- Amúgy is sovány vagy – jegyzem meg, de egyáltalán nem bátani szeretném vele. Csupán az egészsége érdekében lenne jobb, ha egy kicsit felszedne. Talán az immunrendszere is fejlődne, és nem lennének olyan csúnya betegségei, mint legutóbb. Miközben ezen gondolkozom, elmosogatok és elpakolunk. Pillanatok alatt kész lettünk.

- Ma is látlak? – kérdezem, mikor már a holmiját szedi.

- Persze, de nem tudom mikor érek ide. Fel akarom hívni az illetőt, akinek a múltkor megadtad az elérhetőségét, hogy végre teljesen be tudjam fejezni a beadandómat – sóhajt fel. Teljesen kiment a fejemből, hogy megadtam neki Peter számát. Felhúzza a cipőjét, én addig kezembe veszem a kabátját, majd felsegítem rá.

- Túl sokat tanulsz – mondom, jobban megnézve. Fáradtnak tűnik, és őszintén remélem, hogy nem miattam az. Nem szeretném elvenni az idejét a tanulástól, főleg ha a pihenés kárára megy. Nem akarom lehúzni magammal őt is. Elmosolyodik.

- Tudom. De nemsokára vizsgaidőszak, utána pedig lesz pár hét szünetem – mondja vigasztalóan. Remélem, akkor kevésbé lesz stresszes és ki tudja pihenni magát. Plusz, mennyi mindent tudunk csinálni az a pár hét alatt… Magamhoz húzom, és megcsókolom a nyakát, mire megborzong.

- Majd elviszlek valami szép helyre – ígérem meg neki, ő pedig átkarolja a nyakam, és közelebb simul hozzám.

- Nagyszerűen hangzik. Vízpartra, vagy egy hangulatos faházba az erdő mélyén – kezd el kalandozni, majd ad egy gyors csókot – Azért ne ülj egész nap a tévé előtt – teszi hozzá, de nem ígérhetek semmit, így csak elmosolyodom. Búcsút int, majd elindul a járdámon.

 Visszaérve a házba nem tudok magammal mit kezdeni. Legszívesebben leülnék kicsit játszani, de van egy edzésem délelőtt, és tudom, ha  belekezdek, lehet elkések. Így inkább összeszedem az edzős cuccomat, bepakolok a táskába, és el is indulok. Ha már előbb odaérek, rendesen be tudok melegíteni, és kicsit meghajtani magam, ugyanis az utóbbi napokban nem csináltam semmit. Az izmaim túlságosan is megpihentek a játék előtti ülésben.

Odaérve gyorsan átöltözöm, és bele is vetem magam a munkába. Ahogy sorra haladok az izomcsoportokon, érzem, hogy mennyire hiányzott ez, hogy kihajtsam magamból a maximumot. Nem sokkal később megérkezik a tanítványom is.

- Szép napot Mr Jenkins! Milyen kipihentnek tűnik – mosolyodik el.

- Nincs okom panaszra – rántom meg a vállam. – Kezdjünk bele – csapom össze a tenyerem.

Mire végzünk mind a kettőnkről folyik a víz. Nagyon durva tempót diktáltam ma, ennek ellenére Jack ugyan úgy mosolyog, mint az elején. Gondolom örül, hogy már végeztünk. Kiiszom a marad vizem is az üvegből majd felállok, és elköszönés után az öltözőbe indulok. Gyors tusolás után, amikor a táskámba pakolok egy ismerős arc bukkan fel a semmiből. Először nem is tudom, hogy honnan ismerem, de aztán beugrik. Legutóbb mikor itt volt, nagyon kapkodósan szedtem a holmimat, mert nem akartam beszélni vele. Most pedig megint itt van.

- Nocsak – lát meg, Veszek egy mély levegőt. Csak nyugodtan.

- Helló – ez aztán nagyon jó volt! Megveregethetem a saját vállam.

- Egy ideje nem láttalak erre felé – kezdi – pedig kerestelek. Tudod, a múltkori gyakorlatok, amiket mutattál, nagyon hasznosnak bizonyultak – szeme a tusoló felé villan. Ebben nem tudok kételkedni. Nem mondok semmit, csak várom, hogy mit akar. Remélem nem gondolja, hogy elviszem valahova.

- Arra gondoltam – jaj, ne! -, esetleg megmutathatnád újra. Csak, hogy biztosan jól csináljam.

Miközben beszél, folyamatosan közeledik hozzám, az én mozdulataim pedig felgyorsulnak. Hirtelen húzom be a cipzárt a táskán.

- Nincs időm, ne haragudj – mondom, miközben rá sem nézek, és megpróbálok elslisszolni mellette. Azonban elém lép és egyik kezét a mellkasomra teszi.

Az emberek ritkán érintenek meg, egyedül a kézfogás, amit tűrni szoktam. Meg természetesen Mateot, akinek nem csak engedem, de vágyom is az érintésére. Viszont ez az idegen kéz nagyon nem tetszik nekem, és az undor tör fel belőlem.

- Biztosan? – kérdezi, és próbál nagyon csábító lenni. Kezét feljebb csúsztatja a nyakam felé.

Messziről hallom, ahogy az ajtó csapódik, és nagyon nem akarom, hogy valaki meglásson vele, főleg ilyen helyzetben. Lerázom magamról, és a szemébe nézek.

- Biztos. És nem, nem is lesz – mondom neki, majd határozottan ellépek mellette, és kimegyek az öltözőből.

Nem hiányzik nekem, hogy itt rám akaszkodjon. Sőt, sehol sem kell. Nem szeretnék egy hódolót, követőt vagy zaklatót. Úgy érzem elég minden van most az életemben, és az egyetlen pozitívat sem szeretném elveszteni. Remélem megértette, és leáll, mert tetszik ez a terem, majdnem mindenkit ismerek, aki rendszeresen jár ide, nem szeretnék újat keresni. Ők is ismernek, és tudják, hogy a bólintáson kívül más interakcióra nem igazán vagyok vevő. Miért akarná ezt elrontani nekem? Még csak a nevét sem tudom…

Otthon a szennyes közé dobom a ruhákat, majd egy üveg vizet megfogva leülök a kanapéra. Az izmaim felsóhajtanak, ahogy már nem kell dolgozniuk. Gondolkozás nélkül felrakom a lábam a dohányzóasztalra, és iszok egyet. Koradélután van még, mostanában nem számítok Mateora, és másra sem, így felkapom a kontrollert. Mi baj lehet egy kis játékból?

Nem sokkal azután, hogy elkezdem a játékot, meg kell állítanom, mert éhes vagyok, ezért csak gyorsan rendelek a közelben lévő étteremből, és folytatom is. Nagyon hamar belejöttem a játékba, irányításba és az egészbe. Rájöttem, hogy felcsatlakozva az internetre is tudok játékokat venni, és nem kell lemezen megvásárolni. Egyből nézelődni kezdtem, és van jó pár, ami nagyon ígéretesnek tűnik. Azonban amíg a mostanit nem csinálom meg százszázalékosra, nem veszem meg. Nem sok kell, most vagyok 78%-nál.

Megállok, amíg eszek, elpakolom a maradékot, majd visszaülök. Egészen belemerülök, és a csengő zökkent ki. Megállítom a játékot, és máris az ajtóhoz sietek.

- Szia, már vártalak – nyitom ki mosolyogva az ajtót. Mateo szintén mosolyogva lép be mellettem, és veszi le a cipót s kabátot. Erős dohányfüst illata van, szinte biztos vagyok benne, hogy szinte az ajtóban nyomta el. Mielőtt a nappaliba megyünk egy futó csókra odajön hozzám, és egészen megnyugtató az ő kezét érezni a mellkasomon. Beérve ledobja a cuccát, én pedig azonnal megkérdezem.

- Kérsz valamit inni?

- Egy teát – mosolyodik el, majd a konyhába megyünk.

Kamillát választok, mert bár nem mondja, de látom, hogy valami nem jó. Esetleg Peterrel beszéltek valamit? Mit mondhatott neki? Vagy most értette meg, hogy ki is vagyok? Egy gyilkossal van? De akkor miért jött volna át, és nézné végig ilyen nyugodtan, ahogy a teáját készítem? Miután kész, a kezébe fogja és bevonulunk.

- Nem zavar, ha folytatom? – kérdezem a játék felé bökve.

- Dehogy.

Nézi ő is, de nem kérdez, nem érdeklődik, nem reagál semmit. Néha oldalra nézek, de csak előre felé bámul, ezért megállítom a játékot.

- Elmondod, mi zavar? – meglepve néz rám.

- Ennyire szembetűnő? – kérdezi.

- Dohányfüstöt éreztem rajtad, és tudtommal csak akkor gyújtasz rá, ha ideges vagy – csak ennyit mondok neki, meg sem kérdezem most a délutánt. Beletúr a hajába, és csak utána kezd bele.

- Gondolhattam volna, hogy semmi sem kerüli el a figyelmedet – nevet fel, de én csak várok, hogy elmondja. A teával foglalatoskodik és gondolkozik. Azt nézve kezd el beszélni, nem néz rám.

- Ma felhívott az apám. Azt akarja, hogy jelenjek meg hétvégén a születésnapi ünnepségén, továbbá beszélni akar velem valami „családi ügyről”. Ha csak eszembe jut, hogy találkoznom kell vele a hétvégén, egy merő ideg leszek – mondja el szinte egy szuszra, és beleiszik az italába. Erre nem számítottam, egyszerre nyugszom meg, és leszek kíváncsi.

- Milyen családi ügyekről?

- Fogalmam sincs, ez mit takarhat.

- Elmész? – kérdezem. Ha jól tudom, nincs jó kapcsolata egyik család tagjával sem, és az, hogy ilyen feszült lesz ettől, nem jelent jót.

- A legkevésbé sem szeretnék. De az, hogy maga hívott fel…

Megdörgöli a szemét, és várom, hogy folytassa. Látszik, hogy mennyire stresszes és fáradt, gondolom ez az ügy még annyira sem hiányzik neki.

- Őszintén szólva… félek találkozni velük – vallja be. Nem sokat mesélt róluk, de amit igen, az alapján teljesen megértem. A családot nem tudjuk megválogatni, és akármennyire nem akarjuk, mégis meg akarunk felelni nekik, és szeretjük őket.

- Elkísérlek – jelentem ki, mire csak meglepetten néz rám.

- Biztos vagy benne? Nem ígérkezik kellemes családi eseménynek. Sőt, őszintén szólva kevés rá az esély, hogy ne torkolljon üvöltözésbe – mondja halkan. – Főleg, ha velem tartasz, mint a partnerem… téged is ki fognak kezdeni.

- Tisztában vagyok vele. De attól még szeretnélek elkísérni. Persze ha te is akarod – teszem hozzá, mert nem szeretnék ráerőltetni semmit. Ha ott lehetek és segíthetek neki, az csak jó, ha elutasítja, azt is megértem. Neki kell tudnia mennyit tud egyedül elviselni. Közelebb csúszik, én automatikusan átkarolom, és hozzám simul.

- Hálás lennék érte, ha ott lennél mellettem – egyezik bele.

Nyomok egy puszit a fejére, majd lassan átmászik az ölembe, háttal nekem, így indítok el újra a játékot. Sokkal nyugodtabbnak tűnik most már. Csendben issza a teáját, én pedig a játékkal foglalkozok, néha menet közben puszit adok a vállára, nyakára. Nem is szólunk egymáshoz egy ideig, majd lerakja az asztalra a bögrét és fészkelődni kezd.

- Mit csinálsz? – kérdezem mosolyogva.

- Ne is foglalkozz vele – válaszol, és addig helyezkedik, amíg lovagló ülésbe nem kerül. Arcát a nyakamba fúrja, érzem minden lélegzetvételét.

Átkarolja a derekamat, és úgy férkőzik közelebb hozzám. Próbálok figyelni a játékra, de így egyszerűen nem megy. Leállítom és átkarolom én is. Fél kézzel átérem a derekát, néha nem tűnik fel, mennyire kicsi hozzám képest, máskor pedig annyira törékenynek érzem, mint most.

- Minden rendben? – kérdezem.

- Igen – motyogja, alig értem, mert a vállamnak mondja inkább.

Mély levegőt veszek, illata az orromba kúszik. Az öblítő a ruhájából, az enyhe parfümje keveredik. Kicsúszok a kanapé szélére, mire a lábát a derekam köré fonja, így fel tudok állni vele együtt.

- Hova megyünk? – kérdezi kíváncsian.

- A hálóba – felelem egyszerűen.

Elég fárasztó napja lehetett, a stressz ki tudja venni az emberből az energiát. Beérve a szobába leteszem az ágyra, és engedelmesen elenged. Elkezdem levetkőztetni, egyáltalán nem ellenkezik. Szégyenlősen nézi végig, ahogy én is alsóra vetkőzök, majd lefekszem mellé, magamhoz húzom, majd magunkra rángatom a takarót. Lassan, finoman megcsókolom, de mielőtt túl messzire mennék, elhúzódok. Nagyon sóhajt, majd nekem simulva helyezkedik el.

Én is súlyosnak érzem magam, és bár testileg lehet elfáradtam a mai nap, az agyam nem áll le. Mateo hátát simogatom, amíg el nem alszik, majd csak a falat bámulom. Nem jön az álmosság, hiába próbálkozom nem gondolkozni semmin. Egy kicsit aludhattam, mert mikor kinyitom a szemem csak az elzsibbadt karomat érzem. Mateo nyugodtan alszik mellettem, arca békés. Óvatosan felkelek, kimegyek a fürdőbe, majd vissza, leülök az ágy szélére. Kint sötét és csend van, még a Hold sem világít. Mivel nem tudok magammal mit kezdeni és a fiút sem akarom felébreszteni, ezért csendben a nappaliba megyek. Bekapcsolom a tévét, majd minimális hangerőre véve kezdem el kapcsolgatni. Nem is nézem igazán, hogy mi megy benne.

A családi találkozón kezdek el gondolkozni. Ez lesz az első, hogy nyilvánosan megjelenek valaki partnereként. Szintén első alkalom, hogy valaki bemutat a családjának. Ez az egész kapcsolat-szerűség teljesen új nekem. Ennyit senkivel nem voltam és igazság szerint nem is éreztem senki iránt ilyet. Jó pár évvel fiatalabb nálam, hiszen majdnem apja lehetnék, és mégis, mennyi mindent elért nálam. Vajon, hogy fognak hozzám viszonyulni? Azt hiszik olyan vagyok, mint Chandler? Csak egy újabb nyűg a családnak? Hiszen még én sem vagyok biztos benne, hogy nem igaz. Vajon milyen hatással lesz ez a hétvége a kapcsolatunkra? Elhagyna, ha nem fogadnak el, vagy csak azért is, lázadáskép velem maradna?

Rengeteg kérdés forr bennem, de egyiket sem akarom feltenni neki, vagy úgy magamnak. Próbálok a medúzák életvitelére figyelni, ami megy a tévében, hogy ne a saját gondolataimat halljam. A narrátor rendkívül monoton, álmosítónak kellene legyen, de engem csak dühíteni kezd. Tovább kapcsolok, meg se várom, hogy mi van a következő csatornán, már nyomom is tovább.

- Miért nem alszol? – szólal meg halkan Mateo, mire odakapom a fejem. Az ajtóban áll, engem néz, karjait maga előtt összefonva. Biztosan fázik.

- Ne haragudj, nem akartalak felébreszteni – mondom halkan, bocsánatkérőn. – Túl sok minden jár a fejembe.

Lassan odajön hozzám, és leül mellém, felhúzza lábait, majd az oldalamhoz kuporodik. Felveszem a kanapé támlájáról a takarót, és betakarom, utána átölelem. Ásít egyet, lecsukja a szemeit és alszik tovább. Mintha semmi nem történt volna.

Késő estig kint maradunk a nappaliban, de mikor már nevetségesnek tartom a helyzetet, felveszem Mateot, és visszamegyek vele az ágyba. Kényelmesen elhelyezkedem, és csodával határos módon egészen hamar elalszom.

***

   A napok közel ugyan úgy telnek, Mateo estefelé jön, vagy tanul, vagy figyeli azt, hogyan játszom, vacsorázunk, aztán lefekszünk aludni. Péntek van, és ma este nem jön. Holnap délelőtt indulunk a szüleihez, és úgy beszéltük meg, hogy érte megyek autóval, onnan megyünk tovább. Nem jön álom a szemeimre, így játszok tovább, hiszen mi mást tudnék csinálni. Mikor már égni kezdenek lekapcsolom. Fel sem tűnt, hogy 8 órát játszottam végig, az idő teljesen kifolyt a kezeim közül. Eddig be volt osztva, mindig csináltam valamit, mostanában azonban azt veszem észre, hogy nagyon sok olyan óra van, amikor nem tudok mit kezdeni magammal. Leteszem a kontrollert, majd úgy döntök letusolok, hátha segít elaludni. 

Minden ellenére csak a plafont bámulom. Teljes sötétség van, szinte érzem a hideget, ami a bal oldalamról jön, ahol Mateo szokott lenni. Tudom, hogy pihennem kell, de nem akarok. Az a sok szörnyűség eddig olyan jól elkerült, félek, ha lehunyom a szemem, rögtön megjelennek. 

Átfordulok az oldalamra, a lecsúszó takaróval nem is foglalkozom. Tényleg jó ötlet lenne elmenni erre a rendezvényre? Mikor mesélt a telefonhívásról, úgy éreztem, hogy segítenem kell neki, de ez lenne a jó módja? Ha csak olaj lesz a tűzre, mit fogok csinálni? Nem mehetek teljesen ellenük, hiszen a családja. Ezek a kérdések után azon is el kell gondolkoznom, hogy rám milyen hatással lesz. Hiszen ez az első alkalom, amikor nyilvánosan felvállalom a páromat, hogy felvállalom a homoszexualitásom. Nem tudom kik lesznek ott, mennyi befolyásuk lehet, és egyáltalán hogyan fog végződni az este. Rengeteg kérdés, és mindegyikre csak egy nap múlva tudom meg a választ, ez pedig megőrjít. 

Reggel fáradtan kelek fel, és megyek a fürdőbe. Bele sem nézek a tükörbe csak belépek a tus alá és várom, hogy felmelegedjen a víz. Az izmaim kellemesen lazulnak el erre a rövid pillanatra, majd újra megfeszülnek mikor eszembe jut, hova megyek délután. Nem tudom mi vár rám, ránk. Legtöbbször tudom kik az ellenségeim, mik a feladatok, mivel kell szembenéznem, most viszont semmit nem tudok. Egyetlen, amit észben kell tartanom: ők Mateo családja. Nem ellenségek. 

 Összeszedem a holmimat, ruhát két napra, tisztálkodó eszközök, elegánsabb ruha, ugyanis nem tudom milyen színvonalú az esemény. Mindent összehajtok, szépen a táskába teszem. Néha nem is látszik mennyi mindent pakolok, csak azért, mert szépen van pakolva, ahogy annak kell lennie. Hadseregben megtanítatták velünk, hogy sok mindennek el kell férnie kicsi helyen. Ma egy világosbarna galléros pólóban és fekete farmerben megyek, így nem túl laza, de nem is elegáns, és még kényelmes is a vezetéshez. Nem tudom mennyire messze laknak, de szeretek mindenre felkészülni. 

Finoman állok meg Mateo háza előtt, ő pedig hamarosan megjelenik. Szinte biztos vagyok benne, hogy az ablakból nézte, mikor érkezem meg. Kiszállok, és a csomagtartónál találkozunk össze. Átveszem a meglehetősen könnyű csomagját, majd egy gyors csókkal üdvözlöm. 

-   Minden rendben? - kérdezem, közben berakom a táskáját az enyém mellé. Látom rajta, hogy feszült, kezét tördeli, és nem tud nyugodtan megállni. 

-   Igen, és nagyon hálás vagyok, hogy velem jössz. Nagyon sokat jelent nekem. 

-   Szívesen teszem, ha ezzel segítek - mosolygok rá, hogy kicsit oldjam a feszültségét. 

Megsimítom a karját, majd beszállunk az autóba. Nem akartam a nyílt utcán neki esni, így most fordulok felé, és tarkójánál fogva magamhoz húzom. Megcsókolom, és rögtön megszűnik a hiányérzetem, ami tegnap óta tudatlanul is velem volt. Mielőtt átmászna az ölembe, elszakadok tőle. 

 Felém fordul, de mosolya szomorú.

- Nem tudod mire vállalkoztál.

- Azt hiszem tudom – rápillantok, majd vissza az útra. – Ez az első alkalom, hogy megjelenek a partneremmel nyilvános helyen. Eddig sosem láttak senkivel.

- Soha? – kérdezi meglepődve.

 Nemlegesen rázom a fejem, de csak az utat figyelem. Úgy érzem, ezzel egy kicsit lefoglaltam, főleg, hogy most mondtam ki, hogy a partnerem. Eddig szóba sem került, és nem is kellett szóba hozni. Olyan természetes volt, hogy együtt töltjük az időt, együtt alszunk és csinálunk dolgokat. Bár még sosem hallottam tőle, hogy hogyan hivatkozik rám, mit mond, ha valaki megkérdezi, hova megy.

  Most itt, kettőnk között nem nehéz kimondanom, hogy a partnerem, de az utcán? Végig sétálnék-e vele kézen fogva? Valószínűleg nem. Nem azért, mert szégyellem, vagy mert tagadnám az identitásom, csak 30 évig titokban tartottam. A karrieremet nagy hátrány érheti, és én pedig annak élek. Egész életemben csak az volt nekem, és az, hogy eldobjam ilyen könnyen, még nem megy. Egyáltalán menni fog-e valaha? Fogalmam sincs, ami még jobban zavar, erre a kérdésre ma este nem fogok választ kapni.

- Akkor megyünk mikor készen állsz – idegesen topog mellettem, én csak állok, kezem mellkasom előtt összefonom.

Csendben megvárom, közben körbenézek. A telek kerítéssel van körbevéve, autóbejáró kapu és kiskapu van. Az agyam önkéntelenül is a menekülőutat keres. Érzem, hogy védekező üzemmódba kapcsolok, az izmaim megfeszülnek. Fejben nagyjából összeszámolom, hogy hányan lehetnek itt az autók alapján. Elszívja, majd vesz egy nagy levegőt.

- Essünk túl rajta.

Elindulunk, de nem fogom meg a kezét, csak sétálok mellette, mintha barátok lennénk. Fellép a verandára, majd kissé remegő kézzel, de becsönget. Kissé közelebb léptem hozzá, hogy érezze, még nem léptem le. Az ajtó pedig kinyílt, és azt hiszem, hogy a szülei azok, mert ilyen gyorsan még nem láttam embert poker-arcot felvenni. Mögöttük beszélgetés zaja szűrődik, hátuk mögé villan szemem, és gyorsan felmérem a terepet. Kicsit többen vannak mint, amit számoltam. Nem lett barátságosabb arcuk. 

Azt hiszem nem vagyok szimpatikus nekik.

A csókok feljebb szöknek a hátamon, egészen a vállamon keresztül az arcomig. Mosolyogva fogadom az összeset. Miután arcom minden szegletére puszit adott, kinyitom szemem.

- Jó reggelt – súgja, és közben a hajamat fésülgeti.

- Ilyen kellemesen talán még sosem ébredtem – vallom be még álmosan, mire csak szélesen elmosolyog. Lassan átfordulok, és magamhoz húzom. Hozzám simul, mellkasomra rajzolgatni kezd egyik ujjával.

- Ezt én is meg tudnám szokni – sóhajt fel. Egyáltalán nem bánnám én sem. Csak ketten, kényelmesen…

- Semmi akadálya – válaszolok végül, majd könnyedén a mellkasomra húzom.

Átveti lábát a csípőmön, gyakorlatilag lovagló ülésbe vágja magát, mellemen támaszkodik meg, amire természetesen azonnal beindulok. Magamhoz húzom, és megcsókolom, amit viszonoz, olyannyira, hogy a végén egész heves mértékűre vált. Kezem lecsúszik a hátsójára, megmarkolom, és ezzel közelebb is kerül hozzám, mire felsóhajt. Már csak a hangját hallva is el tudnék élvezni, de nem adom magam olyan könnyen. Sóhajt egyet, mire elkapom ajkát, és megszívom. Édes, és puha.

- Alec – nyögi a nevem, mire csak felmorrani tudok. Ennyire nem lehet valaki erotikus! Elindulok a nyakán, és csókolgatni kezdem, ízlelgeti bőrét - Ugye ezúttal… folytatni is fogod? Mert nem bírom ki még egyszer, ha csak játszadozol velem… - súgja akadozva, és felnevetek. Milyen kis mohó.

- Ennyire megviselt? – kérdezem, közben pedig kezemmel a pólója alá simítok, és elégedettséggel tölt el, mikor tökéletes bőrét érinthetem. Megborzong kezem alatt.

- Az nem kifejezés… - nyögi, és még jobban hozzám nyomja magát.

Tetszik, hogy ő van felül, viszont nehezen kivitelezhető, amit szeretnék, így megfogom két kezemmel, és gyorsan magam alá fordítom, csak felnyikkanni tud, ellenkezni nem. Az ágyhoz szögezem, ahogy két lába között foglalok helyet.

- Az éjszaka féltem, hogy ha nem állunk le, elevenen felfallak – mondom komolyan, és hozzá dörgölöm magam. Megvonaglik, és nem tudom mennyire tudatosan, de szélesebbre nyitja lábát, így még kényelmesebben elférhetek.

- Nem bántam volna – súgja. Nem tudja mit beszél.

- Megijedtél volna – mondom. Túl durva lettem volna, ahogy teljesen beletemettem volna magam, és én nem akarok fájdalmat okozni neki, összetörni. Azt nem bírnám ki.

Nem sokat foglalkozok többet a témával, rögtön a következő lépést teszem, lehúzom a pólóját, majd lehajolok, kulcscsontját veszem célba. Finoman csókolgatom, néha megharapom, de csak finoman, figyelve reakcióit. Pihegve figyeli minden mozdulatom, majd mikor áttérek egyik mellbimbójára, amit megszívok, és a piercinggel játszok, felnyög, és hátra veti a fejét. A hajamat túrja, kapaszkodót keresve.

Lassan lejjebb tévedek, hasára, próbálom mindenhol érinteni közben, egyik kezemmel a fenekét fogva, másikkal oldalán végig simítva, majd belenyalok köldökébe. Kezem tovább csúsztatom, majd ujjamat alsójába akasztva lassan lehúzom azt. Elém kerül férfiassága, ami szinte a legtökéletesebb, amit eddig láttam. Felnézek rá, ő lélegzet visszafojtva nézi, amit csinálok. Lassan végigsimítok rajta, majd szinte ugyan olyan lassúsággal számba veszek. Közben végig a szemébe nézem, látom ahogy a vágy kavarog benne, soha nem láttam ennél szebbet, mikor elsötétül, arca pirosabb lesz, ő pedig bekapja alsó ajkát egy nyögés kíséretével. Egyszerre akarok itt lent tevékenykedni, ugyan azt az ajkat harapdálni. Érzem, ahogy lüktet, és közel van, így elszakadok tőle egy pillanatra, de nem állok le teljesen. Áttérek a belső combjára, egyre lejjebb és lejjebb haladva, lassan elérve célomat. Megfeszül, ahogy odaérek, és levegőért kap. A nevemet nyögi, mire érzem, hogy én is megrándulok ott lent. Hirtelen halkabb lesz, így felnézek, és mellé támaszkodom. Nyögéseit az ujjára harapva próbálja visszatartani, ami egyáltalán nem tetszik nekem. Hiszen annyira gyönyörű… Elhúzom onnan a kezét.

- Ne fossz meg az édes hangodtól – súgom a fülébe, és csókot hintek rá.

Kezem nem tétlen, megtalálom bejáratát, és ahogy belé csúsztatom ujjam, nyögve markolja meg a vállam. Érzem, ahogy szorít, és felkorbácsolja még jobban az én vágyam is. Megcsókolom, azonnal viszonozza, és átadja magát

- Várj… és te? – kérdezi kissé kábultam.

- Azzal ne foglalkozz – nekem ez is elég, hogy látom őt így, és tudom, hogy ez nekem köszönhető. Ahogy átadja magát nekem…

- Dehogynem… - eltolja magától a kezem, és mielőtt bármit is mondhatnék, úgy fordul, hogy elérhessen.

Lesimítja rólam az alsót, megnyalja ajkait, és végig simít rajta. Masszírozni kezd, majd csókolni, és szemem előtt csillagok jelennek meg. Felnyögök én is, majd nem tűrtőztetve magam, kezem újra visszatalál hozzá, azonban két ujjam használom most. Felnyög, majd újra ajkait megnyalva kapja be, és szopni kezd. Megvonaglik, ahogy elérem nála azt a pontot, mire reakcióként csak erőteljesebben kezd dolgozni rajtam. Érzem, ahogy egyre jobban gyűlik bennem a feszültség, és bármelyik pillanatban robbanhat. Még egy ujjam csúsztatom belé, amire megfeszül, megremeg, és felnyög szájában a farkammal. Nem állok le, és ő elveszti a ritmust, de nem hagyja abba. A sok érzés egyszerre, nem bírom tovább, és felnyögve összerándulok, és elélvezek, még időm sem volt, hogy elhúzzam magamtól. Lassít, de nem áll le, és lenyeli gyönyöröm. Úgy érzem, hogy egy ideje nem volt ilyen jó, és elégedettség tölt el. Mateo elszakad tőlem, megtörli a száját, felülök és magamhoz húzom. Hátát kezdem simogatni, amíg egy kicsit összeszedjük magunkat.

- Le kellene zuhanyoznunk – szólalok meg egy kis idő után, válaszul bólint.

- Nem ártana – mondja, aztán végigpillant magán.

Felkelek, és a kezemet nyújtom felé, amit elfogadva húzom fel, és a fürdő felé indulunk. Előveszek számára is egy törölközőt, utána elindítom a vizet, és belépek a zuhany alá. Elpirulva, kicsit tétován, de csatlakozik hozzám. Nyomok egy kis tusfürdőt, majd átnyújtom neki. Nem fordul felém, és nem tudom, hogy azért, mert szégyenlős, vagy kínos lenne neki?

- Megmosnád a hátam? – kérdezem, csak hogy felém forduljon, és lássam, hogy min gondolkozhat. Meglepve fordul felém, és neki is áll. A hátam minden szegletén végigsimít megmosva azt

- Kész is – mondja, mire felé fordulok.

- Te jössz – mondom, megilletődve, de megfordulok. Kezembe nyomok egy kis tusfürdőt, majd elkezdem megmosni a hátát. Egy centit sem hagyok ki.

- Mi vesz rá valakit, hogy fémkarikát tetessen a testébe? – kérdezem, arra gondolva, milyen volt játszani vele, és hogyan reagált rá. Határozottan tetszett.

- Azt nem tudom, másokat mi vesz rá… én anno egyrészt csak lázadni akartam, másrészt pedig… - kezd bele lenézve rá – kíváncsi voltam, hogy bírom a fájdalmat. Valahogy elöntött az adrenalin, amiért önként vállaltam a fájdalmat és aztán gond nélkül ki is álltam. Tudom, kicsit fura – elpirul a végére.

- Nem, azt hiszem, értem mire gondolsz – ingatom a fejem. Nagyon sok embert láttam, aki kíváncsi volt, meddig bírja, és ezért különböző dolgokat tettek. Mindenkinek tudnia kell, hogy mi számára a határ. Egy piercing jó kezdet lehet ehhez. Mielőtt elengedem kezem lesiklik a fenekére, mire megremeg, majd elszakadok tőle.

Lemossuk magunkról a habot, majd kiszállunk, és szárítkozni kezdünk.

- Tetoválást is szeretnék egy ideje, de még nem tudtam elhatározni magam – folytatja a témát.

- Kár lenne eltakarnod a gyönyörű bőröd – adok puszit a hajába. Nem tudnám elképzelni, hogy valamelyik testrészén egy minta lenne.

Kimegyünk a hálóba, csendesen követ. Kinyitom a szekrényt, és körbenézek, de semmi olyan nem jön szembe, amit tudnék neki adni, mint váltóruha.

- Szívesen adnék váltóruhát, de kétlem, hogy bármi jó lenne rád – mondom bizonytalanul, ő pedig elpirul és beletúr a hajába.

- Igazság szerint… hoztam magammal – vallja be. Hozott magával? – Gondoltam, hátha… - kezd magyarázkodni.

Felnevetek. Úgy néz ki, elsősorban nem rajtam múlott az események megtörténte. Kimegy a szobából, majd visszatér a ruháival. Felöltözünk, és a konyhába megyünk. Egy ilyen reggel után már csak a reggeli hiányzik. Megcsinálom a reggelit, ő pedig kávét főz.

- Kilencre be kell érnem az egyetemre – mondja az órára nézve. Nincs késésben, de azért örülnék, ha később indulna, így megkérdezem.

- Bevigyelek? – megrázza a fejét.

- Nem szükséges, köszönöm. Innen sincs messzebb, mint a lakásomtól. És kell egy kis séta, hogy kiszellőztessem a fejem – mondja elpirulva. Sok minden történt, megértem, és azt hiszem boldog vagyok, hogy bevettem magam a fejébe. Sosem gondoltam, hogy találni fogok valakit, aki elfogad, és hasonló érzéseket táplál felém, mint én felé.

- Jut eszembe, beszéltem az ismerősömmel a dolgozatoddal kapcsolatban. Odaadom az elérhetőségét – mondom, és két falat között felírom a nevét és a telefonszámot. Átnyújtom neki.

- Köszönöm, nagyon hálás vagyok érte. Lehet még ma felhívom – gondolkozik el – Indulnom kell – felsóhajt, és megissza a maradék kávét. Még segít összeszedni a mosatlant, és elpakolni, majd szedelőzködni kezd.

- Este látlak? – kérdezem, mikor a cipőjét húzza. A kabátot a kezébe adom.

- Hát… sok tanulnivalóm van – sóhajtja. – Csak úgy tudok átjönni, ha egy részét itt fejezem be.

- Nem probléma – túrok a hajába, és vonom magamhoz. Megcsókolom, ő pedig átkarolja a nyakam, és hozzám simul.

- Legyen szép napod – súgja.

- Neked is – búcsúzok el tőle, ő pedig nagyot sóhajtva kilép az ajtón. A járdára lépve még visszaint, majd eltűnik a sarkon. Behúzom az ajtót, és a konyhába megyek.

Elpakolok mindent, áttörlöm a pultot, megcsinálom mindazt, amit este kellett volna. Mikor végzek, csípőre tett kézzel nézek körbe és realizálom, hogy mindennel végeztem és nincs mit csinálnom. Így átvonulok a nappaliba és bekapcsolom a konzolt. Megvárom, amíg bekapcsol, addig végignézem a többi játékot, amit vettem. Van egy autós, amit nem is értem, hogy miért vettük meg, és van egy, ami kalandjátéknak tűnik. Nem ismerős a neve, Assassin’s Creed, de nagyon érdekesnek tűnik, így azt választom. Berakom a lemezt és várok, hogy beolvassa.

Kívülről látok egy karaktert és azt kell irányítanom, annyira nem is nehéz. Gyorsan megcsinálom a tutorial részét majd kezdődik is a történet. Rabszolgákat kell kiszabadítani, hajózni, kalózkodni, kincsesládákat keresni. Egészen nekem való.

Egymás után találom meg a ládákat, szabadítom ki az embereket, és hallgatom ki a gonoszokat, fel sem tűnik, hogy mennyire telik az idő, csak mikor éhes leszek. Délután 2 óra van, ami azt jelenti, 5-6 órát játszottam egyszerre. Lerakom az asztalra a kart, majd felállok és nyújtózkodom egyet. Az izmaim eléggé megmerevedtek a sokáig egyhelyben üléstől, ezután kimegyek a konyhába valami ételért kutakodni. Szerencsére maradt még a tegnapi kínaiból, így azt veszem ki, és dobozostól berakom a mikróba.

Türelmetlenül várom, hogy megmelegedjen, addig is kiveszek egy vizet, mert ennyi idő alatt inni sem ittam, és érzem, hogy mennyire ki vagyok száradva. Szinte az egészet megiszom egyszerre. Amint meghallom a mikró csippanását, fel is tépem az ajtót, és rögtön neki látok. Gyorsan megeszem, a dobozt a kukába dobom, az evőeszközt pedig gyors elmosom, és a szárítóra dobom. Felkapok még egy vizet aztán visszamegyek a nappaliba, és folytatom a játékot.

Meglepődöm magamon mennyire fel tud bosszantani, mikor nem sikerül elsüllyesztenem egy ellenséges hajót, és hatodik próbálkozásra sem akar összejönni. Nehezen veszem tudomásul, hogy egyelőre nem tudom véghez vinni a tervem, így teljesen más irányba kell fordulnom. Annyi időmet elvette a próbálkozás, hogy a csengetésre eszmélek fel. Akkor nézek fel az órára, 7 körül van. Egész napomat elvette a játék, és nekem ez fel sem tűnt, sőt, még élveztem is! Teljesen idegen számomra ez, eddig csak edzéskor volt ilyen, hogy nem érzékeltem az idő múlását.

Kinyitom az ajtót közben és Mateo áll ott, ahogy nézem megint süteményt hozott.

- Remélem nem bánod, ha megismételjük a múltkorit – lép be és átadja nekem a csomagot.

- Ó, egyáltalán nem – mosolyodok el és adok egy gyors csókot neki.

Leveszi a cipőjét és kabátját, majd követ a konyhába.

- Most szeretnél nekiesni? – kérdezem ránézve. Kissé fáradtnak tűnik, de mosolyogva bólint.

Előveszem a tányérokat és evőeszközöket, ő pedig kicsomagolja a süteményt. Megint hozott brownie-t, azonban most egy gyümölcsös tetejű van a habos helyett. Nagyon jól néz ki mind a kettő, választani sem tudok.

- Válassz nyugodtan – intek felé.

Kiveszi az egyik csokist, én így az egyik gyümölcsöst. Csendben kezdjük el enni.

- Fáradtnak tűnsz, minden rendben? – kérdezek rá.

- Igen, csak volt pár beadandóm – sóhajt egyet -, és még nem is végeztem a tanulni valóval. De most pihenek egyet, aztán gyorsan letudom. Nem fog sokáig tartani – kezd magyarázkodni.

- Nem kell elkapkodnod miattam. Nyugodtan tanulj csak – mosolygok rá.

Megesszük a sütit, elpakolok, ő addig nézi, hogy mit csinálok. Elmosogatok, majd eltörölgetek mindent és csak utána megyünk a nappaliba. A kanapéra ülünk mind a ketten, ő kiveszi a táskájából a füzeteit, én pedig felveszem a kontrollert.

- Ugye nem baj? – kérdezem, de közben már nyúlok a távirányítóért, hogy lejjebb halkítsam.

- Nem, dehogy – rázza meg a fejét. – Mivel játszol? – próbálja felismerni a játékot.

Odaadom neki a tokot, amiben a lemez volt.

- Ma kezdtem. Nem akartam egyedül folytatni a másikat – vallom be.

- Mennyit játszottál vele? – kérdezi meglepetten. Nem tudom, hogy az egészet mondjam el neki, vagy valamennyit faragjak le róla? Mennyire vetne jó fényt rám?

- Csak pár órát. Miért?

- Mert már 23%-nál tartasz! – mutat a képernyő felé.

- Az jó? – kérdezek vissza. Nem tudom mit akar ezzel mondani. Lassú lennék? Hiszen csak most csöppentem bele ebbe az egészbe.

- Nagyon jó. Gyorsan haladsz vele – mosolyog rám, és leteszi a tokot az asztalra. – Nem is gondoltam volna, hogy ilyen jó játékos vagy.

- Én sem – nevetek fel zavartan. Tényleg nagyon hamar belejöttem, és jól leköt ez az egész.

Mateo mosolya eltűnik, és a füzetbe merül, én pedig folytatni kezdem. Néha ránézek, de nem néz fel, csak olvas és jegyzetel, így nem zavarom. Fel sem tűnik, hogy itt van annyira csendben van. Kimegyek a konyhába, hogy hozzak magunknak vizet, válaszul hálásan rám mosolyog, majd mind a ketten visszamerülünk a saját világunkban. Egyáltalán nem érzem kínosnak ezt a csendet kettőnk között.

Nem tudom mennyi idő telhet el, mikor becsuk mindent, és felsóhajt. Hátra dől a kanapén, és rám néz. Én nem állítom le a játékot de felé fordulok.

- Kész vagy? – kérdezem.

- Már csak egy van hátra, aztán vége. Csak pihenek kicsit – mosolyog halványan.

- Szeretnél játszani te is?

- Nem, köszönöm, csak nézem, ahogy játszol.

Közelebb jön hozzám, mire egyik karomat felemelem, és bebújik alá. Az ölemben fekve nézi a tévét, amin játszok. Az elején még érdeklődik, hogy mi micsoda, és ki kicsoda, de ahogy haladunk előre egyre csendesebb lesz, majd azt veszem észre, hogy mélyen és egyenletesen lélegzik, elaludt. Felnézek az órára, és látom, hogy tizenegy is elmúlt, így lekapcsolok mindent, ügyelve, hogy ne keljen fel. Teljesen az ölembe húzom, és ő készségesen mászik rám, így vele együtt tudok felállni és a háló felé indulni.

Bent lefektetem az ágyra és elkezdem levetkőztetni. Először a pulcsija, majd a zokni, nadrág és a póló. Gyorsan keresek neki egy másikat, ami nevetségesen nagy rá, de azért ráadom, majd betakarom. Nem ébred fel, csak elmosolyodik, mikor egy puszit adok az arcára. Én is gyorsan átöltözök, befekszem mellé és magamhoz húzom. Gyorsan alszok el én is.

Reggel előbb kelek, mint Mateo. Korán lehet, mert a nap sem jött még fel teljesen. Oldalra nézek, ő békésen alszik még. Kisimítom arcából a haját, és adok neki egy lágy csókot. Visszaaludni már nem tudok, így óvatosan kikelek az ágyból, és a fürdőbe megyek. Elintézem a reggeli dolgaim, majd visszamegyek hozzá. A hátán fekszik, egy ideig csak nézem nyugodt arcát, majd nem bírom ki, megcsókolom. Halványan ugyan, de viszonozza. Még nem ébredt fel teljesen. Lejjebb megyek, és nyakát hintem be apró csókokkal miközben a póló alá nyúlva felhúzom azt, majd végig nyalok kulcscsontján keresztül a mellbimbójáig. Felsóhajt, de szeme még csukva van. Egyik kezét arcomra simítja, majd a hajamba fúrja ujjait.

Bár ő még nem, de a teste ébredezni kezd, így még több apró puszival haladok hasán lefelé. Közben kezemmel lefejtem alsóját, így elém tárul félmerev tagja. Kezemmel kezdek dolgozni rajta és mikor már teljesen az, ajkaimat benedvesítve hajolok le hozzá. Először csak végig nyalok rajta, majd bekapom és szívogatni kezdem. Felsóhajt, keze a hajamba markol. Tovább végzem a munkám, közben egyik kezemmel felsimítok oldalán, és mellbimbójába csípek, ekkor pattan ki a szeme, és meglepődve néz rám.

- Alec… - nyögi – Mit csin…

- Sss – megyek fel hozzá és csókolom meg. Azonnal, elemi vággyal viszonozza azt. – Tegnap este nem foglalkoztam veled, így most bepótlom – mosolygok rá.

 Közben nem hagytam abba semmit, kezemmel masszírozom. Ő is észhez kap és kezei elindulnak. Végig simít a mellkasomon, végig a hasamig. Lábát szétnyitja, így közéjük tudok férkőzni. Hevesen megcsókolom, az ajkába harapok, mire felnyög, és csípőjével lök egy aprót. Egy pillanatra elszakadok tőle és abbahagyom kényeztetését, mire levegőt kapkodva néz rám. Beletúr a hajába, és úgy néz végig rajtam. Leveszem alsómat, közben végig arcát nézem, és mikor elér arra a területre, elpirul kissé, majd megnyalja ajkait. Nehezül a légzésem őt nézve, ahogy ég a vágytól, és tudom, hogy én hoztam ki belőle, így ajkaira marok. Két karjával átfogja nyakam, és közelebb húz magához. Egyik kezemmel mellette támaszkodok, hiszen nem akarom agyon nyomni a súlyommal, másikkal viszont lenyúlok.

Elég közel vagyok hozzá, hogy összeérjünk, így kettőnket egybefogva kezdem dörzsölgetni. Ahogy egymásnak érünk, és érzem lüktető vágyát, felnyögök. Homlokom az övének támasztom, ő még jobban szétnyitja lábát, és a vállamba kapaszkodik.

- Alec – nyögi a nevem.

- Igen? – zihálom.

- Nem bírom sokáig…

Szemét lecsukja, és próbál egyenletesen lélegezni. Érzem, ahogy a feszültség bennem is gyűlik, így kicsit gyorsítok és kissé kapkodva, de megcsókolom. Ő élvez el először, de rögtön követem én is. Belenyögök csókunkba, ahogy hullámokban ér a gyönyör. Kissé elengedem magam és ráfekszem, nyakához fúrom arcom. Érzem, hogy egymáshoz ragadunk, de egyáltalán nem érdekel. Apró csókokat lehelek rá, amíg kifújjuk magunkat. Megköszörüli a torkát.

- Ez az ébresztő jobban tetszett.

Felnevetek.

- Meg tudlak érteni - felemelem magam róla, a szemébe nézek. – Jó reggelt.

Megcsókolom még egyszer mielőtt a fürdőbe mennénk, aztán a konyhába.

- Mr. Jenkins? – szólít meg, de nem tudok válaszolni. Egyszerűen a testem nem engedi, hiába próbálok ellent mondani neki.

Közelebb lép hozzám, és az egyik kezét a vállamra simítja. Felé fordulok, úgy, hogy félig a pultnak támaszkodom. Minél több pontommal érek szilárd felülethez, annál inkább segít itt maradnom. Mateo végignéz rajtam, de nem látom rajta, hogy megijedt volna. Miért most kellett ennek előjönnie? Úgy érzem, hogy nincs elég levegő a szobában, és mindjárt megfulladok. Összenyomnak a falak.

- Megengedi, hogy segítsek? – kérdezi, és ránézek. Hogyan tudna segíteni? Igaz, múltkor gyorsabban lezajlott, de lehet, hogy szerencsém volt… A kezét a mellkasomra simítja, és próbálok csak rá koncentrálni, ahogy a hozzám képest apró keze érint. A levegőt még mindig kapkodom, és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy csillapítsam, de nem sikerül. Meglepődöm, mikor már nem csak a kezét érzem, hanem ahogy nekem simul. Meglepetten nézek rá, hogy ez hogyan fog segíteni rajtam.

- Olvastam, hogy több tanulmány is bizonyította, hogy a pánikroham leküzdésének leghatásosabb módja a… az… orgazmus – súgja, és teljesen bele van pirulva.

El sem hiszem, hogy ezt mondta, és ez egyáltalán lehetséges lenne. Hiszen megmozdulni is alig tudok, nem, hogy bármi mást csinálni. Mégis, valahogy sikerül megmarkolnom a vállát, és őt választanom egy biztos támasznak. Ő átkarolja a nyakam, és lábujjhegyre áll. Mikor megcsókol, meglepetésként ér, nem is a csók, inkább annak a hatása. Teljesen kimegy a fejemből minden más, csak ő tölti be a gondolataimat. Kissé durván, de sikerül visszacsókolnom, és hamar átveszem az irányítást. Még ott vannak a testemben a roham jelei, habár a fejemben semmi nyoma, mégis uralmuk alatt állok. Elvállok tőle, és levegőért kapkodom.

Ő sem rest, a felsőm alá nyúl, és megborzongok, ahogy kezét közvetlen a bőrömön érzem. Hasamtól a mellkasomig megy, majd újra felnyújtózik, azonban most csak a nyakamig. Megadva magam hajtom hátra a fejem, ahogy apró csókokat ad. Ahogy enyhén megharap, mire meglepve magam, felnyögök. Érzem, hogy megszívja a bőröm, és nyelvével megízlel. Elönt a forróság.

- Mateo – nyögöm a nevét, és hallom messziről, hogy mennyire karcosan hangzik.

Nem is tudom már, hogy mit csinálok, a testem átvette az uralmat, de már nem a pánik irányít, hanem a vágy. Kezem lejjebb csúszik a derekára és magamhoz húzom. Készségesen simul hozzám, én pedig megérzem merevedését. Nagyot nyelve nézek rá, biztos ezt akarja? Bár érzem a választ, mégis, ha most kihátrálna ebből, nem tudom mit kezdenék magammal.  

- Csak rám figyeljen – súgja, és ő hangjában is észrevehető a vágy.

A mellkasomon lévő keze lejjebb csúszik, és nagyot nyelve a nadrágomra simít. Megrándulok, ahogy hozzám ér, és felsóhajtok, amikor izgatni kezd. Közben végig a nyakam csókolgatja. Annyira rég volt, hogy valaki így törődjön velem, és annyival másabb, jobb, mint ahogy álmodoztam erről nem olyan rég… A vágy teljesen elveszi a maradék eszem is, így a fenekébe markolok. Még mindig csodás, ahogy a kezembe illeszkedik. De ez nem elég nekem, a bőrét akarom érezni, így mindenféle hezitálás nélkül nyúlok a nadrágja alá, és markolom meg úgy. Megborzong ő is az érintésemtől, mozdulatai kapkodóvá válnak.

Kicsit babrál az övemmel, de sikerül kioldania, és ahogy lehúzza a sliccem, magamhoz húzom. Érzem az ő vágyát is, és ahogy a kezébe fog, felsóhajt. Már teljesen kemény vagyok, keze közvetlen érintése csak parázs a tűzre. A vágy hatalmas hullámként ér, amikor simogatni kezd, a nevét nyögöm újra, közben gyakorlatilag a hajába szuszogok. Az illata minden érzékemet betölti, és nem tudok betelni vele. A másik kezemmel is el tudom engedni a pultot, hogy aztán a hajába markolva emeljem fel a fejét, és megcsókoljam. Most nem engedem el egyhamar, és érzem, ahogy a kezeim között remeg bele.

A kezem elindul felfedező útjára, és megtalálom bejáratát, így azt ingerelni kezdem. A csókunkba nyög, majd mikor belecsúsztatom az ujjam, elszakadva nyög fel. Annyira szűk, és forró, eszméletlenül jó. Megrándul az érzésre, és rendesen rám markol. Másik kezem sem tétlenkedik, benyúlok a felsője alá, és hibátlan bőrét simítom végig. Szinte bűnnek érzem, ahogy érdes kezem az ő fiatal és csodás testét érinti. Viszont én már nyakig vagyok a bűnök elkövetésében, így ez nem állít meg, egészen a mellbimbójáig, ami már megkeményedve várt rám. Megcsípem, és dörzsölgetem, közben pedig még egy ujjamat belé vezetem. Hangosan nyög kezeim között, és meg merem kockáztatni, hogy ennyire szexi nyögést még nem hallottam. Már nem tud rajtam dolgozni, elveszti a ritmust, és csak kapaszkodik belém.

Végig masszírozom, és érzem, hogy közel van, reszket már, de tartja magát. Füléhez hajolok, és végignyalok rajta, majd harapdálni kezdem. Szinte mindenhol érintem már, mégis, amikor megtalálom azt a pontot benne, hangosabban nyög fel. Zihálva vonaglik kezeim között, én pedig nem hagyom abba, addig, amíg meg nem feszül a teste, és hosszan sóhajt, majd érzem, hogy rám szorít. Piheg, próbálja összeszedni magát, kihúzom belőle az ujjaim, és lassan a térdére csúszik. Talán túl sok volt neki? Nem kellett volna ennyire messzire mennem…

- Jól vagy…? – kérdezek rá, de nem válaszol.

A nadrágommal kezd babrálni addig, amíg ki nem szabadít teljesen. A látvány, hogy előttem térdel, és látom, hogy mire készül, teljesen felkorbácsolja a vágyam. Benedvesíti ajkát, majd végignyal rajtam. Mélyről jövő nyögést hallattok. Egyik kezemmel muszáj vagyok a pultot markolni. Annyira jó, meleg, és nedves… Gyorsan felveszi a ritmust, és nagyon kell koncentrálnom, hogy kitartsak még egy kicsit. A másik kezemmel a hajába túrok, és megmarkolom selymes tincseit. Teljesen elvesztem az eszem, és érzem, hogy már közel vagyok.

Megmarkolom a kezét, felhúzom és magamhoz szorítom. Tagomra rámarkolva folytatja tovább. Rámarok ajkaira, és hosszan csókolom, magamnak követelem minden részét, majd érzem, hogy megfeszül a testem, és belenyögök csókunkba. Hullámokban ér el a kiteljesedés, ő pedig tovább simogat, így hosszan élvezek. Nagyon régen nem ért már ilyen és teljesen meglepett, hogy eddig bírtam. Hajába temetem az arcom, és lecsukott szemekkel lélegzek mélyeket. Nekem dől, én pedig magamhoz ölelem. A testem teljesen ellazult, és azt kell mondjam, az agyamban sincs sok minden már.

- Mi tagadás… ez tényleg használt – mondom, érzem, hogy mosolygok.

Ő elpirul, és zavartan végignéz rajtunk. Megköszörüli a torkát mielőtt megszólalna.

- Én… azt hiszem… rendbe szedem magam – mondja, de nem engedem el. Teljesen elpirult, a füle hegyéig, és annyira eszméletlenül aranyos. Felnéz rám, én pedig mosolyogva mondok köszönetet.

- Köszönöm – megcsókolom az arcát. Pislant egyet, és ajkát nyújtja, én pedig készségesen csókolom meg. Most sokkal könnyedebben, mint eddig.

- Most már tényleg rendbe kéne szednem magam – mondja zavartan, mire elengedem.

Mikor elindul, még visszanéz rám, vággyal teli tekintettel, és nem tudom elhinni milyen szerencsés vagyok. Ahogy találkozik tekintetünk, zavarba jön, és bemegy a szobába. Mikor bemegy, gyorsan összekapom magam, visszarendezem a ruháimat, és hajamat újra összefogom. Mély levegőt veszek, és fújom ki. A fáradtság gyorsan eluralkodott a tagjaimon. Az hiszem, ma jól fogok aludni. Elmosolyodom.

Teát csinálok, mikor visszatér Mateo. Fehér póló van rajta és melegítő nadrág.

- Az előbb… megleptél –mondom könnyedén, miközben az egyik bögrét a kezébe adom. Elpirul, és úgy indul a kanapé felé.

- Sajnálom, nem akartam így letámadni… - szólal meg zavartan. Egyik szemöldököm felszalad. Gyakorlatilag kihasználta a védtelenségem, na nem mintha megbántam volna. – Csak kicsit utána olvastam a témának, és…

Nem folytatja, beleiszik a teájába.

- Még sosem sikerült megelőznöm egy kialakuló rohamot – szólalok meg halkan, de őszintén. Meglepődve néz rám.

- Ezért volt ma olyan feszült? – bólintok.

- Éreztem, hogy talán baj lehet. Próbáltam legyűrni, de nem sikerült. Nem akartam, hogy megint a jelenlétedben törjön rám, de… végül is, nem bántam meg – mondom, és rámosolygok. Álmomban sem gondoltam, hogy ez így megtörténhet, azt pedig végképp nem, hogy segít is. Felkuncog, és bizonytalanul, de közelebb csúszik hozzám. Átkarolva húzom közelebb magamhoz, ő pedig hozzám simul. Ránézek, és nem is tudom, hogy mit érezzek. Pontosabban, hogy mit szabadna. Teljesen tisztán tudom, hogy mit érzek.

– Tényleg ezt akarod? – kérdezem a csend után. Értetlenül néz fel rám. – Engem – teszem hozzá, ő pedig kissé elpirulva bólint. A szívem nagyot dobban.

- Jobban járnál valaki mással, akinek nincs ennyi problémája – folytatom halkan, mire közelebb jön. Az élete így sem egyszerű, nagyon megbonyolítanám, ha csak így belemászok.

- A problémás emberek vonzzák egymást, nincs mit tenni – felel szórakozottan. Ez most túl komoly, hogy elvicceljük. Lassan negyven vagyok, hosszú távra gondolkozom, ő pedig még nagyon fiatal, hogy ennyire komolyan vegye ezt.

- Ne viccelj. Hiszen veled nincs semmi gond – borzolom meg a haját. Hiszen mindennel el tudunk bánni, plusz nő nem kezd el pánikolni mindenki előtt. Kissé elkomorodik.

- Ez nem igaz – kezdi halkan, én pedig kérdezőn nézek rá. Nem néz vissza, csak a teába bámul. – A problémáim nem szűntek meg teljesen. Csak kordában tartom őket – vallja be. – Mindkettőnknek megvannak a magunk gondjai.

Ezzel egyet tudok érteni, viszont nem szeretném a sajátomat is rászabadítani. Hiszen elég nagy szó, hogy kordában tudja tartani az övéit. Ha én is meg tudnám csinálni, semmi gond nem lenne vele. Bár elég érett a korához képest, és biztos vagyok benne, hogy sok mindennel meg tud birkózni. Mindezek ellenére nem tudnék csak úgy felállni innen és kisétálni. Biztos vagyok benne, hogy sem én, sem ő nem bírná ki.

- Ami a dolgozatodat illeti… - hozom fel a témát – Ha szeretnéd, talán leszervezhetek még valakit, akivel beszélgetni tudsz.

- Az nagyszerű lenne – mondja lelkesen. A csillogás a szemeiben feltölti a szívem.

- De mást lehetőleg ne hozz zavarba a kérdéseiddel – szólok rá, mire csak felnevet. Nem örülnék, ha lelkesen telefonálnának, hogy rámászott.

- Ne aggódjon, az csak a maga kiváltsága – mosolyog rám. Most, flörtöl velem?

- Ha már itt tartunk, most már igazán tegezhetnél – teszem hozzá könnyedén. Minden után fura lenne, ha még mindig magázna, bár őszintén megmondva, nagyon tetszik. Valahogy a Mr Jenkins tiszteletteljes, de az Alec sokkal személyesebb. Így könnyebb is lesz, és kevésbé kínos az ilyenek után. Nem fog úgy tűnni, mintha egy tanárával lenne együtt.

- Öhm… köszönöm. Furcsa lesz megszokni – mosolyog – És hogy szólíthato… szólíthatlak?

- Az Alec megteszi.

- Alec… - mondja ki hangosan. Határozottan tetszik az, ahogyan mondja. – Itt alszol ma este?

Elpirulva kérdezi, és megissza a maradék teát. Megint itt aludni rendkívül fárasztó lenne. Így is kimerültem az előző este, alig bírtam aludni, és a délután sem sikerült kipihennem magam. Félek, hogy nem lesz jó hatással az állandó fáradtság, ki tudja mit mondanék neki, és mit csinálnék vele…

- Őszintén szólva, nehezemre esik idegen helyen kipihennem magam. Ne vedd magadra – utasítom vissza kedvesen.

- Semmi gond.

- A mai után meg pláne szükségem van a pihenésre – megdörgölöm az orrnyergem. Most nem is a roham merített ki teljesen. Persze érzem annak a hatását is, de egy sokkal pozitívabb dolog merítette ki az energiám. Bevillannak a képek, ahogy Mateo előttem térdel, és félek, hogy mégis azt mondom, itt maradok. Szerencsére belekezd a mondandójába, és eltereli a figyelmem.

- Akkor, ha nem probléma, feltenném még azt a néhány kérdést, ami hiányzik, és békén is hagylak – mondja, és feltűnik, hogy tegezve mondta. Egészen más így, de sokkal jobb. Felkel, és elveszi a füzetét az asztalról. – De csak ha nem vagy túl fáradt hozzá.

- Semmi gond – rázom meg a fejem. Visszaül mellém, és megkeresi hol tart. Kicsit mintha szomorú lenne, és nem értem miért, hiszen hiába végzünk, utána találkozunk még.

- Most, évekkel a leszerelésed után, ha mentális problémák miatt kérnél segítséget a seregtől, ugyanúgy foglalkoznának veled? – kérdezi, én pedig reflex-szerűen simítok végig a szakállamon.

- Igen, biztos vagyok benne. Nem fordulnak el senkitől, bármilyen régen szolgált is – felelem.

- Időnként érdeklődnek a hogyléted felől? – kérdezi szinte azonnal.

- A régi társaim sosem hagynak békén, valaki mindig megkeres. De a seregtől nem szoktak csak úgy felhívni, hogy elcsevegjünk a mentális egészségemről – mondom könnyedén. Erről eszembe is jutnak, és hogy milyen régen beszéltem velük. Mostanában más foglalja le a figyelmem, és emiatt egy kicsit rosszul is érzem magam. Elmosolyodik a válaszomra.

- De van valaki, akihez fordulni lehet?

- Igen, van egy telefonszám, amit bármikor fel lehet hívni, amolyan lelki segély vonal. Illetve van egy iroda a városban, amit fel lehet keresni, ők pedig a probléma jellegéből adódóan tanácsot adnak, vagy elirányítanak a megfelelő szakemberhez.

- Ez nagyon pozitív – meglepődik ezen. – Hát, ennyi volt – mosolyogva összecsukja a füzetet, és lerakja.

Hát vége lett. Azt gondoltam, hogy sokkal tovább fog ez tartani, és féltem, hogy rámenősebb lesz. Na, persze, így is történtek dolgok, amiről nem gondoltam, hogy fognak. Csodás dolgok. A gondolatra csak megsimítom a szakállam. Mi minden lehet még itt…

- Jövő héten már el kell kezdenem tanulni – sóhajt fel. Így is sokat tanul, nem tudom, hogy ez miben jelent változást neki.

- Mikor lesznek a vizsgáid?

- Két hét múlva, egy hét felkészülést szoktam hagyni magamnak. Ilyenkor óráim sincsenek, vizsgák után pedig szintén lesz egy kis szünetem – lelkesül fel a végén. Legalább valamennyit tud is pihenni. Biztosan nem egészséges ennyit tanulni.

- Ideje mennem – kelek fel és megyek az ajtó felé. Mateo követ, és mikor a kabátomat húzom, közelebb lép. Úgy látom, hogy zavarban van, és nem tudja, hogy mit is csináljon most.

- Holnap… - kezd bele, de inkább közelebb lépek, és a selymes tincsei közé túrok. Elpirulva néz fel rám.

- Vacsorázzunk nálam – fejezem be helyette.

Boldogan bólint. Lassan lehajolok, hogy megcsókoljam, és ő lelkesen viszonozza, kezeit mellkasomra simítva. Remélem nem érzi, hogy a szívem ki akar szakadni a helyéről.

- Jó éjszakát – szakadok el tőle, és kinyitom az ajtót.

- Jó éjszakát… Alec – mosolyog rám, majd intek, és távozok. A lépcsőforduló után hallom, hogy becsukja az ajtót.

Otthon levéve a kabátom és bakancsom, rögtön a fürdőbe vezet az utam. Gyorsan letusolok és bevetem magam az ágyra. A fáradtság hatalmas súlyként nehezedik rám, és jól esően adom meg magam neki. Ma egészen máshogy alakultak az álmaim, bár a főszereplő – Mateo – nem változott, csupán sokkal pozitívabb környezetben jelent meg.

Másnap reggel korán és kipihenve kelek. Nagy mosoly terül szét az arcomon, és jó ideig nem is tudom letörölni az arcomról. Elkészülés után egy gyors reggelit ejtek meg, majd elindulok az edzőterembe. Az idő nagyon szép napos, kabát sem kell, csak pulóver, így egy bordót választok fekete nadrággal. Táskámat a vállamra véve szelem az utcákat.

***

Elég későn érek haza, már délután két óra van, mikor felhívom egykori bajtársamat. Rá gondoltam, mikor megemlítettem Mateonak, hogy beszélgethetne vele is. Már van családja és nem egészségügyi okokból szerelt le. Szerintem vele tartom a legjobban a kapcsolatot, de ez is csak 2-3 havi telefonálásból áll. Pár csörgés után fel is veszi a telefont.

- Szia! Itt Jenkins – köszönök bele.

- Helló! Hogy vagy?

- Jól, köszönöm. És ti? Minden rendben veletek, gyerekekkel?

- Igen, köszi a kérdést. Képzeld, úton van a harmadik – hallom a hangján, hogy mosolyog.

- Hű, ez remek hír, gratulálok! – Peter mindig is családcentrikus volt, és hazatérése után igen szorgalmasan neki láttak az építéshez. Gyönyörű felesége van, és csodás két kislánya. Eddig csak egyszer találkoztam velük, de már akkor teljesen megvettek. – Lenne egy kérdésem, vagyis inkább kérésem – kezdek bele.

- Hallgatlak – válaszol, és hangja komolyabbá válik.

- Van egy ismerősöm, aki szeretne beszélgetni veled. Igazából egyetemista, és a veteránokról ír szakdolgozatot, a pontos megnevezést elfelejtettem, elég hosszú és kacifántos – nevetek fel. – Szóval, az lenne a kérdésem, hogy átadhatom-e neki az elérhetőséged?

- Pontosabban mikre lenne kíváncsi?

- A kint töltött időkről, meg a hazatérés utánról. De amire nem akarsz, nem kötelező válaszolni.

- Veled is végig csinálta? – kérdezi.

- Igen.

- Akkor benne vagyok – feleli nem habozva.

Nagy kő esett le a szívemről, hiszen nem tudtam, hogy mennyire fog belemenni, nem szívesen hozza fel a témát, de ő talán könnyebben beszél mindenről. Sokkal jobban feldolgozta a történteket, mint mást, akit ismerek. Gondolom nagy részt a családja segített ezen.

Beszélgetünk még keveset, érdeklődöm a felesége iránt, ő pedig anyám hogyléte felől. Elmondom, hogy én még mindig nem alapítottam családot, de nagyon örülök az övének. Felajánlja, hogy menjek át hozzájuk, én pedig örömmel elfogadom, de pontos időt nem beszélünk meg. Úgy érzem, csak akkor lesz, miután megérkezett a harmadik kicsi.

Miután leteszem a telefont, körbejárom a házat, és megnézem mi hiányzik. Terveztem egy nagybevásárlást, és a mai nap pont jó lenne, időm is lenne rám. Miután megnézek mindent és feljegyzek, meghallom a csengőt. Korán érkezett, de persze ezt nem bánom. Mosolyogva lépek az ajtóhoz, hogy kinyissam neki.

- Szia! – állok félre, ahogy belép.

- Szia – köszön vissza miközben leveszi a cipőjét, és a kabátját. Akkor veszem csak észre, hogy kint beborul és hűvösebbre fordult az idő.

Elveszem tőle a kabátot, és felakasztom, majd elé állok. Pirulva néz fel rám, én pedig egyik kezemmel a hajába túrok, és megcsókolom. Azonnal viszonozza, és nekem simul. Hiába élvezem közelségét, mégis el kell szakadnom tőle.

- Feltételezem, hogy jól vagy – mosolygok rá, mire elpirul.

- Igen, egészen kiválóan – mosolyog ő is.

- Korán érkeztél – mondom, miközben a nappaliba tartunk. – Persze nem bánom.

Leül a kanapéra, én pedig a fotelra. Valahogy ez a szokás megmaradt, hiába nem kell már foglalkoznunk a dolgozattal. Plusz az én eszem is megmarad, ha nem közvetlenül mellette ülök.

- Nem tudtam magammal mit kezdeni – kezdi magyarázni. – Pontosabban lett volna mit csinálnom, de egyikhez sem volt kedvem. Inkább átjöttem – vallja be elpirulva.

- Nem gond. Viszont nekem el kell mennem bevásárolnom, velem tartasz? – kérdezem meg. Mégsem hagyhatom itt.

- Felőlem indulhatunk is – mosolyog.

Így hát felkapok pár táskát, pénztárcámat, kulcsaimat, és felöltözünk. Már kabátot is húzok, hiszen igencsak esőre áll az idő. Előre engedem az ajtóban, majd bezárok magam után és a garázs felé indulok. Meglepődve változtat irányt, és jön utánam. Megnyomom a gombot, és a garázsajtó elkezd felhúzódni.

- Autóval megyünk? – kérdezi meglepetten.

- Igen – felelem mosolyogva.

- Még sosem láttalak autóval – mondja elgondolkozva.

- Mert nagyon ritkán használom. Legtöbbször csak a nagyobb bevásárlásoknál, vagy ha hosszú távra kell mennem.

Az ajtó teljesen felért, így az autóhoz lépünk. Nem nagy szám, egy ezüst Mercedes GLA, de mégis jó látni, hogy le van nyűgözve. Eddig fel sem tűnt, hogy milyen nagy az autó, de a Mateo mellett hatalmasnak látszik. Talán mi is így nézünk ki? Ilyen nagy lenne közöttünk a különbség?

Kinyitom a kocsit, és beülünk. A táskát – amiben a többi van – a hátsó ülésre rakom, majd beindítom. Kitolatok, megvárjuk, amíg a garázsajtó lemegy, és elindulunk. Egy nagy hipermarketbe megyünk, ahol mindent meg tudok venni. Szinte minden van ott, élelmiszer, takarítószerek, ruhák, elektronikai rész. A rádiót lehalkítom, hogy csak csendes háttérzaj legyen, de így sem szólal meg egyikünk sem.

Egészen addig, amíg egymás mellett be nem sétálunk a boltba.

- Szeretnél körülnézni? – kérdezem, és közben a tisztítószerek felé veszem az irányt.

- Nem, veled tartok – mosolyog rám.

Innentől kezdve végig csacsog, igazából nem is tudom miről, mert nem tudom követni. Szó volt az egyetemről, a takarításról mikor éppen az ahhoz szükségeseket válogattam, szinte mindenről. Néha én is hozzá tudtam szólni, még tanácsot is adni, de leginkább ő volt a beszédesebb. Mindent végig jártunk, összeszedtem, ami fel volt írva, és elindultunk a pénztár felé. Azonban nem jutottunk el odáig, mert megragadja a karomat.

- Nem nézünk szét ott is? – az elektronikai osztály felé mutat.

- Ha szeretnél.

Odakanyarodunk, és végignéz három sort, pár telefont megnéz, majd a videójátékokhoz jutunk. Odaáll egy monitor elé, és felkapja az egyik kart.

- Mit csinálsz? – kérdezem tőle.

- Ki lehet próbálni ezeket. Tessék – a kezembe adja a másikat. Meglepődöm, mert kicsinek tűnt, mégis kényelmesen elfér a kezembe.

- Ezekkel kell menned, ha ezeket – mutat a másik felére – megnyomod, akkor ütsz és ugrasz.

Fogalmam sincs, hogy mi a játék, és mi a lényege, mert rögtön elindul, és ő már megy is. Egy rajzolt játék, ahol csak előre kell menni és ugrálni, pontokat gyűjteni. Én valami kis varázslóval vagyok, ő pedig egy sráccal. Soha nem gondoltam volna, hogy ezt fogom mondani, de tetszik. Egészen magával ragad a játék menete, ritmusa van. Folyamatosan mondja, hogy mit kell csinálnom, és követem az utasítást. Egész gyorsan végig megyünk a pályán, és a menü jelenik meg.

- Ez ennyi volt – mondja, és visszarakja a helyére a kart.

- Ennyi az egész játék? – kérdezem meglepetten. Ezért kell megvenni az egész játékot, hogy tíz perc alatt kijátsszuk?

- Nem, ez csak egy demo volt, bemutató – arrébb megy, levesz a polcról egyet, és odaadja. – Ez az egész. Elég hosszú játék igazából.

- Ó – meglepődve forgatom a kezemben. Persze hallottam már róla, de sosem gondoltam, hogy tényleg tetszene nekem. – Milyen játékok vannak még? – kérdezem.

Meglepődik a kérdésen, de készségesen mutatja meg őket. Van amivel egyedül lehet csak játszani, valamelyikkel tudunk mind a ketten, de még olyan is, hogy interneten keresztül másokkal is tudok. Végül arra jutottunk, hogy bekerült a kosárba egy konzol – közben a boltos kollegától megtudtam, hogy ez a neve -, hozzá kettő kar, és pár játék.

Úgy gondolom, hogy a szabadidőmbe belefér, ha néha leülök játszani, például edzés után, vagy ha átjön Mateo, akkor tudunk mivel foglalkozni. Na, nem mintha nem tudnék vele mit kezdeni, állandóan nem csinálhatjuk azt. Az autóhoz érve gyorsan bepakolok, és már indulunk is haza.

- Nem gondoltam, hogy megveszed – néz rám mosolyogva Mateo.

- Én sem. De ahogy kipróbáltuk, teljesen beszippantott – magyarázom, miközben befordulok hozzám.

Segít kipakolni, és amíg mindent a helyére teszek, ő beállítja a nappaliba a játékot. Mire végzek, már a kanapén ül, kezében a kontrollerekkel. Leülök mellé és a Raymannel kezdünk játszani. Ez az amivel a boltban is kipróbáltuk. Jó pár pályát megyünk, mikor feltűnik, hogy már sötét van.

- A vacsora – eszmélek fel. – Nem gond, ha rendelünk ma? – kérdezem a telefonomért nyúlva.

- Nem, nekem tökéletes.

Kínaira esik a választásom, és körülbelül az egész étlapot megrendelem.

- 20 perc múlva érkezik. Addig megterítek.

- Segítek – szakad el a tévétől.

Közösen megterítünk, közben teát készítek, és mire végzünk, meg is szólal a csengő. Egy fiatal lány a futár, kissé megremeg a keze, mikor átadja a zacskót és mikor hátam mögé pillant, majd vissza rám, elpirul. Nem tudom, mit láthatott, de sokat gondolkodni sem tudok, odaadom neki az összeget.

- Megtarthatod a visszajárót – mosolygok rá kedvesen.

- Köszönöm – rebegi felém, majd megfordul és lassan letámolyog a lépcsőn.

Becsukom az ajtót, és Mateo nevet fel mögöttem. Végig a falnak támaszkodva állt és nézte végig a produkciót.

- Mi az? – kérdezem.

- Gyakorlatilag azzal elbűvölted, hogy kinyitottad az ajtót. Most pedig – az ajtó felé int -, biztosan az autóban kapkodja a levegőt – mosolyog még mindig.

- Dehogy, biztosan téged látott meg – emlékszem vissza arra, ahogy hátam mögé pillantott.

- Persze – bólogat, de látom rajta, hogy nem hisz nekem.

Pedig nagyon vonzó fiú, tetőtől talpig. A vékony hosszúujjú megmutatja kecses alakját és a sötét nadrág nagyon jól áll neki. Ahogy a falnak dőlve várt rám, az pedig mesébe illő.

- Gyere enni – mondom fejemet csóválva, és a pulthoz viszem a csomagot. Kiveszem a dobozokat és kibontva teszem az asztalra.

Miközben eszünk, csodálattal nézem, ahogy bőségesen megpakolja a tányérját. Mikor befejezzük az evést, elviszem a tányérokat és a dobozokat visszacsukom. Bepakolok a hűtőbe, de most nem állok neki mosogatni, hanem visszamegyünk a nappaliba.

- Akarsz még játszani? – kérdezem.

- Persze, felőlem mehet.

Nagyon jó csapatot alkotunk a játékban, egymás után oldjuk meg a feladatokat kiváló eredménnyel. Nem is tudom, hogy mennyit haladtunk előre, mikor érzem a fáradtságot. Mateora nézve, még többet is játszhattunk, mint gondoltam először, mert nagyon fáradtnak tűnik. Leteszem az asztalra a kart.

- Legyen mára ennyi elég. Kezdésnek – teszem hozzá. Ő is leteszi, és ásít egyet.

- Szerintem is. De nagyon jól éreztem magam, és örülök, hogy ennyire tetszik neked. Most viszont már mennem kell – teszi hozzá elszontyolodva.

- Nem maradsz? – lepődöm meg. Úgy gondoltam, hogy itt alszik, nem gondoltam, hogy ezt külön hozzá kell tennem.

- Nem lenne gond? – kérdezi elpirulva.

- Egyáltalán nem – mosolygok rá.

Felállok, és a kezemet nyújtom felé. Finoman belehelyezi az övét, és így vezetem a szobám felé.

- Ha nem gond, nem ágyaznék meg külön neked – szólalok meg, féloldalas mosolyra húzva a szám.

- Én nem bánom.

Még sosem volt ebben a szobában, legalábbis tudtommal.

- Adjak valamit pizsamaként? – választ nem is várok, rögtön a gardróbba megyek, és keresek egy pólót neki. Visszalépek hozzá, és megszakítom a nézelődését azzal, hogy átadom a ruhát.

- Köszönöm – motyogja zavartan.

Én visszamegyek, és átöltözök, de most csak a nadrágot húzom fel, félmeztelen megyek vissza, közben kibontom a hajam. Ő alsóban és a pólómban áll és zavarban van. Elpirul mikor visszaérek, de szemét nem tudja levenni rólam. Érzem a hátamon a tekintetét, ahogy lekapcsolom a lámpát és az ágyba bújok.

- Nem jössz?

Azonnal megindul és érzem, ahogy a matrac besüllyed. Bemászik a takaró alá, és szinte rögtön felém mászik. Odanyúlok, hogy elkapjam a derekát, majd magamhoz húzom. Készségesen simul hozzám, keze a mellkasomra csúszik. A szemem kezd hozzászokni a sötétséghez, így kiveszem arca vonalait, és látom szeme csillogását. Feljebb nyújtózkodik én pedig megcsókolom. Lágyan, finoman kóstolgatom, ő pedig hozzám préseli magát még jobban, már ha lehetséges. Mielőtt elfajulna a dolog, elvállok tőle. Csalódottan sóhajt egyet, de nem foglalkozom vele. Most pihennünk kell. Könnyedén sikerül megfordítanom, így a hátával nekem van. Teljesen magamhoz húzom a derekát átkarolva és kezét az enyémre teszi. Adok a fejére egy puszit, az orromat teljesen átjárja az illata.

- Jó éjszakát – suttogom.

- Jó éjszakát.

Éjszaka nem is tudom, hogy mit álmodok, nagyon nehéz meghatározni, annyit érzékelek, hogy nem kellemes. A nevemre riadok fel, szinte azonnal kipattan a szemem, mikor Mateot pillantom meg. Két kezével az arcomat fogja, és ő mondja a nevem.

- Alec, minden rendben? – kérdezi suttogva.

Megborzongok, ahogy álmos hangján kimondja a nevem. Nem válaszolok, csak rámarok ajkára, és durván megcsókolom. Meglepettségében felnyög, de azonnal viszonozza. Egyik kezével a hajamba túr, én pedig csípőjére markolok. Közelebb húzom magamhoz, de még mindig nem szakadunk el egymástól. Az egyik lábát átveti derekamon és így préseli magát hozzám.

- Le… kellene állnunk – zihálom, mikor elvállok tőle.

- Lehet – suttogja.

- Biztosan – újra megcsókolom, majd ajkáról lejjebb vándorlok és apró csókokkal haladok végig az arcán, majd le a nyakán. Felsóhajt. Biztosan le kellene állnunk. Félek túl messzire megyek, ha most nem hagyom abba. Lefejtem magamról a lábát és nem tudom nem észrevenni mennyire felizgult ő is.

- Aludj tovább – suttogom neki, mire állam alá fúrja fejét. Lehelete a bőrömet perzseli.

Nem tér vissza az álmom. Reggel apró kezek simogatására ébredek. A hasamon fekszem, és a hátamon simít végig, majd apró csókokat érzek. Haja csiklandozza bőrömet. Nagy levegőt veszek és elmosolyodok, de nem nyitom ki szememet, csak élvezem érintését. Túl jó, hogy megszakítsam.

Elkezdem összeszedni magam, hiszen délután edzésre kell mennem, mielőtt Mateo jönne. Jönni fog egyáltalán? Hiszen ezek után lehet látni sem akar. Bár úgy éreztem, hogy neki is tetszett az este, lehet, csak az alkohol miatt volt. Abban sem vagyok biztos, hogy ez az egész szóba fog kerülni, mondjuk én biztosan nem fogom felhozni.

Letusolok, bepakolok a táskámba mindent, amire szükségem lehet, majd elindulok. Megszokott rutinnal csekkolok be az edzőteremben, és veszem birtokba a szekrényt. Kicsit lassabban öltözök át a szokásosnál, így később is érek be. A „tanítványom” már melegít, és magabiztosan vigyorogja el magát. Még sosem fordult elő, hogy kések.

- Hosszú volt az este? – kérdezi köszönésképp.

- Csak csináld – legyintek, és kezdek mozogni én is.

Jól meghajtom magunkat, de ez sem elég ahhoz, hogy ne gondolkozzak. Így mikor a társam lelépett, én még maradok. Bár érezem, hogy a térdem nem kívánja a további mozgást, mégis muszáj volt lefutnom egy órát. Hosszú idő óta most fáradtam ki rendesen, gondolom köze van hozzá a másnaposságomnak is. Akármennyire is keveset ittam, azért megérzem, már nem vagyok fiatal. Vajon Mateo hogyan viselheti? Úgy néztem, nagyon szétcsapta magát.

Otthon a szokásos mosásomat rakom ki, és be, és kezdek bele a hajtogatásba, mikor hallom, hogy üzenetem érkezik. Mateo az, nem tud átjönni, mert annyira másnapos. Egyszerre mosolygok rajta és sajnálom is. Még nem tapasztalt az ivás terén, és ez látszik is. De mi az, hogy még? Nem akarom bevinni ebbe a világba, egyáltalán nem szeretném, ha a világomba lenne. Annyi rossz van itt, tele halállal és gyilkossággal. Nem neki való.

Mégis, hiába próbálom magam győzködni, miközben a vasalódeszkát veszem elő, de egyszerűen nem megy. A szomorúság eluralkodik rajtam, amiért ma nem látom. Zavar, hogy nem tudom, miattam nem jön át, vagy tényleg rosszul van. Ennyire elrontottuk volna az egész kapcsolatot? Azt mondta, van elég anyaga a dolgozathoz, nem is lenne szükséges több találkozó. Az én hibám az egész, hiszen én nem tudtam uralkodni magamon. Képtelen voltam megállni, amikor rám nézett a kék, csillogó szemeivel. Vagy amikor megnyalta ajkait… Nagyot sóhajtok, és próbálom elterelni a gondolataimat a vasalni valóra, nem pedig a feszülő nadrágomra gondolni.

Másnap hasonlóan telik, annyi kivétellel, hogy két edzésem van. Cserébe legalább másnap senki nincs, és egész nap ráérek. Mintha annyi dolgom lenne…

Mikor végzek, és az órára néznék, akkor veszem észre, hogy lassan Mateonak itt kellene lennie. Semmit nem hallottam felőle, hogy jobban van-e, vagy akar-e velem találkozni. Lehet még mindig zavarja az, ami történt? Mire végiggondolok mindent, megcsörren a telefonom. Hamar felveszem.

- Mr. Jenkins? Mateo vagyok – szól bele, de hangja nem sejtett sok jót. Fáradtnak és betegesnek tűnik.

- Minden rendben? – kérdezek rá.

- Nem igazán. Szörnyen érzem magam – sóhajt. – Ma délután sem tudok majd átmenni.

- Ó – hirtelen nem is tudom, mit mondjak. Talán tényleg mindent elrontottam…

- Esetleg nagy gond lenne, ha megkérném, ezúttal Ön jöjjön el? – kérdezi, de mire befejezi a mondatot, tüsszent egyet.

- Nem probléma – könnyebbülök meg. Viszont ennek ellenére elég vészjósló a hangja, és mintha aggódnék egy kicsit. – De jól vagy?

- Csúnyán megfáztam – vallja be. – A mai órákat is ki kellett hagynom.

- Egy óra múlva ott leszek, ha megfelel.

- Várni fogom.

Lediktálja a címét, amit gyorsan felírok, majd le is tesszük a telefont. Megnézem a címet, hogy merre is van, majd elégedetten állapítom meg, hogy útba esik a bolt. Ha főzök neki egy levest, az biztosan helyre rázza egy kicsit. Fel is öltözök, veszem a tárcám és kulcsomat, és elindulok.

A szupermarketbe gyorsan összekapom a zöldségeket, tésztát, mindent, ami kell, fizetek, és egyenesen Mateohoz megyek. Remélem nincs nagy gond, és tényleg csak megfázott. Akkor hamar helyrehozza a leves és a pihenés. Szinte biztos vagyok benne, hogy semmi kajája nincs.

Megtalálom a lépcsőházat, az ajtó nyitva van, így felmegyek a megfelelő emeletre, majd csengetek. Remélem, hogy a megfelelő helyen vagyok. Mateo kinyitja az ajtót, de örömöm nem felhőtlen, hiszen borzasztóan néz ki. Takaró a vállán, még pizsamában van és kócos is. Még sosem láttam így, ráadásul a szokásosnál is sápadtabb.

- Ennyire ramatyul festek? – kérdezi, és közben beinvitál.

- Hazudjak kegyesen? – kérdezem mosolyogva.

- Inkább egy szót se – fintorog egyet, és becsukja az ajtót mögöttem. Bemegy, és leül a kanapén, a takarót rögtön összehúzza magán. – Bocs a kupiért – szabadkozik, de csak most nézek körbe.

A nappali és a konyha egyben van, nem nagy szoba, de nagyon otthonos. Mindenhol könyvek, füzetek és lapok vannak. Látszik, hogy itt él valaki, nem úgy, mint nálam.

- Megkínálhatom teával? – kérdezi fáradtan, miközben áll fel, hogy el is készítse. Nagyon fáradtnak tűnik, mozdulatai lassúak.

- Ne fáradj, majd kiszolgálom magam – mosolygok. Lekapom a kabátomat, felakasztom, a cipőmet pedig a bejárati ajtóhoz teszem. A konyhapulthoz megyek, ahova teszem a szatyrot, és elkezdem azonnal kipakolni.

- Az micsoda? – kérdezi a csomagra bökve.

- Gondoltam, főzök neked egy kis levest. Attól majd jobban leszel – csak elmosolyodik.

- Nagyon kedves. De semmi étvágyam – sóhajtja. Majd rájön, hogy van, mikor megérzi az illatát. Édesanyám is mindig ezt csinálta gyerekkoromba, és jobb volt, mint bármilyen gyógyszer.

- Valamit akkor is enned kell. Ha nincs erőd, lassabban fogsz felgyógyulni – korholom meg kicsit.

A kanapéról nézi mit csinálok, és segít, mit hol találok. Neki is kezdek a hámozásnak, hogy minél előbb meglegyen, és gyorsabban enni tudjon.

- Először azt hittem, annyit ittál, hogy még ma is másnapos vagy – mondom rá pillantva. Igazából azt hittem, hogy nem akar látni többet, de nem akarom ezt kimondani. Felnevet.

- Ó, ez egy izgalmas történet, egyikből következett a másik – kezd bele. Ez érdekes lesz.  – Tényleg rengeteget ittam, éjszaka rosszul lettem. Rókáztam, aztán valahogy egy szál alsógatyában sikerült elaludnom a fürdőszoba padlóján – a végére csak nevetni tudok, bár a lelkiismeretemnek nem esik jól, hogy amikor én aludtam, ő szenvedett a fürdőben. De, aki nem bírja az alkoholt…

- Nem szép dolog nevetni más nyomorán – próbál megszidni, de ő is mosolyog.

- De ezen már csak nevetni lehet. Ilyen is csak veled történhet – ingatom a fejem,

- Tegnap még azt hittem, csak a másnaposság, de estére sem lettem jobban. Ma reggelre pedig már belázasodtam. Még az órákra sem tudtam bemenni, pedig még sosem hiányoztam – meséli, és biztos vagyok benne, hogy nem is az bántja, hogy beteg, hanem a hiányzásai. Pedig az egészség mindennél fontosabb.

Közben felszeleteltem már a zöldségeket is, így azokat felteszem főni. Emellett teát is elkezdek készíteni, és gyakorlatilag feltúrom a konyháját. Szomorúan konstatálom, hogy ennyire szegényes. Mézet keresek legfőképp, de se híre se hamva. Semmi alapvető élelmiszere nincs, és ez valamiért felbosszant. Mit szokott enni? Egyáltalán szokott valamit készíteni, vagy enni? Mire végzek az italokkal, elpakolja a könyveket a kanapéról, így mellé tudok ülni. Azonnal a kezébe nyomom az egyik bögrét.

- Idd meg, amíg forró – teszem hozzá. Kezébe is fogja, és egy gyors fújás után bele is kortyol. – Tegnap is mondhattad volna, hogy nem érzed jól magad.

- Akkor még azt hittem, csak a másnaposság – szabadkozik. – Folytathatjuk a projektet? – kérdezi, de a szokásos csillogás nincs a szemében, és teljesen lelketlennek tűnik.

- Úgy vélem, nem kellene erőltetni. Pihenned kéne, akkor hamarabb rendbe jössz – mondom, ő pedig halványan elmosolyodik.

- Jó. Úgysem akarom, hogy véget érjen – mondja, nem is nekem címezve, mégis elmosolyodom. Akkor mégsem rontottam el mindent? Örülök, hogy így gondolja.

Leteszem a bögrét az asztalhoz, majd megnézem a levest. Egy kis sót még rakok bele, majd a tésztát öntöm bele, és megkeverem. Pár perc az egész, aztán meg is vagyok vele.

- Kész is – jelentem ki, aztán elzárom a tüzet. Keresek egy merőkanalat és egy tányért, majd szedek neki, ügyelve, hogy minden jusson neki. A konyhaasztalra rakom egy kanál kíséretével. Ledobja magáról a takarót, majd oda ül, magával hozva a teáját.

- Isteni az illata – mondja, és végszóra megkordul a gyomra. Leülök vele szemben, és nézem, ahogy elkezdi enni. Szinte mindegyik kanállal visszatér a normális színe. Egyszerre nem is tudja megenni, így szünetet tart. Miután leküzdötte az ételt visszavonulunk a kanapéra. Bekapcsolja a tévét, és keres egy dokumentumfilmet. Nem tudom, hogy ő is ezeket szokta-e nézni, vagy csak miattam, de jól esik, hogy figyel rá. Csendben nézzük, és egyáltalán nem érzem magam kínosan.

Egyszer csak érzem, hogy közelebb jött Mateo, és egészen az oldalamhoz simul. Meglepődve nézek rá, de nem mond semmit, és tulajdonképpen nekem sem esik rosszul. Kicsit később már kényelmesebbnek tartom, ha átkarolom. Érzem, hogy reszket kicsit, ezért a takarón keresztül simogatni kezdem a vállát.

Egy pillanat alatt elveszi közölünk a takarót, így simul hozzám. Eddig is hozzám ért, viszont most közvetlenül ér hozzám, ami kissé idegen számomra. Ahogy úgy marad, szépen lassan engedem el magam. Hosszú ideje nem volt ilyenre példa, de úgy érzem, mintha már nem először ülnénk így a tévé előtt, egészen… Otthonos. Teljesen hozzám bújik, fejét a vállamhoz fúrja, és lassan ő is ellazul, alábbhagy a remegése. Ahogy folyamatosan vállát simogatom, arra leszek figyelmes, hogy mélyebben lélegzik. Elaludt.

Miközben alszik, én meg sem merek mozdulni, hogy ne keltsem fel. Fontos most számára, hogy sokat aludjon és pihenjen. Az arca pedig békés és gyönyörű. Tovább nézem a tévét, és betekintést nyerek a dzsungelek világába, majd az óceáni mélységekbe, és a végén a világűrről szóló film megy. A helyszínekkel együtt kerülök én is a mélybe és magasságokba. Végig gondolok minden eshetőséget, ami a kapcsolatunkkal kapcsolatban lehet, de valahogy sosem látok jó véget. A kép, ahogy összetörik a súly alatt, amit együtt akar cipelni velem, engem is megtör. Túl jó hozzám. Miközben alszik, egyre közelebb mászik hozzám, a végén szinte már az ölemben fekszik.

Lenézek arcára, és elsimítok arcából egy tincset. Halkan felnyög, és összehúzza magát, és szinte ezzel együtt remegni kezd. Nagyon betegnek tűnik, arca kissé kipirult, és ahogy kinyitja a szemét, lázasan csillog.

- Mr. Jenkins… - sóhajtja miután körbe néz, valószínűleg világát sem tudja.

- Elaludtál. De már egy ideje reszketsz – mondom és kezem a homlokára simítom. Tűzforró. Lehunyja a szemét, és felsóhajt, ahogy vizsgálom. – Zuhanyozz le, aztán ágyba duglak.

Nem ellenkezik, csak kibújik a takaró alól és elindul a fürdő felé. Még törékenyebbnek néz ki így betegen és bágyadtan. Amíg a zuhany alatt van, felkelek, elmosom a tányérját, és amit használtam, eltörölgetem, és elpakolok. A maradék levest is berakom a hűtőbe, és csalódottan veszem észre, hogy semmi más nincs benne. Be kellene vásárolnom neki, de nem tudom, mennyire venné zokon…

- Itt maradna ma estére? – szólal meg mögülem. Ahogy ránézek, látom, hogy kezd jobban lenni, de még mindig lázasnak néz ki. Viszont az, hogy itt maradjak…

- Nem lenne jó ötlet.

- De már késő van – mondja erőtlenül.  Hosszasan nézem, és rá kell jönnöm, nem hagyja a lelkiismeretem, hogy itt hagyjam így. Bólintok.

– A kanapén alszom – jelentem ki.

Kivesz az egyik szekrényből ágyneműt, és a kanapéra teszik.

- Hol van a lázcsillapító? – kérdezem utána, és lassan a hálószobába terelem. A legjobb lehet, hogy begyógyszerezem, és lefektetem. Leül az ágyra és a polcra mutat. Hamar megtalálom, és a kezébe nyomom egy pohár vízzel kísérve. Gyors beveszi, és lefekszik, a takarót pedig az orráig húzza.

- Köszönöm, hogy gondoskodik rólam – súgja halkan, rám pillantva. Nem válaszolok, csak halványan elmosolyodom, és az ajtóhoz lépek.

- Jó éjszakát – kapcsolom le a lámpát, és becsukom az ajtót.

- Jó éjszakát…

 A nappaliban elzárom a tévét, leterítem a takarót, majd levetkőzök. Bebújok a takaró alá, és próbálok aludni.

*

 Egész végig éberen alszom, minden neszre kinyílik a szememre. Nagyon régen volt, hogy nem otthon aludtam, és egyáltalán nem érzem komfortosnak. Persze tudom, hogy fontos volt maradnom, hiszen nem hagyhatom itt így, lázasan, minden nélkül. Azon is meg vagyok lepődve, hogy gyógyszere van. Azonban mire el tudok aludni rendesen, és álomtalan álomba kezdek, arra ébredek, hogy egy test van mellettem. Mateo mászott be a takaró alá, egészen nekem simulva, érzem, hogy remeg. Kisse megmerevedek, ahogy érzem tűzforró testét. Még mindig lázas. Fejét állam alá fúrja, és mélyet lélegzik.

- Mateo… mit csinálsz? – kérdezem álmosan.

- Fázok – súgja, és próbál még közelebb bújni hozzám, közben a kezével a mellkasomra simít. Alig férünk el a kanapén, de valahogy megoldotta. A kezét érezve megmerevedek. Számos képsor pereg le a szemem előtt, de egyiket sem szabadna véghez vinni. Viszont beteg, érzem, hogy reszket, még ha a teste forró is. Átkarolom.

- Ezt nem lenne szabad – súgom, de nem tudok uralkodni magamon, és arcát a hajába temetem. Illata friss, és teljesen Mateora illik. Egyik lábát az enyémen átvetve próbál még közelebb jutni.  

- Meglehet – súgja vissza, és megborzongok, ahogy érzem a lélegzetét.

Felpillant rám, szemei csillognak, de most nem tudom, hogy a láz miatt, vagy valami más miatt. Próbál feljebb jönni hozzám. Egészen közel kerül hozzám, arcunkat csupán pár centi választja el, viszont nem mozdulok. Ezúttal uralkodom magammal, még ha nehéz is, így, hogy forró teste enyémhez tapad. Átkarolja nyakam, és még feljebb jön, ezúttal nem áll meg, ő csókol meg engem. Pillanatok alatt elszáll az a cseppnyi önuralmam is, amit sikerül összekaparnom, és átveszem az irányítást. Most viszont lassabban csókolom, nem úgy, mint legutóbb. Lehet, hogy most sem tudja mit csinál, bár nem részeg, de lázas. Mégis reménykedem benne, hogy szándékosan műveli velem ezt, amit.

Kezem a derekára csúszik, és közelebb húzom magamhoz. Egyik kezével a mellkasomat simítja, másikkal pedig a tarkómra simít, majd fel a kibontott hajamba, és játszik tincseimmel. Csókom mohóbbá válik, és félek, hogy nem tudok uralkodni magamon, nem fogok tudni megállni a pillanatban, amikor meg kell. Ügyes próbálkozása során a pólója felcsúszott, így szabadon hagyva bőrét, amire rásimítok, és vágyam tovább korbácsolja, ahogy kezem alatt a tökéletes, puha és forró bőrt érintem. Végig simítok a gerincén, és válaszul a csókba sóhajt.

Nem sok kell, hogy teljesen elveszítsem önmagam. A fogam neki koccan a piercingjéhez, és nem bírom ki, ráharapok gyengéden, meghúzom kicsit. Kezem közben nem tétlen, megindult visszafelé, és bár a nadrágjánál megállok, úgy veszem észre, hogy nem ellenkezik semminek, így fenekébe markolok. Tökéletesen illeszkedik kezembe. Megrándul, és felnyög, fejét hátra veti. Elvállok ajkától, és állán megyek végig apró csókokat adva. Nyakához érek, ahol megkóstolom, mire felnyög, és belemarkol a hajamba. Az érzés, hogy szinte mindenhol egymáshoz érünk, ahogy meghúzta a hajam, és apró nyögései engem is erre késztetnek.

Meg kell állnom. Hirtelen szakadok el tőle, mire csillogó szemekkel néz rám. Biztos vagyok benne, hogy ő is érzi a vágyamat, ahogyan én az övét. Hihetetlen önuralmat kell tanúsítanom, összeszorítom fogaim és ajkaim. Szörnyű vége lenne, ha ezt folytatnánk most. Nem tehetem meg vele, nem kényszeríthetem bele semmibe. Pihegve néz rám, és még mindig reszket, de meg merem kockáztatni, hogy nem a betegség okozta láz miatt. Megadva magát a nyakamba fúrja arcát.

- Azt hiszem, már a legelejétől vonzódom magához – súgja elfúló hangon.

- Majdnem kétszer olyan idős vagyok, mint te – mondom. – Ez… ez az egész… nem hiszem, hogy jó ötlet – fejezem be. Nem szabad ezt csinálnunk. Egyszer már megjárta, nem akarok a következő lenni. Abban sem vagyok biztos, hogy tudom azt nyújtani neki, amire szüksége van.

- Lehet. De számít ez? – kérdezi, és meglepődöm. Hát nem érdekli ez az egész. – Attól, hogy nem jó ötlet, még nem tudok máshogy érezni.

Szóval így érez… Mióta lehet ez így? Vagy nála ezt jelenti a vonzódás? Még ezek után sem tudom, hogyan szabadna reagálnom. Hiszen így is elszakadt mindenkitől, nem segít semmit, ha aktívan részt vennék az életében. Nem elhanyagolható a múltam sem. Mi van, ha sosem tudok megbirkózni vele, ha engem is elér a súlyos depresszió? Nem akarom magammal rántani, hiszen annyi mindent elért egyedül is! Viszont a helyzet, hogy én is nagyon vonzódom hozzá.

Szívem még mindig hevesen dobog, és nem tudok mit kezdeni ezzel a sok mindennel, így úgy döntök, hogy ma este hagyom magam folyni az eseményekkel. Derekát átkarolom, és magamhoz húzom.

- Aludj, kell a pihenés – suttogom.

Nem sokat kell várnom, mire lélegzése egyenletessé válik. Viszont lehet, hogy elférünk a kanapén, egyáltalán nem kényelmes, így óvatosan megpróbálok felkelni, és ölembe veszem a fiút, a takarót rajta hagyva. Lassan bemegyek vele a hálószobába, és lefektetem, majd mögé fekszek, és magunkra húzom a takarót. Azonnal hozzám közeledik hozzám, és nekem simul. Háttal van nekem, így derekát átkarolva magamhoz húzom. Nem ébred fel ezalatt, én viszont továbbra sem tudok elaludni.

*

Mikor már világosodik óvatosan kimászok mellőle, betakarom és kimegyek. A fürdőbe megyek, megmosom arcom, és próbálom összeszedni magam. Nem tudom milyen lesz a reggeli találkozás ezek után, és azt sem, hogy ezt érdemes felhozni, vagy jobb, ha hallgatok? Miután végzek, felöltözök, és elindulok boltba. Semmi nincs neki, és abból nehéz reggelit varázsolni. Egy közeli boltba megyek, ahol veszek tojást, tejet, felvágottat, zöldségeket, mézet, kenyeret, mindent amire szüksége van. Más dolgokat is veszek, egyszerűen elkészíthetőt, így hátha rá tudom venni a rendszeres étkezésre.

Visszaérek a lakásába, de még mindig alszik, így neki látok a reggelinek. Tojást sütök, kenyeret pirítok, még kávét is főzök. Mire befejezem, és éppen megterítek, akkor jön ki a szobából.

- Jó reggelt – köszöntöm. – Jobban érzed magad?

- Jó reggelt, azt hiszem – meglepődötten néz körbe, figyelmét az asztalnak szentelve. – Ez meg micsoda?

- Reggeli – mosolygok rá. – Bátorkodtam elmenni és bevásárolni. Gyere, lássunk hozzá.

Odacsoszog a helyére, és leül, mire odaviszem neki a kávét, mellé pedig a tejet és cukrot. Leülök én is, és csendesen hozzá látunk. Kivételesen én is kávét iszom, mert érzem, hogy fáradt vagyok, mert nem sokat aludtam az éjjel. Úgy érzem, hogy hosszú nap lesz.

- Köszönöm, hogy maradt Mr. Jenkins – mondja szemlesütve.

- Nagyon szívesen – mosolygok rá.

 A bőséges reggeli után mindent elpakolok, amíg ő az asztaltól figyel engem. Érzem, hogy minden mozdulatomat figyeli. Mikor végzek, odalépek hozzá, és a kezem a homlokára teszem. Már nem tűnik annyira forrónak, mint tegnap este. Belesimul az érintésembe.

- Úgy tűnik, már nem vagy olyan lázas – mosolygok rá.

- Köszönöm – mondja hálásan.

Zavartan megállok mellette, a kezemet az oldalam mellé ejtem. Minden a helyén van, ő is jobban van, és nem tudok mit csinálni.

- Én akkor megyek is. Ha esetleg kell valami, akkor szólj – mosolygok rá, és elindulok az ajtó felé.

Ő feláll, és követ. Felhúzom a cipőmet és a kabátomat, majd felé fordulok.

- Köszönök mindent, tényleg – mondja és úgy érzem, hogy zavarban van, de nem tudom miért.

- Nagyon szívesen.

- Délután… - kezdene bele, de nem tudja befejezni, mivel megelőzöm.

- Jövök. Neked még pihenni kell.

Bólint egyet, majd az ajtóhoz megyek, és kilépek. Intek egyet, és elindulok a lépcsőn, csak az ajtó csukódását hallom.

*

Hazaérve rögtön a fürdőbe megyek, és veszek egy forró zuhanyt. A tegnapi edzés és a nem alvás kikészített, és mintha végtagjaimon hatalmas súlyok lennének. Gyakorlatilag csak vonszolom magam az ágyig, és jól esően roskadok rá. Már félig alszom, mikor magamra rántom a takarót, és kényelmesen elhelyezkedem.

Álmomban kint vagyunk bevetésen. Négy autóval megyünk, mi vagyunk a felderítők most. A mögöttünk lévő kocsiban nem azok a társak voltak, akikre emlékszem, hanem teljesen mások, közöttük egy fehér hajú fiatal. Szíves hevesen kezd dobogni, és meg kell állnom, hogy ne ellenőrizzem őket a tükörbe, hanem mindig előre figyeljek. Tömör utasításokat adok a sofőrnek, hogy merre menjen, és mit kerüljön ki. Kapcsolatban állunk mind a négyen, de a rádióban csend van. Mindenki figyel minden egyes kis mozgásra, és feszültek. Érezni lehet a levegőben. Egy gyanús buckát fedezek fel előttünk, és utasítom a sofőrt, hogy kerülje ki, de a mögöttünk lévő ezt nem veszi észre. Szinte lassított felvételként látom, ahogy a kerék ráhajt, majd legurul róla, az pedig felrobban. Hiába van a kezembe a rádió, időm sincsen bekapcsolni, majd értesíteni őket. A szemem előtt repül a magasba, és törik darabokra a jármű, vele együtt az emberek is. Csak egyre koncentrálok, de a nagy porfelhőben nem találom. Azonnal megáll a konvoj, és kiszállunk, de mire megtalálnám a vérben fürdő testét, felriadok.

Szinte zihálok, a szívem hevesen ver, és nem tudom eltűntetni a szemem elől a képet. Kimegyek a fürdőbe, hogy megmossam az arcom, hátha segít, de nem javul. Tudom, hogy mi lehetne a megoldás, és az órára nézve megkönnyebbülök, hogy alvással sikerült így elütnöm az időt. Egy órám van az indulásig. Tükör nélkül, gyors mozdulattal kötöm össze a hajam és indulok a konyha felé. Előkészítek mindent egy vacsorához, hogy ott gyakorlatilag csak sütni kelljen. Zöldségeket darabolok, húst pácolok, tortilla lapokat csomagolok el. Egy könnyű vacsora jót fog tenni a felépülő szervezetének.

Gyorsan átöltözök, egy farmert húzok, és egy póló anyagú hosszúujjút. Nagyon szeretem ezt a felsőt, a széles V kivágásnak köszönhetően nem érzem, hogy megfulladnék benne, és nem tapad túlságosan rám. Erre csak a kabátomat veszem, majd a bakancsom és kezembe a csomaggal elindulok Mateohoz. Gyorsabban odaérek hozzá, mint tegnap, de ez nem is meglepő, hiszen most nem kell bemennem a boltba, bár nagy késztetést érzek, hogy bevásároljak neki, látva, hogy semmi nincs nála.

Becsengetek, és várom, hogy kinyissa az ajtót, de meglepődöm, mert most hamarabb nyitja az ajtót, mint tegnap. Mikor megpillantom, mosolyogva állapítom meg, hogy sokkal jobban néz ki. Már nem a pizsamájában van, bár még nem tűnik teljesen egészségesnek.

- Jó napot Mr Jenkins – köszönt, és lép félre, hogy belépjek.

- Szia. Sokkal jobban nézel már ki.

Becsukja mögöttem az ajtót, én pedig a kezébe nyomom a zacskót. Kilépek a bakancsomból és levetem a kabátom. Kíváncsian néz bele a táskába, hogy annak a tartalmára rájöjjön. Körbe se kell nézzek, hogy feltűnjön, minden könyvet, füzetet, lapot elpakolt. Sokkal rendezettebb minden ráadásul nagyobbnak is tűnik így a szoba.

- Gondoltam, hogy hozok vacsorát – rántom meg a vállam, majd követem a konyhapulthoz.

Azt gondoltam, hogy ha újra látom akkor a feszültség, amit az álom hozott magával eltűnik, de ha lehet csak nagyobb lett. Mindent kipakolunk, röviden elmondom, hogy mire gondoltam és mire befejezem, úgy döntünk, hogy neki is állok. Próbálok csak az elkészítésre koncentrálni és nem az álmomra vagy a tegnap történtekre. Ő sem hozza fel, ami csak jobban elbizonytalanít, mert nem tudom, hogy komolyan gondolta, amit mondott és tett, vagy csak a láz miatt volt.

Megterít mindkettőnknek, én pedig az asztalra halmozom a hozzávalókat. Amint kisül a hús, leülünk enni. Először nézi, hogy mit rakok, és hogyan ezután kezdi el a sajátját csinálni. Nem sokat beszélgetünk, és ez neki is feltűnik.

- Van valami baj? – néz rám komolyan.

- Nem, semmi baj nincs – felelem, de úgy tűnik mintha nem hinne nekem, mert szúrósan néz rám.

Igazából nem hazudtam, hiszen olyan baj nincs, ami őt is érintené. Csupán magamban kell lerendeznem a dolgokat, helyre raknom mindent, és elkülöníteni az álmot a valóságtól. Ugyanis itt van velem, semmi veszély nem fenyeget, sem engem, sem őt, ha akarnám meg is tudnám érinteni. Mégis, a nyomás egyre jobban feszélyez. Nem pánikolhatok előtte megint.

Befejezzük a vacsorát, és összeszedem a tányérokat, hogy elmosogassak. Mateo segít mindent elpakolni, így csak az edények maradnak. Érzem a jelenlétét, és hogy minden mozdulatomat figyeli, úgy is, hogy háttal állok neki. A tányérokkal kezdtem, azonban a második kicsúszik a kezemből. Ahogy leérkezik a mosogatóba, rettenetesen hangosnak hallom. Érzem, ahogy az izmaim megmerevednek, és a torkomba gombóc nő. Meg kell kapaszkodjak a pult szélében, érzem, ahogy vizes kezemről lehullnak a szappanos cseppek. Mateo odalép hozzám, de mintha messziről hallanám hangját…

- Maga aztán tudja, hogy zökkentsen ki, mikor makacsul választ akarok kicsikarni egy kényelmetlen kérdésre – mondja széles vigyorral. Kezét keresztbe teszi, mire csak nevetni tudok. – Azt hitte, nem veszem észre?

- Csak reméltem, hogy jóval később. De a te hibád – szegezem rá vádlón a mutatóujjam. – Van egy egyezségünk, te pedig feszegeted a határokat.

- A kíváncsiság az egyik kellemetlen tulajdonságaim egyike – megvonja a vállát, közben pedig lapozgatni kezdni a jegyzetfüzetet. Ezt határozottan kezdem észrevenni.  – De ne aggódjon, még néhány alkalom, és vége a kivallatásnak – Már csak néhány alkalom? Ilyen sokat beszéltünk volna erről? Azt hittem, hogy több hónapig fog ez tartani, és sokkal részletesebben bele kell menni a történetekbe. Nem tűnt fel, hogy ennyit beszélgettünk volna…

- Máris? Elég anyagot gyűjtöttél? – kérdezem, ő pedig mosolyogva bólint.

- Még néhány beszélgetés, és többet is mint elég. Örül, hogy megszabadul tőlem? – kérdezi szórakozottan. Nem tudom, hogy milyen választ vár erre, a tekintetéből semmit nem tudok kiolvasni.

- Igazából élvezem ezeket az estéket – vallom be, és végigsimítok a szakállamon. Egyrész magam előtt is el kell ismernem, kellemes, hogy van valakivel beszélgetnem, főleg, mikor nem a múltamról van szó.

- Én is – vallja be, és valamiért elismerést érzek.

Gondolkozva, csendben kezdi rágcsálni a tolla végét. Hát ő sem akarná, hogy vége legyen? Mi vezérli, a dolgozata, vagy úgy hiszi segíteni tud rajtam? Van egy pici esélye is, hogy csupán miattam bánja az egészet, azért, ami egykor voltam? Abban biztos vagyok, ha felfogná, hogy egy gyilkossal ül egy szobában, ilyen közel hozzá, meggondolná magát, és ez elszomorít.

- Vacsorázz itt holnap este – születik meg hirtelen az ötlet. Miért ne használjam ki, azt az időt, amíg nem tudja milyen is vagyok igazából? Különben legalább az este gyorsabban eltelik. Meglepetten néz rám, aztán pedig elmosolyodik. A gödröcskék az arcán előjönnek.

- Örömmel. De kérem a bevásárló listát – Fogadja el a meghívásom és teszi hozzá azonnal. Úgy látom, értelme sincsen vitatkoznom vele, így felkelek, és a konyhába megyek. Egy papírt és tollat veszek elő, majd végig gondolom, hogy mit is szeretnék csinálni, illetve mi van hozzá itthon.

Elég hamar összeáll a fejemben a recept, és gyorsan leírom. Közben Mateo közelebb lép hozzám, és kezét a vállamra teszi, ahogy közelebb hajol. Megmerevednek az izmaim a váratlan közelségtől, majd lassan ellazulnak.

- Ígéretesnek tűnik – jegyzi meg mellőlem. Szinte biztosra veszem, hogy nem tudja milyen lesz.

- Tessék – nyújtom át.  Félbehajtja, és a zsebébe süllyeszti.  – Ha valamiben nem vagy biztos, inkább hívj fel – teszem hozzá, mire csak felnevet.

- Úgy lesz. Lassan viszont mennem kellene – sóhajt fel.

A nappaliban megállok mellette amíg összepakol. Kikísérem az előszobába, ahol felhúzza a cipőjét, de a kabátját már én adom a kezébe.

- Mikorra érjek majd ide? – kérdezi a vacsorára célozva.

- Mondjuk 5 óra? Így kényelmesen elkészülhetünk.

- Remek! Itt leszek! – mosolyodik el, és elindul. A járdán még visszafordul, és integet, én pedig visszaintek. Mikor eltűnik a sarkon, becsukom az ajtót.

*

 Vasárnap edzéssel kezdek, most nem mentem a teremben, csak otthon csinálok pár feladatot, majd futok egy másfél órán keresztül. Az izmaim rendesen kifáradnak, és nagyon jól esik a zuhany. Miután felöltözöm, felporszívózok mindenhol. Konyhában, ahol járólap van, fel is törlök. Az órára pillantva veszem észre, hogy négy óra van már, és igazából belekezdeni sem tudok semmibe, így felhívom anyámat. Nem tudom, hogy találkozott-e már Mateoval, de muszáj rákérdeznem.

- És, volt már nálad? – kérdezem a szokásos körök után.

- Igen – válaszolja tömören.

- Beszélgetettek? – faggatom tovább.

- Igen – szinte hallom, ahogy mosolyog. Tudja, hogy tudni akarom, de mégsem mond semmit.

- Nem fogod elmondani, ugye? – adom fel.

- Nem – hallkan kuncog.

Beszélünk még egy-két szót, majd le is tesszük a telefont. Nem mondom, hogy teljesen nyugodt vagyok, ismerve anyámat, és Mateo kíváncsiságát.

Pont ötkor csenget a fiú, mikor kinyitom az ajtót nagyon meglepődök, hiszen nem is emlékszem, hogy ennyi mindent felírtam volna. Remélem semmi felesleges dolgot nem vetettem meg vele. Elveszem a nehezebbnek tűnő csomagot, és jobban kinyitom az ajtót.

- Pont időben – köszöntöm, és otthonosan belép. Nem várom meg most, egyenesen a konyhába megyek, hogy lerakjam a táskát. Rögtön nekilátok a kipakolásnak.

- Igyekszem pontos lenni. Pedig néha piszkosul nehéz – vallja be nevetve, majd kivesz egy üveg bort az egyik táskából. – Ilyet is hoztam, bár ez nem volt a listán – érdeklődve veszem el tőle. Egy Chardonnay, jó évjáratú.

- Most megleptél. Nem gondoltam volna, hogy értesz a borokhoz – mondom, és a hűtőbe rakom, hogy kicsit lehűjjön. Körülbelül 10 fokosan jó felszolgálni.

- Tele vagyok meglepetésekkel – vigyorodik el, közben tűri fel az ingujját. Csak most nézem, hogy miben is van, egy világos egyszínű ingben, és szürke farmerben. Nagyon előnyös neki az ing. – Mit segíthetek?

- Hámozhatnál egy kis krumplit – adom ki neki az egyszerű, de mégis fontos feladatot. Nem ellenkezik, azonnal neki lát.

- Felhívtam ma az anyámat, és mondta, hogy jártál nála. Jó benyomást tettél rá – kezdek bele a faggatózásba, próbálom minél lazábban, mintha nem is érdekelne az egész.

- Igazán kedves hölgy. Helyesen gondolom, hogy tőle örökölte a rendmániáját? – kérdezi nevetne, amire muszáj elmosolyodnom.

- Valahogy úgy. Mondjuk inkább, hogy belém nevelte – vallom be. Nagy részt ő a ludas, de sokat dobott a helyzeten apám szigora is. Ennek ellenére biztos vagyok benne, ha anyám nem lett volna vele is olyan, mint velem, egyikünk sem lett volna ennyire rendszerető. Mit vehetett még észre? Mit mondhatott édesanyám neki, ami megragadt neki? – Remélem, nem mutogatott gyerekkori fényképeket – nézek oldalra, ő pedig konkrét választ nem ad, csak felhúzza a szemöldökét. Jézusom, melyiket mutatta meg neki?

- Biztos, hogy tudni akarja a választ? – kérdezi.

- Igen is, meg nem is – vallom be őszintén. Magam sem tudom, melyik lenne a jobb, de ezt a bizonytalanságot biztosan nem akarom.

- Melyiket preferálja jobban, a kegyes hazugságot, vagy inkább a kegyetlen igazságot? –  ezen nem kell sokat gondolkoznom. 

- Az igazságot, bármennyire szörnyű legyen is – közlöm, és az arcát nézem. Látom rajta, hogy élvezi a helyzetet.

- Láttam képeket – csak grimaszolni tudok. – Ne aggódjon, a pucér babafotókat kihagytam – próbál megnyugtatni. - De be kell vallanom, már fiatal felnőttként is nagyon jóképű volt. Biztos bomlottak maga után a lányok.

Csak vigyorog. Tartottam, hogy erre a témakörre is rá fognak térni, tekintve, hogy eddig semmit nem mondtam neki. Nem tudom mennyit tud az anyám, de biztosan észrevette, hogy senkit nem vittem haza, és nem is meséltem senkiről nekik. Egy anya megérzi ezt, ráadásul most az enyémről van szó.

- Ha így is volt, túl keményen tanultam ahhoz, hogy észrevegyem – vonom meg a vállam, mintegy kikerülő választ mondva. A burgonyát nézi, és látom rajta, hogy a felhőtlen jókedve elillant. Aggasztja? Vagy reménykedik benne? Esetleg csak simán kíváncsi? Nem tudom melyik a sok közül, és azt sem tudom, hogy melyiknek örülnék.

- Csak a lányokat nem vette észre, vagy senkit? – kérdezi végül, és egészen belepirul a kérdésbe. Ránézek, de csak a burgonyát figyeli.

- Elég sokat kellett tanulnom akkor, mint azt említettem - mondom végül, talán egy kicsit komolyabban is, mint kellett volna.

Min gondolkozhat vagy ami fontosabb, mire jöhetett rá? Nem kérdezett rá konkrétan, de így már sejtem mi lehetett az egyik legfontosabb kérdés számára. Kezd hosszúvá válni a csend, így megszólalok végül.

- Fel is tudnád kockázni őket?

- Igen, persze - mosolyodik el, de nem annyira felszabadultan, mint előtte. 

Ennyire számítana neki? Hiszen, ha így is lenne, vagyis az is van, amire gondol, nem lehetünk együtt. Nem történhet semmi. Közel 20 évvel vagyok idősebb tőle, az apja lehetnék! Ráadásul miért akarna tőlem bármit is, egy roncs vagyok, aki egy napot nem tud végig csinálni, mint egy normális ember. 

- Azt hiszem, kinyitom azt a bort - mondom végül és rögtön a hűtőhöz lépek.

- Remek ötlet, hozom a poharakat - szinte eldobja a burgonyát és lép a szekrényhez. 

Már sokszor járt itt, pontosan tudja, hogy merre van, és engem ez nem zavar. Szinte feltűnés nélkül befurakodott az életbe, de engem nem zavar. Sőt, úgy érzem, hogy kifejezetten kellemes. Na jó, azonnal kell az a bor. 

Megkeresem a dugóhúzót, majd a pultra teszem a bort. Levágom róla a kis papírt, hogy látható legyen a parafadugó, majd elkezdem belecsavarni. Közben Mateo odateszi a két poharat, és figyeli, hogy mit is csinálok. Mikor benne van húzó, kitámasztom, és elkezdem kihúzni. Az egyik kezemmel az üveg nyakát fogom, a másikkal próbálom nem beletörni a dugót. Szépen lassan sikerül, egy morzsa sem megy bele. Kitöltök egy keveset mind a két pohárba majd egyiket felé tolom, másikat magamhoz veszem.