Kicsavarom hát a vizet egyenként a ruhadaraboktól, majd kisimítom õket, hogy ne olyan gyûrötten száradjanak meg. Kiterítem õket a szárítókötélre, ami az udvarunkon álló két nagy tölgyfa közé van erõsítve. Ezzel készen vagyok. Visszamegyek a házba, ellenõrzöm a levest, ami már reggel óta fõ a tûz fölött. Megkóstolom, elégedett vagyok vele, ezzel sincs több gondom, így hát visszateszem az edényre a fedõjét, alatta pedig eloltom a tüzet. Jöhet a varrás, amit már napok óta halogatok. Apám egyik nadrágja több helyen is elszakadt munka közben. A zsebe is lyukas régóta már, az is varrásra vár, továbbá hiányzik róla egy gomb is. Kinézek az ablakon, látom, hogy még világos van, de sietnem kell, ha még ki akarok menni az erdõbe. A sietség miatt többször is megszúrom az ujjam a tûvel, pedig gyakorlott varró vagyok már, nem is értem, hogy lehetek ilyen ügyetlen. Apám idõközben hazaér, megvacsorázik, és végül fürdés után ledõl aludni. Elfáradt, egész nap, pirkadattól kezdve dolgozott. Megértem, hogy alvásra vágyik, és legbelül örülök is neki, mert így nem kell kiosonnom a házból, csak egyszerûen kisétálok. Hív az erdõ. Mágikus erejét a nap minden percében érzem. Nem, most nem akarok olvasni, inkább csak sétálni egyet. Fellélegezni. Az erdõ majd gyógyítja a lelkemet, ami még mindig fáj elhunyt családtagjaim után. Pedig már fél éve történt, hogy… Ideje továbblépni. Elérem az erdõt, és most nem csak a megszokott körutamat teszem meg az erdõ szélén. Valamiért úgy érzem, tovább kell mennem. Egy ismeretlen erõ vonz magával. Elbûvöl a természet szépsége. Hát létezik-e szebb ennél a helynél? Ilyet akarnak lerombolni, hogy rideg kõfalakat emeljenek rá… De annyira elmerülök a gondolataimban, hogy észre se veszem a csapdát, amibe belelépek. Egy kötél fogja a lábamat, és felhúz, felemel annál fogva. Egy önkénytelen kiáltás hagyja el a számat. Fejjel lefelé lógok. A légzésem felgyorsul, mintha az életemért küzdenék. Segítségért kiáltok, hátha hallja valaki. Valaki, aki megmenthet.
- Segítség! Valaki!
Hallok valamiféle apró zajt, és megmozdulnak a bokrok, a növényzet. Egy férfi lép elõ. Még sohasem láttam, ezt így, még fejjel lefelé is meg tudom állapítani. Dárdát szegez felém. Remélem, nem akar bántani vele… Nagyon félelmetes. Félek tõle! S õ megtörve a csendet, kérdez.
- Ki vagy?
Alig merek megszólalni. Olyan hideg a hangja, akár a januári tél. Végül, pár másodperces csönd után, még mielõtt újra rámszólhatna, felelek a kérdésére. A nevemet mondom.
- Hayley…
Olyan bátortalanul, és halk hangon szólok, hogy csoda, ha ez a férfi meg is értette, amit válaszoltam. Tovább faggat.
- Honnan jöttél?
- A faluból…
- Mi dolga egy falubelinek errefelé?
- Csak sétálgattam…
Rideg, és félelmetes idegen. Az igazat mondom, de olyan, mintha nem hinne nekem. A homlokát ráncolja, nem érti, mit keresek itt.
- Honnan tudjam, hogy nem a farkasok búvóhelyét jöttél kikémlelni?
A búvóhelyüket? Várjunk csak… farkasok?!
- Tessék?! Farkasok? Erre?!
Nem, ebbe bele sem gondoltam. Farkasok is élnek az erdõben, de én mindig csak az erdõszélen jártam, odáig nem merészkednek ki. Most pedig meggondolatlanul bevágtam az erdõ közepébe. Fel is falhattak volna könnyedén, ha rámtalálnak… Rémülten nézek a férfira, nagyon megdöbbentett a felismerés.
- Most én vagyok az, aki kérdezhet. Szóval, csak sétálgattál, igaz?
Figyelmeztet, és vészjóslóan kérdez. Én igazat mondtam. Tényleg.
- Igen! Nem akartam rosszat…
Vallom be, s lesütöm pilláim. Még mindig csak lógok lefelé, ami most már kezd elég fájdalmassá válni. Húzódik a lábam, és felsérti a bõröm a kötél.
- Rendben, hiszek neked.
Így szól újra, és én fellélegzek. Hisz nekem. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy megtalált, hogy hisz nekem, de fõleg azért, mert leszed a magasból. Gyengéden ér hozzám, vigyázva, és úgy enged le, hogy nem esek a földre. Talpra állok.
- Akkor menj vissza, a te fajtád nem szíves vendég erre.
Ugyanolyan ridegen szól, mint azelõtt.
- Köszönöm, hogy segítettél… Micsoda? A fajtám? M-miért…?
Hayley kissé összezavarodik. Furcsán beszél ez az idegen, nem érti. Hiszen õ is a faluból jött, nem? Ember, semmi kétség. Máskülönben honnan érkezett volna? A környéken nincs más falu, csak Arthen. Itt élne, az erdõben? Nem, az lehetetlen.
Gondolataim össze-vissza cikáznak a fejemben, s még azt sem veszem észre, hogy a kötél által horzsolt seb a bokámon vérezni kezd, eláztatva a fekete kis vászoncipõmet.

Az utcai lámpák által megvilágított félhomályban haladok a járdán. Csendes az utca és már nekem a csend is túlságosan gyanús. Fülem hegyezve haladok elõre, mikor egy sikátorból verekedés zaja üti meg a fülemet. Oda kapva a fejem látom, hogy egy fiatal srácot vernek többen is. Berohanva a sikátorba vetem rá magam az egyik verõemberre.

- Hagyjátok békén! –Kiáltom el magam, és ahogy a hátára ugrom, hátra felé lendülve rántom magammal. Hátamon átgördülve dobom át magam felett és erõset nyekkenve a földön hasát kezdi el fogni.

- Ne szólj bele ribanc! –Morran rám, de koránt sem érdekel. Ahogy öklét felém lendíti, megfogva tekerek rajta és a földön heverõ haverjára lököm. Egy fekete hajú napszemüveges férfi jelenik meg.

- Maga mégis mit csinál itt? –kérdi hûvös kimért hangon.

- Segítek a szerencsétlenen. –Mondom szemeibe nézve amikben a hevesség és a tûz ég. A földön heverõ férfihez lépve segítem fel. –Jól van uram? –Kérdem érdeklõdve, de õ csak leporolja magát.

- Tudja kisasszony, hogy egy rendõri akcióba kontárkodott bele? –Kérdi felvont szemöldökkel rám nézve. Keresztbefonva karjaim nézek rá.

- Az rendõri akció, hogy agyon vernek egy férfit? –Kérdem pimaszul, majd a felsegített férfi néz rám.

- Kisasszony én beépített rendõr vagyok. Köszönöm a segítséget, de én voltam a csali. –Mondja nagyot sóhajtva, majd egy zsebkendõt elõvéve törli meg az arcát a kosztól.

- Be kell vinnünk. –Szólal meg a fekete hajú szemüveges férfi és mellém lépve ragadja meg a karomat.

- Eresszen el! –Kiáltok rá és ráncigálni kezdem a karomat. –Ha nem ereszt el, de most rögtön én nem állok jót magamért! –Mondom a szemüvegébe nézve. –Mégis minek kell engem bevinni?! Én csak segíteni akartam egy megtámadott emberen! –Mondom, miközben próbálom kiszabadítani a karomat. Szemeimben egyre nagyobb tûz kezd égni.

- Tiszteletem fõnök. –Mondom meghajolva és az idegenre pillantok. –Szép estét. –köszönök neki.

- Viszont kisasszony. –Mondja felém fordulva egy kaján vigyorral, ahogy végig mér. –Csinos nagyon csinos Teo barátom! –Mondja, és én nem tudom mi ez az egész.

- Miért hivatott fõnök? –Kérdezek rá.

- Igen Nick barátom rendkívül szemre való és garantálom, hogy a legjobb. Szóval kit is kellene eltenni láb alól? –Kérdez rá és a számomra idegenre pillant.

- Ah, csak megszorongatni kell… arra talán az egyik kétajtós verõlegényed is elég lenne, viszont a kisasszony is kell nekem. –Mondja a fõnökömre nézve és teljesen le vagyok döbbenve a dolgokon. Nem tudom hova rakni a helyzetet, de nem szólok közbe, mivel nem vagyok abban a helyzetben.

- Nos rendelkezz vele, bár ha tényleg csak egy adóst kell megszorongatni tényleg egy verõlegény kell neked, de akkor mire kell neked Liana? –teszi fel a kérdést, ami engem is foglalkoztat.

- Egy színdarabhoz kellene nekem ez a tünemény! –Jelenti ki nemes egyszerûséggel.

- Na de uram én nem színésznõ vagyok. –Szólok most már közbe, mert én tényleg nem tudom, hogy kell egy színházban járkálni és az igazat megvallva még nem is jártam színházban.

- Ugyan ne izgulj kedves! Testhez álló szereped lenne! –Mondja felém fordulva, vigyorogva.

- Jól van Nick barátom… mint mondtam rendelkezz vele, de szólok nem egy kezes bárány. –Teszi hozzá a fõnököm egy széles vigyor kíséretében. –A fizetése egy negyede pedig az enyém.

- Ez természetes barátom. –Lassan feláll és rám néz. –Indulhatunk kedves? –Kérdi egyenesen rámnézve.

- Bocsánat, de én a fõnökhöz jöttem. –Mondom akadékoskodva, ekkor a fõnöknek eszébe jut, hogy nem adta „parancsba”.

- Liana Trenton az új feladatod az, hogy Nicolas Ash nevezetû férfi parancsait utasításainak engedelmeskedve lépj fel a színdarabban. –Mondja ki hivatalosan a feladatom, amit meghajolva fogadok el.

- Igenis uram. –Mondom és felegyenesedve a férfira nézek. Szóval a neve Nickolas Ash… A férfi elõre indul mutatva az utat elköszönve a fõnökömtõl és biccentve teszem meg én is azt, majd a férfi után megyek.

- Esetleg akar valamilyen cuccot összeszedni? Mondjuk egy pár ruhát? –Kérdez felém fordulva már odakint.

- Ugyan úgy a saját lakásomban lakhatom nem? –Kérdem érdeklõdõn, amire megrázza a fejét.

- Nálam fog lakni, míg a színdarabot begyakorolják, és amíg elõadáson van. Szóval? –Kérdi rám nézve és beültet egy kocsiba. –Hova fuvarozhatom el kisasszony?

- Akkor sem szedek össze cuccot… - Mondom határozottan, mert nem akarom elõtte felfedni lakhelyem.

- Xiang! - hallom dörrenni az annyira gyûlölt hangot.
- Parancsára, atyám - hajolok meg, amint elém ér. Sosem merek ránézni, amíg nem engedi meg.
- Jön ma hozzám egy látogató. Elõzetes egyeztetések szerint utánad érdeklõdik, ha megfelelõ árat sikerül vele kialkudnom, azonnal indulsz hozzá, készülj el. - Ijedten nézek rá. Ezt nem értem. Megfelelõ ár? Látogató? Engem?
- De hát…
- Én sem értem - morran fel, a hajába túr, és elindul, de aztán visszalép, és a hasfalamba rúg, mire én könnyes szemekkel g9örnyedek össze a fájdalomtól. - Ha nem leszel megfelelõ, még többet kapsz - néz rám, hallom, hogy egyenesen felém beszél, de csak bólintok, visszanyelem a könnyeimet és elindulok vissza. Ezek szerint ma nem kell visszamennem a gyárba.
Percekkel késõbb hallom, hogy valaki érkezik, az elsõ szolgák sürögnek-forognak, a kertész szalad hátra szólni nekünk, hogy ne lássanak meg minket, bújjunk el szépen, így nem látunk semmit, csak összebújva kuckolunk vissza a helyünkre.

Talán pár óra telhet el, mire ismét felbukkan valaki, így kilépünk. A nap már lement,lassan alvásidõ közeledik, így be is int az atyánk egy mozdulattal mindenkit, de mivel a szemembe néz, én maradok. Ahogy ketten maradunk, meg is szólal.
- Éjfélre a vörös erdõbe mész. Indulj és vissza ne gyere - villan rám a tekintete, mire meghajolok, és a többiektõl el sem köszönve kezdek rohanni a hátsó kapu felé.
Kiszabadulok innen! Fogalmam sincs, hogy hova jutok, de kiszabadulok.  Nem viszek semmit, hiszen nincs semmim, rongyok pedig biztosan lesznek ott is, ahova megyek.
A vörös erdõ legendája pedig nem zavar. Már jártam korábban itt, mikor elküldött ide fáért az anyánk. Igaz, elég régen volt, de én rájöttem, hogy a fák nem vértõl vörösek, ilyen a színük, és az egésznek a gyár napfény adja azt a félelmetes hangulatot, amitõl mindenki retteg. Bár hallottam furcsa hangokat, azok biztosan erdei állatok voltak. Medvék, farkasok. 

Ám ahogy most odaérek, amerre mennem kell, ijedten rezzenek össze. Mindenfelé farkasok, így egy ha mögé bújva várok, ám ahogy megérzik a szagom, az egyik már mozdulna is felém. Ekkor veszem csak észre a férfit, aki eddig takarásban volt, és egy intéssel a fa törzsének repíti az engem támadót. Félve lépek közelebb hozzá, de nem látok rajta bántó szándékot. Kedvesen mosolyog. Nem igazán tudom mire vélni, az arca és a neve sem ismerõs, mit keresek akkor itt és õ honnan ismert engem?
Carreau.
Nem tudom, mit gondoljak, így amikor a palotájába invitál, félve bólintok és elindulok felé. Mikor mellé érek a vállamra karolva kezd el terelni egy irányba, amerre gondolom az a bizonyos kastély lehet. A mellettünk, látszólag nyugodtan ülõ farkasfalka morogva veszi tudomásul a mozgásom, de ahogy nézem õket, eszembe jut a betanult szöveg, amit atyánk mondatott el velem mindig. Ha eladna, ha máshova kell mennem, mit mondjak.
- Xiang Pan a nevem, tizenhét éves vagyok. Eddig gyári munkás voltam, és már nem vagyok érintetlen, de nincs betegségem, semmilyen, és tetveim sincsenek. - Carreau  elõször meglepetten pislog rám, talán az zavarta meg, hogy a hangom kettétörte az erdõ ijesztõ csendjét, de ahogy befejezem a tekintete már inkább ideges.
- Hogy érted, hogy nem vagy érintetlen? - kérdezi, és megáll.
- Nem én akartam, uram. Három másik munkás tette egy éjszaka, a gyárban. Ellenkeztem, de erõsebben voltak, viszont azóta még csak hozzám sem értek. De nagyon jól bírom a hideget, akár a pincébe is zárathat, nem kell fûtés. - Rá nézek, õ pedig rám. Az én szememben félelem, az övében düh, de mintha nem rám lenne dühös. - Atyám nem említette, hogy nem vagyok érintetlen?
- Nem, errõl megfeledkezett - feleli, szinte sziszegve.
- Sajnálom - hajtom le a fejem. - Atyám mulasztásáért engem büntessen meg, kérem.
Egy percig csend van ismét, mire az ujja az állam alá csúszik és így emeli fel a fejem. A tekintete már megint kedves, a mosolya meggyõzõ számomra.
- Nem büntetlek meg, gyere, menjünk inkább, nehogy megfázz.
Hallgatok rá, pirult arccal bólintok. Olyan… forróak az ujjai. A bõröm szinte égeti, ahol megérint, de nem tudom, miért érzem ezt vele kapcsolatban, hiszen még csak megfigyelni sem volt idõm. Magas, férfias, ezt tudom és látom, de a sötét miatt az arca csak gyéren mutatkozik, de amit eddig megfigyeltem, abból tudom, hogy igen, õ kifejezetten szép férfi. De mit akar egy ilyen szép férfi tõlem?
Ahogy ezen gondolkodom, a testembe hirtelen lentrõl induló fájdalom nyilall és ijedten kiáltok fel. A vérem illata miatt talán, vagy a hangomban rejlõ félelemre, de a farkasok közeledni kezdenek felém morogva, ám a férfi, Carreau megint egy intéssel megállítja õket. Biztosan idomár lehet, bár furcsa érzésem van, ezek talán nem hétköznapi farkasok. Nagyobbnak is látszanak.
- Mi történt? - kérdezi tõlem.
- Nem tudom - felelem, próbálva nem sírni. - Azt hiszem, egy akáctüske a talpamba fúródott - felelem, a hangom remeg az ijedtségtõl és a fájdalomtól.
Most mit tesz majd velem? Alig értem ide, máris a baja van velem, de ezen a vékonyka kis zoknin átüt a tüske könnyedén.

Gondolataim össze-vissza cikáznak. Annyira, de annyira nem értem… Dühös vagyok, mégis legszívesebben összerogynék, és csak néznék a semmibe.

Már csak alig pár sarok van házamig, mikor valaki a nevem kiáltja. Szinte még fel se fogom, de már megfordultam. Rögtön szemet szúr a fekete üstök. Mit akarhat? Az elõbb még látni se akart, most meg utánam szaladgál? Karjaimat keresztbe fonom mellkasom elõtt, s türelmetlenül várom, míg beér.

- Michael! Michael! Vár! 

- Mit akarsz? – kérdem kicsit sem kedves hangnemben. Nem fogok neki jó pofizni. Igenis vérig vagyok sértve.

- Bocsánat… - nagyon kapkodva veszi a levegõt… végig szaladt volna? Miattam? - Rossz nap… nem akar megsérteni Michael. –  Úgy érzem, elõbbi magabiztosságom kezd elszállni. Mindezek ellenére, akkor is… Ez nem kifogás! Attól még kereshetett volna… Én vártam rá.

- Miért nem hívtál fel? – kérdem elhalkulva, szomorúan.

- Nagyon sok munka, nem ér rá. Ne haragszik Michael. – Az esõ hatalmas szemekben kezd cseperegni… Jurij a kezét nyújtja felém. -  Michael, gyere el hozzám vissza.  

- Inkább nem, inkább hazamegyek – Felelem már nagyon halkan. Olyan érzésem van, mintha egy labda lenne a torkomban, és folyamatosan fújnák fel. El akarok menni… Nem szeretném látni.

Azonban alig lépek kettõt, erõs ujjak fonódnak karomra, s nem kis erõvel rántanak vissza. Alig pár centi választ el minket. Dühösen nézek szemeibe, s úgy rivallok rá - Engedj el!

Hirtelen tapadnak ajkai sajátomra. Próbálom eltolni magamtól, de úgy érzem, minden erõm, és határozottságom elhagyott. Mint egy kezes bárány, úgy simulok hozzá jobban, s hagyom, hogy elmélyítse csókunkat. Olyan gyenge vagyok…

Szomorúan sóhajtok fel, mikor elszakadunk egymástól, s még észhez térni sincs idõm, már bal kezemet fogva vezet vissza lakásához.

Az esõ egyre csak esik, már pislogni is alig tudok.

Mire visszaérkezünk a kellemesen meleg házba, már teljesen átázok. Ahogy látom Jurij is.

Épp szólnék, hogy gyorsan meg kéne szárítkoznunk, újabb fullasztó csókkal jutalmaz. Amint abbahagyja, elszalad, én pedig aléltan álldogálok tovább. Jurij sietve jön is vissza, egy törülközõvel kezében. Könnyedén rakja fejemre, s kezdi dörzsölgetni.

- Michael, velem kell maradnod, muszáj… - kijelentése nem kicsit lep meg. Mi ez hirtelen? Az ajtóig hátrálok, s bizalmatlanul tekintek szemeibe. Egyszerûen nem tudok kiigazodni rajta… jó néhány perce még be se engedett. Most meg…

- Összezavarsz. – suttogom halkan.  – Miért kérsz tõlem ilyet?

Tétovázik, s alig tud válaszolni. Idegesen harap bele alsó ajkába, majd gondterhelt sóhaj kíséretében, homlokát kezdi dörzsölni.

- Nem elég, hogy muszáj?

- Ezzel én nem tudok mit kezdeni… magyarázd meg, kérlek. Miért kéne maradnom? H-hiszen én nem… nem is ismerlek.

Lassan lépked felém, s kezemet megfogva, arcomhoz vészesen közel hajol. Ajkaink majdnem összeérnek, s furcsa mód hatalmas késztetést érzek arra, hogy kicsit elõredõljek…

-Akkor itt a lehetõség, hogy megismerj. – suttogja émelyítõ hangon. Nagyokat pillázok rá, s hiába keresek valami épeszû okot, amiért nem maradhatnék vele, egyszerûen nem találok. Valami vonz ebben az emberben, aminek nem tudok ellenállni. Olyan mintha a teljes ellentétem lenne, de mégis hasonlítanánk…

Nem bírom.

Eleget téve vágyamnak, dõlök elõre, s kezdeményezek egy gyengécske kis csókot. Remegõ kezeimmel Jurij vizes pólójába kapaszkodom, mire õ a derekamnál fogva húz közelebb magához.

- Ez igent jelent? – kérdi óvatosan, szája szélén mégis apró mosoly játszadozik.

- Még átgondolom… - motyogom kipirultan. Jurij láthatóan megkönnyebbül, majd az egyik szobába kezd tessékelni. Az egyik szekrényben keresgélni kezd, s egy pár törülközõt, és néhány ruhadarabot vesz elõ. Közben én a hajamat dörzsölgetem…

Pironkodva hagyom, hogy lehámozza rólam ruháim, majd szárazra törölgessen. Egy hatalmas fekete pólót, és egy piros nem is tudom… valamilyen rövidnadrágot ad rám.

-Fázni fogok. – jelentem ki, miután végigmérem magam.

-Akkor már fáznál. – mondja rám sem nézve, miközben õ maga is átöltözik. Milyen… milyen fehér bõre van! De sz-szép a teste… – Éhes vagy? – lép közelebb, amint elkészül.

-Talán… egy kicsit. – zavaromban gyûrögetni kezdem a póló alját, amit Jurij észre is vesz. Rögtön abbahagyom, õ pedig megsimogatva fejem indul ki, valószínûleg a konyhába.

Utána szólnék, de nem jön ki hang a torkomon.

Nézelõdök a szobában, s végül úgy döntök, hogy leülök a kanapéra. Csendben üldögélek egy ideig, s hogy ne legyen ekkora síri csend, elnyúlok a távirányítóért, és bekapcsolom a tévét.

Hamar találok egy izgalmas filmet, ami le is köti a figyelmemet. Azt is, hogy Jurij visszajött, csak akkor veszem észre, mikor már átölelve ad puszit arcomra.

-Mit néz, Michael?

-Nem tudom. Valami természetfeletti poklos filmet. Látod õt? – mutatok a képernyõre – õ a fõszereplõ. Valami Constantine. Nézd csak, az ott meg Gabriel. Tudod, mint az angyal.

Elmélyülten nézem a filmet, de mikor semmi reakciót nem kapok Jurij felõl, felé fordulok.

-Valami baj van?

-Nincs… Miért nézel ilyeneket? – Annyira aranyos, ahogy egyszer angolul, egyszer oroszul beszélünk. ..

-Szeretem a démonokat. Az angyalokat mégúgy. – válaszolom, miközben fejemet a vállára hajtom. – bárcsak tényleg léteznének…

Végül csöndben nézzük a filmet, és eszegetjük a rágcsálnivalót, amit Jurij hozott.

A film már a vége felé járhat, de képtelen vagyok nyitva tartani szemeim. Fáradtan hunyom le õket, s már csak hallgatok.

Lassan kezd egyfajta feketeség rászállni elmémre. Nagyon fáradt vagyok…

--o--

Csend van… csend van, és meleg.

Álmosan pislogok a nagyvilágra. Helyesbítek, egy mellkasra.  Csak most veszem észre, hogy eldõlve a kanapén, Jurij karjaiba fekszek.

Óvatosan feszítgetem le magamról kezét, s felülve kémlelem. Másodszor látom aludni, és még most is letaglóz a látvány.

Könyöklõ helyzetben fekszem vissza, s ki tudja mennyi ideig bámulom a békésen alvó Jurijt. Gyengéden simítok végig arcán, s elkönyvelem magamban, hogy borzasztóan puha a bõre.

Óvatosan hajolok fölé, s adok egy gyengéd puszit ajkaira. Édes Jézus, annyira puhák…

 Görcsösön markolászom bögrémet, s riadtam fordulok Jurij felé, amint meghallom hangját.

- Micheal fél vihar? – Hirtelen nem is tudom, mit válaszoljak. Igazából nem nagyon vagyok tisztába az érzéseimmel… mert igaz, hogy valami borzalmas érzés kerít magába, ha ilyen vihar kerekedik, de mégis… megnyugtat.

- Nem… - felelem halkan, s õszintén. Érdeklõdve figyelem, ahogy szinte súlytalanul emelkedik fel helyérõl, s könnyed léptekkel mellém sétál. Karomat megfogva állít fel, magam se tudom, miért. Leesett a törülközõ. Azt hiszem, fel kéne vennem. Koszos lesz. Reflexszerûen nyúlnék utána, de Jurij megállít.

- Hagy – mondja parancsolóan, miközben állam alá nyúl. Érdeklõdve, már-már kíváncsian fürkészi íriszeim. Vajon mit szeretne?

- Fekete – suttogja halkan - Szemeny fekete vagy (темно-рыжий)? – N-nem értem, mit mondott…- aranybarna? – teszi hozzá azonnal. Fekete? Honnan vesz ilyen sületlenségeket?

- Nem tudom, de szerintem barna – motyogom inkább már csak magamnak. Olyan furcsán érzem magam. Kissé… zavartan. Zavarban… igen. Ez a megfelelõ szó.

- Most nyet!- Hangja parancsoló. Nem értem, miért mond ilyeneket. Én tudom, hogy barna. Szótlanul hagyom, hogy fejemet félredöntve hajoljon közelebb hozzám. Érzem, ahogy bõre az enyémhez ér. Lélegzetvételétõl kissé kiráz a hideg. - (Каковы Вы?) - kérdi nyakamba sóhajtva.

- Nem értelek… - válaszolom talán túlságosan is élettelenül. Meglepõdve konstatálom, hogy valami meleg és nedves halad végig nyakamon. Akaratlanul is felnyögök, ahogy Jurij magához ránt. Mit mûvel?

- (Ангелу Вас есть аромат) … - Nem értem, mit mond, de gyönyörûen hangzik. A levegõ bennem reked, mikor kezével végigsimít hátamon.

- Mit csinálsz?- Teszem fel a számomra legcélravezetõbb kérdést. Tényleg nem értem, hogy most mi is történik pontosan.  – Jurij – szólítom, de ahelyett, hogy valami választ kapnék, vendéglátóm igazán érthetetlen dolgot tesz velem. Ajkait az enyéimre erõlteti, nyelvével pedig az enyémet masszírozza. M-most mit kéne tennem?! Mi ez? Kissé elhúzódzkodnék, de Jurij tarkómnál megtartva akadályozza meg cselekedetemet. Nehezen próbálom meg lemásolni azt, amit mûvel, de nem igazán akar menni…

Mikor megérzem kezét pólóm alá kalandozni, kissé rémülten próbálom eltolni magamtól… ez a bizsergetõ érzés, ami a keze nyomán végigfut rajtam… annyira furcsa.

Hirtelen szakad el tõlem, aminek következtében szédelegve kell megkeresnem egy biztos támasztékot. Szédülök…

- Bocsányat. Kihûl a tejaa… - suttogja furcsa hangon. Ismét az asztalnál ül, s bögréjével szórakozik.

- Mi volt ez az elõbb, Jurij? – lépek hozzá közelebb.

- Semmiség, (маленький ангел)…- válaszolja rám se nézve.

Most mit tegyek? Olyan furán viselkedik. Valami rosszat tettem? Lopva pillant rám, amint mellé sétálok.

Igazából nem tudom, miért teszem azt, amit. Valami hajt belülrõl. Akkor érzem ezt, mikor valami újjal és ismeretlennel találkozom.

Rengeteg emberrel hozott már össze a sors, de mióta az eszemet tudom, senki iránt sem éreztem még ilyen mértékû kíváncsiságot.

Szeretném jobban megismerni.

Szeretném az arcát látni.

Szótlanul hagyja, hogy szemüvegéért nyúljak. Vajon milyen színûek a szemei?

Mikor leemelném szemüvegét, kezeit az enyémre kulcsolja, s idegesen állít meg mozdulatom közepette.

- Nyet, ангел!

- Csak, arra vagyok kíváncsi milyen színû a szemed… - mondom kedvesen. Remélem nem gondolta, hogy bántani akartam… eszembe nem jutna.

- Кофе, чем Ваши! 

- Tessék? – Nem jó, ha továbbra is így beszél. Egy szavát sem értem.

- Fekete, mint a tied! – Fekete, mint az enyém? Ezt látnom kell! Sosem láttam még fekete szemû embert. Bizonyosan csodálatos látvány lehet. Fõleg, hogy a haja is sötét, akár a korom.

- Kérlek, hadd nézem meg… - kérlelem, de még mindig görcsösen ragaszkodik szemüvegéhez.

- Nyet! – Alig ereszti el a keretet, rögtön lekapom róla az idegesítõ kiskelléket. De mikor végre láthatnám „veszekedésünk” tárgyát, lehunyja szemeit. Csalódottan nyögök egyet. Ez nem fair.

- Nyisd ki a szemed, hadd nézem meg! – Rimánkodom továbbra is, de csak a fejét rázza. Látni szeretném!

- Nyet! – Miért nem engedi? Csak egy pillantást! Közelebb hajolva kérlelem tovább.

- Kérlek… - Kezeit végigvezeti karjaimon, majd megállapodik vállamnál. Meglepõdni is alig van idõm, olyan hirtelen ránt magához, s erõltet rám egy újabb csókot. Megpróbálom magamtól ellökni, s furcsa mód most sikerül is. Értetlenül tekintek Jurijra. Ohh… Értem. Hát erre ment ki a játék. A szemüvege már megint ott csücsül orrán. Azt hiszem, jogosan vagyok most feldúlt. Így… kihasználni! Ez felháborító.

- Miért csinálsz ilyen zavarba ejtõ dolgokat? – kérdem dühösen.

- Mit jelenyt zavarba ejtõ? – Mit-mit? Mit is pontosan?

- Zavarba ejtõ, mint például, amit elõbb csináltál. – Felelem elgondolkodva, miközben lassan visszaereszkedek székemre.

- Hogy megcsókol? – kérdi kíváncsian.

- Igen, mert te is férfi vagy, érted? – Aprót kortyolok teámból, hogy felfrissítsem száradó torkomat. Uhh… ez nagyon hiányzott.

- Nyet. Nyeked nyem volt jó? – Elképedve fordítom felé fejemet, s õszintén… most nem is tudom, mit mondjak… hiszen… nem volt olyan rossz.

- De…- Furcsán érzem magam… mintha gyufával melegítenék az arcom. Biztos a tea miatt… mi más okozhatná? Biztos a tea… Szemmel láthatólag Jurijt egy cseppet sem zavarja felháborodásom, vagy egyszerûen csak a zavarom. Mintha mindig is ezt csinálná. - Nálatok ez szokás? – kérdem érdeklõdve. Ha a szemüvege nem takarná el arcának nagy részét, akkor biztosan megállíthatnám, hogy nem igazán értette a kérdésem. De így… olyan furcsa egy szerzet. Házban, napszemüvegben…

- Nyet! Jön velem! – A már sokadik villámlás és az elmaradhatatlan dörgések után hirtelen áll fel helyérõl, s hangja ijesztõen dörren a csendes konyhában.

Ijedten állok fel én is, és igazából nem is mozdulnék, ám mikor felkapja drága Alexanderem, kénytelen-kelletlen követem Jurijt.

Mikor utolérem, egy hálószobában találom magunkat. Alexandert az ágyra teszi, s már rohannék is utána, de Jurij miatt kissé feszélyezetten érzem magam. Nem lenne illendõ ilyet tenni. Azt hiszem…

- Fekszik! – mutat az ágyra. Most komolyan azt szeretné, ha lefeküdnék… az õ ágyába? M-mégis miért tenném? Mi vagyok én, kutya?

- Nem akarom! – Felelem ellenkezve, miközben próbál a bútorhoz taszítgatni.

Ellenkezésem közepette végül csak azt érem el, hogy szépen elhasalok a szõnyegben. Áu… ez fáj.

Fájdalmasan simogatom sajgó tagjaim, mikor kellemes nevetést hallok hátam mögül. Elképedve figyelem, ahogy Jurij kacarászik.

Rajtam.

Ez egyáltalán nem vicces!

- (Я сожалею, но талант уже необходим для этого!)

- Nem szép dolog kinevetni – motyogom már inkább magamnak… azt pedig megértem, hogy nem beszéli folyékonyan a nyelvünket, de akkor inkább ne mondjon semmit. Idegesítõ, hogy nem értem.

- Tudja, de onyan vicces Micheal! – Szó nélkül telepedek le az ágy szélére, s kezdem el kényeztetni a két kis szeretetéhes macsekot.

Jurij lassan lenyugodva vándorol el egy szekrényhez, s egy takarót halászik elõ. Könnyedén dobja felém, s én amint elkapom, már bújok is alá. Alexander körülöttem lebzselve várja, hogy végre elhelyezkedjek. Jönne már a karjaimba… telhetetlen.

Könnyedén ugrik az ágyra vendéglátóm, s a plafont kémlelve heverészik. Ding-Ding, akárcsak Alexander, rögtön bújik, mászik…

Kellemes csend ölel körbe minket, csak az esõ halk kopogását lehet hallani. Végre elült a vihar. Remélem sokára lesz hasonló…

- Rendes vagy, hogy befogadtál minket, nagyon köszönöm. – Töröm meg a csendet egy pillanatra. Már igencsak félálomban vagyok, és nem szeretnék udvariatlan lenni.

- Semmiség… - feleli halkan, felém se fordulva.

Pár percig még figyelem fakó, mégis gyönyörûnek ható bõrét, éjfekete haját. Gyönyörû összkép lenne, ha láthatnám a fekete szemeit. Csak az a szemüveg…

Alexander csendesen dorombol. Szeretek így elaludni…

***

Érzem, ahogy a félelem megbénítja egész testemet. Hárman állnak körülöttem, s van egy sejtésem, mit akarhatnak tõlem…

De… mégis honnan tudták meg?

A hátam mögött közelítõ két alak között kapkodom tekintetem, majd segélykérõen fordulok az elõttem álló alakhoz.

Aranyszõke fürtjei lágyan omlanak vállaira, s féloldalas frufruja csak még jobban kihangsúlyozza égszínkék szemeit.

- Ne… Gabriel – suttogom halkan.  Szemeiben fájdalom, s keserûség csillog.

- Sajnálom, Michael – szívem egyre hevesebben ver… ez nem lehet. Ez nem történhet meg! Nem és nem!

Erõs karok fognak le, s kényszerítenek térdre. Ha lett volna esélyem, elszaladtam volna. De innen nem lehet menekülni. A sorsomat nem kerülhetem el…

Gabriel kínzó lassúsággal sétál elém, s guggol le elõttem.

- Megszegted a teremtõ egy törvényét. Tudod, ez mit von maga után. Mihael. Mihael, nézz rám!

Nehezen emelem fel könnyáztatta arcom, s szívem még jobban elszorul, hogy látom, nem számíthatok segítségre.

Egyik kezét homlokomra szorítva kezd halk mormolásba.

Mérhetetlen fájdalom árad szét testemben, s úgy érzem, mintha az összes földi halandó fájdalmát egyszerre ömlesztenék belém. Próbálom magam kiráncigálni az erõs karok szorításából, mindhiába.

- Hagyd abba, kérlek! H-hagyd abba! – Ordítom zokogva.

- Sajnálom, Mihael, sajnálom – suttogja alig halhatóan.

Alig érzékelek valamit környezetembõl, hiszen a rám olvasott igének pont ez a lényege. Bûnhõdjön az, kinek bûnhõdnie kell.

Egyre csak azt érzem, hogy eddigi erõm elhagy, emlékeim elhalványulnak. Már csak apró fájdalomnak tûnik csupán, hogy megfosztanak szárnyaimtól.

Kábán, még mindig sírva, mint egy utolsó mentsvárként tekintek tanítómra, egyetlen barátomra.

Szomorúan simít végig arcomon, s közelebb hajolva apró csókot lehel homlokomra.

- Áldásom kísérjen végig utadon, Mihael…

Végül elgyengülve hagyom, hogy a hívogató sötétség bekebelezze testem, s lelkem… ennyi volt hát…

***

Uhn…

Fáradt vagyok… Biztosan megint álmodhattam az éjszaka. Mindig megviselnek… legalább egyszer emlékeznék egyre…

Nehezen nyitom ki szemeim, s nem kis meglepetésemre Jurij fekszik velem szemben, békésen szundítva… szemüveg nélkül!!

Ha lehet ilyet mondani egy férfira, akkor én most kijelentem, szigorúan magamnak, hogy ez az alak egy földöntúli szépség.

Szinte már nem is emberi az a tökéletesség, ami a birtokában van…

Fáradtan sóhajtva ülök fel, s az ágyról lemászva tipegek ki a mosdóba. Hatalmasakat ásítozva, szemeimet dörzsölgetve végzem napi rutinom, mikor is a tükör elé érve bennem reked a levegõ.

A fehér póló, amit Jurijtól kaptam, enyhén bordó árnyalatú. Orromig felhúzva a szövetet szagolgatom, s kénytelen vagyok elkönyvelni magamban, hogy ez bizony vér.

De mégis hogyan lett véres? Az arcom tiszta… az orrom nem lehetett.

Nem kicsit pánikolva sietek vissza a hálóba, s ráugorva az ágyra kezdem rázni Jurijt.

- Jurij… Jurij kelj fel…

Homlokát ráncolva mocorog egy kicsit, majd lassan kinyitja szemeit.

- Ju-rij… - elámulva tekintek álmos szemeibe, s ma már másodszor reked bennem a levegõ.

Pislogni is elfelejtek, annyira magával ragad a látvány. Annyira… gyönyörû…

Elõször még értetlenül pislog, majd lassan leesik neki, hogy miért is bámulom, mint egy kis birka. Szemeit lehunyva kapkod szemüvege után, de mielõtt megkaparinthatná, elkapom keze útjából.

- Nyisd ki a szemed… újra látni szeretném… - kérlelem, de csak a fejét rázza.

- Nyet. (Я не хотел бы причинять Вам боль)(Nem szeretnélek bántani)

- Nem értem, mit mondasz… - suttogom szomorúan, miközben gyengéden végigsimítom puha arcát. Istenem… - Gyönyörû vagy - motyogom.

Szempillái megremegnek, majd lassan szétválnak szemhéjai, s újra pillantást vethetek gyönyörû íriszeire, amelyek igazán, de tényleg olyan feketék, mint… mint az ónix.

Hihetetlen.

- (Ничто не случается...)(Semmi sem történik) – suttogja elképedve, én meg kissé oldalra biccentve fejemet mosolyogok rá kedvesen.

- Nem tudom, mit mondasz, de biztosan igazad van.

Pár percig csak némán fixírozzuk egymást, de mikor Jurij tekintete mellkasomra vándorol, végre leesik, miért is rohantam be.

Arcom mintha ismét lángolna, úgy kezdek el makogni.

- Én nem is tudom, mi történt… - pólómat húzogatva, gyûrögetve próbálom kimagyarázni a kis kellemetlenséget. – Én csak azért… én nem… tényleg nem tudom, mi történt. Reméltem, te tudsz segíteni. Félek, hogy valami… valami tör... – mondatom közepén szakít félbe azzal, hogy elkezdi lehámozni rólam a felsõmet.

- Nincs baj. Nyem te hibád.  – mint egy felfüggesztett marionett, mozdulatlanul hagyom, hogy levetkõztessen.

Hajam borzosan esik arcomba, miután lekerül rólam a véres szövet. Tüsszentés határán, aprókat lélegezve seprem ki szemembõl hajamat, mikor valami puhát érzek ajkaimon.

Szemeimet csukva hagyva engedek a kellemes érzésnek, közben utat engedve Jurij nyelvének. Annyira furcsa, amit velem tesz.

Hatalmasat sóhajtva válunk szét, s rá sem nézve baktatok ki újfent a fürdõbe, a lehetõleg már száraz ruháimért.

Nyugisan öltözök át, s alig lépem át a küszöböt, egy Jurijba ütközök.

- Máris mennyi el?

- Mennem kell… nem késhetek... – suttogom mellkasának. Most veszem csak észre, hogy milyen magas… magasságos… Gyorsan kikerülve õt eredek Alexander keresésére, s amint megtalálom, ölbe kapom, és már szaladok is a kijárathoz. Jurij zsebre dugott kézzel, öblös léptekkel követ. Alig, hogy megfogom a kilincset, valami arra késztet, hogy megforduljak. Valamit még szólnom kell… – Még egyszer nagyon köszönöm a segítséged… - sutyorgom orrom alatt.

- Michael megadnyi szám? – kérdi rezzenéstelen arccal.

- Hogy mi?

- (мобильный телефон)… - azt hiszem, értem, mire akar kilyukadni…

- P- persze… máris… egy pillanat… - Bal karomra fogva Alexandert, kezdek el papírért és tollért kutatni zsebeimben. Egy apró kis papírfecnit elõkotorva írom le telefonomnak a számát. Kissé tétovázva toporgok egy helyben, majd apró puszit adok Jurij szájára, s aprót biccentve rohanok hazafelé. Alexandert csak nem vihetem magammal a könyvtárba… Ruhát is cserélni kéne…

***

Idegesen teszem félre eddig olvasott könyvem, s pillantok ki az ablakon. Négy napja már… négy napja a nagy viharnak, és annak, hogy megismerkedtem Jurijjal.

De nem hívott. Pedig elkérte a számomat…

Miért kérte el, ha nem hív? Mi értelme van ennek? Istenem… nem igaz.

Biztosan leköti a munkája, és azért nem hív… Biztosan… Egek! Miért rágódom én ezen?

Hiszen nincs gond… Ez tök normális. Persze. Hogyne lenne az?

Nagyot sóhajtva kezdek bele a pakolásba és az iratok rendezésébe. Ez legalább eltereli az idegesítõ gondolataimat…

Hazafelé úton végig a kicsempészett orosz könyvet tanulmányozom. Meg is néznek a Luas-on, de nem érdekel.

Alig olvasok el pár oldalt, már meg is érkezek Dundrumba. Még séta közben is olvasok. Nagyon érdekes. Jobban leköt, mint az ír nyelv. Pedig az se semmi…

Ami a legjobban elnyerte a tetszésemet, az a cirill ABC. Annyira érdekes, akárcsak maga a nyelv.

Alig, hogy belépek a házba, Alexander dörgölõzik a lábamhoz.

- Csak nem hiányoztam? – kérdem, miközben lehajolva hozzá kezdem füle tövét simogatni. Dorombol a drága. – Biztosan éhes lehetsz… Gyere, adok enni.

Lepakolva cókmókom, gyorsan felbontok egy kis macskaeledelt. Alex jókedvûen nyammogja befelé.  Hálómba beszaladva kutatom elõ a tegnap vásárolt könyvet, s azt hónom alá kapva rohanok vissza a kijárathoz.

- Nemsokára jövök… nehogy elszökj nekem. – szólok hátra vállam fölött.

Gyorsan kislisszolva indulok útnak.

Zsebre dugott kézzel, a kavicsokat ide-oda rugdosva, lassan, de biztosan közeledek Jurij házához. Remélem, otthon van.

Szerencse a jó memóriámnak, még most is emlékszek az útra. Alig, hogy meglátom a házszámot, gyorsítok lépteimen.

Szívem össze-vissza kalimpál, ami kicsit meglep. Arcom is ég… sose viselkedtem még hasonlóképpen.

Percekig csak állok az ajtó elõtt. Valahogy elszállt a magabiztosságom. Furcsaaa…

Nyugalmat erõltetve magamra veszek mély lélegzetet. Na, jó… akkor kopogjunk. Szép stílusosan… csak is hármat.

Pár pillanatig semmi sem történik, de hirtelen kaparászást hallok, majd egy mély, már-már elfeledett hangot.

Pár centire nyílik csak ki az ajtó, s nem épp kedvesen szegezi nekem kérdését Jurij.

-  это?(Ki az?) – Tétovázva egy kicsit, majd mosolyogva válaszolok neki.

- привет ! мое имя Michael Godwin… помните меня?(Szia! A nevem Michael Godwin… emlékszel rám?)

- Michael?

- да – válaszolok közelebb hajolva, hogy lássa az arcomat. Amennyit látok belõle… az a csúnya szemüveg már megint rajta van. Kitárja elõttem az ajtót, mire én hátrálok egy lépést.

- Mit keres itt? – kérdi olyan… ellenszenvesen?

- Én… én csak gondoltam eljövök… és megkérdezem, hogy… mégis… miért… miért nem… nem hívtál… - mondatom végére teljesen elhalkulok. Arckifejezése láttán a maradék önbizalmam is elpárolog. Percekig csak állunk egymással szemben, de kezdem úgy érezni, hogy nemkívánatos személy vagyok. A kínos csöndet Ding-Ding nyivákolása töri meg. – Akkor én inkább nem… nem is zavarok. Tessék… ezt neked hoztam. – kezébe nyomom az ajándéknak szánt könyvet, s 180°-os fordulatot véve trappolok el.

Ennyit arról, hogy valami érdekes történhet az életemben…