Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5.

Onichi2024. 05. 04. 15:08:58#36514
Karakter: Eion
Megjegyzés: ~ ébredező hercegemnek


 

A szavak elfogynak, ahogyan a könnyek is. Nem marad semmi. Üresnek érzem a lelkemet. Mintha minden fény, minden boldogság és öröm eltűnt volna. De ugyanígy a fájdalom és a gyász is. Kimerültem. Túlságosan kimerültem ahhoz, hogy bármit is érezzek. Talán ez az istenek egy kegyes ajándéka most. Képtelen lennék többet elviselni.

Mikor vált ilyenné a világunk? Mikor löktük magunkat egy feneketlen sötét mélységbe, ami lassan elnyel minden fényt és reményt? A háború tönkretesz minket. Ha túl sokáig folytatják, semmi sem marad a dicső népekből, akik egykor voltunk. A virágzó társadalmakból, a ragyogó kultúrákból. Elpusztítjuk saját magunkat. Tenni akarok ellene. Fel akarom rázni az uralkodókat. Azt akarom, hogy lássák ezt a véráztatta a földet, és érezzék a halál hűvös érintését, amit én folyamatosan bőrömön érzek. A holttestek vádló tekintetének az ő álmaikban kéne megjelennie. Meg kell nekik mutatnom mindezt. Fel kell nyitnom a szemüket. Bárcsak ne lennék ilyen gyenge. Bárcsak tehetnék valamit.

Egy jól ismert, meleg érintés ránt ki fullasztóan nehéz gondolataim közül. Megrezzenek a forróságtól, ami érintése nyomán cikázik végig testemen. Az élet lenyomata. Duvain ereje. A biztos pontom ebben a borzalmas valóságban.

- Nélküled elvesznék – motyogom olyan halkan, hogy biztosan ne hallja. Nem akarom, hogy hallja, de nem is tudom magamban tartani. Egyre jobban érzem, hogy szükségem van rá. Hogy nélküle örökre elveszne a fény, amit árasztanom kellene magamból. Ha ő nincs, már nem is élnék. Megmentettük egymást. Élettel fizettünk az életért. Kiegyenlítettük a tartozásunkat, mégis úgy érzem, az adósa vagyok. Talán örökre.

- Eion – beleburkolom magam a mély, dallamos hangba. Vastag köpenyként terem magam köré, hogy megóvjon a világtól. A halál bűzétől. A pusztulás látványától. – Hoztam neked valamit – szótlanul figyelem ahogy karjaimra fektet egy vékony, csillogó láncinget. Felismerem ezt az ötvözetet. Könnyű, de hihetetlenül ellenálló. Nem olyasmi, amit a hozzám hasonló közkatonák viseltek volna a harctéren. Vajon honnan szerezte? Egy sátorban találta, vagy egy szerencsétlen társunkról rángatta le?

Gyomrom bukfencet vet, ajkaim megremegnek. Nem. Nekem nem való fegyver, sem páncél. Én nem harcra termettem. A kiképzés után azt hittem képes leszek harcolni a népem védelmében, de azok után, hogy láttam milyen egy igazi csata… azok után, hogy láttam ezt a pusztítást… legszívesebben sikítva dobnám el a kardomat. Csak azért nem teszem, mert Glovir adta. Az ő búcsúajándéka.

- Én nem tudok harcolni – mintha nem is a sajátom lenne a hangom. Erőtlen, rekedt, távoli. – Ne haragudj Duvain, de még magamat sem tudom megvédeni – keserű könnyeimet elfojtva kapaszkodom kavargó szürke tekintetébe. Értékelem, hogy gondolt rám, de elvesztegetett idő volt. Nekem nem fogja hasznomat venni egyetlen küzdelemben sem. Én egy művész vagyok. Alkotok, és nem pusztítok. Képtelen lennék arra, amire kér. Szégyenkezve hajtom le fejemet, és nyújtom vissza a láncinget. Nála több haszna lesz majd.

- Nem arra kérlek, hogy harcolj – finom erőszakkal hajtja ujjaimat a páncélra, miközben állam alá nyúlva emeli meg fejemet, hogy ne menekülhessek tekintete elől. – De megnyugtatna, ha hordanád. Nagyobb biztonságban lennél – torkom összeszorul a gondoskodó pillantástól, és a szavaktól, amikben valóban ott rejlik az aggodalom. Miért? Miért vagyok én ennyire fontos neki? Miért akar ennyire megóvni? Neki is csak könnyebb lenne, ha veszni hagyna. Nem húznám vissza a kötelékünkön keresztül, és nem kéne újra kockáztatnia a szabadságát a csapatom táborában. Ő mégis félt engem. Mert fontos vagyok neki. De vajon mennyire?

Csuklóját megragadva tartom őt közel magamhoz. Tudom, hogy ha nem kapaszkodom belé, akkor elmegy. Elmenekül. Menekül az érzései elől. Menekül a gondolatok elől, amiket nem tud kimondani. Tudom, hogy a testemhez vonzódik. Tudom, hogy érez irántam vágyat. De vajon többet is? Hogyan kérdezhetném ezt meg? Tétovázok. Kergetem a szavakat elmémben, de egyiket sem vagyok képes megragadni. Túl sokáig tart.

Tompa ürességet hagy maga után érintésének hiánya. Ellép tőlem, és én kétségbeesetten kapok utána. Mégsem vagyok képes megérinteni őt. Mert félek, hogy ellökne. Félek, hogy elveszíteném az egyetlen biztos pontomat. Mi jár a fejedben, Duvain? Mit rejtegetsz a kavargó esőfelhők szürkesége mögött? Bárcsak megértenéd végre, hogy az érzelmek nem gonoszak. Hogy nem leszel kevesebb, ha engedsz nekik. Meg akarom ragadni őt. Ki akarom tépni a sötét árnyékból, ahol magányosan bolyong. Neki mellettem a helye. A fényben. A boldogságban. De nem tudom hogyan kezdjek hozzá. Elfáradtam. Az elmém tompa és kimerült. Ez a hely lehet az oka. A fájdalom, aminek íze ott van a nyelvemen.

- Maradj itt – mire feleszmélek, ismét egyedül vagyok. Kinyújtott kezem erőtlenül hullik mellém. Elszalasztottam a lehetőséget. Felrázhattam volna. Elmondhattam volna neki mindent, amit tettekkel már elmondtam. Neki is éreznie kell. Tudnia kell. Látnia kell. Ami közöttünk van, az nem csupán egy mágia és kényszer szülte kapocs. Nem lehet az. Egyszerűen nem.

Teszek egy tétova lépést a sátor kettévált vászna felé, de azonnal földbe gyökerezik a lábam. Duvain alakja az egyetlen mozgó pont a fájdalmas mozdulatlanságban. Elmém csak lassan dolgozza fel, hogy mit is tesz. Testeket mozgat. Halott tündéket emel a karjaiba, vagy vonszolja őket magával. Gyomrom ismét összerándul, hátam meggörnyed, de a várt rosszullét elmarad. Remegő karjaimmal ölelem körbe magam, és próbálom elűzni a maró hideget. Miért teszi ezt? Miért pazarol időt és energiát a halottakra, akik semmit sem jelentenek neki? Ő nem érezheti azt a fájdalmat és gyászt, amit én. Ő erős. Ő a pajzsom. Engem akar védeni.

Miért?

Újra és újra ezt kérdezem magamtól. Miért tesz meg ennyi mindent értem? Miért óvja és védelmezi a testem és a lelkem egyaránt? Válaszokat kell találnom. Olyanokat, amiket mindketten képesen vagyunk elfogadni.

Mire visszatér hozzám, sikerül összeszednem magam. A tompaság továbbra is uralja elmémet, védve a borzalmaktól, amik körülvesznek. Követem alakját, fel sem fogva, hogy azt a katonát húzza magával, aki a legelőször az életünkre tört. Akivel ő maga végzett. Aki egyé válik a felhalmozott testek sokaságával.

- Mit csinálsz? – hangom messziről szól, ahogyan a magasba szökő lángokat figyelem. A lángokat, amik belekapnak ruhába és húsba. Húsba, ami nemrég még élő volt.

- Elengedem a lelküket, hogy ők is elengedhessék a tiéd. El nem temethetjük őket, de ha itt hagyjuk a testeket, kísérteni fogják az álmaid – torkom összeszorul, a gondoskodása súlytalan páncélként simul bőrömre. Tényleg értem tette. Hogy megszabadítson az üveges, vádló tekintetek súlyától. Miért számítok neki ennyit? Miért nem képes szavakba önteni az érzéseit? Miért hagyja, hogy kétségek közt vergődve próbáljak belelátni a fejébe?

- Duvain? – keserűségem ad erőt szavaimnak. Válaszokra van szükségem. Őszinteségre van szükségem. Rá van szükségem. – Mi vagyok én neked? – kötelesség? Teher? Barát? Vagy ennél sokkal több? Csak egy pillanatra tudom elrabolni magamnak tekintete ezüstös fényét, mielőtt a lángoló testek felé fordítaná. Szememet csípi az ég felé gomolygó sűrű füst, arcomon érzem a lángok melegét, orromat marja az égő hús orrfacsaró bűze. Mégsem létezik most más, csak a mellettem álló tünde. Sötét tincseibe belekap egy kósza szellő, vonásai megfejthetetlenek, mint mindig. Meghajtja fejét elbukott társaink felé, és lepillant rám. A remény felcsillan, hogy utána a porba hullhasson.

- Sötétedik. A tüzet észre fogják venni, mennünk kell – hátat fordít nekem, és elindul a tábor kijárata fel. Magamra hagyott. Válaszok nélkül. Menekül, mintha nem is hallott volna. De én nem bírom már sokáig ezt. Nem bírom a tagadást és a hazugságokat. Ő nem egy szörnyeteg. Ő törődik velem. Fontos vagyok a számára. Fontosnak kell lennem a számára.

Ahogyan ő is fontos a számomra.

- Duvain! – remegő kétségbeeséssel kiáltom nevét, mikor utolérem hosszú lépteit. – Válaszolj, kérlek! – könyörgésemre csak némaság a válasz. A csend és üresség. Ami lassan a lelkemen is eluralkodik. Vékony könnyfátylon keresztül figyelem, ahogy tovább sétál. Meg sem rezdül. Nem tétovázik. Nem akar megnyugvást adni nekem. Nekünk.

Miért kínzol mindkettőnket, Duvain?

oOoOo

- Tudsz még fára mászni? – órák óta az első szavai hozzám. Halk, feszült hangja keresztülvágja a ránk telepedő éjszaka csendjét. Nem beszéltünk, mióta elhagytuk a tábort. Én a válaszra vártam, ő nem adta meg. Én belesüllyedtem a magányos kilátástalanságba, ő nem próbált kirántani onnan. A kimerítő tempó, amit diktált, legalább segített elterelni a gondolataim. Minden erőmre szükségem volt, hogy testem nem omoljon a földre már néhány órával ezelőtt. A táborban tett kitérő kimerítette a lelkemet és a testemet is. Hiába pihentem napokig a faluban, én nem erre születtem. Nincs meg bennem egy harcos kitartásra és ereje. Nincs meg bennem az, ami Duvainben.

- Tudok – felelem halkan, és követem őt egy öreg tölgyfa ágai közé. Haragot kéne éreznem iránta. Addig kéne kiabálnom vele, míg végre meg nem adja a válaszokat, amik ott rezegnek kettőnk között. Amit érzek minden lélegzetvételben. Amit látok minden rajtam felejtett pillantásban. De nem tudok dühöngeni. Nem tudok mást, csak némán hánykolódni felkavart érzelmeim hullámain.

Szótlanul foglalom el az ágat, amin lábait pihenteti. Szótlanul figyelem, ahogyan kipakolja maradék ételünket. Szótlanul rágcsálom el az ízetlen falatokat. Minden, amit mondani akarok, túl sok lenne most neki. Csak magamnak okoznék fájdalmat. Mert biztosan nem kapnék válaszokat. Vagy nem olyanokat, amikre vágyok. Hazudik magának. Nekem is hazudna. Talán eztért nem szól ő sem semmit. Nem akar hazug szavakkal ámítani. Vagy inkább nem akar hazug szavakkal elüldözni? Döntened kell Duvain. Ellöksz, vagy magadhoz ölelsz? Engeded, hogy segítsek meglátni a fényt a világban, vagy magadra zárod az ajtókat, és elrejtőzöl a sötétségben?

- Eion – mintha csak meghallaná ki nem mondott kérdéseim. Érzed, hogy te uralod minden gondolatomat, Duvain? Tekintetemet arcára emelve kutatok válaszok után. Tekintete ezüst örvényei túl mélyek, képtelen vagyok kiolvasni a mélyükön kavargó érzelmeket.

A folytatás elmarad. Az érzelmeket elsöpri a fojtogató feszültség. Értetlenül pislogva figyelem megfeszülő testét. Mintha valami szörnyűséget látna, amit az én szemeim képtelenek felismerni.

- Mi a baj? – aggódva teszem föl a halk kérdést, de már tudom is rá a választ. Közeledő léptek halk neszezése. Elpattanó ágak, recsegő avar különleges dallama. A veszély melódiája.

Erős karok ragadnak meg, és vonnak magukhoz. Forró tenyere arcomra tapad, mintha attól hallana, hogy puszta légvételeim elárulhatnak minket. Ilyen közelről érzem illatát, ami elől menekültem. Amit próbáltam távol tartani magamtól, míg nem kapok válaszokat.

- Szerinted kik voltak? Csak úgy összehordani a holttesteket és elégetni őket... – hangok közelről szólnak. Lépteik szinte némák, pedig már alattunk járhatnak. Duvain jól döntött, mikor a fára húzódott éjszakára. Ismét megmentette mindkettőnk életét.

- Talán az ellenség tért vissza – ellenség? Vajon melyik ellenség? Próbálok kutatni emlékeim között, de egyik hang sem tűnik ismerőnek. Nem tudom archoz kötni őket. Egyetlen harcoshoz, mágushoz, vagy gyógyítóhoz sem. De ez még nem jelent semmit. Nem ismertem mindenkit a táborunkban. Ha a mieink, akkor van remény. Ők elvihetnek minket a táborba, ahol… ahol Duvain megszabadulhat a minket összekötő varázslattól.

Nem tudom, hogy mellkasomat a levegő hiánya tépi, vagy ennek a jövőnek a lehetősége. Egy jövőé, ahol Duvain hátra hagy engem. Miért ragaszkodom hozzá ennyire? Miért érzem, hogy nagyobb szükségem van rá, mint levegőre? Az istenek ostoba játéka ez.

- Áh, akkor a mieinket hagyták volna a földön elrothadni – nem bírom tovább, muszáj hozzáérnem Duvainhez. Ujjaim finoman szorítják meg csuklóját, hogy jelezzem, már nem kapok levegőt. Olyan erővel próbál megvédeni, hogy figyelmetlenségében még végezne is velem. Szándékosan soha. Mert ő nem szörnyeteg. Ő egy csodálatos, makacs, időnként rettenetesen ostoba tünde, aki menekül az érzései elől. Ez az egyetlen dolog, amivel képes megsebezni.

Halk sóhajjal szívom be a kora esti hűvös levegőt. Egyszerre gyógyír, és égető felfrissülés mellkasomban. Próbálom halkan kortyolni az éltető levegőt, nehogy lebuktassam magunkat.

- Akkor szerinted kik voltak? – megpróbálok lepillantani, de ebből a szögből nem látok rájuk. Talán jobb is. Talán így ők sem látnak majd, ha felpillantanak.

- Szerintem az erdő szellemei. Ne nevess, ezekben az erdőkben boszorkák is laknak. Állítólag a fák itt olyan elevenek, mint te vagy én – én hiszek ennek a tündének. Hiába horkant a másik, szerintem igaza van. Léteznek szellemek. Léteznek olyan lények, amiket nem láthatunk, de halk suttogásukat megérezhetjük, ha igazán figyelmesek vagyunk.

- Túl sok dajkamesével tömték a fejedet Myrin. Az erdő csak erdő – olyan tünde lehet, aki városban nőtt föl, távol a természettől. Csak ők lehetnek ennyire szűklátókörűek. Vajon Duvain hisz az erdők erejében?

– És mi van a szellemekkel, hm? Erre felelj nekem Taeral – elcsendesülve várom válaszát, szinte remélve, hogy a mieink közül valóak. Szívesen beszélnék még erről velük.

- Ha lennének szellemek, már rég bosszút álltak volna a királyon – torkom elszorul a halkuló szavaktól. Ők Duvain népéből valóak. A mi katonáink sosem beszélnének így az uralkodónkról. Ő csak a népünket akarja védeni. Talán nem a legjobb módszerekkel, neki is vannak hibái, de nem kívánnánk a halálát.

- Ilyeneket még csak ne is mondj! Ez felségárulás. Ha nem én lennék itt veled, holnap már karón lógna a fejed – némán, dermedten hallgatom távolodó lépteiket. Szavaik ott rezegnek körülöttünk a levegőben. Még Duvain szorosan ölelő karjai sem tudnak megvédeni tőlük.

Tényleg ilyen helyről származik? Egy ilyen kegyetlen uralkodó birodalmából? Miféle hely lehet? Torkom összeszorul a gondolattól, hogy azért végezhetnek valakivel, mert kinyilvánítja a véleményét. Szörnyű lehet ott felnőni. Állandó megfélemlítésben. Miért tűrnek? Miért nem lázadnak fel?

Hiszen Duvain pontosan azt akar.

Gyomrom bukfencet vet, és azonnal elmenekülök, mikor lazul karjainak szorítása.

- Nekik sem jó – rám emelkednek a szürke szemek, megannyi kérdést hordozva magukban. – A társaidnak. Nem szívesen szolgálják az uralkodót – én sem szívesen vagyok katona, de nem az uralkodó miatt. Én a vérontást és a pusztítás elől menekülök. Ők a saját királyuk elől.

- Nem ismerek senkit, aki jó véleménnyel lenne róla. De nyíltan senki nem meri felvállalni – szóval egy ilyen uralkodó támadta meg a népünket. Egy kegyetlen, gonosz király, aki be akar kebelezni minden birodalmat maga körül. Azt hittem túlzóak a történetek, amiket róla hallottam. Azt hittem csak kiszínezett rémmesék, amivel a harci kedvet akarják fenttartani. De lehetséges, hogy minden igaz volt.

Reszketve húzom szorosabbra magam körül köpenyemet, de a hideget nem tudom kizárni. Mert nem az éjszaka hűvösségét érzem a bőrömön. Ez a fagyos érzés belülről mardos. Nehéz tőle lélegezni. Nehéz megőrizni a fényt, amit a világnak kellene adnom. Bármerre is terelem őket, gondolataim mindig visszatérnek Duvainhez. A tekintethez, amivel rám pillantott, mielőtt válasz nélkül hagyott. A szavakhoz, amiket képtelen kimondani. Az érzelmekhez, amik ott kavarognak az ezüst örvényekben, de talán saját maga sem akarja elfogadni őket. Nem meri kimondani őket, mert óvni akar magától.

Én viszont hallani akarom őket.

- Mit akartál mondani, mielőtt a katonák jöttek? – elrévedő tekintete kitisztul, de ismét menekül. Fejét rázva próbál úgy tenni, mintha semmiségekről lenne szó. Mintha ezek a dolgok nem számítanának. Minta én nem számítanék. De tudom, hogy nem így van. Látom, ahogyan rám néz. Érzem minden gondoskodó tettében, minden érintésében és apró mosolyával. – Fontosnak tűnt – nem hagyom, hogy elfusson. Nem hagyom, hogy semmibe vegyen. Bármi is legyen a válasza, tudnom kell. Ha gyűlöl és teherként tekint rám, a szívem darabokra fog hasadni, de legalább nem áltatom magam tovább. Ha pedig kedvel, akkor boldogan kacagva vetem magam a karjaiba.

Hosszú pillanatok telnek el. Orrát masszírozva, halk sóhajjal kutat menekülőút után. De most nem hagyok neki. Meguntam, hogy kétségek közt vergődjek. Meguntam, hogy ne kapjam meg a válaszokat, amikre mindkettőnk lelkének szüksége van.

- Szóval most sem felelsz – meg sem próbálom elrejteni csalódottságomat. Legszívesebben vállon ragadnám, és felráznám őt. Engedély nélkül simulnék ölelésébe, és lopnám el a csókot, amit Ksara majdnem megszerzett. Ami az enyém kellene, hogy legyen. Talán nekem kéne megtennem az első lépést. Nem kéne semmit mondania. Ellök vagy magához ölel. Ezzel elmondana mindent.

- Azt kérdezted, mi jelentesz nekem – bőröm felforrósodik, ahogy végre megadja magát. Karjait védekezve fonja össze maga előtt, de nem bánom. Amíg beszél, semmit sem bánok. – Korábban meg mertem volna esküdni, hogy veled büntetnek az istenek. Akkor küldtek hozzám, amikor hajszálon múlt az életem, hogy aztán mellettem tartsanak – hiszen ez egy jel volt. Akkor találtam rá, mikor az előző élete véget ért. Én voltam az első, akit megismert az újjászületésekor. Amikor Deorrá vált. Mielőtt elmondhatnám ezt neki, leint. Lenyelem szavaim, és türelemre intem vadul tomboló szívem. – Amikor összekötötted az életünket a bűbájoddal, már tudtam, hogy így van. Egy büntetés vagy – a világ elcsöndesül. Szavai fájdalmasan visszhangoznak az ürességben. Émelygek. Arcomat elfordítom, hogy ne láthassa a könnyeket, amik tekintetemben gyűlnek. Hát tévedtem. Mindent rosszul értelmeztem. De ez hogyan lehetséges? Miért óv, ha csak büntetésként tekint rám? Miért nem szabadul tőlem, ha nem jelentek többet egy súlynál, amit a bokájára csomóztak? Most nem vágyom a folytatásra. Megértettem. Nem kell még jobban felsértenie a lelkemet. De szavai ismét belehasítanak az éjszaka csendjébe. – Eleinte erősen hittem ebben. De a napok, amiket együtt töltöttünk megmutatták, hogy félreértelmeztem mindent. Tanítasz engem, pedig azt hittem, már mindent láttam a világból – én… nem értem. Döbbenten kapom rá ismét pillantásomat, kutatva a végtelen szürkeséget. Az ezüst örvényeket, amik magukkal rántanak. Amik ellen nem is próbálok harcolni. – Ezután úgy gondoltam, én vagyok büntetés a te számodra. De mégis miért büntetnének az istenek egy olyan tündét, aki mind közül a legtisztább? Mit jelentesz nekem? Nem tudom – bőröm lángol, szível kétségbeesett, reményteli dobbanásokkal feszül bordáimnak. Ki akar törni. Meg akarja magát mutatni a sápadt, gyönyörű tündének, aki még sosem volt ennyire közel hozzám. Sosem volt ennyire közel a lelkemhez.

Tényleg ezt gondolja rólam? Tényleg engem lát a legtisztább tündének? Túloz. Nem vagyok különleges. Nem tűnök ki a társaim közül. Csak az ő szemében. Mert ő pont olyan csodálatosnak lát, mint én őt.

Magamnak is feltehetném a kérdést. Mit jelent ő nekem? Biztos pontot a kavargó káoszban. Rejtélyt, amit meg kell fejtenem. Sérült műalkotást, amit helyre kell állítanom, hogy más is láthassa a szépségét. Boldogságot, ami fénnyel tölti meg a lelkemet. Pajzsot, ami megvéd bármitől. Társat, aki gondoskodik rólam, és akiről én is gondoskodni akarok. Ha én tudom mindezt, akkor neki is tudnia kell. Neki is éreznie kell.

Gyengéden érintem meg kezét, várva, hogy elrántsa, de nem teszi. Fakó bőre hófehér márványnak tűnik az enyémhez képest. Márványnak, amit én alakíthatok. Hosszú ujjai és puha tenyere tökéletesen illenek az én apró kezemhez. Tökéletes kontraszt, ami tökéletes egységet alkot.

- Szerintem tudod – ennyire ismernie kell magát. Ennyire ismernie kell az érzéseit. Tudja, hogy mit érez irántam, és pontosan ezért menekül. Ha nem tudná, nem lenne mitől félnie. Bólintása beigazolja gondolataimat. Már csak ki kell mondania. Már csak el kell vennie, ami azóta az övé, hogy a sorsunk fonalai összeértek.

- De te is tudod, miért nem válaszolhatok neked – ujjai puha érintése nyomán felforrósodik a bőröm. Nem úgy ér hozzám, mint egy harcos. Minden alkalommal gyengéd és finom, ha enged az ösztöneinek. Az ösztönöknek, amik nem engedik, hogy durva legyen azzal, aki fontos a számára.

„Össze fogsz törni, ha a közelemben maradsz.”

Szavai mintha messziről, a távoli múltból szólnának, nem csupán néhány nappal ezelőttről. Még mindig ettől tart. Még mindig aggódik, hogy a fényem elhalványul az árnyékoktól, amik belőle áradnak. Pedig csak mellette ragyogok igazán.

- Nem félek a fájdalomtól, Duvain – erősebb vagyok, mint gondolná. Többet bírok, mint hiszi. És érte még többet leszek képes elviselni. Nem fogok összetörni, mert nem fogja engedni. Óvni fog. Mindentől. Ott van a kimondatlan ígéret a tekintetében.

- És ha én félek tőle? Ha én félek attól, hogy fájdalmat okozok? – a levegő bennragad mellkasomban a sebezhetőség miatt, ami tekintetében ragyog. Sosem gondoltam volna, hogy képes lesz ennyire őszintének lenni és szavakba önteni a legnagyobb félelmeit. Arcom felforrósodik a forró boldogságtól és a kusza érzelmektől, amiket iránta érzek. Fontos vagyok neki. Ha nem számítanék, gondolkodás nélkül okozna nekem fájdalmat. Nem érdekelnék az érzéseim, sem, hogy mi marad belőlem, miután vele tartok az úton, amire lépni készül. A lázadás elpusztítana engem. A veszély nem érdekelne, ami rám leselkedik az oldalán, de a rengeteg felesleges szenvedés és vérontás… azt nem bírnám végig nézni. Szenvednék, de vele maradnék. Mert nem lennék képes otthagyni. Magamtól nem tudnám meghozni ezt a döntést.

- És ha elkerülhető? – tétován szorítom meg kezét, jelezve, hogy komolyan gondolom. Hogy a tervem működhetne. Nem kell rálépnünk az útra, ami pusztulásba vezet. – Nem kell visszamennünk. Járhatnánk a világot, és ha belefáradnánk, letelepednénk valahol, ahol nem ismernek minket – azt mondta veszélyben vagyok, ha velem látják. De a birodalmunk belső területein nem fogunk katonákkal találkozni. Ott senki sem fogja őt ismerni, nem kell harcosoknak lennünk, nem kell feláldoznunk magunkat mások boldogságáért. Élhetnénk a sajátunknak. Megtehetnénk. De nem fogjuk. És ezt ő is pontosan tudja. Látom szomorú mosolyában, és ametiszttel átszőtt ezüst szemeiben.

- Nem birkózna meg a lelkiismereted a néped szenvedésével – hogyan ismert ki ilyen hamar? Vígaszt keresve hajtom tenyerébe arcomat. Oltalom az éjszaka hűvös levegője, és fagyos jövőnk ellen. – És az enyém sem. Túl sokáig volt hatalmon az a zsarnok. Túl sok életet tett tönkre. Meg kell fizetnie – ki voltál ezelőtt Duvain? Újra és újra felötlik bennem a kérdés, de válaszokra nem lelek. Miért fog mögé állni a nép, aki eddig nem mert szembe szegülni gyűlölt uralkodójával? Miért érzi kötelességének, hogy megdöntse egy zsarnok hatalmát? Nem lehetett egyszerű közkatona. Nem lehetett egy senki. Fogyva tartották. Gyötörték. Végezni akartak vele. Miért? – Nem jelenthetsz nekem semmit – a hangjában lévő mély, alig észrevehető fájdalom egy acélcsizma erejével tapos mellkasomba. Eldobná a boldogságát, hogy a népét mentse. Hogy engem mentsen. Nem engedhetem. Már régen elhagytuk azt a határt, ahonnan még visszafordulhattunk volna. Ha meg is hátrálna, már kitörölhetetlen nyomot hagytunk a másikban.

- És ha én nem akarom? – nem akarom, hogy lemondjon rólam. Nem akarom, hogy úgy tegyen, a köztünk lévő szikrák csak a mágiám miatt vannak. Nem akarom, hogy az árnyékban tartsa magát csak azért, mert a fényre lépve megperzselődhet a bőre. nem eresztem tekintetét. nem engedem, hogy elmeneküljön. Éreznie kell. Tudnia kell.

Rekedtes sóhaja úgy roppantja össze az éjszaka csöndjét, mint a leomló kőfalak dübörgése. Talán ez is történt. Talán végre elfogadta, hogy a sorsunk ellen nem harcolhatunk. A józan eszünk talán mást mond, de az istenekkel nem dacolhatunk. Részt kell vennünk az ostoba játékukban akkor is, ha belebukunk.

Érintése hűvös, gyógyír lángoló bőrömre. Tenyerei úgy simulnak arcomra, mintha értékes üvegdíszt dédelgetne, ami bármelyik pillanatban darabokra törhet. Pedig nem fogok. Nem engedné. Már nem hallom magunk körül az erdőt. Nem érzem az éjszaka hűvös simogatását. Nem létezik más, csak ő. Szívem veszett üteme a fülemben dobol, puha ajkai a legcsodálatosabb tökéletességgel simulnak az enyémekhez. Csókja ismerkedő és gyengéd, mintha egy teljesen új, ismeretlen világban járna. Lelkemet elönti a forró boldogság. Végre. Végre elveszi, ami az övé. A selymes éjfekete tincsek közé simítva tartom őt. Nem eresztem. Nem lennék képes rá. Íze a legcsodálatosabb, amit valaha éreztem. Egyedi, semmihez sem hasonlítható. Egy méreg, ami elpusztít, majd újra felépít. Nem kapkodok. Nem siettetem. Elfogadom, amit adni tud nekem, készségesen vezetve őt be a világba, ahol még sosem járt. A boldogság világába. A szeretet világába. A gyengéd érintések és lopott csókok világába.

Nem érdekel, hogy ki voltál, Duvain. Már csak az érdekel, hogy ki leszel mellettem. Kivé válunk majd egymás oldalán. Ki lesz a tünde, akinek a csókjára sosem leszek képes ráunni.

- Már álmodok? – suttogom ajkaira reszkető szavaim. Nem merem felnyitni a szemeim. Félek, hogy akkor nem lesz itt. Félek, hogy mindent csak képzeltem. A gyengéd puhatolózást, a táncot, amibe magával vont.

- Ha igen, akkor veled álmodok én is – ujjai gyengéden törlik le a boldogság kósza könnycseppjeit, mielőtt újra összesimítaná ajkainkat. Boldog vagyok. Talán először, mióta elhagytam az otthonomat. Mert olyan, mintha újra hazaértem volna. A karjaiban. A csókjában. A gyengéd gondoskodásában. Íze éltető mannaként tölt el. Forró mézként égeti magát a bőröm alá, de csak gyönyört és boldogságot hozva magával. Semmi fájdalmat. Semmi sötétséget.

Csak a levegő hiánya tud véget vetni csókunknak. Halk zihálása összeolvad az enyémmel. Remegő testemet úgy szorítja magához, mintha mindig is itt lett volna a helyem. Arcomat nyakába fúrva hagyom, hogy íze után illata is eltöltsön. Szíve vad ütemét az ajkaim alatt érzem. Mintha versenyre kelt volna az enyémmel. Vajon melyikük győz? Vajon ki fogja szorosabban tartani a másikat?

- Ettől akarsz megfosztani minket – szavaimat elnyeli forró bőre, de biztos vagyok benne, hogy hall. Tarkómat simogató ujjai jóleső borzongást hagynak maguk után. Többet akarok belőle. Az érintéseiből. A csókjaiból. A tündéből, aki észrevétlenül lépett a számomra legfontosabbak közé. – Ezt akarod eldobni a félelem miatt – tudom, hogy csak engem akar védeni, de mi értelme van, ha közben az ő lelkén futnak végig a pókhálószerű repedések? Hogyan vezethetne egy lázadást fény és boldogság nélkül? Szüksége van rám. Ahogyan nekem is rá. A pajzsomra.

- Ha mellettem maradsz, sérülni fogsz – ezt már hallottam. És nem érdekelt. Talán sérülni fogok, de nem véglegesen. Ő ott lesz, hogy megóvjon. Talán pont ezekre az apró sérülésekre van szükségem ahhoz, hogy azzá váljak, akivé lennem kell. Egymás oldalán fogunk formálódni és alakulni. Egymás tökéletes műalkotásai leszünk. Egy műalkotás elkészítéséhez azonban idő kell. Vajon nekünk van elég időnk egymás mellett?

- Ha ellöksz, ugyanúgy apró darabokra hullok – egy utolsó, szaggatott lélegzetet véve szívok mélyet illatából, mielőtt elhajolnék nyakától. Felkutatom tekintetét, amiben több a halvány ametiszt árnyalat, mint valaha. Szeretném azt hinni, hogy azért, mert boldog. Boldog mellettem. – Nem kell mindentől óvnod Duvain. Ne próbálj megvédeni magadtól – ajkai szomorú mosolyra húzódnak, tenyere a jól ismert mozdulattal simul arcomra. Mintha képtelen lenne nem megérinteni engem. Talán neki is éreznie kell, hogy ez a pillanat örök, és nem hullik apró darabokra egyetlen rövid pislantás múlva.

- Pedig én jelentem rád a legnagyobb veszélyt – hangja megannyi kimondatlan titkot rejt. Egy sötét múltat, ami meggyötörte a lelkét. Képes leszel valaha megosztani ezeket velem? Meg fogom érteni egyszer, hogy miért próbálsz így elrettenteni magadtól? A szavaid óva intenek, de a karjaid úgy ölelnek, mintha sosem akarnál elengedni. Mert a szavadat az elméd uralja, de a testedet a szíved.

- Ideje, hogy félredobd a józan észt, és élj, Duvain – néhány hosszú pillanatra belezuhanok a folyékony ezüst örvényekbe. A világ újra elcsendesül. Míg elhatározásra nem jut. Míg újabb csókba nem vonja mosolyra húzódó ajkaimat. Talán most először hallgatott rám. Talán most tettük meg az első lépést egy olyan úton, ami nem egy összetört, fénytelen jövőbe vezet.

oOoOo

A csillagok fénye lassan elhalványul, ahogy a hajlani pír veszi át uralmát az égen. Az erdő lassan éledezik körülöttünk. Az első madarak énekükkel köszöntik az újabb napot. Ha bármelyikünk is aludna, most biztosan felvernének minket dallamos hangjukkal. De nem alszunk. Egyikünk sem. Néhány rövid pillanaton kívül elkerült minket az álom éjszaka. Mintha mindketten félnénk lehunyni a szemünket. Mintha elveszthetnénk mindent, ha engednénk az álomvilág csábításának. De mi van, ha ez az álom, és ha elalszom, a valóságban ébredek? Nem akarok visszakerülni egy olyan helyre, ahogy Duvain távol, magas falak mögött rejtőzik előlem. Rengeteg akadályt kell még leküzdenünk, de valami elkezdődött. Valami, amihez foggal-körömmel ragaszkodom.

Óvatosan fészkelődve mozdítom meg elzsibbadt lábamat, feljebb húzva magunkon a durva, füstszagú pokrócot. A táborból hozhatta magával. Az illata felidézi a borzalmakat, de nem bánom. Legalább van, ami emlékeztet. Van, ami nem engedi, hogy elfelejtsem a társainkat. Nem mintha valaha képes lennék rá. Ujjai, amik órák óta monoton simogatják tincseim, lelassulnak, mintha attól félne, hogy felriaszt. Hátát a törzsnek vetve, egy vaskos, széles ágon pihenünk. Az éjszaka kutattuk fel ezt a helyet, ahonnan kisebb eséllyel zuhanunk a mélybe alvás közben. Ahol könnyebben tarthat a karjaiban egész este.

Halvány mosollyal érintem meg ajkaimat, amiken még mindig ott van csókjának íze. A szükség és a vágy, amit benne éreztem. A forróság emléke, amit testemben s lelkemben gyújtott. Nem ez volt az első csókom. De ez most igazi volt. Azzal, akire igazán vágyok.

- Hamarosan indulnunk kellene – hangja csendes, ő sem akarja megtörni ezt a békét. De igaza van. A hajnal még elrejt minket a kíváncsi szemek elől. Gyorsan haladhatunk, biztonságos távolba érve a tábor romjaitól, ahol már nem kutatják katonák az erdőt. Az élelmünk elfogyott, néhány szárított gyümölcsön kívül nem maradt másunk, így vadásznunk is kell. Ez egy rövid, de fárasztó út lesz, a testem még a tegnapit sem heverte ki igazán. De nem fogom hátráltatni őt a gyengeségemmel.

- Nem akarom magam mögött hagyni ezt az éjszakát – arcomat mellkasába fúrva dünnyögöm fáradt szavaim. A testéből áradó melegség menedéket nyújt a csípős hajnali hideg ellen. Annyival könnyebb lenne, ha a gondolataiba látnék. Könnyebb lenne, ha tudnám, hogy nem fogja meggondolni magát. Hogy nem foszlik szét minden azonnal, ha lemászunk erről a fáról. De Duvain kifürkészhetetlen. Az utolsó pillanatig nem fogod tudni, hogy mire készül. Talán ezért volt olyan jó tábornok. Ha tábornok volt. Vagy az egész hadsereg vezetője? Egy nemes, aki az uralkodó tanácsadójaként szolgált? Oly sok féle módon el tudom őt képzelni… de egyik képen sem látom boldognak.

- Pedig ez lenne az észszerű döntés – mintha arcul csaptak volna. Felkapom fejemet, olyan lendülettel hátrálva ki öleléséből, hogy egyensúlyom is csak az utolsó pillanatban nyerem vissza. Tenyereimmel magam mögött támaszkodom a széles ágon, a szürke pokróc lábaimra tekeredve tart fogva. Szemeim kétségbeesetten kutatják a gondterhelt, szomorú arcot. Tekintete mély sebeket szánt szívemen.

- Tényleg úgy akarsz tenni, mintha semmi sem történt volna? – nem teheti ezt. Nem mondhatja ezt. Éreznie kell, hogy ami kettőnk között van, az nem egyszerű testi vágyódás. De a mágiám szülte vonzódás. Ez valami több. Többnek kell lennie. Hinni akarok benne, különben a világ túl sötétté válna. Olyan sűrű sötétté, ami az én fényemet is legyőzné.

Látom rajta, hogy szenved. Hogy vívódik és küzd saját magával. Tanácstalanul túr hajába, hátra seperve az éjfekete tincseket. A tincseket, amikbe tegnap éjjel kapszkodtam. Amik annyira élők és valóságosak voltak az érintésem alatt.

- Nem tudom – hosszú pislantással gyűjt erőt, de az elkínzott ragyogás nem tűnik el az ezüsttavak mélyéről. Már nem rejt el előlem minden érzelmet. De nem ezeket akarom látni. Szívem minden dobbanásért küzd, szemeimet forró könnyek marják. – A tegnap éjjeli csók csodálatos volt, de… talán hatalmas hiba.

- Szóval én egy hiba vagyok? – a világ elhomályosul a vékony könnyfátyoltól. A hajnali csípős hideg összeolvad könnyeimmel, fagyos patakokat rajzolva arcomra. De nem mérhető ahhoz a jeges csalódottsághoz, amit a lelkemben érzek.

- Eion… - szinte meg sem hallom halk szavait. Nem akarom őket meghallani. Nem akarom ezt tovább hallgatni.

- Meddig akarsz még hazudni magadnak? – az sem érdekel, ha a katonák meghallják kétségbeesett, elfúló kiáltásomat. Szomorú vagyok. Csalódott vagyok. Dühös vagyok. Annyira dühös. Duvainre. A világra. Mindenkire, akik miatt ilyen helyzetbe kerültünk. Akik miatt nem lehetünk önmagunk. Akik miatt nem lehetünk boldogok.

Lerugdosom magamról az ostoba pokrócot, és gondolkodás nélkül ugrok le egy alsóbb, vékony ágra, majd a reggeli harmattal borított fűre. Arcom megrándul az érkezés okozta fájdalomtól. Nem tudom hány méter lehetett, de nem is érdekel. Most nem akarok itt lenni. Hallom magam mögött Duvain hangját, de mielőtt elkaphatna, futásnak eredek. Nem figyelem az irányt, nem törődöm az arcomba csapódó ágakkal, a nadrágomat eláztató harmattal, csak futok. A fájdalom elől. A csalódottság elől.

A légszomj marja tüdőmet, lábaim remegnek és úgy érzem képtelen vagyok tovább menni, mikor hosszú ujjaik kulcsolódnak csuklómra, bilincsként tartva. Megrántom karomat, de nem engednek. Tekintetem a homályos alakra kapom. Kell néhány türelmetlen pislogás, mielőtt kitisztulna a kép. Ő még csak nem is kapkodja a levegőt. Hát persze. Neki semmilyen nehézséget nem okozott, hogy utolérjen. Miért jött utánam? Mit akar még tőlem? Az arcomba vágni, hogy mindent megbánt? Hogy el akarja felejteni a csókunkat? Nem akarom meghallgatni.

Újra megrántom karomat, de csak szorosabbá válik fogása. Nem akar elengedni. Bár sose akarna.

- Eion, várj! – közelebb húzna magához, de sarkaimat megvetem a nedves talajban.

- Mi vagyok neked, Duvain? – dühös könnyek rajzolnak mintákat arcomra, miközben belevetem magam a szürke tekintetbe. A szemekbe, amik tegnap violával festett ezüstté váltak a boldogságtól. Nem lehetett minden hazugság. Miért tagadja? Miért tagad meg engem? – Egy játékszer, amit kedved szerint kínozhatsz? Egy kényszerű útitárs, akit könnyebb elhallgattatni, ha megadod neki, amit akar? – térdeim megremegnek. A szavakkal együtt lassan a düh is elszivárog testemből. Nem marad másnak hely, csak a csalódottságnak. – Miért nem engeded, hogy jelentsek neked valamit? – az utolsó szó már egy kimerült, reszkető sóhajba fullad. Rajzolni akarok. Festeni. Márványt faragni, vagy agyagot formálni. Bármit, ami segít lecsitítani gondolataimat. Valamit, ami segít azzá az Eionná válnom, aki ragyog. Egyre többször veszítem el önmagam, és nem biztos, hogy mindig képes leszek visszatalálni.

Engedem, hogy magához húzzon. Engedem, hogy tenyerei közé fogja arcomat, magára vonva pillantásomat. Az istenek biztosan remekül szórakoznak a szenvedésünkön.

- Már így is túl sokat jelentesz – szemeim hatalmasra tágulva, ajkaim elnyílva próbálják elfogadni szavait. Mintha csak bizonygatni akarná igazát, egy gyengéd, gondoskodó csókot lehel ajkaimra. Rövid, de ott van benne minden, amit tegnap este nekem adott. Szívem fájdalmasan erős dobbanással kel új életre. Tehát mégsem volt hazugság mindent? Nem volt hiba, amit tettünk? – Bocsáts meg a meggondolatlan szavakért – elhúzódik tőlem, de csak annyira, hogy szemeimbe nézhessen. A forró boldogság felolvasztja a jégszilánkokat, amik ereimben keringtek. Újra ott a halványlila árnyalat. Újra ott a boldogság, amiről sokáig azt hittem, nem is létezik. Annyira ostoba voltam. Úgy viselkedtem, mint egy ostoba kölyök, akit elragadnak az érzelmei. Talán mert az is vagyok. Még nem nőttem fel ehhez a világhoz. Nem nőttem fel ahhoz, amit Duvain iránt érzek.

Remegő mosolyra húzódnak ajkaim. Sokat kell még tanulnunk a másikról.

- Nem fogom engedni, hogy megtagadd az érzéseidet – halk ígéretként simítom ajkaimat tenyeréhez. Ez a csók a pecsét, amit bőrébe égetek. Amit örökké viselni fog, mert nem hagyom, hogy kivájja magából. – Nem menekülhetsz megint az árnyak közé – nem leszek megint ostoba. Nem fogom engedni, hogy elmarjon maga mellől. Erős leszek. Meg fogom mutatni neki, hogy képes vagyok megvédeni magamat tőle. Csak a világtól kell megóvnia, és akkor megbirkózok mindennel, ami közöttünk alakul.

- Még mindig veszélyes fegyver – értetlenül pislogok, de mikor gyengéden végig simít ajkaimon, eszembe villannak korábbi szavai. Az első alkalom, mikor így ért hozzám. Kiszélesedő, erőre kapó mosollyal engedek utat a boldogságnak, ami mellkasomat feszíti. – Tudtam, hogy a mosolyod lesz a vesztem – beletörődő mosolya szebb, mint a levelek közt átszökő reggeli napfény játéka. Duvaint sem arra teremtették, hogy az árnyékban éljen.

Halk, bizonytalan nevetésemet ágak recsegése szakítja félbe. Az arcomat simogató ujjak megfeszülnek, a nyugodt vonásokon eluralkodik az éles feszültség. Szólni sincs időm, már egy vastag fatörzsnek lök, hogy háta mögé rejtsen a lehetséges támadók elől. Ostoba vagyok. Annyira ostoba. Felhívtam magunkra a figyelmet. A felszerelésünk, a fegyvereink, minden ott maradt éjszakai pihenőnk helyszínén. Ha most bárki ránk ront a fák közül, elvesztünk. Duvain nem küzdhet meg velük puszta kézzel.

A világ néma mozdulatlanságba remeg. Alig néhány pillanatig. Mielőtt Duvain teste ellazulna. Értetlenül pillantok ki vállai mögül, de ajkaimra azonnal boldog mosoly költözik a látványtól. Csak egy ló. Egy gyönyörű, almásderes kanca, aki sötét szemeivel elgondolkodva méreget minket. Nyereg nincs rajta, de a kantár alapján a mi táborunkból való. Akkor menekülhetett el, amikor megtámadtak minket, és most a hangunk vonzhatta ide. Kilépek Duvain mögül, mire a ló hátrál egy lépést, és idegesen fújtat egyet. Egészségesnek tűnik, csak a kantárszár szakadt el. Talán ő maga rángatta, mikor felakadt valahová. Biztosan egyedül van napok óta.

- Minden rendben kedvesem, nem akarunk bántani – halkan duruzsolva teszek felé egy lépést, és most nem hátrál el. Folyamatosan suttogom a megnyugtató szavakat, míg elég közel nem érek hozzá. Lassú mozdulattal fogom meg a lógó kantárszárakat, mielőtt elfuthatna előlünk. Bár úgy tűnik esze ágában sincs. Talán neki is hiányzott már a társaság, csak abban nem volt biztos, hogy megbízhat-e bennünk.

Patájával a földet kaparva ránt egyet fejét, mikor Duvain mellém lép, de nem engedem el őt. Inkább halkan csitítgatgatom, míg a sötét hajú tünde a homlokára simítja tenyerét. A kanca azonnal lenyugszik, és csak egy lassú pislantással nyugtázza a helyzetet.

- Neki bezzeg rögtön megnyugszol – fintorogva rázom meg fejemet, és simítok végig az ívelt, izmos nyakon. Bőre meleg és élettel teli. Egész megjelenéséből sugárzik egyfajta kecsesség. – Furcsa egy ízlésed van, kedvesem – mintha csak ki akarna engesztelni, puha orrát arcomhoz nyomva fújtat egyet. Tincseim megrebbennek a váratlan légáramlattól, nevetésem csatlakozik az erdei madarak énekéhez. Azt hiszem találtunk magunknak egy újabb útitársat.


LastBreath2024. 04. 30. 21:08:06#36510
Karakter: Duvain
Megjegyzés: - Szomorú napraforgómnak


 

Fázol? Várj, betakarlak az éggel,

hajadra épül a hímzett csillagok

csokra és holdat lehellek a

szemed fölé.”

/Radnóti/

 

Csendben haladunk az út szélén. Egyik oldalt szántóföldek, a másikon az erdő. A harmatot lassan felszárítják a napsugarak. Az erdő felől az aljnövényzet egyre sűrűbbé válik, a fák összeölelkező ágai között csak nehezen ér le a fény. Egy ideig olyan, mintha rajtunk kívül nem létezne senki a világon. A már-már békés tájat nem zavarja semmi oda nem illő. A felhők zavartalanul úsznak az égen, a búzakalászokat cirógatja a szél, a lombok közt egymás dalát dicsérik a madarak. Szívem mélyén azt kívánom, bárcsak végig így utazhatnánk. Zavartalanul.

Ám minden kellemes dolognak vége szakad egyszer. Egy szekér tűnik fel az úton. Szerencsére túl messze van ahhoz, hogy utasai észrevegyenek minket. Megállok és szemeim járható utat kutatnak a sűrű indák és bokrok között az erőben. Eion is megtorpan mellettem, hogy zöld szemeivel kérdőn pillantson rám. Bár azt mondtam neki, könnyebb utunk lesz vissza a táborig, hogy nem kell a folyómederben bukdácsolnia, azt nem ígértem neki, hogy végig az úton haladunk majd. Ezt neki is tudnia kéne. Arcát fürkészve látom, hogy sejti a válaszom.

– Ideje letérnünk az útról – lépek a fák felé.

– Miért nem maradhatunk rajta? – kérdezi kedvtelenül, de utánam indul, amikor a fák közé lépek. – A támadás napokkal ezelőtt volt, már nem gyanakodnának két tündére – fecseg mögöttem egészen belefeledkezve saját szavaiba. Észrevettem, hogy ilyenkor hajlamos figyelmen kívül hagyni a környezetét, ezért megvárom, amíg átbújik egy ág alatt és csak utána engedem vissza. – Lehetnénk egyszerű utazók. Egy vándor énekes és a felbérelt testőre.

Lehetnénk.

Sokkal egyszerűbb volna úgy járni-kelni a világban, hogy a körülöttünk lévők mit sem sejtenek. Csak utaznánk, Eion énekelne, én pedig vigyáznék az épségére. Csakhogy nem bízhatunk senkiben. Vurth fogadójában sok kereskedő megfordult, bizonyára hallották a pletykákat a halott hercegről, és arról is, hogy a fogadóban egy szökött herceg énekel. Még a legostobább is összerakja a képet. Elkövettünk pár hibát, mert én figyelmetlen voltam. Mert csak Eionra figyeltem. Ha most azt hiszik, hogy ő az a herceg, akinek korábban a haláláról röppentek fel a hírek, akkor sokkal nagyobb bajban van, mint eddig bármikor. Ha pedig meglátnak mellette, rájöhetnek az igazságra is.

– Amíg velem látnak, nem vagy biztonságban – felelem komoran.

Nem engedhetem, hogy a félreértések miatt Eion kerüljön célkeresztbe. Hiába olyan nagy a világ, a pletykák mégis olyan gyorsan tejednek, mint a homokvihar, amit a szél gerjeszt egy száraz napon. Ha az útonállók és bérgyilkosok megneszelik, újra a nyomunkban lesznek.

– Ki voltál ezelőtt, Duvan? – kérdezi, szinte választ sem várva, s ezzel kizökkentve engem a gondolataimból.

Olyan sokszor tette már fel ezt a kérdést. Pár napja még biztos voltam a válaszban. Most már egyáltalán nem tudom. Ki voltam? Csak azt tudom, kinek kellett volna lennem. Trónörökös. Ez a szó egy fabatkát sem ér, jelentéktelen. Nem ér semmit, ha az akire használják nem elég jó. Én pedig nem voltam elég jó.

A gondolatok, amik a faluban töltött napjainkon olyan távolinak tűntek, most újult erővel rontanak rám. Észre sem veszem, mikor állok meg, mert megdöbbent a mellkasomat szorító jeges ujjak kemény érintése. Hátranézek a vállam fölött, Eion szomorkás tekintettel néz vissza rám. Igen, elhagytuk a falut. Ideje visszatérnünk a valóságba.

– Valaki, akinek halottnak kéne lennie – felelem komoran a féligazságot és továbbindulok a sűrű aljnövényzetben törve az utat.


.o.O.o.


Hallgatom a szél zenéjét, melyet a fák lombjai között játszik. Az est hűvöse még nem tört be a bokrok közé, bár nincs olyan kellemes meleg, mint Vurth sufnijában. A nedves avar illata az orromba kúszik. A meg-meglebbenő levelek közt felsejlenek a csillagok, mintha csak erdei tündéreke kacsintanának ránk pajkosan. Nem tudom, miért, de sokkal jobban érzem magam itt a szabad ég alatt, mint a faluban bármikor. Mintha a fejemet ellepő hullámok elapadtak volna, és én most újra szabadon lélegzem. A göröngyös föld keménysége a derekam alatt és az erdő neszei lassan visszaterelik gondolataimat a célkitűzésem felé. Mintha csak kijózanodnék. Hogy a korábbi köd a gondolataimon Eion bűbájától származott-e, vagy Metuh jelenlététől, nem tudom.

Ezen gondolkodom akkor is, amikor tekintetem elé bekúsznak az ismerős, szőke tincsek és megérzem Eiont az oldalamhoz simulni. Arcát mellkasomra fekteti, és ingemen keresztül is érzem, hogy kihűlt a bőre. Fázik. Nehezebben viseli a szabad ég alatt töltött éjszakákat, mint én. És ha már tüzet nem is gyújthatunk, mégis megpróbál valahogy átmelegedni. Ez így megfelel. Egyikünk sem fog kihűlni.

Ujjaim közé akad egy gyöngy a hajából és elgondolkodva kezdem forgatni. Ha a józan eszemre hallgatnék, most eltolnám magamtól. Nem csak hogy megengedhetetlen, hogy bárki ilyen közel heveredjen le mellettem, de már azzal is bűnt követ el, hogy hozzá mer érni a herceghez. Apám törvényei szerint tömlöcbe vetve kéne megvárnia a halálos ítéletét. De én már nem az a tünde vagyok, aki elindult otthonról. Sokkal inkább vagyok szabadon eresztett postagalamb, aki belekóstolt a szabadság ízébe, és soha nem kézbesítette üzenetét. Vajon apámmal dacolok azzal, hogy Eiont ennyire közel engedem magamhoz? Nem. Nem csak azért teszem, mert megtehetem, hanem azért mert rajta kívül senki nem volt még ennyire közel. Akarom is meg nem is, hogy mellettem legyen. Olyan ez az egész, mint egy kamaszos titok, amit a fiatal tünde az ágya alatt rejteget a szülei elől. Egy izgalmas, de annál veszélyesebb titok. Szürreális, hogy már nem tudom elképzelni utunkat a fecsegése nélkül, az estéket teste melege nélkül. Neki csak egy sérült katona vagyok. Ha eleinte félt is tőlem, mára már úgy gondolhatja, nem jelentek rá veszélyt. Leengedi a védelmét a közelemben. Vajon, ha tudná, hogy ki vagyok, akkor is így közeledne hozzám?

– Gyerekkoromban sok éjszakát töltöttem az erdőben – szólal meg elrévedve.

Azt hittem, már rég elaludt. Lelki szemeim előtt felsejlik egy fa tövében kuporgó, elveszett tündegyermek a sötét erdőben.

– Így büntettek a szüleid? – kérdezem ugyanolyan halkan, mint ahogy ő szólt az előbb.

– Az istenekre, dehogy! – rázza meg a fejét. – Ők minden alkalommal rettegtek, hogy valami bajom esett. Nem értették, hogy egy alig húszéves tündének, hogy jut ilyen ostobaság az eszébe – meséli felélénkülve. Hangján hallom, ahogy mosolyog. – De én látni akartam a baglyokat vadászat közben, hogy minél pontosabban festhessem meg őket.

Egy maszatos arcú kisfiút látok, aki széles mosollyal kergeti a lepkéket és tücsköt-békát hazavisz, miközben bogáncs ragad aranyló hajába. Ezt sokkal inkább el tudom róla képzelni, mint hogy valaha is büntetést kapott volna.

– Még szinte totyogós voltál – rándul meg szám széle.

Nyughatatlan természetét már születésekor magában hordozták a csillagok. Ezért is olyan eleven és élő hozzám képest.

– Egy kíváncsi totyogós – kuncogja el magát. – Te nem csináltál ostobaságokat gyerekként? – kérdezi, de a választ szerintem tudja anélkül is, hogy megszólalnék. – Voltál egyáltalán gyerek, Duvain? – kérdez újra, mikor nem válaszolok.

Sosem lehetett gyermek az, aki apám udvarában nevelkedett. Már nyitom a szám, hogy elmeséljem neki, milyenek voltak az erőnléti edzések, a könyörtelen tanítók, és az éles fegyverek, amik rendre felhasították a bőröm gyakorlás közben. Hajnal előtt keltem, a Hold fénye mellett tértem nyugovóra. Nem fáradhattam el soha. Nem dönthetett ágynak a betegség. Eszembe jutnak Uliar szavai: „És az istenek szerelméért, Duvain, óvakodj apádtól!” Egyetlen hiba, és az életemmel fizetek. De nem akarom, hogy újra belesüppedjen a szomorúságába, így ennél egy egyszerűbb feleletet adok neki:

– Nem volt rá lehetőségem.

Megértő szavak és nehéz sóhajok helyett azonban csak csendesen elgondolkodik. Pár hosszú pillanatig csak szavak nélkül fekszünk az erő közepén. A lombokat egykedvűen táncoltatja a szél, s felhők kúsznak a csillagok elé. És lassan, a fejünk felett lévő felhők óvatosságát követve egy tenyér kúszik mellkasomra. Reszketeg, vékony ujjak pihennek meg ingemen, hogy aztán folytassák útjukat felfelé. Hűvös érintése végül arcomon állapodik meg. Olyan, mint egy korty hűsítő víz egy forró, nyári napon.

– Ha engeded, felfedezem veled újra a világot – suttogja halkan. – Csak rajtad múlik.

Vajon milyen lenne az ő szemén keresztül látni a világot? Mi minden van, ami fölött elsiklott bekötött szemem? Ugyanazon a földön nevelkedtünk, de két külön világban. Amíg az én életemet a kemény, hideg kőfalak és a könyörtelenség határozták meg, addig Eion gondtalanul, szeretetben nőhetett fel. Távol a háború fenyegető árnyától, ami soha nem hozott fényt a szobám ablakába. Mezítláb szaladhatott a pázsiton, míg nekem súlyos páncél nyomta a vállaimat. Soha nem kellett tartania az érzelmeitől, amik rám csak veszélyt jelentettek.

Végtelen irigységet kéne éreznem, és átkoznom a sorsot, hogy nekem nem adatott meg az az édes szabadság, ami Eion minden léptét körbelengi. Ehelyett azonban valamiféle hálát érzek iránta. Ha tehetném, megköszönném az isteneknek, amiért megóvták őt a világ borzalmaitól. Ha cserébe az ő terheit is én cipelem, szívesem teszem. Amíg láthatom ragyogó mosolyát, képes vagyok elhinni, hogy jó is van még a világban.


.o.O.o.

– Biztosan ezt akarod? – pillantok rá.

Nem lépünk ki a fák közül, csak messziről figyeljük a romokat. Eion arca grimaszba fordul a szagoktól és az érzelmektől. Lassan emeli rám tekintetét, mintha mély álomból ébredt volna fel.

– Meg kell tennem – feleli rekedten. – Csak szükségem van egy kis segítségre – pillant rám bocsánatkérően, ahogy tenyerembe csúsztatja a kezét.

Egy pillanatig elgondolkodom rajta, hogy lehasítok egy darabot Vurth köpenyéből, hogy beköthessem vele a szemeit. Nem kell látnia a szörnyűséget. Így is egy életre az elméjébe ivódott a háború minden borzalma. Végül mégsem teszem, mert tudom, hogy most elutasítaná a segítségemet, így csak megszorítom a kezem és elindulok a tábor felé.

Már közelről érezni a baljós légkört. A puszta csendet, amit nem zavar meg madárfütty, vagy állatok motozása. Az elmúlás félreismerhetetlen szagától terhes a levegő. Bármerre nézek, mozdulatlan testek hevernek szerteszét. Azok jártak szerencsétlenebbül, akiknek nem volt idejük páncélt ölteni. Tagjaikat széthordták az éhes állatok, szemeiket kicsipkedték a madarak. Mégis a páncélos testekből árad a legborzalmasabb szag, és a legdermesztőbb hangok is ezekből szűrődnek ki. Mintha valami féreg rágná a testeket cuppogva és duruzsolva, de csak a nyüvek és dögbogarak végzik a természet dolgát.

Gyomorforgató, mégsem rendülhetünk meg. Lassan indulok a régi sátor felé, ahol Eionnal voltam összezárva. Igyekszem nem figyelni a holttestekre, elvonatkoztatni attól, hogy érző, lélegző, élő személyek voltak. A hús csak hús, a test csak test. Nem hozza vissza őket sem a bánkódás, sem a szörnyülködés, és bár nem érdemeltek ilyen sorsot, már nem segíthetünk rajtuk.

Eion ujjai egyre szorosabban markolják kezem, érzem tenyere izzadtságát, hallom reszkető lélegzetét, és oda sem kell néznem, hogy tudjam, sír. A tőlem telhető legnagyobb óvatossággal kerülgetem a holtakat, de az oldalamon lépkedő szőkeség egyre kevésbé bírja. Botladozó léptei és előregörnyedő vállai arról árulkodnak, hogy legszívesebben sarkon fordulna és elrohanna, háta mögött hagyva ezt a borzalmas helyet. Miért nem teszi hát mégsem?

Amikor eltörik talpunk alatt egy darab szénné égett fa, megrezzen és ez az utolsó cérnaszál, ami elpattanva teret enged zokogásának. Elgyötört hangjában benne van ennek az elátkozott világnak az összes fájdalma. Így siratja Eion az elesett társait, és az ellenséget. Siratja őket a családjaik helyett, a barátaik és szeretőik helyett. És közben a túlélők bűntudata emészti a lelkét.

– Eion… – szólítom meg, de nem tudom, mit mondhatnék.

Elé állok és óvatosan magamhoz ölelem, mintha egyetlen rossz mozdulattal szilánkjaira törhetném össze. Ingembe kapaszkodva húz magához még közelebb. Mintha el akarna bújni a mellkasomban a borzalmak elől. Hangja tompán cseng, de csillapíthatatlan. Ruhám anyagát hamar eláztatják a fájdalom sós könnyei. Türelmesen kivárom, hogy lassan megnyugodjon, vagyis inkább elfáradjon a sírástól.

– Bocsáss meg – suttogja rekedten, ahogy elenged és kibontakozik karjaim közül.

Szemei feldagadtak a sírástól és vörösek, orcái nedvesek a sok elhullajtott könnytől.

– Felismered a helyet? – kérdezem álla alá nyúlva, hogy tekintetét a sátor felé irányítsam.

Megtörölgeti arcát ingének ujjával és tesz pár lépést a szakadt sátor felé, mintha nem hinné el, hogy tényleg itt van előtte.

– Miért? – leheli erőtlenül.

– Kutasd át a régi holmidat és hozd el, amit csak szeretnél. Bármit, ami segít – felelem.

Tekintetét rám emeli, és most úgy ellágyul, mintha egy galériába vittem volna, vagy egy szoborkertbe. Nem érdemlem meg a hálát, amivel most rám néz, hiszen nem tettem semmit, csak végigvezettem a táboron.

– Maradj itt, amíg körbenézek. Nem kell többet látnod ebből a helyből. Már bizonyítottad a bátorságot – simítok arcára, aztán magára hagyom.


Egyik sátorrom után a másikhoz lépek. Fötröm a törmeléket, kutatom a szaggatott vászon alatt, mit találhatok. Pár épen maradt, nem vérfoltos inget és nadrágot sikerül megmentenem az enyészettől. Ezeket összehajtva a hátizsákomba teszem. Nem tudhatjuk, mikor lesz szükségünk váltás ruhákra. És jobb, ha több van nálunk, mint egy sem. Egy másik sátor félig összeomlott romjaiból szerzek egy vastag pokrócot, amit némi hezitálás után elrakok.

Aztán megállok egy pillanatra és körbepillantok. Amit nem a tűz emésztett fel, azt feldúlták. Mégis, a parancsnoki sátor kitűnik a többi rom közül. Meglepően ép állapotban maradt. Amikor közelebb érek hozzá, meg is értem, hogy miért. A bőröm bizseregni kezd az elhalófélben lévő védelmi varázslattól. Egyértelmű az üzenete: illetékteleneknek belépni tilos. Ha a támadás előtt próbáltam volna bejutni, a mágikus védelem valószínűleg megtámadott volna. Érzem ellenséges energiáit nekifeszülni tetoválásaimnak, de kárt nem tehet már bennem. Olyan, mint egy haldokló fenyegetőzései; heves, de erőtlen.

Amikor belépek, beigazolódik a feltételezésem, hogy innen nyitották a portált a meneküléshez. A rúnák a földön megperzselődtek és már használhatatlanok. Ha épen maradtak is volna, akkor sem tudnánk megnyitni az átjárót. Nekem nincs saját mágiám, Eion pedig nem elég képzett hozzá.

A felfordulás arról árulkodik, hogy a csata okozta kavarodásban a bent lévőknek gyorsan kellett cselekedniük. A taktikai asztal letakarítva és felborítva, a ládák nyitva és üresen állnak. Mindent elvittek magukkal. Nem tudom, mit gondoltam, hogy mit találok. Lábammal meglökök egy kis fadobozt a földön. Ahogy az oldalára fordul, a fedele kinyílik és egy tintásüveg gurul ki belőle, és pár összetekert, üres papírlap. Felesleges tovább nézelődnöm itt.

A sátorból kilépve a felszereléseket rejtő faépület romjai felé veszem az irányt. Talán még találunk pár hasznos eszközt. Az ajtón belépve megcsapja orromat az elszenesedett fa illata. Por röppen a félhomályban a léptem nyomán. Az egyik fal beroskadt, maga alá temetve pár fegyverállványt. Kardok és páncélok hevernek összevissza a földön. Némelyik behorpadva, megcsorbulva. Szakadt idegű íjak, megpörkölődött tegezek. Már-már azt hiszem, itt sem találok semmi használhatót, amikor megakad a szemem egy könnyű, ezüstérc láncingen. A felfordulást kerülgetve lépdelek az épület tőlem távolabb eső sarkához és magamhoz veszem a finom szemekből álló inget. Ahogy felemelem a földről, két bőrből készül, megerősített karvért bukkan elő alóla, mintha csak azt várták volna, hogy valaki megtalálja őket. A láncinget félretéve kötöm fel karjaimra a könnyű karvérteket, melyekbe Eion birodalmának címerét égették. Hitetlenkedve rázom meg a fejem a gondolatra, hogy végérvényesen is ráléptem arra az útra, ami remélhetőleg apám bukásához vezet majd. Ennél feltűnőbben nem is hirdethetném, hogy népem árulójává váltam.

A friss levegőre érve meghallom Eion hangját. Énekel, és bár szavait a távolság miatt nem hallom, hangjának dallamából tudom, mit dalol. Oly sokszor hallottam már ezt a gyászéneket, hogy hallanom sem kell a szövegét, tudom minden egyes szavát. Az elesett tisztek temetésén, amin kötelező volt a részvétel. Szolgálók ajkairól, akik eldugott zugokban, könnypatakos arccal, halkan dalolták, amikor azt hitték, hogy nem látja őket senki. És az anyám, akinél bánatosabb tündét soha nem ismertem. Így siratta elvesztett szabadságát, az érdekházasságát az apámmal, és a bátyámat. Vajon most már értem is énekli? Megengedték neki, hogy meggyászoljon?

Ezekkel a sötét gondolatokkal indulok vissza a szőke napsugár felé. Lépteim nehezek, mellkasomra kötél tekeredik. Amikor hozzáérek, már nem énekel, csak áll bánatosan a sátor közepén. Vajon mit lát távolba révedő szemeivel? Megérintem a vállát és ő megrezzen. Rajtakapottan törli le könnyeit az arcáról. Valamit motyog az orra alatt, de nem hallom, hogy mit.

– Eion – szólítom meg halkan. Félek, ha hangosabban szólnék hozzá, újból elsírná magát. – Hoztam neked valamit – veszem elő és adom kezébe a láncinget.

Elveszi tőlem és értetlenül nézi kezében a fényes aláöltözetet. Hihetetlenül zöld szemeivel néz szemeimbe.

– Én nem tudok harcolni – szólal meg rekedten a sírástól. Kicsit megköszörüli a torkát. – Ne haragudj, Duvain, de még magamat sem tudom megvédeni. – Lehajtja a fejét és visszanyújtja nekem az inget.

Ujjait az acél hideg szemeire kulcsolom kezemmel és visszatolom a kezét.

– Nem arra kérlek, hogy harcolj – nyúlok másik kezemmel álla alá, hogy magamra irányítsam a tekintetét. – De megnyugtatna, ha hordanád. Nagyobb biztonságban lennél.

Gyengéd, meleg ujjak fonódnak a csuklómra. Megnyalja ajkait, és látom szemein, hogy mondana még valamit, de tépelődése nem engedi ki a hangokat a torkából. Elengedem kezét, csuklómról gyengéden lefejtem ujjait. Ellépek tőle, de még erőtlenül utánam kap, hogy végül keze megálljon a levegőben. Pár végtelenül hosszú pillanatig fürkésszük így egymást, mintha megállna az idő körülöttünk. Mintha semmi más nem lenne, csak Ő. Sem a felégetett tábor, sem a holttest a sátorban. Szemeim csak Eiont látják.

Vajon mióta van ez így?

Lehunyom szemeim és erőszakkal rángatom vissza magam a valóságba. Hamarosan sötétedik és mennünk kell. Nem alhatunk az elhullott társaink között. Itt nincs már helye élőnek. Tudom, hogy Eion szíve szerint mindegyiküket eltemetné, de nincs annyi időnk, hogy sírokat ássunk nekik.

– Maradj itt – szólalok meg és magára hagyom a sátorban.


Tábor szerte összegyűjtöttem a holttesteket. Egy helyre, halmozom őket, végül elhozom az utolsót is a sátorból, ahol Eiont hagytam. Nem tudom, hogy ő figyelemmel kísérte-e ténykedésem, de mintha nem lenne olyan meglepett a tetemek kupacát látva, mint vártam volna tőle.

Mellém lépve figyeli, hogy tüzet csiholok egy fáklya rongyain és meggyújtom a halmot.

– Mit csinálsz? – motyogja halkan.

– Elengedem a lelküket, hogy ők is elengedhessék a tiéd – felelek. – El nem temethetjük őket, de ha itt hagyjuk a testeket, kísérteni fogják az álmaid.

– Duvain – szólal meg hirtelen, élesen. Elszakítom tekintetem a máglyáról. Még időben ahhoz, hogy lássam, ahogy ajkába harap. – Mi vagyok én neked?

Visszafordulok a lángokhoz, még látom az utolsó napsugarakat átszűrődni a sűrű levelek között. Hallgatom a tűz könyörtelen ropogását a testeken. Ezt a kérdést nem itt kellene feltenni, és nem itt kéne rá válaszolni. Feldobom vállamra a hátizsákot és egy utolsó főhajtással elbúcsúzom az ismeretlen katonáktól.

– Sötétedik – pillantok Eionra. – A tüzet észre fogják venni, mennünk kell.

Elindulok a kapu romjai felé. Hamarosan hallom, hogy Eion is a nyomomba szegődik.

– Duvain! – hangja kétségbeesett. – Válaszolj, kérlek!

Megacélozom magam szavaival szemben, és nem felelek. Egy megfelelő helyet kell találnunk az éjszakára. Lehetőleg olyan helyen, ahol nem találnak ránk azok, akik észreveszik a tüzet. Bizonyosan a nyomunkba erednek páran.


.o.O.o.


Már rég lemegy a Nap, mire megállunk. Eion kimerülten kullog mellettem. Gyorsabb tempót diktáltam, mint korábban, és a terep sem volt túl kegyes hozzánk. Nem mehetünk tovább, mert elfáradt. Viszont a környezet még mindig alkalmatlan a táborbontáshoz. Türelmetlenül forgatom a fejem, tekintetemmel a sötétséget pásztázva, hátha meglátok valami búvóhelyet. Ekkor meghallok az ágak között egy állatot motozni és tekintetem akaratlanul is arrafelé fordítom. Az előttünk terebélyesedő tölgy a magasban úgy ágazik szét, mintha egy tenyér volna.

– Tudsz még fára mászni? – kérdezem és választ sem várva indulok a fa törzse felé.

– Tudok – feleli rezignáltan és követ.

Fürgén felkapaszkodunk az ágak közé. Szűkösebb, mint ahogy elsőre láttam, de ahogy mi sem néztünk felfelé, úgy talán más sem fog. Már csak csendben kell maradnunk. Leülök egy ágra és lábaimmal megtámaszkodom egy-egy másik ágon, Eion köztük foglal helyet felhúzott térdekkel. Mélabúsan mered maga elé, amíg kicsomagolom ételünk maradékát és úgy fogyasztja a vacsoráját, mintha a lelke itt sem lenne a testében.

Tudom, hogy választ vár. De mit is felelhetnék? Miért így? Miért most?

Mi vagyok én neked?”

Miért ő?

Elfordítom a fejem, ahogy összébb húzom magamon az úti köpenyt. Itt fent nem bújhatunk bele a szőrmével bélelt hálózsákokba, nincs annyi hely a fán. Mégis ezen a tenyérnyi helyen Eion olyan távol ül tőlem, amennyire csak lehet. Szórakozottan söpröm ki arcomba hulló hajamat.

– Eion – szólalok meg halkan és felkeresem tekintetét.

Kérdőn néz rám, de mielőtt folytathatnám, recsegő avar hangját hozza magával a szél. Izmaim megfeszülnek, ahogy egyre közelebbről hallom és most már tudom, hogy léptek zaja.

– Mi a baj? – kérdezi Eion, de mire kiejti a szavakat már ő is hallja.

Magamhoz vonom és tenyerem a szájára tapasztom. Feszülten fülelek és fohászkodom az istenekhez, hogy ne vegyenek észre bennünket. Conn sötét köpenyei talán elrejtenek minket a lombok között.

Biztosan tündék. Ha emberek volnának, sokkal nagyobb zajt csapnának. Már csak várnunk kell, hogy melyik félhez tartoznak.

– Szerinted kik voltak? – hallatszik fel a fojtott beszélgetés. – Csak úgy összehordani a holttesteket és elégetni őket...

– Talán az ellenség tért vissza – feleli a másik.

Ezek szerint legalább ketten vannak.

– Áh, akkor a mieinket hagyták volna a földön elrothadni.

Ezek a katonák apám seregéből valóak. Semmiképp sem hívhatjuk fel magunkra a figyelmet. Eion ujjai megszorulnak a csuklómon és ekkor veszem csak észre, hogy túl erősen szorítottam tenyerem az arcára. Óvatosan elengedem és belőle halk, reszketeg sóhajként tör fel a levegő utáni szomjúság.

– Akkor szerinted kik voltak? – folyik tovább a beszélgetés odalent.

– Szerintem az erdő szellemei – érkezik a felelet, mire a másik csak felhorkant. – Ne nevess, ezekben az erdőkben boszorkák is laknak. Állítólag a fák itt olyan elevenek, mint te vagy én.

– Túl sok dajkamesével tömték a fejedet, Myrin. Az erdő az csak erdő.

– És mi van a szellemekkel, hm? Erre felelj nekem Taeral.

A rövid csendben csak távolodó lépteik zaja hallatszik.

– Ha lennének szellemek, már rég bosszút álltak volna a királyon – gondolkodik el hangosan a Taeral nevű.

– Ilyeneket még csak ne is mondj! Ez felségárulás. Ha nem én lennék itt veled, holnap már karón lógna a fejed.

Szavaik egyre elhalkulnak, ahogy távolodnak tőlünk, de még hosszú percekig szorítom magamhoz Eiont és mozdulatlanul fülelek, nehogy visszaforduljanak vagy újabb őrjárat járjon erre. Ezer évnek tűnik, mire izmaim elernyednek és elengedem a szőke tünde törékeny testét. Elhúzódik tőlem.

– Nekik sem jó – szólal meg halkan. Kérdőn pillantok rá, így folytatja. – A társaidnak. Nem szívesen szolgálják az uralkodót.

– Nem ismerek senkit, aki jó véleménnyel lenne róla. De nyíltan senki nem meri felvállalni.

Hosszú csend áll közénk. Az éjszaka hűvöse lassan bekúszik a köpenyem alá és kihűti a bőrömet. Gondolkodhatnék azon, mi a sorsuk apám katonáinak, a népének, az udvarának. Hogy alapjaiban véve mi a rossz az uralkodásában. Elmerenghetnék azon, én mit csinálnék másképp. De képtelen vagyok. Fejemben csak Eion kétségbeesett kiáltása visszhangzik, ahogy válaszomért könyörög.

– Mit akartál mondani, mielőtt a katonák jöttek? – kérdezi, mintha belelátna a gondolataimba. Megrázom a fejem, de most nem tágít. – Fontosnak tűnt.

Összeráncolt szemöldökkel masszírozom meg orrnyergem, ahogy feszülten felsóhajtok.

– Szóval most sem felelsz – állapítja meg keserűen.

– Azt kérdezted, mi jelentesz nekem – fonom össze karjaimat mellkasom előtt. Rám kapja tekintetét. – Korábban meg mertem volna esküdni, hogy veled büntetnek az istenek. Akkor küldtek hozzám, amikor hajszálon múlt az életem, hogy aztán mellettem tartsanak. – Szóra nyílnak ajkai, de leintem. Ha most nem beszélhetek, talán soha nem mondok el neki semmit ebből. – Amikor összekötötted az életünket a bűbájoddal, már tudtam, hogy így van. Egy büntetés vagy. – Tekintete elködösödik és lehajtja a fejét. – Eleinte erősen hittem ebben. De a napok, amiket együtt töltöttünk megmutatták, hogy félreértelmeztem mindent. Tanítasz engem, pedig azt hittem, már mindent láttam a világból. – A zöld szempár most újra felkutatja tekintetem, s ezúttal nem eresztem. – Ezután úgy gondoltam, én vagyok büntetés a te számodra. De mégis miért büntetnének az istenek egy olyan tündét, aki mind közül a legtisztább? Mit jelentesz nekem? Nem tudom.

Óvatosan fogja meg a kezem és elgondolkodva fűzi össze ujjait az enyémekkel. Figyelem ahogy tenyere az enyémbe simul.

– Szerintem tudod – szólal meg szinte suttogva, még mindig két kezünket figyelve.

Aprót bólintok, hogy igazat adjak neki.

– De te is tudod, miért nem válaszolhatok neked – tűrök pár kósza, szőke tincset a füle mögé.

– Nem félek a fájdalomtól, Duvain – pillant rám ismét. Hangja olyan határozottan cseng, mintha nem is ő lenne. Mintha éveket öregedett volna pár perc leforgása alatt.

– És ha én félek tőle? – kérdezem, mire elkerekednek a szemei a meglepettségtől. – Ha én félek attól, hogy fájdalmat okozok?

– Ez elkerülhető – szorítja meg a kezem. – Nem kell visszamennünk. Járhatnánk a világot, és ha belefáradnánk, letelepednénk valahol, ahol nem ismernek minket.

Szomorú mosollyal cirógatom meg az arcát. Mindketten tudjuk, hogy ez nem lehetséges.

– Nem birkózna meg a lelkiismereted a néped szenvedésével. – Arcát lehunyt szemmel a tenyerembe hajtja. – És az enyém sem. Túl sokáig volt hatalmon az a zsarnok. Túl sok életet tett tönkre. Meg kell fizetnie. – Figyelem Eion arcán a finoman hintett szeplőket, a hosszú szempillákat, a finom ívű ajkakat. Mintha nem is ő lenne a művész, hanem a műalkotás. Az istenek legszebb teremtménye. – Nem jelenthetsz nekem semmit.

Kinyitja a szemeit és az élő ékkövek olyan letaglózóan csillognak, hogy megdermeszti minden tagomat. Tüdőmből szaggatottan préselődik ki a levegő.

– És ha én ezt nem akarom? – kérdezi komolyan.

Fejem hirtelen zsongani kezd, a szívem megszégyeníti a harci dobokat is. Minden gondolat sikoltva menekül el tőlem. Megszűnik minden. Nincs erdő. Nincsenek lombok. Sem az est hidege. Nincs sem tér, sem idő. Csak azok a lehetetlenül zöld szemek, amelyek lassan életre keltik a lelkemet.

Arcát tenyereim közé fogom. Bőre szinte perzseli bőrömet. Egész testemet melegséggel tölti el. És én gondolkodás nélkül vetem bele magam tekintetébe, mintha csak egy fohászkodó halandó volnék az istenek oltárán. Puha, édes ajkak érintik enyémet. Vállamba markol, hogy aztán lassan a hajamba szántson ujjaival. Sem a bor, sem a hajnali harmat, sem pedig a legnemesebb nektár nem veheti fel a versenyt ezzel az ízzel, ami nem is íz igazán, hanem érzés. Szempillái arcomat cirógatják, ahogy elnyílnak ajkai. Nem is tudtam, mennyire vágyom rá, amíg meg nem csókoltam. Most attól félek, nem fogom tudni elereszteni. Hajnalig csókolni akarom, amíg levegőért kapkodva bele nem fáradunk. Bele akarok fulladni a tekintetébe. Lecsókolnék minden elhullajtott könnyet az arcáról és addig szorítanám karjaim közé, amíg vége nincs a világnak.

Megértettem Metuh szavait.

Ezeknek az elsöprő érzelmeknek meg kéne rémíteniük, de nem érzek mást, csak az apró lélegzetvételeket, és szívem őrült vágtázását. Nem akarom, hogy vége legyen ennek a pillanatnak. Bárcsak így fagyhatnánk bele az időbe! Örökké Eionnal a karjaim közt, amíg a tölgyfa az ágaival menedéket nem von körénk a mellettünk elsuhanó évszázadok során.


Onichi2024. 04. 16. 22:09:20#36503
Karakter: Eion
Megjegyzés: ~ Borongós hercegnek


Az idő túl gyorsan pereg körülöttünk. Duvain gyógyul. Nem csak a teste, hanem a lelke is. Látom abban, ahogyan a kovácsműhelyben tevékenykedik, abban, ahogy vált néhány szót egy-egy falusival, és abban, ahogy a közelemben viselkedik. Talán ő maga észre sem veszi, de elkezdett nyitni a világ felé. Apró, lehelet vékony résre nyílt a lelkét körbe ölelő jéghideg falakon, de ha elég ügyes vagyok, idővel szélesebbé tudom tágítani. Legalább akkorára, hogy én átférjek rajta.

Mégis bánom, hogy ilyen gyorsan gyógyul. Bűntudatom van az érzés miatt, de képtelen vagyok tenni ellene. Minél hamarabb felépül, annál hamarabb el fogjuk hagyni a falut. Tudtam, hogy eljön majd ez a pillanat, de nem álltam rá készen. Most sem állok készen. Nem akarom elveszíteni azt a törékeny békét, ami most körbe ölel minket. Szemellenzőt akarok húzni. Távol akarok kerülni a valóságtól. De nem tehetem. Egyikünk sem teheti. Mert a valóság idővel utolérne minket.

Próbálok kihasználni minden percet. Esténként a fogadóban éneklek, a nap egy részét alvással, a másikat a falu lakóival töltöm. A zsibongó gyerekekkel, akik már messziről kiáltozva rohannak felém az utcán. Sok mindent tanítok nekik, de leginkább én tanulok tőlük. Tőlük és Metuhtól. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem közönséges ember. Túl sok mindent tud, és túl keveset mond. Sokkal komfortosabb vele lenni, mint bárki mással. Mintha inkább tünde lenne, mint ember.

Elgondolkodva figyelem a mosolytól ragyogó ráncos arcot, miközben történetét hallgatom. Történetet egy három lábú kutyáról, és a gazdájáról, aki állítólag egyik reggel csibesárga hajjal ébredt az éjsötét hajkoronája helyett. Bevallom nem igazán értem meg a történet mondanivalóját, de egyetlen szavát sem elhalasztani. Úgy érzem, hogy bármit is mond, az idővel majd értelmet nyer. Talán holnap, talán évtizedek múlva, de így lesz. Ebben biztos vagyok.

- Holnap indultok? – a gyomrom fájdalmasan apróvá válik a gondolattól, de lassan, mosolyomat megőrizve bólintok. Rejtegetem a bánatot, de ő úgyis látja rajtam. Metuh figyelmét semmi sem kerüli el.

- Igen, megvan minden, ami az úthoz kell – próbálok abba a gondolatba kapaszkodni, hogy hamarosan újra láthatom a tündéket és embereket, akikkel hónapokig egy család voltunk. Ez segít oldani a görcsöt, és képes vagyok újabb falatokat lenyelni a fenséges ételből.

Kíváncsian figyelem, ahogy vendéglátónk magyarázat nélkül pattan fel az asztal mellől, és kezd keresgélni egy megviselt asztalka fiókjában. Szemem sarkából Duvainre pillantok, de ugyanazt a tanácstalanságot látom arcán, ami engem is hatalmába kerít. Ő sem ismerte ki Metuht jobban, mint én. Pedig időnként olyan érzésem van a némán váltott pillantásaikból, mintha lenne valami titkuk. Valami, amit nem osztanak meg velem.

- Ezeket vidd el – a felém nyújtott lapok rántanak ki elmélkedésemből. Óvatosan veszem el a ráncos kezekből, és futom végig a gyönyörű, hosszúkás betűkkel írt leírásokat. Metuh keze sosem remeg. Nem reszketeg, mint egy öregasszony, aki lassan élete végére ér. – Nem tudom, mi kerül még majd az utatokba, de mindnek hasznát fogod venni – ha ő ezt mondja, akkor biztosan így van. Aggódnom kéne, hiszen ezek többnyire gyógyításhoz kellő keverékek. Tehát fájdalom és sérülések várnak ránk az utunkon. Mégis megnyugtat, hogy ezt odaadta. Hiszen, ha szükségünk lesz rá, azt jelenti, hogy túléljük a harcokat. Lehet, hogy lassan, de fel fogunk épülni a sérüléseinkből. Duvain biztosan, mert ő erős.

- Ez… Köszönöm, Metuh – széles, ragyogó mosollyal fordulok az öreg gyógyító felé. Sok munka van ezekben a jegyzetekben. Egyszerűek, mégis jól érthetőek olyanok számára is, akik nem sokat értenek a gyógyításhoz. Bármelyikünk képes lesz elkészíteni őket, hogy segítsen a másikon. Sokszor fogjuk még hálával emlegetni a nevét ezért. – Köszönjük! – ismét Duvain felé sandítok, hogy puhítsam némaságát. Ma csendesebbnek tűnik, mint általában. Remélem nem Metuh társasága miatt.

Az idős asszony most sem hagyja, hogy belesüllyedjek borongós gondolataimba. Kiránt belőlük, ahogyan az elmúlt napokban olyan könnyedén megtette már. Egyetlen szóval, tettel, játékos megjegyzéssel. Mintha mindig tudná, hogy mire van szükségem a fény megőrzéséhez. Remélem eléggé feltöltekeztem, hogy Duvain mellett is ragyoghassak. Hogy ne engedjem őt vissza a múltja árnyai közé.

Az étel hamarosan elfogy, ahogyan a pillanat is, amit együtt tölthetünk. Egy hosszú öleléssel búcsúzom a madárcsontú gyógyítótól. Olyan törékenynek tűnik, mégis érzem, hogy erősebb mindannyiunknál. Vajon látjuk még őt? Keresztezik egymást az útjaink a jövőben? Ha rákérdeznék talán tudna válaszolni, de nem teszem. Jobb, ha nem ismerjük teljesen a jövőnket.

Látom, ahogy hosszú, vékony ujjai Duvain csuklójára fonódnak, ezért magukra hagyom őket. Ha azt akarná, hogy én is maradjak, szóval tartott volna minket. Ez az a titok, amit érzek közöttük. Kilépek az alkonytól tompa, puha levegőjű udvarra. A kertben nyíló gyógynövények most is magukkal ragadnak, mint korábban oly sok alkalommal. Nem tudom a nevüket, csak néhányat ismerek fel a gyógyítók leírásai alapján, de most nem is ez a fontos. A szépségük is gyógyít, nem csak a bennük rejlő erő. Metuh a receptek mellé alapanyagokkal is ellátott a napokban. Mindent, amire nem akadnék rá az erdőben, előkészített nekem. Ha lett volna ideje, talán még el is készít minden főzetet és krémet, de sajnos indulnunk kell. Nem kockáztathatjuk, hogy elveszítjük a társaim nyomát. Nem tudhatjuk meddig maradnak a térképen jelölt helyen, ha egyáltalán ott találjuk őket. Duvain pedig nem maradhat örökké hozzám láncolva.

Szomorkás mosollyal érintem meg a puha szirmokat, amik éppen boldogan köszöntik a forróság enyhülését. A világ olyan gyönyörű, de mi tönkre tesszük magunk körül. Tudom, hogy meg kell állítanunk a pusztítást, de a gondolat, hogy emiatt Duvain elszakadjon tőlem és lázadást szítson, aminek a végén… Nem. Most a jelenre kell koncentrálnom. Erre a pillanatra. Erre a csodára, amit átélhetek.

Mikor visszatérnek hozzám, néma búcsút intek Metuhnak, és Duvain oldalán elindulok a fogadó felé. Úgy érzem minden lépés messzebb visz az utolsó békés vacsoránktól. Az utolsó pár órától, mikor még el tudtam hitetni magammal, hogy minden rendben lesz.

- Mit mondott neked bent? – nem tudom visszatartani tovább kíváncsiságom. És nem is akarom, mert segít elterelni a gondolataim. Vissza Duvain mellé, ahol könnyebb ragyogni. Könnyebb boldognak lenni.

- Azt hiszem, jó tanáccsal látott el. De még nem értem minden szavát – gyengéd mosollyal figyelem az elgondolkodott arcot. A vonásokat, amik tökéletlenül tökélesek. A vonásokat, amik csak ritkán mutatják a lágyságot, amit valójában útitársamban rejlik. A lágyságot, amit leggyakrabban akkor látni, mikor engem figyel. Duvain csodálatos, de ő még nem látja ezt. Hogyan tudnám elérni, hogy felismerésre jusson?

- Szeret rébuszokban beszélni – halkan felkuncogok a három lábú kutya történetének emlékére. Duvain mellett könnyű nevetni. Mintha az egész lelkem megtelne élettel, mikor mellette vagyok. Mikor figyelem őt. Mikor csak lényegtelen szavakat váltunk.

- Na és te mit kaptál tőle? – mosolyom kiszélesedik a mályvával kevert szürke pillantás ragyogó fényében.

- Leírásokat és recepteket kenőcsökhöz és főzetekhez. Olyan részletesen le vannak írva, hogy még én is el tudom készíteni őket, pedig nem is vagyok gyógyító – hiú remény, hogy nem lesz rájuk szükségem. De ha ezzel megmenthetem Duvaint, elfogadom a sors döntését.

- Ne írd le magad – arcom felforrósodik a gyengéd hang hallatán, és a tincseim közé simuló ujjak érintésétől. Fel kéne lázadnom, hogy saját szavaimmal támad ellenem, de képtelen vagyok. Elvonja a figyelmem a tekintetében csillogó szokatlan érzelmek kavalkádja. Mennyire távol áll attól a tündétől, akire rátaláltam az erdőben.

Lassan nyitja a szirmait, akár az alkonyi virágok, de megéri várni rá.

Addig várok, amíg készen nem állsz, Duvain.

oOoOo

Elszoruló torokkal ölelem magamhoz Nisan apró, törékeny kis testét. Könnyei savként marják a bőrömet és a lelkemet. Nem kér, hogy maradjak, mert ő egy erős lélek. Csak egy kisgyermek, de már most többet képes elviselni, mint sokak, akiket ismerek. A hálám örökké vele marad. Ki nem mondott ígéret köztünk, hogy még találkozunk. Visszatérek hozzá, mielőtt gyertyalángnyi élete kialszik. Kihúzott a sötét reménytelenségből. Nekem adta a fénye egy részét. Miatta újra erőre kaptam, és magamra találtam. Remélem a szülei vigyáznak rá. Remélem Metuh mellette marad, és segít neki kiteljesedni.

Könnyek nélkül, de mély szomorúsággal átitatott mosollyal búcsúzom mindazoktól, akik ezen a hajnali órán csatlakoztak hozzánk. Nehezebb, mint vártam. Talán mert tudom, hogy a legtöbbjükkel soha többé nem találkozom. Az emberek törékenyek hozzánk képest. Egyetlen pislogás az életük a miénkez képest. A mi fajunk ritkán éli meg a veszteség fájdalmát, talán ezért keveredünk ritkán emberekkel. Hogy ne kelljen barátokat elveszítenünk.

Duvain megtorpan, és tudom, hogy miattam. Hogy egy utolsó búcsút inthessek a hamis békének, amiben eddig rejtőztünk a világ elől. A felsorakozott emberek látványa a lelkembe ég. Meg fogom őket festeni. Mindenkit. Kivéve azt az álszent libát, aki a semmiből tűnik föl előttünk. Tekintetét hamis könnyek teszik ragyogóvá, ajkai remegnek, de én nem dőlök be neki. Némán, hátizsákom szíján megszoruló ujjakkal figyelem, ahogy ajkai Duvain rezzenéstelen arcát érintik. Nem is fordítok figyelmet távolodó alakjára. Meredtem figyelem a pontot, ahol bőrük összeért. Soha nem érzett harag és féltékenység önti el a lelkemet. Az érzések, amiket próbáltam kordában tartani a napokban, méltatlankodva követelnek figyelmet maguknak. Nem neki kellett volna csókot hintenie a tökéletesen faragott arcra. Nem neki.

Hanem nekem.

Vékony vonallá préselt ajkakkal fordítok hátat a falusiaknak, és indulok el Duvain oldalán a poros úton. Ennyi. Magunk maradtunk. Csak mi ketten és vadul száguldozó gondolataink. Nem is tudom mire kéne koncentrálnom. A távozás fájdalmára, az ismeretlen jövő hordozta veszélyekre, vagy az egyre mélyebb gyökereket eresztő érzelmeimre. Túl sok minden ez, amivel meg kell birkóznom. Vászonra lenne szükségem. Festékre és ecsetekre. Egy márványtömb kemény, hűvös érintésére. Az agyag nedves tapintására. Művészetre.

- Felkészültél? – csak akkor szólal meg, mikor már biztosan nem hallja más a szavainkat. Mindig ezt teszi. Csak akkor beszél kérdés nélkül, ha kettesben vagyunk. Csak nekem mutatja meg ezt az arcát. – Most nem a folyóban kell menekülnünk – szám sarka megrándul a biztatásnak szánt megjegyzéstől. Ujjaim vigaszt keresve érintenek meg egy gyöngyöt, tincseim között.

- Feszült vagyok. Félek attól, mit találunk a táborban – tétován választok ki egyet a lelkemet nyomó kérdések, kételyek, aggodalmak közül. Talán ez az, amit ő is tud kezelni. A legtöbbre még nem áll készen.

- Nem kell belépned a táborba, ha nem akarsz – érintése meleg súly vállamon, ami a valóságban tart. Nem engedi, hogy belesüllyedjek a félelembe. A halott barátok rémképeibe. A felperzselt sátrak és oszló testek árnyaiba. Mi van, ha rátalálok Glovir testére? Képes lennék ép ésszel kibírni? Nem tudom. De azt igen, hogy Duvain mellettem lesz, hogy támaszt nyújtson. Hogy a horgonyom legyen. – Majd én összeszedek mindent, amire szükségünk lehet.

- Nem – lassan megrázom fejemet. Hálás vagyok az ajánlatáért, de ezekkel a démonokkal meg kell harcolnom. Látnom kell a pusztítást. Látnom kell, hogy lefesthessem. Hogy másoknak is megmutathassam, mivel jár egy háború. Hogy tudjam, a holttestek már csak holttestek, és nem vadásznak rám az álmok világában. – Nekem is mennem kell. Ha nem megyek, akkor bánni fogom és a rémálmok sokkal rosszabbak lesznek – mosolyomat átszövi a szomorúság, de Duvain az igazat érdemli. Előtte nem akarom megjátszani, hogy erősebb vagyok, mint valójában. – Érzem, hogy így lenne. Ezzel szembe kell néznem – a tündékért, akik életüket adták egy ostoba háborúért. Vállalnom kell minden egyes kiontott vércseppért. Vállalnom kell magamért.

Lassú lépteink apró porfelhőket vernek a kiszáradt úton. Ebben a hajnali órában senki sincs rajtunk kívül. A kereskedők még az igazak álmát alusszák, a gazdák csak most készülődnek az induláshoz. Magunk vagyunk. Talán hetekig magunk is leszünk.

- Voltak rémálmaid az elmúlt éjjeleken? – még mindig engem figyel. Szavai és tekintete zavarba hoz. A meleg, biztonságot nyújtó testéhez bújva töltött éjszakák emléke halvány pírt csal arcomra. A figyelmessége megolvasztja a lelkem. Nem szabadna többet belelátnom mint egyszerű kedvesség, egy részem mégis remél. Görcsösem kapaszkodik a rajtam felejtett pillantásokba és gyengéd érintésekbe. Szívem kihagy egy ütemet minden alkalommal, mikor a tincseim közé túr. Lassan már természetessé válnak köztünk ezek a mozdulatok, és egy pillanatig sem bánom.

- Nem… Jól aludtam – hangom cserben hagy. Szavaim erejét elnyelik rosszul elrejtett érzelmeim.

- Akkor jó – szemem sarkából felpillantok rá, de nem látok semmit arcán. Semmi olyat, amit meg tudnék érteni. Minek látsz engem Duvain? Eljutottak hozzád korábbi szavaim? Engedni fogod valaha, hogy közelebb férkőzzek a lelkedhez? Remélem tudod, hogy nem fogom feladni.

Némaságba burkolódzva haladunk tovább, az egyre erősödő napsugarak fényében. A világ lassan életre kel körülöttünk. Az állatok ébredeznek, virágok tárják ki szirmaikat, és mintha a fák is köszöntenék az új napot szélben surrogó leveleikkel. Lassan az én kedvem is felragyog. Mintha csak a nap érintésére lett volna szüksége. Erre kell emlékeznem. Erre a pillanatra, nem a pusztításra, ami rám vár. Egyszer újra ilyen gyönyörű és élettel teli lesz a világ minden része.

Mikor az első szekér körvonalai feltűnnek a távolban, Duvain megtorpan. Kérdő pillantásomra sajnálkozó tekintet válaszol. Mintha előre tudná, hogy nem fog tetszeni, amit mond. Talán ő is kezd kiismerni engem.

- Ideje letérnünk az útról – fanyar fintorral pillantok az erdő sűrű aljnövényzete felé. Nehéz átjutni rajta, de jól elrejti a nyomainkat. Ahogy bentebb érünk, a haladás is könnyebb lesz majd, de reméltem, hogy tudjuk halogatni. Ez az út az utolsó dolog, ami még a falu békéjéhez köt.

- Miért nem maradhatunk rajta? – természetesen panaszos szavaim nincsenek rá hatással. Hosszú lépteit az erdő felé veszi, én pedig követem őt. Bárhová követném, még kérnie sem kéne. Nem a minket összekötő mágia miatt. Már régen nem amiatt vagyunk egymás mellett. – A támadás napokkal ezelőtt volt, már nem gyanakodnának két tündére – megtart egy ágat, hogy ne csapódjon vissza rám, míg a nyomában belépek a fák árnyékába. A levegő már most hűvösebbnek érződik, mint a napfényben sütkérező úton. – Lehetnénk egyszerű utazók. Egy vándor énekes és a felbérelt testőre – szüntelen beszélek, de nem próbál leállítani. Megszokta már, hogy időnként rám tör a vágy, hogy minden gondolatomat megosszam a világgal. Ha zavarja is őt hangom, sosem tette még szóvá, sőt időnként hajlandó beszélgetésbe is elegyedni velem. Szerencsére egyre gyakrabban dönt így.

- Amíg velem látnak, nem vagy biztonságban – a hangjában megbújó komorság arcul csap. Felismernék őt? Tehát tényleg nem egyszerű katona volt. Egy őrült nemes fia? A népe ellensége, vagy támogatója? Némán figyelem karcsú, de izmos alkatát, ahogy utat tör nekünk az erdőben. Harcos volt. Egy kiváló harcos. De nem csupán az. Valami már is, amit még nem sikerült megfejtenem.

- Ki voltál ezelőtt Duvain? – teszem fel halkan a kérdést, ami már nem először merül fel kettőnk közt. A nevét már tudom. Felfedett egy apró szeletet a múltjából, de ez nem elég. Többet akarok tudni róla. Meg akarom őt ismerni. A fájdalmat és örömeit, amik formálták őt. Tudni akarom miért vált ilyen borongóssá. Hogy miért fukarkodik szavaival és mosolyával. Hogy miért tartja ilyen kevésre magát.

Léptei lelassulnak, végül megáll előttem. Tekintete egészen sötétszürke, ahogy hátra pillant rám válla felett. Torkom összeszorul az érzelmektől, amiket benne látok. A hideg, borzongatóan fájdalmas, magányos érzelmektől. El akarom őket űzni onnan. Duvain nem ezt érdemli.

- Valaki, akinek halottnak kéne lennie.

oOoOo

Fáradt pislogással dőlök hátra kiterített hálózsákomon. A lombok sűrű sátrat vonnak fölénk, így nem láthatom a csillagokat. A Hold fénye is csak apró foltokban töri meg az erdő tintafekete árnyait. Tüzet nem mertünk gyújtani, Duvain szerint túl közel vagyunk a táborokhoz, még felhívnánk magunkra egy őrjárat, vagy egy magányos felderítő figyelmét. Az éjszaka hideg ujjai beférkőznek ingem alá, jeges borzongást hozva magukkal. A sötétséget nem bánom, a hideget viszont annál inkább. Nem is kérdezek semmit, közelebb fészkelődök a mellettem pihenő tünde testéhez. Tudom, hogy nem lesz vele gondja, mert segíteni akar rajtam. Meg akar óvni a rémálmaimtól, és ezért akár a közelségemet is elviseli. Megtűr maga mellett.

Mellkasa nyugodt ritmusban emelkedik és süllyed fejem alatt, és ez nekem is segít megnyugodni. Ujjai lassú játékba kezdenek egyik tincsemmel, innen tudom, hogy messze jár. Csak akkor tesz ennyire „felesleges” dolgot, ha elragadják a gondolatai. Megfigyeltem már, mikor azt hitte, hogy alszom. Néhány alakalommal már előfordult. Mellkasomat elönti a forróság, elűzve az éjszaka hidegét. Nem csak a testemet melegíti fel a közelsége, hanem a lelkemet is.

Nyugodt napunk volt, nem akadtunk össze senkivel, és nem kellett sietnünk. Tudom, hogy miattam diktált lassabb tempót, de számomra még ez is kimerítő volt. Az én testem nincs hozzászokva ekkora igénybevételhez. A faluból hozott élelem, és a néhány óránként beiktatott pihenők azonban sokat segítettek. Ahogyan az is, hogy Duvain hajlandó volt beszélgetni velem. Vagyis inkább csak hallgatni a történeteimet. Ostoba emlékek, amik jó kedvre derítenek. Ezekkel próbáltam elűzni a sötét füstfelhőt, ami egyre fojtogatóbbá vált, ahogy közeledtünk a táborhoz.

- Gyerekkoromban sok éjszakát töltöttem az erdőben – csendesen osztok meg vele egy újabb emléket. Hangom halk, pedig tudom, hogy még nem alszik. Egyszerűen csak nem akarom megzavarni az éjszakai erdő megnyugtató neszezését.

- Így büntettek a szüleid? – büntettek? Zavartan pislogok párat, mire értelmet találok halk kérdésében. Hát persze. Az ő gyerekkora gyötrelemmel volt fűszerezve. Gondolhat úgy egy erdőben töltött magányos éjszakára, mint egy gyermek valóra vált félelmére. Szívem összeszorul a gondolattól, hogy talán vele tettek hasonlót.

- Az istenekre, dehogy! – arcomat mellkasához simítva lopok illatából, hogy elűzzem a baljós sejtelmeket. Nem lenne szabad kihasználnom. Nem lenne szabad olyasmit látnom a közös éjszakáinkba, amik valójában nem is léteznek. – Ők minden alkalommal rettegtek, hogy valami bajom esett. Nem értették, hogy egy alig húsz éves tündének, hogy jut ilyen ostobaság az eszébe – ajkaimra halvány mosoly kúszik az emléktől. Sosem láttam olyan rémültnem és sápadtnak anyámat, mint azon a hajnalon, mikor hazakeveredtem. Apám csak később ért oda, mert egész este utánam kutatott az erdőben. Annyira boldogok voltak, hogy előkerültem, hogy még büntetést sem kaptam. Csak forró ölelést és végtelen szeretetet. Persze a következő alkalommal már nem úsztam meg ilyen könnyen. – De én látni akartam a baglyokat vadászat közben, hogy minél pontosabban festhessem meg őket – mosolyom kiszélesedik a néma röptű ragadozók emlékétől. Felkúsztam egy vastag faágra, és hasalva vártam míg megjelennek. Napokkal azelőtt kilestem a fészkeiket, így tudtam merre kell keresgélnem. Igazán élelmes kölyök voltam. Lehettem volna kevésbé vakmerő, de mindenkinek lehetnek hibái.

- Még szinte totyogós voltál – megvonom vállaimat, és kiélvezem a cseppnyi derűt, amit Duvain hangjában hallok. Minden pillanat, amikor sikerül őt kizökkentenem a búskomorságból, felér egy hatalmas győzelemmel.

- Egy kíváncsi totyogós – amióta járni tudok, ilyen vagyok. Meg akarom ismerni a világot. Mindent tudni akarok róla, hogy aztán megörökíthessem. Élvezni akartam az életet. Tapasztalatokat szeretni. Boldognak lenni, hogy aztán ezt tovább adhassam másoknak. – Te nem csináltál ostobaságokat gyerekként? – mindannyian hibázunk. Nem tudjuk még felmérni a tetteink súlyát. Nincs bennünk felelősségérzet. Csak boldogok akarunk lenni, ezért tesszük, ami azzá tesz minket. Duvain talán nem ilyen volt? A mély csend, amit hallgatása okoz, rossz érzetet kelt bennem. Hát persze. Egy apa, aki bántja a gyermekét. Egy anya, akit nem tudott megmenteni. Ezek nem tartoznak a boldog gyermekkor receptjéhez. – Voltál egyáltalán gyerek, Duvain? – tudja, hogy értem. Megtapasztalta azokat a dolgokat, amiket egy gyereknek meg kell? Rácsodálkozott a világra egy ártatlan szempáron keresztül? A fiatalok mindent másképp látnak. Én a gyermekkoromnak köszönhetem, hogy remélek és reményt adok.

- Nem volt rá lehetőségem – szavai nehéz súlyként rakódnak lelkemre. Egyetlen kósza könnycsepp csordul ki szememből, hogy beleivódjon Duvain ingének anyagába. Egyetlen könnycsepp egy magányos kisfiúért, aki sosem lehetett az, akinek lennie kellett volna. Aki csak gyötrelmet és fájdalmat kapott a világtól. Nem ismerte meg a szépségeit, nem látta a ragyogást és a fényt.

Tudom, hogy nem akar sajnálatot. Tudom, hogy nem akarja, hogy szánjam, de nem tudok ellenállni. Mellkasára simítom tenyeremet, majd lassan felcsúsztatom nyakára, végül pedig az arcára, míg ujjaim hegye el nem éri az ébenfekete tincseket. Bőre hűvös az éjszaka levegőjétől. Nem mozdul. Nem lök el magától, csak vár. Szíve hevesebben dobog, fonatommal játszó ujja megmerevedik. Biztosan a szánalom miatt. Sajnálom Duvain, az együttérzésem elől sem menekülhetsz örökké. Az én lelkem minden fájdalmat a sajátjaként él meg. A tiédet is.

- Ha engeded, felfedezem veled újra a világot – suttogom halk ígéretemet. Segítek neki meglátni a szépet. Vele maradok, amíg megismeri a szépségét. És tovább is, ha szeretné. – Csak rajtad múlik – ez, és még oly sok kimondatlan dolog is. Ajánlatok és érzelmek, amiket szeretnék elé tárni, de mindent elrontanék vele. Az ő lelke még nem biztos, hogy készenáll minderre.

Halk sóhajjal csúsztatom vissza tenyeremet mellkasára. Nem szól semmit, de ujjai újra mozgásba lendülnek fonatomon. Lassan távolodik tőlem a gondolatai labirintusába. Fáradt mosollyal hunyom le szemeimet, elfészkelve magamat éjszakára.

Bárhol is jársz Duvain, remélem megtalálod a válaszokat, amiket keresel.

oOoOo

- Biztosan ezt akarod? – megrezzenek a halk hangra, ami kiszakít a percek óta tartó néma dermedtségből. A szél már a pusztulás gyomorforgató szagát hozza felénk. A távolban kirajzolódó tábori kapu romjai jelzik a pokol bejáratát. Az én személyes poklom bejáratát. Képtelen voltam reggelizni, de jól döntöttem. Most biztosan viszont látnék mindent. A félelem jeges hullámai elárasztják a testemet. A végtagjaim nem engedelmeskednek. Az elmém mélyén hallom a kiáltozásokat, a ropogó tűz hangját, a halálsikolyokat. A napfény az egyetlen, ami segít. Az ereje emlékeztet rá, hogy ez nem az az éjszaka. Nem eshet bajom.

- Meg kell tennem – torkom száraz, hangom erőtlen, de elhatározásom sziklaszilárd. Nem fogok megfutamodni. Most nem. Már késő. A lelkemnek meg kell erősödnie, hogy ép maradjon ebben a világban. És tartozom ennyi tisztelettel a halottaknak. – Csak szükségem van egy kis segítségre – kérlelő pillantással csúsztatom kezemet az övébe. Hagyom, hogy a tekintetében örvénylő folyékony ezüst magával rántson. Szükségem van rá. Szükségem van a belőle áradó életre a pusztulás birodalmában. Néhány pillanat múlva ujjai megszorulnak az enyémek körül, és magukkal húzzák dermedt testemet.

Hálás, erőtlen mosollyal követem lépteit, arra a forróságra koncentrálva, ami összesimuló bőrünktől indul. A lépteim nehezek, szinte botorkálok, de nem állok meg. Kitartok. Nem vagyok egyedül.

A szag elviselhetetlenné válik, mikor a kapuhoz érünk. Vagyis ahhoz, ami egykor a kapu volt. Égett fa és hús bűze keveredik a rothadó hús gyomorforgató aromájával. A halál szaga. Duvain nem lassít. Határozott, hosszú léptekkel von maga után. Nem hagy időt rá, hogy elragadjon a kétségbeesés.

Az első a legrosszabb.

Varjak méltatlankodva károgó felhője rebben fel, magához vonzva tekintetemet. Egy felpuffadt test. Nincs rajta páncél, csak egy megszárad vértől felismerhetetlen színűvé vált könnyű ruha. Tincsek, amik egykoron talán szőkék voltak. Egy álmából felriasztott tünde. Valaki, aki talán fel sem fogta a saját halálát.

Bármerre fordítom tekintetem, csak halált látok. Dögevők által elpusztított arcokat. Elhullott hátasokat. Felismerhetetlenre égett testeket. Páncélban rothadó húst. Keményre száradt földet, ami százak vérét itta magába. Nem tudom mikor kezdtem sírni. Könnyeim megállíthatatlanul csorognak végig arcomon, és hullanak a porba. A maradványokra, amiket nem mindig tudunk kikerülni.

Valami reccsen a talpam alatt. Talán egy elszenesedett zászlórúd, talán egy elesett harcos csontja. Megrezzenve szorítom szabad tenyeremet számra, hogy tompítsam feltörő sikolyomat. Zokogás rázza testemet, de még kitartok. A könnyek segítenek. Tompítják a rám meredő tompa, üvegszerű tekintetek néma számonkérését. Dühösek rám, amiért én élek, és ők nem. Amiért én elmenekültem, míg ők meghaltak.

- Eion… - erős karok ölelnek körbe, elvárva engem a világtól. Kétségbeesett zokogásom a széles mellkasba fullad, ujjaim görcsösen markolják a puha inget. Térdeim megrogynak, de nem zuhanok a földre. Mert tartanak. Mert nem vagyok egyedül.

Duvain.

Percek telnek el, mire le tudom gyűrni a lelkemen elhatalmasodó fájdalmat. A halál bűzét érzem a számban. Undorodó fintorral harapok nyelvemre olyan erővel, hogy megérzem a vér vasas ízét. Ez segít. Ez valóságos. Ez élő.

- Bocsáss meg – suttogom erőtlenül, engedve, hogy eltávolodjon tőlem. A szürke tekintetek aggódva pásztázzák arcomat, mintha sérülés nyomát kutatná. Nem fog találni. Ez a hely a lelkemet sebzi meg, nem a testemet.

- Felismered a helyet? – állam alá nyúlva fordítja fejemet oldalra. A meglepettség egy pillanatra még könnyeimet is elapasztja. A sátrunk maradványa. A börtöné, ahová Duvaint zárták, és ahová engem küldtek büntetésből. Glovir ezzel a döntéssel mentette meg az életemet. Ingujjamba törlöm arcom, ahogy teszek egy tétova lépést a viseltes sátor felé. Az anyag néhol felhasadt, de a tűz megkegyelmezett neki. Egészen úgy fest, mint egy utolsó menedék a pusztulás földjén.

- Miért? – azokból a dolgokból, amikre szükségünk van, semmit sem fogunk megtalálni itt. Miért hozott mégis ide minket? Hogy innen könnyedén eltaláljak a tábor különböző pontjaira? Romok közt tényleg nehéz tájékozódni, de sikerült volna.

- Kutasd át a régi holmidat, és hozd el, amit csak szeretnél. Bármit, ami segít – döbbenetem alig pár pillanat alatt vált át mélységes hálába. Honnan tudta, hogy erre van szükségem? Hogy művészetre vágyom? Nem tudom mit mondhatnék. Ajkaim megremegnek, de visszatartom könnyeim. Csak forró hálával és szeretettel süllyedek bele tekintetébe. Remélem tudja. Remélem érti a ki nem mondott szavakat. – Maradj itt, míg körbe nézek. Nem kell többet látnod ebből a helyből. Már bizonyítottad a bátorságod – arcomon hagyja forró érintésének emlékét, mielőtt magamra hagyna a bűzölgő pokolban. Néhány pillanatra lehunyom szemeim, hogy erőt merítsek szavaiból. Igaza van. A rémálmaimmal megharcoltam. Visszatértem ide. Felesleges tovább gyötörnem a lelkemet.

Lassan lépek be a sátorba. Elmém kizárja a testet, ami a földön hever. Nem látok mást, csak a ládát, ami a dolgaimat rejti. Papírokat, szenet, egy kevés festéket ecsettel, amit az utolsó pillanatra tartogattam. Egy levelet, amit a szüleim írtak nekem búcsúként. Ajkamra szomorú mosoly húzódik a régi rajzaim láttán. Duvain tetoválásai. A függőcinegék fészke. Arun és Eliath egy lopott pillanata, mikor homlokukat összesimítva harcoltak a kimerültségük ellen. Naneth, ahogy a tábortűz mellett fonja a haját. Bizonyítékok arra, hogy a világ nem mindig pusztulással és halállal teli. Remélem jól vannak.

Összeszorult torokkal hajtogatom össze óvatosan a szénrajzokat, és csúsztatom őket hátizsákomba. Felesleges magammal vinnem őket, mégsem tudom itt hagyni egyiket sem. Ezek az emlékek nem illenek ide. Nem válhatnak enyészetté, egy elfeledett tömegsírban. Sarkaimra ülve hunyom le szemeimet, felidézve emlékeim közt egy dalt. Egy dalt, amit az apám énekelt az egyetlen temetésen, amin valaha részt vettem. Halkan dúdolva elevenítem fel a dallamot, majd kapcsolom hozzá a tünde nyelvű szöveget. Beleszövöm minden fájdalmamat és gyászomat az énekbe. Nem foglalkozom az arcomon végig gördülő könnycseppekkel. Csak az emlékezés számít. Az ígéret, hogy mindenki tudni fog arról, ami itt történt. Az ígéret, hogy senki sem fogja elfelejteni őket.

 


LastBreath2024. 04. 10. 22:03:49#36498
Karakter: Duvain
Megjegyzés: - Mosolyboszorkánynak


 

Nem szerepelt a terveim közt, hogy szerelembe essek. Míg egy napon rá nem jöttem, hogy túlságosan kötődöm hozzá.”

 

 

 

Miért gondolod így? – kérdezem vonásait fürkészve.

Az egész lényedből sugárzik valami, ami azt súgja, nagy dolgokra vagy hivatott – feleli elmerengve. – A vonásaid tökéletesek és nemesek. Hűvösnek és élesnek tűnnek, mégis van bennük egy kis melegség, amit csak ritkán engedsz láttatni – ujjait végighúzza államon, hogy aztán egy pihe toll könnyedségével felfedező útra induljanak arcomon. – Minden tünde szép, de te olyan vagy, mint egy értékes festmény. Egyedülálló és ritka. Minden tökéletlenséged csak még tökéletesebbé teszi a képet – hangja szinte olyan, mint egy könnyű fátyol, ahogy saját ujjainak útját figyelik szemei. Előttem most nem Eion áll, hanem egy szobrász, ami mindig is ott élt a lelke mélyén. Szavaival és tetteivel engem is kénye-kedve szerint farag, formál mintha csak egy darab fa, vagy kőtömb lennék. Mi ez, ha nem boszorkányság? Mégsem viszolygok tőle. – A szavaid sem illenek egy egyszerű harcoshoz – duruzsolja, ahogy ajkaimat érinti. És mintha valami váratlan megtörné a varázst, amit csak ő hall és lát. Elkapja kezét és arca ismét lángra lobban, a mély vörös egy olyan árnyalatát veszi fel, amit még nem láttam. – Ne haragudj, elragadtattam magam – süti le szemeit szégyenkezve. 

Semmi baj Eion, ne emészd magad – felelem rekedten, azt sem hallva, mit mondok.

Mosolyogva néz újra rám, hogy aztán levesse magát az ágyra. A szalma recsegve-ropogva adja meg magát könnyű teste alatt.

Legalább letöröltem egy kis koszt az arcodról – szemei csillognak a gyér fényben. – Lassan sötétebbnek tűnik a bőröd az enyémnél.

Végig nézek magamon, és be kell látnom, hogy igaza van. A füst, a por és a szén, ami Conn műhelyében kavarog úgy tapad a bőrömhöz, mint egy védőréteg. Alkaromon már kérgesedik is. Mikor voltam utoljára ilyen mocskos? Talán sohasem. A mindennapi fürdő és az illatos olajok luxusának emléke olyan távolinak tűnik, mintha egy másik életben történt volna. Egy olyan életben, ahol én voltam a herceg. Egy olyan életben, ahol ezren vettek körül és lesték minden szavamat, mégis egyedül voltam.

Eionra pillantva konstatálom, hogy ő sincs jobb állapotban.

Egyikünknek sem ártana egy kiadós fürdés – állapítom meg.

A szőke tincsek megrebbennek feje tetején, ahogy rám kapja tekintetét. Úgy pattan fel a szalmazsákról, hogy szinte lesodor a lábamról. Karcsú ujjai csuklóm köré fonódnak, ahogy maga után rántva kiviharzik velem a kis sufniból. Felzárkózom sietős léptei mellé, de még mindig nem engedi el a kezem.

– Vurth felajánlotta, hogy a még meleg, viszonylag tiszta fürdővizekben lemosakodhatunk – hadarja már-már összeakadó nyelvvel.

Hirtelen mozdulattal nyitja ki az ajtót, amely a fogadó fürdőjéhez vezet. A párás, meleg levegő hálás szeretőként cirógatja meg arcunkat, majd könnyű ölelésbe von, ahogy belépünk a helységbe és az ajtó becsukódik mögöttünk. A fogadós felesége felénk fordul és elmosolyodik.

Már kezdtem azt hinni, a férjem elfelejtette megemlíteni nektek a fürdőt – lép hozzánk és ad a kezünkbe egy-egy törölközőt.

Nem akartunk megváratni, ne haragudj Demzi – mosolyog rá vissza Eion és fogja meg az asszony kezét. – Hálásak vagyunk, hogy gondoltál ránk. A kedvességednél már csak a mosolyod lenyűgözőbb.

Mástól talán hízelgésnek tűnne, de Eion komolyan gondolja szavait. Ő nem hízeleg. Ő olyasmit lát másokban, amit nem lehet szabad szemmel észre venni. Mert Eion nem a szemeivel lát, hanem a lelkével. Nem is tudja, így mennyire kiszolgáltatott és csupasz, mennyire sebezhető és védtelen. Bízik benne, hogy mindenki úgy viszonyul hozzá, ahogyan ő hozzájuk. Abban reménykedik, hogy azt kapja vissza, amit ad. Hogy aztán újra és újra csalódjon. Mégsem tölti ki a dühét, vagy csalódottságát, inkább önmagát ostorozza.

A nő felkacag és az ajtó felé indul. Egy pillanatra el is felejtettem, hogy ő is itt van.

Magatokra hagylak benneteket – szól még vissza jó kedélyűen és kisétál a fürdőből.

Remélem nem haragszol, hogy elfogadtam az ajánlatot – fordul felém szórakozott mosollyal Eion. – Gondoltam, mindkettőnknek jól jönne. – Az egyik dézsához lép és ellenőrzi a vizet magának. Én is így teszek és a hozzám legközelebbihez lépve megválok ingemtől. Meglep, hogy még a szövet alatt is megült a por. – Talán kényelmesebb lesz, mint egy hordó – folytatja csevegő hangon, aztán hirtelen elhallgat. Felpillantok rá, de alakjából most nem tudok olvasni, mert nekem háttal áll. Várom, hogy folytassa, de nem szól többet.

A célnak az is tökéletesen megfelelt. – Megszabadulok maradék ruhámtól és beülök a dézsába.

Figyelem, ahogy levetkőzik. Ahogy leveszi az inget és haja meztelen lapockái közé omlik. Ahogy napbarnított bőrére lassan kiütközik a pára. Karcsú derekát, vékony, de hosszú combjait, melyekről játszi könnyedséggel csúszik le a nadrág. Figyelem, ahogy nyúlánk alakja könnyedén belelép a dézsába és nyakig merül a vízben. Saját dézsámat hirtelen szűknek érzem, de még sem eléggé szűk ahhoz, hogy ne kívánnék bele társaságot.

Korábban egyetlen test látványa sem hozott lázba. Csak testek voltak. Hús és bőr. Bárkit megkaphattam volna, mégsem kellett senki. Most pedig olyasmire vágyom, ami nem lehet az enyém. Trónörökösként mindent megkaphattam volna, amit csak akarok. Mégsem volt senki, aki csak hasonlót is kiváltott volna belőlem. Vajon rossz helyre születtem?

Ismerted őt? – szakít ki gondolataimból Eion hangja.

Kit? – kérdezek vissza. Ha beszélt is hozzám, nem vettem észre.

A valódi herceget – válaszolja halkan.

Elgondolkodom a válaszon. A valódi herceg. Voltam bármilyen is, vagy csak vakon követtem apám minden szavát? Egy üres burok voltam, egy homokkal töltött öntőforma, mélyen eltemetve egy iszapos parton. Eion talált rám, és most apró gyöngyszemekkel tölti meg az üres formát, amik halványan derengenek a napfényben.

Őt senki sem ismerte igazán – válaszolom halkan és mosakodni kezdek.

 

.o.O.o.

 

A kovácsműhely fülledt levegője már-már megszokottá válik. Ahogy betérek az ajtón, Conn már a tüzet szítja. Köszönésemet biccentéssel fogadja, majd amikor megbizonyosodik róla, hogy lobog a tűz, hozzám lép. A viseltes bőrkötényt a derekam köré kötöm és kezembe veszem a kis fanyelű kést, ami az elmúlt napokban a társaságom volt.

Várj egy kicsit – szólt meg a kovácsmester. – Ki kéne fényesítenünk az elkészült fegyvereket. Pár kereskedő Vurth fogadójából tegnap este megígérte, hogy felmérik az árumat és vesznek belőle, hacsak nem az összeset megveszik – mosolyodik el, de mosolyában sem boldogság, sem elégedettség nem látszik.

Nem szeret fegyvereket készíteni, és eladni őket mégúgy sem szereti. A háború kényszerítette kardok és szekercék kovácsolására, mert a lópatkók és szerszámok csak a nyakán maradnának, neki pedig hamar felkopna az álla. Nem beszélünk sokat, de ezt elmondta nekem. Egy tégelynyi olajat és egy rongyokat ad a kezembe.

Csináltál már ilyet? – kérdezi és én bólintok.

A saját fegyvereimet mindig én tartottam karban. Elvárták, és a biztonságom érdekében más nem nyúlhatott hozzá. A kardok és tőrök fényesítése olyan tevékenység volt, ami mellett kiszellőztettem a fejem, rendezhettem a gondolataim. Így most sem okoz gondot megfosztani a pengét a maszatos olajrétegtől, amibe a napok, hetek során beleragadt a por és a füst. A forró vizes vödröt a lábamhoz teszem, ahogy leülök egy lócára és kiseprem előrebukó hajamat az arcomból. Lassan megint zavarni fog, le kell vágnom. A gőzölgő vízbe merítem a rongyot és lassú, óvatos mozdulatokkal törlöm meg a kard pengéjét, hogy eltávolítsam róla a védelméül szolgáló olajat. Ezután egy másik, száraz ronggyal felitatom az apró vízcseppeket, ügyelve rá, hogy egyetlen egy se maradjon rajta. A száraz pengét átvizsgálom szennyeződések, ujjlenyomatok után kutatva, és amikor megbizonyosodom róla, hogy tiszta a fém, egy harmadik rongy csücskét az olajos tégelybe mártom, hogy lehelet vékony rétegben bevonjam a tiszta szénacél ötvözetet.

Az elvégzett mozdulatsor nem várt nyugalmat hoz a lelkemre. A negyedik penge után már szinte nem is gondolkodom, csak figyelem a vas csillogását és az olajat, ahogy rásimul a kardra. Igen. Ezt ismerem, álmomból riadva is képes lennék hibátlanul elvégezni. És ez az ami megnyugtat. Talán ezért is vetődtem Conn műhelyébe napokkal korábban. Mert ez a hely egy biztos pont, vagyis inkább a feladatok, amiket rám bíz. Az elmúlt napok bizonytalanságában ez nyugtat meg.

Biztos pont.

Eion.

Ő tart velem, vagy én tartok vele? Én védem őt, vagy fordítva? A határok összemosódtak, mint festékfoltok a vízben. Eleinte azt hittem, ő egy nyitott könyv, amiben kedvemre olvashatok. De nem így van. A tiszta, naiv felszín alatt Eion valami sokkal másabb. Sokkal több. Amit csak akkor fedezhetnék fel igazán, ha ismerném a gondolatait.

Deor – szólít meg Conn. – Van fegyveretek? – kérdezi összevont szemöldökkel. – Ha útra akartok kelni, meg kell védenetek magatok valamivel.

Van kardunk – nyugtatom meg az öreg kovácsot. – De az úton szükségünk lesz valamire, amivel vadászni tudunk. Megfizetem neked. – Talán az Eion énekléséért kapott arannyal.


Mire van még szükségetek? – kérdezi komoly arccal.

Egy íjra és nyilakra mindenképp – felelem őszintén.

Rendben van, a mai munkádért azzal fizetlek meg – bólint magának.

Nem kívánhatom ezt tőled. Az íjaid és nyilaid többet érnek, mint az én munkám a műhelyedben.

Az lehet – vonja meg a vállát csendesen. – De ha ezeket a ragyogóan fényes pengéket ma mind el tudom adni, az a te érdemed is lesz.

Meghajtom a fejem köszönetem jeléül és folytatom a munkát. Nem tudom, mennyi idő telik el, de kopogtatnak a súlyos faajtón. Amikor Conn kinyitja, kereskedők egy csoportja, lép be rajta. Négyen vannak és amíg a kötelező bájcsevej fölösleges köreit futják, engem észre sem vesznek. Kapok az alkalmon és a műhely hátuljában lévő, félreeső helységbe vonulok vissza. Ebben a helységben ebédelünk és pihenünk meg néha, munka közben. Nem telik bele egy perc sem, hogy Conn bedugja a fejét, ismét mosolyog.

Látom, nem kedveled a társaságot. Leteheted a munkát, mára elengedlek. A kereskedők bizonyára sokáig alkudoznak majd. Ezt a fejfájást nem kívánom neked, majd én megbirkózom velük.

Köszönöm, Conn – biccentek felé és leoldom derekamról a kötényt.

Búcsút intek a kovácsnak és kilépek a napfényben fürdő, poros útra.

A füleim akaratlanul is a gyerekzsivaj felé vezetnek. Amikor már látom is, nem csak hallom őket, nem lepődöm meg. Az öregasszony zsémbel velük, és Eionnal, aki egy nagy sártócsa közepén gubbaszt, valamit védelmezve a kezeivel. Arcára harci motívumokat szárított a sárból a Nap. Olyan, mintha ez a tünde szeretne koszos lenni.

...ijesztően néz ki – üti meg fülemet egy vékonyka hang, ahogy az apróságok szétrebbennek, amikor melléjük érek.

Te nem félsz tőle, Eion? – kérdezi egy kislány bizalmasan, hangosan suttogva.

Nem – vágja rá a kérdezett széles mosollyal. – Kissé ugyan mogorva, de egyáltalán nem gonosz.

A kislány elém áll, csípőre tett kezekkel és alaposan végig mér. Aztán elmosolyodik, arca úgy ragyog fel, mint Eioné.

Akkor én sem félek – bólint magának igazolásképp.

Na gyerünk ifjak, szedjünk néhány csokor vadvirágot az anyáitoknak – harsan a pihés kobakok fölött Metuh hangja.

A gyerekek pedig kérdés és félelem nélkül követik. Bármi is az a kisugárzásában, ami engem óvatosságra késztet a közelében, a gyerekek úgy tűnik, észre sem veszik. A százéves ráncok alatt kortalan szemek látnak a lelkedbe. Boszorkány? Vagy annál is több? A föld egyik szelleme a régi mesékből? Vagy csak egy tudálékos öregasszony. Se nem több, se nem kevesebb annál, mint amennyit mutat magából. Bár ezt kötve hiszem.

Szerinted mi ő valójában? – kérdezem elgondolkodva, ahogy tekintetem elszakítom a siserahadat kísérő nőről, hogy a sárban gubbasztó napsugárra nézzek.

Egy csoda – feleli rövid gondolkodás után Eion, aki még mindig a kis csapatot fürkészi. Amikor a csivitelő csapat eltűnik a szemünk elől, felnéz rám és kiegészíti a válaszát. – Egy csoda, akit meg kell becsülnünk. – Meg kell becsülnünk. Ha Metuhnak arra szottyanna kedve, egy hanyag legyintéssel leterítene mindkettőnket. Nem tudom, honnan jön ez a gondolat, de a zsigereimben érzem, hogy biztosan így lenne. – Gondolom te nem szeretnél beszállni az alkotásba.

Csak ekkor veszem észre az alaktalan figurákat széttaposva a sárban. Nem tudom elképzelni magam, hogy bármit is képes lennék „alkotni”. Eion nevetéséből arra gyanakszom, hogy ő is így gondolja. Nem is erősködik rajta, hogy üljek mellé gyúrni a piszkot. Ő azonban folytatja, amit elkezdett. Egy lovat formált meg, aminek részleteit nagy koncentrációval igyekszik megalkotni. Meghökkent, de annál inkább lenyűgöz, hogy a semmiből is képes valamit alkotni. A fellocsolt földön, a sár nekem csak sár lenne. De Eion meglátta benne a mént és kiszabadította onnan. Kezei közt a paripa, bár csak sárból van, mégis olyan, mintha bármelyik pillanatban vágtázni kezdene. Méretarányos és fenséges tartása megtéveszti a szemem. Eion a latyakos földből képes olyan állatot teremteni, ami szinte kiugrik a kezei közül. De vajon nem ezt csinálja velem is? Amióta csak először találkoztunk és megmentette az életem. Türelmesen és gyengéd kezekkel formál át lassan valami mássá. Mint folyóvíz a rücskös sziklát, ami a medrébe esett. Ha engednék neki, kétségem sincs afelől, hogy lenne elég türelme lecsiszolni a rücsköket. Ez a csendes türelem, a mosolya mögött megbúvó porcelán törékeny gondoskodás. De ugyanilyen óvatosan fogna kezeibe egy madártojást, vagy egy finoman megmunkált ékszert. Eion nem tesz különbséget élőlény és élőlény között, és éppen ezért olyan...

Gyönyörű – bukik ki belőlem hangosan is a gondolat. Tekintete felrebben rám.

Köszönöm, Duvain – kel fel a földről és ahogy megpróbálja leseperni ruhájáról a rászáradt sarat, kezeivel csak még inkább elmaszatolja. – Ha szeretnéd, téged is megtanítalak rá – mosolyodik el, ahogy a kúthoz lép.

Elvesztegetett energia lenne – lépek mellé és veszem ki kezéből a kötelet. Nincs érzékem az alkotáshoz. Engem pusztításra neveltek. Különbözőbbek már nem is lehetnénk.

Ne írd le magad – meríti kezeit a vízbe, mikor felhúzom a vödröt. Miután megmosakszik, újra felém fordul. – Miért vagy itt? A kovácsnak nincs már szüksége rád? – kérdezi, s közben haja végéből is kimossa a sarat.

Túl hosszú lenne elmesélni neki, hogy mivel foglalatoskodtunk délelőtt és mit akartak a kereskedők.

Más dolga akadt – felelem végül. A Nap fénye megcsillan fülcimpáján, vagyis egy kis ékszeren a fülében.

Akkor együtt ebédelünk? – kérdezi lelkesen. Aztán elcsípi tekintetem és füléhez ér, arcára halvány rózsa rajzolódik ki. – A szüleimtől kaptam, mielőtt eljöttem – magyarázza. – Képtelen voltam lemondani róla – mosolyodik el szomorkásan.

Búcsú ajándék. Ki voltál, mielőtt a háború bekebelezett? Hol éltél? Szerettek a szüleid? A falu végéig kísértek, amikor elindultál? Vajon sírtak is? Melyik világból származol? Most először kapja fel bennem a fejét az irigység. Bárcsak nekem is részem lett volna ilyesmiben! Az apámat a búcsú vacsora után nem láttam többé. Az anyám az indulásom előtti este ugyan elbúcsúzott, de szánakozva nézett vissza rám, mert sejtette, ha nem tudta is, hogy a halálomba menetelek. Ők nem várják a visszatértem. De Eiont hazavárják. Sajog a lelkem a felismeréstől.

Örülök, hogy boldoggá tesz – fürkészem arcát. Szemei csillognak, de mintha saját fényük lenne, amire maga a Nap is féltékeny lenne. Arcán a pír egyre elhalványul, de még némi maszat a bőrén maradt szemöldöke mellett.

Visszafogom magam, hogy letöröljem és elindulok a fogadó felé. Ha most megérintettem volna, talán magamhoz is húztam volna. A közelsége és melegsége olyan, mint egy kora őszi délután egy rejtett kertben. Csak magamnak akadom. Ennek nincs itt helye. Nem egy pocsolya fölött. Nem egy olyan helyen, ahol az emberek árgus szemekkel figyelnek, még ha nem is látjuk őket. Eiont aggasztja, ha valamit félreértenek, így én sem cselekedhetek meggondolatlanul.

 

.o.O.o.

 

Két nap telik el még, mire Metuh kenőcsének köszönhetően végre lekerül a kötés a sebemről. Az öregasszony olyan ravaszul tartja szemmel kettősünket, mintha csak egy gyakorlott kém volna. Váratlanul bukkan elő, miközben úgy tűnik neki is arra akadt elintéznivalója, amerre mi vagyunk. Ilyenkor mindig kioktatja egyikünket. Hol Eiont ugratja, aki csak nevetgél az asszony szavain, hol engem dorgál meg olyasmiért, ami másnak lényegtelennek tűnhet. Fogalmam sincs, hogyan keveredtünk egyik este a kunyhójába, amikor felocsúdtam, már vacsora állt az asztalon és ő meg Eion különböző gyógyító hatású szerek receptjeiről beszélgettek.

Úgy éreztem magam, mint aki mély álomból ébredt.

Holnap indultok? – kérdezi végül Metuh.

Igen, megvan minden, ami az úthoz kell – feleli Eion csevegve, és közben jóízűen falatozik.

Az öregasszony felkel az asztaltól, otthagyja a tányérában gőzölgő levest. Kotorászni kezd egy rozoga asztal annál is rozogább fiókjában. És közben magában motyog valamit, amit nem értek.

Ezeket vidd el – ad pár papírost Eion kezeibe. – Nem tudom, mi kerül még majd az utatokba, de mindnek hasznát fogod venni.

Ez… – nézi meglepetten a szőkeség a papírokat, amin valamiféle jegyzetek vannak. – Köszönöm, Metuh! – ragyog fel az arca. – Köszönjük! – rebben rám a pillantása.

Ezután ők ketten ismét elmerülnek a beszélgetésben. Úgy beszélgetnek és élvezik egymás társaságát, mintha Metuh nem egy idegen boszorkány lenne, hanem Eion nagyanyja. Meghitt és bizalmas légkör öleli körül őket, aminek én most nem vagyok részese. Nem bánom. Csendben elfogyasztom az ételt és türelmesen megvárom, amíg elfáradnak a nagy cseverészésben. Amikor felkelünk az asztaltól, hogy visszainduljunk a fogadóba, Metuh még magához húz egy szóra.

Ne feledd a szavaimat – figyelmeztet. – Óvd meg őt és ő fényesebben fog ragyogni bármely csillagnál az égen. Meglásd, meghálálja.

Elhiszem – bólintok komoran. – De nem érdemlem.

Most még nem – csóválja meg a fejét a gyógyító. – Dolgozz meg érte, hogy megérdemeld.

Ezzel utamra enged. Eion az előkertben csodálja az alkonyatkor virágot bontó növényeket. Elbűvölve figyeli az apró, fátyol vékony szirmokat. Jöttünkre felegyenesedik és elköszön Metuhtól, hogy aztán a fogadó felé vehessük utunkat.

Mit mondott neked bent? – böki ki a kérdést, amikor már félúton járunk.

Azt hiszem, jó tanáccsal látott el – felelem elgondolkodva. – De még nem értem a szavait.

Szeret rébuszokban beszélni – kuncog fel.

Na és te, mit kaptál tőle? – sandítok le rá.

Leírásokat és recepteket kenőcsökhöz és főzetekhez – feleli vidáman. – Olyan részletesen le vannak írva, hogy még én is el tudom készíteni őket, pedig nem is vagyok gyógyító.

Ne írd le magad – idézem szavait pár nappal korábbról, ahogy tincsei közé simítok. Az alkony hűvös levegője körülölel, de nem űzi a langymeleg érzetet a lelkemből.

 

.o.O.o.

 

A hajnal első fényével lépünk ki a szállásunkként szolgáló kis sufniból. Vállunkat úti köpeny öleli körül, hátunkon hátizsák. Végül Conn adott egy remek íjat és egy tegeznyi nyilat, egy marék nyílhegyet. Eion énekléséből szerzett arannyal megvettünk minden mást. Hálózsákokat, elemózsiát, tűzkövet, tokot a kardjainknak és egyebeket.

Meg sem lep, amikor a falucska apraja nagyja összeverődik, hogy elkísérjenek minket a kis település határáig. Ez alatt a pár nap alatt Eion annyira részévé vált a közösségnek, mintha mindig is itt élt volna velük. Őt búcsúztatják. Szomorkásan baktat mellettem a poros úton. Nehezére esik a távozás. A szívéhez nőttek az itteniek, és érzi, hogy talán többé nem látjuk őket soha sem. Végül megállunk, hogy társam visszaintegethessen nekik. Ekkor azonban a legváratlanabb személy siet hozzánk. Ksara az. Szeme sarkában a könny csak hazugság. Azóta az este óta nem járt a közelünkben. Most mégis karon ragad és lábujjhegyre pipiskedve nyom csókot az arcomra, hogy aztán nehéz sóhajjal elengedjen és még utoljára Eionra nézve visszainduljon apjához.

Hátat fordítunk nekik és elindulunk. A táborok felé vesszük az irányt. A folyó hálátlan partján és az erdőn keresztül csaknem másfél nap volt elvergődnünk a faluig. Most, kipihenten és erőnk teljében elégnek kell lennie egy napnak is. Ott feltöltekezhetünk abból, ami még megmaradt és elindulhatunk arra a bizonytalan pontra, ahol talán Glovir és a többiek állomásoznak, és megtörhetik Eion bűbáját.

Gondolatban egyszerű, de nem lesz könnyű utunk és a természet sem lesz mindig a segítségünkre. Az úton pedig nem haladhatunk, mert a népem csapatai még a közelben vannak és figyelik az utakat.

Felkészültél? – kérdezem, amikor már elég távol érünk a falutól. – Most nem a folyóban kell menekülnünk – próbálom oldani a hangulatát.

Feszült vagyok – ismeri be, egy gyönggyel babrálva hajában. – Félek attól, mit találunk a táborban.

Nem kell belépned a táborba, ha nem akarsz – teszem vállára a kezem. – Majd én összeszedek mindent, amire szükségünk lehet.

Nem – ingatja meg a fejét. – Nekem is mennem kell. Ha nem megyek, akkor bánni fogom és a rémálmok sokkal rosszabbak lesznek – emeli rám zöld szemeit szomorkás mosollyal. – Érzem, hogy így lenne. Ezzel szembe kell néznem.

Nem is sejti, hogy milyen bátor a kijelentése és az elhatározása is. Megfutamodhatna, elbújhatna a látvány elől, de nem teszi. Nem is tudja, milyen erős is valójában. Nálam is erősebb. Engem annak idején kényszerítettek. De Eion saját döntéséből néz szembe a démonaival.

Voltak rémálmaid az elmúlt éjjeleken is? – kérdezem félrebillentett fejjel.

Nem… – feleli tétován és arcára a napokban oly megszokottá vált pír ül ki. – Jól aludtam – mondja alig hallhatóan.

Akkor jó – bólintok, és közben arra gondolok, milyen békésen szuszogott, mellkasomra hajtott fejjel. Az ágyak összetolása után egyszer sem riadt fel éjjel, kipihenten ébredt reggel és a mosolya ragyogóbb lett, mint korábban bármikor. De nem csak rajta érződik a változás. Akkor vagyok nyugodt, amikor Eion mellettem van. Lassan elfelejtem, hogy sorsaink össze vannak kötve, amíg meg nem törjük a varázst. De kezdem úgy gondolni, hogy ez a nyugalom megmarad akkor is, ha nem lesz már semmi, ami összekötne. Ez a gondolat összeszorítja a gyomromat, de tudom, hogy így lesz a legjobb mindkettőnkek.



Szerkesztve LastBreath által @ 2024. 04. 10. 22:09:04


Onichi2024. 02. 05. 22:25:06#36469
Karakter: Eion
Megjegyzés: ~ viharfelhőmnek


 

A zene erőt, boldogságot és reményt ad. A zene segít emlékezni. A dalokban gyógyírt és menedéket találhatsz. Örömöt és szerelmet. Válaszokat, és megannyi új kérdést. De pontosan ezért olyan csodálatosak. Pontosan ezért jelentenek mindenkinek mást és mást. Nem tudom olyan jól átadni az érzéseket, mint az apám, de mindent megteszek. Követem a lant tökéletes rezdüléseit, amik csodálatos harmóniát alkotnak az énekemmel. Aloz nagyon tehetséges zenész, ha egy másik időben egy másik helyen születik, sokan ismerhetnék a nevét. Járhatná a falvakat, akár a saját költeményeivel. De most nem biztonságos az az élet. Most mindenki az ismerőshöz ragaszkodik. Kivéve a kereskedők, akik nevetve, kurjantgatva élvezik a finom ételt, a sört és a kissé felvizezett bort. Na meg Ksara kacérkodását. Vajon ma sikerül valamelyiküknek bejutnia a szoknyája alá? Őszintén remélem, hogy igen. Addig sem Duvain körül legyeskedik. Még mindig nem hiszem el azt, amivel tegnap próbálkozott. Szégyentelen lány. Vajon Duvain is elutasította volna, ha hagyok neki időt? Csak remélni tudom, hogy igen. Nem akarom elképzelni, ahogy máshoz ér. Ahogy mást jutalmaz ritkán látott mosolyával. Ahogy mást figyel violával átitatott higany szemeivel. A szemekkel, amik most rám szegeződnek. A tömeg szélén, egy sötét sarokban áll, vállát a falnak vetve próbál beleolvadni az árnyakba. De én könnyedén kiszúrom őt. Előlem már nem tud elrejtőzni.

Nincs egyedül, a fogadóssal beszélget, de én csak őt látom. Boldogsággal tölt el a tudat, hogy hall engem. Mindig féltem mások előtt kiereszteni a hangom, hiszen én a művészetben teljesedtem ki, de van valami felemelő ebben is. Hogy az énekemmel hozhatok boldogságot mások életébe. Széles mosollyal és végtelen zavarral intek neki, és ő alig látható biccentéssel ugyan, de fogadja a köszöntésemet. Ez is hatalmas előrelépés, ami felébreszti a pillangókat gyomromban. Itt van és figyel. Nem a sufniban üldögél egymagában, hanem idejött. Egy önző kis hang reménykedve suttogja elmém mélyén, hogy miattam. Próbálok nem fordítani rá különösebb figyelmét, de titkon remélem, hogy nem téved.

Éjszaka hosszúra nyúlik, hangom és lelkem is kezd belefáradni a folyamatos éneklésbe. Az átadott boldogság tompán lüktető ürességet hagy maga után bennem. Nem lehet örökké csak adni, szükségem van a pihenésre és a töltődésre. Duvain látványa sokáig nyújt erőt, de idővel ő is távozik. Talán ez egy jel, hogy mára elég. Itt kell abbahagynom, ha holnap is szeretném beragyogni a fogadó éjszakáját. Egy apró kézmozdulattal jelzek Aloz-nak, aki bólintva igazítja úgy a hangokat, hogy a dalból lassan olvadjon át egyszerű dallamba, amihez nem szükséges az én támogatásom. A sok vendék az alkohol ködén keresztül nem is veszi észre a változást, egyedül Ksara ellenszenves tekintete villan rám, mielőtt nevetve csapna félre egy felé nyúló ráncos kezet. Tehát nem bocsátotta meg a tegnapit. Hát legyen. Nem bántam meg semmit.

Fejhajtással búcsúzom fiatal zenésztársamtól, és észrevétlenül leosonok a konyhába vezető ajtóhoz. A piruló hús és a friss kenyér illata éles emlékeztetője annak, hogy ideje vacsoráznom. Mióta el kellett hagynom a tábort, mintha folyamatosan éhes lennék. Nehéz ennyire beosztott étel adagokkal, de nem panaszkodhatok. Legalább jut valami az asztalunkra, és van fedél a fejünk fölött. Hálásnak kell lennem mindezért.

- A vacsorátokat már odaadtam a társadnak – a fogadós felpillant az előtte gőzölgő kondérból. Arca kipirult a forróságtól, szemei jókedvűen ragyognak. Talán hosszú hónapok óta nem volt akkora forgalma, mint a napokban. A birodalomnak sürgősen szüksége a békére. Elég volt a háború évtizedeiből. Bárcsak tehetnék valamit, hogy ne kelljen ennyi embernek szenvednie és nélkülöznie.

- Köszönöm Vurth. Van még valami, amiben segíthetek? – így is azt érzem, hogy sosem tudjuk neki meghálálni, amit értünk tett.

- Már így is sokat tettél Eion - leteszi a merőkanalat, és kezeit a zsebébe süllyesztve vesz elő egy apró bőr erszényt. Megszeppenve figyelem ahogy tenyerembe nyomja. Hallom a pénzérmék félreismerhetetlen csengését. – Az egyetlen, amit kérek, hogy énekelj holnap is.

- Én… megtisztelő – széles mosoly mögé rejtem zavaromat, és fejet hajtva rejtem el a kis erszényt. Nem gondoltam volna, hogy komolyan gondolja a fizetséget. Azt hittem az ellátással jutalmaz az elvégzett feladatokért, de úgy tűnik ő becsületesebb sokaknál, akikkel eddigi életem során találkoztam.

- Demzi üzeni, hogy vacsora előtt látogassatok el a fürdőhelységbe. Van néhány dézsa, miben még viszonylag tiszta a víz, és ha siettek, akkor melegen találjátok őket. A vendégek már végeztek – arcom felragyog a lehetőségtől, hogy végre tisztességesen lemoshatom magamról a koszt, ami lassan vékony kéregben szárad bőrömre. Tényleg nem tudom hogyan leszünk képesek meghálálni mindezt.

- A feleséged egy földre szállt angyal – nevetése még a tüzektől forró levegőjű helységet is felmelegíti.

- Tartsd meg neki a bókokat, igazán értékelni fogja – már fordul is vissza a készülő ételek felé, így jobbnak látom nem zavarni tovább. Illetve, ha nem sietünk, megint csak hideg vízzel csutakolhatjuk le magunkat. Remélem Duvain is boldog lesz. Ha jól emlékszem a táborunkban is ő volt az, aki szeretett volna mihamarabb lemosdani. Tény, hogy a tisztaság sokat segít a lelkiállapotunkon. Talán még a mosolyát is láthatom újra.

Az udvar sötét és kihalt, csak a fogadóból kiszűrődő önfeledt mulattság hangjai törik meg az éjszaka csendjét. Mélyet lélegzek a tiszta levegőből, ami felüdülés az elhasznált, alkoholgőzös testvéréhez képest. Talán, ha nem várna minket egy meleg fürdő, elmennék sétálni. Ilyen nyüzsgés után jól esne egy kis egyedüllét a gondolataimmal. De most a sufnink felé vezetnek lépteim. Duvain-hez. Ez csábítóbb, mint bármilyen séta ígérete.

Az apró kis épületbe lépve azonnal szemembe ötlik a változás. Döbbenten pislogok az átrendezett bútorokra. A ládákat áthúzogatták, és hevenyészett asztalt építettek belőle, két alacsonyabb kupaccal, amik székként használhatóak. De nem ez az egyetlen dolog. Az ágyaink összetolva, egymás mellett pihennek az egyik falnál. Én… ezt Duvain tette? Ugyan ki más jött volna ide, hogy eltöltse unalmas perceit? De miért csinálta?

- Duvain ez… - nem is tudom mit mondhatnék. Ellenkeznem kéne? Akkor biztosan megbántanám, hisz csak kedves és gondoskodó akart lenni. Köszönjem meg hálás mosollyal? Azzal elárulnám, hogy titkon abban reménykedtem, hogy ma éjszaka egyáltalán nem is kell a saját ágyamban aludnom. Ő viszont egy még jobb megoldást talált.

- Előbb vagy utóbb úgy is mellém keveredsz éjjel – én… ez… tulajdonképpen teljesen igaz. Arcomat elönti a szégyen és a végtelen zavar pírja. Nem tudom miért reménykedtem, hogy neki nem tűnik fel. Tényleg úgy tűnik, hogy már csak mellette találok nyugodt álmokra. Szégyen, hogy egyedül képtelen vagyok megbirkózni a rémképekkel, amik kisértenek. Szükségem van a melegségre és biztonságra, amit ő nyújt, az értem tapogatózó jeges ujjak erdejében. Lesütöm szemeim, és próbálom összeszedni szavaimat, de ezúttal cserben hagynak. Nem tudom mit mondjak. Minden, amit mondanék, túl soknak érződik. Olyasminek, amit még egyikünk sem bírna el. Ha nem lennék ennyire gyenge, most nem kéne ezen aggodalmaskodnom. Akkor nem kéne foglalkoznia és törődnie velem. Talán ennek köszönhető minden figyelme? Megsajnálta a gyengeségemet? Gyomromat összeszorítja a kétségbeesés, de próbálom elűzni a sötét gondolatokat. Nem. Duvain nem tenné ezt. Ő nem viselkedne így puszta sajnálatból, még akkor sem, ha rólam van szó. Marcangoló gondolataim közül puha érintése szakít ki. Ujjai egészen hűvösek lángoló arcomhoz képest. Óvatosan felemeli fejemet, hogy belezuhanhassak az ezüstóceánok szédítő hullámai. Vajon képes lennék olyan festéket kikeverni, ami eléggé visszaadja ezt a tekintetet? Ha ezüst port is keverek bele, akkor talán. Egyszer le fogom őt festeni. – Ez nem olyasmi, ami miatt szégyenkezned kell, Eion. Ez a legegyszerűbb módja, ha így elkerülnek a rémálmok és kipihened magad – neki elhiszem. A szégyen elillan szavai nyomán, de ezzel csak teret enged a zavarnak. Mi tudjuk, hogy az álmaim miatt kell együtt aludnunk, de mások félreérthetik. A mi népünkben nem számít tabunak két férfi kapcsolata, mi megtanultuk, hogy az élet hosszú, és a szerelem nem visel nemeket. De vajon az emberek mit fognak gondolni? Tűzzel és vasvillával fognak üldözni minket, mint a régi rémtörténetekben?

- Mégis, ha valaki meglátja – arcát kutatom, de semmi nyoma az enyémhez hasonló zavarnak. Őt nem érdekli, hogy esetleg mást gondolhatnak? Hogy szeretőknek hihetnek minket, ami távol áll a valóságtól? A szívem árulóként dobban meg már csak a szó gondolatától is. Duvain már több számomra, mint egy idegen. Talán egyszerű barátnál is több. De akkor mi pontosan? Erre a kérdésre még nem találtam választ.

- Ksarát elriasztotta – arcom még forróbbá válik a zavar és harag riasztó keverékétől. Megint itt járt az a lány? Hát tényleg nem ért a szép szóból? Esküszöm, hogy ha legközelebb látom, mindenféle finom szépítés nélkül megmondom neki, hogy maradjon távol Duvaintől. Nincs jogom ezt mondani neki, mégis tennem kell valamit, mert viszketek a gondolattól, hogy mesterkélt mosolyával az én búskomor útitársamat figyeli. Bár talán az ágyak megtették a hatásukat. Ha azt hiszi, hogy Duvain és én… ha azt hiszi, hogy mi… akkor talán már nem találja csábítónak a gondolatot, hogy ágyba bújjon egy tündével. Bánnom kéne a félreértést, de nem teszem. Az egyetlen gond, hogy el fog járni a szája. Pletykás lány, egy ilyen titkot biztos képtelen lesz megtartani magának.

- Félre fogják érteni az emberek – főleg, ha Ksara kicsit kiszínezi a történetet. Márpedig biztosan ki fogja, ha nem is rosszindulatból, inkább felvágásból. Minél különlegesebb történettel áll elő a többi nő előtt, annál inkább tisztelni fogják. Az emberek nagyon furcsa teremtmények.

- Tényleg zavar, mit gondolnak rólad? – visszapillantok rá, miközben a kis pénzes erszényt belesüllyesztem a Metuh-tól kapott gyógynövényes táskába. Majd fürdés és vacsora után megbeszéljük, hogy mihez kezdjünk vele. Ez lényegesen gyorsítani fogja a felszerelésünk beszerzését. Talán még arra is marad egy kevés, hogy visszavásároljak legalább egy ékszert. – Pár nap múlva elhagyjuk ezt a falut, és valószínűleg soha többé nem találkozunk velük – szavai fájdalmas jégszilánkként fúródnak mellkasomba. Ezt én is tudom. Tudom, de nem akarok gondolni rá. Kezdem megkedvelni az itt élő embereket. Duvainnek igaza van. Az ő életük olyan rövid a mienkhez képest, hogy mire lehetőségünk lesz visszatérni ide, mindenki távozott, akit ismertünk. Ha valaha lesz lehetőségünk visszatérni. Lehet a mi életünk hamarabb véget ér majd az övéknél.

- Téged nem zavar? – a ládákhoz sétálok, amit hevenyészett asztalként rendezett el. Nem túl művészi alkotás, de a célnak megfelel, és értékelem a próbálkozását. Ő is próbálja otthonossá tenni ezt a kis helyet, pontosan úgy, ahogyan én is tegnap. Örülök, hogy kezdi magáénak érezni ezt az ideiglenes kis otthont.

- Régen túl vagyunk már azon a ponton, hogy zavarjon, ha mellettem alszol – zavaran sütöm le ismét szemeimet, de ajkaimról képtelen vagyok elrejteni a mosolyt. Hálás vagyok neki, amiért elfogadta ezt a gyengeségemet. – Ezt az öregasszony küldi – csupán egy pillanatig meredek az apró csomagra értetlenül, aztán bevillan, hogy kire gondolhat. Arcomat azonnal elönti a boldogság, sugárzó mosollyal szorítom magamhoz a kis szütyőt. Tehát figyelt arra, amit tegnap mondtam, és megnézette a sebét. Hát mégsem beszélek folyton a semmibe. És Metuh is emlékezett rám, sőt ismét megajándékozott. Holnap meg kell őt látogatnom, hogy köszönetet mondjak.

- Voltál nála? Mit mondott? Rendben gyógyulsz? – a kérdések csak úgy törnek elő belőlem. Kíváncsian lesek bele a kis csomagba, amiben apró tégely pihen, valószínűleg valamilyen krémmel. Látok mellette egy kézzel írt üzenetet, de ezt későbbre halasztom.

- Azt üzeni, remek munkát végeztél – nem tudom eldönteni, hogy dicsérő szavai, vagy simogatása okoznak-e nagyobb örömet. De azt hiszem leginkább a tudat, hogy Duvain jobban van. Mikor rátaláltam, az élete az istenek kezében volt, de a veszély elmúlt. Hála a tetoválásainak és a gyógyítóknak, már nem eshet baja. Csupán azt kell megakadályoznom valahogy, hogy újra ilyen helyzetbe kerüljön. Remélem nem tervez a közeljövőben nyílhegyek elé ugrani, mert akkor közéjük kell vetnem magamat. Nem akarom többé a kiontott vérét látni. – Eion, lehet, hogy tönkretettem a kemény munkádat azért, hogy itt maradhassunk – olyan hirtelen vált témát, hogy meglepődni sincs időm. Arca elkomorul, vonásai élessé válnak, a tekintetében sötétlő aggodalom valódinak tűnik.

- Mire gondolsz? – mégis mi olyat tudott tenni, amivel magára haragíthatta Vurth-ot? Hiszen a fogadóban békével váltak el.

- Ksara megfenyegetett, ha… ha nem hálok vele, kiűznek minket a faluból – az az álnok kígyó! Hitetlenkedve pislogok társam arcába, de nem látom jelét annak, hogy viccelne. Duvain talán nem is képes viccelni. Ezt nem hiszem el. Komolyan eddig alacsonyodott ez a lány? Ha annyira viszket neki odalent, akkor keressen magának egy kereskedőt, biztosan találna önként jelentkezőket. Miért kell neki pont Duvain? A válasz kézenfekvő. Mert Duvain különleges. Tünde. Egy gyönyörű, elérhetetlen tünde. De ez még nem jogosítja fel ilyen undorító viselkedésre. Biztosra veheti, hogy lesz hozzá néhány keresetlen szavam. – Vurth nem mutatta semmi nyomát annak, hogy a lány beszélt volna vele, de sosem lehetünk elég óvatosak – igaza van. A bosszú sok mindent képes kihozni az emberekből. Ksara könnyen válhat megkeseredetté a visszautasítástól. Mert most már biztos vagyok abban, hogy Duvain vissza is utasította. Tenyere vállamon, és tekintete súlya az enyémen szinte összenyom. Itt még nincs vége. Túl komor ahhoz, hogy csak ennyi legyen. Mit művelt még az a lány? Ha hozzáért Duvainhez, akkor minden istenre esküszöm, megtanulja, hogy a tündék sem mindig finomak és ékesszólóak. – Tudom, hogy sok mindenre szükségünk lesz még az úthoz, de ha mégis rosszra fordulnának a dolgok, akkor sem kérheted, hogy gondoljam meg magam – tessék? Döbbenten pislogok a viharszürke szemekbe. Azt hiszi, hogy ilyesmire kérném? Feltételezi rólam, hogy elvárnám, hogy áruba bocsátsa a testét néhány ruháért és némi élelemért? Mégis hogyan juthat ez egyáltalán az eszébe? Mégis milyen életed volt eddig, Duvain? Nem akarom, hogy azt hidd, még mindig abban élsz. Nem engedem, hogy ilyesmit feltételezz. Soha többé nem kell olyasmit tenned, amit nem önszántadból választasz. Mellettem soha. 

- Hogy kérhetnélek ilyesmire? – kezét tenyereim közé fogva szorítom mellkasomhoz, hogy érezze, az én szívem nem hamisan dobog. Sosem lennék képes ilyesmire. Sem vele, sem másokkal. Ha valaha ilyen szörnyeteg válna belőlem, magamat vetném le egy szikláról. – A saját tested felet csak te rendelkezhetsz. Soha nem bocsátanám áruba. Nincs is jogomban – én csak egy barát vagyok. Egy egyszerű tünde, akit mellé sodort a sors. Nem a királya, nem a kapitánya, nem a szeretője. De ha bármelyik is lennék, akkor sem lenne jogom helyette dönteni. Miféle birodalom az, ahol eddig élt?

Látom lehullani a feszültség láncait arcáról. A súly eltűnik vállairól, az egész teste ellazul. Szívem hatalmasat dobban, arcom kipirul, gyomrom sorra veti a bukfenceket a mosoly láttán, amivel megajándékoz. Apró, de benne van minden szépség és érzelem, amit Duvain magában hordoz. Amit mélyen elzár és a létezéséről sem akar tudni. Pedig ilyenkor gyönyörű. Ujjaim megrezzennek, meg akarják érinteni az ajkakat, amik ezt a csodát alkotják. De azzal elriasztanám. Talán örökre.

- Pedig azt beszélik, hogy hozzád tartozom – ő bátran érint meg engem. Ő nem fél, hogy eltűnök, és talán sosem térek vissza. Hűvös ujjai jóleső borzongást indítanak el tincsim közül. Szeretem, mikor hozzám ér. Szeretem, hogy egyre természetesebbé válik a számára. Talán kezd kiszabadulni a lelke is a fogságból, ahonnan a teste már megszökött.

- Hozzám tartozol? – ajkaim szinte hangtalanul formálják a döbbent szavakat. Ezt mégis, hogy érti? Nem. Ne verj olyan hevesen, te megtévesztett szív. Biztosan nem úgy gondolja, ahogyan te.

- Vurth nem mesélte a pletykákat? – homlokomat ráncolva próbálom felidézni beszélgetéseinket, de semmi sem rémlik, ami erre utalt volna. Miért gondolják a falusiak, hogy Duvain az enyém? Megrázom fejemet, néhány fonat arcomnak csapódik a heves mozdulat közben. – Azt beszélik, hogy egy szökött herceg vagy és én vagyok a testőröd – hogy micsoda? Ez a legabszurdabb dolog, amit valaha hallottam. Még hogy az emberek fantáziája korlátolt.

A feszültség hangos nevetésként szakad föl belőlem, az utolsó, amit látok, mielőtt lehunynám szemeim, Duvain mosolya. Még hogy én herceg. Nagy bajban lenne az a királyság, amit én próbálok elvezetni. Minden művész védelmet élvezne, hatalmas ünnepségeket és kiállításokat szerveznék, nem lenne hadsereg, kegyetlenség és vérontás. Minden konfliktust észérvekkel és tárgyalásokkal próbálnánk megoldani. Szóval hamar káoszba fulladna minden. Én túl puhakezű uralkodó lennék. Minden vezetőnek szüksége van egyfajta élességre. Akár egy tökéletesre megmunkált tőr. Emellett bár kedvenc mogorva tündém tökéletesen alkalmas lenne egy lelketlen testőr szerepére, mégsem tudom elképzelni annak. Túl ragyogó lélek hozzá. Egy ragyógó lélek, aki szürke fellegek közé rejtőzik. És én leszek a napfény, ami elűzi ezeket a felhőket.

Mire elcsitul nevetésem és újra képes vagyok kinyitni szemeim, a mosolynak már nyoma sincs. Visszatért a komor, mégis gyönyörű tünde, akit ott az erdőben megismertem. Félrebillentett fejjel, széles mosollyal, és fel-fel törő kuncogással tanulmányozom arcát. Az igazat megvallva, ha valaki azt kérné, fessek meg egy herceget, az olyan lenne, mint Duvain.

- Pedig kettőnk közül inkább te nézel ki hercegnek – apró nevetésemet elfojtva osztom meg vele is a felfedezésemet.Szavaim nem várt komorságot hoznak vissza az ezüst szemekbe. Ennyire taszítja őt a gondolat, hogy könnyedén el tudom őt képzelni egy leendő uralkodónak? Pedig így van. Pont olyan távoli és elérhetetlen. Intelligens és számító. Az arcát mintha egy művész alkotta volna meg hosszú évek munkájával, és évszázadok szakértelmével. Én túl nyers és vad vagyok ahhoz, hogy egy udvar formálta herceg legyek.

- Miért gondolod így? – a komorság mögött valódi kíváncsiság rezzen. Néha nem tudok rajtad kiigazodni, Duvain.

- Az egész lényedből sugárzik valami, ami azt súgja, nagy dolgokra vagy hivatott. Az vonásaid tökéletesek és nemesek. Hűvösnek és élesnek tűnnek, mégis van bennük egy kis melegség, amit csak ritkán engedsz láttatni – nem bírom tovább, engedek a csábításnak, és ujjaimmal végig simítom álla vonalát. – Minden tünde szép, de te olyan vagy, mint egy értékes festmény. Egyedülálló és ritka. Minden tökéletlenséged csak még tökéletesebbé teszi a képet – ujjam végig rajzolja a hosszú, hegyes orrot. Gondolataim már egy napfényes szobában járnak, amit eltölt a festék illata. Szemem előtt megelevenedik a vászon és a színek játéka. – A szavaid sem illenek egy egyszerű harcoshoz – a puha, nedves ajkak tapintása ránt vissza a valóságba. Riadtan rántom el kezemet Duvain arcától, és hátrálok addig, míg lábaim az ágy szélének nem ütköznek. Arcomat ismét elönti a forróság, érzem, ahogy füleim szinte lángra kapnak. Már megint elszakadtam a valóságtól, belemerülve a művészet szépségeibe. De a legrosszabb helyzetben tettem. – Ne haragudj, elragadtattam magam – halk bocsánatkérésem inkább csak suttogás a kunyhó békés csendjében. Remélem nem rontottam el ezzel mindent. Ha mellette alszok, nem zavarják az érintéseim, de nem olyan tündének tűnik, aki élvezi a kontaktust. Nem olyan, mint én.

- Semmi baj Eion, ne emészd magad – felsandítok rá, de mikor látom, hogy arcáról hiányzik a harag, megnyugszom. Széles, megkönnyebbült mosollyal emelem fel fejemet, és huppanok le a szalmával megtöltött zsákokra.

- Legalább letöröltem egy kis koszt az arcodról. Lassan sötétebbnek tűnik a bőröd az enyémnél – a csata, a menekülés, és a kovácsműhely koromtól terhes levegője nyomott hagyott Duvain külsején. Hiába csutakoltuk le az arcunkat tegnap a vödör meleg vízzel, nem volt elég, hogy megszabadítson az elmúlt időszak viszontagságaitól.

- Egyikünknek sem ártana egy kiadós fürdő – ahogy kimondja a szavakat, mintha lámpás gyulladna fejemben. Elfelejtettem! Ó, az istenekre, teljesen kiment a fejemből! Remélem még nem késő, és Demzi megvárt minket azokkal a dézsákkal. Nem bocsájtanám meg magamnak, ha a feledékenységem miatt veszítenénk el a forró fürdő lehetőségét.

Felpattanva ragadom meg Duvain csuklóját, és húzom magammal az ajtón túl tátongó sötét éjszakába. Nem próbál megállítani, nem kérdez, egyszerűen csak követ. Hová lett a bizalmatlan idegen, aki akkor is gyanakodva nézett rá, mikor levegőt vettem? Mikor változtál meg ennyire, Duvain? A fogadóból még mindig a jókedv és italozás hangjai szűrődnek ki, de én egy másik, kisebb melléképület felé veszem az irányt. Még szivárog ki némi fény a lécek között, talán szerencsénk van.

- Vurth fölajánlotta, hogy a még meleg, viszonylag tiszta fürdővizekben lemosakodhatunk – magyarázom hadarva, hogy értelmet adjak tetteimnek. Sietve rántom fel az ajtót, aminek túloldalán párától nehéz, meleg levegő fogad. A fogadós felesége felénk fordítja arcát, amihez nedvesen tapad néhány őszülő szálakkal szőtt rézvörös tincs. Mosolya ugyanolyan elragadó, mint a lányának, de hiányzik belőle az a számítás, ami Ksarában megvan. Nem is értem hogyan válhatott ilyenné, ha a szülei ennyire csodálatos emberek.

- Már kezdtem azt hinni, a férjem elfelejtette megemlíteni nektek a fürdőt – egy-egy puha szövetet nyom a kezünkbe, amivel szárazra törölhetjük majd magunkat.

- Nem akartunk megváratni, ne haragudj, Demzi – hálás mosollyal ragadom meg szabad kezemmel az övét. – Hálásak vagyunk, hogy gondoltál ránk. A kedvességednél már csak a mosolyod lenyűgözőbb – felkacag eltúlzott bókom hallatán, és kezét kiszabadítva legyint felém. Arca kipirult a nevetéstől és a forró gőztől. Vurth-ot sokan irigyelhették fiatal korábban, és talán most is.

- Magatokra hagylak benneteket – jókedvű mosollyal sétál ki a kis épületből, behajtva maga után az ajtót. Tényleg hálás vagyok ezeknek az embereknek. Ők adták vissza a reményemet. Miattuk érzem igazán, hogy véget kell vetnünk a háborúnak.

- Remélem nem haragszol, hogy elfogadtam az ajánlatot – Duvain felé fordítom mosolyomat. Meg sem lep, hogy eddig szótlanul álldogált. Sőt, inkább csodálom, hogy nem húzódott be egy sötét sarokba, hogy minél láthatatlanabbnak tűnjön. Az illet volna hozzá igazán. – Gondoltam mindkettőnknek jól jönne – az egyik dézsához lépve mártom bele ujjamat a meleg vízbe. A borzongás jólesően fut végig testemen. Ha jól látom, Demzi még fürdőszappant is hagyott nekünk. – Talán kényelmesebb lesz, mint egy hordó – széles mosollyal pillantok hátra vállam felett, csak hogy rögtön el is kapjam tekintetemet a félmeztelen alak látványáról, aki éppen a nadrágjától készül megszabadulni. Elfelejtettem, hogy ő nem a szégyenlős fajta. A feszes fenéken végig húzódó éjfekete minták éles képe még mindig emlékeimben él. Vajon elől is ugyanúgy folytatódnak, vagy… nem Eion! Ne legyenek ennyire szégyentelen gondolataid!

- A célnak az is tökéletesen megfelelt – még akkor is képes megmosolyogtatni, mikor azt hiszem, hogy a zavar minden mást felülír. Lassan válok meg ruháimtól, remélve, hogy ő is inkább a fürdővíznek szenteli minden figyelmét. Korábban sosem zavart, ha bárki ruha nélkül látott, a művészetben a testünk egy műalkotás, egy minta, amit az istenek adtak nekünk. Most mégis lángol az arcom, mint egy ártatlan sihedernek.

Néma, boldog sóhajjal süppedek bele a meleg vízbe, Az sem zavar, hogy koszos, és nem igazán érdekel, hogy nem bőrégetően forró. Már így is több, mint amit pár napja el tudtam képzeni. És ki tudja, meddig kell majd még nélkülöznünk ezt a luxust. Bárcsak mágus lennék, és én is fel tudnám melegíteni a vizet, mint Arun. Neki olyan könnyedén megy. Mormog pár szót, összehúzza a szemöldökét, koncentrál kicsit, és puff, forró víz. Én maximum fejfájást kapnék, ha ilyesmivel próbálkoznék, és Duvain sem mutatta jelét eddig, hogy nagy varázsló lenne. Vajon képes rá, vagy csak puszta kézzel tud harcolni? Valószínűleg az utóbbi, máskülönben már a csatában megmutatta volna az erejét.

- Ismerted őt? – hosszú percek után töröm meg csak a csendet a kérdéssel, ami előző beszélgetésünk félbeszakítása óta jár fejemben.

- Kit? – vagy nem tudja összekötni a dolgokat, vagy csak nem akar hibás következtetéseket levonni.

- A valódi herceget – nem tudom, Duvain kicsoda valójában. Nem tudom ki volt, mielőtt rátaláltam az erdőben. Ugyanúgy lehetett egy őrült nemes fogságában a királyi udvarhoz közel, mint a birodalom egy távoli sarkában. De az alapján ahogy viselkedik, ahogyan harcol, szinte biztos vagyok benne, hogy a sanyarú, eltorzult gyerekkora ellenére fontos szerepet töltött be a birodalmában.

- Őt senki sem ismerte igazán – elgondolkodva döntöm hátra fejem, teljesen elmerülve a vízben, míg már nem marad más hang, csak fülem ismerős zúgása. És téged Duvain? Téged ismert valaha valaki igazán, vagy én leszek az első?

oOoOo

- Eion, nézd mit csináltam! – felemelem tekintetemet a maszatos, ragyogó arcra. Nisan szemei szinte egybe olvadnak az arcát borító sárral. Legszívesebben felnevetnék a bájos látványra, de nem akarom őt megbántani. Annyira édes. Egy fényes pont a világunk sötét fellegei között. Ruháját is kosz szennyezi, és hiába tűrtem föl karján az anyagot, az sem úszta meg a sárpakolást. Nem mintha én különbül festenék.

- Nagyon szép lett, Nisan – elismerő pillantást vetek a formátlan kis alkotásra, ami talán egy bögre alakjára emlékeztet. Láttam milyen elmélyülten dolgozott rajta, akár csak a többiek. A gyerekek lelkesedése határtalan és lenyűgöző. A kipirult arcok és ragyogó szemek értelmet adnak mindennek, amiért harcolunk. Reményt és erőt adnak. Fényt, amiből a sajátomat táplálhatom. Egy újabb dolog, amit meg akarok festeni. Ezek a csodálatos lelkek.

- Az enyém is szép lett, Eion? – egy szalmaszőke kisfiú tolja közelebb hozzám a sárállatkát, amit készített. Talán kutya lehet, de ugyanúgy látom benne akár a bárányt is.

- Ne az övét nézd, hanem az enyémet! – apró kéz takarja el előlem a formátlan állatot.

- Így kell, Eion? – újabb lelkes, visító hangocska csatlakozik a korábbiakhoz.

- Eion! – nem bírom tovább, fel kell nevetnem a sok maszatos arc és kéz láttán. Ha kapok is egy kis fejmosást a dühös anyáktól, bátran vállalom. Fogalmam sincs, mikor váltam a gyerekek tanítójává, de egyre többen és többen lettek. Nisan az apja boltjában könyörögte ki, hogy velem lehessen néhány órát, és jobb ötlet híján a kúthoz hoztam őt, hogy némi víz és homok segítségével műveket alkothassunk sárból. Az ő korában imádtam így alkotni. Az ember és tünde gyermekek talán nem is különböznek annyira.

- Mindenkié igazán gyönyörű lett. Tehetségesek vagytok – sáros ujjaimmal végig simítok néhány arcon, és beleborzolok néhány hajkoronába. Már nem tudok több kárt okozni bennük, mint eddig tettem. Így is egy dézsába kell majd meríteni mindannyijukat az este. Remélem ma is lesz egy kis maradék fürdővíz a számomra Demzinél, különben kénytelen leszek a sufnink padlóján aludni. Nem akarom összekenni Duvaint.

- De a tiéd miért szebb? – Nissan a sárba hasalva, egészen közel dugja fejét az apró sárból készült lóhoz. Szemei bandzsítva próbálnak minél több részletet észrevenni a kis szobron. Többen követik példáját, mint megannyi édes dagonyázó malacka. Szívem megtelik végtelen szeretettel ezek iránt az ártatlan gyerekek iránt. Ők még látják a világban a szépet. Ez a képesség gyakran kiveszik a felnőttekből.

- Sok-sok évem volt gyakorolni – felelem türelmesen, tovább dolgozva a szobor apró részletein. Tudom, hogy nem lesz maradandó alkotás, a sár sajnos szinte alkalmatlan erre, de legalább kis időre boldogságot csempészhetek vele pár ember életébe.

- Hazudsz, nem is vagy öreg – gyanakodva pillant fel rám egy acélkék szempár, ami a szőke kisfiúhoz tartozik. – A bátyám még fiatal, és ő akkora, mint te – mosolyom elmélyül a gyermeki logika hallatán. Hát persze, nekik egy tünde életkora még felfoghatatlan. Ők mindent ahhoz hasonlítanak a világból, amit ismernek.

- A bátyád egy ostoba kölyökkutya ehhez a fiúhoz képest, Iram – mindannyian egy emberként rezzenünk össze a rekedtes, de mégis csodálatosan ismerős hangra. Észre sem vettem az idős gyógyító közeledtét, aki most úgy tornyosul földön kuporgó csoportunk fölé, mint egy gondoskodó tyúkanyó. Vagy mint egy éhes sasmadár. Nála nehéz ezt eldönteni.

- Metuh! – boldog kis hangok kiáltozzák a nevet, miközben gazdáik lelkesen pattannak fel, eltaposva néhány sáralkotást. Szerencsére az enyém megmenekül heves örömüktől.

- El a ruhámtól a koszos kis mancsaitokkal – a zsörtölődés ellenére mosolyogva simít végig néhány fejbúbon, és meglepő könnyedséggel kapja karjaiba az egyik kacagó kislányt. Ki hitte volna, hogy ennyi idősen is ilyen jó erőben van. – Egy csikó vigyáz a többire? – a kérdést már hozzám intézi. Tekintete ragyog a ráncokkal árkolt arcban. Ezek a szemek sokkal fiatalabbnak tűnnek a személynél, aki hordozza őket. Vagy pont, hogy idősebbnek? Nem tudom, hová tegyelek a világban, Metuh.

- Én csak a művészetet próbáltam megszerettetni velük – széles mosollyal mutatok a félig eltaposott, alaktalan remekművekre, amit a parányi kezek alkottak. – Legközelebb kiállítást is készítünk belőlük – helyeslő lelkes sikongatások a jutalmam, és egy lágy mosoly. – Csatlakozol hozzánk? – nem is olyan nehéz elképzelni a gyerekek közt térdeplő gyógyító látványát. Úgy érzem ő lenne az első, aki sárgolyót nyomna valaki fejébe. Van valami szertelen csillogás azokban a sötét szemekben.

- Talán egy másik időben. Most azért jöttem, hogy nyugodt szívvel tarthass a társaddal – értetlenül pislogok fel rá, de ő csak egy minden tudó mosollyal biccent balra, anélkül, hogy egyáltalán odapillantana. Kissé hátra dőlök, hogy a gyerekkupactól láthassam, pontosan mire is gondol. Szívem hatalmasat dobban, mellkasomat elönti a forró boldogság. Duvain. Lassan közeledik a kovácsműhelyhez vezető úton. Lehet csak a véletlen sodorta erre, lehet pont engem keres, bármelyik is a valóság, örülök, hogy itt van. Én magam is gondoltam rá, hogy meglátogatom őt, de nem akartam zavarni.

- Honnan tudtad, hogy…? – kérdő pillantásomra csak egy sejtelmes mosoly a válasz. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy Metuh nem egyszerű gyógyító. De akkor micsoda?

- Ő a barátod, Eion? – a kislány, akit az idős nő a karjaiban tart, kíváncsian forgatja a fejét, hogy jobban szemügyre vehesse a közeledő Duvaint.

- Nagyon magas – motyogja Iram, óvatosan húzódva be Metuh szoknyája mögé.

- És ijesztően néz ki! – páran követik a szőke fiúcska példáját, biztonságos távolból méregetve a tündét, aki időközben megállt mellettünk.

- Te nem félsz tőle, Eion? – Nisan a fülemhez hajolva suttogja a szavakat, amik tökéletesen hallhatóak bárki számára. A gyerekeknek sosem erőssége a suttogás. Sem a diszkréció.

- Nem. Kissé ugyan mogorva, de egyáltalán nem gonosz – a barna szemek keskenyre szűkülve méregetik társamat, míg meg nem születik a végső ítélet. Egy széles mosoly, és apró biccentés.

- Akkor én sem félek – muszáj felkuncognom a maszatos arcú kislány bátorságán. Tényleg különleges gyermek.

- Na gyerünk ifijak, szedjünk néhány csokor vadvirágot az anyáitoknak – nem rossz ötlet. Akkor talán kevésbé ájulnak el sárban hempergett utódaik láttán.

Széles, lágy mosollyal figyelem, ahogy időnként vissza-vissza fordulva intenek búcsút, és követik Metuh könnyed lépteit. Mint egy tyúkanyó megannyi kiscsibével. Ismét egy olyan látvány, ami ecsetért és vászonért kiált.

- Szerinted mi ő valójában? – Duvain kérdése nem ér váratlanul, hiszen ugyanezek a szavak fogalmazódtak meg bennem is. Ő is érzi, amit én. A gyógyítót körül lengő különleges aurát, a mosolya mögött rejlő tudást, a megfoghatatlan erőt, ami az időt, törékeny testből árad.

- Egy csoda – ez a legpontosabb válasz, amit adni tudok. Egészen addig követem tekintetemmel a távolodó alakokat, míg el nem tűnnek az egyik ház mögött. Csak ez után vagyok képes felpillantani az éles vonásokkal megalkotott arcra. – Egy csoda, akit meg kell becsülnünk – tekintetem egybe olvad a folyékony ezüst szemekkel. Nem szól semmit, de látom, ahogy válaszomat ízlelgeti. Úgy tűnik ma nincs olyan beszédes kedvében, mint tegnap este. Sebaj, én mindkettőnk helyett tudok eleget fecsegni. – Gondolom te nem szeretnél beszállni az alkotásba – az arcán megjelenő kifejezés előcsal belőlem egy hangos nevetést. Mintha azzal az ötlettel álltam volna elő, hogy rágcsáljunk nyers csirkelábat ebédre. Végtére is igaza van. Amennyire el tudtam képzelni Metuh-t a sárban magam mellett, annyira képtelen vagyok Duvaint. Ő nem illik ide. Ő selymek, és a selymek közé rejtett acél birodalmába való. Egy olyan világba, ami nekem túl rideg és élettelen. Egy olyan valóságba, ahová nekem kell fényt csempésznem.

Visszafordítom figyelmemet a sárból készült paripa alakjához, elvégezve az utolsó simításokat. Néhány fonott tincs előre bukik vállamon, belelógva a puha sárba. De nem érdekel. Most nem létezik más, csak a kis szobor, és az, amit életre akarok kelteni vele. Egy nyughatatlan csődör ereje. Nem tudom mennyi idő telik el, a percek átfolynak ujjaim között, míg elégedetten hátra nem dőlök.

- Gyönyörű – meglepetten kapom föl pillantásomat, arcomon halvány pírral és büszke mosollyal. A higany szemek az alkotásomat figyelik. Az alkotásomat, és engem. De a bók biztosan a szobornak szólt. A korábbi hang halk suttogással próbálja elhitetni velem, hogy talán mégsem a lovat találja gyönyörűnek, de rácsapom az ajtót. Felesleges reményeket keltenie bennem.

- Köszönöm, Duvain – felkecmergek a sárból, megpróbálva lesöpörni néhány megszáradt darabot ruhámról, de reménytelen próbálkozásnak tűnik. Azt hiszem a fürdő mellett a ruháimat is ki kell majd mosnom. Nem bánom. A művészet sosem tiszta. Ilyen tekintetben nem. – Ha szeretnéd, téged is megtanítalak rá – játékos mosollyal sétálok a kúthoz, hogy egy vödör vízzel tisztítsam meg magam legalább részben. Mégsem énekelhetek csatakos süldőmalacként a fogadóban.

- Elvesztegetett energia lenne – kiveszi kezemből a kötelet, mintha megunta volna ügyetlen erőlködésemet. Méltatlankodhatnék, hogy egyedül is meg tudom oldani, hiszen erősebb vagyok, mint tűnök. A márványtömbök sem magukat mozgatják. De nem szólok, csak hálás mosollyal fogadom segítségét.

- Ne írd le magad – a kút hideg vize libabőrössé teszi bőrömet. Vacogva borzongok meg, de folytatom a sár levakarását karjaimról és arcomról. Ez a büntetés a felelőtlenségemért. – Miért vagy itt? A kovácsnak nincs már szüksége rád? – egyik tincsem végét a vödörbe mártva szabadítom meg az arany fonatot a vastag sárrétegtől. Nem szép látvány a barnuló víz, de az az igazság, hogy voltam már sokkal rosszabb formában is. Akkor tanultam meg, hogy csak egy kiadós fürdés után mehetek haza, ha nem akarom magamra vonni anyám haragját.

- Más dolga akadt – mosolyogva forgatom meg szemeimet a szűkszavú válasz hallatán. A beszédes Duvaint jobban kedvelem, még akkor is, ha bosszantóan nyersen fogalmaz. Nyersen, mégis kétértelműen. Erre is csak ő képes.

- Akkor együtt ebédelünk? – felpillantok rá, és még éppen elkapom tekintetét, ami a bal fülemen csillogó aranygyűrűt figyeli. Zavart, de boldog pírral simulnak ujjaim az ékszerre. Ez az egyetlen, amit visszavásároltam, mert nem akartam felesleges dolgokra szórni a kevés pénzt, amit Vurth adott. – A szüleimtől kaptam, mielőtt eljöttem. Képtelen voltam lemondani róla – mosolyomba apró szomorúság vegyül búcsúölelésük emlékétől. A puha szülői csókoktól, amit időnként most is érzek homlokomon. Hiányoznak. Annyira hiányoznak. Ha ez a kis ékszer velem van, könnyebb elviselnem a távolságot.

- Örülök, hogy boldoggá tesz – meglepetten pislogok párat, mielőtt mosolyom elmélyülne, és tekintetem beleveszne a mályvával színezet ezüst örvényekbe. Köszönöm Duvain. Köszönöm, hogy megértesz.


LastBreath2024. 01. 27. 20:27:13#36462
Karakter: Duvain
Megjegyzés: Semmit és mindent


 Küldj egy mosolyt, csak egy mosolyt felém,
És e mosoly bűbájos erejére
A megszokott kínt elfelejtem én…
S miként tavaszkor a patak
Virágos partok közt halad
Virággal ékes réteken
Vezet keresztül
Új életet nyert életem.”


   Az éjszaka hűvöse már most érezhető, ahogy bekúszik a házak közé, pedig a Nap utolsó narancs-vörös sugarai még kapaszkodnak az ég felé. Nem messze meghallom a szállóvendégek lovainak prüszkölését és lábaim akaratlanul is feléjük indulnak. Shamus-re gondolok és ez a gondolat minden egyebet kiűz a fejemből. El is feledkeztem róla, hogy milyen csúf halált halt a társam. A sérülésem, és utána a menekülés majdnem megfosztott attól, hogy megemlékezzek a csikóról, akit felneveltem. De most, hogy hallom a lovakat, mintha egy vödörnyi jeges vizet öntenének a nyakamba. Shamus halálsikolya irtózatosan visszhangzik az elmémben. Egy újabb lélek, akit cserben hagytam.– Az istenek vigyázzanak rád, barátom – suttogom az éjszakának, ahogy elérek az istállóhoz.
   Az ismerős hangok és illatok visszavisznek. Arra a helyre, ahol megnyugvásra leltem, ha zaklatott elmém nem talált álomra. A lábaim gondolatok nélkül is odavittek. Akár csukott szemmel is odataláltam volna. Még most is odatalálnék.
   Megsimogatom az egyik ló nyakát, aki csak kíváncsian figyel hosszú, sötét szempillái alól. Okos szemeivel a szándékaimat kutatja, és amikor meggyőződik róla, hogy nem jelentek rá veszélyt, lehajtja fejét és tovább rágcsálja a friss szalmát. Bár ez az istálló messze nem olyan, mint az otthoni, segít megnyugodni, és rendezni a gondolataimat.
   Eion végre hallhatta, amire annyira vágyott. Ennyiből tudnia kéne, hogy mi vár rá. Ha van egy csöpp esze... Ha van élni akarása, akkor most mélyen elgondolkodik azon, hogy megéri-e neki ilyen csökönyösen ragaszkodnia ahhoz az álomképhez, amit kerget.
   Az égre emelem a tekintetem. Figyelem a csillagok ragyogását. Megannyi istenség megannyi otthonát, akik közönnyel néznek le ránk, ha egyáltalán valaha is felénk fordítják mindent látó tekintetüket. Sóhajom, mintha visszhangot verne a lovak patáinak kapálása között. Persze, hogy nem gondolja meg magát. Nem tudtam elijeszteni. És az észérvek sem hatnak rá. Mit tegyek, hogy észbe kapjon? Csak nem lehet olyan makacs, hogy a saját bőrén akarja megtapasztalni, miről beszéltem.
   Visszafordulok a kis sufni felé, ráérős léptekkel, kiszellőzött fejjel, de annál több gondolattal indulok el. A fogadó ablakaiból kiszűrődő maszatos fényben egy törékeny alak tűnik fel, amint egy nehéz vödörrel bajlódik. Egyenesen az Eiont rejtő falak felé tart, és amikor eléri az ajtót, halkan bekopog és bebocsátást nyer. Összeráncolt szemöldökkel lépek közelebb. Hallom a hangjukat, de nem értem, miről beszélnek. A hallgatózásnak nincs értelme. Belépek. A halvány gyertyafényben Eion haján táncot járnak az árnyékok. Vonásai feszültek, bár mosolya barátságos. A lányra pillantok, aki felém fordulva mosolyog. Egyszerű parasztlány, teltkarcsú alkattal, hosszú, vaskos fonatokkal.
   – Duvain, ő itt Ksara, a fogadós lánya – mutatja be udvariasan Eion. Kényelmetlenül érzi magát. Megzavartam volna valamit? Talán a beszélgetésük bizalmas volt és én belesétáltam a közepébe. – Hozott nekünk forró vizet, amivel megmosakodhatunk.
   Az említett vödörre pillantok, amiben valóban gőzölög a víz. Nem is igazán a tisztálkodás gondolata az, ami érdekel, hanem az, hogy ezt nem a kút jéghideg vizével tehetjük meg. Eion maszatos arcára nézek, és valószínűleg én sem lehetek ennél jobb állapotban. A kohók füstje, az elszenesedett fák fekete maszata, amely izzadságommal keveredett. Jól fog esni, hogy lemoshatjuk magunkról.
   – Örülök a találkozásnak, Duvain – ránt ki gondolataimból a lány hangja. Nyughatatlanul áll egyik lábáról a másikra, karjait keresztbe fonja mellkasán. – Megtennéd, hogy visszakísérsz a fogadóhoz? Furcsa alakok járnak a sötétben – néz fel rám csillogó szemekkel.
   Visszakísérni. Félelem nélkül elboldogult a vödörrel, amikor hozta. A fogadó és a sufni között kevesebb furcsa alak mutatkozik, mint a fogadóban. Nem érthetem az embereket és a félelmeiket. Gondolkodom, milyen választ is adhatnék neki. Nem szívesen hagynám magára Eiont, aki szemmel láthatóan ideges valamitől. Talán hallott, vagy látott valamit, ami veszélyt jelenthet.
   – Sajnos nem tarthat veled, még forró vízzel kell kitisztítanom a sérülését. Félek, hogy mire visszaérne, már késő lenne – szólal meg türelmetlenül.
   Érdeklődve emelem rá a tekintetem, hiszen tőle szokatlanul nyersen nyilvánult meg. Mi késztethette arra, hogy így szóljon a lányhoz, aki most zavartan, elvörösödve hebeg kettőnk között? Azt hittem, ez alatt a rövid idő alatt kiismertem Eiont, de most olyasmit mutatott magából, ami új. Lehet, hogy még az ő számára is az. Akaratlanul is egy apró kakas jut róla eszembe, aki felborzolt tollakkal védi a területét. Már-már mulattat a kép. De elgondolkodtat, hogy önmagát védi-e ennyire, vagy engem segített ki az elhadart szavakkal, hogy ne kelljen a lánynak is fájdalmat okoznom. Ajkai közül előtörő sóhaja az utóbbira enged következtetni. Eion nem szenvedheti, ha mások megbántódnak, túl kedves és önzetlen. Inkább szenved ő, semmit hogy másokat szenvedni lásson.
   – Eion? – érdeklődve figyelem, ahogy karba fonja kezeit. Hangomtól megrezzen, mint egy nyúl a bokorban, ám amikor felém fordul, kelletlenül elmosolyodik. Meglepő, hogy ennyi különbség van mosoly és mosoly között. Talán ajkai kunkorodnak máshogy, talán a szemei csillogása, mégis érzem, vagy legalábbis érezni vélem a változást. Tétován tűri fülem mögé a hajam, mielőtt válaszolna.
   – Tényleg ki kell tisztítanom a sebedet, vedd le az inget! – utasít, ahogy az ágyához lép. Kinyitja a kis szütyőt és matatni kezd benne, ahogy tovább beszél. – Jártam ma a falu gyógyítójánál, kaptam tőle mindent, ami segítheti a gyógyulásod. Nagyon kedves nő, hatalmas tudással és szívvel. Valamelyik nap el kéne látogatnod hozzá, hogy ellenőrizze a nyílhegy nyomát, az ő szeme talán megláthat olyasmit is, amit az enyém nem.
   Kibújok ingemből és az ágyra telepedve figyelem, ahogy mindent gondosan előkészít. Közben pedig mesél a napjáról. Pár órával korábban még patakzottak a könnyei és átkozta Deort, amiért elárulta őt. Tényleg ennyit jelentett neki, hogy megismerte Duvaint? Nem, még nem ismer. Mindent nem tudhat rólam. Hazug vagyok, és az is maradok, ha ezzel megóvhatom őt.
   Nyugodt mosoly bujkál ajkai körül, amikor felém fordul. Mesél Kaelről és a családjáról, mesél a falu utcáiról, a fogadósról és fiairól, a gyógynövényekről, amik a környéken nőnek. És közben kitisztítja a sebem, és friss kötést helyez rá. Hallgatom a hangját, ahogy történetébe mélyedve dolgozik. Figyelem koncentráló tekintetét, hajának apró rezdüléseit, ujjainak fürge mozgását és a szempilláin örömtáncot lejtő gyertyafényt. A törékeny béke megint közénk ült. Most vajon meddig marad majd? Úgy nyújtózik körülöttünk, mint régi, kedves vendég. De ennél nem több. Csak egy vendég, aki akkor jön és megy, amikor akar. Hiába is ragadnám meg, kifolyik az ujjaim közül, mintha a markomban hordott vízzel próbálnék eloltani egy lángoló házat. A múltamat.
   Eion szavai egyre lassabbá válnak, végül elapadnak teljesen, ahogy sebem bekötöztével ujjai felfedező útra indulnak bőrömön. Gondolataiba mélyedve figyeli tetoválásom, és követi a tinta útját. Nem gondoltam volna, hogy ilyen természetesen fog viselkedni, azok után, amiket elmondtam. Hogy ilyen gondatlanul érint meg, azok után, hogy ismeri vágyamat. Akár itt és most a magamévá tehetném, és amilyen szelíd a természete, talán még csak nem is ellenkezne. Vajon tényleg bármit megtenne azért, hogy megismerhessen? Vajon végleg elijeszteném azzal, ha megerőszakolnám? Tényleg ez kellene ahhoz, hogy… Igen. Csak akkor fogná fel, ha tényleg összetörném. Ha megbánás nélkül gyötörném félholtra a lelkét és a testét. És még akkor is maradna. Nem tudom, mi mondatja ezt velem, de tudom, hogy így lenne.
   – Elcsendesedtél – szólalok meg, megtörve a csendet. Összerezzen, mintha valahonnan mélyről húztam volna a felszínre. Elmosolyodik, ahogy megtalálja tekintetem az övével.
   – Azt hittem, szereted a csendet – feleli halkan. Fürkészem zöld szemeit, arcának apró rezdüléseit, finom ívű szemöldökét és a halovány szeplőket. De nem tudhatom, milyen mélységekbe merült el az imént.
   – De hozzád nem illik – felelem.
   Ajkai szólásra nyílnak, végül mégsem mond semmit, csak elmosolyodik. És ettől a mosolytól mintha a gyertyák lángja is fényesebben égne, s az éjszaka hűvöse hiába dörömböl az ajtón, mert ez a gyengéd melegség kívül tart mindent. Ez a mosoly az igazi Eion. Őszinte, barátságos. De túlságosan hamar kezd halványulni. Tekintetében megjelenik valami, ami kifakítja a mosolyát és eltompítja melegségét. Mintha most alattomos homály kúszna a zöld szemek mélyére. Kimondatlan szavak és gondolatok, kínzó érzelmek. Az érzelmek, amelyek olyan hűek voltak hozzá eddig, és most ellene fordultak. Felül tudsz rajtuk kerekedni, Eion?
   – Kérlek, ne próbálj ellökni magadtól, Duvain – nyugtalan tekintete magához láncolja az enyémet. Arca éveket öregszik a komoly elszántságtól, ami szavai után marad. Mintha most nem a napfényben fürdő tünde volna, hanem egy harcos. Megráznám a fejem, hogy elhessegessem ezt az illúziót, de képtelen vagyok rá. A bűbáj, ami már az első találkozásunkkor hozzá kötött, nem engedi. – Ne azért, mert azt hiszed, tudod mi a jó nekem – folytatja komolyan. Mintha a hangja is elmélyülne, megkomolyodna. – Csak akkor tedd, ha úgy érzed, teher vagyok és valóban nem akarsz többé látni.
   Nem érti. Hogy is érthetné? Tudja, hogy Duvain vagyok, de azt nem tudja, kihez tartozik a név. Ha magam mellett tartanám, minden erőmmel azon lennék, hogy megvédjem. De ha apám tudomást szerezne róla, mindent elkövetne, hogy tönkretegye őt. Megrémít a gondolat, hogy őt használná jelzálognak a hűségemért cserében. Örökké fogoly lennél a rideg kőfalak között, kitéve egy szörnyeteg minden szeszélyének, aki még csak emberszámba sem venne. Mert biztosan kihasználná a gyengeségemet, hogy elfojtsa a lázadást. A gyengeségemet, aki te vagy, Eion.
   – Össze fogsz törni, ha a közelemben maradsz – ismétlem meg korábbi szavaimat, mert nem tudom, mi mást mondhatnék neki. Figyelmeztettem már rá, hogy halálos veszélyben van, s hogy a fényének írmagja sem marad, ha kitart mellettem, mégsem tágít.
   – Bízom benned – mondja csendesen. – Nem fogod hagyni, hogy megtörténjen.
   Nem. Ha el is pusztulok belé, akkor sem hagynám. És mintha most először látnék tisztán, nyer értelmet minden. Hogy ez az istenek kegyetlen büntetése volt-e, vagy feloldozás, még nem tudom. De az idő majd megmondja. Addig nem tehetek mást, mint hogy megőrzöm a fényét. A fényt, ami olykor olyan, mint gyertya lángja az esőben, olykor pedig olyan, mint a Nap tüzes korongja. Puha tincsei közé kúsznak ujjaim és ő behunyja szemeit egy pillanatra. Arcára halvány pír költözik, ajkai köré mosoly.
   Megóvlak, amíg elérünk a néped táboráig.
   Talán a saját embereire hallgat majd, és ők lebeszélik róla, hogy egészen az út végéig kövessen. Távol kell tartanom a vérontástól és az apám árnyékától, mert ha az én sötétségem megrémítette, az övébe biztosan belehalna.
   – Még mindig túlságosan bízol, Eion.
   Szemeiből eltűnik a sötét homály, mosolya kiszélesedik, ahogy halkan tesz egy ígéretet.
   – Mert kettőnk helyett teszem.

.o.O.o.

Éberen alszom, mintha elmém várna valamire, és nem engedné ellazulni a testemet. Hosszú ideig gondolkodom rajta, miért felszínesek az álmaim. Végül megértem, mi ez a feszült várakozás. Ahogy a másik ágyon Eion mocorogni kezd és lélegzetvételei nyugtalanná válnak, már tudom, hogy ez nem hagyott elaludni. Végül zihálásának helyét átveszik a remegő, mély lélegzetvételek.
   Felébredt.
   – Duvain... – suttogja a kis szoba sötétjébe.
   – Rémálmok? – kérdezem felé fordulva.
   Hosszú másodpercekig burkolózik némaságba. Az álmaitól nem menthetem meg, neki kell velük megbirkóznia. Ide nem követhetem. És nem enyhíthetek a szenvedésén.
   – Igen… ismét – feleli. A hangja zaklatott és bár a sötétben alig tudom kivenni kuporgó alakját, biztosra veszem, hogy reszket, mint az előző estéken mindig.
   Gyermekként én is sokszor ébredtem rettegve, a saját verejtékemben fürödve, hogy aztán hajnal hasadtáig ébren fürkésszem szobán falának apró repedéseit.
   Nem tudom megóvni a rémképektől, de tudom, hogy vigaszt nyújthatok neki.
   – Gyere ide – húzódom hátrébb a szalmazsákon, helyet szorítva neki is.
   Hallom, ahogy óvatosan felkel. Hallom a döngölt padlón meztelen talpainak neszezését. Aztán a szalma megereszkedik súlya alatt és olyan óvatosan fekszik mellém, mintha attól félne, hogy rám is átragadnak rémálmai. Ráterítem köpenyem és magamhoz húzom, hogy rémült reszketése csillapodjon. Úgy bújik karjaim közé, mintha az élete múlna rajta. Mintha olyan menedékre lelt volna, ami elkergeti feje fölül a viharfelhőket.
   – Nem tudom, mit tegyek ellenük – dünnyögi mellkasomba. Hangja tompán szól, de annál elkeseredettebben. A szomszédos falat kezdem fürkészni, miközben azon gondolkodom, mit is mondhatnék neki. Hiába csitítottam az elmúlt napokban, a rémálmok visszatérnek. Mindig vissza fognak térni. És hiába tudja róluk, hogy nem valóságosak, rettegni fog tőlük, amíg el nem halványul az emlékük és már csak tompa sajgás marad lelkének mélyén.
   – Mit tettél korábban, ha egy szörnyű emlék kísértett? – kérdezem csendesen. A hosszú séták az éjszaka friss levegőjén, az istállók szalmájának megnyugtató illata. Vagy csak annak a kósza gondolatnak a halvány képe, hogy egyszer talán kitörhetek a zord falak közül.
   Nem kérhetem tőle, hogy legyen erős. Nem fog egyik napról a másikra túljutni a rémálmok sötétségén. De, ha elég erős a lelke, akkor át fogja vészelni. Kínkeservesen és gyötrődve minden éjjel. De előbb, vagy utóbb véget érnek a rémálmok. Az ember egy idő után hozzájuk szokik. Egy idő után már nem tudnak semmi újat mutatni. Jeges borzalmuk már nem riaszt, mert számtalanszor átéltem őket újra és újra. A tehetetlen düh elapad, a bűntudat megfakul, és aztán nem marad semmi. Csak egy üres test, lélek nélkül.
   Ezt nem kívánhatom Eionnak. Neki ragyognia kell. Túl kell ragyognia a gonosz álmok görcsös karmokba görbülő árnyait. Ha valóban képes gyógyítani a fényével, talán önmagát is meggyógyíthatja. Már csak rá kell jönnie, hogyan teheti ezt meg. Ebben viszont nem tudok a segítségére lenni.
   – Nem tudom – feleli. – Sosem volt rá szükségem, de… de valószínűleg festettem volna – szavai, mintha elérték volna saját füleit, mintha számára értelmet nyertek volna. Hogy ezt honnan tudom? Sehonnan. Csak sejtem, hiszen még közelebb bújik hozzám és ölelését még szorosabbra vonja. Légzése csillapodik, reszketését, mintha ollóval vágták volna el. Szívverése egyenletes, nyugodt ütemre vált a korábbi dübörgő boszorkánytánc helyett. – Köszönöm, Duvain.
   Hangjában mosoly bujkál, de fáradtsága erőt vesz rajta. Nem kell hozzá sok, és pár percen belül már mélyen alszik. Lehunyom szemeim, és engem is magával ragad a mély álom, tudván, hogy ezen az éjjelen már nem lesz több riadt ébredés.

.o.O.o.

A gyógyító háza az erdő szélén áll, félig a fák között elbújva a kíváncsi szemek elől. Mohával benőtt teteje úgy illeszkedik a göcsörtös fatörzsek és lombok közé, mintha a világ keletkezése óta ott állna. Kopott lécekkel elkerített kertjében számtalan gyógynövény növekszik. A ház körüli patinás rend, a karcsú, hosszú kéményből áramló füst az, ami elárulja, hogy valóban élnek itt.
   Kopogásra emelem a kezem, de kinyílik az ajtó előttem. A küszöbön egy apró, ráncos anyó áll. Összeráncolt szemöldökei alól pillant fel rám és rosszallóan csóválja meg a fejét.
   – Miért büntetnek az istenek? – emeli az ég felé a tekintetét, aztán alaposan megnéz magának és bosszankodva csettint egyet a nyelvével. – Az útitárs, ha jól gondolom. – Válasz helyett csak bólintok. – Eion mondta, hogy megsérültél. Na, eriggy befelé. Megnézem a sebedet – áll el az ajtóból, s bár hangja zsörtölődő, a félmosoly, ami szája sarkában ül, mégsem azt mutatja, hogy rossz kedvében van. Meghajtom a fejem és ellépek mellette, be az apró helységbe. Orromat azonnal megcsapják a különféle, csokorba szedett gyógynövények aromája. – Metuh vagyok, bár úgy illene, hogy az mutatkozik be előbb, aki érkezett.
   – Deor vagyok – felelem kurtán.
   Az apró asszony visszafordul és még egyszer végig mér. Megforgatja szemeit.
   – Hát persze, hogy az vagy – motyogja az orra alatt. – Ülj le arra a lócára, onnan legalább én is felérlek. És vedd le az ingedet – utasít, ahogy nekem hátat fordítva, rutinosan, szinte oda sem figyelve emel le pár üvegcsét a polcról, vagy nyúl bele különféle kis fiókokba. Egy méregzöld, szárított levelű növényt közel emel az orrához, alaposan megszagolja, aztán félre dobja. Figyelem a mozgását, a kis kunyhó olyan, mintha testének kiterjesztése volna. Akár vakon is eltájékozódna, és nem kétlem, hogy az utolsó porszemig behatóan ismeri saját kunyhóját és mindent, ami benne van. – Na, hadd lássalak – fordul vissza hozzám. Öreg testéhez képest fürgén mozog, mozdulatain nem látszik meg a kor. Kíváncsian figyelem, ahogy leoldja a kötést és közelebb hajolva megszemléli tetoválásaimat. – Azok, akik ezt csinálták, már nem élnek – néz mélyen a szemeimbe, kutakodva, mintha bele akarna látni az elmémbe.
   – Az én bőröm volt az utolsó munkájuk – erősítem meg válaszommal. – Honnan tudod, hogy nem élnek már?
   – Ez a tetoválás nagyon erős mágiával van átitatva, fiam – magyarázza. – De, ha az alkotója elhalálozik, már nem lesz, mi fent tartsa ezt az erőt. Mint minden mágia, ami létezik, a létrehozójától függ, s ha az nem létezik többé, a mágia megszűnik. Vagy a te esetedben egyre gyengül.
   – Azt akarod mondani, hogy legközelebb nem élnék túl egy ilyen támadást? – kérdezem komolyan, ahogy Metuh végre a sebemmel kezd foglalkozik.
   – Hiszen most sem a tetoválásaidnak köszönheted az életed – sandít fel rám ravaszan, tekintetében mosoly bujkál.
   – Nem csak egy egyszerű öregasszony vagy.
   – Már hogy ne lennék az?! – húzza ki magát csípőre tett kezekkel. De mégsem hagyja, hogy ilyen egyszerűen témát váltsak. Kihasználja, hogy a közelében leengedtem a védelmem, és igen erősen megragadja a fülem, ahogy közelebb húzza magához a fejem. – Na ide figyelj, fiatalember! – kezdi mérgelődve, aztán elenged és hangja olyan lággyá válik, mint kora nyári eső a patak partján. – Ha sokat jelent neked az a fiú, akkor vigyázz rá. Tűzbe menne érted.
   – Tudom – hajtom le a fejem. – Hogy akadályozhatnám meg?
   – Sehogy – von vállat, míg valami különös színű kenőcsöt ken sebem köré. – Támogasd őt, hogy ő is támogathasson téged. A többi megoldódik magától. – Visszatekeri mellkasom köré a kötést és kezének egy hanyag mozdulatával int, hogy visszavehetem az ingem. – A sebed szépen gyógyul. Most hagyd, hogy a lelked is meggyógyuljon. – Kezembe nyom egy kis vászoncsomagot. – Ezt Eionnak küldöm.
   Ezzel kipenderít a kis kunyhóból és becsukja mögöttem az ajtót. Elgondolkodva indulok vissza Conn műhelye felé. Hogy oldódhatna meg minden magától? Semmittevéssel nem oldódik meg semmi. Még nem látom Metuh szavainak értelmét. Talán, ha Eiont kérdezem róla, ő megérti.

.o.O.o.

A kis sufni üresen fogad, amikor visszatérek, nem sokkal naplemente előtt. Félreteszem a gyógynövényes csomagot, amit Metuh Eionnak küldött és megállok egy pillanatra gondolkodni. Aztán elmozdítok a helyéről néhány ládát és az íg felszabadult helyet kihasználva, összetolom a két ágyat.
   Ekkor kopognak az ajtón.
  Felegyenesedem, de nem felelek. Talán, ha nem válaszolok, elmegy, bárki is az.
   Az újabb kopogtatás elűzi ezt a reményemet.
   – Duvain – szólal meg egy csilingelő női hang odakintről. – Tudom, hogy bent vagy, láttalak visszatérni.
   Kelletlenül tűröm le hajamat és lépek az ajtóhoz. Kinyitom, de elállom Ksara útját. A lány csillogó szemekkel néz fel rám, orcái piroslanak. Talán túl sok bort ivott. Talán a kemence mellől jött el. Nem akarok más okra gondolni. Egészen közel lép hozzám, ahogy szélesen elmosolyodik. Félrebillentett fejjel fürkészem az arcát. Egy pillanatig tűnődöm azon, hogy mi az, ami zavar. Aztán rájövök. Az ő mosolya nem tetszik. Nem természetes. Inkább vicsor, mint mosoly. Olyan, mint egy keselyű. És bár a szemnek kellemes az alakja és az arca, engem mégis taszít közelsége és tolakodó viselkedése.
   – Eion visszatért már? – kérdezem köszönés nélkül.
   – Óh, igen – bólogat elégedetten. – A bátyámmal van a fogadóban – tesz felém még egy tétova lépést. Ösztönösen lépek hátra egyet. – Így most nem zavarhat meg minket senki – nyúl a karom után és keblei közé öleli. Tisztán értem, hogy mit akar, mégsem érzem helyénvalónak.
   – Nincs dolgod valahol máshol? – kérdezem nyersen.
   – Csak veled van dolgom – nyomakodik beljebb a sufniba. Tekintete egy pillanatra megakad az összetolt ágyakon, de nem zökken ki. – Ugyan már! Nem vagyok elég csinos?
   – Csinos vagy – bólintok. – Én mégsem szándékozom veled hálni.
   Ksara arcára a méreg pírja költözik.
   – Ha nem teszel a magadévá, elérem, hogy apám és bátyáim kiűzzenek benneteket a faluból! – sziszegi felém és most pontosan olyan, mint egy visszataszító kígyó. – Ha karod, csukd be a szemed és képzeld, hogy az a szőke tünde vagyok – köpi felém a szavak.
   – Ennyire nincs önbecsülésed? Képes lennél így megalázni magad egyetlen éjszakáért? – kérdezem komolyan.
   – Mégis mit jelent neked Eion? – kérdezi dühösen, szemeiben a tehetetlen indulat könnyei csillognak.
   – Semmit – felelem egyszerűen, aztán az ajtó felé terelem az elkeseredett lányt – És mindent – fejezem be válaszom és becsukom mögötte az ajtót.
   Várok pár percet, mire újra kinyitnám a sufni ajtaját és körülnézek, hogy Ksara elment-e már. Amikor megbizonyosodom róla, hogy egy lélek sem lődörög kint, a fogadó felé indulok. Azon az oldalsó ajtón lépek be, amelyen Vurth az előző nap vezetett ki minket. Így nem keltem fel a vendégek figyelmét és kereshetek magamnak egy félhomályos sarkot, amíg megvárom, hogy Eion végezzen a mosogatással.
   De Eion nem mosogat. A fogadós egyik fia lanton játszik és Eion ott ül mellette és énekel. Hallom a hangjában azt a tündét, akit ismerek, és mégis olyan, mintha egy teljesen más alak állna a fogadó kis emelvényén. Lehunyt szemekkel, széles mosollyal énekel, és úgy tűnik nagyon jól érzi magát. Vállammal nekidőlök egy gerendának és csak figyelem fényben fürdő alakját. Szemeimet körbejártatom a tömegen, de senki nem törődik az előadókkal. Esznek, isznak, Ksarat hajkurásszák, de senki nem látja azt, amit én látok. Egyszerre dühít és nyugtat meg ez a felfedezés.
   Eion szinte ragyog, a dalától még a szirének is elbújnának szégyenükben. Túlvilágian szép és minden hangjából túlcsordulnak az érzelmek. A lant úgy lett hangolva, hogy tökéletesen igazodjon az énekhez. Ez a közeg sokkal jobban illik hozzá, mint bármi más, ahol eddig voltunk. Vurth lép mellém.
   – Ha tudtam volna, hogy a társad ilyen tehetséges, nem a mosogató mellé száműzöm – nevet fel jókedvűen.
   – Én magam is kezdem úgy gondolni, hogy akármihez nyúl, istenadta tehetsége van hozzá – bólintok a fogadós felé.
   – Örülök, hogy jobb hangulatban vagy, mint tegnap – veregeti meg a vállam. – Ne félj, nem esik bántódása az uradnak.
   – Az uramnak? – kérdezek vissza, kelletlenül elszakítva tekintetemet Eionról, hogy a fogadós felé fordulhassak.
   – Azt beszélik, hogy Eion egy szökött tündeherceg – hajol közelebb bizalmasan. – És hogy te vagy a testőre.
   Felvonom egyik szemöldököm, és nem válaszolok Vurthnak. Egy másik világban talán még így is lehetnek. Visszafordulok az előadás felé. Figyelem Eion örömtől kipirosodott arcát és ragyogó szemeit. Amikor észrevesz, a pír az arcán elmélyül és tétován felém int. Egy apró biccentéssel fogadom a gesztusát. Igen, egy ilyen hercegért szívesen az életemet adnám.
   Visszatérek a sufniba a vacsorával, amit Vurth adott és az igénytelenül félretaszigált ládákat elhelyezem úgy, hogy némiképp használhatóak legyenek asztalnak. A fogadós viselkedése alapján Ksara mégsem volt olyan bátor, hogy elmesélje apjának szégyenletes tettét. Mégsem vehetek rá mérget, hogy az este folyamán előrukkoljon valamivel és valóra váltsa fenyegetését.
   Halkan nyílik az ajtó és Eion lép be. De meg is torpan az ajtóban, ahogy szemrevételezi a változást.
   – Duvain ez… – kezdi meglepetten.
   Követem tekintetét az összetolt ágyakra.
   – Előbb vagy utóbb úgy is mellém keveredsz éjjel – felelem egyszerűen. Figyelem, ahogy mélyen elvörösödik. Lesüti szemeit. Egyik lábáról a másikra áll, míg azon gondolkodik, mit mondjon, de én megelőzöm. Hozzá lépek és álla alá nyúlva emelem fel fejét, hogy szemeibe nézhessek. – Ez nem olyasmi, ami miatt szégyenkezned kell, Eion – mondom komolyan. – Ez a legegyszerűbb módja, ha így elkerülnek a rémálmok és kipihened magad.
   – Mégis, ha valaki meglátja – fürkészi arcomat.
   – Ksarát elriasztotta – felelem egyszerűen. Erre a kijelentésre, mintha még vörösebb árnyalat költözne orcáira és fülei hegyére. Talán kellemetlenül érzi magát?
   – Félre fogják érteni az emberek – lép el mellettem motyogva.
   – Tényleg zavar, mit gondolnak rólad? – kérdezem érdeklődve. Meglepve kapja vissza rám tekintetét. – Pár nap múlva elhagyjuk ezt a falut, és valószínűleg soha többé nem találkozunk velük.
   – Téged nem zavar? – kérdezi a ládákhoz lépve.
   – Régen túl vagyunk már azon a ponton, hogy zavarjon, ha mellettem alszol – felelem és a kezébe adom Metuh csomagját. – Ezt az öregasszony küldi.
   – Voltál nála? – kérdezi fellelkesülve. – Mit mondott? Rendben gyógyulsz?
  – Azt üzeni, remek munkát végeztél – simogatom meg feje búbját. Aztán elkomorodom. – Eion, lehet, hogy tönkretettem a kemény munkádat azért, hogy itt maradhassunk.
   – Mire gondolsz? – billenti oldalra a fejét és gyanakodva méreget.
  – Ksara megfenyegetett, ha… – egy pillanatig hezitálok, végül úgy döntök, kimondom. – Ha nem hálok vele, kiűznek minket a faluból. – Eion szemei elkerekednek, ahogy ezt kimondom. – Vurth nem mutatta semmi nyomát annak, hogy a lány beszélt volna vele, de sosem lehetünk elég óvatosak – a vállára teszem a kezem és mélyen a szemeibe nézek, hogy megértse, mennyire komolyan beszélek. – Tudom, hogy sok mindenre szükségünk lesz még az úthoz, de ha mégis rosszra fordulnának a dolgok, akkor sem kérheted, hogy gondoljam meg magam. – meg kell húzni egy határt az emberek iránti szeretetedben Eion.
   – Hogy kérhetnélek ilyesmire? – néz rám hitetlenkedve és most rajta a sor, hogy megragadja a kezem. – A saját tested felet csak te rendelkezhetsz. Soha nem bocsátanám áruba. Nincs is jogomban – tiltakozik hevesen.
   Szavaitól megnyugodva szorítom meg a kezét és mosolyodom el. Örülök, hogy nem kell vitáznunk ezzel kapcsolatban. Aztán eszembe jut a beszélgetésem Vurthal a fogadóban.
   – Pedig azt beszélik, hogy hozzád tartozom – simítok tincsei közé.
   – Hozzám tartozol? – hökken meg ismét és arcára újból pír költözik.
   – Vurth nem mesélte a pletykákat? – kérdezem, amire csak megrázza a fejét. – Azt beszélik, egy szökött herceg vagy és én vagyok a testőröd.
   Megrökönyödését hitetlenkedés váltja fel, majd hangosan felnevet. Az alattomos mosoly újra visszakúszik arcomra. Figyelem, ahogy lehunyja szemeit nevetés közben, hajában táncra kelnek a gyöngyök, vállai rázkódnak. Valóban ennyire szórakoztató lenne ez a pletyka? Végül kiegyenesedik és elgondolkodva figyeli arcomat.
   – Pedig kettőnk közül inkább te nézel ki hercegnek – szólal meg nagy nehezen, még mindig aprókat kuncogva.
   És nem is tudja, hogy ezzel nem is lőtt mellé nagyon. Minél később tudja meg ezt, annál jobb. Most már tudom, hogy nem rejthetem el előle örökké az igazságot. De most még olyan békés és boldog. Nem akarom tönkretenni jókedvét egy ide nem illő vallomással.
 

 

 

 

 

 

 



Szerkesztve LastBreath által @ 2024. 01. 28. 19:53:54


Onichi2024. 01. 22. 19:56:46#36460
Karakter: Eion
Megjegyzés: ~ viharfelhőmnek


 

Egy pillanatra lehunyt szemmel élvezem az arcomat simogató forró napsugarakat. Nem tudok ráunni. Minden sokkal élőbbnek és ragyogóbbnak tűnik, mint tegnap. Kaelnek nem sok feladata volt ma a számomra, de holnapra várhatóak a vándorkereskedők, akik feltöltik a bolt polcainak egy részét. Akkor majd megint szüksége lesz a segítségemre. Jobb ötlet nem lévén a fogadóba mentem, és ennél jobban nem is dönthettem volna. Vurth a fogadós sugárzó arccal fogadott, és rengeteg mosogatni valóval. Az éjszaka beállított egy csapat utazó, akik bőségesen megfizették a kései étkezést és szállást. A pénz pedig igazán boldoggá tudja tenni az embereket, főleg, ha napról napra kell élniük. Talán a jó hangulatnak, talán Vurth gondoskodó természetének köszönhetem, de az ajándék ebéd közben felajánlotta, hogy megszállhatunk egy üres kis épületben a fogadó mögött. Alig nagyobb egy sufninál, de szélvédett, és kényelmesebb fekhelyekkel kínál, mint az erdő, ahol most töltjük az éjszakákat. Vagyis az erdő, amiről azt hiszik, hogy ott töltjük. Gyűlölök hazudni, de mégsem árulhattam el, hogy megloptuk az egyik falusit, és engedély nélkül lopóztunk be a csűrjbe. Nem látnának minket szívesen tovább. De a kényelmes fekhely, és egy didergés nélküli éjszaka reménye túl csábító volt. Csupán abban kell reménykednem, hogy Deornak sem lesz ellenvetése ellene. Neki is be kell látnia, hogy közelebb kell kerülnünk a falusiakhoz, ha be akarunk tőlük szerezni mindent, amire a hosszú út alatt szükségünk lehet.

Napok óta nem voltam ennyire boldog, és jóllakott. Meglepő, mennyit javít a hangulaton egy kiadós étkezés. Remélem hamarosan Deor arcán is láthatom majd ezt a boldogságot. Talán ismét gyönyörködhetek a mosolyában, jutalmul az ügyességemért. Minél többször gondolkodom azon, hogy mit is érzek a mogorva tünde iránt, annál biztosabb vagyok első gondolataimban. Bár nem sokat tudok róla, nem ismerem a homályba burkolódzó múltját, sem a tündét, aki az előtt volt, mielőtt Deorrá vált, de abban biztos vagyok, hogy ő nem gonosz és rossz. Érzem a tettein, a lopott pillantásain, amiket időnként rajtam felejt. Ő jó. Sőt, a ragyogása mindenkit elhomályosíthatna, ha nem zárná be saját magát. Meg fogom őt ismerni, és nem fogok elmozdulni mellőle. Ezt nem a bűbájom mondatja velem, a mágikus kapcsolat, ami köztünk van, semmi ilyesmit nem szülhet. Ezt a szívem mondatja velem. A gyomrom apróra zsugorodik, ha arra gondolok, hogy visszatér a népéhez, hogy lázadást szítva áldozza fel az életét. Le kell erről beszélnem. Nem sétálhat magányosan a vesztébe. Megrázom magam, hogy leperegjenek a baljós gondolatok. Ez még a jövő kérdése. Egy olyan probléma, amit nem itt, nem a jelen Eionnak kell megoldania.

A térkép, amit az elmúlt napokban alkottam elmémben a településről, egészen pontosnak tűnik. A művészek egyik képessége, amit sokan nem értékelnek igazán. Könnyűszerrel akadok rá a forró tüzek füstjébe burkolódzó kovácsműhelyre. Pár nappal ezelőtt Deorhoz illőnek gondoltam volna ezt a helyet, de már tudnám elképzelni róla, hogy kétkezi munkás lett volna. Most, ha rá gondolok, alakja komor pompával átszőtt háttér előtt jelenik meg. Bárcsak többet tudhatnék a múltjáról, és róla. Talán elegendők voltak a szavaim és a külön töltött idő, hogy ő is belássa, változtatnia kell. Hogy ki kell lépnie az árnyak közül, ahová egy számomra ismeretlen ellenség elől rejtőzött.

A műhely levegője forrón marja arcomat, bár a tüzek többsége éppen csak lobog, nincsenek felszítva. Hamarosan azt is meglátom, hogy miért. Deor, és a kovács éppen az ebéd maradékát csomagolják el. Arcomra széles mosoly költözik a megnyugvástól, hogy robosztus férfi ennyire körültekintően gondoskodik egy mogorva tündéről. Megtehetné, hogy étel nélkül dolgoztatja, kihasználva az ingyen munkaerőt, de olyan, mintha ebben a faluban senki sem ismerné az aljasság fogalmát. Mintha itt mindenki lelke tiszta és igaz lenne. Gyűlölöm az uralkodókat, és az ostoba háborújukat, hogy lassan megtörik ezeket a csodálatos embereket. Olyan rövid az életük, és azt is szenvedésben nélkülözve kell leélniük.

Lassút pislogva űzöm el ezeket a gondolatokat, és lopok egy pillantást a meglepett, sápadt arcról. Nem kell ennyire értetlenül állni az ittlétem előtt, nem szándékoztam kalapácsot és fogót ragadni. Bár valószínűleg akkor döbbenne meg igazán, ha látná, milyen tehetségesen bánok vésőkkel és kalapácsokkal. Bár a festészet a szerelmem, mindig is imádtam szobrokat készíteni. A művészet minden része csodálatos.

- Eion vagyok – lehajtom fejem üdvözlés képen, a jutalmam pedig egy halvány mosoly. Szimpatikus férfi, és nem csak azért, mert tisztességesen bánik Deorral. Látom a tekintetén, hogy megbízhatunk benne, ahogyan ő is látja rajtam, hogy nem jelentek fenyegetést semmire és senkire. Annak lát, mint mindenki más. Egy törékeny, óvni való tündének. Nem bánom, talán nem is téved akkorát. – Beszélhetnénk pár szót? – mosolyom kiszélesedik, ahogy tekintetem belemerül az ezüst örvényekbe. Hiányzik belőlük az a halványlila melegség, amit csak időnként látok felbukkanni. Vajon el tudnám érni valahogy, hogy örökké ott maradjanak? Nem tudom miért akarom ezt közönség nélkül megosztani vele, de talán azért, mert kicsit önző vagyok. Csak magamnak akarom a boldogságát.

- Ő a barátod? – el is felejtettem, hogy nem szólt még rólam. Ha tovább maradunk, akkor idővel úgyis fény derült volna a köztünk lévő kapcsolatra. A szatócs már látott minket együtt, a kis településeken pedig gyorsan terjednek a pletykák. Így legalább nem fogja hazugnak hinni Deort.

- Együtt utazunk – szavai pofonként csattannak arcomon, fájdalommal töltve meg mellkasomat. Torkom összeszorul az érzelemmentes, hűvös hang hallatán. Ennyi vagyok hát? Egy egyszerű útitárs, akitől minél hamarabb meg kell szabadulnia? Nem lehetek csak ennyi. Minden tette, minden gondoskodása az ellenkezőjét sugallja. Bár nemrég sodródtunk egymás mellé, már többet köszönhetünk egymásnak, mint bárkinek. Az életünket.

„Együtt utazunk.”

És ha elérjük a célunkat, akkor elválunk? Tényleg nem próbálkozol Deor? Nem engedsz azoknak az érzéseknek, amik ott rejtőznek a szürke tekintet mögött? Amik időnként előtörnek, melegséggel töltve el a fagyos arcot? Bárcsak ne hagynád elsorvadni magad. Bár csak egy rövid kijelentés volt, mégis elárultnak érzem magam.

„Te pedig túlságosan is bízol.”

Igen. Bíztam benne, hogy ő is látja, amit én. Hogy ő is érzi. De már nem tudom, hogy mit gondoljak. Arcomat a nap felé fordítva lélegzek mélyet a tiszta levegőből, hogy kitisztítsam gondolataim. Tudom, hogy mögöttem áll, hallottam lépteit, de nincs erőm felé fordulni. Nem akarom látni a tekintetében a hideg közönyt, amit valójában irántam érez. Talán tényleg csak egy idegen vagyok neki, akivel a balsors összekötötte, és bármit megtenne a szabadulásért.

- Beszélni szerettél volna velem – bárcsak ne akartam volna. Nem vágytam ezekre a szavakra, és a sebekre, amiket szívemen ejtenek. Mikor vált ennyire fontossá számomra, hogy mit gondol rólam ez a tünde? Mikor kezdtem el ennyire vágyni rá, hogy közel kerülhessek hozz? Összezavarodtam. Időre és távolságra van szükségem.

- Sikerült elrendeznem, hogy megszállhassunk a fogadóban – gyorsan, korábbi boldogságom lenyomata nélkül. Csak szabadulni akarok innen, elmenekülni, mielőtt meglátja könnyeim, amik torkomat szorongatják. – A fogadós azt mondta, használhatjuk a raktára melletti üres sufnit arra a pár napra, amíg itt vagyunk. Ha ma előbb el tudsz jönni, összeszedhetnénk a holminkat a csűrből és éjjel már nem kéne zsákokon aludnunk – bár ő talán boldogabb lenne, ha csak én mennék. Ha végre egyedül lehetne, hiszen találkozásunk óta csak erre vágyhat. Hogy megszabaduljon az útitárstól, akit hozzá köt a sors kényszere.

Válasz nem érkezik, így az apró veteményesben zöldellő növényekre szegezett pillantással indulok a kapu felé. Csupán két lépést tudok megtenni, míg nevem meg nem állít. Bármennyire is lüktet a seb, amit okozott, képtelen vagyok őt csak úgy itt hagyni. Bármit kérne tőlem, még most is képes lennék megtenni. Mosolyt erőszakolnék ajkaimra, és fájdalmamat elfojtva teljesíteném kérését. Mert ilyen vagyok. Szánalmasan gyenge.

- Megbántottalak – hangja közelebbről szól, de nem tudok kiolvasni belőle semmit. Gratulálok Deor, nagyszerű felfedezést tettél. Hálásnak kellene lennem, amiért észrevetted a fájdalmamat? Hát nem vagyok. Még nem tudok megbocsájtani neked ezért. Még nem tudom megérteni miért csinálod mindezt. Csak bólintok, mintha meg kéne erősítenem szavait. Legszívesebben hallgatásba burkolódznék, de tudom, az nem megoldás. Mindig arra tanítottak, hogy az érzelmek fontosak, még ha fájdalmasak is. Őszintének kell lennem, hogy megérthessen, hogy pontosan tisztában legyen vele, mit tett.

- Azt hittem, azok után, amiken keresztül mentünk, több vagyok, mint útitárs – minden bátorságomra szükségem van, hogy felé tudjak fordulni. Hogy tekintetem összefonódhasson a szürkeséggel, amiből semmit sem tudok kiolvasni. Én sosem lennék képes így elrejteni az érzéseim. Ő viszont valószínűleg egész életében ezt tette. – Megmentetted az életemet, és én is a tiéd. Miért nem látsz esélyt arra, hogy barátok legyünk? – szívem fájdalmasan esik ki üteméből. Ő többre vágyik, mint egyszerű barátság, de józanságom már ennyivel is megelégedne. Ha elég közel kerülnék hozzá, ha a barátja lehetnék, akkor talán lenne esélyem rá, hogy megkedveljen. Hogy ne akarjon elhagyni, mikor eljön az ideje.

- Minél kevesebb közöd van hozzám, annál jobb – kezdem elveszteni a harcot, könnyeimmel szemben. Egy szökevény csepp égeti végig arcomat, mintha izzó, olvadt fém lenne. Miért mondja ezt? Miért akar elüldözni maga mellől, miután annyi mindent tett értem? Megmentette az életemet. Gondoskodott rólam. Magához ölelt, mikor az álmaimmal küzdöttem. El akar lökni, mégis tincseim közé simít a hosszú ujjakkal, gondolatokat fest puha érintéseivel az ajkaimra. Amikor rám néz a lilával átszőtt szürkeséggel, nem ezt a rideg, elutasító tündét látom. Az egy olyan férfi, aki élvezi a belőlem áradó fényt, és mindent megtesz, hogy még jobban ragyogjak. Miért rejti most el előlem?

- Ez a válaszod arra, amit reggel mondtam? – düh és fájdalom kavarog bennem. Szemeim égnek, de még kitartok. Mély sóhajjal próbálom kontrollálni érzelmeimet. Ő hogyan képes ezeket hátra hagyni? Hogyan képes rá, hogy hagyja elsorvadni a lelkét a sötét zárkában, ahol az életét töltötte? Nincs semmi jó a világban, amiért legalább megpróbálnál szabaddá válni? Fejének ingatása arra utal, hogy nincs. Ő már eldöntötte, hogy ott marad, hogy nincs rám szüksége. Mégsem tudom elhinni neki. Nem akarom elhinni neki. – A tetteid ellentmondanak a szavaidnak. Hazug vagy, Deor – arcába suttogom a dühös, megvető szavakat. Azt akarja, hogy távolságot tartsak tőle, mégis magához ölel, amikor szükségem van rá. Nem akarja, hogy mellette legyek, mégsem ölt meg a csata hevében, pedig senki sem rótta volna fel neki. Egyetlen hazugságába került volna. Hazugságba, amiben nem akad párja.

- Nem ismersz – pont ez fáj annyira. Nem engeded, hogy közel férkőzzek. Hogy megismerjem a sötétséget, ami ilyenné formált. Hogy kirántsalak a mocsárból, ami szépen lassan teljesen magába húz téged. Nincs jogod elkomorodni, és úgy tenni, mintha ez az én hibám lenne. Mintha egy ostoba kölyök lennék, aki nem ért semmit. Hiszen te nem hagyod, hogy bármit is megértsek.

- Hát akkor mondd el, hogy ki vagy! – hangom életesen hasít keresztül a városka nyugodt csendjén. A fájdalmat egy röpke pillanatra elnyomja a fojtogató, izzó harag. Ujjaim ökölbe szorulnak, hogy mellkasára vágjanak, hogy követeljem magamnak a figyelmét. – Mesélj el mindent az életedről. Hol nőttél fel? Voltak barátaid? Tudni akarom. Minden bánatoddal és szenvedéseddel együtt – nem ért meg engem. Még most sem látja, hogy engem nem taszít a sötétség, ami a lelkében rejtőzik. Én tudom, hogy nem kell ott maradnia örökké. Ha engedné, segíthetnék neki. De mindezek előtt saját magán kell segítenie. Miért nem látod ezt, Deor? – lehajtom fejem, mert nem tudom elviselni tovább tekintetének súlyát. – Szeretnélek megismerni. Szeretném tudni a neved. Miért nem lehet? – a düh hamar elpárolog, csak a sivár, üres fájdalmat hagyva maga után. Hangom erőtlen, talán nem is sikerül minden szót megformálnom. Miért küzd ellenem ennyire? Miért nem engedi át magát azoknak az érzéseknek, amik időnként előtörnek belőle? Mintha boldognak lenni és kedvelni valakit bűn lenne. Akkor ideje, hogy újabb bűnöket kövessen el.

Könnyeim nem akarnak elapadni hiába törlöm le őket az ing egyre jobban elkoszolódó ujjával. Maszatos a portól, és a Deor okozta fájdalomtól. Nem tudom mire vélni a csendet. Talán eljutottak hozzá szavaim, amik éppen átformálják gondolatait. Talán belátja, hogy igazam volt. Ő sem lehet annyira érzéketlen és rideg, hogy ne érezze tettei súlyát. Ennyire nem tehették őt tönkre gyermekkorában. Ha kell, akkor életünk végéig elismétlem neki minden nap, hogy ő nem egy szörnyeteg, nem kell úgy élnie. Megváltozhat, csupán döntésre kell jutnia.

- Este találkozunk a csűrnél – ennyi? Egyszerűen ennyi? Döbbenten kapom fel fejem, de alig néhány pillanat múlva már ő menekül tekintetem elől. Legalább viseld el a következményeket, Deor. Ha összezúzod valaki lelkét, akkor legyen bátorságod végig nézni. De most gyáván elfutsz. Nem így ismertelek meg. De valószínűleg még egyáltalán nem is ismerlek.

- Akkor este – fájdalmamat magamhoz ölelve fordítok hátat neki, és bármennyire szeretnék futni, lelassítom lépteim. Vajon még követ a tekintetével, vagy azonnal visszaindult a műhelybe, mintha semmi sem történt volna. Egyáltalán érzett bármit? Felfogta, hogy mit és miért akarok? Valószínűleg igen, mégis ezt teszi velem. Kegyetlen vagy Deor. Kegyetlen, de nem szörnyeteg.

oOoOo

Az erdő megnyugtató csendje gyógyír fájdalmasan sajgó sebemre. Nem volt kedvem az emberekhez, nem lettem volna képes boldognak és ragyogónak mutatkozni előttük. Látnak ők elég szenvedést, nincs szükségük az enyémre is. Össze kellett szednem az erőmet ahhoz, hogy visszataláljak az énemhez, aki örömet okoz másoknak. Szükségem volt egy kis művészetre. Ujjaim gyengéden simítanak végig az ágdarabra vésett mintákon. Az apró kést Vurth adta nekem, hogy könnyebb legyen gyógynövényeket gyűjtenem. Eredetileg ezért jöttem a várost ölelő erdőségbe, de nem tudtam koncentrálni. Most már könnyebben megy. A faragás és vésetek készítése nem csak a gondolataimat rendszerezte, hanem dühömet is teljesen elapasztotta. Próbáltam megérteni Deort. Rájönni, hogy miért nem képes elismerni magának sem, hogy ez nem élet, és azt hiszem rájöttem az okokra. Ő csak ezt az életet ismeri. Egy szenvedéssel teli, érzelemmentes világot. Már csak arra kéne rájönnöm, miért nem enged be, hogy segíthessek neki kijutni. Feladhatnám. Ez lenne a könnyebb döntés. Hagyni mindent, és elviselni a fájdalmat, ami velem marad, miután elhagy. Úgysem tudnám megakadályozni benne. Ha zokogva ölelném magamhoz, könyörögnék neki, hogy ne menjen, csak lefejtené magáról karjaimat, és elsétálna. Tényleg ezt tenné? Nem tudom.

Sóhajtva hajítom félre a botot, remélve, hogy ha egyszer ráakad valaki, örömét leli benne. Ideje, hogy keressek néhány növényt, ami segíthet Deor sérülésén, vagy a falu gyógyítója örömmel fogadja cserébe krémekért és tiszta kötésért. Jobb ötlet lett volna először hozzá menni, de nem volt erőm. Most sincs sokkal több, de a természet gyógyít. Kell találnom valamilyen megoldást, amivel ráébreszthetem őt a valóságra. Amivel beláttathatom vele, hogy könnyebb lenne, ha közel engedne magához. Bárcsak lenne valaki, akitől tanácsot kérhetnék. Hiányzik a családom és a barátaim. Mindenkinek igaza volt. A háború nem való nekem. Senkinek sem való. Mindent tönkretesz és elpusztít maga körül. Karon akarom ragadni Deort és magammal húzni őt a birodalmunk biztonságos részébe. A helyre, ahol felnőttem. Ott talán ő is képes lenne boldog lenni. A honvágy olyan erővel szakad mellkasomra, hogy szinte minden levegőt kiszorít belőle. Hátra dőlök a puha, mohával borított talajon, és mélyeket lélegezve próbálok felülkerekedni rajta.

El akarok menni innen.

Haza.

oOoOo

A nap már majdnem lebukott a háztetők mögött, mire a gyógyítóhoz érek. Segítséget kellet kérnem néhány embertő, de végül eljutottam a célomhoz. És már mosolyogni is képes voltam rájuk. A szomorúság még mindig rágja mellkasomat éles fogaival, de kezdem megszokni jelenlétét. Könnyebb, ha nem kell Deor rideg tekintetét látnom. Úgy könnyebben tettetem, hogy minden rendben.

A ház körüli veteményesben gyógynövények sokasága növekszik, félreérthetetlenül tudtára adva mindenkinek, hogy kinek is az otthona. Néhányat felismerek közülük, de nem mindegyiket. Talán a tündék nem használják olyan gyakorisággal őket, vagy csupán az én tudásom kopott meg. Csalódottan konstatálom, hogy jónéhány olyan virág színpompázik itt, ami a karomban fekvő gyűjteményben is pihen. Talán mégsem volt ez olyan jó ötlet. Valószínűleg semmi újat és hasznosat nem tudtam hozni neki, csupán nevetség tárgyává válnék. Miért zavar? Talán mert még mindig túl sok sebem van. Mielőtt sarkon fordulhatnék, kinyílik az ajtó, és foglyul ejt egy megélt évek súlyától nehéz szempár ragyogása. Az idős nő arcát mély ráncok szántják fel, mégis látszik rajta, hogy egykoron mennyire gyönyörű lehetett. Meg akarom őt festeni. Nem a fiatal énjét, hanem azt, akivé vált. Mert még most is annyira szépséges, bár talán nem mindenki látja annak.

- Minden fiatal tünde ilyen neveletlen? Bejössz, vagy csak állsz ott tátott szájjal, mint fejére ejtett bamba csikó? – hangja érdes, de egyáltalán nem fülsértő. Lágyít rajta az ajkain bujkáló halvány mosoly. Első döbbenetem hamar elillan, és ajkaim lemásolják mosolyát. Csupán ez a pár pillanat elég volt ahhoz, hogy megkedveljem őt.

- Honnan tudod, hogy fiatal vagyok? – őszintén kíváncsi vagyok a válaszára. A mi fajunknál a valódi kort szinte lehetetlen megmondani, még számunkra is.

- A tekinteted – zavartan dörzsölöm meg arcomat szabad kezemmel, és bólintva hajtom meg fejemet előtte. Ebben lehet valami. Még nem láttam és éltem meg annyi mindent, mint mások. Ezek szerint nem én vagyok az első tünde, akivel találkozik. Ha fontos város volt egykoron, akkor az én fajomból is sokan megpihenhettek itt, vagy akár élhettek is. Mióta kitört a háború, a népünk inkább visszahúzott a saját városaiba, távol a határoktól. Remélem egyszer újra eljönnek azok az idők, mikor bárhol nyugodtan élhetünk.

- Elnézést az udvariatlanságomért. Eion vagyok – elégedett mosollyal biccent, és félrelép az ajtóból, hogy beengedjen. Ez a rész apró üzletté van alakítva, a polcokon üvegcsék sorakoznak, a plafonról szárított növények csokrai lógnak. Az ismerős illatok nyugalmat és fájdalmat hoznak magukkal. A táborban a gyógyítók körül is mindig ehhez hasonlókat éreztem. Remélem sikeresen átjutottak a portálon, és sokukat újra láthatom majd.

- Metuh – mutatkozik be kurtán, miközben a szoba nagy részét elfoglaló hatalmas asztalhoz lép, és int, hogy tegyem le a növényeket. Ez a hely lehet a munkája és az otthona is. Ahogy észrevettem, a legtöbb gyógyító mindennél előrébb valónak gondolja mások segítését. A gyógyítás összefonódik az életükkel, és ez talán az embereknél sincs másképp. – Miért jöttél el hozzám? A tested nem tűnik sérültnek – meglepetten pislogok a növényeket válogató nőre. Nem kerülte el figyelmemet a szavaiban rejlő utalás. Ő tudja, hogy nem csak a test szenvedhet lüktető sebektől. Csak ezekre sokkal nehezebb gyógyírt találni.

- Ismerem a gyógynövényeket, de nem igazán értek a használatukhoz – zavartan kezdek játszadozni egy gyönggyel, míg a ráncos ujjak mozgását figyelem. Nem remegnek meg egy pillanatra sem, hosszú évek gyakorlatával rendezik a gyógynövényeket. Kétség sem fér hozzá, az egész életét ennek szentelte. – De az útitársam megsérült – hangom megremegve ejti ki a gyűlölt szót. Nem akarom így hívni őt, de nem tudom, mi másnak nevezhetném. Ő hadakozik azellen, hogy a barátom legyen. Az én szívem pedig többért könyörög.

- Sokat jelent a számodra? – meglepődhetnék, mégsem teszem. Az idős gyógyító mintha minden szavam mögött felfedezné a valóságot. Ennyire nyilvánvalóak lennének a gondolataim és az érzéseim, vagy ő tanulta meg felismerni őket a hosszú évek alatt? Bármelyik is az igazság, nem bánom. Én nem Deor vagyok. Nem célom örökké és mindenki előtt titkolózni.

- Ő… fontos nekem. Magam sem tudom hogyan és miért, de rövid idő alatt azzá vált – leszegett fejjel, halkan ejtem ki a szavakat, amik csak nemrég fogalmazódtak meg bennem. Hosszú éveket töltöttem el barátok oldalán, akikhez sosem kötődtem ennyire, akkor sem, ha éppen a mágiámmal játszottunk. Ez nem lehet a varázslat. Ez egyszerűen az istenek egy ostoba, kínzó játéka. – Bocsáss meg, nem akartalak untatni – többet mondtam, mint kellett volna. Valószínűleg van jobb dolga is, mint egy elveszett tünde siralmait hallgatni.

- Badarság, hiszen én kérdeztem – legyintve hessegeti el bocsánatkérésemet. – Ha elfogadsz egy tanácsot, akkor nem engeded el őt. Az életetek talán hosszabb, mint a miénk, de megtanultam, hogy mindenhez ragaszkodni kell, ami fontos a számodra, különben idővel megbánod – némán hallgatom szavait, amik hiányzó darabként pattannak bele a kirakósba, amit eddig értelmezni próbáltam. Ezt akartam tenni, de nem mertem kimondani még magamnak sem. Deor el akar lökni magától, de én küzdeni akarok érte. Úgy érzem, ha engedek és hagyom kisétálni őt az életemből, többet veszítek, mint egy barátot. Az emberek sokszor másképp látják a világot, mint mi. Az ő életük egy pillangószárny rebbenése a miénkhez képest, mégis annyival bölcsebbek lehetnek nálunk. Sajnálom, hogy nem ismerhettem többet közülük, nem tanulhattam tőlük. Metuhnak igaza van. Ha elengedném Deort, évszázadokig bánkódnék miatta. De hogyan érhetném el, hogy ne koloncként tekintsem rám? Erre nincs válaszom. – Na de nézzük, hogy mit tehetünk érted – tekintetem a gyógyítót figyeli, de gondolataim messze járnak. Egy ezüst szemű, szürke viharfelhő körül.

oOoOo

Még a Metuh-hoz tett kitérőmmel együtt is hamarabb érek vissza a csűrhöz, mint Deor. A külön töltött idő segített elhatározni, hogy nem fogok engedni. Bármennyire is próbál ellökni, megpróbálom megértetni vele, hogy nem fog működni. Eleget hangoztatta, hogy jobb nekem, ha nem ismerem őt igazán és nem vagyok a közelében. Felnőtt vagyok, el tudom dönteni, hogy mi a jó nekem. Meg kell értenie, hogy pont azzal árt, ha eltaszít. De nem tudom, hogyan fogom mindezt a tudtára adni. A mellkasomat még mindig összeszorítja a szomorúság, ha felidézem a napközbeni emlékeket. Fájdalmat okozott, és még nem tudtam elfelejteni ezt igazán.

Sóhajtva ölelem magamhoz a kevés holmit, amink van, és húzódom be a csűr árnyékába. Nem szeretném, hogy a gazda az utolsó éjszakán fedezze fel jelenlétünket. Siralmasan kevés dolgunk van, koszos és megviselt ruháink, a térkép, a Deortól kapott köpeny, és a két kard, amiket még a táborból hoztunk magunkkal. Ha gond nélkül meg akarjuk találni a seregünk megmaradt tagjait, sokkal több dologra lesz szükségünk. Hosszú napokat fogunk még itt tölteni. Hosszú napjaim vannak, hogy meggyőzzem Deort.

Magas alakja hamarosan kibontakozik az alkonyati félhomályból. A kezében egy ugyanolyan köpeny pihen, mint amibe én burkolódzom. Tehát a kovács felismerte, hogy szükségünk lehet még egyre belőle. Tényleg túl kedvesek az emberek ebben a kisvárosban. Hogyan tudták megőrizni ezt a ragyogást ilyen sötét időkben? Metuh is többet adott, mint elvárhattam volna. Kenőcsöt a gyorsabb sebgyógyulásért, lázcsillapító cseppeket, amiket elég belekeverni, szárított növényeket, amikből gyógyteát főzhetek, és tiszta vászont, amivel be tudom kötözni a sebeket. Még egy kis táskát is kaptam tőle, amiben mindezt magammal hordhatom. Nem tudom minek köszönhetem mindezt, de sosem leszek képes meghálálni neki.

Nem szól semmit, de némasága ugyanolyan éles fájdalomként mar mellkasomba, mint korábbi szavai. Miért is reménykedtem legalább egy bocsánatkérésben? Hiszen ő biztosan nem sajnálja. Görcsösen ragaszkodik ahhoz, hogy az ő világa nem való másnak. Én hiszem, hogy abból a világból neki is szabadulnia kéne.

- Induljunk – végül én töröm meg a csendet, de képtelen vagyok elviselni pillantását. Félek, hogy megint elhatalmasodnának rajtam az érzelmeim. Félek, hogy megint rákiáltanék és könyörögnék, hogy ne legyen egy csökönyös szamár. Talán ezt kéne tennem. De nem itt, és nem most, ahol sokan meghallhatnak minket. Az egyetlen, amit tesz, hogy megfoszt a kardok súlyától. Szívem megdobban a gondoskodó tettől, ami megint ellent mond korábbi szavainak. Hazug vagy, Deor. Te magad sem tudod, hogy mire vágysz. Vagy ha meg is értetted saját vágyaid, képtelen vagy engedni nekik. Meddig gyötörsz még mindkettőnket? Nem tudom mi járhat a fejében, nem tudom egyáltalán itt van-e velem, de nem szólal meg. Végig némaságba burkolódzik, míg oda nem érünk a fogadóhoz. Nekem pedig nincs erőm hozzá, hogy kirántsam belőle.

Vurth már vár ránk, azzal a széles mosollyal, amit távozásomkor is viselt. Nem akarok adósa maradni, is mosolyra húzott ajkakkal hajtom meg fejemet előtte. A kezében egy kis csomaggal, aminek illatától üres gyomrom fájdalmasan megkordul. Nem elég, hogy szállást kapunk tőle, még friss vacsorát is. Remélem egyszer módomban áll majd meghálálni mindezt.

- Örülök, hogy ismét látlak, Eion – felém nyújtja a csomagot, amit szabad kezemmel el is veszek tőle. A sült hús illatától összefut a nyál a számban. Tényleg túl jó hozzánk. – Ő biztosan a barátod, akiről korábban meséltél – végigméri Deort, homloka ráncokba szalad, de mosolyát megőrzi. Sejtem mi járhat a fejébe. A rideg, sápadt arc sokkal inkább megfelel az arrogáns tündékről alkotott képnek, mint én. De idővel talán többen meg fogják érteni, hogy Deor is érez. Hogy benne is van melegség, bármennyire próbálja eltemetni. Ezt a melegséget nekem kell előcsalogatnom, hiszen mindig is ez volt a célom. Azért vagyok a világon, hogy beragyogjam mások életét, és segítsek, hogy ők maguk is képesek legyenek fényt andi.

- Igen. Bocsátsd meg neki az udvariatlanságát, sok mindenen ment keresztül, és nem igazán beszédes fajta – mosolyom talán most először válik igazán őszintévé délelőtt óta. Mert Deorról beszélek. Az igazi Deorról, akit valahogy elő kell csalogatnom, és magam mellett kell tartanom. Bármennyi fájdalmat is okozott nekem, még mindig képes a puszta gondolata megnyugvással és boldogsággal eltölteni. Ostoba egy világ ez. És ostoba egy szív.

- Amíg te kezeskedsz érte, nem vonom kétségbe a szavad – bólintva int, hogy kövessük a fogadó mögé. Ő is ugyanolyan vakon képes bízni, mint én. Látod, Deor? Ha nem lenne bizalom a világban, sokkal nehezebb dolgunk lenne. Talán már nem is élnénk, ott vesztünk volna mindketten a csatában, ahogy… ahogy sokan mások. Torkom összeszorul, de mosolyomat és vidám hangomat megőzöm, míg a fogadóssal társalgok séta közben. Úgy tűnik ez egy jó hét, ismét érkezett néhány utazó, mintha a határ környéke hangyaboly módjára bojdult volna föl. A pontos okát még nem tudni, de ha nyitott füllel járok, talán elcsíphetek néhány információt. Talán Vurth lányával is beszélhetnék, ő felszolgáló, és a részeg utazók mindig sokat fecsegnek a csinos fiatal hölgyeknek. Ez az egyetlen esélyünk arra, hogy megtudjuk mi zajlik körülöttünk.

A kis épület tényleg alig nevezhető többnek sufninál, de láthatólag mindent megtettek, hogy kényelmes legyen a számunkra. Az ágyak csábítóan puhának tűnnek a korábbi zsákokhoz képest, és a néhány gyertya fénye tökéletesen felváltja majd a csűr lécei közt beszűrődő csillagok fényét. Az ágyakon kívül más bútor nincs, csupán néhány láda szolgál ülőalkalmatosságként, vagy asztalként. Bőven több, mint ami ismeretlen, nincstelen tündéknek járna.

Vurth távozása után a csend túl nehézzé válik. Próbálom elterelni gondolatiam, és lefoglalni megremegő kezeimet egy kis rendezkedéssel. Sajnos azonban nincs annyi csomagunk, hogy ez sokáig kitartson. A napokban mosószappant is szereznem kell, hogy a nadrágjainkat és az ingemet is kitisztítsam a folyónál. A lopott ruhák kényelmesek ugyan, de koszolódnak, és bármikor használhatatlanná válhatnak. Deornak pedig egy másik inget is szereznem kell, mert a régi túlságosan használhatatlanná vált. Lehet, hogy már az enyémből sem jönnek ki a vérfoltok, azokkal pedig túl feltűnővé válnánk. Talán mondanom kéne valamit. Megtörni a csendet, de nem tudom hogyan. Tegyek úgy, mintha már nem fájnának korábbi szavai, és teljesen elfelejtettem volna őket? Próbáljam neki elmagyarázni, hogy bármennyire hevesen is próbálkozik, engem nem fog tudni hátra hagyni? Vessem a szemére, hogy annyira meg akar védeni saját magától, hogy észre sem veszi, én nem erre vágyom? Általában nem okoznak nehézséget a szavak, most mégsem találom őket.

- Olyan vagy, mint az anyám – döbbenten kapom fel fejem, az engem figyelő szürke szempár irányába. Tekintetén látom, hogy nincs teljesen mellettem, hogy emlékek között bolyong. Boldogtalan emlékek között.

„Csak egy valakit akartam megmenteni, de elbuktam.

Már említette őt. Az első éjszakán, a táborban. A fájdalom és bűntudat, ami akkor a hangjában bujkált, most értelmet nyer. Torkom összeszorul, bőröm hűvössé válik, de nem szólok semmit. Most rajta a sor, hogy beszéljen.

- Őt is mindig az érzelmei vezérelték, és sokat sírt miattam – tekintetét a földre szegezi, talán a bánat, talán a bűntudat miatt. Szívem belesajdul, hogy így kell látnom őt, ugyanakkor boldogsággal telik meg, hogy végre nem zárkózik be a sötétségbe. A múltjáról beszél, önszántából. Egy olyan emberről, aki talán fontos volt neki. A hangjában rejlő elnyomott érzelmek alapján az volt. Talán most is az. – Szerintem apám csak azért hagyta életben, mert élvezettel töltötte el, hogy gyötörheti – a fagyos döbbenet végigszáguld testemen, lábaim megremegnek, azzal fenyegetve, hogy nem viselik el többé súlyomat. Lassú léptekkel helyezkedem el Deorral szemben a másik ágyon, magamhoz ölelve a ruháinkat rejtő kis csomagot. Úgy érzem szükségem van valamire, amibe kapaszkodhatok. Ami elhiteti vele, hogy ez itt a valóság. Csúf, fájdalommal teli, de őszinte valóság. Talán most érettek be szavaim? Talán végre megértette, miért akarok többet tudni róla? Minden információra szomjazó utazóként csapok le. Így talán én is jobban megérthetem őt. Talán kevésbé fognak fájni szavai, ha tisztábban látom, hogy miért mondta ki őket.

- A szörnyeteg, akinek a fogságában éltél, az apád volt? – hangom halk, mintha egy szarvashoz beszélnék, akit egyetlen hirtelen mozdulat elriaszthat. Remélem, hogy rosszul értelmezem a szavait. Remélem, hogy a két történet nem függ össze, és csak az után került fogságba, hogy elhagyta a szülői házat. De hiú ábránd, hiszen ő maga mondta, hogy még fiatal volt. Alig látható bólintásától gyomrom kavarogni kezd, torkom összeszorul, tenyereim pedig hűvössé és nyirkossá válnak. Az a sok szörnyűség, amit a tekintetéből olvastam ki korábban, mint az apja műve? A szörnyeteg, aki a saját mintájára akarta formálni őt, ezzel majdnem tönkretéve egy csodálatos lelket, a férfi volt, akinek a létezését köszönheti? Nem. Ezt nem hiszem el. – Hogy tehet bárki ilyet a saját gyermekével? – kétségbeesett hitetlenkedéssel szorulnak meg ujjaim a csomagon. A szülőknek szeretniük kéne a gyermeküket. Gondoskodniuk róla, és óvni őt mindentől. Nem meggyötörni és összezúzni. Akkor a tetoválásokat is neki köszönheti? Ezzel akarta erősebbé tenni a fiát, hogy elviseljen mindent, amit rázúdít. Kegyetlen. Szívtelen. Egy szörnyeteg.

- Úgy nevelt, hogy méltó legyek a nevéhez – miféle birodalomban nőtt ő föl? Ott mindenki így bánik a gyermekével? Nem. Nem lehet, hogy a határ túloldalán csak szörnyetegek élnek. – Önmagán kívül senkit sem szeretett – elég belenéznem a szürke viharfelhőkként kavargó tekintetbe, hogy tudjam, igazat mondd. Hogy az emlékek tompán lüktető sebhelyeket hagytak benne, amik örökké vele maradnak. Magamhoz akarom ölelni őt. El akarom mondani neki, hogy már nincs egyedül. Már nem él annak a szörnyetegnek a karmai között, nem kell engednie, hogy itt is fájdalmat okozzon neki. – A gyerekkoromról kérdeztél, a barátaimról, de ilyen kiváltságom sosem volt. A kiképzésem akkor kezdődött, amikor megtanultam járni, ha nem az életemért küzdöttem, akkor szigorú tanárok vettek körül, és ősöreg könyveket tanulmányoztam – talán még sosem beszélt ennyit egyszerre. Sosem osztott meg magáról ilyen fontos dolgokat, mégis minden szava súlyos sziklaként nehezedik mellkasomra. Miféle szörnyeteg képes ezt művelni egy kisgyermekkel? A saját fiával. Egy ártatlan, fiatal tündével. Ez sok mindent megmagyaráz. Hogy miért ilyen komor, hogy miért nem képes mosolyogni és nevetni, hogy miért kell folyamatosan harcolnia az árnyak ellen, amik olyan gyakran eluralkodnak vonásain. Barátok és boldogság nélkül felnőni… csoda, hogy ennyire ép tudott maradni. Én beleőrültem volna a helyében. De Deor erős. Erősebb, mint bárki, akit ismerek. – Egyetlen barátom volt, de őt kivégeztette az apám – arca elsötétül, hangját átszövi a mély fájdalom. Szinte fuldokolom a sötétségtől, amit rám zúdít, de kitartok. Érte még ezt is átvészelem. Többé nem hagyom, hogy egyedül bolyongjon az emlékei komor útvesztőjében. Szívem sajog a fiúért, akinek annyi szenvedést kellett átélnie. A férfiért, aki most itt ül előttem, és a saját démonjaival küzd. – Tilos volt bármit is éreznem. Tilos volt még az is, hogy megöleljem az anyám. Egyetlen célja volt a létezésemnek, hogy büszkévé tegyem a szörnyeteget, aki megteremtett – hát ezért vált ilyenné. Ezért nem tud mit mit kezdeni az érzésekkel, és ezért zárkózik el előlem. Ebbe a világba nem akar magával húzni, inkább egyedül viseli a sorsát, ami túl nagy teher egyetlen tündének. Annyira sajnálom Deor. Nem kellett volna mindezen keresztülmenned. Nem érdemelted ezt. A benned lévő forró ragyogás eltompult a kínok miatt, de kitartott. Talán sosem válhatsz azzá, akivé kellett volna, de nem kell szörnyetegként élned. Az nem te vagy. Lehunyt szemekkel tartom vissza könnyeim, amik Deorért hullanának. Nem. Nem érte, hanem a tündéért, aki egykoron volt. De nem akarom, hogy lássa őket. Nem a sajnálatomra van szüksége, hanem a segítségemre. Nem a könnyeimre, hanem arra a fényre, amivel elűzhetem az őt körbevevő fojtogató sötétséget. Képtelen lennék magára hagyni őt, és képtelen lennél ölbe tett kézzel nézni, ahogy egy szörnyeteg emlékképe felzabálja a lelkét. Ki fogom őt hozni onnan, és soha többé nem engedem oda vissza. – Nem tudok mást, csak szenvedést adni neked. Ne kérd, hogy a közelemben légy. Ne akarj úgy összetörni, mint az anyám – tehát tényleg értem tett mindent. Nem látod, Deor? Óvni próbálsz, mert érzel. Távol akarsz tartani a sötétségtől, mert végre találtál valakit, aki fontos az életedben. Neked is meg kéne fogadnod Metuh tanácsát, és megragadni azt, amit igazán akarsz. Csak remélni tudom, hogy ez nem az üres magány.

Nem fogok összetörni. Én ki fogok tartani, és elviselek minden sötétséget, amit magában tartogat a jövőnk. A közös jövőnk. Nem tudom még pontosan megfogalmazni az érzéseket, amiket kelt bennem, de abban egészen biztos vagyok, hogy nem akarom őt elveszteni. Hogy mellette akarok maradni még hosszú évszázadokig, hogy többé ne legyen magányos. Félreteszem a csomagot, és végre engedek a késztetésnek, ami már percek óta hozzá húz. Görnyedt teste mellé ülök, lesütött szemei és megereszkedett válla látványa égeti a szememet. Megint a könnyeimmel küzdök, de most nincs itt az idejük. Ennek a pillanatnak nincs rájuk szüksége. Deornak viszont szüksége van rám.

Kezeimet arcára simítva lopom el űzött tekintetét. Arca betegesen sápadtnak tűnik napbarnította bőröm mellett, mégis mintha ez lenne a tökéletes bizonyítéka, annak, hogy kiegészítjük egymást. Hogy az ő sötétségének az én fényemre van szüksége. Nem lehetett véletlen, hogy rátaláltam az erdőben, és megmentettem az életét. Talán az istenek tervezték el, talán a sors.

- Te nem az apád vagy – halkan suttogom a szavakat, hüvelykujjammal végigsimítva arcának puha bőrén. – Már nem mellette vagy. Kiléphetsz az árnyékából. Szabadon élhetsz, úgy ahogy jólesik. Soha többé nem kell az apádra gondolnod, ha nem akarsz – és erre annyiszor fogom őt emlékeztetni, ahányszor csak szüksége van rá. Nem engedheti, hogy az a szörnyeteg örökké uralja az életét. El kell szakítania a kötelékeket, amik hozzá kötik, bármennyire is nehéz. Homlokomat az övéhez simítom, hogy igazán érezze, itt vagyok. Hogy elűzzem a fájdalmat a tekintetéből, a merevséget a tagjaiból. Fel akarom szabadítani a tündét, aki egykor volt. Aki Deorrá vált. – Soha többé nem kell megfelelned senkinek, csak saját magadnak. Olyan ember lehetsz, amiről csak álmodni mertél. Nem vagy szörnyeteg, Deor – halk szavaim beleolvadnak a szoba csendjébe, de tudom, hogy hallja őket. Érzem teste apró rezdülésein, a tenyerembe dörgölődző arc puhaságán. Illata, ami mindig segített a nyugodt álmok megtalálásában, orromba kúszik. Szívem lassú, elégedett dobbanásokkal köszönti közelségét. Valamiért hiszem, hogy többé nem próbál majd ellökni magától. Hogy végre ő is megértette, köztünk több van, mint egyszerű útitársak között. Mellette akarok lenni, mikor kibontja a szárnyait, és végleg lerázza magáról az apja árnyékát.

- Duvain – izzó forróság áradt szét mellkasomban ettől az egyetlen halk névtől. A névtől, amit végre felfedett előttem. A névtől, ami ugyanolyan csodálatos, mint a tünde, aki viseli. Én nem látom őt ennyire sötétnek, de még így is jobban illik hozzá, mint a választott álnév. Duvain. Halvány mosollyal ízlelgetem magamban a nevet, amit már most imádok. Amiért végtelenül hálás vagyok. Engedek a késztetésnek, és szoros ölelésbe vonom a szürke viharfelhőt. Nem törődök teste merevségével, hiszen már tudom, hogy ez csak egy rossz berögződés. Az ostoba gyerekkori szabályok és elvárások lenyomata. Nem kerülhetett közel senkihez. Nem érinthetett meg másokat, talán még rájuk sem mosolyoghatott anélkül, hogy büntetést kapott volna érte. De majd én megtanítom neki, hogy érezni nem bűn. Hogy megérinteni, megölelni egy barátot az egyik legcsodálatosabb dolog a világon. Végre újra érzem azt a boldogságot, amit reggel. Mindenhol átjár, felmelegít, és egyre erősebbé válik Deor közelségétől. Nem. Duvain közelségétől. Ezt még meg kell szoknom.

- Köszönöm – ingébe suttogom hálás szavaimat. Hálás vagyok neki, hogy végre beengedett a falak mögé, vagy legalábbis egy apró rést mert nyitni rajtuk. Hálás vagyok, hogy végre megválaszolta a kérdéseimet, és nem próbált ismét ellökni. És hálás vagyok, amiért végre képes ellazulva körém fonni karjait. Még csak alvás közben éreztem ölelését, de az egészen más volt. Szükséges dolog, amit segítségként nyújtott. Ez most őszinte érzelmekkel teli. Nem tudom, hogy saját szívverésem hangosabb, vagy Duvain mellkasának ütemes lüktetése. Talán a kettő együtt. Tökéletesnek érződnek ölelő karjai, és széles válla. Illata teljesen beborít, nem érzek mást, csak őt. Hogy él, és itt van velem.

Nem akarom őt elengedni. Túl jó, túl kellemes. Mintha végre minden a helyére kerülne. De nem akarom ráerőltetni magam. Nem akarom, hogy egyszerre túl sok legyen neki. Még tanulja, hogy mit jelent barátkozni. Végül mégis a testéből áradó forróság józanít ki. Egész nap dolgozott, a megerőltetés és a kimerültség csak ront az állapotán. Még pihentetnie kéne a sérülését, nem pedig egész nap gyötörnie magát. Biztosan megint felszökött a láza. Túl sok minden történt vele ma. Biztosan az sem segített, hogy én is meggyötörtem mentálisan. Kitisztítom és átkötözöm a sebét, megvacsoráztatom és ágyba parancsolom. Fel kell adnia a sebezhetetlen mogorva tünde szerepét. Elhúzódom tőle, tekintetünk találkozik egy rövid pillanatra. Annyi érzelem kavarog a szürke örvényekben, hogy szinte megrémít. Még sosem láttam tőle egyszerre ennyit. Ezeket én okoztam? Vagy a lehetőség fénye, hogy végre önmaga lehet? Bármelyik is, boldog vagyok, hogy láthatom őket.

- A sebed – zavarom eluralkodik rajtam, most, hogy nem hallom megnyugtató szívverését. Talán túlzásba estem, és nem kellett volna ölelésbe vonnom? De én ilyen vagyok. Vágyok az érintésekre. És kezdem azt érezni, hogy az ő érintéseire jobban, mint bárki máséra. – Megint lázas vagy – szinte menekülve lépek ágyamhoz, hogy a Metuh-tól kapott táskából előkeressem a tökéletes gyógyszert. Az egyik ládán pihen egy kancsó víz és két korsó, abban el tudom keverni a cseppeket, amik majd segítenek neki.

- Attól tartok, ez nem olyan láz, amelyet a gyógynövényeid csillapíthatnának – ezek már nem egyszerű gyógynövények, de persze ezt ő még nem tudhatja. Nem meséltem neki a gyógyítónál tett látogatásomról. Már éppen belekezdenék a magyarázatba, mikor tekintetem újra összeakad az érzelmektől terhes szürke pillantással. Villámként hasít belém a felismerés, a forróság elönti arcomat és hasamat. Ó. Szóval ő… óó. Megpördülve rejtem el zavaromat, és a mosolyt, ami ebben az illetlen helyzetben ajkaimra költözik. Szóval Duvain… ő… engem… - Kimegyek – szinte meg sem hallom szavait, de az ajtó nyikorgó csukódása kilopja az erőt a lábaimból. A szalmazsákokra roskadva temetem lángoló arcomat tenyereimbe, és széles mosollyal dőlök hátra ágyamon. A boldogság szinte szétfeszít mellkasomat. Tehát tényleg nem vagyok neki közömbös. Ha más nem is, a testem vonzza őt. Már ez is több, mint amit pár órája remélhettem. Halkan felnevetve ölelem magamhoz korábban levetett köpenyemet, és hasra fordulva fúrom arcomat a durva, de mégis puha anyagba. Duvain vágyik rám. Ennek meg kéne rémíteni, fel kéne háborodnom rajta, vagy legalább megbotránkozni, de képtelen vagyok. Nem érzek mást, csak boldogságot, és egy kis zavart. De ez természetes, hiszen ő sem közömbös a számomra. Csak még nem állok készen rá, hogy ezt megosszam vele. Nem akarom elriasztani őt, hiszen még annyira új világban mozog. Türelmesnek kell lennem. Azt hiszem képes leszek rá. Azt hiszem.

Ujjaim bizseregve követelik, hogy alkossak. Rajzolni akarok. Festeni. Megmutatni a világnak az örömöt, ami most beragyogja a lelkemet. Hogy mások is részesülhessenek ebből a fényből. De sajnos se festékem, se vásznam. Még egy egyszerű papírlapom sincs. Egy művész belepusztulhat, ha elzárják az alkotástól? Nem tudom. Talán elsorvadhatunk, de túléljük. Szerencsére én még messze vagyok ettől. Viszont el kell foglalnom magamat, ezért felkelek, és folytatom az ételes batyu bontogatását, amit korábban elkezdtem. Nem hiszek a szememnek. Vurth kegyesebb volt hozzánk, mint remélhettem. Egy egész sült csirke pihen a vászonba csomagolva, a tegnapról már ismert héjában sült krumplikkal. Tényleg nagyon jó hangulatban lehet, ha ennyi mindent ad nekünk. Ebből bőven tudunk holnap reggelre is félretenni.

Az ételeket kipakolom a ládára, amin a korsó víz is pihen, majd az ágyra telepedve kezdem fürkészni az ajtót. Nem kellene folyamatosan bámulnom, időnként kényszerítem magam, hogy a gyertyák lángjának táncát figyeljem, de nehéz. Most, hogy tudom, hogyan érez, most, hogy jobban értem a tettei okát, nem vágyom rá, hogy külön legyünk. Tudom, hogy a mágiám nem engedi őt túl messzire, mégis aggódom, hogy talán megbánta őszinteségét, és visszamegy a csűrbe, magamra hagyva az éjszaka sötétjével. Nem. Ő nem tenne ilyet.

Megrezzenek a halk kopogásra, és homlokomat ráncolva pattanok fel az ágyról. Duvain nem kopogna, de a fogadóson és családján kívül más nem tudja, hogy itt vagyunk. Halkan kikiáltva adok engedélyt a belépésre, és az ajtóban szinte azonnal feltűnik Ksara, a fogadós lánya. Vörösesbarna tincsei vastag fonatban pihennek vállán, arcán zavart mosoly játszik, ahogy egy hatalmas, gőzölgő vízzel teli vödröt tart kezeiben. Mellé sietve veszem el tőle a súlyos terhet, és teszem le a kunyhó döngölt padlójára.

- Köszönöm – kiseper arcából néhány kósza szálat, és félve pillant körbe a kis szobában, mintha keresne valamit. Vagy valakit. Mosolyom megrezzen a felismeréstől, hogy miért ő hozta a nehéz vödröt, nem pedig valamelyik bátyja. – Apám sajnálja, hogy nem tud rendes dézsát küldeni nektek, de jelenleg mindegyik foglalt. A vándorkereskedők lassan megérkeznek, így hosszú idő után újra van élet a fogadóban – miután megbizonyosodott róla, hogy egyedül vagyok, felém fordítja mogyoróbarna szemeit. Kedves fiatal lány, aki rengeteget beszél, a pletykák éltetik, de a rosszindulat hiányzik belőle. Kissé forróvérű, ha hihetek az apjának, de meglepő tehetséggel utasítja rendre azokat a vendégeket, akik túlságosan felöntöttek a garatra. Csupán kétszer jártam itt, de már az első nap volt szerencsém látni ezt a képességét.

- Így is többet kaptunk, mint amit érdemeltünk volna. Hálásak vagyunk az apádnak, mindent meg fogunk tenni, hogy viszonozzuk önzetlenségét – még magam sem tudom hogyan, de így lesz. Most a munkámmal tudom meghálálni, később talán lesz más lehetőségem is.

- Ebben egészen biztos vagyok – széles mosollyal bólint, majd arcára halvány rózsaszín pír költözik. Mellkasom összeszorul, mert pontosan tudom, hogy mi fog következni. – Az útitársad merre jár? Reméltem, hogy őt is köszönthetem – hát persze. Köszöntheted, és meginvitálhatod a szoknyád alá az istálló egy sötét zugában. Vagyis… mikre gondolok? Korábban sosem feltételeztem volna ilyesmit, mégis mi ütött belém? Talán ezt okozza az alkotás hiánya. Képtelen leszek kordában tartani az érzelmeimet. Mielőtt válaszolhatnék, és udvariasan elküldhetném, újra nyílik az ajtó. Ezúttal az lép be rajta, akit vártam. Csak túl korán. Még igazán bolyonghatott volna egy keveset. Tekintete végigpillant a piruló arcú lányon, majd az én mosolygó arcomon pihen meg. Mintha nem látna mást rajtam kívül. Szívem elégedetten dobban, lábaim azonnal hozzá vinnének, de ellenállok. Nem ölelhetem magamhoz minden alkalommal, mikor megpillantom őt.

- Duvain, ő is Ksara, a fogadós lánya. Hozott nekünk forró vizet, amivel megmosakodhatunk – tekintete a földön pihenő vödörre siklik, majd a lányra, akinek egyre nagyobb zavar ül ki az arcára. Szemei csillognak, arca vörös, mintha láz kínozná a testét, de ez ismét nem az a fajta, amit képes lennék meggyógyítani. Duvain valóban különleges szépséggel megáldott tünde, mégis zavar, hogy ezt más is látja rajtam kívül.

- Örülök a találkozásnak, Duvain – hangja megremeg, de mosolya szélesebb, mint valaha. Mintha elbűvölték volna. Talán van valamilyen mágiája útitársamnak, amiről nem tudok? Kétlem, hiszen akkor már korábban is használta volna. – Megtennéd, hogy visszakísérsz a fogadóhoz? Furcsa alakok járnak a sötétben – az arcátlan kérdéstől dühös fintorba húzódik arcom, de szerencsére Ksara ezt nem láthatja, mert minden figyelmét más köti le. Visszavonom a visszavonást. Tényleg mindent megtenne, hogy egy tündével enyeleghessen. Hogy van hozzá mersze? Hiszen nem is ismeri! Kétlem, hogy Duvaint csábítaná az ajánlat, de jobbnak látom közbe lépni. Újra magamra varázsolom mosolyomat, és kifejezéstelen arcú társam mellé lépek. Az ő vonásaiból nem tudom kiolvasni, hogy mit is gondol pontosan.

- Sajnos nem tarthat veled, még forró vízzel kell kitisztítanom a sérülését. Félek, hogy mire visszatérne, már késő lenne – végtelen zavar, és minden korábbinál erősebb pír borítja el Ksara arcát a félreérthetetlen utalásom hallatán. Hebeg valamit, amire nem is igazán figyelek, mielőtt sietve elhagyná az apró szobát. Feszült szusszanással válok meg mosolyomtól, és fonom össze karjaimat mellkasomon. Érzem magamon Duvain kutató tekintetét, de kerülöm az ezüstös pillantást. Szégyellem magam. Udvariatlan voltam, pedig nem szokásom, de bosszantott a jelenléte. Mintha egyszerre mérges szömörcébe nyúltam volna és agyag száradt volna a körmöm alá. Viszketett és meg akartam szabadulni tőle.

- Eion? – megrezzenve szakítom ki magam kavargó gondolataim közül. Felpillantok a sápadt arcra, amiben az ezüst szemek egy lágy, halványlila árnyalattal csillognak. Esküdni mernék, hogy tekintete vidám, éppen csak egy mosoly hiányzik az ajkairól. Mintha a teste még nem tudná hogyan kell boldognak lennie. Szerencsére az enyém pontosan tudja, ajkaim széles mosolyra húzódnak. Kezeim akaratlanul nyúlnak egy fonatból kiszökött fekete tincs után, hogy eltűrjék arcából.

- Tényleg ki kell tisztítanom a sebedet, vedd le az inget! – az ágyhoz lépve kezdek kutakodni kis bőrtarisznyámban. – Jártam ma a falu gyógyítójánál, kaptam tőle mindent, ami segítheti a gyógyulásod. Nagyon kedves nő, hatalmas tudással és szívvel. Valamelyik nap el kéne látogatnod hozzá, hogy ellenőrizze a nyílhegy nyomát, az ő szeme talán megláthat olyasmit is, amit az enyém nem – folyamatosan mesélek, miközben minden szükséges dolgot az ágyamra pakolok. Nem tudom, hogy Metuh varázsa, vagy a békéé, ami újra szent Duvain és köztem, de lelkesedésem és boldogságom félresepri Ksara pár perccel ezelőtti látogatásának emlékét. Nem is kell vele foglalkoznom, most csak mi vagyunk. Mint az elmúlt napokban minden éjszakán. Kezdem úgy érezni, hogy Duvain az egyetlen biztos pont a világomban, ami éppen a feje tetejére áll. Egy mogorva tünde az ellenség táborából, akire az erdőben akadtam rá. A sors iróniája ez.

Mosolyogva pillantok végig az emlegetett tünde alakján. Testén mintha táncot lejtenének a mágikus tintával alkotott vonalak, a gyertyalángok életet varázsolnak beléjük. Bármennyire is fájdalmas emléket hordoznak, bármennyire is kegyetlen céllal készültek, nem vitatható, hogy gyönyörű munka. Vajon fájdalmas volt, mikor elkészült, vagy csak mágia zsibongó forróságát érezte a bőrén közben? Egyszer talán erre is rákérdezek, de most nem akarok több sebet feltépni. Elég szenvedést okozott neki a múltja mára. Mellé lépve mártok egy tiszta rongyot a forró vízbe, és törlöm át a seb környékét. A korábbi vörös szélek mára csak halványan piroslanak, és a seb közepe is egyre inkább gyógyul. Könnyebb lenne, ha pihenéssel töltené el a nap nagy részét, de ezt nem várhatom el tőle. Talán csak mihamarabb el akarja hagyni a falut, talán mindig is nyughatatlan volt a természete, de nem akarom őt bezárni a csűrbe. Nem is lennék rá képes. Fél kézzel odébb tudna rakni, hisz sokkal több erő lakozik benne, mint elsőre látszik. Sok tünde így van ezzel, de ő különleges. Igazán különleges. Bekenem a sebet a krémekkel, amiket Metuh adott, és körbe tekerem mellkasát egy tiszta vászonnal. Így már amiatt sem kell aggódnom, hogy elfertőződne a seb. Boldogabb lennék, ha egy igazi gyógyító is látná, de nem biztos, hogy megmutatná másnak. Nem tudom, hogy mennyire akarja rejtegetni a tetoválásait. Vajon, ha többet tudnék a mágia ezen formájáról, rájöhetnék, hogy ki volt ő? Hogy kihez tartozik a név, amit megosztott velem? Biztosan harcos, vagy nemes lehetett, talán a kettő együtt. Ez a mágia különleges és ritka, azok alapján, amit Glovir és a többi gyógyító beszélgetéseiből csíptem el. Hétköznapi tündéknek nem lenne lehetősége, sem pedig oka ezt használni. Talán egy őrült mágus készítette, aki a saját fián akart kísérletezni? A hosszú kor átka, hogy néhányan idővel beleőrülnek az unalomba. nem sokan, de hallottam már történeteket róluk. Talán csak a fiatal tündéket riogatták velük, de én hiszem, hogy volt valóságalapjuk. Mit kellett átélned, Duvain? Mennyi ideig cipelted a terheidet magányosan? És mennyi ideig akarsz továbbra is így tenni? Vajon van rá lehetőség, hogy megszabaduljon ezektől a tetoválásoktól? Egyáltalán élne vele, ha lenne? Talán szereti őket a fájdalmas emlékek ellenére is. Ha erősebbé teszik, akkor még ragaszkodhat is hozzájuk, főleg, ha komolyan bele akar vágni öngyilkos tervébe. Torkom összeszorul, gyomrom apróvá zsugorodik a gondolatra, hogy ha rátalálunk a társaimra, elveszítem őt. Hogy némán, könnyeimet magamhoz ölelve kell néznem, ahogyan elsétál egy olyan csatatérre, ahonnan nem térhet vissza élve. Legalább addig vele kell maradnom, míg ez meg nem történik. Talán néhány hét elég hozzá, hogy meggyőzzem, rosszul döntött. Megfulladok, ha az elvesztésére gondolok. Senki sem érdemel halált. Duvain főleg nem.

- Elcsendesedtél – megrezzenve kapom el ujjamat forró bőrétől, ami ki tudja mi óta követett egy indát, ami a sebtől futott végig az oldalán. Mosollyal próbálom elűzni zavaromat, és hátrébb lépve pillantok föl arcába. Tekintete kutatja arcomat, látom, hogy próbálja megfejteni mi járhat a fejemben. Remélem nincs benne akkora tehetsége, mint az idős gyógyítónak.

- Azt hittem szereted a csendet – korábban mindig rosszallva fogadta, ha hozzá szóltam a tábor béli sátrunkban. Úgy tűnt nyűgként éli meg, ha valaki beszél hozzá, és megpróbálja kiragadni őt szürke némaságából. Talán ez is csak a maszk része volt, amit annyi éven át viselt. Nehéz megfejteni, hogy hol végződik az álca, és hol kezdődik Duvain valódi személyisége. De én mindent meg fogok tenni, hogy fényt derítsek erre a rejtélyre.

- De hozzád nem illik – ajkaim elnyílnak, de mosolyom végül csak még jobban elmélyül az őszinte szavak hallatán. Ismét ellent mondasz magadnak, Duvain. Harcolsz a fényem ellen, de már régen elvesztetted a csatát. Emlékképek villannak fel gondolataim között. Lopott pillantások, halványlila tekintet melegsége, gyengéd érintések tincseim között és ajkaimon. Mindeddig nem tulajdonítottam nekik nagy jelentőséget, de most, hogy jobban ismerem őt és a múltját, új értelmet nyernek. Remélem nem csak ámítom magam. Bár magam mögött hagytam a korábbi komor hangulatot, egy valamit még kérnem kell tőle. Van egy dolog, amit fontos tudnia, mert úgyis újra és újra elő fog törni gondolataim közül. Nem tudom meddig fog velem maradni ez a félelem, de úgy érzem, meg kell tanulnom együtt élni vele.

- Kérlek ne próbálj ellökni magadtól, Duvain – hangom komolyabb a megszokottnál, ajkaim kivételesen nem húzódnak mosolyra. Tekintetem az olvadt ezüstként kavargó szemekbe merül, fogva tartja őket. Azt akarom, hogy tudja, komolyan gondolom, és nem tántoríthat el, bármit is mond. – Ne azért, mert azt hiszed tudod mi a jó nekem – ujjaim megszorulnak a vékony fonaton, amivel szomorkás szavaim közben kezdtem babrálni. Szomorú, de eltökélt szavak ezek, amiket remélem meghall. – Csak akkor tedd, ha úgy érzed teher vagyok, és valóban nem akarsz többé látni – a gondolatra is fagyos hideg járja el testem, hogy ez valaha megtörténhet. De ha így lesz, elfogadom a sorsomat. Nem fogom kényszeríteni, hogy mellettem maradjon, ha csak egy jelentéktelen kolonc vagyok az életében. De azt akarom, hogy végre felismerje, ha jelentek neki bármit is, nem lökhet el. Nem teheti ezt velem.

- Össze fogsz törni, ha a közelemben maradsz – már megint ezzel jön. Összeszorított ajkakkal, makacsul rázom meg fejem. Egyszerre lágyítja el szívem, és bosszant fel a tekintetében megbújó néma kétségbeesés. Kezdem elhinni neki, hogy aggódik értem. Szeretném elhinni. Talán csak a szívem játszik velem, de mintha látnám elfojtott érzelmeinek halvány lenyomatát.

- Bízom benned. Nem fogod hagyni, hogy megtörténjen – ahogyan azt sem hagyta, hogy meghaljak a táborban. Ahogyan nem engedte, hogy a kimerültségtől belefulladjak a folyóba. Ahogyan megóvott a fagyhaláltól, és a ránk leselkedő tömérdek veszélytől. Duvain nem szörnyeteg. Ő egy csodálatos tünde, akit szinte megnyomorítottak, de én hiszem, hogy nem örökre. Elég erős volt, hogy életben maradjon, és elég erős lesz, hogy önmagává váljon. Elég erős lesz ahhoz is, hogy megóvjon engem mindentől, amit magamtól képtelen vagyok elkerülni. Meglátja majd, hogy az oldalán ugyanolyan boldog lehetek, mint távol tőle. Nem. Boldogabb.

Meleg ujjak csúsznak tincseim közé. Lehunyom szemeim, és kiélvezem az érintése okozta mosoly örömét. Arcom felforrósodik, de most nem menekülök. Élvezem azt a keveset, amit képes adni nekem. Többet nem is várok el, hiszen ismeretlen világ ez neki. Ha nem rejtőzik szürke kőfalak mögé, én már boldog vagyok.

- Még mindig túlságosan bízol, Eion – halk hangja még szélesebb mosolyt csal ajkaimra. Tekintetében ott a tiszta ametisztet idéző árnyalat, ami annyira csodálatos. Ami jobban illik Duvain-hez, mint Deorhoz. Ami talán ahhoz a tündéhez tartozik, akivé válnia kellett volna.

- Mert kettőnk helyett teszem – félrebillentem fejemet, érzem biztonságot keltő érintése hiányát, de így is boldog vagyok. Attól, amit tett, amit mondott, és amit tekintetében látok. Nem utasított el, nem ragaszkodott tovább ahhoz, hogy nincs helyem mellette. Elindultunk egy olyan közös úton, ami talán nem egy mélységes szakadékba vezet.

oOoOo

Sikolyok. Tűz ropogása. Vér és perzselődő hús émelyítő illatának keveréke. Fém csattan fémen, csont a csonton. Lovak rémült nyerítése. Kiáltások. Üres tekintetek, amik rám merednek. Egyre közelebbről. Hogy magukkal rántsanak.

Könnyek marják arcomat, ujjaim görcsösen szorítják köpenyemet. Szűnni nem akaró remegésem tompa fájdalommal vegyül. De ez nem valódi. Nem létezik. Ahogyan a rémképek sem, amik kísértenek. Nincsenek itt. Csak egy álom volt. Egy szörnyű álom, amit minden éjszaka át kell élnem. A szoba némasága és sötétsége fullasztó súlyként ül mellkasomon. Tudnom kell, hogy nem vagyok egyedül. Hogy nem kell egyedül megküzdenem a szellemekkel.

- Duvain… - suttogásom alig töri át a csendet, ő mégis meghallja. A szalma megroppan, ahogy felém fordul ágyán. Már ennyi is elég, hogy szívem bírhatatlan vágtája lelassuljon. Már nem álmodom. Ha ő itt van, már nem álmodhatok.

- Rémálmok? – köpenyembe burkolva, is fázok. Mert ezt a hideget a szövet zárhatja ki. Ezek a fagyos ujjak belülről szorongatnak. Bólintok, de rájövök, hogy nem láthatja. A gyertyák lángját már régen eloltottuk, a falak pedig távol tartják a csillagok és a hold fényét. Keresem hangomat, kutatok utána, és győzködöm, hogy ne erőtlen remegésként hagyja el ajkaim.

- Igen… ismét – csalódott tehetetlenséggel ejtem ki a szavakat. Nem akarom minden este rémképek elől menekülni, és nem akarom, hogy Duvain az én gyengeségem miatt ébredjen fel minden éjszaka. De hiába próbálok folyamatosan szép emlékekre gondolni, hiába teszek úgy, mintha az az éjszaka nem történt volna meg, védtelen pillanataimban megrohamoznak a pusztítás képei. A kioltott életek kísértetei. Szorosabbra húzom köpenyem, de hasztalan.

- Gyere ide – szemeim tágra nyílnak, remegő mosoly húzódik könnyektől maszatos arcomra. Hát persze. Ő tudja, hogy az egyetlen hely, ahol megnyugvást találok, mellette van. Az ő melegsége segít elfogadni, hogy nem veszett minden oda. A benne lángoló élet tartja távol a sötét árnyakat.

Habozás nélkül állok fel, amit csak remegő lábaim próbálnak megakadályozni, és lépek a másik ágyhoz. Óvatosan csússzanok be forró teste mellé, halk szusszanással fúrva mellkasába arcomat. Érzem rám boruló köpenyének súlyát, körém fonódó karjainak szorítását. A nyugalom szétárad mellkaromban, remegésem alábbhagy, ahogy elönt a belőle áradó meleg békesség. Illata orromba kúszik, mosolyomat elnyeli ingének puha anyaga. Ő él. Itt van velem, és megóv. Nem fogja engedni, hogy a vértelen, jéghideg, fakó ujjak megkaparintsanak maguknak. Vajon képes leszek valaha nélküle aludni, vagy örökre hozzá kötnek a rémálmok vaskos láncai?

- Nem tudom, mit tegyek ellenük – szeretném elfelejteni őket. Szeretném, ha nem kísértenének minden éjszaka, tönkretéve az álmaimat. Talán Metuh tudna nekem valami teát adni, ami álomtalan álomba taszít? Talán. De az sem lehet örökké tartó megoldás. Egyszer újra szembe kell néznem velük, és megküzdeni a démonokkal? De hogyan fogok győzedelmeskedni velük szemben?

- Mit tettél korábban, ha egy szörnyű emlék kísértett? – ajkamra harapva, elgondolkodva próbálom felidézni az elmúlt évszázadot. Kutatok, hogy választ találjak kérdésére, de a legőszintébb az lenne, hogy még sosem üldözött ilyen borzalom emléke. Az én életem nem volt olyan sötét, mint az övé. Az enyém ragyogással és boldogsággal volt teli. Sosem kellett még ekkora szörnyűséget átélnem. Szégyellem ezt bevallani Duvainnak, aki annyit szenvedett.

- Nem tudom. Sosem volt rá szükségem, de… de valószínűleg festettem volna – ez az első válasz, ami az eszembe jut. Festettem, ha dühös voltam, festettem, ha szomorú voltam, festettem, ha menekülni akartam a valóságból. Bármi rossz történt velem, arra a művészet volt a gyógyír. Ez eddig miért nem jutott eszembe? Lehet ez a megoldás. Egy megoldás, ami szinte elérhetetlen. Festékhez szinte biztosan nem fogok hozzájutni. Szenet talán itt is tudok szerezni, és a papírt is helyettesíthetem valamivel. Talán az segítene. Nem valódi orvosság, de egy ideig segíthet távol tartani az árnyakat. Hálás mosollyal fúrom közelebb mellkasához arcomat. Fogalma sincs, hogy mennyit segített. – Köszönöm, Duvain.

oOoOo

- Biztosan ezt szeretnéd? – zavartan pillantok a lantjával babráló fiú felé. Vurth fiatalabb fia szokott zenélni a fogadóban, mióta nem érkeznek ide bárdok, hogy dalokkal szórakoztassák az utazókat. Énekelni nem szokott, de az egyszerű dallamok is vonzóbbak, mint a néma csend, vagy a kupák csattogása és részeg hangok hahotázása. Most viszont a fogadó zsúfolásig telve van a vándorkereskedőkkel. Az általuk hozott áruval segítettem a nap nagy részében Kaelnek, de mielőtt beesteledett volna, gondoltam besegítek a fogadóba, hogy ne maradjunk adósak a szállásért. Arra azonban nem számítottam, hogy más feladatot szánnak a számomra.

- Biztosan. Hallottalak énekelni tegnap mosogatás közben. A hangod szebb, mint a dalnokoknak, akik az elmúlt évben itt jártak – fintorogva rázza meg fejét, és állít valamit a húrokon. Nem gondoltam volna, hogy bárki felfedezi énekemet, míg az ő gyakorlását hallgatom. Nem volt szándékos, egyszerűen csak magával ragadtak a dallamok.

- De én nem vagyok énekes – zavart mosollyal forgatok egy gyöngyöt ujjaim között, és ahogy telnek a percek, egyre kevésbé vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet. Még sosem énekeltem ekkora tömeg előtt. A barátaimon kívül, még senki sem hallott. Szeretek énekelni, de csak az erdő magányában.

- Tehetséges viszont igen. Ne kéresd magad Eion, minden dalt ismersz, és imádni fogják az édes pofidat – vigyorogva kacsint, ami most az én arcomra csal egy fintort. Persze hogy mindent ismerek, hisz az apám zenész volt. A háború előtt gyakran úton volt, és dalokat gyűjtött birodalom szerte. Ha ő énekelt, akkor azt mindenki a szívében hallotta. Együtt sírtak, nevettek és ünnepeltek a dalokkal. Anya gyakran táncolt a játékára. Tőlük tanultam mindent, de közel sem vagyok olyan tehetséges, mint ő. Nekem ez szórakozás, nem biztos, hogy készen állok rá, hogy másoknak is átadjam az érzéseket, amik közben átjárnak. – Fogd fel úgy, hogy ezzel is örömet okozol egy csomó részeg baromnak – megvonja vállát, és kipillant az ajtó résén. A maga nyers módján még igaza is lehet. A zene is művészet, ezzel is átadhatok boldogságot az embereknek. Erre még nem is igazán gondoltam. Közel sem olyan csodálatos, mint egy festmény, de mások szemében talán lehet egyenértékű. Ha az apámnak ment, akkor talán nekem is fog. Ha nem is leszek képes olyan csodát alkotni, legalább mosolyt varázsolhatok néhány arcra.

- Duvain keresni fog – egy tétova, utolsó próbálkozást teszek a menekülésre, de csak egy legyintést kapok válaszul.

- Ksara szól neki, hogy itt vagy – mosolyom, amit nagy nehezen magamra öltöttem, most válik igazán hamissá. Végképp nem vágyok énekelgetni, amit az a könnyűvérű vörös lányka Duvain körül legyeskedik.

 „Attól tartok, ez nem olyan láz, amelyet a gyógynövényeid csillapíthatnának.”

Egy pillanatra lehunyom szemeim, ahogy felidézem a csodálatos boldogságot keltő szavakat. Bármit is tesz a lány, Duvaint nem fogja érdekelni. Ő rám vágyik. Ha én lobbantottam lángra a testét és a szívét, akkor egy ember lány erre nem lesz képes. Bíznom kell benne, hogy így lesz.

- Ha valóban nincs menekvés, tegyük boldoggá a vendégeiteket – mosolyogva hajtom meg fejem, és készítem fel lelkemet rá, hogy feltárulkozzon. Ideje, hogy újra adjak a fényemből a meggyötört embereknek. Ideje, hogy újra érezzék, milyen volt a háború előtt élni. Milyen volt boldognak lenni.


LastBreath2024. 01. 14. 22:19:40#36457
Karakter: Duvain
Megjegyzés: - Napsugárnak


„Van pár pillanat,
amiért megéri élni.
Látszólag semmiség,
az ember mégis érzi."

Nyugtalan mocorgás riaszt fel. Eion lélegzetvételei zihálássá erősödnek. Megszorítja ingemet, hogy utána el is engedje azonnal. Szemöldökei ráncba szaladnak, homlokára kiütközik a hideg veríték. Aztán a hátára fordul és sikerül felébrednie. Űzött tekintete a csűr mennyezetének hézagos lécei között ugrál. Még nem tért vissza teljesen az álmok világából.
   – Eion? – kérdezem csendesen, hogy ne riasszam meg a kelleténél jobban.
   Felém fordítja a fejét és arcára érzelmek garmadáját festi az éjszaka félhomálya. Érzelmekét, amiket nem értek.
   – Bocsáss meg – szabadkozik rekedten és lassan felül a kényelmetlen vászonzsákon.
   Négykézláb húzza magát a vizesvödörig, hogy csillapítsa az álmok rémképe után kísértő reszketést. Felkelek én is és magamhoz veszem a köpenyt, ami takarónkként szolgált nemrég.
   – Csak álmok, Eion – terítem vállára a vastag szövetet. – Nem árthatnak neked – simítom tenyeremet a hátára, ahogy letelepszem mellé.
   – Tudom – feleli halkan. Hangja alig több suttogásnál. – Tudom, de mikor ott vagyok, minden túlságosan valóságos. Nem tudok harcolni ellene, elfelejtem, hogy csupán álmok. – Nekem dönti vállát, én pedig átkarolom őt és közelebb húzom. Hogy miért? Talány számomra is. Talán azért, hogy enyhítsek rémült reszketésén. Talán azért, mert magam mellett biztonságban tudhatom. Nem tudom. Ha Eionról van szó, logikátlan és meggondolatlan döntéseket hozok. – Miért csak engem gyötörnek? Miért vagyok annyira gyenge, hogy még az álmokkal sem tudok megküzdeni? – kérdezi elgyötörten.
   – Nem csak te harcolsz álomképekkel – ismerem be.
   – Vannak rémálmaid? – kérdezi csodálkozva.
   Nem mesélhetek neki azokról az arcokról, akik fel-felbukkannak éjjelente, hogy engem vádoljanak. Nem mesélhetek neki anyám szánakozó, zokogó alakjáról. Sem arról a gyermekről, aki könyörgött, hogy ne öljem meg, mégis elvettem az életét. Nem kell tudnia arról, hogy kísértenek ismeretlen bajtársaim szemei, akiknek pár napja a vérét ontottam, hogy magunkat mentsem.
   – Néha kísért a múltam – felelek kérdésére.
   – Talán könnyebb lenne, ha megosztanád velem – vélekedik mit sem tudva. – Te ismered a kísérteteimet, Deor. Ha én is megismerem a tieid, talán segíthetünk egymásnak.
   Csak összetörne, ha megadnám neki azt, amire vágyik. Rájönne, hogy a rólam alkotott kép egyáltalán nem fedi a valóságot. És csalódna. S, hogy ez miért zavar ennyire, ugyanolyan rejtély számomra, mint az, hogy most a karjaimban tartom őt.
Nem. Ez hazugság. Tudom rá a választ. Egy hang sikoltozik az elmém mélyén, hogy engedjem szabadjára. Rázza a láncokat, kaparja a falat és kétségbeesetten üvölti a nevemet. Ahogy Eion sem kaphatja meg tőlem, amit szeretne, a hangocska sem kaphat tőlem feloldozást.


.o.O.o.


A térkép elég részletes ahhoz, hogy be tudjam határolni rajta a helyzetünket. A folyó mentén, északkelet felé indulva egy újabb kis falut jelöl a tinta. Ha az úton haladunk, délfelé elérünk a határig alig egy heti utazással, ha pontos a térkép. De nem a határ a célunk. Meg kell találnunk Eion táborának maradékát, hogy levehessék rólunk a bűbájt, ami összeköt minket. Az egyetlen probléma csupán az, hogy fogalmunk sincs, merre mehettek. Ez így olyan lesz, mint tűt keresni a szénakazalban. Ha Eion is rájön erre, a kezdeti lelkesedése nagyon hamar elkeseredésbe fog váltani.
   Finom ujjak érintését érzem hajamban. Ez kizökkent minden gondolatmenetemből.
   – Mire készülsz? – kérdezem gyanakodva, és felsandítok rá.
   – Csak befonom a hajad, hogy ne legyen folyton útban – feleli, aztán halkan felnevet, fintoromat látva. Úgy jelenti ki, mire készül, mintha a legcsekélyebb esélye is lenne rá, hogy hagyjam neki. – Nyugodj meg, olyat készítek, ami illik egy kemény harcoshoz – teszi hozzá.
   Nem szokásom fonatokat, copfokat és egyéb fölösleges cicomákat viselnem. Nem praktikus, és csak az idő megy vele, ha az ember a hajával szórakozik. Amikor zavart, levágtam. Ez ilyen egyszerű. Mégis azoknak a zöld szemeknek a csillogása szinte meghazudtolja minden gondolatomat.
   – De semmi gyöngy és toll – fordulok vissza a térképhez. Ha ez boldoggá teszi őt, hát legyen.
   – Semmi gyöngy és toll – ígéri mosollyal a hangjában.
   Bármennyire is bámulom a térképet, Eion matatása nem enged koncentrálni. A finom ujjak újra és újra tincseim közé szántanak, gyengéd érintése nyomán bizsereg a bőröm. Lehunyt szemmel hagyom, hogy ténykedjen és most életemben először bánom, hogy a hajam nem a derekamig ér. S amikor végez a fonattal, különös, üres érzés lesz úrrá rajtam. Ahogy megköti hajam végét, hogy ne bomoljon szét, én kevesebb leszek. Mintha megloptak volna, mintha valamit elraboltak volna tőlem.
   – Elkészült – csendes hangja ránt vissza a térképhez. – Látod, nem is fájt.
   Felnézek rá, és arcáról ugyanaz a töretlen, békés vidámság tükröződik, mint korábban. Látszólag nagyon elégedett a művével. Talán nem bontom ki a fonatot, miután elindultunk a dolgunkra. Talán így hagyom.
   – Köszönöm, Eion.
   Széles mosollyal bólint, ahogy ellép mellettem. Tekintete a térképre siklik és pár percig elgondolkodva tanulmányozza. Mellém térdel és közelebb hajol a papírhoz és úgy forgatja a fejét, mintha ezzel megelevenedhetne előtte a táj.
   – Mit látsz? – kérdezem kisvártatva, mert biztos vagyok benne, hogy valamit észrevett.
   – Nem is tudom – hümmög szinte csak magának. Arrébb mászik egy kicsit, hogy másik szögből is lássa a vonalakt és jelzéseket. – Már láttam ezt a térképet! – kiált fel hirtelen.
   – Pontosan ezt? – kérdezem meglepve. – Mégis hol?
   – A táborban – magyarázza rám emelve tekintetét. – Egyszer Glovir után kutattam, és véletlenül megzavartam egy tanácskozást a parancsnoki sátorban. – Rábök egy pontra. – Itt volt egy jelölés.
   – A táborotok helye – állapítom meg közelebb hajolva.
   Eion ujja arrébb siklik a papíron.
   – Itt volt egy másik jel – állapodik meg nem is olyan lehetetlenül messze a tábortól.
   – A mi táborunk helyzete – komorodom el.
   Ha nem a folyót keresve indulok neki az erdőnek, akkor az út mentén elbotorkálhattam volna a saját táborunkig. Ha kitartott volna az erőm és a tetoválásaim, akkor most őket vezetném és nem itt bujkálnék az ellenséggel egy rozoga csűr padlásán egy térkép fölé görnyedve.
   Ha nem találkozom Eionnal, ő boldogan rajzolhatná a madarait és gyűjthetné a gyógynövényeit. Nem is kéne tudnia a létezésemről. De a sors közbeszólt és most egyik napról a másikra vagyunk kénytelenek élni, mert olyan bizonytalan a jövő, hogy a holnapot sem tervezhetjük biztosra.
   – És itt volt az utolsó – mutat rá egy távolabbi pontra. Elmosolyodik. – Látsz rá esélyt, hogy... – néz fel rám reménykedve.
   A pont a népem táborától viszonylag messzebb, északi irányban helyezkedik el, amit Eion táborából portál nélkül is könnyen megközelíthettek az emberek. Ha a térkép pontos, akkor a terep megfelelően védhető és stratégiailag tökéletes az érkező ellátmányok és erősítés áthaladására és ellenőrzésére.
   – A hely megfelelőnek tűnik – válaszolok elgondolkodva. – Azt hiszem, ide nyílhatott a portál, amin keresztül elmenekültek a táborból.
   Szavaimra Eion örömujjongásba kezd, aztán a következő pillanatban a kacagva nyakamba veti magát, hogy egy rövid ölelés után ragyogó mosollyal az arcán tartsa fogva tekintetemet és minden gondolatomat.
   – Ez azt jelenti, hogy hamarosan rátalálhatunk a többiekre? – kérdezi lelkesen.
   Vissza pillantok a térképre. Ha a tábor helye valóban ott van, ahogy Eion emlékszik rá, és áll még, akkor visszafelé kell elindulunk. Másfél nap volt ideérnünk a folyó mentén. A lerombolt tábort ki kell kerülnünk, méghozzá messziről, hogy Eion ne zuhanjon bele az elveszett társai iránti gyászba. Még így is legalább két hét út vár ránk gyalog. Megfelelő ösvényeket kell találnunk. Lehetőleg olyat, amit nem figyelnek egyik fél felderítői sem. Nehéz út lesz, a mellettem mosolygó tündének pedig kínszenvedés. Mégis jobbak az esélyeink, mint korábban gondoltam. Így, hogy Eion felismerte a térképet, már nem csak tűt keresünk a szénakazalban.
   – Pár nap múlva elindulhatunk, de még szükségünk van néhány dologra – felelem végül.
   Nem sokkal ezután gondosan összepakoljuk és elrejtjük a dolgainkat. Hang nélkül mászunk le a létrán és lépünk is a hajnal hűvös levegőjére. Csendben indulunk el az úton egymás mellett. Eion a gondolataiba mélyedve fürkészi a tájat, ami körülölel bennünket. A legelőket és szántókat, az elszórt házakat és halvány füstcsíkokat, melyek egy-egy kéményt jelentenek. Az elágazáshoz érve aprót biccentek, mielőtt elindulnék, de pillekönnyű ujjak fonódnak csuklómra.
   – Deor – szólít meg. Vissza fordulok felé. Türelmesen várok, amíg újra megtalálja a hangját. – Bármennyire is riasztónak tűnnek, ne menekülj az érzelmeid elől – szólal meg komolyan, és ez a komolyság annyira nem illik hozzá, annyira váratlanul ér, hogy nem leplezhetem döbbenetem. Mégis mire céloz? – Ha engeded, erősebbé tehetnek, mint gondolnád – lép közelebb hozzám. Tenyerét óvatosan a mellkasomra csúsztatja, ahogy csillogó szemekkel néz rám. – A tested kiszabadult a börtönből, ahol felnőttél, de a lelked még ott van. Ne hagyd hátra, hogy elsorvadjon – mosolyodik el, s ezekre a szavakra a leláncolt alak újra üvölteni kezd.
   Nem vár választ, csak mosolyog, ahogy elindul az úton a szatócs üzlete felé. Megérintem a pontot, ahol nemrég az ő tenyere pihent. Az érzések gyengévé tesznek. Az érzések fölöslegesek egy olyan személynek, aki uralkodásra született. Nem szívvel, hanem ésszel kell élni.
   Újabb súlyos lakatot helyezek az elmémben elzárt lényre, aki legyőzöttként kuporog a földön és szerencsétlenül nyöszörög. Így jobb lesz mindenkinek. 

.o.O.o.

A nap nagy részében megállás nélkül dolgozunk. Conn ma már rám bízza a vértek illesztékeinek az ellenőrzését és megerősítését is.
   – Tudod, fiam, ha meggondolnád magad, jó kovács válna belőled – mondja két falat között, amíg ebédelünk.
   – Talán egy másik életben lenne rá lehetőségem – bámulom az izzó kohót fanyarul.
   Megértően veregeti meg a vállam, de nem mond semmi mást. Rájöttem, hogy azért kedvelem Connt, mert nem fecseg fölöslegesen. Nem kérdez, nem ítélkezik, csak becsüli és értékeli az együtt eltöltött időt és munkát. Igen. Egy másik életben még barátok is lehetnénk. Nem lenne ellenemre.
   Ahogy összecsomagolja a maradékot, megáll egy pillanatra, tekintete a hátam mögé röppen és fejével biccent egyet. Megfordulok, hogy lássam, kinek köszönt a kovács. Az ajtóban Eion toporog. Széles, barátságos mosolya melegséggel tölti meg a kovácsműhely minden szegletét. Tekintete ragyog, orcáin a boldogság rózsái nyílnak enyhe pírral. Ez a tünde egy két lábon járó napsugár. Nem való neki a háború, a csatározás és az állandó, bizonytalan utazás. Neki itt a helye az egyszerű emberek között, hogy segíthessen rajtuk. Ha nem kötne össze minket a bűbáj, amit magunkra bocsájtott, megkérhetném, hogy maradjon itt. Itt boldog lehetne és ez a ragyogó fény, ami belőle árad, soha nem kopna meg.
   Eion gyönyörű.
   – Eion vagyok – hajt fejet enyhén a kovácsnak, akire visszanézve látom, hogy lágy mosolyba szaladtak ajkai. Aztán a zöld szemek rám rebbennek. – Beszélhetnénk pár szót? – kérdezi, hangjában izgatottság bujkál.
   – A barátod? – kérdezi Conn.
   – Együtt utazunk – felelem.
   Eion arcáról lehervad a mosoly, szemeiből kivész a boldog fény. Csalódottság fátyolozza el tekintetét. Szó nélkül hátat fordít és kilép a műhelyből. Követem a kis előkertbe, ahol megtorpan, nekem még mindig hátat fordítva.
   – Beszélni szerettél volna velem – szólítom meg. Még most sem fordul felém.
   – Sikerült elrendeznem, hogy megszállhassunk a fogadóban. – Halkan beszél, hangjában nyoma sincs a megszokott csevegésnek, nincs benne az a jól megszokott, vidám csengés. – A fogadós azt mondta, használhatjuk a raktára melletti üres sufnit arra a pár napra, amíg itt vagyunk. Ha ma előbb el tudsz jönni, összeszedhetnénk a holminkat a csűrből és éjjel már nem kéne zsákokon aludnunk.
Ahogy befejezi mondandóját, már indul is. Figyelem megereszkedett vállait, leszegett fejét, ahogy elindul.
   – Eion – szólok utána, megállásra késztetve őt. De nem fordul felém, így a hátához beszélek. – Megbántottalak – állapítom meg közelebb lépve hozzá, hogy beszélgetésünket csak mi hallhassuk.
   Aprót bólint, amitől a fonatai és bennük az apró gyöngyök táncra kelnek.
   – Azt hittem, azok után, amiken keresztül mentünk, több vagyok, mint útitárs – szólal meg csendesen. Végre felém fordul és szemeiben olyan végtelen bánat ül, amitől hideg ujjak markolnak szívembe. – Megmentetted az életemet, és én is a tiéd. Miért nem látsz esélyt arra, hogy barátok legyünk?
   – Minél kevesebb közöd van hozzám, annál jobb – felelem, és szavaim hallatán egy apró könnycsepp indul útjának szeme sarkából. Figyelem útvonalát, ahogy legördül az arcán, hogy egy pillanatra megpihenjen állának finom vonalán és lecseppenjen ruhájának szövetére.
   – Ez a válaszod arra, amit reggel mondtam? – kérdezi, mély levegőt véve. Bólintok, mire enyhén összeráncolja szemöldökét. – A tetteid ellentmondanak a szavaidnak. Hazug vagy, Deor.
   – Nem ismersz – komorodom el.
   – Hát akkor mondd el, hogy ki vagy! – fakad ki tehetetlen dühében. – Mesélj el mindent az életedről. Hol nőttél fel? Voltak barátaid? Tudni akarom. Minden bánatoddal és szenvedéseddel együtt. – Lehorgasztja a fejét. – Szeretnélek megismerni – suttogja csendesen. – Szeretném tudni a neved – szipogja. – Miért nem lehet?
   Csendben sírdogál előttem. Arca egészen kipirul, szemeit elhomályosítják a könnyek. Ajkai lefelé görbülnek. Esetlenül törli le arcáról a könnyeit az ingujjával. Még időben visszafogom magam, hogy arcára simítsak, hogy magamhoz húzzam és karjaim közé vonjam, amíg megnyugszik. Nem tehetem. Nincs jogom hozzá. Bármennyire is vágyom fürödni mosolyának fényében, nem vagyok rá méltó. Ha közel engedném magamhoz, többet szenvedne mellettem, mint eddigi élete során bármikor. Gyűlölöm magam, amiért megríkattam, de még jobban gyűlölném magam, ha miattam sorvadna el. Meg kell értenie, hogy őérte teszem ezt.
   – Este találkozunk a csűrnél – töröm meg végül a hosszúra nyúlt csendet.
   Tekintetében hitetlenkedés csillan, amitől a bűntudat úgy csap arcul, hogy megszédülök. Most rajtam a sor, hogy elfordítsam a fejem, nem tudok a szemébe nézni. A szégyen nem engedi.
   – Akkor este – feleli rekedten és újra hátat fordít nekem.
   Lassan indul el a porzó földúton. Mi van akkor, ha Eion így sétál ki az életemből? Megérdemelném, hogy itt hagyjon. Ő pedig megérdemelne egy boldogabb életet. Amikor elérünk a táborába és leveszik rólunk a bűbájt, ami összeköt minket, szabadon elmehet. Visszatérhet az életéhez, a barátaihoz, a képekhez, amiket olyan nagy gonddal rajzol. Idővel elfelejti majd ezeket a napokat, amikor egy ismeretlenre pazarolta a könnyeit.


.o.O.o.


A nap hátralévő részében újra és újra eszembe jut Eion könnypatakos arca. A csalódottság az arcán, a bánat a szemeiben. Ahogy közeledik az este, szívemet egyre erősebben szorongatják a jeges ujjak és gyomrom is nyugtalankodni kezd. Kezeim kihűlnek, de tenyerem izzadni kezd, mintha beteg lennék. A szívem zakatol, és nehezemre esik levegőt venni.
   Ahogy közeledem a lassan megszokott úton a csűr felé, lábaim legszívesebben az ellenkező irányba vinnének. Nem tudom csitítani kapkodó lélegzetvételemet, nem tudok parancsolni a mellkasomra nehezedő nyomásnak, és amikor meglátom Eion magányos alakját a csűr árnyékában, egy pillanatra megtorpanok. Minden porcikám tiltakozik ellene, hogy közelebb menjek, mintha valami alattomos varázslat a gyomromon keresztül akarna távol tartani tőle. Végül erőt veszek magamon, megszorítom a kezemben gyűrögetett köpeny vastag anyagát, és a benne elrejtett tőr markolata némi megnyugvással tölt el. Conn ajándékai ezek a mai munkámért cserébe.
   Köszönés nélkül állok meg a tünde előtt, aki most megint önmaga kísértetének tűnik csupán. Kezében ott szorongatja minden holminkat. Ezek szerint járt már fent és volt ideje összeszedni mindent, hogy indulhassunk. Vállára egy kis bőrszütyő van akasztva, nyilván ma szerezte.
   – Induljunk – kerüli tekintetem, amikor megszólal és ellép mellettem.
   Kiveszem kezéből a dolgaink egy részét, hogy ne mindent ő cipelje, és némán követem. Nem esik szó közöttünk a rövid úton. Nem tudom, mint mondhatnék neki. A torkom összeszűkült, a szám kiszáradt, lehet, hogy meg sem tudnék szólalni. Nem akarom, hogy gyűlöljön. Csak azt akarom, hogy felfogja, jobb élet várna rá, ha letenne arról, hogy megismerjen. Nincs jogom magamnak követelni minden idejét, ami ezen a földön neki jutott, de ha hatalmamban áll megóvni őt magamtól, meg kell tennem.
   A fogadóba érve a köpcös férfi pirospozsgás arca mosolyba szalad, amikor meglátja Eiont. Mindenki így reagál rá. Mindenki érzi a belőle áradó önzetlen melegséget. Oda sem figyelek arra, mit beszélgetnek. Csak állok a szőke tünde mögött, mint egy szobor, lélek nélkül, gondolatok nélkül, a földbe gyökerezve. Amikor a fogadós elindul, utána visznek a lábaim, de meg sem nézem a környezetem, nem érdekelnek a bútorok, a falak, a melléképületek, a csillagos égbolt a fejünk fölött. Mintha nem is léteznének.
   A sufni, ahová vezet minket elég tágas két ember számára. Szedett-vetett ágykeretekben szalmazsákok pihennek. Ez már így is több, mint amire számíthattunk. Egy ládán pár gyertya lobogtatja gyönge lángjait. De a sufni fedett, és nem engedi be az éjszaka hidegét. Letesszük a dolgainkat, én pedig leülök az egyik szalmazsákra, amely ropogva adja meg magát a súlyom alatt, és illata hirtelen bekúszik az orromba, valamelyest megnyugtatva csapongó gondolataimat. Nem tudom, mikor maradtunk ismét kettesben, és ez megrémiszt. Oda kell figyelnem a környezetemre, az emberekre, a veszélyre és a fenyegetésre.
   Eion a csomagjainkkal babrál. Próbálja otthonosabbá tenni a kis szobát, mindent elrendezni, hogy ne csak össze legyenek dobálva egy kupacba. Bizsereg a tarkóm a kettőnk közti feszült némaságtól.
   – Olyan vagy, mint az anyám – szólalok meg halkan. Rám kapja tekintetét, arcán meglepettség és értetlenség suhan át, s megáll a mozdulata a levegőben, amivel az ételes csomagot bontogatta. – Őt is mindig az érzelmei vezérelték, és sokat sírt miattam – bámulom a döngölt föld padlót a lábam alatt. – Szerintem apám csak azért hagyta életben, mert élvezettel töltötte el, hogy gyötörheti.
   A szőkeség lassan felegyenesedik és óvatosan helyet foglal velem szemben a másik ágyon, ölébe veszi a kis csomagot és magához öleli. Elgondolkodva méreget, most arca kifürkészhetetlen.
   – A szörnyeteg, akinek a fogságában éltél, az apád volt? – kérdezi óvatosan. Bólintok, mire tekintete zaklatottá válik. – Hogy tehet bárki ilyet a saját gyermekével?
   – Úgy nevelt, hogy méltó legyek a nevéhez – válaszolok. – Önmagán kívül senkit sem szeretett. – Felnézek rá, megnyugvást keresve a zöld ékkövekben. – A gyerekkoromról kérdeztél, a barátaimról, de ilyen kiváltságom sosem volt. A kiképzésem akkor kezdődött, amikor megtanultam járni, ha nem az életemért küzdöttem, akkor szigorú tanárok vettek körül, és ősöreg könyveket tanulmányoztam. Egyetlen barátom volt – komorodom el. – De őt kivégeztette az apám. – Eion szorítása megdermed a szöveten, és közelebb hajol hozzám. Nem mond semmit, hagyja, hogy magamtól beszéljek. – Tilos volt bármit is éreznem. Tilos volt még az is, hogy megöleljem az anyám. Egyetlen célja volt a létezésemnek, hogy büszkévé tegyem a szörnyeteget, aki megteremtett. – A tünde ajkai megremegnek, majd penge vékonyra húzza őket és egy pillanatra összeszorítja szemeit. – Nem tudok mást, csak szenvedést adni neked. Ne kérd, hogy a közelemben légy. Ne akarj úgy összetörni, mint az anyám.
   Maga mellé teszi a kis csomagot, aztán átül mellém. Érzem, ahogy törékeny súlya alatt megereszkedik a szalma. Érzem magam mellett teste melegét és érzem bőrének finom illatát. Két kezébe fogja arcomat és tekintetével fogva tartja az enyémet.
   – Te nem az apád vagy – szólal meg gyengéden. – Már nem mellette vagy. Kiléphetsz az árnyékából. Szabadon élhetsz, úgy ahogy jólesik. Soha többé nem kell az apádra gondolnod, ha nem akarsz – homlokát a homlokomnak dönti és én lehunyom szemeim. – Soha többé nem kell megfelelned senkinek, csak saját magadnak. Olyan ember lehetsz, amiről csak álmodni mertél. Nem vagy szörnyeteg, Deor – suttogja.
   Arcomat tenyerébe simítom. Észre sem vettem, de elmúlt gyomrom görcsös szorítása és a szívemet markoló jeges rémület. A láncokat rázó, üvöltöző hang az elmémben elcsendesedik, lenyugszik és ahogy leereszti rácsokat markoló kezeit, a láncok lehullanak róla. Nem tudom kordában tartani többé.
   – Duvain – mondom halkan.
   Meglepve húzódik el tőlem, szemei elkerekednek a csodálkozástól és egy halvány mosoly kerülgeti ajkait. Amit ezek után tesz, engem lep meg. Szorosan magához ölel és vállamra hajtja a fejét. Testem megdermed attól a forróságtól, ami elönti mellkasomat.
   – Köszönöm – hangja tompán hallatszik csak. Megsimogatom a haját, óvatosan, mintha bármelyik mozdulatommal összetörhetném.
   Hosszú pillanatok telnek el, de nem ereszt. Egyre inkább nehezemre esik nekem is eltávolodnom tőle. Tincsei közé hajtom a fejem. Ha hatalmamban állna, örökre megtartanám magamnak ezt a pillanatot. Eion elfeledtet velem mindent, most csak ő létezik és ez a kis szoba. Lassan bontakozik ki karjaim közül; nem emlékszem, mikor fontam köré őket. Felnéz rám. Szemeinek csillogása megszégyeníti a legfényesebb csillagokat is az égen. De nem mosolyog.
   – A sebed – motyogja és eltávolodik tőlem. – Megint lázas vagy – kel fel az ágyról és kezd kutakodni a kis bőrszütyőben.
   – Attól tartok, ez nem olyan láz, amelyet a gyógynövényeid csillapíthatnának.
   Visszafordul felém és már nyitja is a száját, hogy ellenkezzen velem. Aztán megérti szavaim jelentését és arca pipacs pirossá válik. Olyan gyorsan fordít hátat nekem, hogy egy pillanatra félő, elveszíti az egyensúlyát.
   – Kimegyek – kelek fel a szalmazsákról és indulok a kis sufni ajtaja felé.
   Hogy a kettőnk közti mágikus kötelék teszi-e, nem tudom. De nem áll szándékomban kihasználni. Amint lecsillapodtam, és Eion is, visszatérek. És megvacsorázhatunk.

 

 



Szerkesztve LastBreath által @ 2024. 01. 14. 22:21:07


Onichi2023. 10. 30. 15:41:09#36425
Karakter: Eion



 

A kora reggeli napsugarak régi ismerősként üdvözölnek. Kacagva simítanak végig bőrömön, forró csókokkal gyógyítva be a rémálmok hagyta fagyos hegeket. Lehunyt szemmel, apró mosollyal élvezem ki ezt a pillanatot. Ez a néma mozdulatlanság megadja a béke a hamis álomképét. Egy kis időre olyan, mintha minden újra rendben lenne, mintha a világ nem fordult volna ki a sarkából néhány röpke nap leforgása alatt. Mélyet lélegzek, magamba szívom a hajnal jellegzetes illatát. Mindig is imádtam ezt a napszakot. A nyugalmat, a fényeket, az illatokat. Számtalanszor keltem fel, hogy ekkor alkothassak. Bárcsak ismét ecsetet érinthetnének ujjaim. Mintha egy teljesen más életben lett volna.

- Mennyire kerülhetünk távol egymástól? – Deor hangja azelőtt húz vissza, mielőtt igazán elnyelhetnének a múltam iránti vágyakozás hullámai. Felnyitom szemeim, és elgondolkodva emelem rá tekintetemet. Arcáról semmit sem lehet leolvasni, ugyanaz a tökéletesre faragott szobor, mint korábban. Éles, de gyönyörű. Ha hozzáérsz megvághat, de megéri a kockázatot. Most miért annyira más? Hová rejti az érzéseket, amiket korábban már megmutatott nekem? Egyáltalán miért szükséges, hogy takargassa őket a világ szeme elől? Választ akarok kapni ezekre a kérdésekre. De ez most nem a megfelelő hely és idő.

- A falun belül nem lehet gond – korábban sosem teszteltük igazán a határokat, de ez egy kis település, az erdő, ami a játszóterünkként szolgált, pedig hatalmas volt. Ha túl messzire sodródunk, azt úgyis azonnal érezni fogjuk. Égető, feszítő fájdalom, ami forró kampókként fúródik bőröd alá, hogy a másik irányába húzzon. Nem kívánom senkinek azt az érzést.

- A kovácshoz megyek – bólintva kutatja tekintetem szemeivel. Vajon, ha engednék a csábításnak, és beléjük vetném magam, eltévednék az áthatolhatatlan szürkeségben? És ha így lenne, segítene-e kijutni onnan, vagy magamra hagyna? Bízom benne. Ő már nem engedné, hogy bárhol magányosan, céltalanul kavarogjak. Mert ő nem szörnyeteg. – Talán meg tudod győzni a szatócsot, hogy munka fejében adja vissza az ékszereidet – nem vagyok benne biztos, hogy a tegnapi után szívesen látna, de mielőtt az aggodalom elkezdhetné szorongatni torkomat, egy megnyugtató, forró érintést érezek tincseim között. Deor. Deor lágy hangja és gyengéd érintése. Arcom felmelegszik, tekintetem elnyílik a szokatlan tett, és gyomrom még váratlanabb bukfence miatt. Szívem szaporán ver, mintha egy apró kis madár szorult volna mellkasomba. Mielőtt értelmet nyerhetne reakcióm, véget ér a pillanat. Tekintete és érintése egyaránt magamra hagynak. – Találkozzunk itt a csűrnél, naplemente után – válaszomat meg sem várva indul el a tegnap bejárt úton. Magamra hagy kusza gondolataimmal és kavargó érzelmeimmel.

oOoOo

A szatócs boltjáig próbálom elüldözni érintése emlékét, lerázni magamról a szürke tekintet már-már gyengéd pillantását. De nem megy. Egyszerűen képtelen vagyok rá. Újra és újra érzem ahogy végig simít tincseimen, hallom csendes, megnyugtató hangját. Órákig képes lennék hallgatni, ahogy mesél, ahogy felolvas, vagy csupán beszél hozzám. Bármiről. Elmosolyodva érintem meg tincseimet ott, ahol korábban ő tette. Ha az arca kifejezéstelen maradt is, a tettei elárulják. Nem ölt meg, nem hagyta, hogy a csatába vesszek, nem akart megszabadulni tőlem. Mert már nem ellenségként tekint rám. Ahogyan én sem őrá. Már csupán arra kell rájönnünk, hogy mi vette át ennek az érzésnek a helyét. De erre még bőven van időnk.

Megrázom magam, arcomat lehunyt szemmel fordítom a Nap felé, hogy még egyszer merítsek energiájából, mielőtt belépnék a szatócs jól ismert, zsúfolt boltjába. Azonnal megpillantom szikár alakját, ahogy az ajtónak háttal a polcokon rendezget valamit. Lépteim hangjára hátrapillant válla felett, arca az udvarias érdeklődőből vált át távolságtartóba és elutasítóba.

- Már megint te? – hangja nem igazán dühös, inkább kimerült és elnyűtt. Mint akinek túl sokat kellett már értelmetlenül vitatkoznia másokkal. Bár továbbra sem értek egyet a tegnapi cselekedetével, már jobban megértem őt. Szörnyű időben kell eltartani a családját, és rengeteg ember elkeseredettségével kell megküzdenie. Én képtelen lennék arra, amire ő. Már az első nap elajándékoznék mindent, amim csak van, hogy boldoggá tehessek másokat. – Hiába panaszkodsz, nem fogok többet adni adnál, amit tegnap már elvittetek – felém fordulva fonja keresztbe kezeit mellkasa előtt. Próbálja a lehető legnagyobb távolságot tartani, mintha fenyegetést jelentenék. Egy széles mosollyal próbálom elűzni ezeket a gondolatait.

- Hálás vagyok mindenért, amivel korábban elláttál minket – meghajtom fejem, csak hogy utána ismét felkutathassam a bizalmatlan tekintetet. – Azonban szükségünk lenne még néhány dologra, ami talán fellelhető nálad – szemei összeszűkülnek, lassan végigmér, mintha azt keresné, hol a csapda. Valószínűleg feltűnik neki, hogy ruhát végül máshonnan szereztünk, de nem tesz fel kérdéseket. Ebben a világban jobb, ha minél kevesebbet tudsz mások ügyeiről. Szívem összeszorul, de mosolyommal űzöm el sötét gondolataim.

- És mivel óhajtanál fizetni értük? Tegnap az összes aranyatokat ideadtátok – mögém pillant, mintha várna Deor megjelenésére. Talán vele szívesebben váltana szót, korábban is jól megértették egymást. Ő tudja hogyan kell nehéz sorsú emberekkel kommunikálni. De vajon honnan?

- Munkával – feszült, türelmetlen sóhajjal csóválja meg fejét, de még nem adom fel. Deornak igaza volt, ez egy jó lehetőség arra, hogy elkerüljük a lopást, és én mindent meg is fogok tenni azért, hogy így legyen. – Bármiben szívesen segítek. Pakolás, takarítás, rendszerezés, amiben csak szükséges. Gyorsan megtanulok bármit, nem válogatok – meghajtom fejem, mielőtt újra felé fordítanám tekintetemet. Próbálom meglátni a mély ráncok mögött azt a férfit, akkor egykor lehetett. A háború és a nélkülözés előtt. Deor már hamarabb felfedezte őt, ezért tudták megérteni egymást. Én vak voltam, de már értem. A falu lakói is azok közé tartoznak, akiknek szükségük van egy kis fényre az életükben. Valamire, ami kirántja őket a pusztulás fojtogató világából.

- Mire lenne szükségetek? – arcom felderül a kérdés hallatán. Még nem egyezett bele az üzletbe, de kerget el, így talán van reményünk. Elgondolkodva kezdem felsorolni a felszerelések listáját, amit korábban Deorral összeállítottunk. Csupa olyan holmi, amire szükségünk lesz, ha túl akarjuk élni az utat. Az erdő veszélyes, a falvak gyalogosan túl nagy távolságban vannak egymáshoz képest, így nem tudunk majd minden alkalommal csűrökbe behúzódni. Az ékszereimet egyelőre nem említem meg. Bármennyire is fontosak a számomra, először a készleteinket kell feltöltenünk, ha az után is marad munka a számomra, megpróbálom visszaszerezni őket. Fáj, de ez a helyes döntés. – Felteszem tudsz írni és olvasni – halk sóhaja felér egy magadással. Mosolyom kiszélesedik és ragyogóbbá válik, miközben lelkesen bólintok. Int, hogy kövessem az üzlet hátsó részébe, ami a raktár lehet. Rengeteg minden áll rekeszekbe, hordókba halmozva, hatalmas, élő káoszt teremtve. Emlékeztet a gyógyítók raktárára, mielőtt oda kerültem. Úgy tűnik a legtöbb embernek nehezére esik a rend megteremtése és megtartása. – Jól jönne a segítség, az összeírásban és a rendszerezésben. De ha lopáson kaplak… - szemei összeszűkülnek, de félbeszakítom mielőtt befejezhetné. Pontosan tudom, hogy mi vár rám, ha lopáson kap, de sosem tennék ilyen. Magamtól biztosan nem.

- Biztosítalak róla, hogy tiszták a szándékaim – ismét meghajtom előtte fejem, amitől kissé zavarba jön. Talán nincs hozzászokva a hála és tisztelet ezen formájához. – Köszönöm – meleg mosollyal teszem hozzá azt a szót, amitől végre az ő arca is elsimul. Látom még a ráncokat és a feszültséget, de kezd felengedni. Csak remélni tudom, hogy a mosolyom teszi. A mosolyom, ami Deor szerint nagyobb hatalommal bír, mint hinném. Remélem igaza van. Ez az egyetlen fegyverem a sötétség ellen, ami alattomosan csavarja körém csápjait.

Ha téved, hamarosan örökre elveszek.

oOoOo

Néhány órányi munkába telik, de végre feloldódik a szatócs. Kael a neve, és évek óta a családjáé ez a bolt. Korábban hatalmas forgalmuk volt, az egész települést képesek voltak ellátni, de a háború mindent megváltoztatott. Nem rossz ember a maga módján, de szüksége van a szilárd keménységre ahhoz, hogy képes legyen ezt a munkát végezni. Nem hagyhatja, hogy átverjék, kihasználják és megfosszák mindenétől, mert gondoskodnia kell a családjáról. Kissé szófukar ugyan, de mikor róluk beszél, az arcán olyan szeretet jelenik meg, amiről összeszorul a torkom. A birodalom nem kegyes a fiataljainkhoz. Egy elgyötört, kihasznált, romokba zuhanó országban kell felnőniük, ahol a szépség és gondtalan boldogság nélkülözve van. Az egyetlen szerencse, hogy a lánya még túl fiatal ahhoz, hogy megértse a világunkat, a fia pedig karon ülő csecsemő csupán.

A déli nap sugarai szikrázva törnek meg a szoba koszos ablakain. Nem tudom, meddig folytatnánk a munkát, ha nem zavarna meg minket az üzlet ajtajának nyikordulása, és a felcsendülő kristálytiszta, nevető hang.

- Papa! – Kael elmélyülő mosollyal hagy magamra, és siet át a másik helységbe. Leteszem a tintával teleírt durva papírlapokat, és lassan követem őt. A felesége éppen edényeket pakol a pultra, valószínűleg ebédet hozott magával. A szatócs karjaiban egy apró, egészségesen pufók baba kalimpál ökleivel, előtte pedig egy maszatos arcú, kislány magyaráz lelkesen. Négy-öt éves lehet, bár az emberek korának becslése sosem volt az erősségem. Főleg idősekkel és felnőttekkel találkoztam, gyermekekkel ritkán. Barna tincsei göndörödő loknik kócos tengere, hasonló árnyalatú tekintete boldog rajongással csillog, ahogy apjára tekint. Mellkasom összeszorul az emlékek és érzelmek forróságától. Az otthon, a család és a szeretettek hiánya fájó súlyként nehezedik rám. Betolakodónak érzem magam a világukba. A jelenlétem megtöri az idillt, ami csak az övék. Megpróbálnék visszaosonni a hátsó szobába, de már késő.

- Kael, nem szóltál, hogy ma nem leszel egyedül – egy pillanatra lehunyom szemeim, összegyűjtöm minden erőmet, és a legragyogóbb mosollyal fordulok vissza feléjük.

- Mert nem is így terveztem – minden tekintet rám szegeződik, kivéve az apró fiúcskáé, akit még mindig saját kis kezei nyűgöznek le.

- Ne legyél ilyen zsörtölődő és udvariatlan – mosolyom elmélyül a jelenet láttán. Nincs köztük feszültség, mindkettőjük szeméből csupán az egymás iránti szeretetet tudom kiolvasni. Egyszerű, hosszú évek óta tartó játékos vita ez közöttük.

- Eion vagyok – testem megdöntve mutatkozom be, nehogy én is megkapjam az udvariatlan jelzőt. – Nem akartalak megzavarni titeket, hátul várok, amíg…

- Badarság, maradj csak – legyint karcsú kezeivel. – Elég ételt készítettem, ebédelj velünk. Ritkán találkozunk olyan idegennel, aki nem kifosztani akar minket – mosolya keserűvé válik, felfedve az igazságot a boldog álarc mögött. A gyermekeik miatt viselik, hogy ők ne sérüljenek. Ahogyan korábban már másoknál is láttam ezt a faluban. Az utódait minden faj óvja.

- Te tünde vagy? – hatalmasra nyílt barna szemek bámulnak rám, apró kis lábak tesznek néhány bizonytalan lépést az irányomba. Letérdelek a földre, és sarkaimra ülve várom, hogy még közelebb araszoljon hozzám. Tekintete kíváncsi, és alig lelhető fel benne a gyermeki félelem. Bátor kislány.

- Igen, nézd csak – hátra söpröm tincseim, hogy még láthatóbbak legyenek füleim. Nem tudom, hogy melyikünk bűvöli el jobban a másikat, de édes, csodálkozó mosolya végtelen boldogsággal tölt el. Ártatlan, tiszta és ragyogó. Mint minden gyermek. Apró keze felém nyúl, a másikkal szorosan öleli magához babáját.

- Nisan! – a halk figyelmeztetés ellenére megérzem puha, meleg érintését bőrömön. Csak rövid pillanatig tart, mielőtt nevetve rántaná vissza magához kezeit. A lüktető sebek, amiket a csatatért emléke szakított lelkemen, gyógyulni kezdenek mosolyától. Mintha az apró lélekből áradó fény elűzné azt a sötétséget, amivel eddig küzdöttem. Ami eddig megakadályozta, hogy az az Eion lehessek, aki a harc előtt voltam. Talán csak erre volt szükségem. Látnom kellett, hogy nincs minden veszve, hogy vannak, akikért megéri küzdeni. Erősnek kell maradnom, hogy segíthessek felépíteni azt a világot, amiben a gyermekek boldogok lehetnek. Már tudom, hogy ez az ártatlan, boldog mosoly lesz az, amibe később kapaszkodhatok. A nevetése hangja lesz, amit követhetek, ha elveszek a sötétségben.

- Köszönöm, Nisan! – hangomat lehalkítom, hogy csak ő hallja. Ezek a szavak kettőnk titkai maradnak, még ha ő nem is fog rájuk emlékezni. – Egy ragyogó csoda vagy, és hálás vagyok, amiért megosztottad velem a fényed.

oOoOo

Aggódva fürkészem a lassacskán sötétbe vesző földutat, amin Deor reggel távozott. Az alkony hamarosan átadja helyét az éjszakának, de ő még mindig nem érkezett vissza. Remélem nem esett baja. Sérült, nem nyerte még vissza az erejét, így nem tudna megfelelően védekezni, ha katonákkal akad össze.

Görcsösen szorítom magamhoz a vödröt, amit már megtöltöttem tiszta vízzel. A hátamon egy összekötözött batyuban pihen az étel, amit a délutáni munkámért cserébe kaptam. Kael javasolta, hogy keressem fel a fogadóst, és hivatkozzak rá. Nem tudom mivel nyertem el a bizalmát, de hálás vagyok érte. A fogadós sokkal jobb szívvel fogadott, így, hogy az ő ajánlásával érzetem. Mosogattam és füleltem, hátha hallok valami pletykát a csapatainkról, de most csendes volt mindent. Talán holnap nagyobb szerencsém lesz. Mind a két helyen azt mondták térjek vissza, hátha találnak számomra feladatot. Boldog és lelkes voltam mikor elindultam, de az üres udvar látványa megrémített. Azt reméltem, hogy a sötét hajú, komor tünde már itt fog rám várni, de nyoma sincs. A köteléken át nem érezném, ha valami történt vele. Akár ki is végezhették anélkül, hogy a tudomásomra jutna. Nem. Erre ne gondolj, Eion. Minden rendben van vele.

Bármennyire is próbálom ezt elhitetni magammal, csak akkor nyugszom meg, mikor megpillantom közeledő alakját. A szívemre nehezedő súlyos kő azonnal felszívódik, én pedig képtelen vagyok ellenállni a megkönnyebbült boldogságnak. Lerakom a vödröt, és könnyű léptekkel sietek elé. Legszívesebben hangosan mesélném el neki a csodálatos napomat, azt akarom, hogy mindenről tudjon, hogy büszke legyen rám, de nem engedem, hogy az öröm elvegye a józanságom. Körbe pillantok, hogy biztosan magunk vagyunk-e, és csak ezután, visszafogott hangerővel, széles mosollyal kezdek bele a mesélésbe.

- Szereztem térképet, Deor! – Kael nyomta a kezembe, mielőtt még elengedett volna a fogadóba. Nem ellenőriztem le, de biztos vagyok benne, hogy pontosan az, amire szükségünk van. Jól érti a dolgát, és tényleg nem rossz ember. – Vacsorát is hoztam a fogadóból – a legrövidebb idő alatt próbálom a legtöbb információt megosztani vele. A fogadós is kedves ember, ahogyan a családja is. Együtt vezetik az apró helyet, aminek forgalma mostanában visszaesett ugyan, de még mindig népszerű állomás kereskedők és utazók számára. Ezt is mind meg akarom osztani Deorral.

- Nem a szatócsnál voltál? – arcán értetlenség tükröződik. Talán túl gyors voltam, és nem sikerült mindent megértenie. Ha túl izgatott vagyok, gyakran csaponganak a gondolataim, és egyik dologból a másikba ugrom.

- De igen – felnevetek a testemet átjáró végtelen örömtől. Olyan rég éreztem ennyire boldognak magam, hogy alig férek a bőrömbe. Még az is szórakoztató, hogy ennyire össze tudom zavarni Deort. – Jobb kedve volt, mint tegnap, sikerült vele megegyeznem. A mai munkámért adta a térképet. Aztán mosogatás fejében kaptam vacsorát a fogadóban – próbálom érthetőbben megfogalmazni a történteket, és úgy tűnik, így már sikerül kihámoznia mondanivalómat. Bólint, és lassan a csűr felé terel. Igaza van, nem biztonságos sokáig a szabadban lennünk, a gazda felfedezhet minket.

Ő hozza a vödröt, én a saját csomagjaim. Behajtom magunk mögött a csűr ajtaját. Élvezve a ránk boruló néma nyugalmat. A tegnapi alvóhelyünk érintetlenül vár minket, valószínűleg senki sem járt a padláson nap közben.

- Neked milyen napod volt? – mosolyogva teszem le batyumat, és fordulok magas alakja felé. Arcára sekély barázdákat vet a fáradtság, de ezen kívül egészségesnek tűnik. Ha meg is erőltette magát napközben, már nem látszik rajta. Hát persze, hiszen ő sokkal jobban bírja az ilyenfajta megterhelést, mint én.

- Én is hoztam valamit – nem tudok kezeire figyelni, bármennyire is érdekel mit szerzett ma, képtelen vagyok rá koncentrálni. Valami egészen más vonja el figyelmem. Valami különleges, amihez foghatót még sosem láttam. Halvány ajkai egy apró mosolyra húzódnak. Sosem mosolygott még. Dermedt döbbenettel bámulom az ívet, ami még különlegesebbé teszi vonásait. Deor gyönyörű. Férfias, határozott és kemény, de gyönyörű. Sokszor ragadott már magával a látványa, de ez túlságosan váratlanul ér. Mert végre nem csak a külsőségeket látom. Végre enged az érzéseinek, és az apró résen én is bepillanthatok a lelkébe. Többször akarom látni ezt a mosolyt. Többször akarom látni, hogy boldog. Azonban a pillanat megtörik, mikor súlyos anyag nehezedik a vállamra. Kénytelen vagyok elengedni mosolyát, ami lassan el is halványodik. Ujjaim megszorulnak a köpeny vastag, mégis kellemesen puha anyagán. Körülölel és távol tartja tőlem az éjszaka jeges ujjait. De hát ezt honnan szerezte? És miért? – Így nem kell fáznod többet – zavartan pislogok a tekintetemet fogságba ejtő szürke szempárba. Nem látok bennük mást, csak gyengéd gondoskodást. Ez is olyasmi, amit Deor korábban sosem mutatott meg. Arcomat elönti a pír, szívem rémült kismadárként verdes mellkasomban. Tenyerembe rejtem arcom, remélve, hogy nem vette észre heves reakciómat. Miért van rám ilyen hatással? Hozzászoktam mások kedvességéhez, hiszen mindenki így fordult az irányomba. Mindenki a törékeny művészt látta, akiről gondoskodnia kell. De tőle miért érződik ennyire másnak? Ennyire különlegesnek?

- Köszönöm – tenyerembe dünnyögöm hálámat, miközben próbálom lecsitítani kavargó érzelmeim. Túl gyorsan rebbennek tovább, nem tudom megragadni és megérteni őket, csak az utánuk maradó forróságot érzem. – De miért csak egyet hoztál? – felpillantok, hátha látványa segít megnyugodni.

- A kovács úgy tudja, egyedül vagyok – miért nem beszélt rólam neki? Akkor talán kapott volna még egy köpenyt. Hálás vagyok, amiért rám gondolt, de magáról sem szabad elfeledkeznie. Úgy tűnik, róla nekem kell gondoskodnom.

Letelepszik a zsákra, és bontogatni kezdni az ételes csomagot. Ha éhes is, ennek még várnia kell. Tényleg nem törődik saját magával. Én viszont nem fogom hagyni, hogy felelőtlenné váljon. Az egészsége sokkal fontosabb, mint ő gondolja. Ha elfertőződik a sebe, a láztól forró, ájult testét nem leszek képes végig vonszolni az erdőn. Ujjaimat csuklójára fonom, hogy megállítsam. A szürke tekintetek harag és neheztelés nélkül fordulnak felém. Legalább az érintésem ellen nem szólal fel.

- Előbb hadd lássam el a sebedet – mellé térdelek, míg készségesen megválik ingétől. Megborzongok a melegségtől, ami belőle árad, de a kötés látványa segít a feladatomra összpontosítanom. Már könnyebben viselem csupasz bőre látványát, mint korábban. A fekete vonalak még mindig lenyűgöznek, de nincs itt az ideje, hogy engedjek csábításuknak.

Óvatosan bontom ki a hevenyészett kötést, amin szerencsére nem látszik friss vér nyoma. Holnap ki kell derítenem, hogy van-e gyógyító, vagy valamilyen füvesasszony a faluban, aki tud nekem kötést és krémet adni Deor sebére. Nem használhatjuk örökké ezt a szakadt, koszos inget. Nem kockáztathatunk, egy fertőzést.

- Szépen gyógyul – halkan jegyzem meg csupán magamnak, miután végzek a tisztítással. A seb szélei még mindig pirosak, de nem az a rémisztő vörös árnyalat, mint tegnap. Azt hiszem rendben lesz, ha nem erőlteti meg magát, és nem szakad fel ismét a seb. De bárcsak itt lenne Eliath, hogy biztossá tegye a feltételezéseimet. – Nem fáj? – rögzítem az inget, és eltávolodom mellkasától.

- Nem – nem tudom mennyire hihetek szavaiban. Valószínűleg mások az elképzeléseink a fájdalomról. Ami nekem pokoli kín, azt lehet ő meg sem érzi. Talán a múltja, talán a tetoválásai miatt, de ő erősebb, mint én.

Miután ismét felöltözött, mellé ülve veszem el tőle a vacsoránkat tartalmazó vásznat. Az illatoktól azonnal összefut a nyál a számban. Szinte biztos vagyok benne, hogy az egészet képes lennék egyedül befalni, de ez most nem a bőség ideje. Most okosan kell beosztanunk, amink van.

Bár mindent el akartam neki mesélni a napomról, mégis inkább kiélvezem a ránk telepedő békés nyugalmat. Elmerülök gondolataimban, amit a mosolya emléke ural. Nem tudom miért volt annyira különleges, nem igazán értem, miért volt rám akkora hatással, de talán mert Deor már nem közömbös a számomra. Ő már nem csak egy sérült ellenség, akire az erdőben ráakadtam. Ő már az útitársam, az a tünde, akivel kölcsönösen gondoskodnunk kell egymásról, ha túl akarjuk élni mindezt. Sokan kényszerként élnék meg ezt a kiszolgáltatott helyzetet, de én nem. Számomra ez egy lehetőség. Lehetőség, hogy megtudjam ki volt, mielőtt Deorrá vált.

Az étel elnehezíti a fejem. Most érzem igazán a nap történéseinek súlyát. Kimerültem és alvásra vágyom. A köpenybe burkolva fekszem el a puhának alig nevezhető zsákon. Mégis, túl fáradt vagyok hozzá, hogy megpróbáljak kényelmesebb pozíciót találni. Ásításomat sem tudom elnyomni, de tekintetem még a hátán fekvő Deort kutatja. Lehunyja szemeit, de még nem engedem át őt az álmoknak. Önző mód még egy kicsit magamnak akarom a figyelmét.

- Ugye nem a vasat ütötted egész nap? – felnyitja szemeit, és felém fordítja arcát. Boldogan fogadom a folyékony ezüst tekintetek érintését, amit átsző egy ibolyaszín árny. Hát ismét visszatért.

- Nem. A kovács látta rajtam, hogy sérült vagyok. A bőrmunkával bízott meg – elégedetten sóhajtok fel szavai hallatán, néma hálát rebegve el a kovácsmester szakavatott tekintetéért. Hálás vagyok, hogy ő is vigyázott Deorra. Kihasználhatta volna az erejét és a makacs elszántságát, de nem tette. Ez a falu tele van jó emberekkel. Olyanokkal, akik többet érdemelnek annál, amit az élettől kapnak. Ha egy nap helyére zökken a világunk, visszatérek ide, hogy lássam ragyogni a leszármazottjaikat. – Ez így van jól – megrezzenek a gyengéd szavak hallatán. Belefeledkeztem pillantásába, a halvány lila örvények kavargásába.

- Micsoda? – értetlenül pislogok párat, hogy elszakadhassak bűvköréből.

- Ez – óvatos, könnyed mozdulattal érinti meg ajkaim, ahogyan korábban is megtette már. Érintése puha és meleg, mégis fájdalmas forróságot hagy maga után. Szívem torkomban dobog, ujjaim megreszketnek a köpeny anyagába markolva. Ebben az egyetlen mozdulatban számtalan érzelem préselődött össze, és talán ő észre sem vette. Számára természetes, hogy megérint. Most biztosan nem látja magát szörnyetegnek. Ez annak a tündének a gyengéd türelme, aki egykor volt. Vagy akivé válhatott volna egy normális világban.

Köpenyem mögé menekülök érintése elől. Nem tudom miért teszem. Talán mert túl jó érzés. Talán mert magamat is megriasztom kissé azzal, hogy mennyire bele akarok simulni az érintésébe.

- Ki vagy te? – ki voltál, mielőtt Deorrá váltál?

- Nem akarod tudni – szemei elszürkülnek. Eltűnik belőle a szín, csak a fojtogató, sűrű köd marad vissza bennük. Az emlékek elüldöznek belőle minden melegséget, de ezek olyan kérdések, amiket fel kell tennem. El kell árulnia nekem. Nem tarthatja örökké titokban.

- De igen – dacosan húzom le magamról a köpenyt, hogy láthassa arcomon a határozottságot. Már régen eldöntöttem, hogy meg akarom tudni, mit rejt Deor maszkja. Hogy ki az igazi tünde, akit megmentettem. – Nem vagy egyszerű katona. De nem tudom eldönteni, hogy mi vagy? Ki voltál? Hogy sodort idáig az élet? Mindent tudni akarok – arca megrándul, tekintete egyszer üresebbé válik. Már nincs ott más, csak magány és fájdalom.

- Ha elmondanám, azzal halálos veszélybe sodornálak – elfordul, mintha nem akarná látni reakcióimat. Vagy talán menekül a tekintetem elől. Már megint értem aggódik. Már megint csak azzal törődik, hogy engem óvjon. Pedig neki könnyebb lenne, ha nem kellene hazugságba burkolódzva léteznie mellettem. – Nem akarok ártani neked – tudom. Ezt már réges-régen tudom.

- Ennél is nagyobb veszélybe? – az életünk egy hajszálon függ. Ellenséges seregek közé szorulva, üldözött vadként menekülve az árnyakban kell mozognunk. Ha elvétünk akár csak egy lépést, akkor fogságba eshetünk és meghallhatunk. Ezt hogyan tehetné veszélyesebbé a tudás? – Látom benned a fényt, Deor. Bárcsak tükröt mutathatnék neked, hogy te is lásd! – erőtlen mosollyal figyelem döbbent vonásait. Ő nincs tisztában benne, hogy mennyire csodálatos lényt tart elfojtva magában. Láttam a tekintetében, hallottam a szavaiban, éreztem az érintéseiben. Ott van benne a lehetőség, hogy ragyogjon. Hogy a fénye talán még az enyémnél is tisztábban áraszthassa el a világot. Már csak neki kéne mindezt meglátnia.

Nem kapok tőle választ, így inkább magára hagyom gondolataival. Talán elértek hozzá a szavaim, és végül ad egy esélyt az igazságnak. Fáradtan hunyom le szemeim, és hátat fordítva neki gördülök oldalamra. Bár a köpeny melegen tart, valami hiányzik. Megszoktam teste közelségét, légzése lágy ritmusát, és most, hogy nincsenek velem, mintha egy belső hidegség rágná be magát mellkasomba. Mikor vált ennyire szükségessé az érintése? Mikor kezdtem el ennyire vágyni rá? Tudok még egyáltalán valaha nélküle aludni?

Már éppen rászánom magam, hogy feladva a küzdelmet felé forduljak, és engedélyt kérjek ölelésébe bújni, mikor meghallom mozgását. Felkel a zsákról, és halk léptekkel indul el a padlás széle felé. Aggódva ülök föl és a Hold beszűrődő sápadt fényében próbálom kivenni alakját. Talán fájdalmai vannak? Vagy meghallott valamit, amit én nem?

- Mi a baj? – ajkaimba harapva figyelem, de nem keresi meg kardját, csupán elindul lefelé a létrán. Tehát nem támadás, vagy az éjszakában ólálkodó gyilkos.

- Aludj nyugodtan. Csak kell egy kis levegő – hangja túl zaklatott ahhoz, hogy meg tudjak nyugodni szavaitól. Nem hiszek neki. Késő van, kimerültek vagyunk, ő mégis levegőzni akar a pihenés helyett? Talán amiatt, amit mondtam? Vagy a sebe fáj, de nem akarja gyengének mutatni magát?

Még szorosabbra vonom magam körül a köpenyt, de nem tud minden hideget kizárni. Azt nem, ami mellkasom közepéből indul ki. Aggódom Deorért. Veszélybe sodorhatja magát azzal, ha sok időt tölt odakint. Megláthatják, megárthat neki a hűvös éjszakai levegő, vagy összeeshet a fájdalomtól akkor, mikor nem vagyok mellette, hogy a segítségére legyek.

Egyik kezemmel egy fából készült gyöngyöt kezdek babrálni hajamban, de most még ez sem képes teljesen megnyugtatni. Utána kéne mennem. De ha tényleg csak egy kis magányra vágyik, azt tiszteletben kellene tartanom. Talán kileshetnék az ajtón. Elég lenne látnom karcsú alakját ahhoz, hogy megnyugtassam magam. De ha harcol, vagy lesben áll, akkor ezzel megzavarnám, mindkettőnk vesztét okozva. Túl nehéz. Túl sok döntés. Nem tudom mit tegyek.

Végtelen hosszúságúnak tűnik az idő, mire ismét megjelenik sötét tincsekkel ölelt arca a létra tetején. Sértetlennek tűnik. Nincs elszakadva a ruhája, nem koszos az arca, és nem látok végfoltokat ingén. Tehát nem kellett senkivel sem megküzdenie. Akkor miért volt távol?

- Miért nem alszol? – hogyan tudnék aludni, ha ilyen csekély magyarázattal hagy magamra az éjszaka közepén? Túl zaklatott vagyok a nyugodt válaszhoz, ezért inkább felé hajolok, és tenyeremet homlokára, arcára simítom. Bőre szinte égetően forró, Közelről azt is látom, hogy kipirult. Ez nem jó.

- Lázas vagy? – elfertőződhetett a sebe, vagy csupán a kimerült szervezete jelzi, hogy még a könnyű bőrmunka is túl korai volt. Pihenésre van szüksége, megfelelő mennyiségű ételre, puha ágyra és tiszta ruhákra. De én ebből semmi sem tudok megadni neki.

- Nem – oldalára dőlve, fordít hátat nekem. Ennyi? Ezzel a válasszal akar mindent elintézni? Csökönyös szamár.

- Lángol az arcod – próbálok értelmet lehelni felelőtlen fejébe.

- Jól leszek – hát persze. Pont olyan magabiztosan állítja ezt, mint amilyennel én forgatok egy kardot. Összepréselem ajkaim, és hiába bámulom szúrós tekintettel hátát, nem jutok előrébb. Rendben. Ha te ragaszkodsz ehhez, akkor nem hagysz számomra más lehetőséget.

Köpenyemet megpróbálom a lehető legjobban eligazítani, hogy mindkettőnket takarjon, miután bekúszom forró teste mögé. Átkarolom derekát, és hevesen dobogó szíve fölé fektetem tenyeremet. Biztosan a láztól ver ennyire szaporán. Légzése is egyenetlen, felületes és kapkodó. Talán találhatnék lázcsillapító gyógynövényt az erdőben. Felismerem őket, és van köztük olyan, ami egy egyszerű forrázatként is segíthet. Nem olyan hatékony, mint a gyógyítók komplex, mágiával átszőtt teái, de a semminél jobb lehet. Mégis, nincs erőm magára hagyni őt. Talán a meleg és az alvás is segíteni fog rajta.

- Most majd én tartalak melegen téged. Te csak aludj nyugodtan – hátába fúrom arcom, mélyet lélegzek illatából. Az illatból, ami észrevétlenül vált megszokottá körülöttem. Az aggodalom, ami eddig ébrem tartott, szép lassan vonul vissza, átengedve helyét a kimerültségnek. Már képtelen vagyok nyitva tartani szemeim. Vigyázni akarok rá egész éjszaka, de hiába küszködöm, magával ragad az álmok birodalma.

oOoOo

Zihálva, reszketve gördülök hátamra, szemeim tágra nyílva bámulják a csűr lécei között átszűrődő csillagok halovány fényét. Tincseim nedvesen tapadnak arcomhoz, mellkasom szaporán emelkedik és süllyed. Az álmom riasztó képei elúsznak, jeges ürességet hagyva maguk után. Nem tudom miről szóltak, nem tudom mit láttam, de abban biztos vagyok, többé nem akarom átélni. Többé nem akarok visszatérni az álomvilágba, ahol rám találhatnak.

- Eion? – megrezzenek a váratlan, gyengéd hangra magam mellett. Oldalra fordítom arcom, tekintetem találkozik a csillagok fényét tükröző ezüst csillogással. Megint felriasztottam őt a zavart álmaimmal. Pihennie kéne, de én nem hagyom.

- Bocsáss meg – torkom száraz, hangom erőtlen és elfúló, de mosolyra kényszerítem ajkaim. Nem akarom, hogy az én problémáimmal foglalkozzon. Felülök zsákomon, a köpenyt Deoron hagyva mászom el négykézláb a vizesvödörig. Nem vagyok benne biztos, hogy reszkető lábaim megtartanának-e, így ez tűnik biztonságos megoldásnak. Leöblítem arcom, és nagyokat kortyolok a hűvös vízből. Szívverésem lassan csitul, az ereimben keringő jeges rémület viszont nem akar múlni.

- Csak álmok, Eion – egészen közelről hallom hangját, hamarosan meg is érzem a vállaimra nehezedő köpeny súlyát. – Nem árthatnak neked – tenyere megnyugtató melegsége hátamon segít harcolni a fagy ellen, de nem elég. Reszketésem kitart.

- Tudom. Tudom, de mikor ott vagyok, minden túlságosan valóságos. Nem tudok harcolni ellene, elfelejtem, hogy csupán álmok – suttogom halkan, közelebb dőlve hozzá. Átkarolja vállaim, és oldalához húz. Halk sóhajjal hunyom le szemeim, merítve a biztonságot nyújtó forróságából. Pihennie kéne, én mégis itt tartom. Önző vagyok, de szükségem van valakire, aki a valóságban tart. Szükségem van rá. – Miért csak engem gyötörnek? Miért vagyok annyira gyenge, hogy még az álmokkal sem tudom megküzdeni? – keserű csalódottsággal suttogom a szavakat. Ugyanazt élte át, mint én, mégsem küzd árnyakkal az éjszaka sötétjében. Ő nem ébred rémült zihálással, izzadtan és kimerültebben, mint előtte. Mert ő erős. Sokkal erősebb, mint én.

- Nem csak te harcolsz álomképekkel – ujjai egy pillanatra megszorulnak vállamon, hogy utána felkaromat kezdjék simogatni óvatos, apró mozdulatokkal. Mintha csak próbálna felmelegíteni. Hálás vagyok ezért neki. Szavai azonban megdöbbentenek.

- Vannak rémálmaid? – sosem gondoltam volna, pedig nem kéne, hogy meglepődjek rajta. Ha igaz, amit a múltjáról mesélt, az a furcsa, hogy nem gyötrik őt gyakrabban. Nem tudhatom mit kellett átélnie, amik miatt szüksége volt a tetoválások erejére. Szívem ismét összeszorul egy megtört gyermek árnyképétől.

- Néha kísért a múltam – hangja fájdalmasan üres. Mint minden alkalommal, mikor a múlt kerül szóba. Meddig akarja még rejtegetni előlem, hogy ki is ő valójában?

- Talán könnyebb lenne, ha megosztanád velem – karomat simogató keze megdermed, mintha valami borzasztó dologra készülnék. Pedig csak ő látja annak. – Te ismered a kísérteteimet, Deor. Ha én is megismerem a tieid, talán segíthetünk egymásnak – a csend hosszúra nyúlik, de legalább keze ismét megmozdul. Nem várok választ, tudom, hogy most nem is fog adni. Talán sohasem jön el az a pillanat, mikor őszinte lesz velem, de legalább megpróbáltam. Közelsége lassan elűzi a fagyos rettegés utolsó szálait, nyugodt melegséget hozva a helyére. Súlyom egyre jobban oldalának dől. Vissza kéne feküdnünk. Ajkaimat szólásra nyitnám, de nem engedelmeskednek. Már nem. Már túl mélyen vagyok, egy másik világban.

oOoOo

Ásítva pakolom el a reggelink utáni üres vásznat. Az éjszakai ébredés után nyugodtan aludtam, de nem volt elég. Hiába ébredtem Deor ölelésében, hiába éreztem megnyugtató közelségét, ez nem tudja pótolni az elvesztett órákat. Talán ma hamarabb vissza kéne jönnöm a csűrbe, hogy többet tudjak pihenni. Meglátom, hogyan haladok a teendőkkel. Vissza kell mennem Kaelhez és a fogadóba is. Emellett a füvesasszony felkereséséről sem feledkeztem meg. Talán az erdőbe is elmehetnék, hátha találok gyógyfüveket. Deor láza elmúlt ugyan, de bármikor szükségünk lehet rájuk, talán még olyat is találnánk, aki megvásárolhatná őket. Ez egy újabb lehetőség arra, hogy pénzhez jussunk. Minél több a pénzünk, annál kevesebbet kell lopnunk. Ez elég motiváció számomra.

Míg én rendezkedem, Deor szétteríti a térképet a fapadlón. Elmélyülve hajol fölé, időnként eltűrve előre hulló tincseit. Halvány mosollyal figyelem a csillogó szénfekete szálakat, amikről már tudom, hogy sokkal puhábbak, mint első látásra tűnnek. Gyönyörűek, mégis úgy tűnik, gazdájuk terhére vannak. Ideje megmentenem őket, mielőtt egy éles kés áldozatává válnak.

A földön ülő Deor mögé lépek, aki így tökéletes magasságban van ahhoz, hogy tincseibe túrhassak ujjaimmal. Egy pillanatra megdermed, majd kérdő tekintettel sandít fel rám.

- Mire készülsz? – mosolyom kiszélesedik a bizalmatlan hangsúly hallatán. Ennyire nem kell tartani tőlem, ha akarnék se lennék képes ártani neki, túl gyors és túl erős hozzám képest. Inkább csak akarok valami vidámságot csempészni komor vonásaiba. Túl sok mindent történt az utóbbi időben, ami elfeledtette velünk, hogy a világ nem sötét, és nem kívánja meg a folytonos komolyságot.

- Csak befonom a hajad, hogy ne legyen folyton útban – arckifejezése láttán muszáj halkan felnevetnem. Nem tudom, hogy a fonás gondolata, vagy a gyöngyök és tollak lehetősége váltotta-e ki belőle ezt a savanyú fintort. – Nyugodj meg, olyat készítek, ami illik egy kemény harcoshoz – mintha megrándulna ajka széle, de a tegnap megismert mosoly még elmarad. Néhány pillanatig arcomat fürkészi, végül lassan bólintva fordul előre.

- De semmi gyöngy és toll – tudtam. Mosolyogva csóválom meg fejem, és ismét végig simítok tincsei lágy puhaságán.

- Semmi gyöngy és toll – beleegyezek kérésébe, hiszen az eredeti tervem is ez volt. Deorhoz nem illik az ilyesmi, ezt megtartom magamnak. Ahogy észrevettem ő az egyszerű és praktikus dolgok híve, így frizurájában is ehhez fogok ragaszkodni. Semmi olyat nem tennék vele, amitől kényelmetlenül érezné magát. Maximum összekenném egy kis festékkel néhol, de csak azért, hogy előcsaljam mosolyát. Túl komor, többször akarom látni mosolyát.

Gyakorlott mozdulatokkal választom szét a tincseket, kiválasztva azokat, amik a fonáshoz kellenek. A folyton arcába hulló, elülsőket választom, és két oldalról egy-egy fonatba rögzítem őket. A két fonat hátul találkozik és válik eggyé. Egy korábbal lehasított vászondarabbal rögzítem a végét, elégedetten szemlélve művemet. A legtöbb szálat szabadon hagytam, hátul pont olyan egyenesen omlanak lapockáira, ahogyan korábban. Viszont így nem kell azzal foglalkoznia, hogy folyamatosan eltűrje őket arcából. Egyszerű és praktikus. Nem lehet oka panaszra.

- Elkészült. Látod, nem is fájt – ismét felnéz rám, tekintetében végre feltűnik a halványlila árnyalat, ami olyan csodálatos és lenyűgöző. Úgy kutatja pillantásomat, mintha valamit próbálna megtudni belőle, de csupán azt éri el, hogy zavart pír kúszon arcomra egy apró mosoly kíséretében.

- Köszönöm, Eion – mosolyogva bólintok, és búcsúzóul végig simítok tincsein. Szeretek hozzáérni. Vonz magához, mint lepkét a lámpások fénye. Ő a legragyogóbb lámpás, akit valaha láttam. Még ha tompítja is a saját fényét.

Ellépek tőle, mielőtt túl messzire mennék, és én is rápillantok végre a tegnap szerzett térképre. A kusza vonalak és színek birodalma ölelve fogad magához, mintha hazaértem volna. A térképek maguk is művészi alkotások, amiket gyakran nem értékelnek eléggé. Pedig sokkal több munka van bennük, mint egy portréban. Hiányzik az alkotás. Hiányzik, hogy valami gyönyörűt adhassak a világnak.

Szemöldökömet ráncolva térdelek le a térkép és Deor mellé. Előre hajolva, nyelvem hegyét kidugva forgatom fejem, hogy más szögekből is megfigyelhessem. Valami van ezzel a térképpel. Valami, ami koponyám belsőjét csiklandozza, de nem tudok rájönni, mi az.

- Mit látsz? – még Deor hangját is tompán hallom magam mellett, annyira belemerülök a vonalak alkotta világba. Kutatom a bennük elrejtett igazságot. Valahol ott van, bár még magam sem tudom, hogy mi lehet az.

- Nem is tudom – halkan dünnyögve kúszok odébb térdeimen, hogy változtassak a nézőponton. A vonalak hirtelen állnak össze, visszarántva egy sátor fáklyákkal megvilágított sötétjébe. Szemeim döbbenten kerekednek el, tekintetem Deorra villan. – Már láttam ezt a térképet! – a felismerés széles mosolyt csal arcomra. Szívem torkomban dobog, kezeim izgatott remegésbe kezdenek.

- Pontosan ezt? Mégis hol? – kíváncsian kutatja arcom, de én képtelen vagyok legyőzni izgatottságom. Visszafordulok a papír felé, és remegő ujjaimmal rajzolom végig a folyót, aminek mentén Deorral elmenekültünk. Az emlék fájdalmasan hasít belém, de a lüktetést tompítja a felfedezés boldogsága.

- A táborban. Egyszer Glovir után kutattam, és véletlen megzavartam egy tanácskozást a parancsnoki sátorban – mutatóujjam megáll a térkép egy pontján. – Itt volt egy jelölés – Deor is közelebb hajol, hogy jobban láthassa a pontot, amire mutatok.

- A táborotok helye – aprót bólintok. Igaza van. Tovább csúsztatom ujjam, kutatva emlékeim között.

- Itt volt egy másik jel – a csend most hosszabbra nyúlik.

- A mi táborunk helyzete – megrezzenve pillantok fel merev arcára. Nem szeretem ilyennek látni őt. Szabad kezemet arcára simítom, érintéssel és mosollyal csalogatom vissza magamhoz, bárhol is jár. Már nincs egyedül, nem szabad elfelejtenie. Eltart néhány pillanatig, de végül elnyerem a szürke tekintet figyelmét. Ismét bólintok, majd elengedem őt, és újra a térképhez fordulok. Ujjaim különböző utakat jár be, együtt halad a vonalakkal, elidőzik néhány pontnál, de végül megállapodik egy helyen.

- És itt volt az utolsó – mosolyom kiszélesedik a lehetséges válasz gondolatától. – Látsz rá esélyt, hogy… - nyitva hagyom a kérdést, mert félek, hogy ha kimondom, szertefoszlik az álom. Végtelennek tűnik a csend, ami ránk borul. Ő a pontot figyeli, amire mutattam, én pedig képtelen vagyok tovább egyhelyben maradni. Felállva kezdek járkálni a szűk padláson. Lépteim felverik a port, ami aranyló táncot lejt a hajnali napsugarak fényében.

- A hely megfelelőnek tűnik. Azt hiszem ide nyílhatott a portál, amin keresztül elmenekültek a táborból – boldog kacagással pördülök meg néhányszor, majd újra térde rogyok Deor mellett, és még mindig nevetve ölelem át, vigyázva a nyílhegy ütötte sebre. Néhány pillanatig kiélvezem közelségét, majd sarkaimra ülve távolodok el tőle.  

- Ez azt jelenti, hogy hamarosan rátalálhatunk a többiekre? – mosolyom letörölhetetlen, a boldogság meleg napsugárként simogatja bőrömet. Érzem, hogy a remény és az erő újra eltölt. Nincs minden veszve. Végre kézzel fogható célt is látok magam előtt. Deor bólint, és elkezdi összehajtani a térképet.

- Pár nap múlva elindulhatunk, de még szükségünk van néhány dologra – tudom. Tudom, de nehéz lesz kibírni. Messze van, rengeteg utazás vár ránk, fel kell rá készülnünk, meg kell még terveznünk, de már nem egy árnyat kergetünk. Nem kell a vak reményből erőt merítenünk. Boldog vagyok. Annyira boldog vagyok. Remélem Deor is.  

Elrendezzük holminkat, és a létrán lemászva hagyjuk el a csűrt. Nem tudok kiolvasni semmit az arcából. Örül, hogy megtalálhatjuk a népem, vagy már megbánta, hogy segít nekem? Biztosan boldog, hisz így van lehetőségünk megszakítani a köteléket. Akkor végre oda mehet, ahová csak akar, nem kell többé rólam gondoskodnia. Megtervezheti a lázadást, amiről korábban beszélt.

Torkom összeszorul a gondolatra, hogy engem hátrahagyva vág bele egy biztos halálba vezető útba. Még van időm lebeszélni róla. Még van időm meggyőzni róla, hogy ostobaság, amit tervez. Nem kell feláldoznia magát, biztosan létezik más megoldás is. Mert nem akarom elveszteni őt.

Mosolyom elmélyül a nyers felismeréstől. Talán meg kéne riasztania annak, hogy így érzek, bár még pontosan én sem tudom megfogalmazni az egészet, de mindig arra tanítottak, hogy nem szabad félnem az érzéseimtől. Olyan dolog ez, amit Deornak talán soha senki sem mondott el. Talán ezért maradt lezáratlan a tegnap esti beszélgetésünk.

- Deor – karja után nyúlva ragadom meg, még mielőtt az elágazásnál külön utakon folytatnánk a falu felé. Megfordul, tekintete arcomat kutatja a megszokott szürkeségével. – Bármennyire is riasztónak tűnnek, ne menekülj az érzelmeid elől – megtörik a kifejezéstelen maszk, döbbenet uralkodik el vonásain. Talán azt remélte, hogy elfelejtem a tegnap estét? Tévedett. Nem fogom elengedni őt. – Ha engeded, erősebbé tehetnek, mint gondolnád – közelebb lépek hozzám és mellkasára fektetem tenyerem. Bőre forró az ing alatt, de már tudom, hogy nem a láz miatt. Ez a melegség belőle árad. A része. – A tested kiszabadult a börtönből, ahol felnőttél, de a lelked még ott van. Ne hagyd hátra, hogy elsorvadjon – lágy mosollyal engedem el őt, és hagyom magára a gondolataival. Talán jobb is, hogy most egy kicsit külön leszünk. Van ideje rágódni rajta, hogy mit akar.

Hogy kockáztat-e, és lassan megosztja velem, hogy ki is valójában, vagy öröké hallgat.


LastBreath2023. 09. 27. 21:57:52#36388
Karakter: Duvain
Megjegyzés: - Mosolyboszorkánynak


 

 

Csillag fürdik a tóban alant,
Boldogtalan, mint én, halálig,
C
sakhogy ő fönn született a fényben,
S a föld hűvös vizébe vágyik.”
– Sárközi György –

 

Lassan felém fordul és egy kicsit közelebb fekszik. Fürkésző tekintete kimerült és boldogtalan. Ez a pár nap megtépázta a lelkét. Mintha tegnap óta éveket öregedett volna. Nyugtalanít mélabúja, kétségbeesése, fénytelensége.  

– Nem a hideg tart ébren, hanem a gondolataim – mosolyodik el fanyarul. Hangja halk, elrévedő. Sok mindent kell magában helyre tennie és feldolgoznia. A világa kifordult a sarkaiból, mert most először találkozott a háború elsöprő és pusztító valóságával.  

– Miféle gondolatok? – kérdezem. Talán, ha beszélhet róla, könnyebben lélegzik majd. Ha kimondja hangosan, nem fojtogatják a miértek. Mégis meglepődik kérdésemen, de nem teszi szóvá. Helyette inkább válaszol.  

– Hogyan hagyhatták az uralkodóink, hogy ez történjen a népükkel? – hangja nem több suttogásnál, mégis annyi keserűség vegyül belé, ami az én torkomat is összeszorítja. Ismerem a választ, mégsem mondhatom el neki, mert attól csak még mélyebbre süllyedne bánatában.  

– Ők vakok minden másra saját hatalomvágyukon kívül – felelem. A gondolat, hogy ez az elvakult hatalomvágy majdnem engem is ugyanerre az ösvényre sodort, feldühít. És bár sokszor megkérdőjeleztem már apám döntéseit, mégsem szegültem ellen soha. Nem tettem, mert akkor úgy jártam volna, mint a bátyám, vagy mint Uliar, aki egyszer csak nem jött el hozzám többé. A király szemében ugyanolyan feláldozható alkatrésze voltam hatalomvágyának gépezetében, mint bárki, aki őt szolgálta. Éppen ezért sokkal inkább rabszolga voltam, semmint trónörökös.  

– De nekik az alattvalóikat kellene szolgálniuk, nem a saját éhségüket kielégíteni vérrel szerzett területek bekebelezésével – fakad ki. Egy pillanatig ajkai körül újabb szavak formálódnak, mégsem mondja ki őket. Arcára azonban kiül az érzelem, mely most elhatalmasodott rajta. Szemei csak halványan fénylenek, mintha ködön keresztül nézném tekintetét. Eion szenved. Bár nincs testi sérülése, a lelkében olyan mély sebek tátonganak, amiket nem biztos, hogy képes lesz befoltozni az idő múlása.  

– Túl mélyen érzel, Eion – ajkai lágy mosolyra húzódnak. Még megbújik mögötte a keserűség, és ez kellemetlen utózöngét kölcsönöz neki, de talán lassan feloszlanak a fellegek a feje fölül.  

– És túlságosan bízom – idézi fel szavaimat. – Halmozom a hibákat – mondja halkan, s enyhén oldalra billenti a fejét, ahogy arcomat fürkészi.  

Felé fordulok. Állom tekintetét, míg kényelmes pozíciót keresve elhelyezkedek. Minden egyes szavamat átgondolom, mielőtt kimondanám őket. Nem bántani akarom velük, hanem erőt önteni belé.

 – Ezek nem feltétlen hibák – kezemet lassan felemelve tűrök el egy arcába lógó hajtincset a füle mögé. A bőre meleg és hamvas, kellemes változás a kút hideg vizéhez képest. – Csupán nehezebb lesz megküzdened a világunk valódi arcával.

– És ha egyáltalán nem sikerül megküzdenem vele? – kérdezi kisvártatva. Hangja elgondolkodó, nem pedig rémült. – Ha egy idő után túl sok lesz, amit látok? A mosolyom nem véd meg örökké.  

Nem bízik magában. A fiú, aki pár napja még a kedvességével és gyengédségével akarta megváltani a világot, most nem hiszi már el, hogy képes lenne rá. Nem tudom, visszatér-e még valaha az ereje, az önbizalma. Csak egyvalamit tudok. Nem akarom újra látni azt a kiürült, lélektelen testet, amit korábban láttam. Amikor térdre zuhant a folyó sekély vizű partján, azt hittem vége van. Talán ő maga is fel akarta adni. Nem hagyhatom, hogy elhagyja magát.  

– Akkor segítek – felelem neki. Válaszomon meglepődik, arcára rövid ideig értetlenség ül ki, de olyan hamar suhan tovább, mint a méhek egyik virágról a másikra. Mintha egy pillanatig nem hinné el, hogy ezeket a szavakat én mondtam ki. – Túl kedves lennél szörnyetegnek – mosolyodik el lágyan. Már-már én magam is elmosolyodom, pedig kijelentésében nem volt semmi mókás. Még mindig ezen rágódik? Azt hiszem, túlságosan szíven ütötte a dolog. Sok mindent megtanultam róla ez alatt a néhány nap alatt. Tudom, hogy ő a legjobbat nézi ki az emberekből, még álmában sem feltételezne senkiről semmi rosszat. Azonban látta, mire vagyok képes, s mégis olyan makacsul ragaszkodik az igazához, mintha nem látott volna tegnap éjjel. Mintha nem számítana neki, hogy saját társaim vérét ontottam.

– Ideje aludnod, Eion – fekszem hanyatt ismét.

Lehunyom szemeim, de így is hallom, hogy mocorog mellettem. Mielőtt rákérdezhetnék, hogy mi baj, megérzem jelenlétét az oldalamnál. Olyan óvatosan simul mellém, mintha elolvadnék érintésétől. Mégis olyan szorosan fekszik mellettem, mintha bőröm alá akarna bújni. Kócos fejét mellkasomra fekteti, karjával átkarolja testem. Mélyen beszívja a levegőt.

– A csillagok kísérjék álmaid, Deor – suttogja, s a következő pillanatban már alszik is. Irigylem érte, hogy szinte azonnal el tud aludni. Vállai alatt lévő kezemmel a hajába túrok, s lehunyom szemeim. Holnaptól minden más lesz.

.o.O.o.

Arra ébredek, hogy Eion mellettem nyugtalanul megmozdul. Szemeim kipattannak, és fejemet megemelve fürkészem a csűr sötétjét, ellenségek után kutatva. De nincs ellenség. Legalábbis látható nincs. Eion a saját démonaival harcol álmában. Homlokán kiütközik a hideg veríték, arca fájdalmasan eltorzul. Hánykolódik a karjaim közt. Az oldalamra fordulok, és figyelem a rémületet az arcán. A rémképek, amik nappal elkerülték, most lecsaptak rá.

Még időben szorítom ajkaira tenyerem, mikor egy elkeseredett sikoly szakad fel mellkasából. Szemei felnyílnak, de nem lát engem; arcát könnyek áztatják. Két kézzel kap kezem után, s úgy vergődik, mintha az élete múlna rajta. Tincsei közé simítom kezem és halkan szólok hozzá.

– Eion! Biztonságban vagy – nem hallja a hangom. Egyre csak küszködik. – Nyugodj meg. Senki sem árthat neked. Nincs mitől félned. Csak álom – csendesen súgom fülébe a szavakat, ahogyan anyám is tette, mikor gyermekkén üvöltve ébredtem. Úgy csitítom, ahogy engem is csitítottak. Végigsimítok homlokán, arcán, s teste lassan kienged feszültségéből.

– Aludj nyugodtan, én itt leszek – suttogom tincsei közé, s könnyű csókot lehelek homlokára.

.o.O.o

Lassan érkezik el a hajnal. A hideg levegő bekúszik az orromba és teljesen felébreszt. Oldalamnál Eion még békésen alszik. A Hold búcsúzóul küldi be fénypászmáit a csűr ablakán, hogy lassan átadja őrhelyét a Napnak. Mellettem lassacskán mocorgás kezdődik. Mozdulatlanul fülelek, nem egy rossz álom-e ismét, de a sikolyok elmaradnak. Figyelem alakját. Ébren van? 

– Ismét a gondolatok? – kérdezem, feleletet nem is várva tőle.  

– Most a hideg – bújik hozzám fázósan. Eion kedveli az érintést, ez volt az első, amit megtanultam róla. Kedveli mások közelségét, hiszen köztük érzi igazán jól magát. Ha egyedül volna, talán el is hervadna, mint egy virág, melyet nem öntöznek. – Miért érzem magam fáradtabbnak, mint este? – dünnyögi tompán.  

– Nyugtalanok voltak az álmaid – felelem.  

Kelletlenül ül fel mellettem, s kezdi aggódva fürkészni arcomat. Most miért aggódik? Mi ez a keserű íz a számban? Mi ez a csalódottság? Miért csak szánakozva, vagy aggodalmasan néz rám? Miért nem adja nekem a mosolyát?  

– De ugye nem zavarta meg a tiédet? – kérdezi, miközben felülök. Megnyújtóztatom elmacskásodott tagjaim, oldalamban forróság folyik szét, megerőltettem magam. Eion közben szemlesütve nyúl hajában egy gyöngyért.  

Hogy megzavarta-e? Vajon a kétségbeesett sikoltása az átkozott önkívületben, a vonaglása, vagy a rettegésének verítéke zavarta meg az álmom? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy nem akarom újra így látni. Ez nem ő volt. Mintha egy ártó szellem szállta volna meg a testét. Nyoma sem volt benne Eion napsütötte ragyogásának.  

– Én rendben vagyok – felelem végül.  

Felkel ültéből és a kis vászonba bugyolált csomaghoz lépdel. Felméri mink van, bár ez nem tart sokáig. Ennél jócskán többre lesz szükségünk, ha útra akarunk kelni. Figyelem a hátát. Már testtartásából kiolvasom, hogy megint rágja valami a lelkét.  

– Szükségünk lesz még élelemre, egy térképre, kardhüvelyekre és táskákra – szólalok meg mellé lépve.  

– Úgy érted, lopnunk kell – mosolya fintorrá torzul.  

– Eion, be kell ismerned... – sóhajtom, de szavamba vág.  

– Hogy nincs más lehetőség – bólint. – Tudom. – felém fordul és elszántan elmosolyodik. – De vissza fogom nekik fizetni. Mindannyiuknak. Megjegyzem őket, és ha már nem élnek, a leszármazottaiknak adom meg a kölcsönt – lovalja bele magát kis szónoklatába. Különleges vagy, Eion. Mindig kitartasz a saját igazad mellett. Akkor is, ha a világ van ellened. Foggal-körömmel ragaszkodsz hozzá és nem engedsz belőle egy cseppet sem.  

Megreggelizünk. Kevés élelmünket sebtében fogyasztjuk el, hiszen a gazda is korán kel. Nem lenne jó, ha itt találna minket. De hová is mehetnénk? Pár ócska rongyunk van, és két kardunk. A vadont nem lehet könnyelműen kezelni. Ha nem készülünk fel a veszélyre, és a mostoha terepre, könnyen rámehetünk mind a ketten. Akármennyire is sürgetném az indulásunk, a sérülésemnek meg kell gyógyulnia. Még egy olyan küzdelmet nehezen állnék, mint a korábbit. És a hatalmas távolság, amit megtettünk, kivette belőlünk az energiát. Kényszerpihenőre van szükségünk. Amíg én bírnám az egész napos kutyagolást, Eion egyre csak fáradna. Őt nem támogatják mágikus tetoválások. És a fizikuma sem az egész napos erdőjárásra épült.  

– Talán mégis van más lehetőség – szólalok meg elgondolkodva.  

– Miféle lehetőség? – kapja fel a fejét érdeklődve, lábait maga alá húzva.  

– Amivel elkerülhetjük a lopást – felelem. Eion felragyog, megajándékoz mosolyával. Izgatottan hajol hozzám közelebb. – Körbe kérdezhetnénk a faluban, talán akad valami munka, amit elvégezhetünk – magyarázom.  

Mosolya kiszélesedik. Mintha megszűnne a csűrben a félhomály, s beragyogná az öreg deszkákat és szénahalmokat a fény.  

– Bármit elvégzek, amit csak találunk! – ujjong fel fojtott hangon. – Ha kell istállót takarítok, mosódézsák fölé görnyedek, edényeket vagy cipőket sikálok – sorolja hadarva. Hangja egyre vidámabban cseng. Mintha a kincstár legszebb ékkövét adtam volna neki ajándékba. – Köszönöm Deor – hajt fejet előttem.  

Elfordítom róla tekintetem. Megszoktam, hogy mindenki fejet hajt. De nem akarom, hogy ő hajbókoljon. Nem tartozik nekem semmivel. Én vagyok az ő adósa. Felkelek és a zsákok alá rejtem felszerelésünket. Lassan indulnunk kell, mielőtt megtalálnak minket.  

A csűrből kilépve álmosan köszöntenek minket a Nap első sugarai. Eion lehunyt szemmel, ajkai körül nyugodt mosollyal nyújtózik egyet. Mélyen belélegzi a hajnal párától terhes levegőjének illatát.  

– Mennyire kerülhetünk távol egymástól? – töröm meg a csendet.  

Rám emeli tekintetét. Elgondolkodva ráncolja kicsit szemöldökét.  

– A falun belül nem lehet gond – feleli kisvártatva. Bólintok.  

– A kovácshoz megyek – fürkészem zöld szemeit. – Talán meg tudod győzni a szatócsot, hogy munka fejében adja vissza az ékszereidet – simogatom meg feje tetejét még mielőtt észbe kapnék, hogy mit is csinálok. Szemei elkerekednek és arcára halvány pír kúszik. Elveszem a kezem és tekintetem is elfordítom. – Találkozzunk itt a csűrnél, naplemente után.

.o.O.o.

Mire a falu főterére érünk, a kohóban már éber a tűz. A kovács a mai munkához készül elő. Sötét hajába ősz tincsek vegyülnek, szintúgy dús szakállába. Bőrköténye alatt is inkább pocak feszül izmok helyett. Odalépek hozzá, s ő gyanakodva méreget.  

– Mi járatban? – kérdezi kiegyenesedve. Kezét megtörli kötényének zsebébe dugott rongyba. 

– Munkát keresek – felek.  

– Nem tudlak kifizetni, fiam – rázza meg a fejét. – Bár elkélne a segítség, a fiaim a háborúban harcolnak.  

– Biztosan meg tudunk egyezni – hajtok fejet előtte.  

– Az attól függ – vonja fel szemöldökét.  

– Szükségem lenne tőled néhány dologra – válaszolom. – Engedd, hogy ledolgozzam az árát. Bármit elvégzek, amit csak rám bízol.  

– Sérülten is dolgoznál? – kérdezi, oldalam felé bökve, s ezen őszintén meglepődöm.  

– Honnan tudod, hogy sérült vagyok? – kérdezem fáradt a fáradt arcot fürkészve.  

– Más a testtartásod, fiam – szarkalábas szemei bölcsen csillannak meg.-- Na, jer – int felém. – Mutatok neked ezt-azt, amivel hasznossá teheted magad.  

Bevezet a műhelyébe és megmutatja mi, mire való. Hogyan kell bánni az eszközökkel. Türelmesen és tapasztaltan tanít. Öröm tölti el, mikor rájön, hogy bizonyos dolgokat magamtól is ismerek. A bőrcserzést bízza rám, és a bőrkarvértek szegecseinek beverését. Elmondása alapján időről-időre megfordulnak a faluban a katonák. Hol az egyik, hol a másik seregből, s ők nem tehetnek mást, mint kiszolgálni őket. Sokat beszél a fiairól. Ikrei vannak, megtermett, kovácsok, ám még sihederek. Amikor a határon eluralkodott a káosz, úgy döntöttek, beállnak a seregbe, hogy megvédjék azt, ami fontos nekik: az otthonuk. Még kap róluk híreket, de retteg, hogy legközelebb a futár már csak a halálhírüket hozza majd. Nem maradt már neki senki. A feleségét betegség vitte el. Egyedül van, és öreg. De a falunak kell egy kovács, hát nem törődik a nyavalyáival és dolgozik. Ameddig a teste engedi, dolgozik.  

Amikor a Nap a delelőjénél jár, a kovács ebéddel kínál. Hálásan fogadom tőle. S ő tovább mesél, amíg eszünk. Emlékszik még arra, milyen volt a falu, mielőtt a háború elérte volna. Bár még gyermek volt ő is. Az utcák tisztábbak voltak, a házak újak és ápoltak. Kétszer, ha nem háromszor annyian laktak itt, mint most. Ám mostanra ez is kísértet járta hely lett. Egyre inkább elkomorodik arca, amikor a mostani időkről kezd beszélni. A nyomorúság és a nélkülözés tett kárt a lelkében; testét az idő emészti lassacskán fel. Egy emberöltő semmiség egy tünde életében, ők mégis ez alatt a rövid idő alatt élik meg egész életüket. S igyekszenek ezt úgy kihasználni, hogy tartalmat vigyenek bele, s olyan világot hagyjanak örökségül az utódaiknak, ahol boldogabban élhetnek.  

Délután érkezik egy vadász, aki szarvasbőrt és agancsokat hoz. A kovács maga mellé hív és megmutatja, hogyan készíthetek agancsokból késmarkolatot. Úgy tanít, mintha közéjük való lennék. Nem kérdezi honnan jöttem, nem kérdezi, mi a nevem. Nincsenek előítéletei és nincs benne harag vagy gyűlölet az én irányomban. És bár azt mondta kell neki a segítség, ő mégis többet segít nekem, mint én neki. Ez alatt a rövid idő alatt mély tisztelet alakult ki bennem iránta. Becsülöm a munkásságát és az emberségét. Ha többen lennének a világon ilyen gondolkodás móddal, az sokkal békésebb hely lenne.

.o.O.o.

Testem kellemesen sajog, ahogy a sötétedő utcákon sétálok a csűr felé. Remélem, Eionnak nem esett bántódása. Nem tudom, mi az a távolság, ami még a mágiáján belül van, s mi az a határ, amelyet nem léphetünk át. Hogyan nyilvánulna meg, ha túl távol kerülnénk egymástól? Úgy működik, mint egy kötél, és visszahúz az akaratom ellenére? Vagy fájdalmat okoz, elviselhetetlen, hogy kénytelen legyek visszatérni hozzá?  

Lassan a csűrhöz érek. Egy karcsú alakot látok ácsorogni az épület sarkánál, kezében vödröt szorongat. Amikor észrevesz, a vödröt letéve hozzám siet. Hozzám érve gyorsan körülnéz, s csak azután kezd el beszélni. Hangja sugárzik a boldogságtól.  

– Szereztem térképet, Deor! – ragadja meg kezem és kezd magával húzni. – Gyere menjünk be – hadarja. – Vacsorát is hoztam a fogadóból.  

– Nem a szatócsnál voltál? – kérdezem szemöldök ráncolva.  

– De igen – feleli nevetve. – Jobb kedve volt, mint tegnap, sikerült vele megegyeznem. A mai munkámért adta a térképet – meséli lelkesen. – Aztán mosogatás fejében kaptam vacsorát a fogadóban.  

Belépünk a csűrbe. A vizes vödröt magammal hozom, s leteszem, mikor Eion becsukja mögöttünk a csűr ajtaját. Visszatért az a fiú, akit megismertem, aki nem törődve gyenge alkatával, magával vonszolt a táborig, hogy megmentse az életemet. A vödörrel együtt kapaszkodunk fel a padlásra.  

– Neked milyen volt a napod? – kérdezi fülig érő mosollyal.  

– Én is hoztam valamit – engedek meg magamnak egy apró mosolyt, s hónom alól előveszem a csomagot, és kibontom. Vállai köré terítem, és ő meglepetten fogja meg a köpeny vastag, meleg anyagát. – Így nem kell fáznod többet – nézek a smaragd szemekbe. Egy pár pillanatig döbbenten figyel, aztán tenyerébe temeti az arcát.  

– Köszönöm – hallom meg tompán a hangját. – De miért csak egyet hoztál? – kérdezi, s néz rám újra.  

– A kovács úgy tudja, egyedül vagyok – válaszolom. Aztán leülök a zsákra, mely előző éjszaka is fekhelyemül szolgált. Magamhoz veszem a kis csomagot, amiben a vacsoránk lapul és bontogatni kezdem, de Eion mellém lép és lefogja a kezem. Várakozva pillantok fel rá.  

– Előbb hadd lássam a sebedet – kéri csendesen és mellém helyezi a vödröt. Félreteszem a kis vászoncsomagot és leveszem az ingemet. Leveszi a kötést és körbe tisztítja a sebem. Már nem fáj úgy, mint tegnap. Még mindig érzékeny az érintésre, de már nem lángol, nem lüktet. – Szépen gyógyul – motyogja elgondolkodva, aztán újra körbe tekeri a szétszabdalt inggel. – Nem fáj?  

– Nem – veszem vissza az ingem.  

Mellém telepedve veszi ölébe újra az ételt. Gondosan kicsomagolja. Pár szelet sült hús és kolbász, két nagy főtt burgonya és friss kenyér. Bőven elég ahhoz, hogy pár falat reggelire is jusson belőle. Egy részét félre tesszük, a többit elfelezzük és csendesen megvacsorázunk. Odakint a tücskök rázendítenek éjjeli muzsikájukra.  

Amikor végzünk, elfekszünk a zsákokon. Eion a köpenyébe burkolózik, csak arca és pár kósza hajtincse látszódik ki belőle. Fáradtan ásít, kitett ma magáért. Lehunyom a szemeim, de ő megszólal mellettem.  

– Ugye nem a vasat ütötted egész nap? – kérdezi.  

– Nem – felelem. – A kovács látta rajtam, hogy sérült vagyok. A bőrmunkával bízott meg.  

Aprót sóhajt. Arcán újra meleg mosoly terül szét. Fürkészem csillogó, smaragd szemeit. Újra rádöbbenek, hogy milyen szép. Mintha ő maga is egy műalkotás lenne. – Ez így van jól – szólalok meg.  

– Micsoda? – kérdezi kizökkenve saját gondolataiból.  

– Ez – emelem fel kezem, s érintem meg mosolyát.  

Arca elé húzza a köpeny puha szövetét. Csak szemei fénylenek a sötétben.  

– Ki vagy te? – kérdezi halkan.  

– Nem akarod tudni – nézek szemeibe.  

– De igen – húzza le arcáról a köpenyt és néz rám komolyan. – Nem vagy egyszerű katona. De nem tudom eldönteni, hogy mi vagy? Ki voltál? Hogy sodort idáig az élet? Mindent tudni akarok – szegezi nekem szavait. S minden kérdése egy-egy apró tű a mellkasomban.  

– Ha elmondanám, azzal halálos veszélybe sodornálak – szakítom el tekintetem az övétől. – Nem akarok ártani neked.  

– Ennél is nagyobb veszélybe? – kérdezi. – Látom benned a fényt, Deor – mosolyodik el fáradtan. – Bárcsak tükröt mutathatnék neked, hogy te is lásd!  

Kijelentése szavak nélkül talál. A csűr sötétjében felforrósodnak füleim, mintha billogot nyomtak volna rá. Hosszan fürkészi arcomat csillagfényű ragyogással szemeiben, végül hátat fordít nekem és ettől az apró mozdulattól orromba bekúszik bőrének illata. Érzem magam mellett testének kellemes melegét. Felé fordulva hunyom le a szemeim. Legszívesebben magamhoz húznám és arany fürtjei közé temetném az arcom.  

Ez a gondolat úgy ér, mint egy arcul csapás. Hol jár a fejem? Túlságosan leengedtem a védelmem a közelében. Nem szabad ilyen óvatlannak lennem. A szerencsénk még mindig pengeélen táncol. Csukott szemmel veszek még pár mély lélegzetet, aztán felkelek és a létrához sétálok. Eion felül a zsákján és felém fordul.  

– Mi a baj? – kérdezi aggodalmasan.  

– Aludj nyugodtan – felelem. – Csak kell egy kis levegő.  

Ezzel magára hagyom és lemászok a létrán. Mielőtt kilépnék a csűrből a szabad ég alá, leellenőrzöm, hogy biztonságos-e. Aztán a kúthoz lépve húzok fel egy vödör vizet és nagyokat kortyolok belőle. A hideg víz csillapítja szívdobbanásaimat, a hűvös levegő lelassítja légzésem. A merőkanál segítségével öntök valamennyit a tarkómra is abban a reményben, hogy enyhíti majd arcom forróságát és ágyékom lüktetését. Ez csak testi vágy, nem holmi alattomos bűbáj. Ezzel meg tudok birkózni. El tudom nyomni. Nem tudom, hogy a csűr békéje, a hamis biztonságérzet, vagy Eion bűbája teszi-e, de ezt még csírájában el kell fojtani. A kút kávájára támaszkodva bámulok a sötétségbe. Hosszú percekig állok így, nyirkos bőröm simogatja az éjszakai szellő. Lassan csillapodik bennem a tűz. Egyetlen porcikám sem kívánja most újra felkeresni a padlás félhomályát, de attól tartok, ha nem megyek vissza hamarosan, képes és utánam jön.  

Megmosom arcomat, karjaimat. Ki kell józanodnom. Neki csak Deor vagyok, a kísértet, aki visszatért a halálból. Nem ismeri a múltam, a nevem, a jövőm, ami előre elrendeltetettnek tűnt még egy héttel ezelőtt. Mellette csak Deor vagyok. Egy kudarc, aki veszélybe sodorta őt. Egy dezertőr, aki saját népének embereire támadt és életüket vette. Rettegtem tőle, hogy felismerhetnek. Ha felismernek, magam mögött kell hagynom az alteregót, ami levette a vállamról a kötelességet és a terhet, amit nevem viselésével a szívemen hordtam. Duvainként a kötelességem győzelembe vezetni a seregemet és apám méltó utódjaként uralkodni a megszerzett területek felett. Deor pedig csak egy szökevény. Nem köti sehová a származása. Hazug és áruló. De Eion látja benne a fényt. A szívem tiltakozik az ellen, hogy Duvain maradjak. Az eszem Deor halálát követeli.  

Lassan visszatérek a csűrbe a létrán felkapaszkodva útitársamhoz. Eion éberen ül a helyén. Nyoma sincs rajta a korábbi fáradtságnak. Valószínűleg végig fülelt és figyelt, attól félve, hogy valami történik.  

– Miért nem alszol? – telepszem mellé.  

Nem válaszol, helyette tenyerét simítja homlokomra, aztán arcomra. Érintése nyomán érzem, hogy újra felforrósodik a bőröm. Apró tűzfészkek az arcomon. Fürkésző tekintetében meleg tábortűzként ragyog a fény. Magához vonz és nem ereszt. Gyengéden fogom meg csuklóját és húzom el magamtól.  

– Lázas vagy? – kérdezi gondterhelten.  

– Nem – felelem. Elheveredem mellette és hátat fordítok neki.  

– Lángol az arcod – makacskodik.  

– Jól leszek – próbálom megnyugtatni, s remélem, hogy nem hallja hangomon a hezitálást.  

Pár pillanatig nem szól semmit és már kezdem azt hinni, hogy sikerült kimagyaráznom magam. Ekkor azonban hátamhoz simul és átkarolja a derekam, tenyere mellkasomra kúszik. Olyan közel fekszik, hogy érzem hátamon minden lélegzetvételét, ahogy mellkasa egyenletesen emelkedik és süllyed, s az apró fuvallatokat, melyeket tarkómra fúj. Testem megfeszül, ajkaimat összeszorítva hunyom le a szemeim.  

– Most majd én tartalak melegen téged – motyogja a hátamnak. – Te csak aludj nyugodtan.

Ó, istenek! Ez egy nagyon hosszú éjszaka lesz.



Szerkesztve LastBreath által @ 2023. 09. 27. 22:02:23


<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).