- Ő… teát, köszönöm – nyögi ki, és a pólóját babrálja. Leteszem elé a teát, majd leülök a helyemre.

- Hű, ezt nevezem királyi reggelinek – elmosolyodom. Nem hiszem, hogy sokszor van része ilyenben, pedig megérdemelné.

- Gondolom, reggelizni sem szoktál rendesen – jegyzem meg, ő pedig csak bólint.

- Nem tagadom. Sőt, az esetek többségében teljesen el is marad – vallja be, de csak csóválni tudom a fejem. Tudom mennyire fontos a megfelelő étkezés, és ránézve, ráfér. Mármint szép alakja van, karcsú, de nem rontana rajta, ha valamennyit felszedne. Pirítóssal kezdi a reggelit.

- Pedig a reggeli nagyon fontos – jegyzem meg azért.

- Az a baj, hogy elég kusza az életem. Általában csak késő este tudok nekilátni tanulni, ami miatt a reggelek borzalmasak… - sóhajt fel.

- Még azután is tanulsz, hogy innen hazamész? – kérdezem meglepetten, hiszen olyankor már általában késő van.

- Persze. Először feldolgozom az anyagot, amit felvettünk, és utána még tanulok – válaszol két falat között. – Ha csak később állnék neki a feldolgozásnak, akkor már nem lenne friss a benyomásom, pedig az sokat számít – magyarázza nagy beleéléssel.

- Túlságosan keményen hajtod magad – jegyzem meg, azon gondolkozva, hogy nem csak a feladat miatt csinálja ilyen lelkesen. Esetleg tényleg ennyire érdekelheti az életem? A katonák lelki világa?

- Lehet, de imádom ezt csinálni. Érdekel minden része, és az ösztöndíjat sem adják oda csak úgy. Mondhatni, úgy rajongok a pszichológiáért, ahogy maga a katonaságért – kuncog fel, amire csak mosolyogni tudok. Teljesen meg tudom érteni azt, amit mond.

- Ha már itt tartunk, miért akarsz pont pszichológus lenni? – kérdezem újra. Persze erről már beszéltünk, de úgy érzem, annak nem ez volt a lényege, és lényegi információt sem kaptam.

- Ezt nem említettem egyszer? – kérdezi a hajába túrva. Kellemetlenül érintené? Csak bólintok.

- Csak futólag.

- Hát… gyerekkorom legmeghatározóbb élménye a magány volt. Amelyik gyerek kicsit is furcsa, vagy csak más, mint a többi, azt rögtön kiközösítik. És ahogy súlyosbodtak a problémáim, úgy lettem egyre magányosabb. Az első ember, aki úgy éreztem, tényleg törődik velem, az a pszichiáterem volt. Ő nem éreztette velem, hogy selejtes vagyok – meséli – Szeretném, ha minden gyerek, akinek problémái vannak, tudná, hogy nincs egyedül. Hogy nincs velük semmi baj.

- Ez már szinte prózai – mosolygok, és ő zavartan felnevet.

- Kicsit elragadtattam magam. Hajlamos vagyok rá, legközelebb rántson vissza a való világba – túr megint a hajába.

- Szerintem aranyos, ahogy látod ezt a dolgot – jegyzem meg őszintén, majd közben felállok, és a mosogatóhoz viszem a koszos eszközöket. Közben azon gondolkozom, hogy hogyan lehetséges, hogy magányos volt. Ennyire kiközösítették volna? Hát tényleg ennyire borzalmas lehet egy család? Hirtelen fordulok meg, ahogy felpattan a székről.

- Francba… - sziszegi. – Hogy velem mindig történik valami… - morogja. Olyan, mint egy gyerek. Sokat fecseg, és magára önti a teát, ha nem figyelek rá…

- Vedd le, majd kimosom – ajánlom fel. Mégse léphet ki így az utcára. – Nem forráztad le magad?

- Nem, csak ragacsos lettem – fintorog.

- Adok egy pólót, amit felvehetsz – bár egy kicsit nagy lesz rá, de legalább lesz valami rajta.

- Nem szükséges, köszönöm, csak felveszem a pulcsimat – közben leveszi a ruhadarabot.

- A pólót dobd a szennyestartóba.

Tekintetem a mellkasára réved. Nem olyan izmos mint én, ez egyértelmű, de hibátlan a bőre. Egy anyajegy, karcolás, heg nincs rajta. Olyan… tiszta. Észreveszek egy ékszert a bal mellbimbójában. Nem feltűnő, de jobban megnézve kitűnik a hibátlan bőréből. Vajon ezen kívül van máshol is piercingje? Elpirulva siet ki a konyhából, talán túlságosan megbámultam volna?

Amíg öltözik, én elkezdem leszedni az asztalt, elpakolni a maradékot, és mosogatni. Elég szépen reggelizett azért, és ez valamiért megnyugtat. Amint visszatért, rögtön beállt segíteni, így nagyon hamar végzünk.

- Máskor is vacsorázhatnánk együtt – töri meg a csendet. Nem tudom mennyire lenne okos döntés, és hogy mi sülne ki belőle, de valamiért mégis rábólintok. Én is jól érzem magam a társaságában, és legalább nem lennék egyedül.

- Az nem lenne rossz.

- De legközelebb én vásárolok be hozzá – teszi hozzá. Ha neki ez fontos, akkor meghagyom neki. Végzünk az pakolással, már az utolsókat törlöm a pulton, mikor nyújtózik egyet. Kipihentnek tűnik.

- Van programod délutánra? – kérdezem tőle. Tegnap nem sikerült a dolgozatával kapcsolatban beszélgetnünk, és nem szeretném, ha nem készülne el vele időben. Meg persze azt sem szeretném, ha elmenne, vagy egyedül kellene lennem.

- Csak a szokásos. Tanulok – vonja meg a vállát. Hát sosem pihen?

- Mivel a tegnap este így alakult, ha gondolod, ma délután is beiktathatunk egy beszélgetést, ha szeretnéd – ajánlom fel, mire elmosolyodik, és szemében megjelenik a csillogás.

- Az fantasztikus lenne! Maga egy kincs, Mr. Jenkins. – reflexszerűen végig simítok az államon - De most már ideje lesz távoznom. Végtelenül hálás vagyok, amiért itt tölthettem az éjszakát – vált át komolyra. – Nagyon köszönöm.

- Igazán nincs mit. – felelem. Tényleg örülök, hogy itt volt, és tudtam neki segíteni. Csak azt sajnálom, hogy ilyen előfordul vele.

Bemegy a nappaliba a táskája miatt, majd az ajtóhoz kísérem.

- Délután 4 óra felé mondjuk? – kérdezi miközben a kabátját húzza.

- Várni foglak.

- Még egyszer köszönöm, Mr. Jenkins – kinyitom neki az ajtót. Végig követem a szememmel, ahogy kiér a járdára majd még integet. Tétován visszaintek, majd visszalépek a házba.  

Hirtelen azt sem tudom, hogy mit kezdjek magammal. Üres a házam, igaz, tele van bútorokkal, de azok csak lelketlen tárgyak. Úgy érzem, én is egy vagyok közülük. Végül a vendégszobába megyek, és lehúzom az ágyneműjét, berakom a mosásba, majd megvetem az ágyat és elpakolok. Ezután a nappaliba megyek, és úgy döntök, hogy felporszívózom. Na, nem mintha tiszta kosz lenne minden, de ez eléggé leköt, meg egy hete nem csináltam már.

Mire végzek vele, a mosás is kész, így a szárítóba pakolok, és kimosom Mateo pólóját. Külön mosom, kézzel, és egészen viccesnek hat, olyan kicsi. Nem is tudom már, hogy mikor hordtam ilyen méretűt.

Ebédre felrakok egy levest, egy könnyebb zöldség leves, majd vacsorára tervezek jobban főzni. Mielőtt kész lenne, meghallom a csengőt. Még van időm négy óráig, így igencsak meglepődöm. Fogalmam sincs ki lehetne ilyenkor. Kinyitom az ajtót és nagy meglepetésemre, anyám áll az ajtóban.

- Szia – köszönök.

- Szia, fiam – lép be mosolyogva.

Elveszem a kabátját, felakasztom, majd megölelem, és adok arcára két puszit.

- Jól megleptél – kezdek bele -, miért jöttél?

- Gondoltam meglátogatom a fiamat. Olyan nagy probléma? Esetleg zavarok? – kérdezi.

- Nem, gyere be nyugodtan – intek a nappali felé.

Bemegyünk, majd leülünk. Csak csendben körbenéz, majd rám mosolyog.

- Esetleg kérsz valamit? – kérdezem meg.

- Egy teát, köszönöm.

Bólintok, és kimegyek a konyhába. Vajon minek jött? Esetleg ellenőrizni akar? Mire kész vagyok mindennel, és megindulnék be, anyám már az ajtóban van. Még mindig nem bír nyugton maradni.

- Mit főzöl? – jön beljebb, egyenes a lábas felé indulva.

- Levest. Eszel velem te is? – kérdezem a pultnak dőlve.

- Ebédeltem ott, de most megérezve az illatát – beleszagol -, igen.

Odaviszem az ebédlőasztalhoz az italát, majd elkezdek megteríteni. Ő közben a leveshez ad 1-2 dolgot, és én úgy csinálok, mintha nem venném észre, majd leül a neki megterített székre. Közben elkezd fecsegni a szomszédságban történtekről, mindenféle pletykát elmesél. Minden féle általános dolgokról beszélgetünk, miközben az asztalra teszem az ételt, és szedünk magunknak. Csendben eszünk, amíg meg nem töri azt.

- Szoktál valakivel beszélgetni? Esetleg csak telefonon? – rám néz. Tudom, hogy arra a kártyára gondol, amit nemrég dugott a zsebembe.

- Szoktam – mondom tömören.

- Kivel? – válik komolyabbá a tekintete. Sosem kértem, hogy keressen nekem valakit, és én sem mentem sehova.

- Ez bonyolult – várakozóan néz rám. – Egyetemen tanul még, és segítek neki a szakdolgozatában.

- Értem. Segít neked? – kérdezi halkan, és hallom hangjában, hogy reménykedik valamiben.

- Nem kell, hogy segítsen nekem. Nincs semmi bajom – vágom rá, kissé talán indulatosan is.

Felállok, és a mosogatóhoz viszem a tányéromat. Ő csendben eszik tovább, majd amikor befejezi, leteszi mellém a mosatlant, és elmegy a nappali irányába. Én elkezdek elmosogatni, és elpakolni mindent. Vajon megsértettem? Nem állt szándékomban. Lenne értelme bocsánatot kérnem?

Mire végzek a csengőt hallom meg. Már ennyi lenne az idő? Az ajtóhoz lépek, és kinyitom. Szinte betör Mateo, mosolyogva feltart egy kis csomagot.

- Helló, Mr. Jenkins. Remélem, szereti a süteményt.

- Szia, azt hiszem – felelem tétován, hiszen nagyon meglepett, hogy ilyen vidáman lépett be. Persze örülök neki, csupán nagyon furcsa. – Azonban mielőtt neki látunk, szólnom kell, hogy itt van édesanyám. Nem tudtam, hogy átjön – kezdek magyarázkodni -, és ha zavar, akkor megkérhetem, hogy menjen el.

- Az édesanyja? – lepődik meg. – Nem zavar egyáltalán.

- Gyere, bemutatlak neki.

Elveszem a kabátját, és felakasztom a miénk mellé, majd megvárom, hogy levegye a cipőjét, és párhuzamosan az enyém mellé teszi.

Szinte egymás mellett lépünk be a nappaliba, de én egy kicsit előrébb vagyok.

- Anya, szeretném bemutatni Mateot. Ő az, akinek segítek a dolgozatával kapcsolatban. – anyukámra mutatok, és Mateohoz fordulok – Ő pedig az anyukám.

- Nagyon örülök, hogy megismerhetem Mrs Jenkins – lép hozzá mosolyogva.

- Én is örülök a találkozásnak – mosolyog vissza édesanyám, és kezet ráznak.

Mateo leül a közelébe, a süteményt az asztalra teszi, és minden figyelmét felé fordítja.

- Esetleg, ha nem bánja, lehetne pár kérdésem? Leginkább a fiával kapcsolatos… – kérdezi mosolyogva.

- Persze.

- Szerintem ezt nélkülem kellene megejtenetek – szólok közbe. Mind a ketten rám néznek, és így már túlzónak érzem a keresztbe tett kezeim, így leengedem magam mellé.

- Igen, ez jó ötlet – feleli Mateo.

- Megadom a címem, jöhetsz bármikor, kedvesem – paskolja meg a fiú kezét anyukám. Elővesz egy papír cetlit, majd Mateo ad neki egy tollat. Lefirkantja, odaadja neki az íróeszközzel együtt.

- Köszönöm szépen, nagyon hálás vagyok érte – mosolyog még szélesebben.

- Akkor én magatokra is hagylak titeket – áll fel helyéről édesanyám, és indulok felé, hogy kikísérjem.

Örülök, hogy nem marad itt, és nem kezd el a gyerekkoromról mesélni, vagy hogy nem elemeznek ki ketten.  Feladom a kabátot anyámra, ő pedig összehúzza a kabátot. Közben csendesen beszél hozzám.

- Nyílj meg neki Alexander. Kedves fiú, és segítségedre lehet – rám mosolyog a végén.

- Még mindig nincs segítségre szükségem.

Gyengéden az arcomra teszi ráncos kezét, és végighúzza rajta.

- Csak ne állj ellen neki – ezzel az ajtóhoz fordul és kilép rajta.

Lassan lemegy a lépcsőn, a korlát mellett, majd végigsétál a járdán. Nem néz hátra egyszer sem. Kifújom a levegőt, és visszamegyek a nappaliba. Mateo ott ül mosolyogva.

- Szóval, szereti a süteményt? – pillant rám.

- Elég régen ettem már, de úgy emlékszem – mosolygok én is. Nem tudom megmondani, hogy mikor fogyasztottam rendes süteményt.

Megfogja a csomagot, és a konyhába megyünk. Desszerttányért veszek elő és villákat. Leülünk az asztalhoz, és kicsomagolja. Egyik fajta egy habos, tiramisunak nézem, a másik pedig egy brownie.

- Mind a kettőből kettőt hoztam, így meg tudja kóstolni mindegyik fajtát, ha szeretné.

- Nagyon rendes tőled, de én csak egyet vállalok be.

- Akkor válasszon csak nyugodtan – tolja felém a tálcát.

Kiveszek egy csokis browniet. Kevésbé tűnik édesnek, na meg az igazi csoki bármilyen formában jó. Ő egy krémeset választ, majd neki látunk. Mikor az első falatot megeszem, vissza kell fogjam magam, hogy ne nyögjek fel a gyönyörtől. Elképesztően jó, nem száraz, és érződik, hogy minőségi alapanyagokat használtak. Neki viszont nem sikerült uralkodnia magán.

- Úristen, ez nagyon finom – mondja, és már veszi is a következő falatot.

- Igen, nagyon finom – bólogatok.

Másodiknál már nem sikerült, ahogy egy csokidarabka is elkezdett olvadni a számba. Becsukott szemmel élveztem ki az ízeket. Lehet meg kellene tanulnom sütni is? Vagy túl régen ettem bármilyen édességet, vagy tényleg ennyire jó.

Mikor megeszem az egészet, Mateo mosolyogva néz rám. Mit mosolyogva, egyenesen vigyorog. Arcán észrevehetően ott vannak a gödröcskék, és a szemei is csillognak, és egyáltalán nem látszik rajta, hogy fáradt lenne, vagy szomorú.

- Ez nagyon finom volt, köszönöm, Mateo – mondom neki, miközben elviszem a tányérom. Megköszörüli a torkát, mielőtt válaszolna.

- Nagyon szívesen – odahozza nekem az ő tányérját is. – Itt hagyom a maradékot magának.

- Köszönöm szépen – túl finom, hogy ne fogadjam el.

Elpakolunk, a süteményt berakom a hűtőbe, és a nappaliba vonulunk. Előpakolja a holmiját, laptop, füzet, diktafon.

- Esetleg kezdhetjük is? – kérdezi.

- Persze.

Kinyitja a füzetet, a tollat, és elindítja a hangrögzítőt. A laptop kijelzőre pillant, majd egyik lábát maga alá húzva helyezkedik el, s rám néz.

- Miután hazatért, kapott támogatást a hadseregtől? Gondolok pszichológusra, terápiára, vagy foglalkozásokra… - az arcomon tartja a szemét és figyel.

- Az én esetem más, mint a többségért, mert sérüléssel tértem haza – kezdem magyarázni neki. – Elláttak, megműtöttek, és fizikoterápiára is köteleztek. Ezzel párhuzamosan pszichológussal is kellett konzultálnom. Többnyire a simán leszereltekkel ennyire nem foglalkoznak. Persze megvan a lehetőségük, hogy ezekre menjenek, de senkit nem köteleznek. Vannak szervezetek, akik csak miattunk vannak, ilyen például egy telefonközpont, ami ingyenes. A legnagyobb gond, hogy többen vagyunk mi, mint a szakemberek.

- Értem – bólogat, és közben jegyzetel.

Hátra dőlve figyelem, amint mindent leír és megkeresi a következő kérdést. Folyamatosan egy kis mosoly van a szája sarkában. Most nézem végig először mióta megérkezett. Egy sötétszürke nadrágot meg egy fehér inget, rajta sötétkék pulcsit visel. Valahogy mindig megtalálja, hogy mi áll jól neki.

- A társak mennyire segítenek egymásnak a hazatérés után? Esetleg a felettesek?

- Ez mindenkinél más – kezdem, és kezem az ölembe ejtem. – Az én osztagomban van olyan, aki teljesen elvágta magát a seregtől, és a családjának szenteli az életét, jár terápiára, de semmi egyebet nem tudunk róla. Vannak, akik sokat találkoznak egymással, gyakran összejárnak.

- Ön szerint melyik a jobb módszer? – kérdezi – Elvágni magát mindenkitől, vagy kibeszélni?

- Mindenkinek más – fejezem ki lényegre törően.

- Ön melyiket preferálja?

- Nem különösebben foglalkozom vele – rántom meg a vállam.

- Nem jár szakemberhez? – kérdezi megdöbbenve.

- Nem.

- Nem érzi egyáltalán a szükségét? A rohamok… - kezdené el.

- Úgy egyeztünk meg, hogy az én állapotomról nem beszélünk – vágok bele a szavába. Összeszorítja ajkait, én pedig csak nézem. Nem tudom, hogy az nem tetszik neki, hogy nem beszélek róla, vagy az, hogy nem foglalkozom vele.

Márpedig nekem felesleges, ugyanis számos, rosszabb helyzetben lévő ember van odakint. Így is nagyon kevesen vannak, és tömve van a pszichológusok irodáig, a telefonok állandóan foglaltak. Nem veszem el mástól a lehetőséget, mikor nekem nincs szükségem rá. Csak pár rohamról van szó, eddig talán négy vagy öt volt, nem súlyos. Na meg, ki megy el azért, mert rosszat álmodik? Minden második ember ott ülhetne akkor…

- Elnézést, nem akartam messzire menni – veszi le rólam a tekintetét. A füzetére néz, és gondolkozik. Szeretném tudni, hogy most min jár az agya. – Említette, hogy a sérülés miatt műteni kellett. Azt követően kapott segítséget az itthoni lábadozáshoz?

- Nem, egyedül oldottam meg mindent.

- Teljesen egyedül? – kérdezi megdöbbenve.

- Igen.

- Biztosan nehéz lehetett – mondja, miután felocsúdik. Kicsit mintha elszomorodna valamitől, de nem értem, hogy mitől.

- Túléltem – tárom szét a karom, és mosolygok rá, mire ő is.

Tekintetem bejárja az arcát, és kicsit megáll az ajkánál, különösen az ékszernél. Fura, de még nem csókoltam meg senkit, akinek volt. De miért gondolok ilyenekre? Hiszen nem ezért vagyunk itt. A dolgozattal kellene foglalkozni, válaszolnom a kérdésekre, majd elköszönni. Különben is idős lennék hozzá, ő pedig fiatal hozzám. Hány év lehet köztünk, 20? Megrázom a fejem.

- Jut eszembe, ki mostam a pólódat – állok fel -, mindjárt hozom.

- Nagyon köszönöm, Mr Jenkins, hálás vagyok – mondja szemlesütve.

Elmegyek a ruháért, kimostam, kivasaltam, és összehajtottam, így viszem neki a nappaliba. Megállok mellette, és kinyújtom felé.

- Köszönöm szépen – alul fogja meg, ahol én alányúltam, így a kezünk összeér egy pillanatra, de gyorsan átadom neki. Kissé mintha elpirulna.

- Nagyon szívesen – mosolygok rá, majd visszaülök a fotelba.

Ideje most már a tanulmányaira koncentrálni, nem gondolni a hibátlan bőrére, a piercingjeire és az ajkára. Nem leszek újabb Chandler számára…

- Jó éjszakát – fordul vissza, és már elő is veszi a cigarettáját.

- Neked is – biccentek, de csak akkor csukom be az ajtót, mikor a járdánál van. Eddig is ennyit dohányzott, vagy valami történt?

Visszaérve lekapcsolom a Tv-t majd megállok a  szoba közepén. Mégis mi a fenét kezdjek most magammal? Minden rendben van, a helyén, csak én nem vagyok a helyemen. Elindulok a fürdő felé, legalább amíg tusolok végig tudom gondolni a holnapi napomat. Gyors levetem a ruháim, összehajtom, és a kis szekrényre rakom őket. Fel sem nézek magamra a tükörbe, úgy lépek be a tus alá. Sokáig csak hagyom, hogy folyjon rám a víz, mielőtt csinálok is valamit. Megborzongok, mikor kilépek a kabinból a hideg levegőre. Gyorsan megtörölközöm, és a hálóba megyek, ahol felveszem a pizsamám. Szinte azonnal az ágyba is bújok, és rettentő idegen érzés józanul, ilyen korán itt feküdni. Mégis, valami miatt úgy érzem, rendben vagyok. Hosszú idő után tudok nyugodtan elaludni.

Azonban az álmom már nem volt ennyire nyugodt. Kint voltunk a terepen, már jó pár napja nem volt semmilyen csata. Vártuk, hogy történjen valami, bármi ami megtöri ezt a monoton semmit tevést. Messze bomba robbant, és tudtuk, hogy valami elkezdődött. Mindenki felkészülten várt, majd megjelent az ellenség. Itt-ott felbukkan a fejük, mi abban a pillanatban bukunk le a fegyverekhez. Azonban mikor belenézem a látcsőbe, egy világos fejet látok. Egészen olyan… mintha fehér lenne. Mikor kiadnám a parancsot, hogy senki ne tüzeljen, gépfegyver ropogást hallok, és az embereim hullanak. Mikor hátranézek, mindenkinek fehér haja van, ami körül vöröslik a homok. A vérüket rögtön elnyeli a száraz talaj. Csak leroskadok a fedezékem oldalán, és zokogni kezdek. Nem tudom megmenteni őket. Egyiket sem.

Zihálva riadok fel, szinte azonnal fel is ülök. Mateo beférkőzött az álmaimba, és nem tudom mit kezdjek ezzel. Az, hogy láttam számtalanféleképp meghalni, nem segített. Mégis a legrosszabb, hogy egyszer sem tudtam megmenteni.

Visszadőlök a párnámra, és nagyot sóhajtva törlöm le az izzadságot a homlokomról. Vége lesz ennek valaha? Vagy már örökre ilyen maradok, hogy egy éjszakát se bírok nyugodtan aludni, anélkül, hogy igyak? Már nem jön szememre álom, így nem is próbálok aludni. Csak felesleges forgolódás lenne. Elhúzom a függönyt és meglepetésemre már kezd világosodni. Az órára nézek, és akkor látom, hogy már reggel hat van. Ilyen sokat már régen aludtam, így is, hogy felriadtam.

Felöltözök, és elkészülök az edzésre. Mindent bepakolok a táskámba a szokásos módon, majd reggelizni megyek. Csak ez gyors zabkását dobok össze, amivel kibírom a délelőttöt, ugyanis egész végig ott leszek. Indulás előtt berakok egy mosást, időzítem, hogy mielőtt hazaérek végezzen, majd vállamra kapom a táskám és neki látok az útnak. Sokan vannak az utakon, mindenki siet a munkahelyére, így kisutcákon sétálok el a teremig. Így kicsit hosszabb az út, de a friss levegő nagyon jól esik.

***

Fáradtan dobom le a táskám az előszobába és vetem le a bakancsom. Ma rendesen kifárasztottam magam, és a tanítványaimat is. Régen tartottunk ilyen kemény edzést, de nem ellenkeztek, és mindenképp be akarták bizonyítani, hogy keményfából faragták őket. Voltak gyakorlatok, amiket én is csináltam velük együtt. Ha látják rajtam, hogy én is szenvedek, valahogy nagyobb lelkesedéssel csinálják.

A táskám tartalmát kipakolom, a nedves ruhákat a szárítóba rakom, és az edzés alatt viselteket pedig a mosásba. Mindent elpakolok, és fel sem tűnik mennyi az idő, csak mikor futólag rápillantok az órára. Lassan itt lesz Mateo.

A nappaliban várok, mikor furcsa hangot hallok a bejárat felől, de nem kopogást, sem a csengőt. Egy pillanatig gondolkozom, hogy érdemes-e megnézni, vagy hagyjam a fenébe, de addig bizsergeti az agyam, hogy nem bírom tovább. Így hát odamegyek, kinyitom a bejárati ajtót, és Mateot találom ott. A lépcsőn ül, de mikor meghallja az ajtó nyitódását hátranéz mosolyogva.

- Jó napot, Mr. Jenkins.

- Szia. Miért nem csöngettél? – kérdezem tőle, és arcát nézem. Talán van valami probléma? Felmutatja a cigit, amit éppen szív.

- Csak gondoltam, ezt elszívom előtte – magyarázza, és bele is szív.

Eloltja a cigit, és feláll a lépcsőről. Nyújtózkodik egyet, majd csak ekkor fordul felém. Félreállok az ajtóban, hogy beférjen, ő pedig gyorsan leveszi a cipőjét és kabátját, és megy tovább a nappaliba. Már nagyon otthon érzi magát, és ez engem valamiért egyáltalán nem zavar. Szépen lepakol mire beérek én is.

- Kérsz valamit? Egy teát? – kérdezem, de csak megrázza a fejét.

- Inkább egy tejeskávét, ha nem nagy gond – beletúr a hajába, mintha zavarban lenne, én pedig meglepetten húzom fel a szemöldököm. Ez furcsa, még tőle is.

- Ilyen későn?

- Nos… igazából elég zűrös estém volt, nagyon fáradt vagyok – sóhajt, én pedig csak biccentek. A konyhába megyek, és hallom, ahogy követ.

- Csak instant van itthon, nem gond? – kérdezem, de már elő is veszem, mire válaszolna.

- Az is tökéletes.

Elkezdem csinálni, előveszem a bögrét, melegítem a vizet, és közben rákérdezek. Nem tudom mit ért a zűrös estén, de szinte biztos vagyok benne, hogy nem olyat, mint amilyen az enyém volt.

- Iskolai probléma?

- Inkább családi jellegű – hallgatok. Várom, hogy elmondja-e vagy sem. Nem kötelező neki, de kíváncsi vagyok rá. Szeretném én is megismerni őt, és ha segíthetek a problémáin, akkor miért is ne, ezért hát rápillantok, hogy folytassa. – Tegnap este az anyám telefonált, azért kellett úgy elrohannom. Fogta magát, és minden bejelentés nélkül megjelent itt. A lakásom előtt várt – mondja az orrnyergét masszírozva.

- Gondolom, nincs túl jó kapcsolatotok – sandítok rá, ő pedig biccent.

- Úgy valahogy…

Kész a kávé, így egy tálcára rakok mindent, a tejet pedig a kávé mellé rakom, majd a nappaliba megyünk. Leteszem elé az asztalra, majd leülök a fotelba, úgy ahogy szoktuk. Ő törökülésben ül a kanapéra, majd tölt tejet a kávéhoz, és beleiszik.

- Összevesztetek? – kérdezem tovább. Bólint, majd belekezd.

- Apámnak nemsokára születésnapja lesz, és azt akarta, hogy hazautazzak rá. Hogy a rokonok előtt eljátszhassuk a boldog kirakatcsaládot. Hónapok óta nem beszéltünk, és most is csak ezért keresett meg… - sóhajtja, majd elmereng a kávé felett. Szóval csak muszájból van itt az anyja, és nem is azért, hogy a fiának jó legyen, vagy, hogy törődjön vele. Mindazok után, amiket tettek vele…

- Ez elég kellemetlen szituáció – mondom, és keresztbefonom a karomat. Nem szimpatikus az anyja.

- A hab a tortán, hogy nem akar elmenni, hiába utasítottam el és kértem, hogy hagyjon békén – folytatja keserű mosollyal, és mondata végére megszólal a telefonja, vagyis csak rezegni kezd.

- Ő hív?

- Egész nap zaklat. Érzelmileg zsarolni próbál… teljesen kikészít – nyögi, és hallatszik, hogy mindjárt elsírja magát, pedig nagyon igyekszik összeszedett maradni. Nem egyszerű a helyzete, főleg ha ilyen viszonyt ápolnak. Jobban mondva nem is ápolják a viszonyukat.  De ez azért sok, hogy érzelmileg zsarolni próbálja a saját fiát. Egy normális anya nem csinál ilyet, még ha az apa születésnapjáról is van szó. Egyáltalán miért lenne jó, ha elmenne és eljátszaná, hogy tökéletes a családjuk? Csak ront a helyzeten, ha színészkedni kell.

Megdörgöli az arcát, és mosolyogva, de inkább keserű mosollyal néz rám.

– Bocsánat, nem akartam sajnáltatni magam vagy ilyesmi, de nincs kinek elmondanom – nincs egy barátja sem, akinek ezt elmondhatná? Vagy egy jó ismerős? Ugyan olyan magányos lenne, mint én? Hiszen mindig jó kedve van, és beszédes, vagy csupán ez a látszat?

- Emiatt ne kérj bocsánatot – nyugtatom meg, és akaratlanul végigsimítok a szakállamon. Akkor tegnap emiatt nem akart elindulni este a telefonhívás után. Vagyis akart és nem is. Muszáj volt neki. Gondolom, most sem lenne jobb, ráadásul most is a dolgozatán kellene dolgoznia, amivel még sehogy sem állunk, legalábbis így érzem én. Muszáj valami megoldást találni neki, minimum mára. – Érdemben nem tudok tanácsot adni, viszont ha szeretnél, aludj itt ma éjszaka – ide biztos nem jönne az anyja, hogy megpróbálja zsarolni. Ha mégis valahogy idetalál, állok elébe.

Elkerekedett szemekkel néz rám, és mikor felfogja mit is mondtam, elmosolyodik. Most rendesen, már majdnem olyan, mint amit megszoktam tőle. Sokkal jobban áll neki, mint mikor szomorú.

- De csak ha nem zavarok – mondja halkan.

- Nem – ha zavarna, nem ajánlottam volna fel.

- Köszönöm a kedvességét, Mr. Jenkins – mondja, mire csak elmosolyodom egy kicsit.

A csendbe vágott gyomrának korgása, így még nagyobbat mosolygok, mire ő csak elpirulva süti le szemét.

- Talán akkor ugorjunk a vacsora elkészítéséhez – felkelek a fotelből.

- Sajnálom, hogy gondot okozok – motyogja.

- Ugyan, ne butáskodj.

A konyha felé megyek ismét, ő pedig szó nélkül követ. Hozza magával a tálcát, majd nekiáll elmosogatni a csészét és a kanalat. Segítetek neki eltörölgetni, majd mindent a helyére pakolok, mielőtt még elkezdenénk a főzést.

Csirkemellet és zöldségeket veszek elő a hűtőből, ő pedig azonnal felajánlja a segítségét. Mivel nem tudom, hogy mit is bízhatnék rá, így kiosztom neki a zöldségeket. Csak megkell hámoznia őket, aztán feldarabolni, nem nehéz munka. Amíg ezzel barátkozik, felteszem a rizst főzni és elkezdem a csirkemellet megtisztítani, feldarabolni, fűszerezni.

- Maga tényleg mindenből a legtöbbet hozza ki – mondja, és hangjában már több jókedv csendül. Ránézek, hiszen nem tudom, hogy pontosan mire is érti. – Úgy értem, a főzésben is profi.

- Az túlzás. Nem vagyok egy nagy szakács – mondom, miközben felteszem a zöldségeket – Te szoktál főzni? – Kérdeznem sem kellene, hiszen elég megnéznem a zöldségeket. De lehet csak nem akart feltartani. Csak elmosolyodok rajta.

- Nem, általában nincs rá időm. Túlságosan lefoglal a tanulás. Egymagamnak pedig valahogy sosincs kedvem nekiállni – vallja be, és inkább a bárszékhez megy, helyet foglal és onnan figyel.

- Pedig a helyes étkezés fontos – jegyzem meg mellékesen. Az edzések során sem győzöm elmondani, mennyit számít, ha megfelelően táplálkozik valaki. Hiába mozog többet, ha nem jól eszik. Rá is ráférne a beállított étrend, hiszen elég vékony. Persze nagyon szép alakja van így is, és igazából ez illik hozzá a legjobban. Csupán az egészsége érdekében lenne hasznos. Mikor is kezdett el érdekelni engem az ő egészsége?

Gyorsan megcsinálom a csirkét, csak kisütöm, a zöldségek ekkorra már megpuhulnak, és a rizs is megfelelő. Segít megteríteni, és látom, hogy igyekszik, hogy megfeleljen nekem, így nagyon, de nagyon vissza kell, fogjam magam, hogy ne nyúljak bele, de sikerül. Nem szeretném megbántani, és így is nehéz napja van már.

Kitálalom az ételt és az asztalra rakom. Leülünk, és intek, hogy szedjen. Ő a vendég.

- Jó étvágyat.

- Önnek is! Fantasztikus illata van…

Figyelem mikor belekóstol, majd nagyon nem is kell figyelnem, hiszen meghallom elégedett nyögését.

- Az íze pedig még annál is jobb…

- Örülök, hogy ízlik – mosolygok rá, és kezdek el enni én is.  Valóban jól sikerült, és ennek most örülök, főleg, hogy ő is eszik belőle. Elég csúfondáros bukás lett volna, ha most rontom el.

- Mikor tanult meg így főzni? – kérdezi, és folyamatosan eszik.

- Azután hogy hazajöttem. Kint sokszor hosszú ideig nem volt lehetőségünk sem meleg, sem rendes főtt ételt ennünk – mesélem neki. – Mikor megérkeztem, és édesanyámnál ettem, eldöntöttem, hogy mostantól nem hagyok ki egy lehetőséget sem, hogy én főzzek. Hiszen ki tudja, meddig fogok tudni ilyeneket csinálni.

- Mit ért ez alatt? – kérdezi meg, és a szemembe néz.

- Ha visszahívnak, lehet, ki kell mennem terepre, vagy legalább a bázisra – válaszolom neki. Hiszen ezért küzdök minden nap, és edzek a tanítványokkal ugyan úgy.

- Visszamenne? – egyenesedik ki. Valami fura hangszínnel kérdezi, amit nem tudok értelmezni. Aggódás lenne? Vagy hitetlenkedés?

- Hiányzik azért – dőlök hátra és nézem a tányérom. Nem szeretném látni az arcát, mikor kimondom, hogy hiányzik a háború. – Az egész hiányzik.

- Miért? – olyan halkan kérdezi, mintha csak lehelné.

- Nehéz megmondani. Leginkább az, hogy feladatot adott. Na, meg az érzés, hogy ott vagyunk egy csapatnyian, és tudjuk, hogy számíthatunk a másikra. Nem a harc hiányzik, vagy a halál látványa. Az érzés, hogy ott hasznos vagyok, és hogy a helyemen vagyok.

Elhallgatok, és ő se mond semmit. A maradékot csendben esszük meg. Nem kérdez semmit, úgy néz ki, hogy elég gondolkodni valót adtam neki. Csak csendben eszik, és néha felpillant rám, majd vissza. Szinte egyszerre fejezzük be a vacsorát.

- Nagyon köszönöm Mr Jenkins, ez isteni volt – mondja és hátradől.

- Nagyon szívesen – felelem, és felállok a tányérommal.

Követi mozdulataimat, és segít elpakolni, mosogatni. Elég gyorsan végzünk ketten, így aztán a nappaliba megyünk. Most azonban nem a fotelban foglalok helyet, hanem a kanapé másik végében.

- Nem bánod? – kérdezem, és a távirányítót mutatom neki.

- Nem – csóválja a fejét és elmosolyodik.

Bekapcsolom, és csak váltom a csatornákat, de semmit nem találok, ami érdekes lenne, így megállok egy olyan műsornál, ahol házakat vásárolnak. Sok mindent nem tanulhatunk belőle, de legalább betölti a házat egy kis zaj. A reklám alatt fordul felém Mateo.

- Hogyan telt egy napjuk? – ránézek kérdőn, mert nem értem mire gondol. – Amikor kint volt, milyen volt egy átlagos napjuk? – fejti ki, és szemeit rám tapasztja.

- Nos – megköszörülöm a torkom -, mikor a bázison vagyunk, akkor eléggé monoton. Hasonlóképpen zajlik, mint itthon. Ébresztő, tusolás, majd szemrevételezés, reggeli, és edzések, gyakorlatok. Ebéd, aztán délután voltak az eligazítások, volt egy kevés szabadidőnk, de volt, akik akkor mentek felfedezni.  Én általában az osztagommal voltam, a fegyvereinket tisztogattuk, mert a homok nagyon el tudta tömíteni. – Kicsit elhallgatok és ránézek, de ő még mindig érdeklődve figyel, halványan mosolyog. – Amikor pedig bevetésen voltunk, akkor szinte mindig figyeltünk. Felváltva aludtunk, vagy vécéztünk. Általában reggelente kaptuk meg az ellátmányt. Sokszor annyira unatkoztunk, hogy már azt vártuk, mikor támadnak meg minket.

Tágra nyílt szemekkel néz rám, gondolom nem így képzelte el. Nagyon sokan tévedésben élnek, mikor a háborúra gondolnak. Nem állandó csata, és fegyverropogás. Nagyon sokszor sokáig elhúzott feszült csend van. Mikor mind a kettő fél arra vár, hogy vajon ki fogja megtenni az első lépést. Mégis, ahogy egyre többet beszélek róla, annál jobban hiányzik az egész. Sóhajtva fordulok vissza a Tv felé, ő viszont még mindig engem néz. Lassan ő is a televízió felé fordítja tekintetét, majd csendben nézzük. Egyáltalán nem kínos, nagyon is kellemes, ahogy egymás mellett tévézünk. Valamiért sokkal jobban érzem magam a társaságában, nem kell megjátszanom semmit. Következő reklámnál felállok a kanapéról.

- Megmutatom a szobát, ahol aludni tudsz, és a fürdőt.

- Rendben – áll fel, és követ.

Kinyitom a dolgozószoba ajtaját, és félreállok, hogy bemenjen.

- Ez a vendégszoba, és dolgozószoba egyben – vallom be. Nem igazán tartom fent, mint vendégszoba, sokáig nem is kellett használnom azt az ágyat. – Remélem megfelel.

- Persze, nagyon hálás vagyok érte Mr Jenkins – mondja és látom rajta, hogy tényleg az.

- Gyere, erre van a fürdő – mondom inkább, és elindulok ki, a következő ajtóhoz megyek, és itt is benyitok. – Az pedig – mutatok a harmadik ajtóra –, az én hálószobám. Ha valami kellene, nyugodtan kopogj.

- Rendben – bólint. – Szerintem minden megfelelő lesz.

- Máris viszek neked ágyneműt és törölközőt.

A gardróbban lévő szekrényhez megyek, ahonnan kiveszem az ágyneműt és törölközőt, majd a szobába megyek, és felhúzom neki az ágyat. Ő addig visszament a nappaliba, így nyugodtan tudtam pakolászni. Mire visszaérek, már én is nagyon fáradtnak érzem magam, és ő is nagyot ásít.

- Én szerintem le is fekszem – mondom neki. – Érezd otthon magad.

- Én is megyek aludni – feleli és elindul. Követem őt, majd az ajtóban megáll. – Jó éjszakát Mr Jenkins!

- Jó éjszakát neked is!

Elvonulok a szobámba, ahol rögtön átöltözöm, és lefekszem, de nem tudok aludni. Előző éjjel elég sokat aludtam – legalábbis magamhoz viszonyítva – így hiába fáradtam el, nem jön álom a szememre. Nagyon sokáig forgolódom, de semmi sem segít, ha kitakarózom, ha be. Egy párna, vagy kettő, egyszerűen sehogy sem jó, és csak szenvedek. Ráadásul nem hagy nyugodni az előző éjjeli álmom. Hiába tudom, hogy Mateo itt van a szomszéd szobában és biztonságban van, az agyam nem képes felfogni ezt. Vagy az is lehet, hogy saját magamtól akarom távol tartani, mivel csak gondot okoznék neki.

Tudom, mi segíthet elaludni, így minél kisebb zajt csapva megyek ki a konyhába, hogy elővegyem az alkoholt, amit még együtt vettünk. Előveszek egy poharat is, és töltök a hűs italból. Nem sokat gondolkozom, gyorsan lehúzom, és utána küldök még hármat. Ennek elégnek kell lennie, és már kezdem is érezni. Visszateszem az üveget a helyére, a poharat csak a mosogatóba, és lassan, halk léptekkel visszaindulok. Semmi más mozgást nem hallok, így valószínűleg nem ébresztettem fel.

- Akkor, megyek, és mindjárt csinálok reggelit – mondom, majd hátat fordítva neki a hálómba megyek.

Felöltözök, hajam valamennyire szárazra törlöm, majd a konyhába megyek. Vizet kezdek forralni, majd friss zöldséget aprítok, sajtot vágok, és sonkát. A kenyeret megpirítom, vajat, lekvárt készítek. Mindent odarakok azt asztalra, megterítek két főre, majd a teával és kávéval foglalkozom. Végszóra megjelenik ő is, felöltözve.

- Jó reggelt Mr Jenkins – lép a konyhába zavartan.

- Jó reggelt neked is. Teát vagy kávét kérsz?

- Másokkal ellentétben engem ez sem viselt meg annyira. Bár sosem barátkoztam túl könnyedén és ütköztem nehézségekbe, a közös szenvedés azért összehozza az embereket. Persze kellett egy kis idő, amíg megszoktuk a puritán körülményeket, de nem voltak nagy elvárásaim. Mondhatom, hogy könnyen megszoktam. A koszt viszont szörnyű volt – teszem hozzá, ő pedig halkan felnevet. Mindenhol homok volt, de tényleg mindenhol.  

- Milyenek voltak a szállások? – néz rám.

- A barakkokban emeletes ágyak voltak, átlagosan tucatnyian aludtunk egy helyiségben. Egy vécé tartozott egy hálóteremhez, a zuhanyzók viszont külön épületben voltak. Meghatározott időnk volt reggelente lezuhanyozni – előttem van az egésznek a képe. Ahogy sorban állunk, a hideg víz érzete. Libabőrös vagyok a mai napig, ha rágondolok. Természetesen, ha sikerült elsők között odaérned, még jutott egy kis langyos.

- Nem hiszem, hogy tudnék ekkora tömegben aludni. Elég nyugtalan alvó vagyok, minden pisszenésre felébredek – sóhajtja. Egy egészen picit elmosolyodok. Próbálom elképzelni őt ott, de nagyon nem megy. Nem az ő világa.

- Eleinte tényleg elég kellemetlen volt, de meg lehet szokni. Az embertelen kimerültség pedig sokat segít – vonom meg a vállam.

- Könnyű volt alkalmazkodni ehhez az új életmódhoz? – teszi fel kérdést.

Bólintok, majd rendes válaszba kezdek.

- Én kifejezetten szerettem a fegyelmet. A szoros időbeosztás jó hatással volt rám, úgy éreztem, egy percet sem vesztegetek el az életemből és minden időmet hasznosan töltöm. Elvárták tőlünk a rendet és a fegyelmet, komoly büntetést kaptunk, ha az ágy nem volt tökéletesen bevetve. A tiszt minden sorakozó alkalmával alaposan szemügyre vette az ágyakat és ahol kivetnivalót talált, az reggeli helyett kezdhetett néhány mérföld futással – mesélem. Leteszi a csészét, ugyanis közben kiitta a maradék teát is, majd gyors lejegyzetel valamit.

- Észrevettem, hogy milyen kifogástalan rend és tisztaság uralkodik a házban – jegyzi meg. Nem nehéz észrevenni igazából, de jól esik az elismerése.

- Köszönöm. Hasznos volt, mert így rendben tudtam tartani a környezetemet a leszerelésem után, kevésbé éreztem magam elveszettnek. Néhány mai fiatalra is ráférne, ha tanulna egy kis fegyelmet – jegyzem meg, és a fiatalokra gondolok, akikkel edzem.

- Ezzel nem vitatkozhatok. Én szintén szeretem a rendet és a tisztaságot, persze közel sem vagyok ilyen precíz, mint ön. De az a tapasztalatom, aki nem tudja rendben tartani az otthonát, az az élet más területein sem fegyelmezett – erre csak bólintani tudok, hiszen teljesen egyetértek vele.

- Így van.

- Akkor a következő kérdés: mennyire volt megterhelő az intim szféra hiánya? Úgy értem, egy tucatnyi szexuálisan frusztrált férfi összezárva… biztosan voltak ebből adódó problémák.

Ránézek, és próbálok valamit leolvasni az arcáról, hogy mit is akar ezzel a kérdéssel. Zavarba jön és lesüti a szemét, majd a tollat kezdi nézni, ahogy forgatja az ujjai között. Megvárom, amíg felnéz, addig is összeszedem a gondolataimat, hogy mit is kellene erre válaszolnom. Sok mindent nem mondhatok, és azt sem tudom, hogyan fejezzem ki magam.

- Nos, tényleg eléggé kényelmetlen volt. Eleinte annyira nem okozott gondot, mindenkinek meg kellett szoknia az új környezetet és iszonyúan elfáradtunk a kiképzés során is. De ahogy telt az idő, hozzászoktunk mindenhez, maradt egy kis energiánk… sokan az otthon maradt barátnőjükről álmodoztak. Frusztráló lett – mondom, de egy kicsit megakadok. Voltak, akik nem is gondoltak az otthon maradottakra, de ez nem juthat ki onnan, főleg, hogy vannak, akik még szolgálnak.

- Gondolom, okozott ez kellemetlen pillanatokat – nem hagyja rá, és próbál még több információt szerezni. Igazából nem értem, hogy miért olyan fontos ez.

 - Igen. Volt, aki a vécére vonult el, hogy… könnyítsenek magukon. A legtöbben próbálták megtalálni az erre alkalmas pillanatot. Előfordult, hogy valaki az éjszaka intézte el, és mikor meghallotta valaki, általában úgy tett, mintha nem venné észre. Kínos volt mindenkinek – próbálom lezárni. Ezzel semmi konkrét dolgot nem mondtam ki, és számára is elég kielégítő kell, hogy legyen.

- És önt hogy viselte a dolog? A bajtársai és a saját szexuális frusztrációja? Mik az ön tapasztalatai? – kérdezi.

- Erre nem szeretnék válaszolni – fordítom el a fejem. A dolgozata számára teljesen lényegtelen az én szexualitásom, főleg, hogy ennyi ideig meg tudtam őrizni, mint titkot, nem szeretném kiadni. Ha kiderülne, a maradék esélyem is elveszne mint kiképzőtiszt.

- Hogyne. Elnézést, ha kellemetlenséget okoztam – mondja, majd becsuk mindent, és leállítja a diktafont. Rám néz. – Ha gondolja, be is fejezhetjük mára, nem szeretném, ha úgy érezné, sarokba szorítom a kérdésekkel – rám mosolyog, majd pakolni is kezd. Gondolom akkor nincs is beleszólásom, és igazából nem is bánom. Így is érzem magamon a homokot, pedig csak az emléket idéztem fel. Le kell tusolnom.

- Rendben.

- Holnap délután hasonló időben ráérne, hogy folytassuk? – kérdezi lelkesen.

- Nem probléma – nézek rá, és követem a mozdulataimat, ahogy a helyére tesz mindent, majd rendezgetni kezdi. Kicsit megremeg a keze, mintha zavarba lenne, és kétségeim támadnak. Talán ennyire zavarba ejtő vagyok? Melyik részem, a kinézetem vagy a személyiségem?

- Elég nagy nyomás lehetett magán, hogy a felmenői mind katonák voltak. Kötelességének érezte, hogy a nyomdokaikba lépjen, ugye? Nem is gondolkodott más pályán? – kérdezi, miközben még mindig pakolászik.

Egyáltalán nincs szakmai hangsúly a kérdésen. Végig gondolom, és eszembe jutnak a szüleim arca, mikor közöltem, hogy én is katona leszek, még egészen kicsi voltam. Bevonulok, és ez ellen nem tehetnek semmit.

- Nem, nem igazán. Nagyon tiszteltem az apámat és szerettem volna kivívni a büszkeségét. Örömmel fordultam én is a pálya felé, és jónak is bizonyultam benne. Nagyon büszke volt rám, mikor kitűnőre vizsgáztam. Sajnos azonban az első bevetésem előtt meghalt – mondom őszintén, ő pedig meglepetten pillantott fel.

- Igazán sajnálom. Mi történt? – kérdezi halkan, én pedig akaratlanul hátra dőlök és keresztbe fonom karjaimat.

- A légierőnél szolgált, a bevetésen pedig meghibásodott a gép és lezuhantak.

- Micsoda tragédia… - súgja, és bezipzárazza a táskát. – De legalább büszke volt magára. Nekem sosem volt jó viszonyom az apámmal.

Ha mindent tudna, biztosan nem lenne büszke rám. Viszont felfigyelek az információra vele kapcsolatban, hogy neki nem volt jó viszonya. Beletúr a hajába.

- Miért nem? – kérdezem. Rajta a sor, hogy meséljen, hiszen semmit nem tudok róla.

- Problémás gyerek voltam. Apám szigorú volt, egyetemi professzor, statisztikát oktat. Anyám pedig középiskolában tanít irodalmat és történelmet. Apám erőltette, hogy én is tanár legyek, de engem egyáltalán nem vonzott ez a pálya. Mikor ellentmondtam neki, akkor kezdett megromlani a kapcsolatunk. A pontot az i-re viszont az tette fel, mikor kiderült, hogy meleg vagyok – felnevet, de egyáltalán nem őszintén. Meleg? Tényleg jól hallottam, hogy azt mondja? Le sem süt róla, és ennyire nyíltan vállalja. Vagy csak nekem mondta el?

- Csalódott volt? – kérdezem. Ha az én apám tudta volna meg… Nem is tudom, hogy hogyan reagált volna.

- Az nem kifejezés. Azóta sem áll velem szóba.

Csak nézem az arcát, és csalódottságot, és szomorúságot látok rajta, amit próbál leplezni.

- De talán jobb is így. Ha nem tud elfogadni olyannak, amilyen vagyok, akkor nem kérek belőle.

- És miért akarsz pszichológus lenni? – kérdezem meg. Egy ideje foglalkoztat ez a kérdés. Igazából azóta, hogy megláttam az előadáson, hiszen annyira kilógott onnan. A pulcsiját kezdi babrálni.

- Tudja, ez egy elég kényes téma. De ha megígéri, hogy holnap ön is megpróbál őszintén válaszolni nekem a kényesebb kérdésekre, elmesélem – mondja komolyan, és nem is tudom eldönteni, hogy zsarolni próbál-e vagy sem. Nem tudom, nála mit takar a kényesebb kérdés, de a válaszából remélem, kiderül, így belemegyek.

- Halljuk.

Felhúzza a lábát, és átkarolja, majd lassan belekezd. Mintha félne egy kicsit, és rettentő zavarban van, így még jobban felcsigázz, és jobban érdekel.

- Említettem, hogy problémás gyerek voltam. Nos, ez… nem csak arról szól, hogy hiperaktív voltam meg hisztis. Kicsit összetettebb a dolog. Magamba forduló voltam és zárkózott, a fantáziám pedig szárnyalt. Képzeletbeli barátokat találtam ki magamnak, akikhez egy idő után elkezdtem társaságban is beszélni. A dolog odáig fajult, hogy a szüleim gyermekpszichológushoz vittek, ahol kiderült, hogy rendkívül szorongó gyerek vagyok, aki különféle pszichotikus tüneteket produkál és hallucinációim is voltak – elakad, és felpillant rám, de nem mondok semmit, csak figyelem. Rettentően meg vagyok lepve, hiszen nem gondoltam volna róla. Persze érzékenynek tűnik, a reakcóiból és a mozdulataiból ítélve, de erősnek látszik. Vagy pontosabb lenne a most már erős kifejezés. Folytatja. – Elkezdtem kezelésekre járni, a dolgok pedig javultak. Az orvosom egy nagyon kedves, megnyerő férfi volt, igazán mélyen kötődtem hozzá. Miatta határoztam el, hogy szeretnék majd én is hasonló sorsú gyerekeken segíteni. Aztán ahogy beléptem a serdülőkorba, lassan elkezdtem többet érezni iránta.

- Minden gyerekkel előfordul, hogy vonzódni kezd egy tanárához vagy más inspiráló felnőtthöz – Próbálom megnyugtatni, mert elakad, és nagyon zavarba jön. Egyáltalán nem egyedi dolog ez, de valamiért mégis úgy érzem, itt nem ér véget a történet.

- És a legtöbb ilyen felnőtt kedvesen visszautasítja ilyenkor a gyermek közeledését. Chandler viszont nem tette. Viszonyt kezdtünk – vallja be legnagyobb döbbenetemre.

- Mennyi idős voltál ekkor?- kérdezem végiggondolva, hogy a pszichológusa, biztos idősebbnek kellett lennie, és gyermekekkel foglalkozik…

- 14 éves.

- Ez bűncselekmény – jelentem ki. És egyben undorító is, nem Mateo irányából, hanem a férfiéből. Hiszen csak egy gyerek volt!

- Persze anyám rájött a dologra – folytatja - Hatalmas botrány lett volna, ha apám nem szégyelli mélységesen azt, hogy egy férfival bonyolódtam intim viszonyba. Peren kívüli megegyezés lett a vége, mert Chandlernek családja volt – családos ember! -, nem akarta, hogy kiderüljön ez az egész. Most már értem, milyen aljas módon élt vissza a bizalmammal, hogy manipulált… de akkor azt hittem, szerelmes vagyok. Nevetséges – felsóhajt. – Ezek után apám nem állt többé szóba velem, bentlakásos iskolába küldtek egy másik városba. Én pedig minden energiámat a tanulásba öltem. Felvételiztem az egyetemre, kapok egy kis ösztöndíjat is, ami elég, hogy fizessem az albérletem és fenntartsam magam. A családommal pedig szinte teljesen megszűnt a kapcsolatom. Egy kész csődtömeg vagyok, és azt hiszem, jobb, ha most lelépek. Köszönöm a teát, Mr. Jenkins és ha még mindig szeretne holnap találkozni, várni fogom a hívását. De persze megértem azt is, ha nem akar többé látni.

Ezt mind egy levegővel elmondta, közben pedig feláll, felkapja a táskáját, és már megy is az előszobába. Rám sem tud nézni, csak leszegett fejjel megy előre, mintha valami rosszat csinált volna. Mire odaérek, már a kabátját húzza össze.

- Nem a te hibád – szólalok meg ránézve. Csak felpillant rám, de nem mondd semmit. Valamit vár, de nem tudom mit is mondhatnék többet.

- Holnap ugyan ekkor várlak – mondom végül, és az ajtóhoz lépek. Hangosan kiengedi a levegőt, majd kilép az ajtón.

- Akkor holnap. Viszont látásra Mr Jenkins! – rám sem néz, és nem tudom, hogy azért mert zavarban van, vagy mert szomorú.

Amint lelép a tornácról becsukom az ajtót, és megállok egy pillanatra. 14 évesen… És aztán bentlakásos iskolába küldték, ahelyett, hogy rendes segítséget kerestek volna neki! Egyszerűen nem tudom túltenni magam rajta, az után sem, hogy kivittem a teás tálcát a konyhába, és mindent elmosogattam. Elpakoltam a helyére, az asztalt is letakarítottam, a kanapén lévő párnákat megigazítottam, de nem segített.

Már sötét van kint, és fel sem tűnt, hogy ennyire elszaladt az idő, már este nyolc óra van. Kiszedem a szárítóból a ruháim, és összehajtogatom őket. Próbálom lefoglalni az agyamat, és nem tudomást venni az idő múlásáról, hogy nemsokára le kellene feküdnöm, igyekszem kihúzni, addig amíg lehet. Miután végeztem a ruhákkal a fürdőbe megyek, mert igaz, hogy csak beszéltünk a koszról, de ahogy beugrott a kép a sivatagról, már éreztem magamon a port és a homokszemek karcolását, így muszáj vagyok alaposan letusolni. Gyorsan levetkőzöm, és már a tus alatt is állok. Éget a vízsugár, és már rózsaszín a bőröm, ahogyan súrolom, mikor úgy érzem, hogy tiszta vagyok. Gyors megtörlöm magam és a hajam, majd a derekamra kötöm a törölközőt, és keresek valami pizsamát.

Sok idő után most vagyok először józanul az ágyban. Őszintén mondom, hogy félek mi lesz. Nem tudom kiverni a fejemből kicsi Mateo képét, ahogy megtörve áll a szülei előtt, ők pedig nem hogy megvédenék, még tovább bántják.

Hajnali egyig küzdök magammal, és a fejemben lévő démonokkal, mire sikerül elaludnom valamennyire. Ám még ilyenkor sem tudok pihenni, ugyanis miközben álmodok, nem tudok ellent mondani a képeknek és gondolatoknak. Minden, amiről előtte beszéltünk feljött, majd az utolsó bevetésem is. Viszont most nem én voltam közel a tűzhöz, hanem a fiú. Nem én sérültem meg, de mégis fájt.

Leizzadva, és zihálva riadok fel. A párnám meg a takaróm is csurom vizes. Már tudom, miért is szoktam az alkoholhoz nyúlni esténként. Azonnal fel is kelek, hogy lecseréljem a huzatot. A használtat rögtön a mosásba teszem, majd nem is gondolkozom azon, hogy visszafeküdjek-e. Egyértelmű a válasz, még pedig nem. A fürdőbe vonulok, ahol elintézem a reggeli teendőimet, majd onnan kifelé a konyhába megyek. Menet közben rutinszerűen fogom össze a hajam, bele sem kell néznem a tükörbe. A konyhaszekrényből kipakolva gondolkozom a mai programokon, és lehangolódva konstatálom, hogy nincs valami sok. Egy délelőtti edzésen, és Mateon kívül semmi. Amikor leülök megenni a reggelimet, akkor nézek csak rá az órára. Hajnali négy. Alig 3 órát aludtam csak, és még csak fel sem tűnt. Körülnézve fogom fel, hogy még sötét van, és a csend is nagy. Pár falat után félre is teszem az ételt, és a szobámba indulok. Muszáj elmennem futni, különben megőrülök. Inni nem kezdhetek el hajnalban, más eszköz pedig nincs, amivel elterelem a gondolataimat.

***

Valahogy sikerült elhúznom az edzést úgy, hogy négy órán keresztül az edzőteremben voltam. Nagyon rég óta nem fáradtam el ennyire, valószínűleg az alváshiányom miatt lehet ez. Üres fejjel készítem el az ebédem, aminek eredményeképp ki is hagyom a sót. Utólag rakok rá, de így sosem az igazi. Kedvtelenül megeszem, aztán a nappaliba megyek, és a kanapéra hanyatlom. Érzem, hogy mennyire fáradt vagyok, a karjaim sajognak, mert túlhajtottam őket. Valószínűleg beszundítottam, mivel a csengőre riadok fel. Már ennyi lenne az idő? Gyorsan felkelek és az ajtóhoz megyek. Türelmetlenül topog az ajtóban, és egészen megkönnyebbül, mikor kinyitom, majd beengedem.

- Köszönöm, hogy ezek után is segít nekem Mr Jenkins. Rendkívül hálás vagyok – kezdi köszönés után, miközben veszi le a cipőjét és kabátját. Most nem hagyja ott, mint tegnap, hanem beteszi az enyém mellé.

- Megígértem – mondom, és intek a nappali felé – Csak nyugodtan, érezd magad otthon.

- Köszönöm.

Bemegyünk, ahol rögtön ugyan oda ül és pakol ahova előző nap. Egy sötétzöld kötött pulóver van rajta, fekete nadrággal. Nagyon jól áll neki, kiemeli fehér haját és világos bőrét. Én ugyan olyan melegítő nadrágban és egyszerű sötét pólóban vagyok. Leülök a fotelbe, és figyelem, ahogy kipakol mindent. Közben elkezd beszélni a tegnapi anyagokról, de annyira nem is tudok figyelni a mondandójára.

- Nagyon jól haladok a kidolgozással, és köszönöm, hogy beleegyezett a hangfelvételbe, rengeteget segít – kinyitja a laptopját, amíg az elindul, megkeresi a füzetében a megfelelő oldalt.

- Esetleg kérsz valamit? Megint egy teát? – kérdezem.

- Igen, az jó lesz, köszönöm – mondja zavartan.

Felállok, és kimegyek a konyhába érte. Végig éreztem a tekintetét, ahogy kisétáltam, viszont mikor vittem be a tálcát, ugyan azokkal, ugyan olyan elrendezéssel, amikkel tegnap, már nem nézett rám, csak miután leültem.

- Jól van? – kérdezi komolyan.

- Igen, minden rendben. Csak… - nagyot sóhajtok, majd megdörzsölöm a homlokom. – Nem aludtam túl sokat – vallom be.

- Ha gondolja, elhalaszthatjuk, hogy tudjon pihenni – ajánlja fel, és már készül is pakolni.

- Nem, csináljuk.

- Rendben. Akkor el is kezdeném. – Felragyog az arca, majd felír valamit a füzetbe. és elindítja a diktafont. – Tegnap inkább emlékeket mesélt, úgyhogy szerintem ma legyenek témában az érzelmek, persze, csak ha nem bánja.  – bólintok - Mit érzett mikor először mentek bevetésre? – kíváncsi szemeit rám szegezi.

Nem egyszerű elmagyarázni olyannak, aki még közelében sem kerül ilyennek. Semmihez nem hasonlítható.

- Nagyon nehéz ezt elmondani – kezdek bele lassan.

- Próbálja meg a saját szavaival – mondja kedvesen és mosolyog.

- Először is mindenki izgatott, hiszen erre készülünk több hónapon át. Belénk nevelték, hogy maga a gonosz van odaát – savanyúan elmosolyodom. Szinte biztos vagyok benne, hogy a „tanárok” soha nem látták mi van ott. Ugyan olyan emberek ülnek egy hasonló teremben, és nekik azt mondják, mi vagyunk a gonosz. Lehet még páran barátok is lehetnénk, ehelyett csak a célkereszten keresztül találkozunk. – Mikor úton vagyunk a terepre mindenki fél. Sokan nem vallják be, de nincs, aki nem félne. Egytől egyig imádkoznak az utolsó pillanatokig, de legyünk őszinték, ha lenne Isten, nem lettünk volna ott.

Halkan bólogat, egyetértését fejezve ki, közben nem is ír vagy néz a füzetére. Végig engem néz, és figyeli minden rezdülésem.

- Amikor egyedül maradunk, és halljuk az éles fegyverek ropogását, mikor felfogjuk, hogy most nem a gyakorló pályán vagyunk, úgy érezzük, hogy 2 hét kiképzés sem volt. Mindegy előtte miket értél el.

Előttem van, ahogy megérkezünk a táborba, és mikor elindultunk az első bevetésre. A nevem és gyakorlatok alatti magabiztosságom másodpercek alatt összeomlott. Akkor értettem meg, mit is láttam apám szemében mindig hazatérésekor.

- Egy mondatban úgy tudnám összefoglalni: a halálba visznek, amire hónapok alatt próbáltak felkészíteni.

- Nagyon jól leírta – mondja, majd valamit írogat. Az álmosság miatt nem is figyelek annyira a szavaimra, csak hagyom, hogy jöjjenek. Úgy érzem ennél őszintébb nem fogok lenni.

Megcsinálja a teát, közben pedig gondolkodik. Látom rajta, hogy próbálja elképzelni, milyen lehetett, de nem tudja. Nem csodálkozom rajta, hiszen senki nem érezheti át, aki nem volt ott. Ezért nehéz sok pszichológusnak a veteránokkal, mert nem lehet ezt igazán körülírni. A szájához emeli a csészét, majd megáll a mozdulattal.

- Sikerként vagy kudarcként élte meg az első bevetését? – néz rám, és végül le is teszi a kis porcelánt.

- Ezen még sosem gondolkoztam – vallom be.

Újra felveszi a csészét, ám most bele is iszik. Hagyja, hogy gondolkozzak, közben a laptopra néz, a következő kérdéseket böngészi, majd felpillant rám. Kissé elpirul, aztán megint a teára figyel.

- A küldetés szempontjából sikeres volt, kevés embert vesztettünk. Más szempontból viszont összetettebb a kérdés. Többségünk akkor élt át először sok mindent, amiket nem tudtunk a gyakorlópályákon szimulálni. Jó pár ifjú megtört abban a pillanatban, és örökre megváltoztak.

- Az emberölésre gondol? – kérdezi halkan.

- Igen.

Nem szól semmit, csak lebeg közöttünk, amit egyikünk se akar kimondani. Nehéz elismerni a tényt, amin már senki nem tud változtatni, akármennyire szeretnék. Akkor ez volt a feladatom, és jól végeztem, ugyanis kérdés nélkül megtettem. Nagyot sóhajtottam.

- Embereket öltünk – szólalok meg végül. – Gyilkosok vagyunk. A lelkünk egy darabját ott hagytuk minden áldozattal együtt. Egy veterán sosem tér haza teljesen, egy részünk mindig ott marad.

Csak nézünk egymásra végül, meg sem mozdulok, csak lélegzem. Ő az arcomat fürkészi, de látom rajta, hogy nem tud semmit leolvasni rajta. A sebhelyemre téved a tekintete, majd vissza a szememre. Elpirul és lenéz az ölébe. Ezeket a gondolatokat már számtalanszor végiggondoltam, és tudom, hogy sok társaim is így gondolja, de mégsem mondtuk ki soha. Senkinek nem mondtam, hogy gyilkos vagyok, még ha tudja is. Anyám élete nagy részét ilyenek társaságában tölti le, még sem hagyta el a száját ez a szó. Hátrasimítom a hajamat, mintha kiszabadult volna pár tincs, de semmi nem volt ott, pusztán a pótcselekvés kellett. Hátradőlök, és mivel már nem bírom a csendet, muszáj megszólalnom. Valahogy el kell hessegetnem a képeket arról a napról, kiüríteni a fejem, kiűzni társaim viselkedéseit. A fáradtságom miatt még nehezebb uralkodnom rajtuk.

- Mi lenne a következő kérdés?

- Igen? - fordulok felé

- Mateo Reinheit vagyok, örvendek a találkozásnak. Az előadás igazán lenyűgöző volt. Esetleg feltehetnék önnek néhány szakmai kérdést? – kérdezi izgatottan, és valami megmagyarázhatatlan lelkesedéssel. Sokkal alacsonyabb nálam és még többel vékonyabb. Gyönyörű kék szeme van, ami most csillogva néz rám. 

- Persze – bólintok, mire még jobban fellelkesedik, már ha ez lehetséges. 

- Esetleg meghívhatnám egy kávéra? Úgy kényelmesebb lenne – ajánlja. Kissé elbizonytalanodom, hiszen nem gondoltam, hogy ilyen lesz ma. Pont engem hív, mikor látszik a társaimon, hogy közvetlenebbek. Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet lenne több időt kettesben lennünk.  – Ígérem, megpróbálom rövidre fogni – teszi hozzá. 

- Legyen. Csak egy perc – megyek bele, pár percet kibírok,de fogalmam sincs mit szeretne kérdezni, amit itt nem tud. Odamegyek a többiektől, majd megköszönöm, hogy részt vehettem, és elköszönünk egymástól. Biztos vagyok benne, hogy később fogunk még beszélni. Ezután visszamegyek a sráchoz. Szemeivel minden mozdulatomat követi. – Indulhatunk.

- Az egyetemi kávézónak van egy kellemes terasza, a kávéjuk pedig egészen kitűnő – fecsegi miközben végigmegyünk az egyetemen, egyenesen a kávézóhoz. Meg is kérdezi, hogy milyen kávét kérek, majd meg is rendeli azokat. A csészékkel együtt ér vissza, egyiket elém téve, másikba belekortyol, szinte azonnal. Amint leült, ránéztem és ki is mondtam az első kérdést, ami eszembe jutott. 

- Szóval? Mit szeretnél még tudni? 

- Igazából egészen elgondolkodtatott ez az előadás. Szeretnék többet tudni a katonai szolgálat mentálhigiénére gyakorolt pozitív és negatív hatásairól, erről írnám meg az év végi beadandómat. Viszont nekem sajnos, vagy szerencsére nincs katona ismerősöm. Szeretném megkérni, hogy áldozzon rám néhány órát az életéből, ha nem olyan nagy probléma – néz rám, és várja a válaszom. Magabiztosan mosolyog és őszinte remény sugárzik égkék szemeiből- 

- És mit vársz tőlem pontosabban? Öntsem ki a lelkem, és sírjam el az összes bánatom? – kérdezem, miközben felvonom a szemöldökömet. Nem tudom, hogy mit vár tőlem. Mármint persze, tudom, de hogy egészen pontosan mit, azt nem. Barátkozni akar, megmenteni a sérült veteránt, mi lehet a célja? Talán csak tényleg a dolgozatához kellek.

- Dehogy. Arra gondoltam, összeállítanék egy szakmai kérdéssort, amin végigmennénk. Olyan kérdéseket boncolgatnék, milyen hatással van az emberekre a honvágy, a kiszakadás a hétköznapokból, a szoros napirend, a nagy elvárások. Mennyire formálja a kiképzést pozitív irányba és milyen negatív hatásai lehetnek. Aztán áttérnék a bevetésekre – egyre inkább belelendült, és szinte levegőt is alig vett. Közben a táskájában kotorászik, majd elővett egy szál cigit, és rám pillant.   – Nem bánja? – kérdezi, én pedig nemlegesen rázom a fejem. Már egyáltalán nem zavar, a háborúban szinte mindenki dohányzott, már amikor lehetett. És igen gyakran kihasználták a lehetőséget. Nagyon jól áll a kezében, ami nagyon hülyén hangzik, hiszen kinek állhatna jól egy ilyen rudacska, ami tele van mérgekkel, és haszna gyakorlatilag a nullával egyenlő. Mégis figyelem, ahogy az ujjai között a szájához emeli, és mélyen szív belőle egyet. 

- Tulajdonképpen a saját tapasztalataimat kellene elmesélnem – foglalom össze végül, mire ő bólint egyet.

- De a neve nem szerepelne a papírokon, ha nem szeretné, maradhat teljes mértékben anonim is. És olyasmiről sem kell beszélnie, ami kényelmetlenül érinti – teszi hozzá gyorsan, hogy minél meggyőzőbb legyen. 

Miközben végiggondolom, kezembe veszem a forró csészét és figyelem a kis habot, ami a tetején van. Lenne mivel elfoglalnom magam, még ha nem is rendes munkát jelent. Nem fontos emberek közé mennem, de elmondhatom, hogy van akivel beszélek, és nem csak az anyám az. Viszont, biztos vagyok benne, hogy olyanra is rákérdezne, amire nem akarok felelni, vagy még magam sem tudom, hogy akarok-e. Kicsit félek ebbe az egészbe belekezdeni, viszont tudom, hogy hasznos lenne számomra. Ráadásul a terápiák miatt sem piszkálnának. 

- És mi lenne ebből az én hasznom? – kérdezem végül, bár már tudom, mi lesz a válaszom. Mégis szeretném tudni, mit lenne hajlandó tenni ezért az egészét. Ez mondjuk, elég betegesen hangzik, de merem azt feltételezni, ez a legegészségesebb mindközül, amik a fejemben vannak. Mikor ránézek, ő zavartan süti le a szemét. Végig engem nézett, és biztos vagyok benne, hogy alaposan megfigyelte a sebhelyemet is. Szöges ellentéte vagyok neki, az ő hibátlan és gyönyörű bőréhez képest. 

- Sajnos nem tudok fizetni érte, és nem tudom, mit ajánlhatnék fel hálám jeléül… de bármiben szívesen segítek, ami képességeimből kitelik - mondja halkan, és nem néz rám. 

Asz asztalra mered, és csendben marad, amin igazán meglepődöm. Látom, ahogy egyre inkább magába roskad, és kihuny szemében az a fény, amivel kávézni hívott. Hát, ha bármiben segít, ami tőle kitelik, nem tudom visszautasítani. Viszont, akkor ezzel el kell fogadja, hogy én irányítok, amit még nem tud, hogy mit is jelent. 

Elszívja a cigijét, majd kiissza a kávéja maradékát. Ezek után mer csak rám nézni, a szemembe.  

- Legyen. De lesznek feltételeim. Először is kerüljük a túlzott személyeskedést. Másodszor semmi szexuális jellegű téma. Harmadszor pedig, nem boncolgatjuk a személyes mentális egészségemet – jelentem ki, amire visszatér a fény a szemébe, és megint beszélni kezd, mellé hevesen bólogat is.

- Hogyne, persze! Ahogy kívánja! És ezer hálám, Mr. Jenkins! Lekötelez! – mondja – Még ma összeállítom a kérdéssort és a vázlatot, ami alapján szeretnék haladni, úgyhogy bármikor kezdhetünk, amikor önnek megfelel – Csak úgy ontja magából a szót, amihez egyáltalán nem vagyok hozzászokva, és őszintén, zavarba is hoz, mivel ez azt jelenti, hogy nekem is ennyit kellene beszélnem hozzá, viszont tudom, hogy nem leszek képes rá, ahogy azt ő elvárná. Forgatom a csészét, amiben már csak 2 csepp kávé van, amik egymást kergetik. 

- Te mindig ilyen sokat beszélsz? – kérdezem sóhajtva. 

- Elnézést. Hajlamos vagyok rá – vallja be. Még fiatal, és nem élt át olyan dolgokat, mint én. Nem szabad hibáztatnom érte. Megengedek egy aprócska mosolyt, több nem tellik most tőlem. Mivel úgy érzem, a beszélgetés véget ért, megköszörülöm a torkom, mire pislant egyet, elnéz és elpirul.

- Akkor megadom az elérhetőségem és megbeszéljük majd a részleteket – mondom, mire előhúz egy notesz, és egy tollat, majd felém nyújtja. 

Felírom rá a telefonszámom, és a nevem, habár nem gondolom, hogy elfelejtette volna, velem ellentétben. Valami M betűs volt… Ő is leírja az övét, majd kitépi a lapot, és nekem adja. Félbehajtom anélkül, hogy odanézzek, és gyorsan a zsebembe rakom. Nemsokára úgyis elő kell vennem újra.

- Még egyszer köszönöm a kedvességét, Mr. Jenkins – mosolyog, mire csak biccentek egyet.

- Én pedig köszönöm a kávét. Akkor majd… beszélünk – kezet nyújtok felé, ő pedig aprócska kezét az enyémbe teszi. Egészen olyan, mintha egy nőé lenne.

- Szép napot, Mr. Jenkins – mosolyog rám.

- Neked is – biccentek, majd hátat fordítok.

Mikor biztos vagyok benne, hogy már nem lát, előveszem a papírt, kihajtom, majd ránézek. Mateo. Igyekeznem kell megjegyeznem, és nem a vezetéknevén szólítanom. Még mindig bennem maradt ez a szokás. Újra összehajtom a rongyos szélű lapot, ezúttal pontosan félbe, fél milliméter eltérés nélkül.

Még délután telefonál Mike, mikor az edzőteremből tartok haza, hogy milyen volt az előadás, és mit beszéltem Mateoval. Megbeszéljük, hogy remek volt minden, még jó is, hogy nem mentünk mind a négyen, hiszen akkor nagyon hosszú és unalmas lett volna a prezentáció. Elmesélem a közös projektünket, amihez sok sikert kíván, és biztosít, hogy ha szeretne más veteránnal is beszélni, akkor nyugodtan irányítsam hozzá a srácot, segít neki kapcsolatba kerülni.

Este megint vendégem az alkohol. Már-már lakótársak lettünk, és tudom, hogy rettentően rossz szokás, szükségem van rá. Legjobb lenne, ha találnék valami mást, ami segít elterelni a figyelmem, és kiüríteni a fejem. Egyelőre az egyetlen ilyen az edzés, ezt pedig nem tudom este tizenegykor vagy utána végezni. 

Így álomtalan álomba zuhanok.

~*~

Másnap a zúgó fejfájást igyekszem egy hosszú tusolással enyhíteni, de nem akar múlni, így kénytelen vagyok fájdalomcsillapítót bevenni. Miután pótolom az esti vízveszteséget, előkészítem az edzős ruhámat. Póló, nadrág, zokni, cipő az edzés utánra pedig új alsó, zokni, és póló, farmer. Természetesen a két törölköző elmaradhatatlan. Mindegyik a táska másik részeibe helyezve, külön a napi viselet és a tréning ruházat. Egy zsákot teszek az oldalsó zsebbe, a szennyesnek. 

Úgy tervezem és időzítek, hogy érkezésem után egy óráig még egyedül leszek, utána érkezik a srác, akinek segítek felkészülni a felvételire. Nyáron lesz, így nagyon időben vagyunk, de szükséges is, hiszen egyik napról a másikra nem lehet ilyen nagyot fejlődni. Szervezet számára sem jó, hiába van ilyen nagy lelkesedés az ifjúban. 

Emlékszem, mikor apámmal együtt edzettünk, és hiába folyt rólam az izzadtság, és kapkodtam a levegőt, még folytatni akartam. Vele akartam együtt lenni, és ugyanazt csinálni, ő akartam lenni. Hiszen ha ő bírja még, én miért nem? Akkor állt meg velem szemben, és magyarázta el, lehet hogy nem érzem, de a testemnek elég volt. Az izmaim elfáradnak, ha nem tudnak eleget pihenni, kárba ment az egész mozgás, amit véghezvittem. Muszáj adni nekik egy kis időt.

Miért dobálózik ezzel mindenki? A nagy idő szeretet, mintha mindenkinek korlátlan lenne belőle. Pedig ugyan olyan véges, mint mi. Senki nem tudja mennyi van hátra, minek pazarolnám el arra, hogy várjak, hogy minden megoldódjon valahogyan, valami csodával határos módon?

Nagyon jól megy az edzés, a srác mindent kihajt magából, és határozottan meglátszik ennek az eredménye. Egyre több mindenre képes, javulnak a széria számai, erősebb és erősebb lesz. Nagyon hálás amikor elköszön és az öltözőhöz veszi az irányt. Én még maradok, és fekve nyomóhoz megyek, majd miután végeztem a sorozatom a futópadhoz. Itt nem sokat időzöm, de mégis minden gondolatomat a testemre összpontosítom. Az izmaimra, ahogy megfeszülnek, majd elengednek, az izületeimre, a karom lendületes mozgására és természetesen a légzésemre. Nem is veszem észre, hogy néznek, csak mikor már leállítom a gépet, és mély levegőket véve félrevonulok nyújtani. 

- Nagyon jó vagy - jönnek utánam.

Ahogy odanézek, egy srácot látok, 25 éves lehet. Magas, de tőlem nem magasabb, egészen kecses, szálkás izmai vannak. Arca kellemes, enyhe borosta fedi, és haja színével egyezik meg, fekete. Haja kissé hosszú, számomra legalábbis, de őt egyáltalán nem zavarja, hogy szanaszét áll, és meg is értem. Jól áll neki. 

- Kösz, igyekszem - mondom halkan, és igyekszem magamra figyelni, de nem tágít. 

- Figyeltelek - közli, mintha nem tudnám magamtól. Magabiztosan néz rám. - Azon gondolkodtam, hogyan is kérhetnélek meg, hogy mutass egy-két trükköt. Úgy érzem, nagyon jó kiképző lehetsz - kacsint rám.

Végigmérem. Szürke pamut pólót visel, amin kiüt az izzadsága, és rátapad testére. Rövid, térd fölé érő nadrág van rajta, vállára terítve egy kisebb fehér törölköző. Ő is végigmér, és leesik a tantusz, hogy mire is célzott. A karórámra nézek. 

-          Azt hiszem, belefér még egy kis kardió.

Húsz perc múlva üresen és fáradtan jövök ki a tus alól. Villámgyorsan felöltözöm és elpakolom a holmimat, így csak kilépve az ajtón látom, mikor a fekete hajú kiér az öltözőbe és csalódottan veszi észre, hogy leléptem. Okozott nekem kellemes 15 percet, ami alatt semmire nem kellett gondolnom, ennyivel be kell, érjük mind a ketten.

Késő délután az késői ebédem után a nappaliban ülök, és ugyan azzal a problémával szembesülök, mint minden este. Hiába az edzés, és az utána lévő dolgok, lehet, hogy a főzéssel le tudtam foglalni magam, de ilyenkor mikor minden készen van, az elmosogatott tányérok is a helyükön, magamra maradok. 

Viszont eszembe jut a zsebembe lévő telefonszám, és hálás vagyok, amiért nem indítottam el a mosásom. Szerintem én vagyok az egyetlen férfi, aki ennyit mos. Miután kiveszem a papírt, és elindítom a gépet, visszamegyek a nappaliba, leülök a kanapéra. Előveszem a telefonomat és tárcsázok. 

- Mr. Jenkins? - kérdezi egy vidám hang. 

- Igen. Mateo Reinheit-tal beszélek? - kérdezek rá, mert nem vagyok biztos benne. 

- Igen, én vagyok az - válaszolja. 

- Azt ígérte, meglesznek a kérdések.

- Meg vannak, természetesen. Akarja most kezdeni? - lelkesül fel. Szinte látom magam előtt az arcát és a szemeit. 

- Először szeretném látni a kérdéseket. Csak, hogy elkerüljük a kellemetlen helyzeteket - magyarázom, és felállok a kanapéról. Az ablakom elé megyek, és az utcát kezdem nézni. 

- Mr. Jenkins. Megbeszéltük a feltételeket, és bíznia kell bennem, hogy ezeknek megfeleltem, mikor összeállítottam a kérdéssort. Viszont szeretném az első gondolatait és reakcióit lejegyezni, ehhez pedig az kell, hogy akkor hallja először. Kérem, értse meg - szabadkozik.

Elképesztő mennyit beszél, ilyen rövid idő alatt. Viszont nem tetszik, hogy nem láthatom előre a kérdéseket. Van pár sejtésem, hogy mik lehetnek közötte, de szeretek biztosra menni. Bizonytalanra nem lehet alapozni. 

- Rendben - szólalok meg végül. - Ráérsz most? 

Igen a válasza, és meg is adom neki a címemet, így nemsokára itt is lesz, és elkezdjük. Hát, nem mondom, hogy nem félek ettől. Viszont ez másfajta, mint amihez hozzá vagyok szokva. Nem ugyanaz az érzés, mikor egy aknamezőn mész át, mint amikor egy srác jön kérdezni arról az időszakról, amit még magad elől is rejtegetni kell. Nem tudom mi lesz ebből, de az ő érdekében remélem, hogy betartotta a feltételeimet.

A csengő hangjára leszek figyelmes, és fel sem tűnik, hogy ennyi idő eltelt, már majdnem be is esteledett. Végig azon gondolkoztam, hogy mit is tudtam meg róla annyi idő alatt, amíg beszéltünk. Nem sokat, csupán csak, hogy életvidám, lelkes srác. 

Az ajtóhoz lépek és kinyitom. 

- Jó estét Mr. Jenkins - mosolyog Mateo.

- Szia, gyere be - nyitom szélesebbre az ajtót.

Ahogy belép, szét is néz. Hát nem finomkodik, az biztos. Mikor észreveszi a bakancsomat a helyén, ő is kilép a cipőjéből. Vállán lévő táskát leteszi, majd kibújik a kabátjából. Elég hűvös lett az idő, ahogy lemegy a nap, nincs ami melegítsen, a föld még nem olvadt fel igazán a télből. Becsukom az ajtót és elveszem a kabátját, majd felakasztom egy üres akasztóra, az enyém mellé. Egy szürke pulóver van rajta, ami kissé mintha nagy lenne rá, vagy ilyen a formája, a mai ruhákat már nem értem, és fekete farmer, fekete zoknival. Nagyon jól néz ki, hogy haja még fehér, de a lábfeje már fekete, és az átmenet a szürke hosszúujjú.

- Csak utánad - mutatok a nappali felé, és ahogy elindul, egy gyors mozdulattal megfogom a cipőjét, és az enyém mellé teszem.

- Nagyon szép a háza - mondja, miközben körbe fordulva nézelődik

- Köszönöm – felelem. – Nyugodtan ülj le, az asztalra lepakolhatsz.

Lassan leül, és a táskájából kiveszi a laptopját és egy füzetet. Én nem mellé, ha nem a kanapéval majdnem szemben lévő fotelba ülök, így csak kicsit kell elfordulnia és egymással szemben ülünk. Beindítja a gépet és felnéz rám.

- Nem gond, ha használok diktafont? Nagyban megkönnyítené a dolgom, és ígérem, csak én hallgatom vissza – reménykedő szemem az arcomat kutatja, és látom, amint megállapodik a sebhelyen, de nem látok rajta szörnyülködést, vagy bármi negatívat, ami teljesen meglep.

- Rendben – felelem. - Esetleg egy kávét, teát vagy vizet? – kérdezem és felállok.

- Egy tea jól esne, köszönöm.

- Máris hozom.

Kimegyek a konyhába és fel is teszem a vizet forrni. Egy tálcára kikészítem a csészét, és a filtert, teszek mellé citromot és mézet. A forró vizet a csészébe öntöm, egy csészealjat teszek rá, és beviszem. Az asztalra rakom, majd visszamegyek magamnak egy üveg ásványvízért.

- Nyugodtan szolgáld ki magad – ülök le.

Leveszi az aljat a tetejéről, és a tálcára helyezi. Belemártja a filtert a vízbe és vár egy kicsit. Ezután a mézet és a citromot, megkeveri, majd visszateszi rá a „tetejét”. A kis magnót beállítja, kattan és már megy is a felvétel.

- Akkor szerintem kezdjünk is bele – mosolyog rám, majd kattint párat a gépen, megfogja a füzetet és rám néz. – Mi késztette a katonai pályára?

Egész egyszerű és könnyű kérdés, nem gondoltam volna, hogy ilyenek lesznek. Vagy csak kezdésnek rakta ezt be, és még nem is tudom, hogy mibe egyeztem meg vele.

- A családom – közlöm nemes egyszerűséggel. Csak egy szúrós pillantást kapok.

- Egy kicsit bővebben? A családjából ki? Miért szerették volna, ha beáll a seregbe? – kezével gesztikulál, leginkább körkörös mozdulatokat tesz, sorolja a kérdéseket. Gondolhattam volna, hogy nem lesz ennyire egyszerű.

- Az apám, nagyapám és az ő apja is katona volt. Mindegyik Jenkins a hazát szolgálta, így nem volt kérdés, hogy én is. Anyám természetesen nem akarta, hogy kövessem őket.

- Megbánta, hogy követte a példájukat? – kérdezi, és az arcomat vizslatja.

- Nem.

Valamit lejegyzetel a füzetbe, miközben bólogat. A gépére néz, és keresi a következő kérdést, gondolom erre akkor kimerítő választ adtam. Elég gyorsan megleszünk ezzel, ha így haladunk.

- Akkor térjünk is át a kiképzésre. Mennyire ért és értett egyet a kiképzési szigor mértékével?

Fújok egy nagyon. Ez már nem annyira egyszerű kérdés, mint így magában, mint morálisan, hiszen a rendszert kell bírálnom, amire megesküdtem. De hiszen anonim módon zajlik ez, nem igaz? Amíg ezen gondolkozom, megkeveri a teáját, kiveszi a filtert, és a kis tányérkával félre is rakja. A két kezébe fogja a csészét, és a szájához emeli. Nem is tűnik fel, hogy végigkövettem a tekintetemmel, csak mikor szemébe nézek és elpirul.

- Én személy szerint meg voltam elégedve vele – kezdek bele -, de ennek köze lehet ahhoz, hogy erre készültem kiskorom óta. Volt pár bajtársam, akik kifogásolták a körülményeket, és a feladatokat, de ők nem fogták fel, hogy ha kiküldenek minket terepre, még ennyi sem lesz. Viszont, amin változtatnék, az a felvételi. Sokkal kisebb követelményeket állítanék fel, például a tanulmányi átlag. Miért kellene kémiából jelesnek lennie valakinek, ahhoz, hogy lelőjön valakit? Természetesen nem azt mondom, hogy bárkit vegyenek fel, de miért tántorítsuk el a fiatalokat ezzel is? Így is szigorúak az erőnléti feltételek.

Minden figyelmét nekem szegezi, és nem is jegyzetel. Már értem, hogy miért kell a diktafon. Hevesen bólogat, és minden szavamra figyel. Tényleg érdekli ez az egész, nem csak egy dolgozatról szól. Igyekszem mégis a legkevesebb érzelmet vinni bele, hiszen most csak a tények kellenek, amikről következményeket fog levonni, hogy egy átlagos katonának vagy veteránnak milyen tapasztalatai vannak, hogyan tudja feldolgozni ezeket az élményeket. Nem konkrétan rólam szól, csak a társaimat pont én képviselem. Legalábbis remélem.

- Akkor ön számára könnyű volt alkalmazkodni az új életmódhoz? – inkább kijelenti, mint kérdezi, de válaszolok rá.

- Igen, mondhatjuk így is – bólintok.

Újra kezébe veszi a csészét, fel sem tűnt, hogy mikor rakta le, majd iszik belőle egy kortyot. Laptopjára szegezi tekintetét, és újabb kérdés után kutat. Vajon mennyin fogunk most végig menni? Milyen mélységekbe kell belemennem, és vajon mit fog ez belőlem kihozni? Kicsit félek, nehogy olyasmibe keverjem magam, amit nem tudok kezelni. Szegény srác jobb, ha még nem merül bele ennyire, és nem válik részesévé ennek az egésznek.