbe. Behúzza mögöttünk az ajtót, így kizárva a Hold és a csillagok sápadt fényét. A tetőn átszűrődő sugarak kísérteties félhomályt vonnak körénk. Tétován figyelem, ahogy lerakja a vödröt, és áthúzza fején a véres, koszos inget. Szinte nem is látszik az eredeti színe, annyira megviselt. Akár a tulajdonosa. Mozgása kissé darabos, miközben gyakorlott mozdulatokkal próbálja megtisztítani magát. Távol állok, így nem látom pontosan a színeket, de orromat hamarosan megcsapja a vér fémes illata. Elhessegetem a rémképeket, amik előtörek erre a borzasztó szagra, és inkább közelebb lépek Deorhoz. A tetoválásai most is lenyűgöznek, de az aggodalom eltereli figyelmem.

- A sebed. Szétnyílt, igaz? – rám emeli ezüstszín szemeit, és némán bólint. A megerőltetés, a menekülés közbeni harc nem tett jót neki. Eliath szerint gyorsan gyógyult, de ilyesmire még biztosan nem ált készen a teste. Csak remélni tudom, hogy nem fog elfertőződni, mert keveset tudnék tenni érte. Már bánom, hogy nem figyeltem jobban a gyógyítók mellett. Lerakom az ételes csomagot a padlóra, és mellé sétálok. Sápadt bőre még fehérebbnek tűnik a Hold fakó fényében, a testét borító sötét vonalak szinte beleolvadnak a félhomályba. – Hadd segítsek – nem ellenkezik, így merítek tenyeremmel a jéghideg vízből, és óvatos mozdulatokkal próbálom megtisztítani a seb környékét. Megborzong, de nem tudom pontosan, hogy a hideg, vagy a fájdalom miatt. Próbálok kíméletes lenni, de muszáj eltűntetnünk oda száradt vért és mocskot. Közelebb hajolva próbálom kivenni a részleteket. Már nem szivárog, ami jó jel, és nem is tűnik túlzottan vörösnek a seb környéki bőr. Kicsit fel van ugyan dagadva, de azt hiszem, ez a legkevesebb egy ilyen nap után. – Be kellene kötnünk valamivel – ha így hagyjuk, csak újra bekoszolódik, vagy ha szivárogni kezd, akkor a tiszta inget is azonnal átáztatja.

Jobb híján saját régi ingjét szabdalja hosszú csíkokra, és a tisztábbakat átnyújtja nekem. Végre egy művésznek való feladat. Összekötözgetem a vékony csíkokat, hogy képes legyek velük körbetekerni Deor mellkasát. Próbálom a legkényelmesebb, de legtartósabb kötést megalkotni, bár egyre nehezebb koncentrálni a bőréből áradó melegség miatt. A végeredmény mégis egészen tűrhető. Felpillantok rá, és tekintetem ismét belevész a lágyan csillogó folyékony ezüstbe. Félek, hogy ha túl sokáig bámulnám, magával rántana a mélysége. Nem biztos, hogy túlélném. Pedig tudni akarom, mi rejtőzik bennük.

- Köszönöm – hangja lágy, még ha nem is várna tőle hasonlót senki. Nem tudom eldönteni, hogy mi ő. Harcos? Gondolkodó? Megtévedt lélek? Túl összetett. Túl rejtélyes.

Ellép tőlem, látom, hogy elkezdi kioldani nadrágja zsinórját. Zavartan kapom el róla tekintetem, és fordítok neki hátat. Láttam már ugyan ruha nélkül, de most… most valahogy minden más. Túl csendes, túl gyengéd a hangulat. Nincs rá jobb szavam. Habár nem sokat beszélünk, mégis folyamatosan érzem a jelenlétét, a köztünk húzódó megmagyarázhatatlanul békés fonalat. Ez is a mágiám miatt lenne? Nem. Korábban sosem éreztem hasonlót, pedig nem először használtam. Nem igazán értem mindezt. Talán, ha kipihentem magam.

Néhány pillanatig tétovázok, de végül győz az undor. Gyors mozdulatokkal szabadulok meg ruháimtól, és mosom le magam a borzongatóan hideg vízzel. Bőröm lúdbőrössé válik, fülem vége viszont ég a zavartól. Nem értem. Sokan láttak már meztelenül. A barátaim, akikkel folyton a tóban fürödtünk, a művésztársak, akikkel egymáson tanultuk ki a test tökéletes arányait, de Deor más. Érzem hátamon a kutakodó pillantást, tudom, hogy engem figyel. Egyszerre tölt el izgalommal és zavarral. Talán mert az ellenséghez tartozik. Igen. Biztosan ezért.

Magamra kapkodom a lopott ruhákat, és bár jól esik a tisztaságuk, mégis olyan, mintha valaki más bőrét viselném. Nem csupán azért, mert nagyok törékeny alkatomra. Egyszerűen nem volt helyes, hogy elvettük őket. Szükségesnek szükséges volt, de nem helyes. Le kell győznöd ezt az érzést Eion. Hiszen innentől lopnod kell, hogy életben maradhass. Torkom összeszorul, miközben hátrapillantok vállam felett. Deor szoborként áll az árnyak birodalmában. Ujjai még mindig a zsinóron, tekintete pedig rajtam pihen. Éreztem, hogy engem figyelt. Zavart köhcseléssel ugrasztom ki ebből az állapotból. Látom, hogy megrezzen, ezért elfordulok, időt hagyva neki az öltözésre.

- Menjünk fel a padlásra. Ha éjjel bejön a gazda, ott nem talál meg minket – ismét igaza van. Bólintva indulok utána, felküszködve magam a létrán. Egyre nehezebb parancsolni lábaimnak, így kis híján felnyögök mikor végre leroskadhatok a recsegő lécekre. Visszavonom, nincs szükségem puha ágyra egy fogadóban. Már eljutottam oda, hogy bárhol képes lennék elaludni. Persze csak azután, hogy megtömtem a hasam.

Deor elosztja az ételt, látom, hogy tesz félre egy keveset, ami elegendő lesz egy szerény reggelihez. Valamennyire megnyugtat a tudat, hogy nem kell azonnal lopással kezdenünk a reggelt. Amint az első falatok leérnek gyomromba, kezd elmúlni az éhség okozta tompaság. Már csak a fáradtság és rémálomba illő emlékek okozta tompa fájdalom marad. Deor sem szól semmit, de ez nem meglepő. Sosem beszél sokat, most pedig még átgondolni valója is akad. Nem könnyű a helyzetünk. Nem könnyű a helyzet, amibe miattam került. Az ostoba varázslatom miatt még rám is ügyelnie kell. Magával kell cipelnie, mint valami koloncot. Csak hátráltatni fogom őt, és veszélybe sodorni. Talán pár nap múlva, ha kicsit lenyugodtak a gondolataim, megpróbálhatnám újra megszakítani a köteléket. Akkor hátra hagyhatna, és örökre elfelejthetne. Vajon megtenné? Szinte biztosan.

Fel sem pillantok, mikor hallom mozdulni mellettem. Valószínűleg ismét felderíti a terepet, mint minden alkalommal. Hogyan képes erre még mindig? Hogy van még ereje és éberségre minderre? Ösztönök. Gyakorlat. Bevésés. Ki voltál, mielőtt Deorrá váltál?

- Eion – megrezzenek, mikor visszaránt félig alvó állapotomból. – Pihenjünk le. Hosszú út áll előttünk – lábaim már most sajognak, ha a kilométerekre gondolok, amik ránk várnak holnap. Bárcsak itt maradhatnánk. Bárcsak ne kéne visszatértünk a csűr falain túli szomorú valóságba. De igaza van. Pihennünk kell. Pihennem kell, hogy minél kevesebb gondot okozzak neki.

Felkutatok egy zsákot, és az övé mellé fektetem. Leheveredem rá, a lehető legtávolabb, hátat fordítva neki. Vágyom a melegségre, ami belőle árad, vágyom szíve erőteljes lüktetésére, ami irányt mutathat az én elveszett szívemnek. De nem akarom ráerőltetni magam. Akkor a barlangban szívesen fogadott, mert ázott és kimerült voltam, de… de most más a helyzet. Most csupán kimerült vagyok. Én szeretem az érintéseket, mások közelségét, de ő eddig nem mutatottigényt ilyesmire. Ő elzárkózik a világtól, ezért nem szeretném, hogy kényelmetlenül érezze magát.

Hiába vagyok fáradt, nem jön álom a szememre, csupán forgolódni vagyokképes. Most, hogy az éhség elmúlt, volt ereje előtörni az eddig szunnyadó gondolatoknak. A sok csalódásnak és fájdalomnak, amit ma átéltem. A valóságnak, ami arcul csapott. Hogyan képesek emberek így élni? És hogyan képesek uralkodók ezt tenni a rájuk bízott néppel? Jólétet és békét kéne hozniuk a világba, erre tönkre teszik azt. Tudtam, hogy a háború rengeteg téren követelt áldozatokat, de ennyire közelről látni túl fájdalmas. Hogyan leszek képes fényt hozni ennyire elfásult lelkekbe? Reménytelennek érzek mindent.

„A te erőd másban rejlik, Eion. A mosolyod veszélyes fegyver.”

Miért mondtad ezt, Deor? Mit értettél ezalatt? Hogyan lennék képes a mosolyommal megváltoztatni mindent? Hiszen már próbáltam, de látod mi lett a vége. Kevés vagyok ehhez. Túlságosan apró fényszikra, a mindent elnyelő sötétségben.

- Tudod, ha fázol, itt vagyok – megborzongok az éjszakai csendet megtörő kellemesen mély hangtól. Ajánlatától hálásan dobban meg szívem. Azt hiszem félreismertem. Talán neki sincs ellenére mások közelsége, egyszerűen csak nehezen mutatja ki. Az alapján, amit a múltjáról tudok, ez nem lepne meg.

Oldalamra gördülve fordulok felé, és kicsit közelebb araszolok hozzá zsákomon. De még nem bújok csábítóan meleg testéhez. Inkább belevetem magam a hömpölygő higanyfolyamba, ami rám bámul. Talán segítene az érintése, talán nem. Hiszen nem a hideg a probléma. Azt hiszem, most másra van szükségem.

- Nem a hideg tart ébren, hanem a gondolataim – magamra erőltetek egy szomorkás mosolyt. Az ő közelében valahogy könnyebb mosolyogni. Még akkor is, ha ennyi sötétség vesz körbe minket.

- Miféle gondolatok? – meglep kérdése, nem számítottam rá, hogy meg akarja ismerni őket. Eddig nem úgy ismertem meg, mint aki szeretne beszélgetni. Talán egy újabb dolog, amiben félreismertem őt. Talán valójában mindenben félreismertem. Nem. Abban nem tévedtem, hogy nem egy szörnyeteg.

- Hogyan hagyhatták az uralkodóink, hogy ez történjen a népükkel? – keserűen suttogom el az első kérdést, ami kibukik belőlem. Arca rezzenéstelen marad, de tekintete hevesebb örvénylésbe kezd. Mintha felzaklatná ez a téma. De nem lehetek biztos benne, nem töltöttünk még együtt elég időt.

- Ők vakok minden másra saját hatalomvágyukon kívül – akkor nem valók uralkodónak. Deor hangja kifejezéstelen, nem érezni benne azt a vihart, ami tekintetében dúl.

- De nekik az alattvalóikat kellene szolgálniuk, nem a saját éhségüket kielégíteni vérrel szerzett területek bekebelezésével – nem értem. Annyira nem értem. Mikor váltak ilyenné? Mikor feledkeztek meg a virágzó birodalmaikról, amikben a kultúra és a művészet volt az úr? Ahol a tündék, az emberek, és minden más faj egyaránt boldogan, teljes életet élhetett. Ahol nem szakított szét családokat egy ostoba, évszázadokig húzódó háború. Ahol nem volt éhezés. Ahol nem kellett egymást kihasználva küzdeni az életben maradásért. Ezeket a gondolatokat már nem mondom ki. Túl fájdalmasak. De mosolyomból látja. Látnia kell.

- Túl mélyen érzel, Eion – mosolyom ellágyul a hangjában megrezzenő gyengédségtől. Nem tudtam, hogy képes akár csak hasonlóra is. Arcáról még mindig képtelenség leolvasni bármit, de tekintete és hangja elárulja őt. Nem annyira rideg és érzelemmentes harcos, mint szeretné láttatni magát. Egyre jobban érdekel, ki volt korábban.

- És túlságosan bízom – emlékeztetem a szavakra, miket korábban ő maga vetett a szememre. – Halmozom a hibákat – de nem tehetek ellene. Talán mindenkinek igaz volt, és én nem illek ebbe a világba. Rossz időben születtem. Rossz helyre. De én hiszem, hogy az isteneknek volt terve. Hogy okkal léptem be a világba egy ilyen sötét időben. Csak nem tudom, lesz-e erőm teljesíteni mindent, és eljutni a célig. Ez a válasz még a jövőbe vész.

- Ezek nem feltétlen hibák – ő is oldalára fordul, hogy teljesen szembe kerülhessen velem. Egyik karján feje pihen, másikat lassan felém nyújtja. Csak egy rövid pillanatig rebben tekintetem a fakó ujjakra, máris visszacsábítanak az ezüstös örvények. Érzem, ahogy fülem mögé simít egy kósza tincset. – Csupán nehezebb lesz megküzdened a világunk valódi arcával – szeretem, ha beszél. Szeretem, amiket mond, és ahogyan mondja. Nem olyan, mint a többi katona. Pont úgy különbözik tőlük, mint én. Még ha ezt tagadja is.

- És ha egyáltalán nem sikerül megküzdenem vele? Ha egy idő után túl sok lesz, amit látok? A mosolyom nem véd meg örökké – bármennyire is erős fegyvernek tartja, nem tud ellenállni mindennek. Nem tudom, meddig leszek képes fenntartani, ha minden település, amit érintünk ennyire nyomorúságos lesz. Tenni akarok értük, segíteni rajtuk, a saját mosolyom mását látni az arcukon. De még nem tudom, hogyan érhetném ezt el. És honnan lesz hozzá elég erőm.

- Akkor segítek – őszintén meglep válasza, de néhány döbbent pislantás után elmélyül mosolyom. Mintha a csűr nyugodt békéje minket is megszállt volna. Mintha most, hogy nem lebeg a feje fölött a halál vagy a fogság lehetősége, ő is nyitottabb lenne. Még mindig a múltja uralja őt, de most először látok esélyt rá, hogy a névtelen tünde előlépjen Deor árnyékából.

- Túl kedves lennél szörnyetegnek – mintha megrándulnának ajkai, de lehet, hogy csupán a fáradtság láttatja ezt velem. A látomás olyan gyorsan tűnik el, mint ahogy megjelent. Deor ismét a hátára gördül, és lehunyja szemeit. Ő is kimerülhetett, még ha nem is látszik rajta. Nem lett volna szabad eddig feltartanom az ostoba gondolataimmal.

- Ideje aludnod, Eion – nem vagyok gyermek, hogy megmondja mennyi alvásra van szükségem. Még ha igaza is van. Most, hogy a feszültség egy része távozott a kimondott szavakkal, elfoglalhatta helyét a kimerültség. Az álomvilág hosszú, karmos ujjai kíméletlenül kaparásznak elmém után. Félek attól, amit ott fogok látni. Legszívesebben visszautasítanám ezt a meghívást, de nem tudok ellenállni. Túl régóta talpon vagyok. Túl sok minden történt az elmúlt napon.

Néhány pillanatnyi tétovázás után Deor mellé csúszok, oldalához simulok, és mellkasára fektetem fejemet. Végülis nem vonta vissza ajánlatát. Halk szusszanással élvezem ki a testéből áradó melegséget, légzése lassú ütemét, szíve megnyugtató dobbanásait. Mintha az álomvilág karmai is eltompulnának. Már nem kecsegtet annyi fájdalommal a közeledésük. Talán tényleg itt az idő, hogy engedjek nekik.

- A csillagok kísérjék álmaid, Deor – utolsó erőmmel dünnyögöm el szavaim, mielőtt bele zuhannék a feneketlen sötétségbe.

oOoOo

Füst. Sikolyok. Vér.

Gyomorforgató fémes íz a számban. Fejem lüktet, lábaim remegnek, de hátrálok. Hátrálok a sötétségből előlépő sápadt árnyak elől. Üres tekintettel bámulnak rám. Arcuk vértelen, nyakukon széles seb tátong. Akár egy kísérteties második száj.

Hátam egy hűvös, nedves falnak ütközik. Hiába tapogatom tenyeremmel, nincs tovább. Csak összekeni bőröm vörös festékkel.

Vérrel.

Újabb sikolyok.

A rémület és kétségbeesés hangja.

Az én hangom.

- Eion! – egy tenyér csúszik számra, hogy tompítsa sikoltásaim. – Biztonságban vagy – hűvös ujjak túrnak csatakos tincseim közé. Hűvös ujjak. Halott ujjak. Kétségbeesetten próbálok menekülni, de túl szorosan tart. Nem tudok küzdeni ellene. Nem tudok küzdeni a halottak rémképe ellen. – Nyugodj meg. Senki sem árthat neked – halk duruzsolás. Megnyugtató szavak, egy megnyugtató hangtól. De túl messziről. A holtakon túlról. – Nincs mitől félned. Csak álom – könnyek marják arcomat, eláztatva az ajkaimra szoruló kezet. Álom? Tekintetem ide-oda rebben a sötétségben. Már nem látom őket. Már nincsenek körülöttünk. Hová lettek? Itt voltak egyáltalán?

A hűvös ujjak még mindig ott vannak. De ezek másként hűvösek. Másként tartanak. Nem halottak. Nagyon is élők. Deor. Ez Deor. Elernyedek karjaiban. Szeretnék vele maradni. Szeretnék belé kapaszkodni. De túl erős a rántás. Túl erős az álmok sötét birodalma.

oOoOo

A hajnal csípős hidege kellemetlenül férkőzik be ruhám alá. Bárcsak kaptunk volna egy vastag útiköpenyt is az élelem mellé. Közelebb kucorgom az egyetlen hőforráshoz itt, a széna és szalma birodalmában. Nem szeretnék visszaélni Deor ajánlatával, de szükségem van rá, vagy megfagyok. Egy jégbe dermedt útitársat nehezebben tudna magával cipelni.

- Ismét a gondolatok? – hangja éber, mintha hosszú ideje ébren lenne már. Miért nem alszik még? Neki is szüksége lenne a pihenésre, mielőtt nekivágunk utunknak. Hiszen még pontosan azt sem tudjuk, merre induljunk.

- Most a hideg – fáradtan nyűglődve temetem arcomat mellkasába. – Miért érzem magam fáradtabbnak, mint este? – tompa vagyok. Kimerült és gyenge. Mintha nem aludtam volna egyetlen pillanatot sem. Nem értem.

- Nyugtalanok voltak az álmaid – homlokráncolva próbálok visszaemlékezni, de semmi. Sötétség. Mintha az elmém próbálna megvédeni tőle, hogy újra át kelljen élnem. Hiába kutatok, ujjaim az üres levegőt markolják. Deor miért tud róluk?

Torkom összeszorul, elhúzódom tőle, és felülve pillantok le arcára. Nem tűnik kimerültnek. De ő sosem látszik annak. Néha elgondolkodom, hogy valóban tünde-e, vagy egy végtelen hatalmú lény. Vajon ez a tetoválásai miatt van? Ellenállóbbá teszik őt? Akkor én is szeretnék néhányat belőlük.

- Ugye nem zavarta meg a tiédet? – ő is felül, és átnyújtóztatja tagjait. Biztosan elgémberedett attól, hogy egész éjszaka párnának használtam. Zavartan sütöm le szemeim, és kezdek babrálni egy gyöngyöt a hajamban. Megint túl közvetlen voltál, Eion.

- Én rendben vagyok – nem kerüli el figyelmem, hogy kitért a válasz elől. Tehát ő sem tudott nyugodtan pihenni miattam. A bűntudat alattomos kis szörnyetegként fészkeli be magát bőröm alá. Viszketek tőle.

Hogy eltereljem gondolataim, fölkelek a zsákról, ami ágyként szolgált. Bár a valódi ágyam inkább Deor volt. Remek. Mostmár füleim vége is izzik. Legalább nem fázik. Fintorgós mosollyal sétálok kevés felszerelésünkhöz. Egykevés élelem vászonba csomagolva, két kard, és koszos, szakadt ruhák. A két nadrág még menthető, ha sikerül valahol tisztára mosnunk őket. Még kerülhetünk olyan helyzetbe, ahol jó szolgálatot tennének. Deor ingje már tegnap új életre kelt, és a sajátomat is csupán azért tartanám meg, hogy kötést készítsünk belőle. De előbb arra is ráfér a mosás. Talán, ha legközelebb megpihenünk a folyó partján. Már ha arra folytatjuk az utunkat. Bárcsak tudnám, merre rejtőznek. Hová vezethetett a portál? Hol lehetnek ennyien biztonságban?

Lehunyom szemeim, de a válasz nem érkezik meg. De Deor igen.

- Szükségünk lesz még élelemre, egy térképre, kardhüvelyekre és táskákra – és csak a legfontosabbakat említette. Ha neki akarunk vágni az ismeretlennek, felkészülten kell tennünk, különben az erdő elevenen felfal bennünket.

- Úgy érted lopnunk kell – visszatér ajkaimra a szomorkás mosoly. Nem vágyom erre. Nem akarom megkárosítani azokat, akik így is nélkülöznek. Szegénytől lopni az egyik legundorítóbb dolog, amit csak el tudok képzelni.

- Eion, be kell ismerned…

- Hogy nincs más lehetőség. Tudom – szavába vágva fordítom felé mosolyomat. – De vissza fogom nekik fizetni. Mindannyiuknak. Megjegyzem őket, és ha már nem élnek, a leszármazottaiknak adom meg a kölcsönt – mert ez nem lopás lesz. Ez kölcsön. Így könnyebb elfogadnom. Nevezhet gyengének miatta, ki is nevethet a naivitásom miatt, de nem érdekel. Ehhez ragaszkodom. Egyszer talán elég ismert művész leszek ahhoz, hogy teljesítsem ígéretem. Meg kell tennem értük.

Deor tekintetében ismét megcsillan a különleges halványlila árnyalat, amit még csak egyszer láttam. Elbűvölve figyelem, kiélvezve azt a néhány rövid pillanatot, ami csak a miénk. Vajon mi csalhatta elő ezt a tekintetet? Mondtam valamit, amivel feldühítettem? Felvidítottam? Lenyűgöztem? Megbotránkoztattam? Bár értenélek.

Csendesen fogyasztjuk el szerény reggelinket, sietve, hogy még azelőtt elhagyhassuk a csűrt, mielőtt a Nap elkezdené igazi útját az égen. Ő is belemerül gondolataiba, akár csak én. Valószínűleg tervez, felméri a legjobb lehetőségeinket. Úgy viselkedik, mint aki nem először kerül ilyen helyzetbe. Hiszen így is van. Ő küzdött már az életben maradásáért. Talán egész életében ezt tette.

Az utolsó falat kenyér után lehunyom szemeim, és próbálom elmémbe vésni az ízét. nem tudhatom mikor jutok hozzá ismét. Ha lopnunk kell, akkor az íze is más lesz, ebben egészen biztos vagyok.

- Talán mégis van más lehetőség – értetlenül pillantok Deor elgondolkodott arcára. Az ő kezében még ott pihennek az utolsó falatok, mintha gondolatai az evésről is elterelték volna figyelmét.

- Miféle lehetőség? – lábaimat magam alá húzva, sarkaimra ülve fordulok felé. Izgatottan fürkészem tekintetét, ami megfejthetetlen higanytengerként hullámzik.

- Amivel elkerülhetjük a lopást – ajkaim mosolyra húzódnak, testem előre dől, hogy még közelebbről kutathassam arcát a válaszok után. Bármit megteszek, ha ezzel elkerülhetem, hogy nélkülöző embereket fosszak meg szerény vagyonuktól. – Körbe kérdezhetnénk a faluban, talán akad valami munka, amit elvégezhetünk – arcom felragyog, legszívesebben a nyakába vetném magam. Könnyűnek érzem magam, mintha az eddig lelkemre függesztett óriási súlyok tollpelyhekké váltak volna. Mintha a Nap sugarai előbukkantak volna a sötét fellegek közül, hogy újra reménnyel ragyogják be gondolataimat.

- Bármit elvégzek, amit csak találunk! Ha kell istállót takarítok, mosódézsák fölé görnyedek, edényeket vagy cipőket sikálok – bár művész vagyok, sosem vetettem meg a kétkezi munkát. Számtalanszor segítettem a szüleimnek, és bár kevés dologhoz értek, gyorsan tanulok. Apám szerint a lelkesedésem sokszor pótolja a tehetségemet. – Köszönöm, Deor – hálás mosollyal hajtom meg fejem felé. Nem tudom, hogy miattam keresett más megoldást, vagy saját maga miatt. Talán az én lelkemért aggódott, talán ezt véli biztonságosabb megoldásnak. Bármelyik is igaz, hálával tartozom neki, hisz segített, hogy visszakapjam a fényem. A fényt, ami reményt ad. A fényt, ami erőt ad.

„Szelídséggel az egész világot felforgathatod.”

Hallom, ahogy mocorog, helyezkedik, mintha nem lenne kényelmes a fekhelye. Kétlem ugyan, hogy ez lenne a gond, hiszen a folyóparton olyan gondtalanul elszundított. Akármennyire is kimerült vagyok, nem tudok aludni. Csak hallgatom, ahogy Eion forgolódik. Hűvös a levegő, talán azért nem találja a helyét, mert fázik. Egy idő után megunom mocorgását és felé fordulok.

– Tudod, ha fázol, itt vagyok.

Rémült kiáltások. Kétségbeesett hangok. Káosz.

Fájdalmas erőszakkal tépnek ki nyugodt álmomból, bőröm borsódzik, szívem zakatol a felgyulladó lámpások poklot idéző vörös fényétől. Mintha egy megelevenedett rémálom lenne. Talán fel sem ébredtem igazán? Zavartan pillantásom hamar félelemmel telik meg, ahogy hangosabbá válnak a kiáltások. Ez nem egy álom. Ez valami valóságos, valami igazán rossz előszele. Szinte perzseli bőrömet a gyászos jövő sugallata.

- Mi történik? – halkan, szinte nyöszörögve ejtem ki a szavakat, riadt tekintetem az egyetlen biztos pontra függesztve a szobában. Deor. Némán, feszült arccal áll ágyam másik oldalán, akár egy tökéletesen megmunkált szobor.

Ujjait ajka elé csúsztatva rázza meg fejét, hogy hallgatásra intsen. Talán igaza van. Reszkető ujjaimat ökölbe szorítom, a torkomat szorító rettegéstől alig kapok levegőt. A sátor vékony vásznán túl egyre nagyobb a zűrzavar, egyre félreérthetetlenebb, hogy mi történik. A szavakat nem tudom kivenni, ha a hangokban rejlő döbbent kétségbeesés nem ad lehetőséget a kétkedésre. Megtörtént, amitől Eliath, és a tábor több más tagja is rettegett. Megtámadtak minket. Kihasználták a meglepetés erejét, mikor azt hittük megroppantak hercegük halálának hírére. A háború újabb szívtelen könyörtelensége.

Hamarosan meghallom a fegyverek fémes csengését. Egymásnak csapódó kardok éles pendülése, páncélon elcsúszó pengék panaszos nyöszörgése. Fájdalom. Halál.

Maguk alá temetnek a szél által sodort hangok. Nem tudok lélegezni. A sátor fala a vászon, amire a lángok festenek szenvedéssel teli képeket. A csata zaja közeledik, egyre beljebb kúszik a táborban, mint egy alattomos méreg. Méreg, ami mindent elpusztít. Érzem, ahogy a levegő felhevül a lángok erejétől, amik falják a harcosok ideiglenes otthonait. Érzem a vér fémes ízét a számban, ami mindent elborít. Nem. Nem érezhetem. Ez csak képzelgés, mégis túl intenzív, túl valóságos.

Nincs fegyverem, és ha lenne se biztos, hogy képes lennék használni. Életeket kioltani teljesen idegen tőlem. Én a szépet látom a világban, de amit történik, az csak rothadás és pusztulás. De valahogy segítenem kell nekik. Ők a népem, és mellettük kell harcolnom. Tudom, és mégsem vagyok képes megmozdulni. Nem vagyok képes kirohanni, és belevetni magam a küzdelembe. Gyáva vagyok.

Rémült tekintetem Deorra rebben, aki rögtönzött fegyvert gyárt magának egy szék lábából. Hiszen ő valódi harcos. Az erőszak formálta, és ez az a világ, amit mindig is ismert. Még sérülten is képes hűvös fejjel gondolkodni, mikor engem kővé dermeszt a félelem. Vajon hány életet oltott már ki? Hány ártatlan vére szárad a kardján? Nem kellett volna idehoznom őt. Talán ő hozta a fejünkre ezt az átkot, de ha nem, akkor is itt fog veszni velünk együtt. Talán az én döntésem okozza majd a végzetét.

A néma kétségbeesés halvány könnyfátylán keresztül látom a sátor mellett elsuhanó sötét árnyat. Csak egy röpke pillanatra kerül elém, mikor erős karok ragadnak meg, és rántanak biztonságos távolba. Deor gondolkodás nélkül lép a bejárat és közém, mintha csak védelmezni akarna. Miért? Hiszen nincs esélye. Sérült, fegyvertelen, és páncélja sincs, ami megvédhetné. Vesztett helyzet. Óvatosan érintem meg hátát, érzem az inge alatt húzódó merev, feszült izmokat. Szólni akarok, megmondani, hogy nem kell védelmeznie. Ha előbb engem támadnak, akkor talán van esélye elmenekülni.

Mielőtt szólhatnék, a sátor vásznának fülsértő hasadása vegyül bele a csata zajaiba. Mögülem. Közvetlen közelről. Deor egyszerű rongybabaként ránt ismét maga mögé, miután a hang irányába fordult. Pár pillanatig tart csupán a küzdelem. Néma sikolyra nyílt ajkakkal figyelem a pusztítást. A harcot, amiért Deor az életéért vív. Mindkettőnk életéért. Fém csapódik fának, bőr a kemény páncélnak. Az idegen tünde meginog, és ennyi elég is. Egyetlen botlás. Egyetlen hiba. Egyetlen könyörtelen reccsenés, ami örökre az emlékeimbe vési magát, hogy sötét éjszakákon kísérthessen. A katona a földre rogy, és bár tudom, hogy soha többé nem fog felkelni, várom, hogy megmozduljon. Várom, hogy tegyen valamit. Küzdjön, üvöltsön, bármi.

Szívem összeszorul, ahogy Deor a mellvértre csúsztatja tenyerét, és egyetlen röpke pillanatra lehunyja szemhéjait. Megadja a tiszteletet. Tudtam, hogy nem szörnyeteg. Tudtam.

- Bocsáss meg, testvér – ahogyan ezt is. Mégis mintha egy páncélkesztyűs kéz csapna arcon. Nem kellene, hogy váratlanul érjen, de gyomrom felfordul, bőrömre jeges veríték telepszik. Egy árulót hoztam a táborba. Az ellenség emberét. Aki most megölt egyet maguk közül, ahelyett, hogy velem végzett volna.

- Tudtam – annyi jel volt, amit észrevettem ugyan, de nem akartam tudomást venni róla. Hinni és bízni akartam. Akár egy ostoba kölyök. Szégyellem magam. – Tudtam, hogy hozzájuk tartozol. Amikor azt mondtam, hogy elhozlak a táborba, azt hitted, hogy a te néped táborába hozlak – a zavart tekintet, a pár pillanatra feltűnt rémület. Ott volt minden előttem, és én szánt szándékkal nem pattintottam helyére az utolsó kirakós darabot.

- Igen – még csak nem is tagadja. De akkor miért? Miért nem menekült? Miért bízta az életét a sorsra? Az ellenség döntésére? Nem értem őt. A lénye és a tettei ellent mondanak egymásnak.

- Miért nem szóltál semmit, amikor rájöttél? – ha a tábor kapujában elmondja az igazat, akkor talán nem hozom ide. Irányt válthattunk volna. Elrejthettem volna őt, és megpróbálhattam volna én magam megmenteni az életét. Nem sikerült volna, de legalább nem kerül az ellenség kezére. Hacsak nem ez volt az eredeti terve. Nem. Csak a véletlen sodort minket egymás mellé. Ő nem szörnyeteg, sosem lehetett a célja az elpusztításunk. Kétségbeesetten kapaszkodom ebbe a gondolatba.

- Azonnal megöltetek volna – csak ha idebent árulja el. De talán még akkor is lett volna esélye a túlélésre. A népünk nem kegyetlen, a sérült katona pedig sérült katona, még ha egy másik birodalomhoz is tartozik. Talán megkegyelmeztek volna neki. Főleg, hogy… ajkamba harapva pillantok a mozdulatlan testre. A halomra, aki nemrég még egy érző, lélegző tünde volt. Egy tünde, akinek a lángját örökre kioltották. Most átállt a mi oldalunkra? Azért bolyongott egyedül, a halál árnyéka elől menekülve, mert elárulta a saját népét?

- Nem értelek, Deor! – képtelen vagyok kordában tartani érzéseim. Szétszakítanak. Felemésztenek. Rá kell zúdítanom valakire őket.

Megrezzenek ahogy felém lép, de a kard helyett, csak üres kezét emeli fel. A fém hűvös érintése helyett, forró tenyerét érzem ajkaimon. Pánikoló szívem lassabb ütemre vált, a belőle áradó megnyugtató melegségtől. Egyszerre akarom magamhoz húzni, és ellökni őt. Vágyom rá, hogy életet érezzek magam körül ebben a pokolban, de túl nagy a csalódottság bennem, hogy ő legyen az.

- Nem fedted fel magad, mert nem akartál meghalni, de Glovirtól elfogadtad volna, ha a bitófára küld? – lehalkítom hangom, miután elhúzom arcomtól kezét. Igaza van, nem kiabálhatok, bármennyire is vágyom rá. Csak magunkra vonnám a figyelmet. De túl sok a kérdés. Túl sok a részlet, amit nem értek meg. Válaszokra van szükségem. De nem kapom meg őket.

Ismét Deor háta mögött találom magam, hamarabb hallja meg az a halk neszeket az a bejárat irányából. Legszívesebben lehunyt szemmel kuporodnék össze az ágyamon, hogy ne lássam a következő jelenetet. Hogy ne kelljen végignéznem több tünde halálát.

- Menned kell – szemeim ismét könnyekkel telnek meg a fájdalmasan ismerős hang hallatán. Glovir. Életben van. Halvány mosollyal pillantok ki a széles vállak mögül, de azonnal le is olvad arcomról a pillanatnyi öröm minden nyoma. Megsérült. Vér áztatja a fehér vászoninget. Az ő vére. Most nem másoké. A tekintete elfojtott haragtól izzik, kezében egy vékony kard pihen, aminek pengéjén megcsillan a tábort emésztő lángok fénye. Megbabonáz a lágy vibrálás. Az elmém képtelen rendesen működni.

- Ez a döntésed? – hát elmegy. Elmenekül. A harc elől. A halál elől.

- Nem kérhetem, hogy harcolj a tieiddel szemben a mi oldalunkon, ám azt sem szenvedhetem, hogy ellenünk ragadj fegyvert – halványan érzékelem a tényt, hogy Glovir is tudta. Éppen most ismerte el, hogy mindezek ellenére nem ítélte azonnal halála. És most is futni hagyja. Mert ő nem gyilkos. Ő gyógyító.

- Köszönöm.

- Menj!

Szinte hipnotizál a fények játéka. Nem szakítom el tekintetem a fegyverről. Nem akarom látni, ahogy elmegy. Teste melege eltávolodik tőlem, magamra hagy. A sikolyok között. A halál birodalmában. Ahol el fogok veszni.

- Mi az? – a penge a levegőbe lendül, és én követem tekintetemmel. Milyen könnyedén szeli a levegőt. Milyen könnyedén okozhat pusztulást és halált.

- Vedd le rólam a rontásodat – lassan, eltompulva fordítom tekintetem a felém nyújtott kéz felé. A rontást? A kötelékem. Azt akarja, hogy ezt is szakítsam el. Hát persze, enélkül nem tud elmenni. Ideláncoltam őt. Az ellenségeihez.

- Micsodát? – Glovir feszült hangja segít kissé kitisztítani a fejem. Azt hittem ezért engem rakott Deor mellé. Azt gondoltam ez volt az eredeti terve. De ismét tévedtem.

- Én használtam rajta azt a bűbájt – oda sem figyelve mormogom a választ, miközben összesimítom tenyereinket. Koncentrálnom kell.

Lehunyt szemmel próbálom ép elmém és figyelmem utolsó morzsáit összeszedni, apró kupacba gyűjteni, majd ebből építeni fel erőmet. A mágia forró csápjai végigsimítják karomat, felizzanak bőrünk találkozásánál, hogy utána összefonódjanak a fekete tinta festette indákkal. Felkutatom erőm korábbi nyomait, megkeresek minden vékony mágia szálat, ami összeköt minket. Összesodrom őket, hogy egyetlen mozdulattal húzhassam őket vissza magamhoz. De nem működik. Ellenállnak. Izzanak. Hiába koncentrálok erősebben, hiába szorítom meg az enyémnél sokkal nagyobb kezet, kitart a makacs ellenállás. Az izzás és a forróság egyre nő, míg már-már elviselhetetlenné válik.

- Elég! Mit csinálsz? – rémült, dühös, fájdalommal telt kiáltás. Tehát ő is érezte. Ő is ugyanazt tapasztalta mint, én. Miért nem működött? Miért nem voltam képes megszüntetni a köteléket? Értetlenül meredek a pontra, ahol korábban tenyereink találkoztak. Ez… sosem fordult még elő. Ugyanolyan könnyedséggel tudtam mindig is megszűntetni, mint létrehozni. Most miért nem vagyok rá képes?

- Ez... ez még soha nem fordult elő... – a pánik lassan eluralkodik rajtam. A torkomat szorítja, és víz alá nyomja a fejem. Nem. Én… nem tudom mi történik. Nem vagyok önmagam. – Nem tudom visszavonni a varázslatot. Glovir, nem megy! – hangom elcsuklik, reményvesztetten kutatom fel a gyógyító tekintetét. A gyógyítóét, aki törődött velem, mióta a vezetése alá kerültem. A gyógyítóét, aki szinte fiaként bánt velem ez alatt a rövid idő alatt. A gyógyítóét, akinek vonásait eltorzítja a szomorúság és a keserű igazság ismeretének fájdalma.

Nem értem. Nem értem a pillantást, amit rám vet. A benne lévő aggodalmat és féltést. Ujjaimat óvatos gyengédséggel hajtja egy vékony, rövid kard markolatára. Egy fegyver. Miért ad nekem fegyvert? Mit vár, mit tegyek? Kérlek segíts megértenem, Glovir. De nem hall engem. Nem figyel rám. Már nem is lát engem, mert erős karok rángatnak el a közeléből. Már kiérünk a sátorból, mire tompa agyam képes reagálni.

- Mit csinálsz? Eressz el! – kétségbeesett kiáltással rángatom meg kezem, de ujjai bilincsként szorulnak körém. Nem akarok vele menni. Bárhová is visz, nem ott van a helyem. Glovirral kell maradnom. Segítenem kell neki. Teljesítenem kell a parancsait.

- Mennünk kell! – nem. Csak neki kell mennie. Csak őt küldték el.

- Én nem megyek sehova! – hiábavaló a küzdelem. Harcolok, de csak egyre távolabb húz a békétől, amit ismerem. Egyre közelebb ránt a fegyverek és sikolyok birodalmához. Érzem a levegőben az égett hús szagát. A vér szagát. A pusztulás szagát. – Rám itt van szükség! Engedj el, Deor! – kétségbeesetten könyörgök, bár magam sem tudom, hogy mit tehetnék. Már biztos vagyok benne, hogy képtelen lennék harcolni. De tenni akarok valamit. Nem menekülhetek el, hátrahagyva mindannyijukat.

- Nem engedhetlek el, mert te sem tudtál elengedni engem. Együtt kell maradnunk – a mágiám. Az köt még minket össze. Mert valamit elhibáztam. Elhibáztam, és képtelen vagyok rendbe hozni.

- De a többiek… - mindenki, aki az utóbbi hónapokban a családot jelentette számomra. A barátaim. Nem vagyok rá képes.

- Boldogulni fognak – nem hiszek neki. Nem vagyok képes hinni neki. Mégis hagyom, hogy maga után húzzon. Hogy átvigyen a tábor lángoló romjai között. Hallom magam körül a csata zajait, megbotlok egy földön heverő mozdulatlan alak karjában. De megyek tovább. Mert húznak. Mert magamtól képtelen lennék megmozdulni.

Alakok rohannak körülöttünk. A lángoló sátrak fényében nem tudom megmondani, kihez tartoznak. Talán már nem is lehetne megmondani. Túl sok a vég és piszok a páncéljukon. Egy éles sikolyt sodor felénk a szél, amitől forró könnyek égetik végig arcomat. Egy távozó lélek hangja. Egy újabb kioltott láng.

Eltűnik az ujjak szorítása, hogy karom helyett a kardot markolhassák. Egy újabb katona. Egy újabb ellenség. Egy újabb testvér, akivel Deornak végeznie kell. Túl gyors. Nem látom a mozdulatokat, csupán az eredményt. A pusztítást. A halált. Mindenütt. Kába tekintetem átrebben mindarra, amit eddig látni sem akartam. Amit most sem fogok fel igazán. Az apró, elszigetelt harcokat, a sötét égbolt fele nyújtózó lángokat, a mágia felvillanó nyomait. Könnyeim megállíthatatlanul hullanak a véráztatta talajra. Mivé vált a világ?

- Eion! Mennünk kell! – utasítás. Parancs. Egy szürke szempár, amit legalább már ismerek. Deor. Tekintetem kezére villan, de már nem kell húznia. Már magamtól lódulok neki. Rohanok. Menekülök. Minél távolabb ettől az élő pokoltól. Egy perccel sem tudom tovább elviselni.

Meglepett kiáltás csúszik ki ajkaimon, az elénk zuhanó izzó oszlop forrósága szinte perzseli bőrömet. Csak egy pillanatra torpanok meg, de máris erős karok ragadnak meg, elemelnek a földről, és magukkal ragadnak a tűzfal túloldalára. Amint talajt fog talpam, már érzem is a rántást. Ismét futunk. De nem menekülhetünk. Innen nem.

- Nem menekülhettek! – gondolataim sötét visszahangja verődik vissza a valóságból. Egy újabb katona képében. Egy újabb halott képében. Deor leránt a földre, ruhám bemocskolódik a talajt borító sár és vér gyomorforgató keverékével, térdem egy kemény sisaknak csapódik. Vajon hol a gazdája? Él még? Nem. Valószínűleg meghalt. Ahogy mindenki más is.

A támadó is a földre hullik. Kétségbeesetten küzd, vergődik, de minden hiába. Deor kardja elől nem menekülhet. Egyetlen mozdulat, és vége. Megszűnik a szenvedése. Már egy másik világban kell felelnie a tetteiért.

Deor felránt a földről, és maga után von, egyenesen a főkapu irányába. Oda, ahol már csak romok és halottak várnak minket. A csata itt már elcsendesedett, a harcosok a tábor középső részeire húzódtak. Senki sem kerül elénk. Senki sem próbál megállítani minket. Magunkra maradunk a csillagtalan éjszakában. A levegő tiszta, mégis minden ziháló levegővétel égeti tüdőmet. Mintha még mindig a pernyével telt levegőt lélegezném. Fáj. Érzem, hogy távolodok mindenkitől. Hogy egyedül vagyok. Egyedül egy idegennel, akinek tekintete pont olyan rideg és szürke, mint az acél, ami kardját alkotja.

A környezet elmosódik és beleolvad az éjszakába. Nem tudom, hol vagyunk, mikor végre megáll. Lábaim vinnének előre, de csuklómat tartó ujjai megállítanak. Apró fényszikrák lebegnek szemeim előtt, ahogy próbálok küzdeni az oxigénért. Ami nincs. Ahogy már semmi sincs.

- Mind meghaltak – azt hittem már kiapadtak könnyeim, de most újra érzem arcomon a forróságukat. – Glovir... El sem tudtam köszönni... Szükségük lett volna rám! – a gondolatok szélviharként kavarognak fejemben, egyet sem tudok elég ideig megragadni ahhoz, hogy igazán megértsem őket. Hogy kezelni tudjam a fájdalmat, amit okoznak. Lábaim megremegnek, egy sziklára roskadva engedek utat vad zokogásomnak. A könnyeknek mindenkiért, akit ismertem. Mindenkiért, aki életét vesztette a csatában. És mindenkiért, aki túlélte, de sora homályba vész. Akár a miénk. Hogyan lehet képes a fajunk ekkora pusztításra? Mi értelme van a háborúzásnak, ha közben felőröljük magunkat? Addig folytatják az őrült viaskodást, míg végül nem marad nép, amin uralkodhatnának.

Nem tudom meddig rázza testem a sírás, de egy idő után elapadnak a könnyek. A gondolataim lelassulnak, tompa lüktetéssé válnak az éles fájdalom helyett. Érzem, hogy kezd tisztulni a fejem, hogy egyre inkább képes vagyok összefüggő gondolatokra. De a gyász ottmarad. Sötéten kavarogva a lelkem mélyén. Érzem Deor érintését magamon, de még nem tudom elviselni. Túl sok vér tapad hozzá. Túl sok katonával végzet. Tudom, hogy miattunk. Hogy minket akart menten. Hálásnak kéne lennem, hogy nem vetett oda eléjük, de még kell idő, hogy képes legyek erre. Lerázom magamról, és reszkető lábakkal botorkálok a kis patakhoz. A vize kellemesen hűvös, segít megszabadulni az arcomat és kezemet borító mocsoktól. Tiszta és friss. Erre van szükségem. Nem a pusztulásra, amit hátrahagytunk.

- Ott kellett volna maradnunk segíteni – hangom erőtlen és gyenge, szinte elnyeli a patak halk csobogása. Fájdalommal telt tekintettel figyelem a lassan hömpölygő fekete vizet.

- Akkor mi is ott pusztulunk – tudom, mégsem vagyok képes elfogadni. Glovir adta a kardot, ami a sziklának döntve pihen. Ő küldött el, ő nem akarta, hogy maradjak. Mert féltett. De nem tudom képes leszek-e együtt élni a bűntudattal, amit a cserbenhagyásuk okozott. Deor miért nem érzi ugyanezt? Hogyan tud ennyire nyugodt maradni? Felé fordítom tekintetem, hogy válaszok után kutassak a szoborszépségű arcon.

- A többiek számítottak rám – velük kellett volna maradnom.

- Elég talpraesettek, hogy megvédjék magukat. Túl fogják élni – próbálok kapaszkodnia szavaiba, próbálok hinni bennük. Bíznom kell benne. Bíznom kell az igazában, ahogy mindig is tettem. De most nehezebb. Mintha minden fényt, amivel eddig a világot láttam, elnyelt volna a sötétség, ami ránk telepedett.

- Mi van, ha meghalnak? – megrohannak a képek, ahogy a jól ismert tekintetem mereven és üresen bámulnak. Eltűnt belőlük a csillogás és az élet.

- Akkor imádkozz az istenekhez, hogy kegyes és gyors haláluk legyen – ennyi? Egyszerűen ennyit tehetünk értük? Egyáltalán milyen istenek azok, akik hagyták ezt megtörténni? A sziklára kuporogva temetem arcomat a tenyerembe, próbálva megőrizni azt a kis nyugalmat, amit visszakaptam.

- Mihez kezdjünk most? – nincs hova mennünk. Talán csak a saját otthonaink, de oda nem térhetünk vissza. Együtt nem.

- Találnunk kell valakit, aki képes megtörni a bűbájodat – tenyeremre meredve kotrom elő a sátorban történt emlékeket. A bűbájom, ami nem tört meg. A fonal, ami összeköt minket, mert képtelen voltam elszakítani. Még mindig nem tudom, mi történhetett. Ahogyan azt sem, hogy kinek lenne elég ereje megszűntetni. Nem, ez hazugság. Egyetlen tündét ismerek, de talán ő még éppen az életéért küzd. Torkom összeszorul, de az újabb könnyeket sikerül leküzdenem. Kapaszkodj Deor szavaiba. Talán túlélik.

- Lassan indulnunk kellene – a parton ülve kémleli az eget, amire hamarosan narancs csíkot festenek az első napsugarak. Nem tudom mennyire jutottunk messze a tábortól, talán van esély, hogy a katonák ránk akadnak itt. Talán az lenne a legjobb. Minek futunk a sorsunk elől?

- Hová? Van egyáltalán értelme? – könnyebb lenne elfogadni az elkerülhetetlent. Beletörődni, hogy csak halasztjuk a dolgot, és ránk is az vár, mint mindenki másra a táborban.

- Ha nincs, akkor keress neki. Kapaszkodj bele az élni akarásodba. Húzd ki magad és küzdj tovább – ennyire egyszerű lenne? Az ő szájából a világ legkönnyebb dolgának hangzik, de… én úgy érzem, teljesíthetetlen utasítás. Tudom, hogy élnem kell. A szüleimet nem hagyhatom cserben, nem engedhetem, hogy átéljék az elvesztésem fájdalmát, de olyan nehéz küzdeni. Deor gyerekkora óta küzd, így vált erőssé. Olyan dolgokat élhetett át gyermekként, amiket elképzelni sem tudom. Pontosan ezért nem vagyok képes olyan erős lenni, mint ő.

- Ez az, amit neked is mondtak?

- Igen. És még mindig itt vagyok – elmerülök a folyékony ezüst tekintetekben. Látom bennük az erőt, aminek a mélyén ott rejtőzik a törékeny gyermek, aki csak ezzel volt képes megvédeni magát. Ő vajon mibe kapaszkodott, hogy mindent túléljen?

- Nem biztos, hogy képes leszek rá – halkan suttogom a szavakat, tekintetem kétségbeesetten próbál bátorságot meríteni az övéből. Sosem kellett ilyen sötétség ellen harcolnom. Sosem éreztem, hogy bármi ennyire maga alá temetett volna. Az én világom eddig ragyogó volt. Talán ezért volt könnyű fényt vinnem bele. Azt hittem az a célom, hogy boldogságot okozzak, de lehet, hogy gyenge vagyok hozzá. – Én nem tudok úgy küzdeni, mint te. Nem vagyok erős.

- A te erőd másban rejlik, Eion – tekintete ajkaimra rebben, ujjával lassan, gyengéden simítja végig őket. Megremegek, arcomra halvány pír kúszik. Hirtelen sokkal élőbbnek érzem magam, mint bármikor mióta felébredtem a sátorban. – A mosolyod veszélyes fegyver – tessék? Elhúzza kezét, és újra összekapcsolja tekintetünket. Én… erre nem számítottam. Hogyan lehetne egy mosoly veszélyes?

- Azt hiszem, nem teljesen értelek – bármennyire is kétségbe vagyok esve, bármennyire is összeszorítja szívemet a szomorúság, elmosolyodom. Erőtlen, apró, de mosoly.

Félrebillenti fejét, még néhány másodpercig engedünk a törékeny nyugalomnak, ami körbeölel minket, de igaza van. Nem maradhatunk itt tovább. Túl veszélyes. Hagyom, hogy felhúzzon a szikláról, mindketten magunkhoz vesszük fegyverünket, és a nyomában lépdelve elindulok a patak partján. Időnként a vízben gázolva teszünk meg kisebb-nagyobb távolságokat, hogy nehezebb legyen követni a nyomainkat. Egyikünk sem szólal meg. Deor a veszély legapróbb jeleit kutatja, én pedig küzdök. Küzdök a kimerültséggel, az ólom súlyú lábaimmal, a tompán sajgó térdemmel, és a lelkemet emésztő bánattal. Küzdök, mert Deor szerint képes vagyok rá.

A patak lassan szélesedik, egyre több vizet gyűjt össze, míg már gyors folyású folyóvá válik. Egyre nehezebb a partján haladni az éles sziklák és meredek falak miatt. De nem állunk meg. Könyörtelenül diktálja a tempót, amit egyre nehezebben vagyok képes tartani. Összeszorítom fogaimat, és az előbújó nap fényében csillogó nedves köveket figyelem. Egyik lépés a másik után. Minden lépéssel távolabb kerülök azoktól, akiket ismertem és szerettem. Glovir, Eliath, Arun, Naneth… vajon hányan élték túl? El tudott bármelyikük is menekülni? Megnyerték a csatát, vagy a seregeink elbuktak? Próbálok bízni, próbálok hinni, de nehéz. Annyira nehéz.

Reszkető lábaim nem képesek tovább vinni. Csizmám megcsúszik egy észrevétlen kövön, és én halk sikkantással zuhanok térdre a folyó vizében. A hűvös hullámok derekamat nyaldossák, átáztatják nadrágomat. A víz rózsaszínre festődik körülöttem, de nem az én vérem teszi. Ez halott katonák vére. Halottaké, akiknek emléke elkísér majd, bárhová is megyek.

- Nem tudok tovább menni – szégyenkedve, kimerültem suttogom magam elé a szavakat, amiket talán nem is hall. Visszajött mellém, pedig már hosszú lépésekkel előttem járt. Nem szíd le, nem hív gyengének, egyszerűen lehajol, egyik karomat átveti vállain, és derekamat átkarolva húz fel. Milyen ironikus. Ugyanígy támogattam őt be a táborunkba. A helyre, ami megmentette az életét, és egyben majdnem a vesztét okozta.

- Talán már elég messze jutottunk – kis idő múlva szólal csak meg, lépteinket a part felé irányítja. – Itt meghúzódunk egy kis időre, hogy pihenhess – neki nincs szüksége pihenésre? Mégis miből képes ekkora erőt nyerni? Még az is nehezemre esik, hogy felemeljem fejem, és megnézzem, hogy mi az az itt. A folyó partja meredek, a járható út valamennyivel a fejünk magassága felett húzódik. Deor egy természetes bemélyedés felé tart, amit a víz vájhatott a sziklafalba, ki tudja mikor és hogyan. Száraz, és nehezen észrevehető, nekem csak ennyi számít. Csupán akkor venné valaki észre, ha a folyóban haladna, még a szembe partról is takarásban leszünk. Egy szerencsés véletlen. Vagy az istenek ajándéka. Bármelyik is, én elfogadom.

Óvatosan ültet le a kemény, hűvös sziklára, majd mellém telepszik. Tudom, hogy nem gyújthatunk tüzet, mégis kétségbeesetten vágyom a lángok forró érintésére. A nadrágom nedvesen tapad hozzám, lábaim áthűltek a hideg vízben. Fogaim összekoccannak, és hiába próbálok úrrá lenni remegésemen, egyre jobban reszketek. Egy ázott kismadárnak érzem magam, aki elveszetten és magányosan, a fészekből kizuhanva várja a sorsát.

Az egyetlen megoldás, ami eszembe jut, a mellettem álló ezüst szemű harcos. Közelebb kuporgom hozzá, hogy legalább a testéből áradó meleg segítsen valamelyest. Bármit megadnék most néhány száraz ruháért és egy takaróért. Ehelyett erős karok húznak magukhoz, hogy segítsenek reszkető testemen. Túl kimerült vagyok ahhoz, hogy kicsit is zavarba legyek, inkább fészkelődve helyezkedem el, fejemet mellkasára fektetve. Érzem szívverését. Emlékeztet rá, hogy élünk. Hogy megmenekültünk. Hogy tartozunk azoknak, akik nem voltak ennyire szerencsések.

- Köszönöm – halk suttogással hálálom meg neki figyelmességét, miközben lehunyom szemeim. Érzem a vére fémes illatát, ami átáztatta inge oldalát. A sebe biztosan felszakadt az erőlködéstől, ő mégis idáig elhozott minket. Megmentette az életem, pedig senki sem kötelezte rá. Megszabadulhatott volna tőlem, mégsem tette.

Mert ő nem szörnyeteg.

oOoOo

Hangos beszéd ránt ki felületes, sikolyokkal és vérrel teli álmomból. Rémülten kiáltanék, de egy tenyér tapad ajkaimra, amint magamhoz térek. Rémülten pillantok körbe, de csak Deort látom magam mellett, ahogy feszülten, egyik kezében kardját tartva, másikkal engem karolva, számat befogva mered apró rejtekünk bejárata felé. Nincsenek ellenséges katonák. Legalábbis ott nincsenek.

- Menjünk vissza, eddig úgysem sikerült senkinek eljutnia.

- Ha üres kézzel megyünk vissza, a parancsnok őrjöngeni fog.

- Nem a hibánk, hogy annyian el tudtak menekülni – szívem nagyot dobban, a remény gyenge fénye ismét pislákolni kezd bennem. Elmenekültek? A táborból? Akkor a mieink közül sokan biztonságban vannak? – Honnan kellett volna tudnunk a portálról? Csak a gyávák készítenek elő ilyen egérutat – dühös morranás, ami még tovább izzítja bennem a ragyogást. Egy portál? Azon keresztül el tudták hagyni a tábort? Ha elég katonának sikerült kijutnia, akkor talán… Glovir sosem menekülne elsőként, de ha az emberei biztonságban vannak, akkor ő sem áldozná fel ostobán az életét. A portál pedig… lehetséges lenne?

- Mindig kell egy bűnbak, nem gondolod, hogy majd magát veti az őrült uralkodó elé – igen. Mostmár biztos nem hozzánk tartoznak. – Kutassuk át még az erdő egy részét, hátha… - váltanak még néhány szót, de lassan elnyeli hangjukat a távolság. Deor azonban nem mozdul, nem ereszti el számat még hosszú percekig. Biztos akar lenni benne, hogy eléggé eltávolodnak, és nem hallanak meg minket. Azonban én nem tudok parancsolni az izgatottságomnak. Nem tudom visszafogni a reményt, ami ki akar törni belőlem. Tudnom kell, hogy jól értettem-e. Hogy ő is azt gondolja, amit én.

Eltépem magamtól tenyerét, reményteli pillantással fordulok szembe vele.

- Hallottad? – elmosolyodom, és érzem, hogy az erő visszatér tagjaimba. Végre újra érzem, hogy élek. Hogy nem kell feladnom mindent.

- Van fogalmad róla, hová mehettek? – elgondolkodva hunyom le szemeim, de nem jut eszembe semmilyen emlék. Én nem tudtam a portálról, ahogyan valószínűleg senki az alkotóin és a parancsnokokon kívül. Az ilyesmit titokban kell tartani, különben mit sem ér éles helyzetben.

- Nincs. De legalább élnek – még ha nem is mindenki. Megkönnyebbült mosollyal nyitom ki szemeim, de úgy tűnik Deort nem vidították fel a hírek. Hát persze. Hiszen neki ők nem jelentettek semmit. Ellenség voltak, akik elfogták őt, és akik az életéről döntöttek. Viszont egyetlen dolgot nem tud. – És ha megtaláljuk őket, talán arra is ráakadhatunk, aki meg tudja törni a mágiám – szemei összeszűkülnek, látom vonásain az értetlenséget.

- Van köztük elég erős mágus? – kissé kétkedő a hangja, de jelenleg ez a legjobb esélyünk. Még ha azzal is jár, hogy újra fel kell adnia magát. Vagy ez, vagy pedig végez velem, hogy megszabaduljon a felesleges tehertől.

- Igen, te is találkoztál vele. Arun – ismét a kétkedő pillantás. Pedig, ha tippelnem kéne, a portál is az ő műve volt. Ő elég ravasz és elég erős az ilyesmihez. Nem törődne bele, hogy veszni hagyja a társait.

- De ő csupán egy gyógyító – nem. Eliath miatt vált gyógyítóvá, hogy mellette maradhasson, ezt mindenki tudja.

- Sokkal erősebb, mint gondolnád – ennél többet én sem tudok, csak hallottam szóbeszédeket. Talán túlzók, de ha a felük is igaz, akkor ő a legjobb esélyünk arra, hogy kijavítsa a hibámat.

Néhány percnyi csendes gondolkodás után lassan bólint, én pedig legszívesebben a nyakába vetném magam a boldogságtól.

- Próbáljuk meg. De előbb élelmet és tiszta ruhákat kell szereznünk – igaza van. Mocskosak vagyunk, az ő ingét megfestette a vére, az én nadrágom pedig még mindig kellemetlenül vizes. Maradhatnánk ugyan ezekben, de ha felmelegszik az idő, szinte bűzleni fogunk. Előbb érzik meg a katonák a szagunk, mint találják meg a lábnyomainkat.

- Ha követjük a folyót, talán elvezet egy településhez – elgondolkodva nézek a mellettünk hömpölygő víztömegre. Nem tudom pontosan melyik folyó lehet, sem azt, hogy hová torkollik, de jobb, mint céltalanul bolyongani az erdőben, kockáztatva, hogy harcosokba futunk.

- Igazad van. Ott lophatunk magunknak némi ellátmányt, és kitalálhatjuk, merre tovább – hogy micsoda? Felháborodva pillantok rá. Még a gondolat is sértő, én sosem tennék ilyet.

- Én nem fogok meglopni senkit – dacosan húzom össze szemeim, és fonom össze karjaimat magam előtt. Akkor inkább maradok ezekben a ruhákban, és gyűjtögetek bogyókat az erdőben.

- Eion, gondolkodj egy kicsit észszerűen – halk, kérlelő sóhajjal dől hátra az üreg falának. – Nincs, amivel fizethetnénk – megmerevedek, és ajakimba harapva bámulok a szürke kőfalra. Nem fogom kimondani, hogy igaza van, pedig igaza van. Egyikünk sem arannyal a zsebében aludt, mikor ránk támadtak. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne, ha lenne nálunk egy kis… arany. Ez az!

- Ennek elégnek kell lennie – fülemhez nyúlva veszem ki belőle az ékszereket. Szívem összeszorul a szomorúságtól, hiszen mindegyikhez emlékek fűznek. Boldog emlékek, amik eddig erőt adtak. De most ideje elválnom tőlük.

Elgondolkodva figyeli ténykedésem, végül lassan bólint.

Akkor ez eldöntetett.

Glovir szavain töprengve figyelem a sápadt szellemet, aki teáját kortyolgatja, szintén elveszve gondolatai erdejében. Talán büntetésnek szánták, hogy vele együtt fogságra ítéltettem, de megpróbálom lehetőségként felfogni. Hogy értette, hogy meg tudom védeni magam? Mindketten tudjuk, hogy egy tisztességes küzdelemben alulmaradnék Deorral szemben. A fizikuma alapján kiváló harcos, talán évtizedek tapasztalatával a háta mögött. Nem lepne meg, ha azóta kardot forgatna, mióta képes felemelni a földről. Ő nem egy egyszerű művész, akit elragadtak békés életéből, és belekényszerítettek egy ostoba háborúba. Jól forgatom a kardot, gyors vagyok és sok tapasztalt harcost le tudtam győzni csupán azért, mert kifigyeltem a gyengeségüket. Egy művész nyitott a világra, másképp lát dolgokat, és ezeket képes ki is használni. Azonban ellene nem venném hasznát ennek a képességnek. Harcolnék, talán egyetlen segélykiáltás idejéig fel is tudnám tartóztatni, de ez elég lenne? Bár tudnám milyen gondolatok álltak Glovir döntése mögött.

Ha nem is értem teljesen döntését, logikus választás voltam. Rajtam kívül csak gyógyítók tudnak Deor ittlétéről, de az ő munkájuk fontos, nem lehetnek állandó gardedámjai egy fogolynak. A legtöbbjük jobb, tapasztaltabb harcos nálam, de én vagyok az, aki nélkülözhető. Emellett ő az én felelősségem. Mindent be kell vetnem, hogy megakadályozzam az árulását. Azt akarom, hogy szabadon elmehessen, de biztosnak kell lennem benne, hogy tiszta a szíve. Szerencsére nem ő az egyetlen a sátorban, akinek vannak titkai.

- Min gondolkodsz? – messze jár, gondolatai kavarognak, akár a tekintetében fodrozódó szürke fellegek. A szökését tervezi, vagy elfogadta a sorsát?

- Ha hangosan is kimondanám, azzal csak megsebezném a törékeny lelked – szavai térdig gázolnak büszkeségemben. Mégis miből gondolja, hogy annyira törékeny a lelkem? Attól hogy művész vagyok, még nem váltam porcelánbabává. Talán érzékenyebb vagyok, mint a legtöbben a táborban, talán jobban szívemen viselem minden élőlény sorsát, de ettől még nem válok törékennyé.

- Hé! Ezt kikérem magamnak! Az igaz, hogy néha magával ragadnak, az érzelmeim, de nem vagyok olyan törékeny, mint amilyennek gondolsz. Mégis minek nézel te engem? – felháborodott hadarásomra csak egy kétkedő szemöldök emeléssel válaszol, amivel még tovább szítja a bennem lobbanó elégedetlen lángokat. Miért nem hisz nekem? Erősebb vagyok, mint gondolná. Fiatal vagyok, de nem gyermek. Művész, de nem eszement álmodozó. Tisztában vagyok a világunkban pusztító sötétséggel, és fel tudom venni ellene a harcot. Meg tudom acélozni magam. Ha nem így lenne, már beleroppantam volna a sok fájdalomba, ami itt körülvesz.

Dühösen fújtatva figyelem arcát, de csak a gyógytea okozta undorodó fintor töri meg a gondolkodás ráncait. Ha azt hiszi, hogy ezt a vitát elengedem és hagyom elmenekülni a megszokott némaságába, nagyon téved. Napokig, akár hetekig is össze leszünk zárva, tudnom kell hogyan lát engem. Bögréjét az asztalra téve kutatja újra arcomat tekintetével, mintha tűnődne, mit bírok elviselni.

- Te olyan vagy, mint a nappal. Fényes, meleg és élettel teli. A szemeid csillognak, a bőröd puha és meleg. Alkotsz, adsz, és ez veszélyes – zavartan, ajkamba harapva hallgatom elgondolkodott szavait. Messziről szól hozzám, de őszintén. Szóval ilyennek lát engem? Szavai melegséggel kellene, hogy eltöltsenek, de érzem a kétkedést a dicséretek mögött. Nem bízik bennem. Veszélyesnek lát, mintha minden mosolyom hamis szavakat rejtene. – Mert a Nap perzsel is és éget; az életet, amit adott éppoly gyorsan el is veheti. Mert két arca van. Lehet kegyes és irgalmas istenség, de lehet világok pusztítója is – talán igaza volt, és szavai megsebeznek. A lelkemen tátongó seb vérzik. Vérzik érte. Vérzik a fiúért, aki fogságban töltötte életét, és képtelen bízni. Miért szükségszerű, hogy minden jó dolognak legyen árnyoldala? Miért keresi a szépségben a pusztulás lehetőségét? Mit kellett átélnie ahhoz, hogy örökre kivesszen belőle a gyermeki ártatlanság és a képesség, hogy higgyen?

Átülök saját ágyamra, eltávolodva az őt ölelő sűrű fájdalomtól, ami szinte megfojt. Látja, hogy milyen vagyok. Érzi azt a fényt, amivel képes lennék feléleszteni haldokló lelkét, de nem képes elfogadni. Nem képes hinni. Nem képes bízni. Többet mondott magáról ezzel a pár mondattal, mint gondolná. Egy pillanatra olyannak láthattam a világot, mint ő. Sötétnek, tele ármánnyal és hamissággal. Az ő világában minden boldogság csupán délibáb. Bárcsak segíthetnék rajta. Bárcsak engedné, hogy segítsek.

- Nem tudsz másokban bízni – halkan figyelem arcát. Messze jár tőlem, olyan távol, hogy kétséges elérem-e valaha. Képtelen vagyok elrejteni szomorúságom, amit iránta érzek. Olyan mélyen sérült lélek.

- Te pedig túlságosan is bízol – lehet túlságosan bízni másokban? Lehet árnyoldala a feltétlen bizalomnak? Erre a válasz kétségtelenül igen. Hibát követek el azzal, hogy megbízok egy idegenben, akit sérülten találtam az erdőben, és titkok sűrűn szőtt takarója öleli körbe? Nem tudom.

Átölelem térdeim, szavain merengve figyelem az árnyékok játékát, amit az ünnepi máglyák fénye fest a sátor oldalára. Máskor egy csata utáni dicső győzelem pillanatait idézik fel a lángok körül, borral telt poharaikat emelik a parancsnokokra, és boldog emlékeket osztanak meg azokról, akiket elvesztettünk. Azokat az ünnepléseket szeretem. Akkor tisztelettel adózunk a halottaknak, bármelyik oldalhoz is tartozzanak. A dalok mindenkinek szólnak, országtól függetlenül. A tánccal adunk hálát, hogy egy újabb lépéssel közelebb kerültünk a háború végéhez. Most a hangszerek játéka sérti a fülem. A nevetés megsebzi a szívem. Egy halált ünneplünk. A világ természetellenes irányba halad.

Ha elfogadom Deor szavait, ha elhiszem, hogy hiba bizalommal fordulnom mások felé, és esélyt adni nekik, akkor elfogadom, hogy a világunk is menthetetlenül eltorzult. Hogy már nincs benne szépség és őszinteség. De ez nincs így. Én még látom, és el fogom érni, hogy az ő szemei is kinyíljanak végre.

- Ha én vagyok a nappal, akkor te az éjszaka vagy. Sötét, hideg és baljóslatú. Nincs benned fény, és ez a sötétség a vesztébe sodorja az utazót – de az éjszakát is be tudják ragyogni a csillagok és a Hold. Ha nem bízik a Napban, akkor kerülővel juttatom el hozzá a fényét. A Hold lesz a közvetítőm. Egyáltalán lehetséges ez? Meg kell próbálnom. Egyetlen lelket sem hagyhatok veszni csupán azért, mert ő már lemondott saját magáról.

Láthatóan elérik szavaim, nem válaszol, csendesen elmerül gondolataiban. Akaratlanul én is megsebeztem volna őt? Talán túl durván fogalmaztam? De hazudságokkal nem akartam elferdíteni a képet, ahogyan látom őt. A nappal és az éjszaka mindig is kiegészítették egymást. Szükség van az egyikre, hogy értékelni tudd a másik létezését. A kettő nem létezhet külön, a világunk körforgása felborulna. Ő is ugyanolyan fontos eleme az egyensúlynak, mint mindenki más. Vajon ezt is megértette? Nem… ebben nem vagyok biztos.

Zavartan fordítom el fejem, mikor egy pillanatra találkozik tekintetünk. Ez a rövid kis beszélgetés volt talán az első pillanat, mikor jobban megérthettem hogyan gondolkozik, hogyan látja a világot és engem. Azt akartam, hogy közelebb engedjen magához, most mégis összezavar ez az egyetlen kis lépés. Ismét menekülni akarok, távol kerülni tőle, hogy ne zavarhasson még jobban össze, de most nem tehetem. Követnem kell a parancsokat… legalábbis egy ideig. Mivel a sátort nem hagyhatom el, a másik menekülőutamhoz fordulok. A táskámból előkeresek egy üres papírt, és egy újabb széndarabbal kezdem rá felvázolni a vonalakat. Nem gondolkodom, csak hagyom, hogy ujjaim vezessenek. Nincs célom, csupán magamba szívom a sötét mintákat, mintha valódi gyógyír lenne háborgó gondolataimra. Hamarosan alakot öltenek, felveszik végső formájukat. Egy eltéveszthetetlen fekete tintából készült útvesztő mását.

- Ha ennyire különbözünk, miért nem hagytál ott? – hangjában valódiértetlenség csendül. Annyira szokatlan, hogy elvonja figyelmem a rajzolástól. Tekintete engem fürkész, kutatja a válaszokat, amik egyértelműek. Egyértelműek, de nem neki. Valóban nem ismer mást a sötét, hideg feketeségen kívül? Nem ismert önzetlenséget, gondoskodást, bajtársiasságot és kedvességet.

- Mert nagyon nagy bajban voltál. Te is biztosan megtetted volna – ahogyan a legtöbb tünde is. Nem hagyhatunk magára valakit, hogy magányosan haljon meg az erdőben, maradványait pedig széthordják a vadállatok. Mindenkinek jár a tisztelet és a lehetőség. az életre. Ezt még ő sem tagadhatja. Vagy mégis? Szívem összeszorul a gondolatra, hogy egy gyermek úgy nőhet fel, hogy mindezeket kiölik belőle. Hogy nem tapasztalja meg az élőlények iránti tiszteletet, ami a népünk sajátja. Még háború esetén sem hagyunk harcosokat szenvedni. A csaták végeztével a gyógyítók segítik egymást, a vér áztatta tereken, bárhová is tartozzanak. Olyankor nincs ellenség, csupán harc az elmúlás ellen. Csak az után folytatódhat a küzdelem, hogy a sebesültek a saját táboraikba kerültek. A világunk ezen szabályát még egyetlen uralkodó sem merte megszegni.

- Nem. Én otthagytalak volna, Eion – dühösen szusszanva fintorgok rajzomra, nem pillantva fel a művészi vonalak játékából. Felidézem irányukat, a mintát, amit a hófehér, tökéletes bőrre festenek. Egy gyönyörű műalkotás, amit ártó szándékkal alkottak meg. Vajon eszébe jut a sok fájdalom, amit ezek segítségével élt túl, ha tükörbe néz? Vajon ezek a gyötrelmek ölték ki belőle a hitet még a saját jósága iránt is? Miért ragaszkodik ennyire ahhoz, hogy kegyetlen érzéketlen szörnyeteg? Bármit állít, nem hagyott volna ott. Nem engedem, hogy az én hitemet is elvegye. Ha elengedem őt, akkor azt is elengedem, hogy mindenkiben rejlik jó.

- Nem hagytál volna – ajkaimat összeszorítva, elszántan ismétlem meg gondolataimat. Nem hagyott volna ott, ahogy támadni sem támadott rám, és megölni sem próbált. Ő is tiszteli az életet. Ha valóban szenvedés övezte a fiatalságát, akkor pont, hogy ő harcolna legjobban az ellen, hogy másoknak át kelljen élnie hasonlót. Nem hagyta volna, hogy fájdalom és kínok közepette hunyjon ki a lángom. Nem és nem.

Hosszú ideig nem érkezik válasz, ezért kénytelen vagyok elszakítani magam a művészet melegen simogató nyugalmától. Kilesek a védelmet nyújtó papírlap mögül, hogy újra találkozzak a viharfelhőket idéző tekintettel. Vajon elég lesz a fényem, hogy áttörje ezeket a szürke fellegeket?

- Pár napja megöltem egy gyermeket – gyomrom bukfencet vet, szavai mázsás kőként sújtanak le rám. Fejem lüktet, fülem zúg, kezeim erőtlenül hullanak ölembe. Nem. Nem történhetett ilyen. A gyermekek ártatlanok, semmiről sem tehetnek, őket megölni az… nem.

- Nem – fej rázva mondom ki a szót, ami gondolataimat uralja. Legszívesebben kiáltanék, megráznám, hogyan juthatott egyáltalán ez eszébe. Ilyet még hazudni is… nem. – Nem tetted – nem tehette. Elvenni az életet valakitől, aki éppen csak megtapasztalta… erre csak őrült szörnyetegek lennének képesek.

- De igen. Pár napja, néhány útonálló támadt rám. Egyszerű emberek. Végeztem velük, hiszen semmi harci képességük nem volt. Rozsdás fegyverek, rongyos ruhák – agyam kétségbeesetten tiltakozik, hogy felfogja szavait. Ne folytasd, kérlek! Rá akarom vetni magam, hogy tenyeremmel tapasszam be száját, de nem mozdulok. – Egyikük magával hozta a fiát. Az apja halála után, a fiú rám támadt. És én nem kíméltem meg az életét. Otthagytam a testeket az úton, temetetlenül – nem. Nem akarom elhinni, de… őszinte. Nem hazudik, érzem a szavain. A háború mindenkit megvisel, de az emberek sorsa a legnehezebb. Rengetegen éheznek, elkeseredettek, és mindent megtesznek azért, hogy életben maradjanak. Akár öngyilkos mód rá is támadnak egy magányos tündére. Pedig szinte semmi esélyük. Reményvesztettek és kétségbeesettek. Deornak meg kellett védenie magát, de… én…

Látásom elhomályosul a könnyektől, kétségbeesett küzdelmet folytatok feltörő zokogásom ellen. Fáj. Fáj egy ártatlan gyermek halála. Ki az az ostoba, aki kockára teszi a fia életét? Ki sodorja veszélybe azt, akit védelmeznie kellene? Miért vitte magával? És Deor miért végzett vele? Nem hagyhatta volna futni? Nem könyörülhetett volna meg egy összetört lelkű fiatalon? Elég lett volna, ha leütni és ott hagyja, de ő inkább kioltotta az apró gyertyalángnyi életet. És most olyan hangon mesél róla, amiben nyoma sincs megbánásnak. Egyszerű tényeket közöl, és mellé szánakozva mosolyog. Engem szán. Mert együtt érzek, mert a részvét széttép, mert sikítva akarom követelni, hogy keressük meg a gyermeket, hogy méltó szertartással csatlakozhasson őseihez. Vannak érzéseim, és ezek szerinte szánni valóan gyengévé tesznek.

- Ugyanolyan szörnyeteg vagyok, mint az, aki bebörtönzött egész életemben. A saját képére formált. Semmi jó nem származik számodra abból, hogy bennem akarsz hinni – talán igaza van. Talán tényleg egy szörnyeteg, akiben hiba volt vakon megbíznom. A lelkét övező sötétség túl sűrű, csak meg fog fojtani, ha megpróbálom elűzni. Nem kéne hinnem benne. Nem kéne remélnem. Meg akarom őt gyűlölni, én magam akarom az őrség kezére adni, hogy kivégezzék, hogy ugyanúgy eltűnjen a világból, ahogy az ártatlan gyermek tette, akivel végzett. Mégsem vagyok rá képes. Mégsem tudom őt feladni.

„Törött porcelánbaba lettél.”

Könnyek marják arcomat, számban érzem sós ízüket, keveredik a keserű fájdalommal. Glovir szavainak emléke segít úrrá lenni a kétségbeesésen, távol tart a teljes összeroppanástól. Nem lehetek rá dühös azért, amilyenné vált. Nem az ő hibája, hogy nem ismeri a könyörületet. Ha egy szörnyeteg nevelte fel, nem tanult semmit a szeretetről, az élet tiszteletétől. Ő nem látja azokat a színeket a világban, amiket én. Nem érzi az élet lüktetését, a pezsgést, az örömöt, amit segítségnyújtás okoz. Ő csak fájdalmat, keserűséget, magányt ismer. Azt hiszi ezek alkotják őt is, de téved. A személyiségünket nem másoktól kapjuk. Megpróbálhatják formálni, talán sikerül is, ha nincs másmilyen hatás, de ha megváltozik a világ, ha más dolgok vesznek körbe, akkor változhatsz. Megláthatsz olyasmit, amit korábban nem ismertél. meghallhatsz dallamokat, amiket eddig fájdalmas sikítások nyomtak el. Megváltozhatsz. Deor is meg fog változni. Bízni akarok benne, de még képtelen vagyok elviselni az érintését. Még nem megy. Hátra húzódom ujjai elől. A kéz elől, amihez forró vér tapad, ami pusztít és elvesz.

- Nem vagy szörnyeteg – hangom erőtlen a visszafojtott zokogástól, és a torkomat szorongató jeges ujjaktól. Fájdalmat okoz a beszéd, de tudnia kell, hogy nem okolom őt. Hogy még mindig hiszek benne, bármennyire is nehéz.

- Ugyan már, Eion! Ezt te sem gondolhatod komolyan – hangja türelmetlen és indulatos. Miért nem akarja, hogy higgyek? Miért bizonygatja minden erejével, hogy nem érdemes a megbocsátásra?

- De igen! – sikerül összeszednem erőmet, nedves arcomat ruhám ujjába törlöm, és elszántan csillogó tekintettel fordulok felé. Fel fogom venni vele a harcot, azt akarom, hogy megértse, hogy elfogadja, hogy én hiszek benne. Hiszek a változásában. Hiszem, hogy többé nem… hogy képtelen lenne újra megtenni. Csak meg kell ismernie a világot. Látnia kell, hogy nem olyan sötét és komor, mint az éjszaka, amiben felnőtt. – Nem vagy szörnyeteg, csak a pusztításon kívül nem ismertél mást egész életedben. És ez nem a te hibád.

- Hallod, amiket mondasz? – sikerül kihoznom béketűréséből annyira, hogy újra felém fordítsa kavargó tekintetét. Most azonban állom a sötét viharfelhők pillantását.

- Aludj, lázas vagy! – nem akarok vitázni vele erről, még úgysem tudom meggyőzni. Túl mélyen hiszi, hogy egy szörnyeteg. Ha tükröt fordítanék felé, semmi mást nem látna, csak a pusztító gonoszságot, amit ő feltételez magáról. Nem látná az igazi Deort, aki ott rejtőzik a megpróbáltatások alatt. Akit még én magam sem láttam, de hiszem, hogy ott van. Elő fogom csalogatni, és megmutatom neki a valós világot.

- Mégis te vagy az, aki félrebeszél – tiltakozásom jeleként rejtőzöm újra művem mögé, és többé nem veszek tudomást a makacs tündéről, aki a szomszédos ágyon fújtat. Ha valóban szörnyeteg, akkor az éjszaka leple alatt végez velem és elhagyja a tábort. Nem. Még nem. Még nem elég erős hozzá, de hamarosan az lesz. A láz és a fájdalom még kínozza, de ő egy harcos. Egy túlélő.

„Talán tehetek valamit. De ahhoz el kell engednetek, amint felépültem.”

El fog menni, bárhogy is dönt Glovir. Eleinte talán valóban elfogadta volna a sorsát, de miután ezt hallottam… nem fog maradni. Nem fogja némán tűrni, hogy elfogják és kivégezzék. Bárki is volt ezelőtt, most új esélyt kapott. Esélyt, amivel élni akar. Ha hisz abban, hogy véget vethet a háborúnak, miért nem hisz a változás lehetőségében? Csak engednie kellene, hogy eljussak hozzá. Megpróbálnám fénnyel és boldogsággal helyettesíteni a rengeteg fájdalmat, amit átélt. De ő inkább egy szörny képe mögé zárja magát.

Ajakaimat harapdálom, miközben a szén újabb és újabb vonalakat fest a papírra. A szürke és fekete játéka formálja meg lassan azt a mesterművet, ami a testét borítja. A kép nem teljes, csak részleteit láthattam a kötés és a takaró miatt, de próbálom visszaadni mindazt a szépséget, amit felfedeztem. Lassan már nem hallom légvételeit, nem hallom az ünneplés halk neszeit, nem hallok mást, csak a szén megnyugtató percegését a papíron. A fekete indák egyre csak nőnek, magukba isszák a hófehér papírt, és szép lassan engem is.

A forró levegő marja tüdőmet, kétségbeesetten kapkodok levegőért, de csak a vastag porfelhőt tudom belélegezni. Köhögve rogyok térdre, ujjaim belesüllyednek a nedves homokba. Nedves. A vér gyomorforgató, fémes ízét érzem számban, szagát orromban, ragacsosságát bőrömön. Mindent elborít, körülölel, megfojt. Tapogatódzva próbálok elkúszni a közeléből, de nem tudok menekülni. Üldöz.

Kezem nekiütközik valaminek. Kemény, rideg, mozdulatlan. Ajkaim néma sikolyra nyílnak, ahogy elmerülök a fakó, üveges szemekben.

Egy halott.

Vértelen arca még lágy és puha. Nem érintette meg a felnőttlét kegyetlen éle. Egy gyermek. Egy ember.

Egy halott.

Egy kard fémes surranással hagyja el hüvelyét. Élesen sziszegve szeli át a levegőt, hogy lesújtson. Rám.

Levegőért kapva ülök fel az ágyon, ujjaim görcsösen szorítják a durva anyagú takarót. Szívem vad ütemét érzem fülemben, számban továbbra is ott a vér gyomorfogató íze. De már nincs sötétség. A fény bántja a szemem, hunyorognom kell, hogy elviseljem. Fény?

Zavartan pillantok körbe a sátorban, amit eláraszt a reggeli napfény. Elaludtam. Elaludtam, de túléltem. Deor nem vágta el torkom, nem szökött el, és most nyugodtan tűri, hogy gyógyítóink foglalkozzanak vele. Kell néhány hosszú pillanat, hogy elűzzem az álmom árnyait, hogy utat engedjek a fénynek, ami eltölt melegséggel. Minden rendben.

- Jó reggelt – halkan suttogva köszöntök mindenkit, és igyekszem egy zavart mosolyt varázsolni arcomra. Remélem nem mondják el Glovirnak, hogy még az ő érkezésükre sem tértem magamhoz a mély álomból. Nem vagyok túl hatékony őr, ha ennyire egyszerűen ki tudnak játszani. Tennem kell ellene, hogy ez többet ne forduljon elő.

- Jó reggelt – Eliath szelíd mosolya, és Arun szórakozott biccentése megnyugtatnak valamelyest. Elnézőek velem, ahogy mindenki más is. Kevés dolgot rónának föl nekem, leginkább egy szeleburdi gyermekként, vagy szerethető kistestvérként gondolnak rám. Néha zavaró a gondoskodásuk, de hálás vagyok érte. Mindannyian próbálnak megóvni engem a legsötétebb dolgoktól.

Minden figyelmüket visszafordítják Deor felé, aki már kötés nélkül ül ágyában. A sebe távolról nézve egészen… elviselhető. Nem tűnik gyulladtnak, nem fertőződött el, és mintha összébb is húzódott volna. Az igazi kérdés a méreg, és annak hatása. Vajon azzal is sikerül megbirkóznia a szervezetének? Eliath tekintete alapján igen.

Arun halk, dallamos mormogására mintha megelevenedne a tinta Deor testén. Nem. Nem csak mintha. Elkerekedett szemekkel hajolok közelebb a fekete vonalak lassú táncához. Mozognak. Már-már káprázat szerű, de a mágia szavaira élettel telnek meg. Én… ez gyönyörű. Elbűvölve figyelem őket, ujjaim bizseregnek, hogy megérinthessem a tekergődző indákat. Talán csak néhány pillanat, talán hosszú percek, mégis csalódottság uralkodik el rajtam, amikor véget ér a varázslat, és újra visszarendeződnek a dermedt tökéletességbe.

- Nagyon szépen gyógyul a sérülésed. Így már engedélyezhetem, amiről tegnap beszéltünk – értetlenül pislantok párat. Mintha egy összeesküvést figyelnék. Miről beszélhettek ők? Talán Glovir adott engedélyt valamire? Ha nekem kell őriznem, akkor nem kellett volna tájékoztatniuk?

- Köszönöm – újabb döbbent pislogás. Lehet még alszom. Deor olyan tisztelettel beszél Eliath-al, amihez hasonlót korábban nem láttam tőle. Egy szörnyeteg nem tenne ilyet. Miért hazudik saját magának?

- Mit engedélyezel neki? – remélem nem valami ostoba, vakmerő dolgot, amitől visszaeshet, vagy újra romlásnak indulhatna az állapota. Bár nem, ilyesmi sosem jöhetne szóba, Eliath túlságosan lelkiismeretes. Az egyik legtehetségesebb gyógyító a táborban, ha nem a birodalomban. Arunnal együtt alkotják a tökéletes párost, kettejük közül ő ért jobban a mágiához. Minden téren kiegészítik egymást. Nem csodálom, hogy Glovir rájuk bízta ezt a feladatot, a legjobb választás volt.

- A fürdést – felém sem pillantva válaszol. Ohh… nos… az elég ártalmatlannak hangzik. Ártalmatlannak, de szükségesnek. A sérülésén és annak környékén kívül valóban nincs túl jó állapotban. Ki tudja hány nappal ezelőtt volt lehetősége utoljára tisztálkodni.

- És hogy akarod kivitelezni? Glovir világosan megmondta, hogy nem hagyhatja el a sátrat, én pedig nem fogok dézsát cipelni a hátamon. Túl nagy feltűnést keltene – Arunnak igaza van. A fürdőkbe nem kísérhetjük át, és egy mosdótál sem lenne elegendő ahhoz, hogy levakarjon magáról minden koszt.

- Elég egy hordó is – nagyokat pislogva fordítom tekintetem Deor felé. Egy hordó? Minek képzeli magát, gyümölcsbornak? A tündék nem fürdenek hordókban, akkor már inkább egy hegyi patak jéghideg vize.

- Elég hordó kiürült tegnap ahhoz, hogy ez megoldható legyen – mire képes vagyok megszólalni, ők már nincsenek is a sátorban. Nem hiszem el, hogy komolyan vették ezt az ötletet. Annyira… nevetségesen hangzik. Vagy roppant szórakoztató, vagy nagyon kínos lesz. Remélem azért nem fog beleszorulni, vagy kiborulni belőle. Akkor azt hiszem belehalnék a nevetésbe.

- Hordó? – honnan jöhetett ez az ötlet? Talán az ellenség oldalán bevett szokás így tisztálkodni? Kis híján kitör belőlem a nevetés, ahogy szemeim előtt megjelenik egy seregnyi tünde, akik éppen hordókban pancsolnak.

- Ha csak nem tervezed, hogy a parancsnoki fürdőbe viszel, igen. Beérem a hordóval – reggelijét rágcsálva pillant rám, majd magához veszi a legfrissebb gyógyteát. Én… túl sok. Felnevetek szavai hallatán, és megrázom fejem. Néhány gyöngy halkan koppanva csapódik össze a hirtelen mozdulattól.

- Szóval te is tudsz viccelődni! Féltem, hogy nincs humorérzéked – jó látni, hogy valóban van más is a viharfelhők túloldalán. Nem egy savanyú mogorva tünde, hanem van humorérzéke. Talán nem a legjobb, de legalább van.

Mosolyogva látok neki én is a könnyed reggelinek. Meg kell kérnem Arunékat, hogy hozzák el a holmim a sátramból. Nem lesznek odáig a feladatért, hiszen az a hely… nos… nem tartozom a rendszerető művészek közé. Én átlátom azt, ami a legtöbbeknek káosznak tűnhet. Boldog vagyok ott, és megnyugtat. Azonban nem tudom pontosan meddig, de ide fog kötni a kötelességem.

Egy kemény sajtot rágcsálva figyelem, ahogy megérkezik a hordó és a halk szavak következtében szépen lassan megtelik gőzölgő vízzel. A gyógyítók tényleg mindent megtesznek a tábor betegeiért, bárkik is legyenek. Ha katonák intéznék, őt biztosan csak öntöttek volna bele néhány vödör folyóvizet, érje be annyival.

Széles mosollyal biccentek a távozó gyógyítóknak. Legszívesebben velük tartanék. Sosem szerettem bezárva lenni, túlságosan… unalmas. Mikor magával ránt a művészet világa, akkor az sem egy zsúfolt műteremben történik, hanem kint a szabadban. Csak akkor volt türelmem hosszabb ideig falak mögé húzódni, mikor az időjárás túl szeszélyessé vált, vagy az alkotásaimnak szükségük volt védelemre. Szeretem, mikor a forró napsugarak simogatják a bőröm, mikor érzem erejüket a lelkemig hatolni. Erővel tölt el. Erővel, amit átadhatok másoknak.

Visszafordítom tekintetemet vendégünk felé, és rögtön félre is nyelem a sajt falatot. Köhögve, remegő kézzel nyúlok poharam felé, hogy megpróbáljam néhány korttyal leöblíteni. Ó az istenekre, erre nem voltam felkészülve. Füleim égnek, a köhögés és a zavart remegés alig akar múlni. Nem kellene… nem szabadna, de… Mikor vette le a ruháit?! És miért nem figyelmezettet?! Fészkelődöm a széken, ajkaim elnyílnak, de képtelen vagyok elszakítani róla a tekintetem. Megbénít a tökéletessége, a fehér bőt borító minták rendezett káosza, az izmok rezdülése.

- Nincs rajtam semmi, amivel te magad ne rendelkeznél – felém fordítja arcát, de szerencsére nem fordul meg teljesen. Ha elölről látnám, akkor én… akkor biztosan kirohannék a sátorból, és vissza sem térnék. Igaza van, semmi szokatlan nincs a fedetlen test látványában, hiszen a katonák közt ez nem számít tabunak, és… szabadlelkű fiatal voltam. Sosem zavart, ha barátaimmal kellett fürdőznöm egy tóban, vagy együtt vacogni egy folyóban. Az ő látványa viszont… nem tudom miért van rám ilyen hatással. Nem tudom miért lángol az arcom, és miért érem aprónak gyomromat. Biztosan a minta lesz az oka. Biztosan az.

Minden erőmre szükség van, hogy elszakítsam tekintetem róla, de végre sikerül. Zavartan bámulom a sátor falát, közben idegesen tekergetek egy vékony kis fonatot. Úgy viselkedtem, mint egy neveletlen kölyök. Így megbámulni egy ismeretlent… mégis hova tetted az eszed, Eion? De képtelen voltam ellenállni. Ez a tinta megbabonáz. Eddig azt hittem, csak a felsőtestét borítja, de most már tudom, hogy…

- A… fenekeden is van… - motyogom halkan. Most, hogy más oldalról is láttam a mintát, folytatni akarom a tegnapi rajzom. Ki akarom egészíteni, hogy a teljes tökéletességet tükrözze.

- Micsoda? – hangja értetlen, de ellenállok a kisértésnek, hogy felkutassam a szürke szempárt.

- Tetoválás – ajkaim szinte hangtalanul mozdulnak, csak remélni tudom, hogy elég közel van, és hallja válaszomat. Nem kapok választ, csupán egy halk csobbanás, és a hordó falának lökődő apró hullámok zaja jelzi, hogy nem kell többé aggódnom a látvány miatt. Szerencse, mert a zavar és az alkotásd utáni vágy lassan elorozta figyelmem a valóságtól.

Halk sóhaja bátorságot önt belém, és szemem sarkából hajlandó vagyok egy gyors pillantásra. Nyakig elsüllyedt a vízben, semmi olyat nem láthatok, amit korábban ne láttam volna. Elég szórakoztatóan néz ki a hordóban gubbasztva, de nem annyira rossz, mint amilyennek képzeltem. Egy ideig csak lazul a forró vízben, majd kissé kiemelkedve kezdi lecsutakolni magát. Úgy tűnik tényleg szüksége volt már erre. Sokat javíthat a kedvén is, ha végre nincs tele rászáradt sárral és vérrel. Talán csak azért volt ennyire hűvös pokróc, mert undorodott magától. Nem. Ő katona, valószínűleg nem az első alkalom, hogy hosszú ideig nélkülöznie kell az ilyesmit.

Igazából… egészen megkapó látvány. Az apró vízcseppek legördülnek bőrén, tincsei vége hozzátapadnak lapockáihoz, szinte egyé válva a sötét mintával. A kis sátor levegője párától súlyossá válik, miközben tovább súrolja magát. Egy idő után azonban nehézségekbe ütközik. Lemerül, hogy benedvesítse haját, de sérült oldala még nem működik teljesen hibátlanul. Azt a kezét nem tudja a megfelelő szögben tartani, talán a sebe húzódhat. Fél kéz azonban nem lesz elég, hogy mindent kimosson a sötét szálak közül. Egy gyöngyöt pörgetve figyelem próbálkozását, kétségbeesett harcot vívva magammal. Tegnap felzaklattak a szavai, de mára megnyugodtan. Nem félek tőle, nem rettegek az érintésétől, nem gondolom, hogy átok száll a fejemre, ha a közelében vagyok, mégis nehezen veszem rá magam a mozgásra. Korábban nem hezitáltam volna, azonnal a segítségére sietek, de… nem. Nem hagyhatom, hogy a belőre áradó sötétség hatással legyen az én napfényben úszó világomra. Nekem kell megmentenem őt, nem szabad meghátrálnom és elvesztenem önmagam a homályban.

Mély levegőt véve kelek fel ágyamról, és mögé lépve érintem meg kezeit. Azonnal le is ereszti őket, és kérdő tekintettel fordítja felém arcát. Szemeiben látom a tiszta döbbenetet, amit közelségem okoz. Talán ő maga is azt hitte, hogy elriasztott a tetteivel. Tévedtél Deor, nem olyan könnyű megszabadulni tőlem.

- Eion? – nem szükséges többet mondania, értem mire kíváncsi. Széles mollyal csúsztatom egyik tenyerem arcára, és fordítom vissza fejét, hogy újra háttal legyen nekem.

- Meguntam nézni, ahogy újszülött csikó módjára ügyetlenkedsz – megjátszott, drámai sóhajtva fúrom ujjaim a nedves tincsek közé. Meglepően puhák, még ha érzem is a beléjük tapadt koszt. Szinte körém fonódnak, ahogy átzsörzsölöm őket. – Alaposan át kell mosni, tele van porral és… vérrel – elakadó hanggal teszem hozzá az utolsó szót. Ne veszítsd el a bátorságod, Eion. Nem tudom ki vére lehet, de nem maradhat itt. Büdös és undorító.

- Nem kell ezt tenned. Nem vagy szolgáló – összehúzom szemeim, és értetlenül rázom meg fejem, bár ő ezt nem láthatja. Miért gondolja, hogy azért teszem, mert kell? Hiszen egyszerű a válasz… nem ismeri a kedvességet. Sosem tett szívességet a barátainak? Voltak neki egyáltalán? Őszintén kétlem.

- Nem csak szolgálók moshatják meg más haját – Arunék hoztak magukkal egy egyszerű olajat is, ami segít eltávolítani a beleszáradt szennyeződéseket. Nem luxuscikk, de nagyon hasznos a hosszú hajú harcosok számára is. Ennyi kényelmet még a fronton is megengedhetünk magunknak. Öntök egy keveset tenyerembe, majd elkezdem beledörzsölni az éjfekete szálakba.

- Hanem szeretők is? – egy pillanatra ledermedek, majd kitör belőlem egy halk nevetés. Nos, nem erre számítottam. Tulajdonképpen igaza van, de pont ezt kiemelni, amikor épp fogoly vagy egy táborba, a sorsod pedig csupán egy penge vékony élén egyensúlyozik… érdekes választás. Ki hitte volna, hogy ennyire elemében lesz. Vajon mosolyog is a saját kis viccén? Kiváncsi lennék az arcára. Mindig túl komor, jól állna neki, ha végre felfele kanyarodnának ajkai.

- Nagyon örülök, hogy rátaláltál a humorérzékedre – halvány mosollyal, gyakorlott mozdulatokkal masszírozom be az olajat fejbőrébe is, hogy biztosan kiűzzek minden szennyeződést. Talán saját tapasztalatból beszélt? Ha barátai nem is voltak, szeretője lehetett. Korábban említette, hogy nem a párját akarta megmenteni, de ez nem zár ki más romantikus kapcsolatokat. Bár azokalapján, amiket mesélt… nem hiszem, hogy a szörnyeteg engedte volna neki. – Barátok is megtehetik egymásnak. Fiatal koromban sokat fürdőztünk az otthonunkhoz közeli tóban – mosolyom kiszélesedik az emléktől. Az arany színűre festett hullámzó víz, a csilingelő nevetések, az aljas támadások, amivel belehajítottak a többiek. – Ott gyakran segítettünk egymásnak kimosni a hajunkból a sarat, port, vagy esetemben legtöbbször festéket – Rhien egy csodálatos lány volt, a legjobb barátom. Személyes küldetésének tekintette, hogy időnként kimozdítson a műveim varázsából. Egy alkalommal már szinte fehérre festette hajamat a kőpor, mikor elrángatott, és lenyomott a víz alá. Attól féltem, hogy többé nem is fog felengedni onnan… életemben nem beszéltem még olyan csúnyán, mint mikor vizet köpködve próbáltam leteremteni őt. Persze csak egy bosszantó nevetés volt a válasz.

- Messze van az otthonod? – annyira elbambultam, hogy ujjaim megálltak a munkában. Zavartan folytatom az összetapadt tincsek szétválasztását.

- Szerencsére igen. Távol a háborútól, így a legtöbben, akik fontosak számomra, biztonságban vannak – nem tudjuk mi alapján sorozzák be a fiatalokat, de meglepő módon nagyon keveseket érintett közülünk. A barátaim nem kerültek kiválasztásra, ők továbbra is élhetne egy békés, de hamis életet. – Merülj le, hogy kiöblíthessem – teljesíti kérésem, míg a víz alatt van, gyorsan átmosom a selymes tincseket. Most már tiszta, ennél többet jelen helyzetben nem tehetünk.

- Köszönöm – szavai halkak, de nekem ennyi is elég. Egész jól ki lehetne jönni vele, ha nem borítaná több méter vastag sötét jégpáncél a lelkét. Addig fogok küzdeni, míg fel nem olvasztom. Bármeddig is tartson.

oOoOo

Arunék az ebéddel együtt a holmimat is magukkal hozzák. Mivel nem sok dolgunk van, azzal töltöm az időmet, hogy szétpakolok a sátor rám eső felében. Nem is igazán próbálok beszélgetni Deorral, úgy tűnik ő is el van veszve saját gondolataiban, csak csendesen figyeli ténykedésemet. Talán nem akarja feléleszteni a vitánkat. Már ha azt vitának lehet nevezni. Törékeny egyensúlyt építünk fel, amit egyetlen rossz szó is felboríthat. Mindkettőnknek meg kell barátkoznunk a ránk kényszerített helyzettel, és meg kell próbálnunk a legtöbbet kihozni belőle.

Ágyamon hasalva, lábammat a levegőben lóbálva dolgozom a rajzon, ami a Deor tetoválásait ábrázolja. Szép lassan egészítem ki a reggel látott vonalakkal, próbálok értelmet és mintát találni benne. Vajon az alkotói is művészek voltak? Művészek, akiket mágusok béreltek fel, vagy a mágia maga alkotta meg ezt a gyönyörűséget. Valószínűleg hiába kérdeznék rá, nem emlékezhet, és sebeket sem szeretnék feltépni. Bár tisztább szándékkal kerültek volna a testére. Miért akar valaki egy gyermeket kínozni? Miért állítja olyan feladatok elé, amiket nem tudna teljesíteni? Miért teszi ki olyan fájdalomnak, amit ezek nélkül képtelen lenne elviselni? Talán az volt a célja, hogy megtörje. Ha megtöri, könnyebben alakíthatja, könnyebben elnyomhatja azt, akinek lennie kellett volna. Ezért hiszi azt magáról, hogy szörnyeteg.

- Kérdezhetek valamit? – leteszem a széndarabot, és arcomat tenyerembe támasztva fordítom Deor felé. Valószínűleg megint összekentem magam, de nem nagyon zavar. A mosdótálban majd levakarom magamról a fekete foltokat. Minden művésznek be kell piszkítania magát, ha nagyot akar alkotni.

- Ha nemet mondok, akkor is megteszed – azt hiszem kezd kiismerni.

- Ez igaz – széles mosolyom egy idő után kifakul, de próbálom magamon tartani. Ez az én páncélom, ami a túléléshez kell. – A fiú, akit… sokat szenvedett? – tudom kell. Talán hiba újra felhozni ezt a témát, de tudnom kell. Ha már a végső tiszteletet nem kaphatta meg, megérdemli, hogy emlékezzünk rá. Én sosem fogom őt elfelejteni, még ha soha nem is láttam saját szememmel. A fájdalom összeszorítja torkom, de kitartok.  

- Gyors volt, nem érzett semmit – tekintetét a sátor teteje felé fordítja, mintha képtelen lenne a szemembe nézni. Talán ő is érez valamennyi megbánást? Talán az érzelemmentes szavak csak a figyelmet akarták elterelni arról a harcról, amit lelkiismeretével vív? Nem is tudom…

- És te? – nem válaszol, így pontosítok a kérdésen. – Élvezted, amikor megtetted? – félek a válaszától. Ezen múlik, hogy marad e hitem megmenteni őt.

- Nem – hangja halk, de határozott. Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, de még nem engedem el a témát. Ha belekezdtem, akkor követnem kell az utat, bármerre is vezessen.

- És emlékszel a fiú arcára? – némán bólint. Ki fogom kérdezni róla. Minden részletet megtudok a vonásairól, és ha mindennek vége, megfestem őt. Hogy megmaradjon az emléke. Hogy emlékezzünk, mit tesz a világgal a háború. – Akkor nem vagy szörnyeteg.

- Ismét itt tartunk? – fáradt sóhaj hagyja el ajkait, tekintetét újra felém fordítja. Nem látok a szürkeség mögé, nem tudok kiolvasni belőle semmit.

- Egy szörnyeteg élvezte volna, ha másokat kínozhat. Élvezte volna, hogy kiolt egy életet – makacsul ragaszkodom igazamhoz, és végre látom rajta is, hogy elgondolkodik szavaimon. – Aki bebörtönzött, emlékezne bárkire is azok közül, akiket lemészárolt? – arca megfeszül az emléktől, vonásai még élesebbé válnak, a szemeiben lévő viharfelhők veszélyesen örvényleni kezdenek. Vajon rám fog lesújtani? Vállalom a kockázatot. – Gondolkozz el ezen.

Visszafordulok rajzom felé, magára hagyva őt gondolataival. Annyi idő kap, amennyire csak szüksége van.

oOoOo

- Eliath – óvatosan érintem meg a gyógyító vállát, mielőtt kilépne a sátorból. Végeztek az esti vizsgálatokkal, ismét életre keltették a tetoválásokat, majd a tintavonalak tánca után újra kötözték a sebet. Kissé komorabbnak tűnnek, mint reggel, de nem tudom mi lehet az oka. Nem jut hozzám el semmilyen információ, míg ide vagyok bezárva. – Beszélhetnénk egy pillanatra – tekintete Deorra villan, aki szokásosan az ágyán ül, látszólag nem figyelve ránk, de ennyire én sem vagyok naiv. A gyógyító lassan bólint, elhúzza nekem a sátor bejáratát. Mélyet szippantok az esti levegőből, amikben érződik a vacsora illata. Egy pillanatra lehunyom szemeim, mosolyogva iszom magamba a falak nélküli létet, de nem élvezhetem sokáig.

- Mi a gond, Eion? – Arun nem követ minket, ő bennmarad, hogy ne hagyjuk felügyelet nélkül Deort. Senki sem szeretné megszegni Glovir parancsát. A mogyoróbarna szemek közelről még zavartabbnak tűnnek.

- Pontosan ezt akartam kérdezni. Miért vagytok ennyire feszültek? – megérintem karját, hogy erőt adjak neki, hogy megnyugtassam őt. Halkan sóhajt, de nem érzem, hogy ettől ellazult volna. Túl sok benne az aggodalom.

- A felderítők mozgolódást jelentettek az ellenfél táboraiból – aprót biccentek, és egy halvány mosoly mögé rejtem aggodalmam és kétségbeesésem.

- Támadásra vagy visszavonulásra készülnek? – a hercegük halála talán lehetett rá számítani, hogy meggyengülnek a csapataik, de legalább ennyire várható volt, hogy erőt merítenek a veszteségből. Hogy rajtunk állnak bosszút, bárki is legyen a felelős. Mindig keresni kell egy bűnbakot, és számukra mi vagyunk a kézenfekvő választás.

- Ezt még nem tudjuk biztosra. Most csak várunk – és a várakozás feszültsége sokszor őrjítőbb, mint a harc maga. Értem, miért ilyen a hangulatuk. Készülnek egy újabb fájdalommal és halottakkal teli időszakra.

- Köszönöm, hogy elmondtad – meghajtom fejem, majd rátérek a másik témára, amiben szükségem van a tudására. – Deor felépült már annyira, hogy megpróbálja elhagyni a tábort? – láthatólag nem lepi meg kérdésem, ajkait összeszorítja, és elgondolkozva függeszti tekintetét az éjszakai égboltra. Követem pillantását, de a mai éjszaka borús, sem a csillagok, sem a Hold fénye nem ragyogja be a sötétséget.

- Gyorsabban gyógyul, mint vártuk, és ha elég vakmerő, megkockáztathatja – ennyi elég ahhoz, hogy rászánjam magam egy nehéz döntésre. Megköszönöm őszinteségét, vetek egy búcsúpillantást a tábor távolabbi részei felé, majd visszatérek közös börtönünkbe.

Míg Arun távozik, én Deor ágyához lépek, és letelepszem a szélére, ahogyan korábban is tettem. Nem kérdez semmit, de tekintete arcomat fürkészi. Az arcot, amin egy halvány mosoly rejti el a valóságot. A küzdelmet, félelmet és szorongást. Glovir tudja, hogy mire vagyok képes, talán részben ezért is választott engem.

„És talán az ő torkát nehezebb szívvel vágod át, ha a szökésen gondolkodnál.”

Remélem biztos vagy a dolgodban, Glovir.

- El akarod hagyni a tábort, bárhogy is döntünk? – szomorkás mosollyal teszem fel a kérdést, amire nem is igazán várok választ. Ostoba lenne elismerni, hogy fontolgatja a szökést. – Tedd ide a jobb tenyered – várakozva nyújtom ki felé a sajátomat. Még mindig nem mozdul, csak bizalmatlanul méreget, mintha azt várná, hogy melyik pillanatban török az életére. – Ne félj, nem fog fájni – szelíd mosollyal próbálom megnyugtatni, bár valószínűleg ez csak tovább szítja benne a kétkedést. – Ez az egyetlen esélyed – hosszú másodpercekig nem történik semmi, végül kínzó lassúsággal ugyan, de felemelkedik keze a takaróról. Tenyereink érzékeny bőre összesimul, enyhe borzongás fut végig karomon. Mennyire apró és vékony a kezem az övéhez képest.

Bólintok egy utolsót, majd lehunyom szemeim, és belekezdek a halk, dallamos varázslatba. A mágia szavai forró indaként tekeregnek bőröm alatt. Felmelegítik mellkasom, megállíthatatlanul szaladnak végig karomon, hogy útjukat egy másik testben folytassák. Deor elrántaná a kezét, amint megérzi őket, de nem engedem. Megragadom ujjait, és szorosan tartom. Nincs szükség nagy fizikai erőre, a szálak egyre vastagabbak, egyre szorosabban kötnek minket össze.

Csupán néhány rövid percig tart az egész. A sátor levegője szinte vibrál a mágia erejétől, mikor elhúzom tőle kezemet. Felnyitom pilláim, és egy ideges, talán már-már rémült Deorral találom szemben magam. Akkor láttam ehhez hasonlót tekintetében, mikor megpillantotta a táborunkat. Ez az érzelem igazi lehet.

- Mégis mit műveltél? – hangja feszült, kezét arca elé emeli, hogy alaposan megnézhesse, de úgysem fog látni semmit. Ennek a varázslatnak nincsenek nyomai. Pontosabban látható nyomai.

- Megmutatom, hogy bízom benned – egyben azt is, hogy nem vagyok teljesen naiv. Nem fogom végig nézni, hogy elárulja a népemet. Kellenek óvintézkedések, amikkel, ha nem is tudom megakadályozni a szökését, legalább megnehezíthetem.  

- Mégis mágus vagy – úgy állítja, mintha valaha is beszéltünk volna erről, és hazudtam volna.

- Nem – megrázom fejem. – Egy művész vagyok, akit születésekor az istenek mágiájának gyenge csókja üdvözölt a világunkban – nem nevezhetem magam mágusnak, sosem volt olyan erőm, ami felért volna a legtöbbjükéhez. Egy-két apró trükkön kívül nem sok mindenre voltam képes. Próbáltak tanítani, de nem is mutattam érdeklődést az irányába, illetve féltem, hogy kiderülhet, harcra is lehet használni. Szerencsére ez sosem történt meg. Az erőm pontosan arra való, amire én magam is. Kapcsolatot teremteni.

- Mit műveltél? – kérdezi ismét. A riadalom már eltűnt arcáról, de látom rajta, hogy még mindig feldúlt. Gondolom nem érti, hogyan voltam rá képes. A tetoválásának a varázslatoktól is meg kellene védenie, legalábbis Glovir szerint. Az én mágiám azonban nem támadó jellegű, nincs benne fenyegetés, így átjut a védelmén.

- A kezedbe adtam az életem. Ha szökni akarsz, előbb át kell vágnod a torkomat. Ha javasolhatom, akkor álmomban tedd, hogy ne tudjak segítségért kiáltani – savanyú mosollyal dörzsölöm meg nyakamat. Szinte érzem a hűvös acél érintését bőrömön, de nem hátrálok meg. – Vagy megbízhatsz bennem, hogy szabadon engedlek, ha eljött az ideje.

- Miféle mágia ez? – halkan felsóhajtok, és takaróján megtámaszkodva dőlök kicsit hátrébb. Nem tudom mennyire fog neki tetszeni a válasz.

- Egy kötelék, ami megakadályozza, hogy túl messze kerüljünk egymástól. Csak akkor szűnik meg, ha én magam szakítom el… vagy elér a végzetem, és újra egyé válok az erdővel, amiből egykor népünk született – pontosan ezért kockázatos a használata. Nem sok hasznát lehet venni, mert a megtöréséhez egyszerűen végeznie kell velem, ami valljuk be nem nehéz feladat. Az igazság az, hogy leggyakrabban fiatal koromban használtam, hogy a barátaimat bosszantsam vele, vagy hogy rábírjam őket a békülésre, mikor megharagudtak rám. Ha nem tudnak elfutni varázslatos személyiségem elől, akkor hamar megbocsájtanak. Rám nem lehet hosszú ideig haragudni.

- Ostoba vagy! – nem értem dühét. Talán valóban az vagyok, de nincs sok választásom. Amíg nem bizonyította, hogy tiszta a szíve, nem enged el. Ha úgy érzem, Glovir tévesen ítéli meg, akkor én magam fogok segíteni a szökésében. Ez egy bizalmi játszma.

- Lehet. De bebizonyítom, hogy nem vagy szörnyeteg. Ha tévedek, hát emelt fővel fogadom a sorsom – mosolyogva vonom meg vállaim, és visszatelepszem saját ágyamra. Lehet, hogy most követtem el életem egyik legnagyobb hibáját, de szükség volt rá. Szükség volt rá, hogy jóvá tegyek vele egy korábbit.

“Nem hiszünk egymásnak,
Sehogy se jó ez így, de ha
eljön majd a másnap,
Az talán, talán megsegít.”

– Tankcsapda –

 – Odakint mindenki ünnepel – jegyzem meg.  

Elfintorodik, majd lerúgja a csizmáit és törökülésbe helyezkedik. Nem tudom, náluk miként működik, csak a saját hagyományainkból merítkezhetek. És a mi katonáink, ha ünnepelnek, akkor mindenki jelenléte kötelező. Meg van szabva, mennyi alkoholt fogyaszthatnak, illetve ilyenkor megerősítik a mágikus védelmet a táborok körül és a szerencsétlenebbül jártak közül kerülnek ki az őrszemek. A többiek mind elengedhetik magukat, ésszerű kereteken belül. Lerészegedni azonban szigorúan tilos, hiszen a háború egyik íratlan szabálya, hogy támadástól mindig tartani kell.  

– Tegyék, ha a lelküknek erre van szüksége – válaszolja még mindig fintorogva. Egy újabb talány. Vidám természetéből arra következtettem, hogy együtt ünnepel majd a bajtársaival. Olyan tündének tűnt, aki szeret ünnepelni, ám ezek szerint tévedtem.  

– Máshogy beszélsz, mint a többi katona – fürkészem arcát elgondolkodva. Szavaim hallatára elmosolyodik. – Más vagy, mint ők.  

– Igen, más. Alacsonyabb és szeplősebb – válaszolja fesztelenül. Vajon elmeháborodottnak néz? – De igazad van, csak köteleztek rá, hogy részt vegyek a harcokban.  

Besorozták. Egyre többeket soroznak be mindkét oldalról. A hadsereg egyre fogyatkozik és most azokhoz a fiatal, erejük teljében lévő tündékhez fordulnak, akik még csak a megfelelő kiképzést sem kapják meg. Fél év alatt legfeljebb csak annyit tanulhatnak meg, hogy hogyan haljanak meg becsülettel. Még a kardot sem tudják rendesen tartani. És azokkal ellentétben, akik a hadsereget a hivatásuknak választották, ezek a fiatalok rettegnek. És jogosan. Ha a kiképzett katonák nem voltak képesek megnyerni a háborút, akkor mit várunk cipészek, kovácsok és földművesek fiaitól? Egy olyan generáció vállaira nehezedik a háború terhe, amely soha nem kívánta megvívni mások harcát. 

Gyanakodva tekerem ki a lapot. Arra számítok, hogy rúnákat, vagy egyéb mágikus rajzokat fogok látni. Ehelyett azonban két madár képe rajzolódik i a szemeim előtt, melyek belefeledkeznek a fészeképítésbe és nem törődnek a rajzoló közelségével. A kis, zsák alakú fészek olyan pontos, hogy a legapróbb szöszöket is fel lehet rajta fedezni. A madarak szemei olyan élettel telin csillognak, mintha bármelyik percben elrepülhetnének. Évtizedek gyakorlata van ebben a képben. 

– Művész vagy – állapítom meg, ő pedig mosolyogva bólint. – Nem itt lenne a helyed.  

Egy művész soha nem fog beilleszkedni a katonák közé. Ahhoz túlságosan elvont a gondolkodásmódja. Más szemmel látja a világot. Fizikuma pedig soha sem fog vetekedni egy harcoséval.  

– Nem te vagy az első, aki ezt mondja – jegyzi meg.    

Beigazolódik vajon a sejtelmem? A parancsnok szavai csak alátámasztják a gyanúmat Eionnal kapcsolatban. De biztosra kell mennem. Muszáj tudnom, hogy a szőke tünde az ágyam szélén mekkora veszélyt is jelent rám pontosan. 

– Ő nem harcos – jegyzem meg, hátha Glovir, vagy Eion elszólja magát. De ennél mindketten okosabbak.  

– Nem, de meg tudja védeni magát. És talán az ő torkát nehezebb szívvel vágod át, ha a szökésen gondolkodnál – szólal meg ismét azzal az ismerős, parancsot nem tűrő hanggal. Mellettem a szőkeség ismét eltátja a száját. – Ez parancs – zárja le a beszélgetést Glovir, ahogy szigorúan Eionra néz, aki rendezi vonásait és megadóan bólint. 

A férfi távozik, a sátor pedig csöndbe burkolózik. Hallgatom a kinti kurjongatásokat, éneklést, még zenét is hallani vélek. Sült hús illata tekergőzik be a ponyva alatt. A tücskök untalan zenélnek az éjszakának, de hangjukat szinte teljesen elnyomja az ünneplés a táborban.  

– Nos, azt hiszem egy darabig még élvezned kell a társaságomat – sóhajt fel kényszeredett mosollyal és adja kezembe a gyógyteát.

Hosszasan gondolkodom Glovir szavain, miközben belekortyolok a kellemetlen ízű teába. Azt mondja, Eion meg tudja védeni magát. De mit érthetett azon, hogy nehezebb szívvel vágom át a torkát? Most már szinte biztosra veszem, hogy nem csupán egy művész, akit az érzelmei irányítanak. Annál sokkal több lehet, ha a gyógyítók parancsnoka csak így rá meri bízni az őrzésemet.

– Min gondolkodsz? – kérdezi csendesen, arcomat fürkészve.

– Ha hangosan is kimondanám, azzal csak megsebezném a törékeny lelked – rázom meg a fejem.

– Hé! – ráncolja össze szemöldökét felháborodva. – Ezt kikérem magamnak! Az igaz, hogy néha magával ragadnak, az érzelmeim, de nem vagyok olyan törékeny, mint amilyennek gondolsz. Mégis minek nézel te engem? – kérdezi.

Válaszul csak felvonom egyik szemöldököm és ő olyan indulattal fújja ki a levegőt, hogy frufrujának tincsei örömtáncot járnak tőle. Újabb kortyot iszok a teából és elfintorodom. Minek nézem Eiont? Nem tudom. Nem tudom hányadán is állok vele. Nem tudom, hogy ki ő, hogy milyen. Olyan, mint egy nyitott könyv, ám olyan nyelven íródott, hogy én nem olvashatok belőle. Minden újabb reakciója egy talány számomra. Lehörpintem a tea maradékát és leteszem az asztalra. Tekintetem minduntalan az övét keresi, és ez ugyanúgy frusztrál, mint ahogyan az is, hogy nem tudok kiigazodni rajta.

– Te olyan vagy, mint a nappal. Fényes, meleg és élettel teli – kezdek bele. – A szemeid csillognak, a bőröd puha és meleg. Alkotsz, adsz, és ez veszélyes – jobb kezemmel fülem mögé tűröm a hajam, ahogy hozzá beszélek. – Mert a Nap perzsel is és éget; az életet, amit adott éppoly gyorsan el is veheti. Mert két arca van. Lehet kegyes és irgalmas istenség, de lehet világok pusztítója is.

Már csak az a kérdés, hogy az én világomat is elpusztítja-e. Megdöbbenve merül hallgatásba. Felkel az ágy széléről, hogy a másikra telepedjen. Ha nem képes elviselni mások szavait, hogy akar túlélni ebben a világban? Egy emlék tolul az elmémbe, amiről azt hittem, már rég megfeledkeztem.
 

Ezután nem találkoztam vele többé. Akkor azt mondták, megszökött és én dühös voltam rá, hogy az egyetlen barátom is magamra hagyott. Évtizedekkel később tudtam csak meg, hogy hazaárulás vádjával kivégezték.

– Nem tudsz bízni másokban – ránt vissza a jelenbe Eion szomorú hangja.

– Te pedig túlságosan is bízol – felelem.

Felhúzza lábait, átkarolja őket és arcát a térdeire fekteti. Nem látok bele a fejébe. Nem látom a gondolatait. De sejtem, hogy vívódik magában. Nem hiheti azt, hogy jó ember vagyok. Nem tud rólam semmit.

– Ha én vagyok a nappal – szólal meg csendesen a sátor falára függesztve tekintetét –, akkor te az éjszaka vagy. Sötét, hideg és baljóslatú. Nincs benned fény, és ez a sötétség a vesztébe sodorja az utazót.

Elgondolkodva hallgatom szavait. Nem téved a mondanivalójával. Csillagtalan volt az éjszaka, amikor a világra jöttem. Anyám ezt számtalanszor mesélte már nekem. Nagy nehezen rám néz, de ahogy tekintetünk találkozik, ő elkapja az övét. Kotorászni kezd a táskájában és papírt, szenet vesz elő belőle. Csendesen rajzolni kezd. A sátor bejárata felé fordítom a fejem. Eion most ugyanúgy rab, mint én. Ez a büntetése amiért engem a táborba hozott.

– Ha ennyire különbözünk, miért nem hagytál ott? – kérdezem halkan.

Felnéz a papír mögül és gondolkodás nélkül válaszol.

– Mert nagyon nagy bajban voltál. Te is biztosan megtetted volna – motyogja utolsó mondatát, és visszatemetkezik a rajzolásba.

– Nem – felelem őt figyelve. – Én otthagytalak volna, Eion.

Fájdalmas grimasz fut végig az arcán, de nem emeli rám a tekintetét. Tüntetőleg, csak azért is a rajzának szenteli minden figyelmét. Elfekszem az ágyon és a sátor tetejét bámulom. Érzem, hogy hadakozik bennem a láz, de már kevésbé erős. Percről percre nyerem vissza az erőmet. Felemelem a kezem, megnézem a tenyeremet magamnak, majd ökölbe szorítom. Nem, még mindig nem bírnék el egy kardot, de egy tőrt talán igen. Még legfeljebb egy-két nap és készen állok rá, hogy megszökjek. Amennyiben Glovir nem enged el szabad akaratából.

– Nem hagytál volna – szólal meg makacsul, eltűnve a papír mögött.

Nem ülök fel, csak felé fordítom a fejem. Mivel nem válaszolok, kipillant a műve fölött, hogy rám nézzen.

– Pár napja megöltem egy gyermeket – ismerem be.

Arca eltorzul. Leereszti a papírt és a szenet, és arcomat fürkészve hajol hozzám közelebb.

– Nem – rázza meg kócos üstökét. – Nem tetted.

– De igen – bólintok. – Pár napja, néhány útonálló támadt rám. Egyszerű emberek. Végeztem velük, hiszen semmi harci képességük nem volt. Rozsdás fegyverek, rongyos ruhák – fejemet visszafordítom a sátor teteje felé. – Egyikük magával hozta a fiát. Az apja halála után, a fiú rám támadt. És én nem kíméltem meg az életét. Otthagytam a testeket az úton, temetetlenül.

A csönd hirtelen még mélyebb közöttünk, mint valaha. Eion tagjai megremegnek, mintha jeges reszketés lenne úrrá rajta. Amikor ránézek, szemei könnybe lábadnak. Szipogva nyeldekli a levegőt. Ha eddig nem is, most biztosan meggyűlölt. S most rajtam a sor, hogy szánakozva nézzek rá. Fanyar mosoly ül ki az arcomra.

– Ugyanolyan szörnyeteg vagyok, mint az aki bebörtönzött egész életemben – szólalok meg. – A saját képére formált. Semmi jó nem származik számodra abból, hogy bennem akarsz hinni.

Kinyújtom kezem, hogy letöröljem könnyeit, de elhúzódik. Talán végre felfogta, hogy mi is vagyok. Ha a közelemben marad, megsérül. Az éjszaka kioltja az ő fényét is, és mellettem csak halálra fagy, míg abban reménykedik, hogy megmenthet magamtól. Nem ostoba, így erre neki is rá kellett jönnie. Talán pont most bánta meg, hogy segített rajtam. Most már végre ő is érti, hogy mekkora fenyegetést jelenthetek a táborára nézve. Nem tudom, mennyi idős lehet, de fel kell nőnie végre. Nem bízhat meg naivan mindenkiben, aki segítségre szorul. És talán tényleg az ő döntése pecsételte meg mindkét birodalom sorsát. Azzal, hogy megmentette az életemet, minden elbukhat, ami számára fontos.

– Nem vagy szörnyeteg – töri meg a csendet rekedten.

– Ugyan már, Eion! – sóhajtok fel türelmetlenül. – Ezt te sem gondolhatod komolyan.

– De igen! – törli meg arcát az ingujjába. – Nem vagy szörnyeteg, csak a pusztításon kívül nem ismertél mást egész életedben. És ez nem a te hibád.

– Hallod, amiket mondasz? – fordítom felé a fejem.

– Aludj, lázas vagy! – szól rám bosszúsan.

– Mégis te vagy az, aki félrebeszél.

Újra arca elé emeli a papírt és rajzol tovább. Hosszú percekig hallgatom a papíron a szénceruza sercegését. A jótékony csöndben csak a fejemben zúgó vér hangját hallom. Érzem arcomat egyre jobban felforrósodni. Az oldalamon a seb tompán lüktet. Minden itt töltött perc azzal a kockázattal jár, hogy elfognak és kivégeznek. De én már elhatároztam, hogy életben maradok. S mivel apám úgy tudja, hogy halott vagyok, a legkevésbé sem fog arra számítani, hogy a tulajdon fia követeli majd tőle a trónt. Ha nem is nyerhetek ellene, de meg kell próbálnom. Örök életemben bánnám, ha most nem cselekednék semmit. Nem kezdhetek új életet, nem menekülhetek el és nem telepedhetek le. Nekem a háború jutott osztályrészül. A sorsom az, hogy véget vessek neki, vagy így, vagy úgy.

Egy idő után már nem hallom a papír zörgését. A szomszédos ágyra pillantva látom, ahogy Eion kényelmetlenül az oldalára dőlve elbóbiskolt. Kezéből már rég kiesett a szénceruza, rajzát magához öleli.

Felülök, megmozgatom lábaimat, mielőtt felkelnék az ágyról. Odalépek hozzá és kinyújtom lábait, a hátára fordítom és feje alá igazítom a kényelmetlen párnát. Kiveszem kezéből a rajzot és az asztalkára teszem, hogy aztán betakarjam. Mélyen alhat, ha még ez sem ébresztette fel. Nem lehet kellemes az álma. Szemöldökét ráncolja, ajkait penge vékonyra húzza és homlokán apró cseppekben ütközik ki a veríték.

A kezembe veszem a papírt. Megfordítom, hogy lássam a művét, ám amit látok, őszinte döbbenettel tölt el. Engem rajzolt le. Legalábbis az államtól lefelé, a testemet borító tetoválásokat. Szinte ugyanolyan precizitással vetette papírra a kacskaringós indákat és mintákat, mint annak idején a mágusok a testemre. Leteszem a papírt. Lefordítva. Legszívesebben gyertyalángba tartanám, hogy eleméssze a tűz, de attól tartok, már így is mélyen megsebeztem Eion lelkét, és ez csak egy újabb csepp lenne a pohárban.

Körülnézek a sátorban, hátha találok valamit, amit magamra vehetek. Bár eddig nem érdekelt, van-e rajtam valami, most kényelmetlenül, nagyon is a tudatára ébredtem annak, hogy csupasz vagyok. Legalábbis a felsőtestem az. A sátor túl felében, egy széken meglátom az ingemet, kimosva, összefoltozva. Felveszem és csak ezután fekszem vissza az ágyra.

Bár lehunyom szemeimet, elmémre nem borul rá az álom. Éberen fekszem, hallgatva Eion szabályos szuszogását, apró, halk dünnyögését, ahogy alszik. Nem tudom felidézni azt az időt, amikor valaki más is aludt velem egy helységben. Talán nem is volt rá példa sosem. Vajon emiatt nem tudok most aludni, vagy azért vagyok zaklatott, amiért ilyen nyersen emlékeztettem a tündét a világ kegyetlenségére?

.o.O.o.

Kinyílnak szemeim, ahogy meghallom a sátorba lépő gyógyítók halk beszédét. Valamikor pirkadat előtt mégis csak sikerült elaludnom. Felülök, hogy kellőképp fogadhassam őket. A mellettem lévő ágyon fekvő szőkeség még mindig mélyen alszik. Bizonyára nagyon kimerült lehetett, hogyha szinte úgy ájult álomba előző este.

– Látom, megtaláltad az ingedet – szólal meg egyikük, mire csak bólintok. – Fáztál?

– Nem igazán – pillantok Eionra, és a gyógyító halkan felkuncog.

– Nézd el neki – lép az ágyamhoz és készíti elő a friss kötszereket és kenőcsöket. – Szereti a szemét legeltetni azon, ami szép.

– Szép? – kérdezem szemöldök ráncolva. – Ebben nincs semmi szép – bökök a fekete tintára a karomon, majd leveszem ingemet, hogy hozzáférhessen a sebemhez. – Ez itt alattomos mágia.

– Eliath vagyok – mutatkozik be. – Ő pedig Arun – int fejével társa felé, aki előző nap azokat a különös mágikus szavakat mormolta. – Hogy érzed magad?

– Jól – felelem tömören.

– Igen – hümmög Eliath. – Jól is nézel ki. A tetoválásaid sokkal erősebbek, mint ahogy gondoltuk. Emeld fel a karod – kéri és hozzálát, hogy levegye rólam a kötést.

Ekkor Eion úgy ül fel az ágyán, mintha nyílvessző érte volna. Szemei kerekre tágulva merednek az ürességbe, végül felméri környezetét és mire minden arcot megnéz magának, rendezi vonásait.

– Jó reggelt – motyogja zavartan.

– Jó reggelt – köszön vissza neki Eliath, Arun pedig biccent egyet.

Ezután a tünde visszafordul felém és csendesen folytatja a munkáját, amíg társa halkan duruzsolva kelti életre a bőröm alatt a tintát. Figyelem a karomon a tekergőző, táncoló indákat, melyek tényleg megelevenedni látszanak, ám csak annyira, mintha délibábot látnánk. Érdekes.

– Nagyon szépen gyógyul a sérülésed – szólal meg ismét Eliath. – Így már engedélyezhetem, amiről tegnap beszéltünk.

– Köszönöm – hajtom meg előtte a fejem.

A gyógyítókat nálunk nagy tisztelet övezi. Ha beteg vagy, vagy sérült, az ő kezükben van az életed. Csodákra képesek, erejük szinte már vetekedik a föld szellemeivel.

– Mit engedélyezel neki? – kérdezi Eion gyanakodva.

– Fürdést – feleli Eliath.

– És hogy akarod kivitelezni? – kérdez most Arun. – Glovir világosan megmondta, hogy nem hagyhatja el a sátrat, én pedig nem fogok dézsát cipelni a hátamon. Túl nagy feltűnést keltene.

Mindhárman elhallgatnak. Túlbonyolítják az egészet. Nincs szükségem forró, habos vízre, illatozó gyertyákra és bódító olajokra. Ez egy katonai tábor, nem gyógyfürdő. Meg lehet oldani ezt sokkal egyszerűbben is.

– Elég egy hordó is – töröm meg a csendet.

Eion szája tátva marad, a másik két tünde viszont gondolkodóba esik. Arun bólint egyet társa felé és elmosolyodik.

– Elég hordó kiürült tegnap ahhoz, hogy ez megoldható legyen – szólal meg.

Amint végeznek, elhagyják a sátrat és a szőke tünde rám mered. Nem tudom, mi járhat a fejében, így nem törődöm vele. Magamhoz veszem az egyik tányért és enni kezdek. Mindkettőnknek hoztak reggelit, jobban tenné, ha ő is nekilátna a sajátjának, frissen jobban esik.

– Hordó? – kérdezi kisvártatva, kételkedve.

– Ha csak nem tervezed, hogy a parancsnoki fürdőbe viszel, igen. Beérem a hordóval – teszem le a tányért és veszem kezembe a gyógyfőzetes bögrét.

Pár pillanatig csak pislog, majd nevetésben tör ki.

– Szóval te is tudsz viccelődni! – vigyorodik el szélesen. – Féltem, hogy nincs humorérzéked – veszi el végre ő is a tányérját.

Viccelődni. Nem, ez színtiszta szarkazmus volt a részemről. Ám úgy tűnik, jó kedvre derítettem. Ez talán megtöri a mélabút, mellyel tegnap este nyugovóra tért. Nem áll jól neki a komorság.

Mielőtt válaszolhatnék, megjelenik a két gyógyító. Arun hozza a hordót magával, amíg Eliath beengedi a sátorba és visszahajtja az ajtaját. A sátor távolabbi végébe helyezik, majd Arun mormolni kezd és a hordó lassan megtelik vízzel. Olyan egyszerűnek tűnik, ahogy csinálja, mintha nem kerülne semmibe elsajátítani. Ám, ha valaki megfelelő gyakorlás nélkül akar varázsolni, akár lángra is lobbanthatja a hordót ahelyett, hogy vizet fakasztana benne.

Szó nélkül távoznak, én pedig lassan a hordóhoz sétálok. Megválok ruháimtól, ekkor azonban fuldokló köhögés rázza meg a sátor falait. Hátra pillantok és Eion egyik kezével bögréjét szorítja, másikkal a torkát. Kérdőn nézek rá. Zavarban lenne?

– Nincs rajtam semmi, amivel te magad ne rendelkeznél – szólalok meg.

Pár hosszú pillanatig bámul még, aztán elfordítja a fejét. Füle hegyei vörösek. És megint babrálni kezd a hajával.

– A... fenekeden is van... – szólal meg, hangja alig több suttogásnál.

– Micsoda? – ráncolom össze szemöldököm és fordítom tekintetem a hátsóm felé.

– Tetoválás – feleli még halkabban.

Nem kommentálom felfedezését, de hátat fordítok neki, hogy elnyomjak magamban egy mosolyt. Akármennyire is volt ártatlan a kijelentése, nem mutathatom ki, hogy szórakoztat. Nem mutathatom ki az érzelmeimet. Az érzelmek gyengévé tesznek. Főleg, ha az ellenség táborában vagy összezárva egy boszorkánnyal.

Bemászok a hordóba és nyakig merülök benne. Jóleső sóhaj hagyja el a számat és lehunyom szemeim. Legközelebb meg kell köszönnöm Arunnak, hogy nem jéghideg vizet töltött a hordóba.

- Mi hasznod származik abból, hogy nekem segítesz? – haszon? Miért várnék hasznot a segítségnyújtásból? Ő nem ismeri az önzetlenség fogalmát? – Egy senki vagyok, egy ismeretlen. Dezertőr, vagy kém. Miért tennéd kockára a saját biztonságodat? – hangja bizalmatlan, tekintete értetlenül méreget, mintha valóban nem lenne elképzelése. Én… ennyire hihetetlen, hogy csupán szeretnék bízni az emberekben? Hogy az ösztöneim azt súgják, hihetek neki, és nem hoz ránk veszélyt? Mennyire kell romlottnak lennie a világnak ahhoz, hogy mindenkiről a legrosszabbat feltételezzük? Igen, az én fejemben is megfordult, hogy talán kém vagy dezertőr, de az, hogy ő maga mondja ki, ledöbbent. Egy újabb bizonyíték, hogy ezért érkezett a táborba. Ha kém lenne, rejtegetné a szándékát, nem hívná fel rá a figyelmet, nem adna nekem ötleteket. Vagy csupán ez is a csel része. Próbál megtéveszteni, és összezavarni. Azt hiszem sikerül neki.

Zavartan próbálok választ formálni, de elhagynak a szavak. Ismételjem meg, hogy hinni akarok neki? Hogy én bízom az ártatlanságában akkor is, ha titkok szövik át egész lényét? Lehet én sem hinnék magamnak.

- Meg is ölhettelek volna – igaza van. Ő harcos, aki félholtan is képes lett volna végezni velem. Elővigyázatlan és felelőtlen voltam. Talán nem kellett volna a táborba hoznom, veszélybe sodorva ezzel több ezer másik tündét. Elég lett volna, ha csak a saját életemmel játszom, és magam próbálom megmenteni. Ha gyógyító lennék, talán meg is tettem volna, de így… egyszerűen nem hagyhattam magára. Képtelen lettem volna tükörbe nézni, ha rezzenéstelen arccal végig nézem a halálát. Bízni akartam, és bízni is fogok, bármit mond.

Elhatározásra jutva csúsztatom ujjaim tenyerébe. Nem tudom, hogy őt, vagy magamat próbálom nyugtatni az érintéssel. Bőre még mindig nyirkos, valószínűleg a láz ostromolja tovább testét. Pihennie kellene, hogy legyen ereje a méreg elleni harchoz. Örülök, hogy végre rendesen tudok kommunikálni vele, és végre válaszokat is kaphatok néhány kérdésemre, de nem húzhatom sokáig a beszélgetést.

- De nem tetted – vagy ártalmatlan, vagy célja volt azzal, hogy életben hagyott. Én hiszek benne, hogy soha nem is akart bántani engem. Mosolyogva szorítom meg kezét, majd elengedem. Engem megnyugtat mások érintése, de ő nem tudom mennyire viseli jól. Nem minden tünde egyforma. – Szóval mi vagy? Dezertőr, vagy kém? – nem bízom őszinte válaszban, de nem adom föl.

- Egyik sem – sötét pillái lecsukódnak. Talán kezd elfogyni az ereje, vagy csak próbálja eldönteni, mennyit osszon meg velem. Arca kifürkészhetetlen, érzelemmentes, de hangja is kifakult, színtelen. Mintha már mindent feladott volna. – Sötét a múltam, a jövőm pedig még sötétebb – szürke szemei újra felkutatják tekintetem, torkom összeszorul pillantásától. Úgy érzem, belém lát. Talán mágia lenne? Megbabonáz, míg figyelmetlen vagyok? – Meghaltam az úton, most nem vagyok már senki, csak Deor. Adjatok át az őröknek, hadd viseljem a következményeket. Mert magamról többet nem mondhatok – lemondás, elfogadás, kimerültség. Mintha nem a sérülése szívta volna el erejét, hanem az állandó küzdelem, amivel együtt kell élnie. Mintha már nem lenne miért harcolnia, elvesztette volna a fényt, ami reményt ad. Egyetlen tündének sem kéne érezni efféle kilátástalanságot. Mit rejthet a múltja, ami ennyire összezúzta őt?

Szívemet jeges ujjak szorongatják, minden dobbanásért küzdenie kell. Mintha magamban érezném azt a fájdalmat, ami Deor lelkét marcangolja. Mosolyom eltűnik arcomról, elűzi a szomorúság és a sajnálat, amit iránta érzek. Segíteni akarok. El akarom űzni a sötét felhőket, amik eltakarják őt előlem. Mielőtt bármit is szólhatnék, tenyerét arcomhoz nyomva takarja el szemeimet. Döbbenten hőkölök hátra az ágyán, ujjaim csuklójára fonom. A sötétség egy pillanatra megrémít, de nem tesz semmi mást. Nem támad, nem okoz fájdalmat.

- Mit csinálsz? – zavartan teszem fel a kérdést, miközben gyengéden tartom csuklóját.

- Ne nézz így rám – hogyan takarhatnám el az érzelmeim? Ha szomorúságot érzek miatta, azt látni fogja a tekintetembe, akár akarja, akár nem. A mosolyammal képes vagyok megtéveszteni másokat, de a szemeim elárulnak. Ha nem tetszik neki, akkor kénytelen lesz elfordulni, az érzelmeimnek nem tudok parancsolni.

Mintha csak hallotta volna gondolataim, kezét elhúzva látom, hogy elfordította fejét. Sajnálom, ha megbántottam a sajnálkozásommal, de belefacsarodik a szívem a szavaiba. Viszket a bőröm a késztetéstől, hogy mosolyt csaljak összeszorított ajkaira, magamhoz öleljem és melegséggel töltsem meg kihűlt lelkét. Képtelen vagyok elviselni, ha mások reményvesztettek és szenvednek.

- Hát, hogy nézzelek? Végre nem csak mondatokban beszélsz, de amit mondasz, attól meghasad a szívem. Tényleg ennyire kilátástalan lenne az életed? – némán bólint, amitól a hűvös ujjak még szorosabban fonódnak szívem köré.

- Csak egy valakit akartam megmenteni, de elbuktam – hangja elhalkul, szemeit lehunyja, ujjaim alatt érzem, hogy szívverése is lassul. Lassan győz a kimerültség.

- A párodat? – meggondolatlanul teszem fel a kérdést, de legszívesebben azonnal vissza is vonnám. Talán ezzel csak még inkább feltéptem a sebeket. Hallottam már tündékről, akik kifakultak és elvesztek a valóság egy halovány másában, miután elvesztették a szerelmüket. A mi népünk mélyen tud szeretni, és a párod a másik feled. Ha elhagy, akkor ketté tépi a lelked, és magával visz egy darabot belőled. Sokan képtelenek ezt elviselni. Legalábbis ezt mondják, a saját bőrömön szerencsére még nem kellett megtapasztalnom.

- Nem – lassú fejcsóválása valamiért elégedettséggel tölt el, és forró nyugalom árad szét tőle testemben. – Az anyámat.

Dermedten figyelem, ahogy vonásai kisimulnak, teste ellazul mellettem. Már nem láthatja, hogy tekintetem ismét megtelik fájdalommal, hüvelykujjammal gyengéden simítok végig kézfején, mintha ez bármit képes lenne megoldani.

- Elvesztetted őt? – szavaim már nem jutnak el hozzá, elragadta tőlem a zavaros álmok birodalma. Nem csodálom, hogy ennyire hűvös és üres. Én minden nap hálát adok, hogy a szüleim távol vannak a harcoktól, hogy amíg tartjuk a jelenlegi határokat, nekik nem eshet bántódásuk. El sem tudom képzelni, mekkora fájdalom lehet, ha szeretteidnek bántódása esik. – Mit kellett átélned, Deor? – halkan suttogva húzom fel rajta a vékony takarót, elfedve mellkasát. Az éjszakák csalókák lehetnek, nem szeretném, hogy más betegséggel is harcolnia kelljen. Nem tudom mit hoz a holnap, nem tudom hogyan döntenek a gyógyítók, egyedül abban vagyok biztos, hogy boldogabbá akarom őt tenni.

oOoOo

A gyógyítókkal együtt lépek be a sátorba, de míg ők Deor ágya köré gyűlnek, én mögöttük állok meg. Nem ellenkeztek mikor jönni akartam, bár magam sem egyészen tudom, hogy mit keresek itt. Úgy érzem felelősséggel tartozom, mert én hoztam egy idegent a táborunkban.

- Glovir vagyok – még sosem hallottam őt így beszélni. Általában határozott, de udvarias, akár betegekkel, akár gyógyítókkal, akár más katonákkal társalog. Ha pedig hozzám intézi a szavait, akkor tele vannak gondoskodással és kedvességgel. Most mégis hűvös, szinte dideregnem kell szavai jeges élétől. – Deor, igaz?

- Igen.

- Mit tudsz elmondani a sérülésed körülményeiről? – kérlek gondold át Deor. Emlékezz a tegnapi szavaimra, és olyan választ adj, amivel elégedettek lehetnek. Ha most elhurcolják őt a tábor fogdájába, biztosan belehal a mérgezésbe… ha nem végzik ki hamarabb. A parancsnokaink szinte éheznek a vérre, néha úgy érzem csak várják a pillanatot, mikor olthatják ki valaki életét. Aggódom, hogy Deorra is ez a sors vár. Egy mosollyal próbálok erőt önteni belé, de elfordul tőlem. Torkom összeszorul. Ne add fel, Deor.

- Egyedül utaztam. A nyíl a semmiből jött. Nem láttam a támadómat, mert mágiával takarta el a jelenlétét – eddig hihető a történet. Sokan használják ezt a cselt, akik óvatlan utazókra vadásznak. Talán ez az igazság is, nem tudom. Úgy látom Glovirt is meggyőzte vele, mert bólint. A többi jelenlévő arca még mindig kétkedő, a többség nem tudja, mit higgyen.

- Mesélj a tetoválásodról.

- Gyermekként kaptam egy szörnyetegtől, hogy kibírjak bármit, amit rám zúdít – szemeim elnyílnak, testem megremeg a borzalmas szavak hallatán. Ki tesz ilyet egy gyermekkel? Ki élvezi, hogy kínozhat egy ártatlan lelket? Mi kellett elviselnie, ha egy ennyire erős mágikus tetoválásnak kellett őt megóvnia?

- Fogvatartott? – Glovir hangja is ellágyul, bár csak alig észrevehetően. Az ő szíve sincs kőből, éreznie kell a valódi fájdalmat a szavak mögött.

- Úgy is mondhatjuk. Az anyámat használta arra, hogy ne szökjek meg tőle – a levegő megfagy, a legtöbb arcon ugyanazokat az érzelmeket látom, amik engem is hatalmukba kerítettek tegnap. Szánakozás, szomorúság, sajnálat.

„Ne nézz így rám.”

Eszembe jutnak szavai, ezért elfordítom sápadt arcáról tekintetemet. Nem akarom, hogy újra át kelljen élnie, ha rossz érzéssel tölti el. Talán megalázva érzi magát, és sérti a büszkeségét. Olyan sok mindent élhetett már túl, nincs szüksége a szánakozásunkra.

- Hogy szöktél meg végül?

- Csak eljöttem. Nem voltam többé hasznára senkinek, így elküldtek – kidobták és magára hagyták őt. Mintha egy haszontalan szemét lenne, nem pedig egy érző élőlény. Mindenkinek van haszna, mindenki része a világunknak, és a maga módján formálja azt.

- Szerencsétlen gyermek – halványan elmosolyodom Glovir szavaira. Ezt a hangsúlyt már sokkal jobban ismerem. A legfontosabb kérdés már csupán az, hogy vajon igaz-e a történet. Én hinni akarok neki, túlságosan őszintének hangzanak szavai. De az én szívem puha, és mindenkinek bizalmat akar adni. – Törött porcelánbaba lettél – a hűvös, tapogatózó ujjak visszatérnek. Tehát nem csak én látom őt sérültnek. Mindenki elhallgat, némán várják az ítéletet. Csak a sátron kívülről szűrődik be a tábor halk morajlása. – Miért a mi táborunkba jöttél?

- Nem tudom – Deor lehajtja fejét, így nem tudom tovább fürkészni a szürke szemeket. – Ha felépülök, és elengedtek, megfogadom, hogy nem árulok el semmit a tábor hollétéről. Az életemet köszönhetem nektek, és örökre az adósotok maradok – nem látok hamisságot tekintetében, mikor újra felemeli fejét. Egy ideig farkasszemet néznek Glovirral, végül a gyógyító feláll székéről.

- Ha mégsem az vagy, akinek mondod magad, nagy bajba sodorhatom a táboromat – ha egy kém, esetleg áruló, akkor sokat veszthetünk ezen. Minden az én hibám lesz, én hoztam őt ide, és bár a döntés Glovir kezében van, az igazi felelősség engem fog terhelni.

- A döntés a te kezedben van. Elfogadom, bárhogy is választasz – tényleg ennyire könnyen belemenne abba, hogy Glovir az őrség kezére adja? Ennyire nem érdekli már a saját sorsa? Biztos vagyok benne, hogy a parancsnokunkat nem érdekelné a története, ő csak fenyegetést látna az idegenben, amit azonnal meg kell szüntetni.

- Gondolkodnom kell – a gyógyítók elhagyják a sátrat, amint elhangzik a végszó. Tétován pillantok utánuk, de lábaimat nem tudom rávenni a mozgásra. Most, hogy többet tudok Deor történetéből, nem akarom magára hagyni. Még inkább érzem a késztetést, hogy örömöt csempésszek a sötét fellegek uralta életébe. De hogyan is kezdhetnék hozzá? Hogyan érjek el valakit, aki mélyen magába zárkózott, a kulcsot pedig régen eldobta magától? Egyik fonatomat tekergetve próbálok megoldást találni, míg ő oldalára szorítja tenyerét, és vesz egy lassú, mély lélegzetet.

- Nagyon fáj? – ha jól emlékszem, éjszaka kapott utoljára fájdalomcsillapítókat, ma még nem jártak nála gyógyítók a kihallgatáson kívül. Hamarosan érkezniük kell, hogy kötést cseréljenek, és ellenőrizzék az állapotát, de addig sem hagyhatom szenvedni. Meg sem lep, hogy fejét csóválva nemleges választ ad. Még mindig nem értem a férfias büszkeséget. Csak fogadd el a segítséget, már nem a szörnyeteg karmai között vagy. Nem tudom visszatartani horkantásom, és én is megcsóválom fejemet.

- Persze. És halhatatlan is vagy – valahogy rá kell vennem, hogy leszokjon az értelmetlen önsanyargatásról és szenvedésről. Olyan, mint egy fiatal, makacs kiskölyök, aki a rátermettségét akarja bizonyítani. Nem tudom a pontos korát, de nálam biztosan idősebb. – Várj egy kicsit! – bár minden porcikám tiltakozik ellene, magára hagyom a sátorban, hogy felkutassak számára valamit, ami enyhítheti fájdalmait. A tüzek felett folyamatosan készülnek a gyógyitalok, így biztos vagyok benne, hogy akad valami a számára is.

- Naneth – finoman megérintem a tünde nő vállát, aki éppen az egyik meglepően kellemes illatú főzet fölé hajol. Barna tincsei egy szalaggal vannak összefogva, hogy ne zavarják a munkában, szemei hasonló árnyalattal csillognak. A vékony ajkak mosolyra húzódnak, mikor felém fordul.

- Miben segíthetek, Eion? – mielőtt válaszolhatnék, hangos kiáltások zavarják meg a tábor szokásos nyugalmát. Mindketten dermedten bámulunk a központi sátrak irányába. Ez a felfordulás legtöbbször semmi jót nem jelent a számunkra. Eltart néhány pillanatig, mire elég közel érnek a hangok, ahhoz, hogy érezzük, ez most más. A katonák… ünnepelnek. Nem harcra hívó szavak, hanem boldog kurjantások. Idejét sem tudom, mikor hallottam ehhez hasonlót, túl rég óta állunk vesztésre a háborúban, nem volt minek örülni.

Hamarosan már a szél sem sodorj el szavaikat, így hallhatjuk, mit kiáltanak a világba. Megdermedek, akár csak a mellettem álló másik tünde. Túl nehéz felfogni a szavak valódi értelmét. Nem lehet igaz. Hazugságnak kell lennie. Ilyen sorsot senki sem érdemel! Miért ünneplünk, mikor egy fiatal tünde életének lángja kialszik? Ez nem kellene, hogy természetes legyen, még akkor sem, ha megfordíthatja a háború menetét. Nyerészkedünk a halálán, pedig nem is tudjuk milyen ember volt. Lehet nem követte volna az apja nézeteit, lehet ő a békét támogatta volna. Ha mégsem, akkor is tisztességes halál járt volna neki, nem pedig… mészárlás. Megremegek a gondolatra, és szorosan lehunyom szemeim, megelőzve a könnyeket. Nem sírhatok egy ellenséges hercegért a táborunk közepén, mert ha rossz fülekbe jut a híre, megvádolhatnak árulással. Remélem a saját birodalmában meggyászolják, ahogy mindenkinek járna.

- Miért jöttél, Eion? – összerezzenek a halk hangra, de sikerül magamra erőltetnem egy halvány mosolyt. Naneth sem tűnik boldognak, ő nem ünnepel, mint a többi katona. A gyógyítók mindig kicsit másképp álltak az élethez. Talán vannak köztük, akik örülnek a hírnek, de nyíltan nem fogják kimutatni. Ennél több bennük a tisztelet az élők iránt.

Miután elmondom mit szeretnék, néma bólintással tölt meg egy bögrét forró teával. Ez csillapítja a fájdalmat és segít elviselni a szenvedést, míg az erősebb gyógyszereket előkészítik a számára. Hamarosan érkeznek hozzá, de időre van szükségük, nem egyszerű sérülésről van szó.

Gondolataim viharos tengerként háborognak fejemben. Képtelen vagyok megnyugodni és lecsitítani őket. Felháborít és elszomorít ez a helyzet. Ha ma este ünnepel a tábor, akkor nekem menedéket kell találnom az örömteljes zene, és dicsőséges ének elől. Nem bírnám elviselni.

- Mi az? – mire feleszmélek, újra Deor sátrában találom magam, aki kíváncsi tekintettel fürkészi arcomat. Ide is beszűrődik a zaj egy része, de a szavak szerencsére nem kivehetőek. Valószínűleg ő is tudni akarja, mi okozta mindezt.

- Gyógytea. Enyhíti a fájdalmat – próbálom kerülni a válaszadást a valódi kérdésére. Zavartan kerülöm tekintetét, inkább a kezemben tartott italra koncentrálok.

- A kinti zsivajt kérdeztem. Rossz hírek? – most persze nem fukarkodik a szavakkal, nem burkolódzik némaságba. Ha jól sejtem, addig nem nyugszik, míg válaszokat nem kap. A korábbi makacsságából ítélve ragaszkodni fog a tudáshoz.

- Nem is tudom – ajkaimba harapva adom át neki a teát, amire rá sem pillant. Tekintete továbbra is arcomat fürkészi a válaszok után kutatva. A háború szempontjából ez egy remek hír, ami örömmel kéne, hogy eltöltse a szívem, én mégis csak émelygést érzek. Bukásnak érzem. Az élet iránti tisztelet bukott el. –  Egy futár hozott üzenetet. A többiek ünnepelnek, de… - elakadok, egyszerűen képtelen vagyok kimondani ezeket a szavakat.

- De? – halk sóhajjal gyűjtök erőt a folytatáshoz.

- Az ellenséges király fia, a herceg meghalt. Lemészárolták – összeszorítom ajkaim, próbálom visszatartani csalódott dühömet. Túl sok érzelem kavarog most bennem. Szemeim előtt megjelenik egy homályos alak, ahogy magányosan fekszik az úton, a föld szomjasan issza be vérét, ami nemrég még testét táplálta. Senki sem érdemel ilyen halált.

Testem reszket, legszívesebben átölelném magam, de csak lerogyok Deor ágyának szélére, és próbálok úrrá lenni érzéseimen. Ő sokáig nem szól semmit, csak a gyógyteát kortyolgatja, tekintetét a bögrére szögezi. Bár megszólalna. Bár ne kellene hallanom az ünneplés halk hangjait. Némán bámulom kezeim, de a remegés nem csitul.

- Sajnálod őt?

- Hogyne sajnálnám? – nem rajta szeretném kitölteni dühöm, de válaszom indulatosabbra sikerül, mint szeretném. Valakinek el kell mondanom mit érzek, különben beleőrülök. – Őt is egy olyan háborúba küldték, amelyet az apja kezdett el. Ahelyett, hogy a király ment volna saját maga csatába, a fiát küldte. És meghalt! Csak így! Ez igazságtalan! – a szavak megállíthatatlanul törnek elő belőlem, legszívesebben kiabálnék a szívemet tépő keserűségtől, de visszafogom magam. Valószínűleg most ostobának gondol. Csak egy buta gyermek nem érti meg, hogy ez lehet a kulcs a birodalmunk győzelméhez. Az ellenséges haderők moráljára egy ilyen történés biztosan súlyos hatással volt. Megroskadtak hercegük halálhírének súlya alatt. Most kellene lesújtanunk rájuk, és porrá törni ellenállásukat. Még mielőtt összegyűjtik megmaradt erejüket, és bosszút állnak a trónörökösért.

- Eion – többé már nem a teát bámulja, tekintetünk újra találkozik, ahogy felemelem fejem. Néma elhatározás sejlik fel a szürke felhők közt, amik most nem is igazán szürkék. Talán csak a fény játéka, de mintha halvány, lila csillogást vélnék felfedezni bennük. Varázslatos. Talán most használja rajtam a mágiáját? Ha segít elszabadulni a háború poklából, akkor nem bánom. – Talán tehetek valamit. De ahhoz el kell engednetek, amint felépültem – nem igazán erre számítottam. Döbbenten pislogok párat, de azt hiszem jól hallottam.

- Mégis mit tehetnél te egyedül? – nem értem. Hogyan avatkozhatna bele a háború kimenetelébe? Ez a hatalmasok játéka, mi nem tehetünk mást, csak követjük a szabályaikat. Őt elhagyták, majdnem az életét is elvesztette, most mégis azt képzeli, hogy bármin tudna változtatni? Talán túlságosan felszökött a láza, és ezért képzeleg.

- Fellázítom a király népét őellene. Két fronton nem vívhat háborút. Le kell verni a hatalmát. Elég volt – tudom, hogy az ellenséges birodalom uralkodójáról beszél. Azzal, hogy az ő népét akarja fellázítani, szinte elismeri, hogy nem közénk tartozik. Csak maguk fajtára hallgatnának, aki ismeri a szenvedést, amit az uralkodójuk miatt kell átélniük. Nem tudom mit kereshet itt, nem tudom miért a mi népünktől várt segítséget, de ha ezt mások is megtudják, akkor biztosan kivégzik. Mégis, nem ez a tény döbbent meg a legjobban. A terv abszurditása, a komoly, eltökélt hang, amin vázolja… ő sem gondolhatja komolyan! Amint megneszelik az árulás legkisebb jelét is, le fogják őt vadászni. Szerinte korábban nem próbálkoztak ezzel? Mások még nem terveztek lázadást, polgárháborút, vagy bármit, ami csak kicsit is hasonlít ehhez? De. Akartak. És mindannyian elrettentő jelként végezték vérbe fagyva egy jól látható helyen. Az uralkodókkal senki sem veheti fel a versenyt, senki sem képes akkora tömegeket megmozgatni, mint ők. Az ő erejük és befolyásuk túl nagy.

Döbbenetem csak tovább nő, mikor megérzem érintését arcomon. Bőröm felforrósodik azon a ponton, ahol finom erőszakkal csukja be szám. Egy rövid pillanatig tart csupán, de torkom ennyitől is kiszárad. Képlen vagyok megszólalni, csak némán figyelem ahogy elfogyasztja teáját. Hozzám ért. Önszántából. Nem a kezem ragadta meg védekezésképp, nem a szemeim takarta el, hogy megóvja magát a pillantásomtól, hanem szabad akaratából, szinte már gyengéden tette. Talán őt is megnyugtatja az érintés? Nem tudom. Nem értem őt.

- Felfogtad, hogy mit beszélsz? Ez a terv csak a vesztedhez vezető utakat nyitja meg – megnyugvást keresve kezdek játszadozni egy fehérre festettfa gyönggyel az egyik fonatom végén. – Nem hiheted, hogy sikerül – megrázom fejem, és idegesen harapok ajkaimba. Talán nem gondolja értékesnek magát, de ez úgy hangzik, mintha szándékosan akarná eldobni az életét.

- Talán valóban nem sikerül, de meg kell próbálnom. Eleget háborúztak a népeink – leteszi poharát az ágy melletti asztalkára, és újra rám pillant. A tekintete még mindig határozott, de nem fogom hagyni, hogy ragaszkodjon ehhez az elgondoláshoz. Én is szeretném, ha vége lenne a háborúnak, de biztosan van terv, aminek nem biztos halál és vereség a vége.

- Már megpróbálták mások. Miért lépnél arra az ösvényre, amit előtted már felfedeztek, és tudjuk, hogy egy szakadékban ér véget? – nem értem őt. Tanulnunk kell az elődjeink hibáiból, nem megismételni azokat.

- Nekem más ösvények is megnyílnak – tekintete arcomról ujjaimra vándorol, amik még mindig a gyönggyel játszanak. Egyre jobban összezavarodom. Mi mást tudna ő tenni, amit korábban nem próbáltak?

- Miért? Ki voltál, mielőtt meghaltál, Deor? – ahogy kiejtem nevét, újra rám villan a szürke tekintet. Tele fájdalmas titkokkal. Titkokkal, amiket még nem áll készen megosztani a világgal. Elengedem fonatom, hogy végigsimítsak éjfekete tincseim. Vigaszt akarok nyújtani neki. El akarom űzni a fájdalmát, el akarom nyerni a bizalmát, hogy ne maradjon egyedül titkaival.

- Egy kudarc – kezem megáll félúton közöttünk, majd erőtlenül hullik vissza a takaróra, mielőtt megérinthetném őt. Elfordítom tekintetem, hogy ne lássa benne a sajnálatot. Túl mélyre ásta magát a sötétségben, már nem vagyok benne biztos, hogy elérem őt. El tudom még űzni a homályt, ami körülölel, Deor? Képes vagyok még feléleszeni benned a fényt? Bárcsak tudnám a válaszokat.

Két gyógyító lép be a sátorba, magukkal hozva a külvilág zajos ünneplését, amiről szinte már meg is feledkeztem. Mintha jéghideg vizet öntenének a nyakamba. Reszketve állok föl az ágyról, és elhagyom a sátrat. Szükségem van egy kis magányra. Szükségem van egy kis időre.

oOoOo

Túl sok dolog történt egyetlen nap leforgása alatt. Túl sok mindent hallottam és láttam, ami felforgatta gondolataim, és összezavart. A természet és a művészet nyugalmára van szükségem, hogy mindent tisztán lássak, hogy feltöltekezhessek, és képes legyek tovább mosolyogni.

A herceg halálhíre okozta csalódott düh elcsitult, csak tompán lüktető szomorúság maradt helyette. Megértem az ünneplőket, elfogadom a döntésüket, de én nem tudok csatlakozni hozzájuk. Én tisztelettel fogok adózni az emléke előtt, ahogy a sajátjainkkal is tenném. Hogy miért jelent számomra ennyit? Mert a képzeletemben ő is csupán egy áldozat, aki nem választhatta meg a sorsát.

Deornak igaza van, itt az ideje, hogy befejezzük a háborút, mégis… mégis elborzaszt a gondolat, hogy elhagyja ezt a tábort, és az életét kockáztatva lázadást szítson az országában. Miért olyan biztos abba, hogy követni fogják? Talán egy nagy hatalommal bíró nemes fia volt? Vagy egy dicsőséges parancsnok, aki csatákat nyert a királynak, majd egyetlen vereség után feleslegessé vált? Túl sok rejtély övezi még ahhoz, hogy megtaláljam a válaszokat. Talán nem is fogom. Azonban bárhogyan is dönt Glovir, én segíteni fogok neki, hogy elmenekülhessen, ha eléggé felgyógyult. Lehet, hogy minden hazugság, és a szívem naivabb, mint valaha gondoltam, de bízom benne. Ha kém, és elárulja a táborunk helyzetét, akkor több száz, akár több ezer élet fog a lelkemen szárani. Képtelen leszek elviselni, és én is velük fogok bukni, de kockáztatnom kell. Kockáztatnom, hiszen én tartom életben a remény ragyogó fényét ebben a fertőben.

Óvatosan mozdítom meg zsibbadt lábam. Nem szeretnék lecsúszni a vastag ágról, amin órák óta üldögélek, de modelljeimet sem szeretném megzavarni. A függőcinege pár megfeszített munkával készíti fészkét, ami önmagában is egy műalkotás. Mindig lenyűgözött a természet, és mindaz, amit alkotni tud. A tündéknek a harmóniára kéne törekednie, nem pedig zajos szomszédként feltúrnia az állatok és növények életét. Én addig próbálom megörökíteni ezeket a pillanatokat, míg teljesen össze nem zúzzuk őket.

Sajnos festékhez jutni szinte lehetetlen, a katonai táborokat nem művészek számára találták ki, így azzal dolgozom, amit találok. Sosem szerettem igazán szénnel dolgozni, de az utóbbi hónapokban megtanultam értékelni a színtelen képek sajátos érzelmeit. Megkapóak a maguk módján. A legtöbb kész rajzot elajándékoztam olyanoknak, akiknek szükségük volt egy kis szépségre. Valami különlegesre, ami mosolyt csalhat az arcukra. Néhányat megtartottam, de csak a megfelelő személyre várnak. Nem azért készítem a műveim, hogy egy fiókban heverjenek.

Csak akkor fejezem be a munkát, mikor túl kevés lesz a fény. A Nap lassan lebukik, így nekem is vissza kell térnem. Így is engedély nélkül voltam távol, amiért mások biztosan megbüntetnének, de Glovir nem fog. Ő tudja, hogy nem ide tartom. Tudja, hogy minden nap, amit itt töltök, valamit elvesz belőlem.

- Vigyázzatok magatokra – suttogom halkan a cinegéknek, akik felém fordítják csillogó fekete szemüket, majd felreppennek a szürkülő égbolt felé. Mosolyogva nézek utánuk még pár pillanatig, majd lemászok az öreg fűzfa ágai közül, és visszaindulok a tábor felé.

- Jobban érzed magad? – apró nem túl hihető bólintás a válasz. A sebét egy friss kötés borítja, a takaró az ölében pihen. A sötét indák ismét magukkal ragadják figyelmem, túl gyönyörűek, túl művésziek.

- Miért vagy itt? – ennyit a nyugodt csodálatról. Talán azt várta, hogy a reggeli beszélgetésünk elijesztett a közeléből? Keményebb fából faragtak engem annál. A gyerekkori barátaim szerint olyan vagyok, mint a tetű a rózsákon… bárhogy is próbálkoznak, nem tudnak megszabadulni tőlem. Mosolyom kiszélesedik az emléktől. Hiányoznak.

- Gondoltam örülnél egy kis társaságnak, míg el nem ájulsz a gyógyszerektől – mosolyogva mutatok a bögrére, amiben valamilyen tea vagy főzet gőzölög. Nem rég hagyhatták itt, talán még túl forró, azért nem látott hozzá.

- Odakint mindenki ünnepel – fintorogva rúgom le sáros csizmáim, és húzom fel magamhoz lábaim törökülésbe. Szerinte ott kéne lennem nekem is? Pontosan azért jöttem ide, hogy megfeledkezzek a kint felcsendülő zenéről és dalokról, ő pedig pont, hogy felhívja rá a figyelmem. Ennyire nem értette meg, amit mondtam? Talán valóban kiabálnom keltett volna.

- Tegyék, ha a lelküknek erre van szüksége – ha ez boldoggá teszi őket, és mosolyt csal az arcukra, el kell fogadnom. Nem kell támogatnom, de elfogadhatom.

- Máshogy beszélsz, mint a többi katona – na ezt már bóknak veszem. Sugárzó mosollyal billentem félre fejem. – Más vagy, mint ők – elgondolkodva fürkészi arcomat. Hagyhatnám válaszok nélkül, de felesleges lenne kínoznom. Nem csodálkozom, hogy feltűnt neki, az igazság túl szembeszökő. Sosem illettem a hadseregbe, sőt sehová igazán. Én mindenhonnan kilógtam.

- Igen, más. Alacsonyabb és szeplősebb – szinte nevethetnékem támad a kifejezéstől, ami megjelenik arcán. Nem erre a válaszra számított, de a kizökkentés volt a célom. Így talán többet láthatok a valódi énjéből. – De igazad van, csak köteleztek rá, hogy részt vegyek a harcokban.

- Akkor mi vagy valójában? – meghallgatnám a tippjeit, bár az ő szemében talán csak egy ostoba kölyök vagyok.

- Megmutatom – előveszem táskámból a feltekert szénrajzot, majd felkelek és áttelepszem Deor ágyának szélére. Tekintete kíváncsian és kissé döbbenten követi mozdulataim. – Tessék. Ez vagyok én – kezébe nyomom a papírt, amit kissé értetlenül ugyan, de óvatos mozdulatokkal kiteker. Nem tudom, hogy a sebe miatt ennyire elővigyázatos, vagy csak a rajzot akarja óvni. Csendes mosollyal figyelem arcának változásait. Döbbenet, csodálat, felismerés. Mindig kritikus voltam a munkáimmal kapcsolatban, sosem vettem magától értetődőnek a tehetségem, de melegséggel töltött el, ha boldogságot okozhattam vele másoknak.

- Művész vagy – a lap felett rám villannak szürke szemei, mire elégedett mosollyal bólintok. – Nem itt lenne a helyed – nem tudom tovább tartani, halkan felnevetek a szavai hallatán.

- Nem te vagy az első, aki ezt mondja – úgy érzem, hogy a művészeket mindenki meg akarja óvni a veszélytől. Ugyanúgy el akarnak zárni minket, mint az alkotásainkat. Részben megértem, ugyanakkor ismerünk kell a világot, amiben alkotunk. A mi világunk egy része pedig most sötét, fájdalommal, és kegyetlenkedéssel teli. Természetesen nem akarok csatában részt venni, elég, ha a partvonalról figyelhetem a háború alakulását, de úgy gondolom, ez is segíti a fejlődésem… legalábbis remélem.

Feltekeri a rajzot, és visszanyújtja nekem. Ha elkészülök vele, akkor lehet, hogy neki fogom adni. Nem tudom, mennyire értékeli az ilyesmit, de úgy tűnt, tetszik neki. Kezét nem húzza vissza magához, helyette arcomra simítja tenyerét. Szemeim elkerekednek, szívem kihagy egy ütemet, csak hogy utána veszett vágtára kapcsoljon. Hüvelykujjával finoman megdörzsöli orrom oldalát, majd azonnal el is enged, visszaejtve kezét az ágyra. Arcom még mindig forró, ahol hozzám ért, csak remélni tudom, hogy nem vörösödtem el.

- Volt egy kis szénfolt az arcodon – lehunyja szemeit, mintha ez a kis mozdulat is rengeteg erejébe került volna. Lassan pihennie kell, ma talán többet beszélt, mint az elmúlt napokban bármikor. De alvás előtt még meg kell innia a gyógyteáját, különben nem fog javulni az állapota. Némán nyúlok bögréjéért, hogy kezébe nyomhassam, mikor ismét nyílik a sátor, magával hova az este hűvös, zenétől terhes levegőjét.

Deor szemei ismét felnyílnak, és velem együtt fordul a sátorba lépő Glovir felé. Sokkal fáradtabbnak és gondterheltebbnek tűnik, mint általában. Remélem az ünneplés helyett a pihenést választja majd, hogy egy kicsit kisimuljanak vonásai. Nem tűnik meglepettnek, hogy itt talál, mintha számított volna rám. Túl jól ismer.

- Döntöttél? – Deor hangja halk, de kevés érzelmet lehet kiolvasni belőle. Mint egy fogoly, akit épp a vesztőhelyre kísérnek, de már elfogadta a sorsát. Glovir lassan bólint, kék szemeit rajtunk pihenteti. Az idő lomhán vánszorog, percekig nem szólal meg. Ujjaim idegesen babrálnak ingem szélével, pedig nem is felettem készül ítéletet mondani.

- Egyelőre nem szólunk rólad, kivárjuk míg elég erős leszel, aztán meghozom a végső döntést – megkönnyebbülve fújom ki a levegőt, mosolyogva hajtom meg fejem hálám jeléül. Ha nekem nem jelent ennyit az idegen, talán másképp dönt. Anyám mindig azt mondta, hogy a környezetemben lévőket is ellágyítom. – Azonban a sátorban kell maradnod, minél kevesebben tudnak a jelenlétedről, annál nagyobb biztonságban vagy – ez csak ködösítés, mindannyian tudjuk, hogy nem Deor védelmét szolgálja a sátor fogság. A tábort akarják tőle óvni. Ő azonban bólint, elfogadva az ítéletet. Nekem azért lesz majd hozzáfűzni valóm. Ha elég jól lesz, megpróbálom kicsempészni innen egy-két esti sétára. A friss levegő segít a gyógyulásban. – És Eion állandóan melletted lesz, hogy megakadályozza a szökésed – nem tudom melyikünk döbben meg jobban. Várjuk a folytatást, de teljes némaság uralkodik el a jelenlévőkön. A csendet végül Deor töri meg.

- Ő nem harcos – komolyan? Ez a legnagyobb aggálya? Inkább töltené a napjait egy marcona katonával? Bár igaza van… nem én vagyok a legalkalmasabb egy fogoly őrzésére, még ha nem is nevezzük fogolynak. A sátor csak egy kényelmesebb cella, de ugyanúgy nem hagyhatja el, mintha rácsokkal zárt fémkalitkába tettük volna.

- Nem, de meg tudja védeni magát. És talán az ő torkát nehezebb szívvel vágod át, ha a szökésen gondolkodnál – ajkaim elnyílnak a döbbenettől. Még sosem hallottam őt ennyire ridegnek és érzéketlennek. Szavai éles vágásokat ejtenek lelkemen. Tehát ez az a katona, akit eddig rejtegetett előttem a gondoskodó gyógyító álarca mögött. Nem róhatom fel neki. Egy egész tábor, talán maga a háború sorsa nyomja a vállát. Ha rossz döntést hoz, minden odaveszhet, mégis kockáztat. Miattam. Mert én erre kértem őt. – Ez parancs – tekintete az enyémbe fúródik, és én néma bólintással jelzem, hogy tudomásul vettem az akaratát. Tudomásul vettem, de a parancsok követésében sosem voltam túl tehetséges. Beszélnem kell majd vele négyszemközt. El kell engednie Deort, ha felgyógyult.

Súlyos csend telepszik ránk, miután Glovir elhagyja a sátrat. Csak az ünneplés zajai szűrődnek be a vastag vásznon keresztül. Én hoztam őt ide, így az én felelősségem. Meg kell akadályoznom, hogy ártson a tábornak. Minél többet kell róla megtudnom, hogy biztosan állíthassam, ártalmatlan. Meg kell őt ismernem, hogy eljuthassak a lelkéhez, és megtölthessem fénnyel.

- Nos, azt hiszem egy darabig még élvezned kell a társaságomat – halk sóhajjal mosolyodom el, és nyomom kezébe a gyógyteát. Türelmesnek kell lennem, és talán egyszer megfejthetem a titkait.

„A titkainknál semmi sem tesz magányosabbá.”

– Paul Tournier –

[zene]

A fiú minden tagja reszket, ahogy továbbra is engem tartva vezet a gyógyítók sátra felé. Szörnyen érzem magam, hogy rá kell támaszkodnom, de a jelenlegi állapotomban kétlem, hogy meg bírnék állni a saját lábamon. Ereimben, mintha futótűz égne, a bőröm, mintha izzó fém venné körül. Tüdőmbe forró levegő áramlik, olyan, mint egy sárkány lehelete. A méreg felemészt, belülről éget fel.

– Eion! – hallom egy férfi hangját kiáltani.

Mond még valamit, de már nem értem. Többen rohannak felénk. Karom alól eltűnik a tünde törékeny teste. Erős kezek vonszolnak magukkal. Érzem, ahogy lábam szinte csúszik a földön. Hangokat hallok. Kérdéseket és válaszokat. De elmosódnak és elszállnak a sötétbe boruló égbolt felé. Hűvös ujjak kutatnak bőrömön, mint megannyi nyirkos, hideg pókláb. Érzem, hogy elragad magával a lidércnyomás.

.o.O.o.

Lepkeszárny érinti homlokom. Kinyitom szemeim és anyám végtelenül szomorú arca néz vissza rám. Megfogom kezét és ő megszorítja enyémet.

– Mibe keveredtél? – kérdezi. Hangja visszhangokat ver a sötétség hullámaiban.

– Álmodom – felelem, és saját hangom is távolinak tűnik.

– Az életedért küzdesz, fiam.

Elhúzza kezét és szemeiből záporoznak a könnyek. Szán engem. Mindig is sajnált. Mintha egy magatehetetlen kripli lennék. Az anyám mindig is szomorú volt azért, amiért megszülettem. Azért, ahová születtem; és leginkább akitől. Az apám, aki idegenként kezelt egész életemben és annyi szenvedést hozott az anyámra. A nép éhezik a hatalomvágya miatt, míg az előkelőség nagy lábon él és dorbézol szüntelen.

És ekkor anyám képe szertefoszlik. Átalakul. Annak a férfinak az arcává, aki halálba küldte a saját fiát. A férfi, aki bármit és bárkit feláldoz, hogy még magasabbra jusson.

– Kudarcot vallottál – szólal meg ridegen. – Halj meg. Azzal még megmentheted a becsületed.

A szemeibe nézek. Állom a tekintetét. Összehúzom ajkaimat és kihúzom magam.

– Számomra nem vagy már senki – folytatja. – Csak egy szellem. Egy árnyék. Egy baklövés.

Válla mögött ismerős, zöld fényű szempár csillog. Egy fülbevalón villan a fény. Kócos, kusza, szőke tincsek keringenek a feketeség hullámaiban. És egy mosoly, amely hirtelen erőt ad szembenézni apámmal.

– Élni fogok – közlöm vele.

Az arca eltorzul a dühtől. Földöntúli üvöltés hagyja el a torkát. Nyakam után kap és ujjai, mint satu szorulnak bőrömre. De nem mozdulok. Már nem félemlíthet meg. A mosolyt nézem a háta mögött. Kísérteties, meleg mosoly. Rettegés kúszik tőle a gyomromba. Ahogy apám fantomképe mindegyre halványodik, úgy válik a tünde arca is egyre homályosabbá, mint megzavart víztükör. Végül ő is eltűnik és én egyedül maradok a sötétségben.

.o.O.o.

Lassan térek magamhoz. Először nem is fogom fel, hol vagyok. Egy sátor tetejét bámulom. Hát persze! Az ellenség sátra! Felülök, ám oldalamba úgy hasít a fájdalom, mintha tüzes billogot nyomtak volna a bőrömhöz. Tehetetlenül fekszem vissza. Dühös vagyok a gyengeségemre.

– Azt hittem, tanultál a korábbiból – szólal meg mellettem egy ismerős hang.

Eion, az erdei elf. Miért van itt? Őt bízták meg az őrzésemmel? Hiszen akár fél kézzel is elpusztíthatnám. Talán ennyire erős mágus? Vajon ő zúzna össze, csupán egyetlen mágikus paranccsal? Fejemben egymás után cikáznak a gondolatok, míg őt nézem. Kizártnak tartom, hogy lennének bármilyen ártó szándékai. Az sokkal valószínűbb, hogy csak addig felügyel, amíg az őrök meg nem érkeznek, hogy a tábor fogdájába vezessenek.

– A sebedet ellátták, de a lázad még mindig magas. A szervezeted harcol a méreg ellen. A gyógyítóink próbálnak segíteni neked, de pihenésre van szükséged – magyarázza csendesen. Egy bögre gőzölgő ital van a kezében. Most ébredek rá, hogy a torkom olyan, mintha fűrészport szórtak volna a számba. – Tehát próbálj meg fekve maradni, tedd félre a férfias büszkeséged, és hagyd, hogy segítsenek.

Felkel az ágyról, és odalép a vizes kancsóhoz. Tölt egy pohárral és az én ágyam szélére telepszik vissza.

– Innod kell, sok vért vesztettél és kiszáradtál – szólal meg ismét.

A fejem tele van miértekkel. Mindenkit kiismerek, hamar eligazodom az emberek természetében. De Eion egy talány. Mit nyer vele, hogy nekem segít? Mi haszna abból, hogy kedves? Nem fél attól, hogy összetörik? Háború van. Mosolyokkal és önzetlenséggel nem viszi semmire. Ha csak most kezdte, hát hamarosan ő lesz az, aki az út szélén fekszik majd vérbe fagyva. Sebezhető, gyenge, törékeny. Mint egy virág a hegy tetején, mely várja saját elmúlásának idejét. Egy oktalan őz, amely nem veszi észre a bajt, csak ha már a nyílhegy átfúrta a húsát. A háború elevenen fogja felfalni a lelkét és megtörni a testét.

– Esetleg arra vársz, hogy megitassalak? – kérdése kizökkent a gondolataimból.

Mosolyog, ahogy közelebb hajol. A vízre rebben a tekintetem. Elveszem tőle a poharat, de bármennyire is szeretném egybe ledönteni a hűs vizet, torkom annyira szűk és száraz, hogy pár kortynál többet nem tudok inni.

– Köszönöm – nyújtom vissza a poharat, amit el is vesz és visszahelyez az asztalra.

– Hogyan sérültél meg? – kérdez közvetlenül.

– Megtámadtak az úton – felelem, megint elmosolyodik.

– Gondolom ott vesztetted el a felszerelésedet is – találgatja, én pedig bólintok, mert eltalálta. – Azt mondtad a tábor volt a célod. Miért?

Ez most egy kihallgatás? Olyan kérdéseket tesz fel, amelyeket nem lehet csak úgy megkerülni. Vajon megint azt a különös mágiát használja rajtam? Nem emlékszem rá, hogy akárcsak hasonlóról is tanultam volna.

– Nem burkolózhatsz némaságba – figyelmeztet. – Holnap a gyógyítók válaszokat várnak majd, és ha nem elégedettek, akkor azonnal jelenteni fogják az érkezésed.

Még nem jelentették? Miért nem? Ennyire nem lehetnek elővigyázatlanok. Egy idegen vagyok, aki gyanús körülmények között került a táborukba. Akár kém is lehetek! Tisztában vagyok vele, hogy mennyire rosszul áll a szénám. Tudom, mekkora bajba kevertem magam. Bár ez megmagyarázza, hogy miért nem rácsok között vagyok.

– Miért nem tették meg azonnal? – kérdezem.

– Mert megkértem őket – feleli egyszerűen. – Meggyőztem őket, hogy várják meg, míg magadhoz térsz, és hallgassanak meg.

– Miért? – kérdezem halkan.

Nem értem. Nem tudok rajta kiigazodni. Nem látok át rajta. Nem tudom kiismerni. Gyomromat újra megszorongatja a félelem.

– Mert szeretek hinni és bízni – mosolyodik el, ahogy rám emeli a tekintetét. – Szóval hihető történetet találj ki, hogy megvédd a titkaid, Deor – figyelmeztet.

– Mi hasznod származik abból, hogy nekem segítesz? – kérdezem szemöldök ráncolva. – Egy senki vagyok, egy ismeretlen. Dezertőr, vagy kém. Miért tennéd kockára a saját biztonságodat?

Meglepettség ül ki az arcára. Kinyitja, majd becsukja a száját. Mielőtt válaszolhatna, újra megszólalok.

– Meg is ölhettelek volna.

Rövid csend telepszik közénk, amíg rendezi a gondolatait. Megszorítja a kezem, ami értetlenséggel tölt el.

– De nem tetted – mosolyodik el. – Szóval mi vagy? Dezertőr, vagy kém? – kérdez rendületlenül.

– Egyik sem – hunyom le szemeim pár pillanatra. – Sötét a múltam, a jövőm pedig még sötétebb – nézek szemeibe ismét. – Meghaltam az úton, most nem vagyok már senki, csak Deor. Adjatok át az őröknek, hadd viseljem a következményeket. Mert magamról többet nem mondhatok.

Végre nem mosolyog. Szemei végtelen szánalommal telnek meg. Anyám nézett mindig így rám. Szánakozva, sajnálva. Gyűlölöm ezt a tekintetet. Felemelem kezem és tenyeremmel takarom be szemeit. Meglepve ugrik egyet.

– Mit csinálsz? – kérdi elkapva kezem.

– Ne nézz így rám – fordítom el a fejem.

Elveszi kezem az arca elől és kényszeredetten mosolyodik el.

– Hát, hogy nézzelek? – kérdezi. – Végre nem csak mondatokban beszélsz, de amit mondasz, attól meghasad a szívem. Tényleg ennyire kilátástalan lenne az életed?

Bólintok. Érzem, hogy a fáradtság polipkarokkal fonódik körém.

– Csak egy valakit akartam megmenteni, de elbuktam – hunyom le szemeim.

– A párodat? – kérdezi, de elharapja mondata végét.

– Nem – ingatom meg a fejem. – Az anyámat.

És a sötétség ismét magába húz. Még hallom Eion hangját, ahogy kérdez valamit, de válaszolni már nem tudok. Érzem a takaró szövetét elterülni a mellkasomon, ahogy vékony ujjak egyengetik el rajtam az anyagot.

.o.O.o.

– Glovir vagyok – mutatkozik be a gyógyító. – Deor, igaz? – kérdezi. Hangjában nyoma sincs a kedvességnek. Háború van és ő is csak katona, akkor is, ha nem gyilkol, hanem életeket ment.

– Igen – felelem.

– Mit tudsz elmondani a sérülésed körülményeiről? – teszi fel a kérdést.

Zavar, hogy a kihallgatásomon Eion is jelen van. Aggódó tekintetének forróságát érzem az arcomon. Bátorítóan rám mosolyog és én inkább másfelé nézek.

– Egyedül utaztam. A nyíl a semmiből jött – felelem. – Nem láttam a támadómat, mert mágiával takarta el a jelenlétét.

Aprót bólint.

– Mesélj a tetoválásodról – utasít.

– Gyermekként kaptam egy szörnyetegtől, hogy kibírjak bármit, amit rám zúdít. – És ez valóban így van.

– Fogvatartott? – kérdezi a férfi.

– Úgy is mondhatjuk – bólintok most én. – Az anyámat használta arra, hogy ne szökjek meg tőle.

Lopva pillantok Eion felé, keresem zöld szemeit, de most ő fordítja el a fejét.

– Hogy szöktél meg végül? – érkezik a következő kérdés.

– Csak eljöttem – válaszolok halkan. – Nem voltam többé hasznára senkinek, így elküldtek.

– Szerencsétlen gyermek – sóhajt fel Glovir meglepetésemre. – Törött porcelánbaba lettél. – Pár pillanatig csönd ereszkedik a sátorra. – Miért a mi táborunkba jöttél?

– Nem tudom – hajtom le a fejem. – Ha felépülök, és elengedtek, megfogadom, hogy nem árulok el semmit a tábor hollétéről. – Felnézek az előttem ülőre. – Az életemet köszönhetem nektek, és örökre az adósotok maradok.

Glovir feláll és gondterhelten mér végig még egyszer.

– Ha mégsem az vagy, akinek mondod magad, nagy bajba sodorhatom a táboromat.

– A döntés a te kezedben van – felelem. – Elfogadom, bárhogy is választasz.

– Gondolkodnom kell – fordít hátat és kimegy a sátorból.

Társai követik, ám Eion marad. Oldalamra szorítom a kezem, mert a fájdalom ismét erősödni kezd. Egyik lábáról a másikra áll, tétován játszik egyik fonott tincsével. Most először nem talál szavakat. Élesen szívom be a levegőt és bent tartom pár pillanatig.

– Nagyon fáj? – kérdezi végül.

Megrázom a fejem. Szkeptikusan horkant egy aprót.

– Persze – motyogja. – És halhatatlan is vagy. Várj egy kicsit! – ezzel ő is elhagyja a sátrat.

Hirtelen nyüzsgés lesz úrrá kint az embereken. Szeretnék felállni és meghallgatni, mi okozta az izgalmat, de már az is nehezemre esik, hogy ne görnyedjek a fájdalom forrás felé. Kisvártatva Eion újra felbukkan. Kezében egy csészét tart, arca zaklatott.

– Mi az? – kérdezem.

– Gyógytea – feleli hadarva. – Enyhíti a fájdalmat.

– A kinti zsivajt kérdeztem – javítom ki magam. – Rossz hírek?

– Hát nem is tudom – harap ajkába zavartan, és nyújtja át a teát. Kérdőn nézek rá, és ő folytatja. – Egy futár hozott üzenetet. A többiek ünnepelnek, de...

– De?

– Az ellenséges király fia – kezdi tétován –, a herceg meghalt. Lemészárolták – nyel nagyot.

Belekortyolok a teába. Eion arca nem változik. Feldúlt és a keze reszket. Leroskad az ágyam szélére.

– Sajnálod őt? – kérdezem a csészébe bámulva.

– Hogyne sajnálnám? – kapja rám tekintetét. – Őt is egy olyan háborúba küldték, amelyet az apja kezdett el. Ahelyett, hogy a király ment volna saját maga csatába, a fiát küldte. És meghalt! Csak így! Ez igazságtalan! – horgasztja le a fejét.

Valahogy megnyugvással tölt el a hír, hogy halottnak gondolnak. Duvain nincs többé. Deor van helyette. De vajon mit kezd Deor ezzel az új eséllyel? Mihez kezdjek az ellenfél táborában? Ha mindenki ilyen vakon követi a parancsokat, akkor soha nem lesz vége a háborúnak. Ha nem lázad fel az uralkodó ellen senki, még ezer év múlva is hadakozni fogunk, amíg már nem nő fű a tájakon, mert mindent felperzselt a tűz.

– Eion – szólalok meg, mire a zöld szemek rám szegeződnek. – Talán tehetek valamit. De ahhoz el kell engednetek, amint felépültem.

– Mégis mit tehetnél te egyedül? – kérdezi megrökönyödve.

– Fellázítom a király népét őellene – felelem. – Két fronton nem vívhat háborút. Le kell verni a hatalmát. Elég volt.

Szemei elkerekednek. Csodálkozó arcán olyan kellemesen rajzolódnak ki a szeplők, mintha egy művész festette volna őket. A sátor ajtajából beszűrődő reggeli nap egészen méz színűvé varázsolja hajának aranyát. És én már nem tudom visszafogni öntudatlanul mozduló kezem. Csodálkozástól enyhén eltátott ajkait figyelem, és egy ujjal álla alá nyúlva csukom be a száját. Úgy tűnik ettől még inkább megdöbben így visszaejtem kezem magam mellé és megiszom a maradék teát.

A levegő nehéz az apró tábortüzek füstjétől, és a bennük bugyogó főzetek erős aromájától. A gyógyítók egy pillanatra sem állhatnak le, életben kell tartaniuk a lángokat, hogy pótolni tudják a gyógykészítményeket. Túl gyors ütemben fogynak. Túl sok a harc, az összetűzés, és a sérült katona az utóbbi hetekben. A feszültség egyre nő, időnként ki kell pattannia, és ez egyre gyakrabban történik meg. Nem tudom meddig tarthat még ki ez a törékeny fegyverszünet.

Ujjaim bizseregnek egy ecset finom, kecses száráért. Ezt kellene megfestenem. Az igazi harcot, amit a gyógyítók vívnak, mások életéért. Arcukra sötét árnyakat vet a kimerültség, tincseik ziláltak, nedvesen tapadnak izzadt arcukra, ahogy a tűz fölé görnyednek. Ajkaik fáradtan, hang nélkül mozognak, ahogy a sérültek mellett ülve újabb és újabb mágikus szavakat ismételnek. Ők az igazi hősök, nem a parancsnokok, akik értelmetlen csatáikkal vívják ki a dicsőséget. Talán, ha az uralkodók látnák ezt a küzdelmet, megértenék. Megértenék, mit is tesznek a birodalmukkal.

- Eion – hosszú pislantással szakítom el gondolataim fonalát, és fordulok a hang gazdája felé. Glovir, az egyik vezető gyógyító, akitől a legtöbb feladatot szoktam kapni. Tudja, ha túl sokáig vagy magamra a gondolataimra, akkor hosszú időre el is veszthetek bennük.

- Miben segíthetek? – széles mosollyal állok fel a fűből, ahol eddig töltöttem pihenőidőmet. Kevés zöld folt maradt a táborban, a bőrcsizmák már elpusztították az életet, fullasztó porral váltva föl a növényeket. Én kertesem ezeket az apró, biztonságot nyújtó foltokat, ahol feltöltődhetek.

- A gyógyfüvek listája, amikből kezdünk kifogyni – kezembe nyom egy kacskaringós betűkkel teleírt papírt. – Gyűjts belőlük, amennyit tudsz, hamarosan szükség lehet rájuk – vonásai megkeményednek a kimondatlan szavaktól. Napok óta suttognak róla, hogy az ellenfél mozgolódik. Nem tudjuk pontosan, hogy mire készülnek, de láthatóan fellelkesültek. Az ő lelkesedésük pedig számunkra semmi jót nem jelent. Érthető, hogy Glovir a lehető legrosszabbra szeretne felkészülni. Bólintva futom át a listát, majd fájdalmas sóhajjal lobogtatom meg a levegőben.

- Nem tudtad volna csak egy kicsit olvashatóbban írni? Ilyen macskakaparás mellett nem garantálhatom, hogy sikerrel járok – ajaki megrándulnak, ahogy próbálja elrejteni mosolyát. Természetesen ismer, jól tudja, hogy nem gondolom komolyan szavaim, csupán a feszültséget próbálom oldani. Mindig is ez volt a stratégiám.

- Nem mindenki képes a tiédhez hasonló művészi kivitelezésre – fejével a sátor felé int, ami raktárként szolgál. Amikor ide kerültem, még nem sok mindent mertek rám bízni. Tanulnom kellett, hogy minden növényt megfelelően felismerjek, és én ezt egybe kötöttem egy kis rendszerezéssel. Olvasható feliratokkal láttam el a ládákat, zsákokat és üvegeket, sőt némelyiket apró rajzokkal is díszítettem. Nekem segített a tanulásban, a gyógyítókat megmosolyogtatta.

- Adhatok nektek órákat, csak kérnetek kell – vállaimat megvonom, és táskámba süllyesztem a papírlapot. Nem kell messze mennem ezekért a növényekért, a közeli folyóparton a legtöbbet megtalálhatom.

- Neked nem itt lenne a helyed, Eion – szomorkás mosoly jelenik meg ajkain, tekintete féltéssel telik meg. Sokszor látom ezt a tekintetet az idősebbek arcán, akik ellenzik az uralkodó által elrendelt besorozást.

- Ahogy másoknak sem. De ez nem a mi döntésünk – a törvények ellen nem léphetünk fel. A ránk rótt felesleges kötelezettségek ellen nem harcolhatunk. Megpróbálhatjuk ugyan, de nem győzhetünk. Apró figurák vagyunk csupán a hatalmasok játékában. A játékban, ahol csak vesztesek vannak.

oOoOo

Elbűvölve követem tekintetemmel a pillangók szédítő táncát. Köszöntik a napsugarakat, és a nyíló vadvirágok sokaságát. Örömük rám is átragad, legszívesebben táncra perdülnék velük. De nem most. Így is túl sok időt elvesztegettem már, túl sok szabadságot engedtem meg magamnak.

Könnyű léptekkel, szinte zajtalanul térek vissza hatalmas fák árnyékába, hogy elkezdjem a gyűjtést. Nem sürgős visszatérnem a táborba, de már egy ideje távol vagyok, nem szeretném, ha utánam küldenének valakit. Bár Glovir jól tudja, hogy nekem ez feltöltődés. Erőt ad a sok szenvedés és fájdalom elviseléséhez. Ha időnként nem küldene el magamban, lehet belefulladnék abba a sötétségbe, ami a táborban körbevesz minket. Szándékosan küld engem ide, hogy megóvjon. Nekem a művészetemmel kéne a birodalmat szolgálni, nem pedig a karddal. De sajnos nem ilyen időket élünk.

Gyengéden szakítom el egy beléndek szárát, de mozdulatlanná válok, mikor meghallom a száraz ágak halk ropogását. Tovább kuporgok a talajhoz közel, tekintetemmel kutatva a léptek forrását. Talán csak egy vadállat. Nem. Egy állat is ügyelne rá, hogy mozgása észrevétlen legyen, csak akkor csapna ekkora zajt, ha menekül, vagy sérült. De ez túl halk egy sérült állat lépteihez.

Mennyire kerülhettem közel az ellenség táborához? Ennyire figyelmetlen lettem volna? Talán belebotlottam egy felderítőbe? Kevés rá az esély, ennyire még én sem vagyok képes elveszni a világomban. Tekintetem végigcikázik a környező fákon, és megnyugodva fújom ki a levegőt. Ismerős göcsörtös törzsű idős tölgyek, akik biztosan a mi sátrainkhoz vannak közel. Ez még nem zárja ki egy vakmerő felderítő lehetőségét, de talán egyszerűen tovább áll, ha meglapulok a fűben. Gyáva tett? Talán. De nem fogom kioltani valaki életét csak azért, mert parancsokat teljesít.

Az idő szinte megáll, izmaim remegnek a kényelmetlen mozdulatlanság miatt, de lépések egyre csak közelednek. Már fülsértő a recsegés, mikor végre megpillantom a hang forrását is. Egy vékony, sápadt elf botorkál elő, egyik tenyerével a durva fakérgen támaszkodik, másik karját előre nyújtja, pontosan felém. Tekintetünk néhány másodpercre találkozik, majd a szürke szemek fennakadnak, teste erőtlenül zuhanni kezd a föld felé. Ösztönösen ugrok hozzá, és a kemény talaj helyett karjaimban végzi.

- Kérlek, ne legyél halott – halkan mormolva, a plusz súly miatt kissé szuszogva fektetem le óvatosan a földre. Magasabb és nehezebb is nálam, az alkata alapján valószínűleg harcos lehet. Bár páncél nincs rajta, a teste izmos, ez jól látszik a szöveting alatt, ami rátapad izzadt testére. Az anyag puha, de ragacsos, koszos… és véres. – Kérlek, kérlek, kérlek… - gyengéden simítom végig felsőtestét, míg jobb oldalánál rá nem találok a helyre, ahol inge felszakadt. A sérülést kétségtelenül egy nyíl okozta, még látszik a vége, ami mélyen beletört a sebbe. A vér még mindig szivárog belőle, gyomrom bukfencet vet a nyers hús élénk színének látványától, de néhány mély lélegzettel sikerül megnyugtatnom magam. Ne veszítsd el a fejed Eion, csak tedd azt, amit a gyógyítók mellett láttál.

A nyílhegyet érintetlenül hagyom, véletlen sem szeretnék nagyobb kárt okozni azzal, hogy kihúzom. Ezt inkább azokra bíznám, akik valóban értenek is hozzá. A fájdalmat, és a gyulladást azonban megpróbálhatom enyhíteni. Legjobb tudásomat elővéve választok ki a táskámból és környezetünkből néhány növényt, amiknek keveréke segíthet. A virágokat és leveleket kövekkel zúzom össze, és kulacsomból egy kevés vizet öntök hozzájuk. A legtöbb gyógyító valószínűleg gúnyosan horkanna fel a művem láttán, de jelen helyzetben és csekély tudásommal ez a legjobb, amit alkotni tudtam.

Remegő ujjakkal kenem a kellemetlen szagú keveréket a sebbe. A forró, nedves bőr gyomorforgatóan lüktet, de legalább jelzi, hogy még él. Mintha ez alatt a néhány perc alatt csak még jobban megduzzadt volna a seb. Nem tetszik, de ennél többet most nem tehetek.

Ajakimat összeszorítva veszem jobban szemügyre a váratlan idegent. Vonásai élesek, mégis kellemes látványt nyújtanak, nem bántóan ridegek, mint néhány parancsnoké, akikkel találkoztam. Bőre sápadtfehér, nyirkos, és forró a láztól. Szinte éget, mikor óvatosan, pilleszárnyként érintem meg homlokát. A láz és a vérveszteség halotti árnyalatot kölcsönöz neki, de egészséges állapotában is szinte világítana mellettem. Mintha sosem érné napfény. Sötét tincsei rendezetlenül terülnek szét a letört ágak és elszáradt levelek között. Az egész megjelenéséből árad egyfajta előkelőség. Talán nemesi várvonalból származik? Hogy került akkor az erdőbe, méghozzá ilyen állapotban?

- Mi történt veled, idegen? – halvány, aggódó mosollyal simítok el egy tincset nedves homlokából. Rosszabb állapotban van, mint a sérüléséből következne. Talán van valami, amit nem vettem észre? Nem, sérülés biztosan nincs rajta több, de többet képtelen vagyok megállapítani. Talán ide kellene hívnom egy gyógyítót? Akkor túl hosszú időre kéne őt egyedül hagynom. Nem biztos, hogy túlélné.

Szinte meg is feledkezem eredeti feladatomról, csak csendesen üldögélek az ismeretlen férfi mellett, néma fohászokat mormolva az erdő szellemeihez. Légzése egyenetlen, és bár arca időnként megrándul, nem tér magához. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem közönséges kereskedő, akit útonállók támadtak meg. Az ajkai alatt kezdődő fekete tintával rajzolt vonalak megfizethetetlenek lennének egy átlagos elf számára. Az egyik gyógyító mesélt róluk, mikor egy parancsnokot kezelt, akinek hasonlóak borították testét. A legtöbb ilyen kedvtelésből készül, de néhányat mágiával szőnek át, hogy óvja a viselőjét. A jelenlegi állapotából ítélve én az előbbire tenném fel az aranyam.

Nem telt el sok idő, de a Nap már megkezdte sétájának végső szakaszát, lassan megérinti a fák lombjának tetejét. Hamarosan indulnunk kell, ha a sötétség beállta előtt vissza akarok érni a táborba. nem tudom, hogy mennyire került szállítható állapotba, vagy hogy egyáltalán képes leszek-e egymagam elcipelni a biztonságot jelentő sátrakig. Ujjaimmal gyengéden érintem meg nyakát, hogy ellenőrizhessem szívverését és hőmérsékletét, de ebben a pillanatban keze erőtlenül emelkedik a levegőbe. Annyira hozzászoktam mozdulatlanságához, hogy egy döbbent kiáltás csúszik ki számon, miközben elrántom karomat a közeléből.

- Ne félj! Csak segíteni próbálok, nem bántalak – nem tudom mennyit ért meg szavaimból, tekintete még mindig kábán csillog a láztól, de talán magához tért annyira, hogy eljusson hozzá megnyugtató hangom. Bizalmatlanul mér végig, ezért inkább folytatom. Nincs jó bőrben, de ha képzett harcos, akkor mágiával vagy anélkül, de még így is képes lehet rám támadni.  – Épp gyógynövényeket kerestem, amikor elzuhantál mellettem. Csak úgy a semmiből. Fogalmam sincs, honnan jöttél és mibe keveredtél... – mosolyom mögé rejtem bizonytalanságom, és csak remélni tudom, hogy sikerül elérnem józan eszéhez. Ha a harcos ösztönei vezetik, akkor nincs sok esélyem. A vadkan is akkor a legveszélyesebb, ha sérült.

Reménykedem egy válaszban, egy rövid történetben, ami megmagyarázza hogyan került ide, nem kapom meg. Helyette minden figyelmeztető jel nélkül ül fel, de vonásai azonnal megfeszülnek a fájdalomtól. Nincs tisztában a saját állapotával, és ha így folytatja, még nagyobb kárt tehet magában. Nem hiányzik, hogy újra elveszítse az eszméletét, és végig kelljen vonszolnom a fél erdőn. Szerlíd erőszakkal nyomom vissza a földre, nem is igazán ellenkezik ellene. Valószínűleg ehhez sincs még elég ereje.

- A helyedben nem mozdulnék. Megpróbáltam készíteni egy pasztát, amit a sebedbe kentem, de a nyílhegy még mindig benne van. Várj egy kicsit, amíg a gyógynövények hatni nem kezdenek – még nem telt el elég idő ahhoz, hogy hevenyészett keverékem kifejtse a hatását. Utána tompulnia kell annyira a fájdalomnak, hogy eljussunk a valódi segítséghez. Út közben is meglesz a veszélye, hogy a nyílhegy még mélyebbre fúródik, de nem szeretném növelni az esélyeket azzal, hogy itt is ficereg. Úgy tűnik eljutnak hozzá szavaim, mert nem próbálkozik újabb hősies kísérlettel.

- Gyógyító vagy? – hangja erőtlen, rekedtes, de nem meglepő. Ajkai és szája is kiszáradhatott a láztól, de legalább tudom, hogy képes beszélni.

- És én már azt hittem, hogy néma vagy – mosolyogva próbálom felvidítani megjegyzésemmel, de nem igazán fogékony rá. Tekintete ugyanolyan bizalmatlan és kutakodó, szinte felnyársal vele, míg végül le nem csukódnak pillái. Nem győztem meg, de legalább nem próbálja átvágni a torkomat egy élet kődarabbal. – Nem vagyok gyógyító – mivel ő továbbra sem szól semmit, úgy érzem beszélnem kell, hogy oldjam a feszültséget, érezhetően vibrál körülöttünk. – De velük dolgozom, én gyűjtök nekik gyógyfüveket, viszek friss vizet és hasonlók. Nincs messze innen a tábor, ha jobban érzed magad, akkor elindulhatunk – talán nem a legjobb ötlet bevinni őt a táborba, de képtelen lennék ilyen állapotban hátra hagyni. Nincs rajta páncél, nincs fegyvere, komoly sérülése és fájdalmai vannak, így talán nem lesz veszélyes a tábor lakóira. Ha felépült, akkor pedig majd távozhat, vagy a városába, vagy vissza a csapatához. Nincs rajta semmi jelzés, amiből rájöhetnék, melyik hadsereghez tartozik, de ilyen messze az ellenség táborától… nem is tudom. Kétlem, hogy előre kitervelt csel lenne, hiszen nem tudhatták, hogy itt leszek, sem azt, hogy megszánom az emberüket, és magammal viszem. Ők sem küldenék halálba az emberüket egy egyszerű sejtés miatt.

- Rendben. A tábor volt az én úti célom is – legalább végre megtudtam róla valamit. Ha a táborba tartott, akkor biztosan a mi emberünk. Talán valóban egy felderítő, csak éppen hozzánk tartozik. Lehet, hogy megtámadták út közben? Vagy hírnök, aki újabb utasításokat hozott birodalom központjából? Legszívesebben kifaggatnám mindenről, a kíváncsiság fájdalmasan mar belülről, de nem teszek fel kérdéseket. Nincs jól, nem kellene ilyesmire pazarolnia az erejét, csak mert türelmetlen vagyok.

- Remek, csak feküdj még egy kicsit – mosolyogva állok fel mellőle, és kezdek neki a feladatnak, amiért eredetileg küldtek. Most, hogy magánál van gyengébb a késztetés, hogy ott üljek mellette, míg teljesen fel nem gyógyul, de nem tűnt el teljesen. Nem érzem helyesnek eltávolodni tőle, még ha csak rövid időre is. Újra és újra felé pillantok, ellenőrizve mellkasa egyenetlen mozgását. Magánál van ugyan, de nincs jól. Hatalmas lelki és fizikai ereje lehet, ha szótlanul tűri a fájdalmat, ami láthatólag ott bújik bőre alatt. Néhány percet hagyok még neki, próbálom húzni, amíg csak merem, de végül nem halogathatom tovább az indulást.

- Hogy érzed magad? – visszatérek hozzá, amint eleget gyűjtöttem a listán szereplő növényekből. Semmivel sem néz ki jobban, mint korábban, sőt, mintha arca csak még sápadtabb lenne. Ha a seb elfertőződött, akkor tényleg nem húzhatjuk tovább az időt.

-  Indulhatunk? – ugyanúgy kerüli a választ, mint tekintetemet. Miért tesz úgy, mintha nem lennének érzései? Ő is az a fajta, aki a hűvös távolságtartó megjelenéssel próbál tekintélyt nyerni magának? Az a baj, hogy nálam ez nem fog működni. Rám sosem voltak hatással az ilyen játszmák.

- Először próbálj meg felülni – néhány perce még ez is nehézséget okozott neki, jobb, ha lépésekben haladunk. Megkönnyebbült mosollyal figyelem, ahogy sikerrel felemelkedik a földről. Első lépés teljesítve. Talán még is segített valamit a pasztám.

Felállok, és kezemet nyújtva segítem föl őt is. Bőre még mindig verejtékes, a láz biztosan nem múlt el, továbbra is ott tombol benne. Ő mégis elereszt, és merev háttal indul meg a fák között. Vagyis csak indulna, ha lábai nem csuklanának össze két lépés után. A tündék és az ő átokverte büszkeségük. Inkább belehalnak, de nem kérnek segítséget senkitől. Megérdemelné, hogy hagyjam koppanni a földön, akkor talán tanulna a hibájából, de győz a lelkiismeretem. Egészséges oldalához lépek, karcsú derekára csúsztatom karomat, sz övét pedig vállaimra teszem, hogy kapaszkodót adjak neki. Így, hogy részben képes megtartani a saját súlyát, sokkal könnyebb a helyzetem, mint legutóbb, mikor eszméletlenül csuklott össze. Legalább annyi haszna volt a kiképzésemnek, hogy egy kicsit erősebb lettem. Korábban valószínűleg így sem bírtam volna el őt.

- Nem kétlem, hogy erős vagy, de azért ne rohanj ennyire – halvány mosollyal dorgálom meg, de erre sem reagál. Vagy túl sok erejébe kerül a beszéd, vagy egészségesen sem túl közlékeny. Legalább tudomásul veszi szavaim, és elfogadja segítségem. – Eion a nevem – óvatos, lassú tempóban indulok neki az erdőnek. Ő mereven néz maga elé, így én irányítom lépteinket, próbálom kerülni az egyenetlen talajt. Csak annyira szorítom őt magamhoz, hogy ne essen el, de így is érzem enyhe remegését. Nincs jó bőrben, bármennyire is próbálja leplezni. – Téged hogy hívnak?

- Deor – olyan soká érkezik meg a válasz, hogy szinte már nem is számítok rá. A szülei nem választottak valami jól, nem illik hozzá ez a név.

- Örülök, hogy jobban vagy, Deor – próbálok erőt önteni belé mosolyommal, hogy valahogy elvergődjünk a táborig. Azt hiszem, nem ez lesz életem legkellemesebb sétája.

oOoOo

- Minden rendben? – ledermed mellettem, mikor végre valahára megpillantjuk a tábor körvonalait. A levegő megtelik tündék és állatok hangjával, tábortüzek füstjének, és a készülő vacsoráknak az illatával. Ő mégis úgy reagál rá, mintha egy temetőhöz érkeztünk volna. Tanácstalanul fürkészem arcát, tekintete egészen riadtan tűnik, de néhány pillanat múlva rendezi vonásait, és eltűnik a rémült csillogás. Talán dezertőr lenne? Elhagyta a tábort, és most tart a büntetéstől? Én megérteném a döntését, és nem ítélném el érte. Több bátorsággal és kevesebb kötelességtudattal talán én is megtettem volna már. De nem lehet az, hiszen ő maga mondta, hogy a tábor volt a célja. Így végképp nem igazán értem a reakcióját.

- Minden rendben – sem biccentése, sem szavai nem győznek meg, de nem faggatom tovább. Az út alatt egyre felületesebbé vált a légzése, egyre jobban rám nehezedett, ahogy kezdett kifogyni az erejéből, és nem tudom, mennyi van még neki hátra.

- Gyere, szerencsére nincs messze innen a gyógyítók sátra, ők majd ellátnak – azután pedig majd elválik, hogy mi lesz a sorsa. Talán többet megtudok róla, ha már nem küzd fájdalommal és lázzal. Talán csak én látok bele túl sokat, és teljesen hétköznapi okok miatt bolyongott az erdőben sérülten.

Mire elérjük célunkat, már én is remeg. Izmaim nincsenek hozzászokva ekkora igénybevételhez, testem sikoltva követeli a pihenést.

- Eion! – Glovir siet felém, egy gyors pillantással méri fel a helyzetet, és int két másik gyógyítónak, akik átveszik tőlem Deort. Amit megszabadulok a súlytól, kimerültem rogyok le a földre, egy pillanatra lehunyom szemeim, de már érzem is a kutakodó ujjakat magamon. – Mibe keveredtél, te ostoba kölyök? – tudom, hogy csak az aggodalom mondatja ezt vele. Fáradt mosollyal fogom meg csuklóját, leállítva a sérülések utáni keresést. Felesleges rám pazarolnia az idejét.

- Semmi bajom, egyszerűen csak elfáradtam – szinte nevethetnékem támad a szigorú apa kifejezéstől, ami arcán tűnik föl. Ha jól emlékszem, nálam valamivel idősebb lányai vannak. Talán ezért érzi úgy, hogy állandóan felügyelnie kell rám. – A művészeket nem málhás szamárnak teremtették.

- Na és a vér? – döbbent pislogással veszem szemügyre ingem, aminek ujja valóban vörösre festődött a séta alatt. Észre sem vettem, de úgy tűnik Deor még több vért vesztett. Ez megmagyarázza a folyamatos elgyengülését.

- Ez mind az övé – fejemmel a sápadt alak felé intek, akit időközben lefektettek az egyik ágyra. Szemeit lehunyva, ernyedten tűri, hogy a két gyógyító sürögjön körülötte. Talán újra elvesztette az eszméletét, talán szándékosan altatták el, hogy ne szenvedjen, nem figyeltem. – Egy nyíl fúródott az oldalába, próbáltam enyhíteni a fájdalmát és a gyulladást, de azt hiszem nem sokat segített. A közelezekbe sem érhetek ezen a téren – csak remélni tudom, hogy legalább nem rontottam az állapotán. Glovir tekintete is az ismeretlenre villan, úgy tűnik néhány pillanatig még vívódik magában, végül elfogadja szavaim.

- Minden tőled telhetőt megtettél, most már ránk bízhatod – megsimogatja fejem, pont úgy, ahogy egy gyermekkel tenné, majd ő is az ágy mellé lép, hogy segítsen a többieknek. Bárki is legyen ez a szótlan idegen, most már a legjobb kezekben van.

oOoOo

A Nap már nyugovóra tért, csak a tábortüzek fényei vetnek táncoló árnyakat a sátrak falaira. Egészen elcsöndesedett körülöttünk már minden, az őrség tagjain kívül a legtöbben nyugovóra tértek, felkészülnek a következő nap megpróbáltatásaira. Sose tudhatjuk mit hoz a hajnal, mindig készen kell állnunk.

 Elgondolkodva kortyolok egyet a gyógyteából, amit Glovir nyomott a kezembe, mielőtt ő is pihenni tért. Az idegen rosszabb állapotban volt, mint bárki gondolta volna. A nyíl mérgezett volt, és mélyen a testébe fúródott. Hiába távolították el, a toxinok már szétterjedtek a vérében, hatalmas pusztítást hagyva maguk után. Hatalmasat, mégis váratlanul enyhét. Ennek a méregnek percek alatt végeznie kellett volna vele, ő mégis képes volt járni és beszélni. Az egyetlen magyarázat a tetoválása lehet. Erős mágia szőheti át, ha képes volt megvédeni a biztos haláltól. Ki vagy te, Deor? Hogy kevertél ide?

Tekintetemmel követem a sötét indákat, amik szétfutnak mellkasán, beborítják karjait, és eltűnnek a takaró alatt, amit a gyógyítók terítettek rá. A felsőjétől megszabadították, hogy hozzáférhessenek a sebhez, amin most egy főzetekkel átitatott, kellemetlen szagú kötés pihen. Zavarnia kéne, hogy leplezetlenül bámulom egy másik férfi testét, de szinte hipnotizál a fekete minta. Végig akarom rajta futtatni az ujjaim, felfedezni minden kanyarulatot, minden elágazást, hogy végül megörökíthessem. A mágusok talán csodálják a hatalmat, ami benne rejlik, de ez ugyanakkor egy gyönyörű műalkotás is, ami megdobogtatja a szívem.

A sötét pillák megrebbennek, a szürke szemek néhány pillanatig a sátor tetejére szegeződnek, majd úgy ül föl, mint akin épp villám szaladt keresztül. Ajkain egy fájdalmas sisszenés szűrődik át, majd rongybabaként hanyatlik vissza a párnára.

- Azt hittem tanultál a korábbiból – tekintete rám villan, mintha csak most tudatosulna benne jelenlétem. A mellette lévő ágyat foglaltam el korábban, lábaimat felhúzva, lassan kortyolgatva figyeltem őt, mint egy csendes árnyék. Remélem azért nem riasztottam meg nagyon. Mosolyogva csóválom meg fejem, és ismét ajkaimhoz emelem a bögrét. Glovir szerint ez a tea segít visszanyerni az erőmet. Az igazat megvallva már jól vagyok, csak azért fogadtam el, hogy ő is megnyugodhasson.

A csend hosszúra nyúlik, csak némán bámul rám. Ha nem hallottam volna korábban a hangját, most még biztosabb lennék benne, hogy néma.

- A sebedet ellátták, de a lázad még mindig magas. A szervezeted harcol a méreg ellen. A gyógyítóink próbálnak segíteni neki, de pihenésre van szükséged – türelmesen magyarázom neki, közben félrerakom bögrémet. – Tehát próbálj meg fekve maradni, tedd félre a férfias büszkeséged, és hagyd, hogy segítsenek – felkelek az ágyról, az egyik asztalon álló vizeskancsóból töltök egy pohárba, majd Deor ágyának szélére telepszem. Tekintete bosszantóan üres, semmit sem tudok kiolvasni belőle. Vannak egyáltalán érzései? Azon a rövid pillanaton kívül, mikor felsejlett a rémület a szürke viharfelhők mögött, soha nem láttam semmit. Kezdem azt hinni, hogy az is csak a képzeletem műve volt. – Innod kell, sok vért vesztettél és kiszáradtál – továbbra sem mozdul, csak tekintete csúszik le arcomról a kezemben tartott pohárra. Vajon most azt fontolgatja, hogy mérgezett-e? Ha valóban félt belépni a táborba, akkor lehet oka ezt feltételezni… de mégis mi? – Esetleg arra vársz, hogy megitassalak? – széles mosollyal hajolok közelebb hozzá, és ez végre megteszi a hatását. Keze felemelkedik, elveszi tőlem a poharat, és fejét kissé megemelve kortyol párat. Tudtam, hogy a büszkeségére kell hatnom, és akkor hajlandó lesz végre csinálni valamit. A legtöbb férfinél ez működik.

- Köszönöm – legalább jómodort neveltek belé. Bólintva veszem vissza a poharat, és teszem le az asztalra. Egyre jobban bosszant ez a jeges maszk, amit visel, de nem tántorít el. Valahogy csak sikerül megolvasztanom, és bejutnom mögé.

- Hogyan sérültél meg? – tekintetem a kötésre siklik, elmémben felrémlik a rózsaszín, véres hús látványa. Nagyot nyelve hunyom le szemeim, hogy elűzzem az emlékképet. Nem bírom az erőszakot. Anya mindig azt mondta, hogy én a béke és a fény gyermeke vagyok, aki rossz évezredbe született. Minél több időt töltök a hadsereg szolgálatában, annál biztosabban tudom, hogy igaza volt.

- Megtámadtak az úton – kissé szűkszavú válasz, de legalább már jutottunk valamire. Egy mosollyal próbálom folytatásra ösztökélni, de ismét elmarad. Vajon szokott egy mondatnál hosszabb választ adni bármire?

- Gondolom ott vesztetted el a felszerelésedet is – bólintva erősíti meg elméletemet. Szóval kirabolták, megpróbálták megölni, és mikor azt hitték sikerrel jártak, hátra hagyták őt. – Azt mondtad a tábor volt a célod. Miért? – türelmes mosollyal teszem fel az újabb kérdést, de ismét csak néma csend a válasz. A hallgatással csak ront a saját helyzetén. Én nem feltételezek semmi rosszat, de ilyen időkben mindenki sokkal gyanakvóbb. – Nem burkolódzhatsz némaságba. Holnap a gyógyítók válaszokat várnak majd, és ha nem elégedettek, akkor azonnal jelenteni fogják az érkezésed – arca kissé megfeszül, de legalább mutat valami érzelmet végre. Nem fenyegetésnek szántam a szavaim, ezek az egyszerű tényleg. Próbálom mosolyommal nyugtatni, meggyőzni, hogy én nem jelentek veszélyt a számára, de kétlem, hogy igazán sikerrel járnék.

- Miért nem tették meg azonnal? – a kérdés jogos. Egy ismeretlent hoztam a táborba, aki fenyegetést is jelenthet az ittlévők számára. Lehet kém, lehet ellenséges mágus, vagy akár orgyilkos is. Amíg nem találunk valakit, aki igazolja a kilétét, idegenként kell őt kezelnünk.

- Mert megkértem őket – kissé zavartan simítok végig tarkómon. Én magam sem tudom miért tettem, de úgy éreztem, adnom kell egy esélyt neki. Esélyt egy elfogadható magyarázatra. Nem várom, hogy minden titkát most azonnal megossza velem, de be kell látnia, hogy nincs sok lehetősége. Valahol el kell kezdenie. – Meggyőztem őket, hogy várják meg, míg magadhoz térsz, és hallgassanak meg – másért talán nem tették volna meg, de szeretnek engem. Tudják, hogy sosem ártanék senkinek, így bízni szeretnének abban is, akiért kezeskedem.

- Miért? – alig láthatóan rántom meg vállam a halk kérdés hallatán.

- Mert szeretek hinni és bízni – szelíd mosoly kúszik ajkaimra, miközben a csillogó, szürke szemekbe fúrom tekintetem. – Szóval hihető történetet találj ki, hogy megvédd a titkaid, Deor.

“Átkoznám a sorsom,
De nincs benne nyereség;
Ráadásul gondom
Tán nagyobbra nőne még.
Mert a sors goromba,
S ki őt káromolja,
Jobban érzi vesszejét.”

– Fülöp Áron –

Számtalan árok, ránc és gyűrődés, melyek mindig is tenyerem részét képezték, ismerem minden apró részletét, most mégis nagyobb érdeklődéssel vizslatom, mint a tömeget előttem. Egy újabb olyan lépés, melyre semmi szükség nem volt. De a nagy lábon élés és a rongyrázás soha nem maradhatott ki apám udvartartásából. Nem hivatkozhatok rosszullétre, sem fáradtságra, sem arra, hogy nem érek rá, esetleg más dolgom van. Mert ez az egész rólam szól és én zsigerből gyűlölöm a rám irányuló rivaldafényt.

Ahogy kövér nemesek és szikár papok, politikusok jóllakottan csillogó szemekkel társalognak, én a tenyeremet bámulom apám balján. Mint egy elveszett kölyök, aki legszívesebben a kastély egyik rejtett zugában lenne inkább. A királlyal viszont nem dacolhatok, mert megtorolja az engedetlenséget még a saját vérén is. Nem laktat jól az étel, nem oltja szomjam az ital és nem szórakoztat a zene sem, mert holnap hajnalban vagy a halálomba menetelek, vagy dicsőséget hozok apámra. Ha elbukok, csak egy újabb kudarc leszek, s ő fiatalságát kihasználva új feleséget választhat magának. Egy jobbat, aki majd erős fiút szül neki. Mit számít pár újabb évtized és véres háború? Az öldöklés kitart, mióta az eszemet tudom, és félek, nem ér véget az után sem, hogy örök álomra hajtom a fejem.

Apám kiüríti a poharát és felkel a trónról. A teremben elhallgat a zene és elcsendesedik minden vendég és ő belekezd szónoklatába. Ajkai körül a mosoly nem nyájas, hangja nem emelkedett és buzdító. Ő nem az a fajta ember. Nem fecsérli az idejét reményekre és talánokra, mindent magától értetődőnek tart és el is várja, hogy úgy legyen. Így hát nem atyai szeretettel jelenti be utazásomat, hanem katonás szigorral, pillantása csupán röppenve súrolja arcomat, ahogy gúnyos mosollyal közli a tömeggel: egyedül utazom majd.

Burkolt kihívás ez az ő részéről a rosszakaróinak. Azt jelenti „Gyertek és próbáljátok megölni a fiam! De, ha kudarcot vallotok, halál fiai vagytok.” Mégis néhányan biztosan megpróbálják majd, de én magam sem mennék egyedül, ha nem lennék tudatában saját képességeimnek.

Várom, hogy véget érjen a mulatság és nyugovóra térhessek. Soha nem szerettem az efféle partikat, így megkönnyebbült sóhaj hagyja el a számat, mikor az utolsó vendég is távozik a nagyteremből. A zenészek összecsomagolják hangszereiket és ők is távoznak; a szolgák beözönlenek és letakarítják az asztalokat. Apám rám sem pillantva lép el mellettem és vonul el hálótermébe. Anyám szánakozó pillantással szorítja meg a kezem, szólásra nyitja ajkait, de mégsem mond semmit, mert a király várakozva mered rá. Biccentek, hogy menjen, hiszen nem lenne értelme, hogy miattam bánjon vele ridegen.

Még utoljára végignézem minden holmimat, leellenőrzöm tizedszerre és huszadszorra is, hogy mindent elraktam-e amire szükségem lehet. Nem a félelem, vagy az idegesség vezérel, csupán nem vallhatok kudarcot. Ha eddig megfeleltem minden elvárásnak, nem lehet úgy végem, hogy el sem érek a számomra kijelölt táborba.

Halk kopogtatás hallatszik a tömör ajtó túloldaláról. Tétova, bizonytalan kopogás. Hajamat eltűrve nyitok ajtót, hogy beengedhessem anyám.

– Nem ettél sokat – kezdi felém sem fordulva. Hangja gyászos. – Nem volt ínyedre az étel?

– A fölösleges parádé nem volt ínyemre – felelem és becsukom mögötte az ajtót.

– Jaj, fiam! – fordul felém, tekintete esdeklő. – Apád szörnyű nagy hibát követ el azzal, hogy téged elküld.

– Büszke akar lenni a fiára – felelem a helyes szavakat.

– Nem vagy olyan, mint ő!

– Valóban.

– Te nem a harcmezőre termettél – folytatja. Nem válaszolok, és ő leroskad a lócára, pár pillanatig tenyerébe temeti az arcát. – Mikor megszülettél sötét volt az éjszaka, csillagtalan, s én már órák óta vajúdtam veled. Ha a bába varázsereje cserbenhagy, nem élnék, ahogy te sem. De a világra jöttél, nyakad köré tekeredett köldökzsinórral. Amikor levágták rólad, apád azt mondta, saját kezűleg fojt meg, ha sírni mersz. És te nem sírtál Duvain. Mintha tudtad volna hova születtél. Soha egyetlen könnycseppet sem ejtettél.

Leülök mellé és átkarolom a vállát, feszültsége feloldódik és sírni kezd.

– Épp eleget sírtál helyettem is – felelem halkan. – Mit vársz tőlem, mit tegyek?

– Menekülj! – néz fel rám könnypatakos arccal.

– Nem tehetem! – felelem kényszeredett mosollyal.

– De! – ragadja meg vállaim. - De igen! Megteheted. Indulj el, de ne menj a táborba! Kérj menedéket a szomszéd országtól. Biztosan...

– Te látnád a kárát – fejtem le magamról görcsös ujjait. – És nekem is van büszkeségem, becsületem. Erre születtem, anyám. A végzetem elől nem menekülhetek.

– Nem veszíthetek el még egy fiút! – zokog fel ismét.

– Nem fogsz. Bízz bennem.

– Hiába bízok benned, ha mások megbízhatatlanok. Féltelek, mert egy anya dolga, hogy féltse a gyermekét.

– Egy fiú dolga pedig, hogy büszkévé tegye a szüleit.

– De én már így is büszke vagyok rád – törölgeti könnyeit, majd felkel a lócáról. Eligazgatja ruhájának redőit. Végigsimít arcomon és homlokon csókol. – Szeretlek, fiam.

– Tudom – felelem és keserédes mosollyal figyelem, ahogy távozik.

.o.O.o.

A napok békével röppennek tova, ahogy közeledek úti célom felé, majd hetekké dagadnak, s végül már egy hónapja úton vagyok, amikor valaki megpróbál megölni. A csapda előttem túlságosan szembetűnő, összecsapott munka; avarral épp csak elrejtett kötél az úton, mintha arra számítottak volna, hogy gyalog jövök, s nem lóháton. Úgy néz ki, valaki sietett vele, hogy elterelje vele a figyelmem. Ez pedig csak egyet jelenthet: körbe vagyok véve, s ha nincsenek is sokan, két ember biztosan kellett a csapda felállításához.

Kontárkéz által készített nyílvessző tompa hegye csapódik fénytelen mellvértemhez, s úgy pereg le róla, mint a motolla. Sóhajtva szállok le a nyeregből, s húzom elő tőrömet. Bár kard is lóg az oldalamon, a gyors támadáshoz a tőrt kedvelem a legjobban. Meglendítése nem igényel akkora lendületet és erőkifejtést, mint a kardé, így annak karcsú fémtestét nem húzom elő.

Megsimítom Shamus, a lovam nyakát és arcomat arcához hajtva a fülébe suttogok. Tudja, mi a dolga, így nélkülem indul tovább. Egyszerű parancsot kapott, induljon el az úton és várja meg, míg utolérem.

Támadóim meg sem várják, hogy a keresésükre induljak, felfedik magukat. Hárman fognak közre, ruhájuk ápolatlan, szakálluk és hajuk kócban csomósodnak össze fejükön. Szedett-vetett fegyvereik láttán elfog a szánalom. Felbérelték őket, hogy tegyenek el láb alól. Vicsorognak rám és egyikük felém lendül. Össze-vissza csapkod karjával, valószínűleg fogalma sincs hogyan használhatná ócska tőrét ellenem. Kitérek előle, tőröm lapjával koppintok kézfejére és ő eldobja a fegyvert. Meglepődik és szitkozódik, öklével esik nekem, kérges bőre tompán puffan a mellvértemen. Újabb sóhaj hagyja el a szám. Kiegyenlítetlen a küzdelem. Csuklóját elkapva fordítom hátra a karját, a férfi felordít. Még mielőtt társai lábai elé lökhetném, egy újabb nyílvessző repül felénk, mellkason találva a szerencsétlenül járt banditát. Elengedem és térdei összerogynak.

Most ketten támadnak rám. Egyiküket elgáncsolom, másikuk az öklömmel találkozik, mitől megtántorodik. Nyilvánvaló, hogy nincs kedvem ölni, hiszen ezek a félkegyelműek nem az igazi ellenségeim, s mégis olyan komolyan veszik a dolgukat, hogy akár élet-halál harcot is képesek lennének vívni, csak azért, hogy holtan lássanak.

– Nem akarok ártani nektek – szólalok meg.

– Még egy szó és kicakkozom az édes pofádat a késemmel! – mordul rám az, amelyik talpon maradt.

Ismét megindul felém, ezúttal célzott szúrást akar bevinni alulról. Arrébb szökkenek, és belátom: kénytelen leszek használni a tőrömet. Azzal csak megaláznám őket, ha nem venném komolyan a küzdelmet, ahogyan ők teszik. Elkapom a karját és szúrok, az oldalánál a bordák közé, felfele. El fog tartani egy darabig, de ebbe biztosan belehal.

A másik férfi is feltámaszkodik végre. Nála szekerce van, de nem megy többre vele, mint társa a tőrrel, hiszen fogalma sincs róla, hogyan forgassa. A térdét rúgom meg, csizmám talpa alatt a térdkalács lefelé mozdul és reccsennek az ízületei. Felüvölt és féltérdre ereszkedik. Suhint egyet a szekercével, de mozdulata teljesen hasztalan. Elvágom a torkát, s ekkor a távolból meghallok egy kétségbeesett kiáltást:

– Apám!

A lábaim mellett hörgő férfira pillantok, kinek a mellkasából még mindig bőszen mered ki a nyílvessző. Leguggolok mellé és megszabadítom szenvedéseitől. Szíven szúrom. Szemei kidüllednek, hörög még párat, szája szélén vér folyik, aztán a teste elernyed és megvakult szemekkel bámul a semmibe.

Zajos léptek közelednek, kifulladt zihálás hallatszik a hátam mögül. Egy alig tizennégy éves kölyök az. Félredobja az íjat és zokogva rogy le az átvágott torkú férfi mellé.

– Megölted az apámat! – nyögi rekedten.

– S ő volt olyan ostoba, hogy magával hozott téged – lépek mellé komoran.

– Megölted az apámat! – pattan fel és dühödten nekem esik. Eltolom magamtól, s a fiú csendesen sírdogál tovább. Koszos arcát gyászosan szántják fel krokodil könnyei.

– Ugye tudod, hogy nem hagyhatlak futni? – kérdezem tőle csendesen, már-már lágyan.

Megrázza a fejét és hátrál egy lépést, de képtelen a menekülésre. Megsimogatom kócos kobakját és az apja felé fordítom. Vállaira teszem a kezem.

– Gondolj valami kellemesre, szépre – kérem nyugodtan. – Attól könnyebb lesz.

– Nem akarom.... – rebegi reszketegen.

– Sajnálom – hunyom le szemeim egy pillanatra, aztán a tőrt egy határozott mozdulattal csúsztatom koponyájába a tarkójánál, ahol a legsebezhetőbb. Kíméletes, gyors halált adtam neki, elvégre csak egy gyerek volt.

A holttesteket nem mozdítom el a helyükről, el sem temetem őket, mert nincs rá időm. Tovább kell mennem, hiszen messze még a célom. Nem kell sokáig gyalog követnem az utat, talán fél mérföld sem kell hozzá, hogy felfedezzem az út mellett legelésző Shamust. Amikor meglát, prüszköl egyet és elindul felém. Vállamra hajtja a fejét, s én átölelem a nyakát.

– Gyere öreg fiú, hosszú út áll még előttünk.

Ám ahogy a kantár felé nyúlok, karom alatt, ahol testemet nem fedi páncél, valami az oldalamba fúródik. Egy nyíl, amely a semmiből jött. Felkapom a fejem és már látom is a következőt felém suhanni. Még épp időben védem ki karvértemmel, és rántok kardot, hogy a következő nyilat is eltéríthessem. Valahonnan egy hang harsan fel.

– Hiába! Már az első is mérgezett volt!

Nem tudom beazonosítani a forrását. Csak annyit tudok biztosan, hogy az illető varázslattal fedi el a jelenlétét. Ha így megy tovább, a lovam látja kárát. Felpattanok hát a nyeregbe és vágtára ösztökélem Shamust. Hamar rájövök, mekkora hibát vétettem ezzel.

Ahogy vágtázunk a támadó elől, elmém azon töpreng, hogy vajon a parasztokból verbuvált banda voltak-e a valódi elterelés? Mire azonban erre rájöhetnék, valami a nyakamnál fogva megtaszít és én hátra repülök a nyeregből. Egy kifeszített kötél volt, amit nem vettem észre. Sajnos nem én vagyok az egyetlen, aki földre kényszerül. Gondoltak a lovamra is, neki térdmagasságban feszítettek ki egy kötelet. Shamus megtántorodik, megzavarodik attól, hogy hirtelen eltűntem a hátáról és mire ő is észbe kaphatna, elterül a földön, rajtam. Érzem, ahogy a lábam megroppan a ló súlya alatt, de nem törik el, hála a páncélnak, amit viselek.

Soha nem hallottam még állatott olyan keservesen sikoltani, mint legjobb útitársamat, amikor egy lándzsa fúródik a szügyébe. Próbál felkelni, de képtelen rá. Én pedig tehetetlenül vergődöm alatta az oldalamba beletört nyílvesszővel. Sörényétől nem látom tisztán támadónkat, csak annyit tudok, hogy egyedül van és sötét ruházat fedi el alakját. Türelmesen megvárja, amíg Shamus kiszenved. Érzem lovam forró vérét felkúszni a lábaimon és valahol belül megszakad érte a szívem. Csikó kora óta neveltem őt. Olyan volt nekem, mint egy barát, vagy mint egy testvér.

Mire a támadóm végez, már homályosan látok. Nem hazudott a méregről. Lassan kerüli meg a lovat és lép hozzám, de már nem látom azt, amikor fölém hajol, mert elveszítem az eszméletem.

Amikor magamhoz térek, még mindig a poros, sáros, véres úton fekszünk Shamus-szel. Ám rólam hiányzik a páncél, és fegyvereimnek is lába kélt. A lábaim iszonyatosan fájnak, és az oldalamba fúródott nyíl, mintha egyre mélyebbre enné be magát a húsomba. A tetoválásaim megóvtak, de nem fognak sokáig kitartani. Sürgősen össze kell szednem magam és legalább az útról eltakarodnom. Kimosni a sebet, és tovább folytatni az utamat gyalog, a táborig, ahogy terveztem is. Az ottani gyógyítók majd segítenek újra erőre kapnom.

Talpra kecmergek és beveszem magam a fák közé. Remegő lábakkal, úgy csörtetek a bozótban, mint egy oktalan gyermek. Nem messze innen folyt egy patak, ha azt megtalálom, már nem lesz gond. Nagyon kimerült vagyok. És a kettős látás sem segít a tájékozódásban.

Időérzékemet teljesen elveszítve bóklászok az erdőben, egyik fatörzstől a másikig, mindegyre kapaszkodót keresve, hogy talpon maradhassak. Valami megcsillan a növények között a napfényben. Megdörgölöm szemeimet, hogy jobban lássam. Talán a víz az, még akkor is, ha nem hallom csobogni. Tüdőmet, mintha egy izzó vaskalitka tartaná fogva, lábaim égnek, a fejem sajog és szédülök. Bármi is volt a méregben, nagyon erős.

Már csak pár lépésre vagyok a fénylő sziporkázástól. Mindjárt ott vagyok. Kinyújtom a karom. Aztán... szőke fürtök... zöld szemek... és végül feketeség.

.o.O.o.

Vékony ujjak matatását érzem a nyakamon. Félig kábán kapok a kéz után, és egy meglepett kiáltás hagyja el a kar gazdájának ajkait. Kinyitom a szemeim és zöld szemeket látok magam előtt.

– Ne félj! – szólal meg. – Csak segíteni próbálok, nem bántalak.

Nem felelek, ehelyett felmérem, kivel állok szemben. Vékony alkat, nem harcos termet. Hacsak nincs varázsereje, nem jelenthet rám veszélyt. És pontosan ezért lehet csak igazán veszélyes. Barátságos arca napbarnított, szőke fürtjei közt néhol egy-egy fonat. Szemei meglepettséget tükröznek. Fülében ékszer csillámlik. Ez lehet az, ami visszaverte a napfényt és engem félrevezetett.

– Épp gyógynövényeket kerestem, amikor elzuhantál mellettem – kezd magyarázatba. – Csak úgy a semmiből. Fogalmam sincs, honnan jöttél és mibe keveredtél...

Felülök, de ekkor ismét a fejembe hasít a fájdalom és megszédülök. Tenyerét a mellkasomra fekteti és gyengéden de határozottan visszanyom a fűbe.

– A helyedben nem mozdulnék – figyelmeztet. – Megpróbáltam készíteni egy pasztát, amit a sebedbe kentem, de a nyílhegy még mindig benne van. Várj egy kicsit, amíg a gyógynövények hatni nem kezdenek.

– Gyógyító vagy? – kérdezem rekedten.

– És én már azt hittem, hogy néma vagy – mosolyodik el, és mintha ettől a mosolytól a nap is fényesebben ragyogna.

Ez a személy itt előttem veszélyes. Nem érzek rajta mágiát, de ez nem jelenti azt, hogy nem rejti el jól. Még az is lehet, hogy ő volt a támadóm és be akarja végezni, amit elkezdett. Behunyom szemeim és lassan beszívom a levegőt.

– Nem vagyok gyógyító – feleli korábbi kérdésemre. – De velük dolgozom, én gyűjtök nekik gyógyfüveket, viszek friss vizet és hasonlók. Nincs messze innen a tábor, ha jobban érzed magad, akkor elindulhatunk.

A tábor. Ködös elmémre úgy telepszik rá ez a szó, mintha egy kísértet lenne. A táborhoz ilyen közel merészeltek megtámadni?

– Rendben – egyezem bele. – A tábor volt az én úti célom is.

Attól még, hogy a mi oldalunkon áll, nem jelenti azt, hogy ne apám felhívására cselekedne és próbálna az életemre törni. Fegyver híján kénytelen leszek nyakát szegni, ha valamivel próbálkozna.

– Remek, csak feküdj még egy kicsit – kéri szelíden.

Nem tudom mennyi idő telik el úgy, hogy én a fűben fekszem, társaságom pedig körülöttem guggolva, hajbókolva tovább gyűjtögeti a gyógyfüveket. Néha lopva rám pillant, de amikor nyugtázz, hogy még életben vagyok, visszatér feladatához.

– Hogy érzed magad? – telepszik mellém kisvártatva.

– Indulhatunk? – kérdezem és elnézek arca mellett a fák lombjai közé a magasba.

Néhány pillanatig összeráncolja szemöldökét, de aztán megint az a félelmetes mosoly terül szét az arcán.

– Először próbálj meg felülni – kéri.

Amikor minden gond nélkül sikerül eleget tennem kérésének, felpattan és talpra segít. Kihúzom magam és elindulok, de lábaim meginognak. A tünde gyorsan cselekszik és mellém lép. Átkarolja derekam, karomat átveti a vállán és megtámaszt.

– Nem kétlem, hogy erős vagy, de azért ne rohanj ennyire.

Megfogom a vállát, hogy kitapinthassam milyen fizikummal is rendelkezik, amit a ruha eltakar.

– Eion a nevem – folytatja a beszédet és elindulunk végre. – Téged hogy hívnak?

Nem mondhatom meg neki a nevem. Legalábbis egyelőre semmiképp. Amíg meg nem győződöm róla, hogy megbízható, nem kell tudnia, hogy ki vagyok.

– Deor* – válaszolom.

– Örülök, hogy jobban vagy, Deor – mosolyog továbbra is.

Nem felelek. Az út hátralévő részét némán tesszük meg. Ám amikor a táborhoz érünk, a lábaim gyökeret eresztenek. Úgy érzem, mintha a gleccserek hideg vízesései alá löktek volna. Ez nem a mi táborunk. Ez nem az a tábor, ahová én tartottam. A zászlók, a páncélok, a sátrak, mind az ellenséges birodalom címerét és motívumait viselik.

– Megérkeztünk – jelenti be Eion. – Minden rendben? – pillant fel rám kíváncsian.

Kérdése kizökkent rémületemből. Ránézek, majd a tábor kapujára és bólintok.

– Minden rendben. – Bár legbelül tudom, hogy ha belépek ebbe a táborba, aláírom a halálos ítéletemet.

– Gyere – támogat tovább az ellenségem. – Szerencsére nincs messze innen a gyógyítók sátra, ők majd ellátnak.

Meg kell szöknöm innen! Ahogy alkalmam adódik rá, meg kell szöknöm innen! Oda kell érnem a saját táboromba, hogy végre elkezdhessem azt, amiért apám a háborúba küldött. Nem maradhatok itt. Egy percig sem maradhatok itt! Veszélyes, és ostoba döntés volt követnem ezt a szőke fiút, ám már kapiskálom, hogy miben rejlik a varázsereje. A mosolya. Igen, az lesz az. Eddig ő az egyetlen, aki rákényszerített valamire, amit nem akartam, és nem az apám. Az átkozott, ijesztő mosolya a hibás!

____________
*Deor: jelentése Kudarc