Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Yaoi)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5.

Réka102020. 05. 17. 18:21:47#35746
Karakter: Alexander Jenkins (Alec)
Megjegyzés: (vicii-nek)


 

A csókok feljebb szöknek a hátamon, egészen a vállamon keresztül az arcomig. Mosolyogva fogadom az összeset. Miután arcom minden szegletére puszit adott, kinyitom szemem.

- Jó reggelt – súgja, és közben a hajamat fésülgeti.

- Ilyen kellemesen talán még sosem ébredtem – vallom be még álmosan, mire csak szélesen elmosolyog. Lassan átfordulok, és magamhoz húzom. Hozzám simul, mellkasomra rajzolgatni kezd egyik ujjával.

- Ezt én is meg tudnám szokni – sóhajt fel. Egyáltalán nem bánnám én sem. Csak ketten, kényelmesen…

- Semmi akadálya – válaszolok végül, majd könnyedén a mellkasomra húzom.

Átveti lábát a csípőmön, gyakorlatilag lovagló ülésbe vágja magát, mellemen támaszkodik meg, amire természetesen azonnal beindulok. Magamhoz húzom, és megcsókolom, amit viszonoz, olyannyira, hogy a végén egész heves mértékűre vált. Kezem lecsúszik a hátsójára, megmarkolom, és ezzel közelebb is kerül hozzám, mire felsóhajt. Már csak a hangját hallva is el tudnék élvezni, de nem adom magam olyan könnyen. Sóhajt egyet, mire elkapom ajkát, és megszívom. Édes, és puha.

- Alec – nyögi a nevem, mire csak felmorrani tudok. Ennyire nem lehet valaki erotikus! Elindulok a nyakán, és csókolgatni kezdem, ízlelgeti bőrét - Ugye ezúttal… folytatni is fogod? Mert nem bírom ki még egyszer, ha csak játszadozol velem… - súgja akadozva, és felnevetek. Milyen kis mohó.

- Ennyire megviselt? – kérdezem, közben pedig kezemmel a pólója alá simítok, és elégedettséggel tölt el, mikor tökéletes bőrét érinthetem. Megborzong kezem alatt.

- Az nem kifejezés… - nyögi, és még jobban hozzám nyomja magát.

Tetszik, hogy ő van felül, viszont nehezen kivitelezhető, amit szeretnék, így megfogom két kezemmel, és gyorsan magam alá fordítom, csak felnyikkanni tud, ellenkezni nem. Az ágyhoz szögezem, ahogy két lába között foglalok helyet.

- Az éjszaka féltem, hogy ha nem állunk le, elevenen felfallak – mondom komolyan, és hozzá dörgölöm magam. Megvonaglik, és nem tudom mennyire tudatosan, de szélesebbre nyitja lábát, így még kényelmesebben elférhetek.

- Nem bántam volna – súgja. Nem tudja mit beszél.

- Megijedtél volna – mondom. Túl durva lettem volna, ahogy teljesen beletemettem volna magam, és én nem akarok fájdalmat okozni neki, összetörni. Azt nem bírnám ki.

Nem sokat foglalkozok többet a témával, rögtön a következő lépést teszem, lehúzom a pólóját, majd lehajolok, kulcscsontját veszem célba. Finoman csókolgatom, néha megharapom, de csak finoman, figyelve reakcióit. Pihegve figyeli minden mozdulatom, majd mikor áttérek egyik mellbimbójára, amit megszívok, és a piercinggel játszok, felnyög, és hátra veti a fejét. A hajamat túrja, kapaszkodót keresve.

Lassan lejjebb tévedek, hasára, próbálom mindenhol érinteni közben, egyik kezemmel a fenekét fogva, másikkal oldalán végig simítva, majd belenyalok köldökébe. Kezem tovább csúsztatom, majd ujjamat alsójába akasztva lassan lehúzom azt. Elém kerül férfiassága, ami szinte a legtökéletesebb, amit eddig láttam. Felnézek rá, ő lélegzet visszafojtva nézi, amit csinálok. Lassan végigsimítok rajta, majd szinte ugyan olyan lassúsággal számba veszek. Közben végig a szemébe nézem, látom ahogy a vágy kavarog benne, soha nem láttam ennél szebbet, mikor elsötétül, arca pirosabb lesz, ő pedig bekapja alsó ajkát egy nyögés kíséretével. Egyszerre akarok itt lent tevékenykedni, ugyan azt az ajkat harapdálni. Érzem, ahogy lüktet, és közel van, így elszakadok tőle egy pillanatra, de nem állok le teljesen. Áttérek a belső combjára, egyre lejjebb és lejjebb haladva, lassan elérve célomat. Megfeszül, ahogy odaérek, és levegőért kap. A nevemet nyögi, mire érzem, hogy én is megrándulok ott lent. Hirtelen halkabb lesz, így felnézek, és mellé támaszkodom. Nyögéseit az ujjára harapva próbálja visszatartani, ami egyáltalán nem tetszik nekem. Hiszen annyira gyönyörű… Elhúzom onnan a kezét.

- Ne fossz meg az édes hangodtól – súgom a fülébe, és csókot hintek rá.

Kezem nem tétlen, megtalálom bejáratát, és ahogy belé csúsztatom ujjam, nyögve markolja meg a vállam. Érzem, ahogy szorít, és felkorbácsolja még jobban az én vágyam is. Megcsókolom, azonnal viszonozza, és átadja magát

- Várj… és te? – kérdezi kissé kábultam.

- Azzal ne foglalkozz – nekem ez is elég, hogy látom őt így, és tudom, hogy ez nekem köszönhető. Ahogy átadja magát nekem…

- Dehogynem… - eltolja magától a kezem, és mielőtt bármit is mondhatnék, úgy fordul, hogy elérhessen.

Lesimítja rólam az alsót, megnyalja ajkait, és végig simít rajta. Masszírozni kezd, majd csókolni, és szemem előtt csillagok jelennek meg. Felnyögök én is, majd nem tűrtőztetve magam, kezem újra visszatalál hozzá, azonban két ujjam használom most. Felnyög, majd újra ajkait megnyalva kapja be, és szopni kezd. Megvonaglik, ahogy elérem nála azt a pontot, mire reakcióként csak erőteljesebben kezd dolgozni rajtam. Érzem, ahogy egyre jobban gyűlik bennem a feszültség, és bármelyik pillanatban robbanhat. Még egy ujjam csúsztatom belé, amire megfeszül, megremeg, és felnyög szájában a farkammal. Nem állok le, és ő elveszti a ritmust, de nem hagyja abba. A sok érzés egyszerre, nem bírom tovább, és felnyögve összerándulok, és elélvezek, még időm sem volt, hogy elhúzzam magamtól. Lassít, de nem áll le, és lenyeli gyönyöröm. Úgy érzem, hogy egy ideje nem volt ilyen jó, és elégedettség tölt el. Mateo elszakad tőlem, megtörli a száját, felülök és magamhoz húzom. Hátát kezdem simogatni, amíg egy kicsit összeszedjük magunkat.

- Le kellene zuhanyoznunk – szólalok meg egy kis idő után, válaszul bólint.

- Nem ártana – mondja, aztán végigpillant magán.

Felkelek, és a kezemet nyújtom felé, amit elfogadva húzom fel, és a fürdő felé indulunk. Előveszek számára is egy törölközőt, utána elindítom a vizet, és belépek a zuhany alá. Elpirulva, kicsit tétován, de csatlakozik hozzám. Nyomok egy kis tusfürdőt, majd átnyújtom neki. Nem fordul felém, és nem tudom, hogy azért, mert szégyenlős, vagy kínos lenne neki?

- Megmosnád a hátam? – kérdezem, csak hogy felém forduljon, és lássam, hogy min gondolkozhat. Meglepve fordul felém, és neki is áll. A hátam minden szegletén végigsimít megmosva azt

- Kész is – mondja, mire felé fordulok.

- Te jössz – mondom, megilletődve, de megfordulok. Kezembe nyomok egy kis tusfürdőt, majd elkezdem megmosni a hátát. Egy centit sem hagyok ki.

- Mi vesz rá valakit, hogy fémkarikát tetessen a testébe? – kérdezem, arra gondolva, milyen volt játszani vele, és hogyan reagált rá. Határozottan tetszett.

- Azt nem tudom, másokat mi vesz rá… én anno egyrészt csak lázadni akartam, másrészt pedig… - kezd bele lenézve rá – kíváncsi voltam, hogy bírom a fájdalmat. Valahogy elöntött az adrenalin, amiért önként vállaltam a fájdalmat és aztán gond nélkül ki is álltam. Tudom, kicsit fura – elpirul a végére.

- Nem, azt hiszem, értem mire gondolsz – ingatom a fejem. Nagyon sok embert láttam, aki kíváncsi volt, meddig bírja, és ezért különböző dolgokat tettek. Mindenkinek tudnia kell, hogy mi számára a határ. Egy piercing jó kezdet lehet ehhez. Mielőtt elengedem kezem lesiklik a fenekére, mire megremeg, majd elszakadok tőle.

Lemossuk magunkról a habot, majd kiszállunk, és szárítkozni kezdünk.

- Tetoválást is szeretnék egy ideje, de még nem tudtam elhatározni magam – folytatja a témát.

- Kár lenne eltakarnod a gyönyörű bőröd – adok puszit a hajába. Nem tudnám elképzelni, hogy valamelyik testrészén egy minta lenne.

Kimegyünk a hálóba, csendesen követ. Kinyitom a szekrényt, és körbenézek, de semmi olyan nem jön szembe, amit tudnék neki adni, mint váltóruha.

- Szívesen adnék váltóruhát, de kétlem, hogy bármi jó lenne rád – mondom bizonytalanul, ő pedig elpirul és beletúr a hajába.

- Igazság szerint… hoztam magammal – vallja be. Hozott magával? – Gondoltam, hátha… - kezd magyarázkodni.

Felnevetek. Úgy néz ki, elsősorban nem rajtam múlott az események megtörténte. Kimegy a szobából, majd visszatér a ruháival. Felöltözünk, és a konyhába megyünk. Egy ilyen reggel után már csak a reggeli hiányzik. Megcsinálom a reggelit, ő pedig kávét főz.

- Kilencre be kell érnem az egyetemre – mondja az órára nézve. Nincs késésben, de azért örülnék, ha később indulna, így megkérdezem.

- Bevigyelek? – megrázza a fejét.

- Nem szükséges, köszönöm. Innen sincs messzebb, mint a lakásomtól. És kell egy kis séta, hogy kiszellőztessem a fejem – mondja elpirulva. Sok minden történt, megértem, és azt hiszem boldog vagyok, hogy bevettem magam a fejébe. Sosem gondoltam, hogy találni fogok valakit, aki elfogad, és hasonló érzéseket táplál felém, mint én felé.

- Jut eszembe, beszéltem az ismerősömmel a dolgozatoddal kapcsolatban. Odaadom az elérhetőségét – mondom, és két falat között felírom a nevét és a telefonszámot. Átnyújtom neki.

- Köszönöm, nagyon hálás vagyok érte. Lehet még ma felhívom – gondolkozik el – Indulnom kell – felsóhajt, és megissza a maradék kávét. Még segít összeszedni a mosatlant, és elpakolni, majd szedelőzködni kezd.

- Este látlak? – kérdezem, mikor a cipőjét húzza. A kabátot a kezébe adom.

- Hát… sok tanulnivalóm van – sóhajtja. – Csak úgy tudok átjönni, ha egy részét itt fejezem be.

- Nem probléma – túrok a hajába, és vonom magamhoz. Megcsókolom, ő pedig átkarolja a nyakam, és hozzám simul.

- Legyen szép napod – súgja.

- Neked is – búcsúzok el tőle, ő pedig nagyot sóhajtva kilép az ajtón. A járdára lépve még visszaint, majd eltűnik a sarkon. Behúzom az ajtót, és a konyhába megyek.

Elpakolok mindent, áttörlöm a pultot, megcsinálom mindazt, amit este kellett volna. Mikor végzek, csípőre tett kézzel nézek körbe és realizálom, hogy mindennel végeztem és nincs mit csinálnom. Így átvonulok a nappaliba és bekapcsolom a konzolt. Megvárom, amíg bekapcsol, addig végignézem a többi játékot, amit vettem. Van egy autós, amit nem is értem, hogy miért vettük meg, és van egy, ami kalandjátéknak tűnik. Nem ismerős a neve, Assassin’s Creed, de nagyon érdekesnek tűnik, így azt választom. Berakom a lemezt és várok, hogy beolvassa.

Kívülről látok egy karaktert és azt kell irányítanom, annyira nem is nehéz. Gyorsan megcsinálom a tutorial részét majd kezdődik is a történet. Rabszolgákat kell kiszabadítani, hajózni, kalózkodni, kincsesládákat keresni. Egészen nekem való.

Egymás után találom meg a ládákat, szabadítom ki az embereket, és hallgatom ki a gonoszokat, fel sem tűnik, hogy mennyire telik az idő, csak mikor éhes leszek. Délután 2 óra van, ami azt jelenti, 5-6 órát játszottam egyszerre. Lerakom az asztalra a kart, majd felállok és nyújtózkodom egyet. Az izmaim eléggé megmerevedtek a sokáig egyhelyben üléstől, ezután kimegyek a konyhába valami ételért kutakodni. Szerencsére maradt még a tegnapi kínaiból, így azt veszem ki, és dobozostól berakom a mikróba.

Türelmetlenül várom, hogy megmelegedjen, addig is kiveszek egy vizet, mert ennyi idő alatt inni sem ittam, és érzem, hogy mennyire ki vagyok száradva. Szinte az egészet megiszom egyszerre. Amint meghallom a mikró csippanását, fel is tépem az ajtót, és rögtön neki látok. Gyorsan megeszem, a dobozt a kukába dobom, az evőeszközt pedig gyors elmosom, és a szárítóra dobom. Felkapok még egy vizet aztán visszamegyek a nappaliba, és folytatom a játékot.

Meglepődöm magamon mennyire fel tud bosszantani, mikor nem sikerül elsüllyesztenem egy ellenséges hajót, és hatodik próbálkozásra sem akar összejönni. Nehezen veszem tudomásul, hogy egyelőre nem tudom véghez vinni a tervem, így teljesen más irányba kell fordulnom. Annyi időmet elvette a próbálkozás, hogy a csengetésre eszmélek fel. Akkor nézek fel az órára, 7 körül van. Egész napomat elvette a játék, és nekem ez fel sem tűnt, sőt, még élveztem is! Teljesen idegen számomra ez, eddig csak edzéskor volt ilyen, hogy nem érzékeltem az idő múlását.

Kinyitom az ajtót közben és Mateo áll ott, ahogy nézem megint süteményt hozott.

- Remélem nem bánod, ha megismételjük a múltkorit – lép be és átadja nekem a csomagot.

- Ó, egyáltalán nem – mosolyodok el és adok egy gyors csókot neki.

Leveszi a cipőjét és kabátját, majd követ a konyhába.

- Most szeretnél nekiesni? – kérdezem ránézve. Kissé fáradtnak tűnik, de mosolyogva bólint.

Előveszem a tányérokat és evőeszközöket, ő pedig kicsomagolja a süteményt. Megint hozott brownie-t, azonban most egy gyümölcsös tetejű van a habos helyett. Nagyon jól néz ki mind a kettő, választani sem tudok.

- Válassz nyugodtan – intek felé.

Kiveszi az egyik csokist, én így az egyik gyümölcsöst. Csendben kezdjük el enni.

- Fáradtnak tűnsz, minden rendben? – kérdezek rá.

- Igen, csak volt pár beadandóm – sóhajt egyet -, és még nem is végeztem a tanulni valóval. De most pihenek egyet, aztán gyorsan letudom. Nem fog sokáig tartani – kezd magyarázkodni.

- Nem kell elkapkodnod miattam. Nyugodtan tanulj csak – mosolygok rá.

Megesszük a sütit, elpakolok, ő addig nézi, hogy mit csinálok. Elmosogatok, majd eltörölgetek mindent és csak utána megyünk a nappaliba. A kanapéra ülünk mind a ketten, ő kiveszi a táskájából a füzeteit, én pedig felveszem a kontrollert.

- Ugye nem baj? – kérdezem, de közben már nyúlok a távirányítóért, hogy lejjebb halkítsam.

- Nem, dehogy – rázza meg a fejét. – Mivel játszol? – próbálja felismerni a játékot.

Odaadom neki a tokot, amiben a lemez volt.

- Ma kezdtem. Nem akartam egyedül folytatni a másikat – vallom be.

- Mennyit játszottál vele? – kérdezi meglepetten. Nem tudom, hogy az egészet mondjam el neki, vagy valamennyit faragjak le róla? Mennyire vetne jó fényt rám?

- Csak pár órát. Miért?

- Mert már 23%-nál tartasz! – mutat a képernyő felé.

- Az jó? – kérdezek vissza. Nem tudom mit akar ezzel mondani. Lassú lennék? Hiszen csak most csöppentem bele ebbe az egészbe.

- Nagyon jó. Gyorsan haladsz vele – mosolyog rám, és leteszi a tokot az asztalra. – Nem is gondoltam volna, hogy ilyen jó játékos vagy.

- Én sem – nevetek fel zavartan. Tényleg nagyon hamar belejöttem, és jól leköt ez az egész.

Mateo mosolya eltűnik, és a füzetbe merül, én pedig folytatni kezdem. Néha ránézek, de nem néz fel, csak olvas és jegyzetel, így nem zavarom. Fel sem tűnik, hogy itt van annyira csendben van. Kimegyek a konyhába, hogy hozzak magunknak vizet, válaszul hálásan rám mosolyog, majd mind a ketten visszamerülünk a saját világunkban. Egyáltalán nem érzem kínosnak ezt a csendet kettőnk között.

Nem tudom mennyi idő telhet el, mikor becsuk mindent, és felsóhajt. Hátra dől a kanapén, és rám néz. Én nem állítom le a játékot de felé fordulok.

- Kész vagy? – kérdezem.

- Már csak egy van hátra, aztán vége. Csak pihenek kicsit – mosolyog halványan.

- Szeretnél játszani te is?

- Nem, köszönöm, csak nézem, ahogy játszol.

Közelebb jön hozzám, mire egyik karomat felemelem, és bebújik alá. Az ölemben fekve nézi a tévét, amin játszok. Az elején még érdeklődik, hogy mi micsoda, és ki kicsoda, de ahogy haladunk előre egyre csendesebb lesz, majd azt veszem észre, hogy mélyen és egyenletesen lélegzik, elaludt. Felnézek az órára, és látom, hogy tizenegy is elmúlt, így lekapcsolok mindent, ügyelve, hogy ne keljen fel. Teljesen az ölembe húzom, és ő készségesen mászik rám, így vele együtt tudok felállni és a háló felé indulni.

Bent lefektetem az ágyra és elkezdem levetkőztetni. Először a pulcsija, majd a zokni, nadrág és a póló. Gyorsan keresek neki egy másikat, ami nevetségesen nagy rá, de azért ráadom, majd betakarom. Nem ébred fel, csak elmosolyodik, mikor egy puszit adok az arcára. Én is gyorsan átöltözök, befekszem mellé és magamhoz húzom. Gyorsan alszok el én is.

Reggel előbb kelek, mint Mateo. Korán lehet, mert a nap sem jött még fel teljesen. Oldalra nézek, ő békésen alszik még. Kisimítom arcából a haját, és adok neki egy lágy csókot. Visszaaludni már nem tudok, így óvatosan kikelek az ágyból, és a fürdőbe megyek. Elintézem a reggeli dolgaim, majd visszamegyek hozzá. A hátán fekszik, egy ideig csak nézem nyugodt arcát, majd nem bírom ki, megcsókolom. Halványan ugyan, de viszonozza. Még nem ébredt fel teljesen. Lejjebb megyek, és nyakát hintem be apró csókokkal miközben a póló alá nyúlva felhúzom azt, majd végig nyalok kulcscsontján keresztül a mellbimbójáig. Felsóhajt, de szeme még csukva van. Egyik kezét arcomra simítja, majd a hajamba fúrja ujjait.

Bár ő még nem, de a teste ébredezni kezd, így még több apró puszival haladok hasán lefelé. Közben kezemmel lefejtem alsóját, így elém tárul félmerev tagja. Kezemmel kezdek dolgozni rajta és mikor már teljesen az, ajkaimat benedvesítve hajolok le hozzá. Először csak végig nyalok rajta, majd bekapom és szívogatni kezdem. Felsóhajt, keze a hajamba markol. Tovább végzem a munkám, közben egyik kezemmel felsimítok oldalán, és mellbimbójába csípek, ekkor pattan ki a szeme, és meglepődve néz rám.

- Alec… - nyögi – Mit csin…

- Sss – megyek fel hozzá és csókolom meg. Azonnal, elemi vággyal viszonozza azt. – Tegnap este nem foglalkoztam veled, így most bepótlom – mosolygok rá.

 Közben nem hagytam abba semmit, kezemmel masszírozom. Ő is észhez kap és kezei elindulnak. Végig simít a mellkasomon, végig a hasamig. Lábát szétnyitja, így közéjük tudok férkőzni. Hevesen megcsókolom, az ajkába harapok, mire felnyög, és csípőjével lök egy aprót. Egy pillanatra elszakadok tőle és abbahagyom kényeztetését, mire levegőt kapkodva néz rám. Beletúr a hajába, és úgy néz végig rajtam. Leveszem alsómat, közben végig arcát nézem, és mikor elér arra a területre, elpirul kissé, majd megnyalja ajkait. Nehezül a légzésem őt nézve, ahogy ég a vágytól, és tudom, hogy én hoztam ki belőle, így ajkaira marok. Két karjával átfogja nyakam, és közelebb húz magához. Egyik kezemmel mellette támaszkodok, hiszen nem akarom agyon nyomni a súlyommal, másikkal viszont lenyúlok.

Elég közel vagyok hozzá, hogy összeérjünk, így kettőnket egybefogva kezdem dörzsölgetni. Ahogy egymásnak érünk, és érzem lüktető vágyát, felnyögök. Homlokom az övének támasztom, ő még jobban szétnyitja lábát, és a vállamba kapaszkodik.

- Alec – nyögi a nevem.

- Igen? – zihálom.

- Nem bírom sokáig…

Szemét lecsukja, és próbál egyenletesen lélegezni. Érzem, ahogy a feszültség bennem is gyűlik, így kicsit gyorsítok és kissé kapkodva, de megcsókolom. Ő élvez el először, de rögtön követem én is. Belenyögök csókunkba, ahogy hullámokban ér a gyönyör. Kissé elengedem magam és ráfekszem, nyakához fúrom arcom. Érzem, hogy egymáshoz ragadunk, de egyáltalán nem érdekel. Apró csókokat lehelek rá, amíg kifújjuk magunkat. Megköszörüli a torkát.

- Ez az ébresztő jobban tetszett.

Felnevetek.

- Meg tudlak érteni - felemelem magam róla, a szemébe nézek. – Jó reggelt.

Megcsókolom még egyszer mielőtt a fürdőbe mennénk, aztán a konyhába.


vicii2020. 04. 22. 20:29:57#35745
Karakter: Mateo Reinheit
Megjegyzés: (Rékának)


Reggel óracsörgés előtt felébredek, ami elég ritka nálam. Kipihentnek érzem magam, tele energiával. Persze lehet, hogy az éjjeli pikáns álmom is felelős ezért…
Sóhajtva fordulok a hasamra és a párnámat átölelve szusszantok egy nagyot. Eszembe jutnak a tegnap történtek is, amire halványan elpirulok. Féltem, hogy rosszul sül majd el a dolog, de szerencsére az ellenkezője történt. Egy életen keresztül bántam volna, ha nem lépem meg…
A szívem hevesebben kezd dobogni, ahogy elképzelem, merre is haladunk éppen. A tegnap esti beszélgetésünk után úgy hiszem, ő is komolyan gondolja… vajon könnyen sikerül majd összecsiszolódnunk? Nem vagyunk túl különbözőek…?
Azt hiszem, ez nem is olyan fontos. Nem szabad olyan problémákon rágódnom, amik még fel sem merültek.
Jókedvűen mászok ki az ágyból, veszek egy gyors zuhanyt, felöltözök, aztán összeütök egy laza reggelit. Azt hiszem, felveszem ezt az új szokást, mert a gyomrom nagyon hálás. Sokkal energikusabban indulok el az egyetemre.
 
*
 
Ma korán véget érnek az órák, és bár lenne tanulnivalóm, képtelen vagyok rendesen koncentrálni. Csak lapozgatom a jegyzeteimet meg meredten ülök a gépem fölött, de csak kínlódás az egész, semmire sem megyek. Végül majd’ egy óra szenvedés után feladom a dolgot, inkább összekapom magam és levakarhatatlan vigyorral felkerekedek. Ahogy megpillantom a takaros kis házat, a szívem máris hevesebben kezd verni. Széles mosollyal csöngetek be.
- Szia! – nyit ajtót meglepetten, és félreáll, hogy beljebb léphessek.
- Szia – köszönök, majd már a cipőmet veszem le. Mikor a kabátomhoz érek, kedvesen kiveszi a kezemből és felakasztja. Megáll előttem, én pedig elpirulva nézek fel rá. Nagyon jól fest ebben a fekete nadrágban és a bordó pulcsiban…
Finoman a hajamba túr, majd lehajolva hozzám kapok egy andalító csókot. Készségesen simulok hozzá, úgy viszonzom, a vérem máris forrni kezd.
- Feltételezem, hogy jól vagy – mondja elszakadva tőlem, én pedig piros arccal, aprót biccentek.
- Igen, egészen kiválóan – súgom bódultam.
- Korán érkeztél – jegyzi meg, majd a nappali felé veszi az irányt, én pedig követem. – Persze nem bánom.
Megszokottan helyezem magam kényelembe a kanapén, egyik lábamat magam alá húzva, ő pedig leül velem szemben a fotelbe. Sajnálom, hogy nincs itt mellettem, de ennek is van jó oldala, így legalább szabadon stírölhetem.
- Nem tudtam magammal mit kezdeni – mondom szabadkozva. – Pontosabban lett volna mit csinálnom, de egyikhez sem volt kedvem. Inkább átjöttem – vallom be zavartan.
- Nem gond. Viszont nekem el kell mennem bevásárolnom, velem tartasz? – kérdi könnyedén, én pedig bólintok.
- Felőlem indulhatunk is.
Villámgyorsan összepakol néhány bevásárlótáskát, a pénztárcáját, miegyebet, majd kabátot és cipőt veszünk és felkerekedünk. Kilépve a házból bezárja az ajtót, majd legnagyobb meglepetésemre a garázs felé indul, én pedig érdeklődve követem.
- Autóval megyünk? – kérdem, miközben felnyitja a garázsajtót.
- Igen.
- Még sosem láttalak autóval.
- Mert nagyon ritkán használom. Legtöbbször csak a nagyobb bevásárlásoknál, vagy ha hosszú távra kell mennem – meséli, és ahogy megpillantom az autót, elismerően kerekedik el a szemem. Micsoda kocsi…
Nem nagyon értek az autókhoz, de ez drágának tűnik. Mercedes, ha jól látom. Gyönyörű ezüst színű és hibátlanul fénylik, nem meglepő módon patyolat tiszta.
Kinyitja az autót, beülünk, én pedig kényelmesen nyújtózom el. Szinte elveszem az ülésben. Olyan nagy, hogy kényelmesen aludni is tudnék benne, vagy…
Bevillan egy kép arról, ahogy vadul egymásnak esünk itt az utastérben. A képtől annyira zavarba jövök, hogy egész út alatt meg sem merek mukkanni, mert félek, valami kompromittáló hagyná el a számat…
Egy közeli hipermarkethez érkezünk meg. Alec magához vesz egy bevásárlókocsit, majd előkotorja a bevásárló listáját. Elmosolyodom rajta, ahogy céltudatosan máris megindul. Nem tudnám elképzelni, ahogy céltalanul lézeng és nézelődik az üzletben.
- Szeretnél körülnézni? – kérdi, de csak megrázom a fejem.
- Nem, veled tartok – szegődök mellé, és miközben gondosan telik a kosara, csacsogni kezdek. Mindenféléről beszélgetünk, jobban mondva inkább csak én beszélek. Alec csak félvállról válaszolgat, néha hümmög, jelezve, hogy figyel.
Mikor a lista utolsó tétele is megvan, a pénztár felé venné az irányt, de a karját megragadva állítom meg.
- Nem nézünk szét ott is? – kérdem lelkesen az elektronikai osztály felé mutatva.
- Ha szeretnél – vonja meg a vállát, majd készségesen a nyomomba szegődik, ahogy végigböngészem a legújabb telefonokat és tartozékokat. Végül kilyukadunk a videojátékokhoz, én pedig kíváncsian nézem meg, ezúttal minek a demóját lehet kipróbálni. Az új Rayman van terítéken, ettől pedig fellelkesülök. Régi kedvencem, gyerekkoromban sok időt töltöttem a még 2D-s verzió előtt.
- Mit csinálsz? – kérdi Alec, miközben felkapom az egyik kontrollert.
- Ki lehet próbálni ezeket. Tessék – nyomom a kezébe a másikat, mire meglepetten néz rám.
- Ezekkel kell menned, ha ezeket megnyomod, akkor ütsz és ugrasz – magyarázom a gombokra mutogatva, majd bekapcsolom a demót és belevetjük magunkat. Az eleje rázós, de egész gyorsan belejön, könnyedén végigérünk a pályán.
- Ez ennyi volt – mondom mosolyogva, visszatéve a kontrollert a helyére.
- Ennyi az egész játék? – kérdi a szemöldökét ráncolna, de csak mosolyogva megrázom a fejem.
- Nem, ez csak egy demo volt, bemutató – mondom, majd kis keresgélés után leveszem az eredeti játékot a polcról, és a kezébe adom. – Ez az egész. Elég hosszú játék igazából.
- Ó – mondja a borítót nézve, kíváncsian forgatva a kezében a tokot. – Milyen játékok vannak még? – kérdi érdeklődve, én pedig meglepődök, de lelkesen kezdem végigmutogatni a kínálatot, kis magyarázatot fűzve hozzájuk. Végül annyira megtetszik neki a dolog, hogy egy Xbox is landol a kosárban, hozzá tartozó két kontrollerrel, a Raymannel és még néhány másik játékkal.
- Nem gondoltam, hogy megveszed – mondom őszintén, mosolyogva, mikor már az autó csomagtartójába pakolunk be.
- Én sem. De ahogy kipróbáltuk, teljesen beszippantott – vallja be, miközben befordul a házhoz. Leparkol, én pedig segítek kipakolni a kocsiból, majd mindent kirámolunk a konyhapultra, és amíg Alec gondosan elpakol, nekiveselkedem és beüzemelem a konzolt, majd feltelepítem a játékot. Mire végez, én is elkészülök. Izgatottan ül le mellém a kanapéra és közösen látunk neki a Raymennek. Újra és újra lenyűgöz a játék grafikája.
Nagyon jól szórakozunk, mindketten bénázunk kicsit az elején, szokni kell az irányítást, de elég jól belejövünk. Én kis előnnyel indulok, mert a középiskolában viszonylag sokat kockultam, csak az egyetem mellett nem találtam eddig nagyon időt az ilyesmire. Meglepően jól haladunk.
- A vacsora – jut eszébe aztán hirtelen a férfinak. – Nem gond, ha rendelünk ma? – kérdi zavartan, én pedig elmosolyodom. Tényleg nagyon beszippantott minket.
- Nem, nekem tökéletes.
Kínait rendel, a vacsora gondolatára pedig korogni kezd a gyomrom. Eddig fel sem tűnt, hogy éhes vagyok...
- 20 perc múlva érkezik. Addig megterítek – indul a konyha felé, én pedig lelkesen követem.
- Segítek.
Megterítünk gyorsan, közben Alec teát készít, és mire végzünk, a csengő is megszólal. Ajtót nyit, és miközben kifizeti a kaját, a háttérből a falnak támaszkodva figyelek. A futár lány szinte elolvad, ahogy meglátja, pironkodva, ügyetlenül kutat a visszajáró után, majd remegő kezekkel nyújtja át a rendelést. Szórakoztató jelenet, főleg a tudattal, hogy én megérinthetem ezt a csodás testet, de ő a közelébe sem kerülhet. Valamiféle elégedettség árad szét bennem emiatt.
Mikor Alec becsukva az ajtót felém fordul, nem bírom ki, felkuncogok.
- Mi az? – kérdi értetlenül.
- Gyakorlatilag azzal elbűvölted, hogy kinyitottad az ajtót. Most pedig biztosan az autóban kapkodja a levegőt – jegyzem meg kaján vigyorral.
- Dehogy, biztosan téged látott meg – hárít, de csak ingatom a fejem. Ugyan már, hiszen egy ilyen jóképű, magas, kigyúrt pasi láttán mindenki elolvadna…
- Persze – húzom el a szám. Vele ellentétben én nem vagyok nagy szám.
- Gyere enni – zárja le végül a témát, én pedig somolyogva követem a konyhába. Kipakolunk az asztalra, majd leülve nekilátunk a vacsinak. Lelkesen pakolom tele a tányéromat és vetem rá magam a kajára. Valamiért, mióta nem egyedül, hanem a társaságában eszem, sokkal jobb az étvágyam.
A maradékot aztán Alec bepakolja a hűtőbe, én pedig leszedem az asztalt, legnagyobb meglepetésemre viszont nem mosogatunk el azonnal. Ez új.
- Akarsz még játszani? – kérdi lelkesen, én pedig bólintok. Tényleg ennyire beszippantotta volna?
- Persze, felőlem mehet.
Élvezettel tolunk le még néhány pályát, az idő csak úgy repül. Végül Alec kap észbe először.
- Legyen mára ennyi elég. Kezdésnek – mondja, miközben menti a játékot, én pedig nem ellenkezem. Tényleg későre jár. Nagyot ásítva nyújtózom egyet.
- Szerintem is. De nagyon jól éreztem magam, és örülök, hogy ennyire tetszik neked. Most viszont már mennem kell – mondom bizonytalanul az órára pillantva, reménykedve, hogy talán marasztal.
- Nem maradsz? – kérdi rögtön, én pedig belül elégedetten bár, de azért elpirulok.
- Nem lenne gond? – kérdem zavartan, de csak rám mosolyog.
- Egyáltalán nem.
Felállva a kezét nyújtja felém, én pedig örömmel kapaszkodom belé. A hálószoba felé kezd húzni, nekem pedig gyorsabban dobog a szívem. Még sosem jártam itt.
- Ha nem gond, nem ágyaznék meg külön neked – mondja egy féloldalas, csábos mosoly kíséretében, ettől az arckifejezéstől pedig máris megborzongok. Atyám, már csak ettől az arctól képes lennék a karjaiba vetni magam… vajon tisztában van vele, mennyire szexi ez számomra?
- Én nem bánom – mondom bátortalanul, de kihívóan. Odabent aztán érdeklődve nézek körül. Persze itt is katonás rend uralkodik, minden patyolat tiszta, de valahogy mégis más, mint a ház többi helyisége. Sokkal több a személyes holmi.
- Adjak valamit pizsamaként? – kérdi, kirántva a nézelődésből, de válaszomat meg sem várva nyitja ki a szekrényt és vesz elő egy sötét pólót.
- Köszönöm – mondom zavartan, mikor átnyújtja nekem. Magamra hagy, hogy átöltözhessek, én pedig izgatottan vetkőzöm le alsóra, majd belebújok a hatalmas pólóba. Legalább háromszor beleférnék, kicsit nevetségesen érzem magam benne. De olyan jó illata van…
Ahogy visszatér és megpillantom, akaratlanul is nagyot nyelek. Csak egy szűk alsónadrág van rajta, semmi más, a haja pedig kibontva omlik a vállára… nem szól, csak leoltja a villanyt és bebújik a hatalmas ágyba. Tétován, izgatottan ácsorgok.
- Nem jössz? – kérdi a sötétben, én pedig hevesen dobogó szívvel ereszkedek le a matracra. Bebújok a takaró alá és felé csúszok, egy erős kar pedig átfogja a derekamat és magához ránt. Izgatottan simulok az izmos testhez, kezemmel mellkasára simítva. Annyira élvezem, ahogy az izmai táncolnak a tenyerem alatt…
Éhesen nyújtózom feljebb, ő pedig rögtön az ajkamra tapad. Lassan, elnyújtva csókol, végtelenül erotikusan, én pedig vágyakozva simulok hozzá még közelebb. Ezt a pillanatot vártam egész nap…
De csalódnom kell, mert ahogy elszakad tőlem, nem folytatja, határozottan megfordít és a hátamhoz simul. Csalódottan sóhajtok fel, pedig reménykedtem a folytatásban… nem szép dolog, főleg, hogy már ennyitől felizgultam…
De ahogy megérzem teste melegét, ahogy hátulról hozzám simul, kezével átkarolva a derekamat, megenyhülök. Kényelmesen helyezkedem bele az ölelésébe. Apró puszit hint a tincseim közé.
- Jó éjszakát – súgja a hajamba, én pedig megborzongok forró leheletétől.
- Jó éjszakát.
Bár nehéz lesz így elaludni, hogy ilyen közel van a kísértés…
 
*
 
Éjszaka nyögésre és mocorgásra ébredek. Álomittasan dörgölöm meg az arcom és próbálom felfogni, mit is érzékelek. Alec mellettem fészkelődik és halkan nyöszörög. Felé fordulok, finoman megsimítom az arcát, de nem nyugszik meg, ezért szólongatni kezdem.
- Alec… Alec, minden rendben? – kérdem halkan, az arcát simogatva. Hirtelen pattannak ki a szemei, valami szörnyű álomból szakadhatott ki, mert kétségbeesetten hajol a számra. Durván, zaklatottan csókol, elemi erővel, én pedig meglepetten nyögök fel, de gondolkodás nélkül viszonzom. Ujjaimmal kibontott hajába túrok, ő pedig csípőmnél fogva ránt közelebb magához. Egyik lábamat átvetem a derekán, hogy még közelebb kerülhessek hozzá, éledező merevedésemet szorosan hozzá préselve.
- Le… kellene állnunk – zihálja, miután elszakadtunk egymástól.
- Lehet – súgom pihegve az ajkaiba. A testem máris felforrósodott…
- Biztosan – jelenti ki, majd újra megcsókol, én pedig mohón viszonzom. Apró csókokkal kezdi elhalmozni az arcom, lassan kúszva le a nyakamhoz. Sóhajtva hajtom hátra a fejem, hogy még jobban hozzáférjen, egy-egy érzékenyebb ponton megremegek.
Hirtelen áll meg, ellentmondást nem tűrően fejti le magáról csípőjét ölelő lábát, én pedig csalódottan felnyögök. Megint…?
- Aludj tovább – súgja, kissé eltávolodva, én pedig pihegve fúrom arcomat a nyakába. Ez nem igazság. Lefekvéskor is ezt csinálta… ha ez így folytatódik…
Remegve kapkodom a levegőt, a testem forró és sokkal többre vágyik. Az ágyékom szinte sajog a kielégületlenségtől. Mégis hogy tudnék így aludni?
Sokáig forgolódom, mire valamelyest sikerül lenyugodnom…
 
*
 
Reggel én ébredek előbb. Nyúzottnak érzem magam, talán mert későn feküdtünk le. Na és persze mert kétszer is képes volt felizgatni és aztán félbehagyni. Bosszúsan fordulok oldalra és pillantok végig a mellettem fekvő férfin. Hason fekszik, arccal felém fordulva.
Eszembe jut, hogy éjszaka fel kellett ébresztenem. Vajon mit álmodhatott? Gyakran előfordul vele…?
Megenyhülve simítok ki egy rakoncátlan tincset az arcából. Most olyan békésnek tűnik…
Végigpillantok rajta, a takaró lecsúszott egészen a derekáig. Álmodozva simítok végig a hátán, végig a gerince vonalán, majd vissza. Napbarnított bőrén sok helyen kisebb-nagyobb sebhelyek. Elgondolkodva húzom végig az ujjam mindegyiken, majd engedve a kísértésnek közelebb hajolva apró csókot lehelek az egyikre. Finom puszikkal hintem be az oldalát, arcán pedig elégedett mosoly terül szét. Feljebb kúszok a vállára, majd félresimítom összekócolódott haját. Először kis puszit nyomok az arcára, aztán végig szakállal fedett arcélére, a homlokára, aztán végig a sebhelyére… majd a két szemhéjára.
Erre már megrebben a pillája, álmosan nyitja ki a szemét, de levakarhatatlan mosollyal.
- Jó reggelt – súgom, ujjaimmal fésülgetve a haját közben.
- Ilyen kellemesen talán még sosem ébredtem – mondja álmosságtól karcos hangon, széles mosolyt csalva ki belőlem ezzel. Lassan fordul a hátára, majd átfogva a derekam az oldalához von. Elégedetten simulok hozzá, fejemet a vállgödrébe fúrva, egyik ujjammal láthatatlan mintákat rajzolva mellkasának bőrére.
- Ezt én is meg tudnám szokni – sóhajtom halkan, mennyivel jobban indul a reggel, ha az ember valaki számára kedves mellett ébred…
- Semmi akadálya – válaszolja erre, majd egy könnyed mozdulattal húz a mellkasára. A kényelmesebb póz érdekében a lábamat átvetem a csípőjén és megtámaszkodom a mellkasán. Kapok egy andalító csókot, ami finoman, kényeztetően indul, de a végére már hevesen faljuk egymást. Kezei a hátsómra siklanak és élvezettel belemarkol, egyúttal közelebb préselve a csípőmet az övéhez. Belesóhajtok a csókba, mire élvezettel csippenti fogai közé az alsó ajkam és szívja meg.
- Alec – nyögöm a nevét kéjesen, erre pedig mély hangon felmorran. Nyakamra kúszik és finoman bőrömbe harap, majd forrón játszadozni kezd rajta a nyelvével. Már érzem is kemény férfiasságát, ahogy az enyémnek feszül… - Ugye ezúttal… folytatni is fogod? Mert nem bírom ki még egyszer, ha csak játszadozol velem… - súgom a fülébe kissé szemrehányóan, mire felkuncog.
- Ennyire megviselt? – kérdi, miközben egyik kezével a pólóm alá simít. Megborzongok az érintésétől.
- Az nem kifejezés… - nyögöm hozzá törleszkedve, lassan már remegve a kielégületlenségtől.
Fordít a helyzeten, hirtelen kerülök alulra, csípőjével a lábaim között szinte az ágyhoz szögez. Meglepetten nyikkanok fel.
- Az éjszaka féltem, hogy ha nem állunk le, elevenen felfallak – mondja komoly arccal, miközben merevedését kínzóan hozzám dörgöli. Sóhajtva vonaglok meg, lábaimat még szélesebbre nyitom, hogy jobban elférhessen köztük.
- Nem bántam volna – súgom, de csak titokzatos félmosolyt villant.
- Megijedtél volna – jelenti ki. Meghökkent a válasz, nem tudom, mire gondolhat, de nem is engedi, hogy jobban átrágjam a témát. Lehúzza rólam a pólót, aztán a mellkasomra hajol. A kulcscsontomat hinti be finom csókokkal, néha izgatóan megharapdálva közben. Nem telik bele sok idő, rátalál az egyik mellbimbómra és forrón végignyal rajta, majd megszívja. Nyelvét befűzi a kis fémkarikába, úgy játszadozik. Nyögve vetem hátra a fejem, a hajában keresve kapaszkodót közben. Szakálla érzékien karistolja bőrömet.
Miután a másikat is kényeztette kicsit, finom harapásokkal a hasamra kúszik, játékosan belenyalva a köldökömbe. Lélegzetvisszafojtva nézem, ahogy beleakasztja egyik ujját az alsómba és kínzóan lassú mozdulattal lehúzza rólam. A sötéten kavargó szemeivel szinte felfal.
Finoman simít végig merevedésemen, majd kínzóan lassú mozdulattal csúsztatja a szájába, közben végig a szemembe nézve. Ennél erotikusabb dolgot soha nem láttam… el sem hiszem, hogy ez megtörténik.
Fülig vörösödve harapom be az alsó ajkam, de még így se tudom visszafojtani a feltörni kívánkozó nyögést. Szinte teljesen elnyel szájának forrósága, és a tekintet, amivel közben az arcomat pásztázza… mélyen zavarba ejt.
A testem rögtön felforrósodik, érzem, ahogy mélyen belül lassan gyűlni kezd a feszültség, csak arra várva, hogy felrobbanhasson és elárasszon teljesen…
Ahogy elszakad tőlem, megkönnyebbülten felsóhajtok. Ezt nem bírtam volna sokáig… de nem hagy időt, hogy magamhoz térjek, combom belső felét kezdi kényeztetni, céltudatosan lejjebb haladva… ahogy megérzem kutakodó nyelvét a bejáratomnál, összerándulok. Levegőért kapkodva feszülök meg, ahogy kényeztetni kezd. A nevét nyögöm, miközben próbálom megőrizni a tudatomat. Ösztönösen harapok rá a mutatóujjamra, ezzel próbálva magam a realitásban tartani.
Felfigyel rá, hogy már nem vagyok olyan hangos, mert újra mellém támaszkodik, ujjamat finoman elhúzva a számtól.
- Ne fossz meg az édes hangodtól – súgja a fülembe, finoman csókolgatva közben. Megérzem, ahogy egyik ujja bejáratomat kezdi masszírozni, és ahogy kínzó lassúsággal belém csusszan, nyögve markolok a vállába. A számra hajol, én pedig örömmel adom át magam a csókjának.
- Várj… és te? – kérdem kábultan, a szájába súgva a szavakat.
- Azzal ne foglalkozz.
- Dehogynem… - tolom el magamtól a kezét, és mielőtt tiltakozhatna, sután megfordulok, az oldalamra feküdve úgy, hogy az ágyéka kéznél legyen, de ő is folytatni tudja, amit elkezdett. Felbátorodva simítom le róla az alsóját, aztán a számat benedvesítve nézek szembe merevedésével. Újra megdöbbent, milyen hatalmas…
Egyik kezemmel finoman simítok végig rajta, aztán a tövét megmarkolva masszírozni kezdem, miközben finom csókokat hintek a tetejére. Felmorran, és újra megérzem kutató ujjait a bejáratomnál, ezúttal egyszerre kettőt csúsztat belém. Felnyögök, kábultan nedvesítem be az ajkaimat, majd lassan bekapom a makkját és szopogatni kezdem.
Nem telik bele sok időt, máris kitapintja az érzékeny pontomat és céltudatosan masszírozni kezdi. Megvonaglok az érintésétől, érzem, hogy lassan közelít az orgazmus, de ezúttal nem vesztem el annyira a fejem. Erőteljesebben kezdem masszírozni és szívogatni, és ahogy tagja megrándul a számban, tudom, hogy már ő sincs messze.
Aztán feszítő érzést érzek, még egy ujj siklik belém, ez pedig pont elég stimuláció ahhoz, hogy szétrobbanjon bennem az eddig gyűlt feszültség. Testem megremeg és ívbe feszül, számban a farkával nyögök fel. Hullámokban borít el a forróság, végigbizsergetve minden tagom. Őt kényeztető kezem nem áll le, habár a mozdulataim elvesztik a ritmust. De úgy tűnik, már elég közel volt ő is, hogy ez ne zökkentse ki, összerándul, mély torokhangon nyög fel, én pedig meglepődök, hogy megérzem a számban forró magját.
Az orgazmustól kábultan, ösztönösen nyelem le gyönyörének eredményét, lassabban, finomabban kényeztetve közben.
Levegőért kapkodva szakadok el tőle, kézfejemmel törölve meg a számat. Még mindig remegek egy kicsit, alig tudok magamhoz térni.
Alec felül és finoman magához von, én pedig engedelmesen simulok a karjaiba és élvezem, hogy a hátamat cirógatja, míg összeszedem magam kicsit.
- Le kellene zuhanyoznunk – töri meg a csendet, én pedig bólintok. Nem rossz ötlet.
- Nem ártana – mondom tétován végigpillantva magamon.
Az ágyról felkelve a kezét nyújtja, majd felhúz és a fürdő felé vesszük az irányt. Elővesz még egy törülközőt, majd beáll a zuhany alá, én pedig elpirulva, tétován csatlakozom. A meleg víztől kicsit felélénkülök.
Felém nyújtja a tusfürdős flakont, én pedig nyomok egy kicsit a tenyerembe és nekilátok megmosakodni. Isteni illata van, nyers és férfias, nagyon illik hozzá…
Lopva oldalra pillantok, a látvány pedig, ahogy a csodás, izmos testén végiggurulnak a vízcseppek, felbecsülhetetlen. Elpirulva fordulok inkább el, ehhez még hozzá kell szoknom.
- Megmosnád a hátam? – kérdi hirtelen, én pedig meglepetten fordulok felé, de nem utasítom vissza az ajánlatot. Nagyot nyelve látok neki, hogy felhabosítsam a tusfürdőt a bőrén, és közben persze kiélvezhetem, hogy szabadon tapizhatom. Elképesztő háta van, hatalmas és széles. A bőrén sok helyen kisebb-nagyobb sebhelyek. Biztos mindegyiknek megvan a maga története.
- Kész is – mondom, mikor végeztem, ő pedig felém fordul.
- Te jössz – mondja, és én megilletődötten, engedelmesen fordulok meg. Ahogy simogatni kezdi a bőröm, megborzongok. A keze szinte átéri a hátam.
- Mi vesz rá valakit, hogy fémkarikát tetessen a testébe? – kérdi hirtelen, én pedig megilletődötten pillantok le a mellkasomra.
- Azt nem tudom, másokat mi vesz rá… én anno egyrészt csak lázadni akartam, másrészt pedig… - kezdek bele elgondolkodva, megpöccintve a mellbimbómban lévő kis karikát. – kíváncsi voltam, hogy bírom a fájdalmat. Valahogy elöntött az adrenalin, amiért önként vállaltam a fájdalmat és aztán gond nélkül ki is álltam. Tudom, kicsit fura – mentegetőzöm a végén elpirulva.
- Nem, azt hiszem, értem mire gondolsz – ingatja a fejét, én pedig megkönnyebbülten elmosolyodom. A keze még utoljára lejjebb siklik a hátsómra, én pedig megremegek az érintésétől.
Leöblítjük magunkat, aztán nekilátunk megszárítkozni.
- Tetoválást is szeretnék egy ideje, de még nem tudtam elhatározni magam – mesélek tovább.
- Kár lenne eltakarnod a gyönyörű bőröd – nyom egy puszit a hajamba, elhaladva mellettem. Boldog kis mosollyal követem a hálószobába, ahol tanácstalanul nyitja ki a szekrényt.
- Szívesen adnék váltóruhát, de kétlem, hogy bármi jó lenne rád – mondja bizonytalanul, én pedig elpirulva túrok a hajamba.
- Igazság szerint… hoztam magammal – vallom be, mire csak felvonja a szemöldökét. – Gondoltam, hátha…
Felnevet, én pedig derekam körül a törülközővel a nappaliban hagyott táskámhoz sietek, hogy előszedjem belőle a váltást. Visszatérve a hálóba gyorsan felöltözünk, majd a konyhába vetjük magunkat. Míg Alec reggelit készít, én kávét állítok elő.
- Kilencre be kell érnem az egyetemre – mondom az órára pillantva, szerencsére nem kell kapkodnom, időben keltünk.
- Bevigyelek? – kérdi kedvesen, de csak megrázom a fejem.
- Nem szükséges, köszönöm. Innen sincs messzebb, mint a lakásomtól. És kell egy kis séta, hogy kiszellőztessem a fejem – mondom elpirulva, ő pedig kacéran elmosolyodik. Szükségem van egy kis friss levegőre és néhány percre, hogy kikerüljek a vonzereje alól és tudjak majd koncentrálni. Bár nem valószínű, hogy ki tudom majd verni a fejemből…
- Jut eszembe, beszéltem az ismerősömmel a dolgozatoddal kapcsolatban. Odaadom az elérhetőségét – mondja két falat közt, majd elővéve egy cetlit felfirkantja a nevét és a telefonszámát és felém nyújtja.
- Köszönöm, nagyon hálás vagyok érte. Lehet még ma felhívom – gondolkodom hangosan, már csak pár napom maradt megtoldani, és le kell adnom. – Indulnom kell – sóhajtok fel nehéz szívvel, miután megittam a kávém maradékát. Összeszedem a mosogatnivalót és segítek elpakolni, aztán nehéz szívvel kezdek szedelőzködni.
- Este látlak? – kérdi, mikor már a cipőmet húzom. A kabátomat már a kezembe adja.
- Hát… sok tanulnivalóm van – sóhajtok fel gondterhelten. – Csak úgy tudok átjönni, ha egy részét itt fejezem be – mondom elhúzva a szám.
- Nem probléma – mondja a hajamba túrva, majd magához von egy csókra, én pedig lelkesen karolom át a nyakát és lábujjhegyre állva simulok a mellkasához. Érzem a nyelvén a kávé kesernyés ízét, igazán ínycsiklandó…
- Legyen szép napod – súgom, mikor elválunk egymástól.
- Neked is – búcsúzik, én pedig a vállamra kapva a táskámat, nagyot sóhajtva kilépek az ajtón. Még visszaintek, mikor lelépek a járdára.
 
*
 
Két előadás közötti szünetben felhívom a megadott számot. Egy kedves férfi szól bele, egészen készséges, mikor elmondom, miről is lenne szó. Másnapra meg is beszélünk egy találkozót. Kíváncsi vagyok, megtudok-e valami újat, vagy hallhatok-e egy teljesen más nézőpontot. Érdekes lesz.
 
*
 
Órák után az egyetemi könyvtárba megyek, előkeresek néhány szakirodalmat, fejezeteket fénymásolok. Aztán otthon nekilátok néhány beadandónak, ami sok munkát és forrást igényel. Úgy este hét felé döntök úgy, hogy a maradék tanulnivaló már nem olyan vészes, ezt Alecnél is át tudom nézni.
Úton hozzá azért megállok a cukrászdánál, egy kis édesség nem árthat. A cukor segít kicsit, hogy tovább tudjak koncentrálni.
Levakarhatatlan mosollyal csöngetek be.


Réka102020. 04. 19. 22:44:56#35743
Karakter: Alexander Jenkins (Alec)
Megjegyzés: (vicii-nek)


 

- Mr. Jenkins? – szólít meg, de nem tudok válaszolni. Egyszerűen a testem nem engedi, hiába próbálok ellent mondani neki.

Közelebb lép hozzám, és az egyik kezét a vállamra simítja. Felé fordulok, úgy, hogy félig a pultnak támaszkodom. Minél több pontommal érek szilárd felülethez, annál inkább segít itt maradnom. Mateo végignéz rajtam, de nem látom rajta, hogy megijedt volna. Miért most kellett ennek előjönnie? Úgy érzem, hogy nincs elég levegő a szobában, és mindjárt megfulladok. Összenyomnak a falak.

- Megengedi, hogy segítsek? – kérdezi, és ránézek. Hogyan tudna segíteni? Igaz, múltkor gyorsabban lezajlott, de lehet, hogy szerencsém volt… A kezét a mellkasomra simítja, és próbálok csak rá koncentrálni, ahogy a hozzám képest apró keze érint. A levegőt még mindig kapkodom, és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy csillapítsam, de nem sikerül. Meglepődöm, mikor már nem csak a kezét érzem, hanem ahogy nekem simul. Meglepetten nézek rá, hogy ez hogyan fog segíteni rajtam.

- Olvastam, hogy több tanulmány is bizonyította, hogy a pánikroham leküzdésének leghatásosabb módja a… az… orgazmus – súgja, és teljesen bele van pirulva.

El sem hiszem, hogy ezt mondta, és ez egyáltalán lehetséges lenne. Hiszen megmozdulni is alig tudok, nem, hogy bármi mást csinálni. Mégis, valahogy sikerül megmarkolnom a vállát, és őt választanom egy biztos támasznak. Ő átkarolja a nyakam, és lábujjhegyre áll. Mikor megcsókol, meglepetésként ér, nem is a csók, inkább annak a hatása. Teljesen kimegy a fejemből minden más, csak ő tölti be a gondolataimat. Kissé durván, de sikerül visszacsókolnom, és hamar átveszem az irányítást. Még ott vannak a testemben a roham jelei, habár a fejemben semmi nyoma, mégis uralmuk alatt állok. Elvállok tőle, és levegőért kapkodom.

Ő sem rest, a felsőm alá nyúl, és megborzongok, ahogy kezét közvetlen a bőrömön érzem. Hasamtól a mellkasomig megy, majd újra felnyújtózik, azonban most csak a nyakamig. Megadva magam hajtom hátra a fejem, ahogy apró csókokat ad. Ahogy enyhén megharap, mire meglepve magam, felnyögök. Érzem, hogy megszívja a bőröm, és nyelvével megízlel. Elönt a forróság.

- Mateo – nyögöm a nevét, és hallom messziről, hogy mennyire karcosan hangzik.

Nem is tudom már, hogy mit csinálok, a testem átvette az uralmat, de már nem a pánik irányít, hanem a vágy. Kezem lejjebb csúszik a derekára és magamhoz húzom. Készségesen simul hozzám, én pedig megérzem merevedését. Nagyot nyelve nézek rá, biztos ezt akarja? Bár érzem a választ, mégis, ha most kihátrálna ebből, nem tudom mit kezdenék magammal.  

- Csak rám figyeljen – súgja, és ő hangjában is észrevehető a vágy.

A mellkasomon lévő keze lejjebb csúszik, és nagyot nyelve a nadrágomra simít. Megrándulok, ahogy hozzám ér, és felsóhajtok, amikor izgatni kezd. Közben végig a nyakam csókolgatja. Annyira rég volt, hogy valaki így törődjön velem, és annyival másabb, jobb, mint ahogy álmodoztam erről nem olyan rég… A vágy teljesen elveszi a maradék eszem is, így a fenekébe markolok. Még mindig csodás, ahogy a kezembe illeszkedik. De ez nem elég nekem, a bőrét akarom érezni, így mindenféle hezitálás nélkül nyúlok a nadrágja alá, és markolom meg úgy. Megborzong ő is az érintésemtől, mozdulatai kapkodóvá válnak.

Kicsit babrál az övemmel, de sikerül kioldania, és ahogy lehúzza a sliccem, magamhoz húzom. Érzem az ő vágyát is, és ahogy a kezébe fog, felsóhajt. Már teljesen kemény vagyok, keze közvetlen érintése csak parázs a tűzre. A vágy hatalmas hullámként ér, amikor simogatni kezd, a nevét nyögöm újra, közben gyakorlatilag a hajába szuszogok. Az illata minden érzékemet betölti, és nem tudok betelni vele. A másik kezemmel is el tudom engedni a pultot, hogy aztán a hajába markolva emeljem fel a fejét, és megcsókoljam. Most nem engedem el egyhamar, és érzem, ahogy a kezeim között remeg bele.

A kezem elindul felfedező útjára, és megtalálom bejáratát, így azt ingerelni kezdem. A csókunkba nyög, majd mikor belecsúsztatom az ujjam, elszakadva nyög fel. Annyira szűk, és forró, eszméletlenül jó. Megrándul az érzésre, és rendesen rám markol. Másik kezem sem tétlenkedik, benyúlok a felsője alá, és hibátlan bőrét simítom végig. Szinte bűnnek érzem, ahogy érdes kezem az ő fiatal és csodás testét érinti. Viszont én már nyakig vagyok a bűnök elkövetésében, így ez nem állít meg, egészen a mellbimbójáig, ami már megkeményedve várt rám. Megcsípem, és dörzsölgetem, közben pedig még egy ujjamat belé vezetem. Hangosan nyög kezeim között, és meg merem kockáztatni, hogy ennyire szexi nyögést még nem hallottam. Már nem tud rajtam dolgozni, elveszti a ritmust, és csak kapaszkodik belém.

Végig masszírozom, és érzem, hogy közel van, reszket már, de tartja magát. Füléhez hajolok, és végignyalok rajta, majd harapdálni kezdem. Szinte mindenhol érintem már, mégis, amikor megtalálom azt a pontot benne, hangosabban nyög fel. Zihálva vonaglik kezeim között, én pedig nem hagyom abba, addig, amíg meg nem feszül a teste, és hosszan sóhajt, majd érzem, hogy rám szorít. Piheg, próbálja összeszedni magát, kihúzom belőle az ujjaim, és lassan a térdére csúszik. Talán túl sok volt neki? Nem kellett volna ennyire messzire mennem…

- Jól vagy…? – kérdezek rá, de nem válaszol.

A nadrágommal kezd babrálni addig, amíg ki nem szabadít teljesen. A látvány, hogy előttem térdel, és látom, hogy mire készül, teljesen felkorbácsolja a vágyam. Benedvesíti ajkát, majd végignyal rajtam. Mélyről jövő nyögést hallattok. Egyik kezemmel muszáj vagyok a pultot markolni. Annyira jó, meleg, és nedves… Gyorsan felveszi a ritmust, és nagyon kell koncentrálnom, hogy kitartsak még egy kicsit. A másik kezemmel a hajába túrok, és megmarkolom selymes tincseit. Teljesen elvesztem az eszem, és érzem, hogy már közel vagyok.

Megmarkolom a kezét, felhúzom és magamhoz szorítom. Tagomra rámarkolva folytatja tovább. Rámarok ajkaira, és hosszan csókolom, magamnak követelem minden részét, majd érzem, hogy megfeszül a testem, és belenyögök csókunkba. Hullámokban ér el a kiteljesedés, ő pedig tovább simogat, így hosszan élvezek. Nagyon régen nem ért már ilyen és teljesen meglepett, hogy eddig bírtam. Hajába temetem az arcom, és lecsukott szemekkel lélegzek mélyeket. Nekem dől, én pedig magamhoz ölelem. A testem teljesen ellazult, és azt kell mondjam, az agyamban sincs sok minden már.

- Mi tagadás… ez tényleg használt – mondom, érzem, hogy mosolygok.

Ő elpirul, és zavartan végignéz rajtunk. Megköszörüli a torkát mielőtt megszólalna.

- Én… azt hiszem… rendbe szedem magam – mondja, de nem engedem el. Teljesen elpirult, a füle hegyéig, és annyira eszméletlenül aranyos. Felnéz rám, én pedig mosolyogva mondok köszönetet.

- Köszönöm – megcsókolom az arcát. Pislant egyet, és ajkát nyújtja, én pedig készségesen csókolom meg. Most sokkal könnyedebben, mint eddig.

- Most már tényleg rendbe kéne szednem magam – mondja zavartan, mire elengedem.

Mikor elindul, még visszanéz rám, vággyal teli tekintettel, és nem tudom elhinni milyen szerencsés vagyok. Ahogy találkozik tekintetünk, zavarba jön, és bemegy a szobába. Mikor bemegy, gyorsan összekapom magam, visszarendezem a ruháimat, és hajamat újra összefogom. Mély levegőt veszek, és fújom ki. A fáradtság gyorsan eluralkodott a tagjaimon. Az hiszem, ma jól fogok aludni. Elmosolyodom.

Teát csinálok, mikor visszatér Mateo. Fehér póló van rajta és melegítő nadrág.

- Az előbb… megleptél –mondom könnyedén, miközben az egyik bögrét a kezébe adom. Elpirul, és úgy indul a kanapé felé.

- Sajnálom, nem akartam így letámadni… - szólal meg zavartan. Egyik szemöldököm felszalad. Gyakorlatilag kihasználta a védtelenségem, na nem mintha megbántam volna. – Csak kicsit utána olvastam a témának, és…

Nem folytatja, beleiszik a teájába.

- Még sosem sikerült megelőznöm egy kialakuló rohamot – szólalok meg halkan, de őszintén. Meglepődve néz rám.

- Ezért volt ma olyan feszült? – bólintok.

- Éreztem, hogy talán baj lehet. Próbáltam legyűrni, de nem sikerült. Nem akartam, hogy megint a jelenlétedben törjön rám, de… végül is, nem bántam meg – mondom, és rámosolygok. Álmomban sem gondoltam, hogy ez így megtörténhet, azt pedig végképp nem, hogy segít is. Felkuncog, és bizonytalanul, de közelebb csúszik hozzám. Átkarolva húzom közelebb magamhoz, ő pedig hozzám simul. Ránézek, és nem is tudom, hogy mit érezzek. Pontosabban, hogy mit szabadna. Teljesen tisztán tudom, hogy mit érzek.

– Tényleg ezt akarod? – kérdezem a csend után. Értetlenül néz fel rám. – Engem – teszem hozzá, ő pedig kissé elpirulva bólint. A szívem nagyot dobban.

- Jobban járnál valaki mással, akinek nincs ennyi problémája – folytatom halkan, mire közelebb jön. Az élete így sem egyszerű, nagyon megbonyolítanám, ha csak így belemászok.

- A problémás emberek vonzzák egymást, nincs mit tenni – felel szórakozottan. Ez most túl komoly, hogy elvicceljük. Lassan negyven vagyok, hosszú távra gondolkozom, ő pedig még nagyon fiatal, hogy ennyire komolyan vegye ezt.

- Ne viccelj. Hiszen veled nincs semmi gond – borzolom meg a haját. Hiszen mindennel el tudunk bánni, plusz nő nem kezd el pánikolni mindenki előtt. Kissé elkomorodik.

- Ez nem igaz – kezdi halkan, én pedig kérdezőn nézek rá. Nem néz vissza, csak a teába bámul. – A problémáim nem szűntek meg teljesen. Csak kordában tartom őket – vallja be. – Mindkettőnknek megvannak a magunk gondjai.

Ezzel egyet tudok érteni, viszont nem szeretném a sajátomat is rászabadítani. Hiszen elég nagy szó, hogy kordában tudja tartani az övéit. Ha én is meg tudnám csinálni, semmi gond nem lenne vele. Bár elég érett a korához képest, és biztos vagyok benne, hogy sok mindennel meg tud birkózni. Mindezek ellenére nem tudnék csak úgy felállni innen és kisétálni. Biztos vagyok benne, hogy sem én, sem ő nem bírná ki.

- Ami a dolgozatodat illeti… - hozom fel a témát – Ha szeretnéd, talán leszervezhetek még valakit, akivel beszélgetni tudsz.

- Az nagyszerű lenne – mondja lelkesen. A csillogás a szemeiben feltölti a szívem.

- De mást lehetőleg ne hozz zavarba a kérdéseiddel – szólok rá, mire csak felnevet. Nem örülnék, ha lelkesen telefonálnának, hogy rámászott.

- Ne aggódjon, az csak a maga kiváltsága – mosolyog rám. Most, flörtöl velem?

- Ha már itt tartunk, most már igazán tegezhetnél – teszem hozzá könnyedén. Minden után fura lenne, ha még mindig magázna, bár őszintén megmondva, nagyon tetszik. Valahogy a Mr Jenkins tiszteletteljes, de az Alec sokkal személyesebb. Így könnyebb is lesz, és kevésbé kínos az ilyenek után. Nem fog úgy tűnni, mintha egy tanárával lenne együtt.

- Öhm… köszönöm. Furcsa lesz megszokni – mosolyog – És hogy szólíthato… szólíthatlak?

- Az Alec megteszi.

- Alec… - mondja ki hangosan. Határozottan tetszik az, ahogyan mondja. – Itt alszol ma este?

Elpirulva kérdezi, és megissza a maradék teát. Megint itt aludni rendkívül fárasztó lenne. Így is kimerültem az előző este, alig bírtam aludni, és a délután sem sikerült kipihennem magam. Félek, hogy nem lesz jó hatással az állandó fáradtság, ki tudja mit mondanék neki, és mit csinálnék vele…

- Őszintén szólva, nehezemre esik idegen helyen kipihennem magam. Ne vedd magadra – utasítom vissza kedvesen.

- Semmi gond.

- A mai után meg pláne szükségem van a pihenésre – megdörgölöm az orrnyergem. Most nem is a roham merített ki teljesen. Persze érzem annak a hatását is, de egy sokkal pozitívabb dolog merítette ki az energiám. Bevillannak a képek, ahogy Mateo előttem térdel, és félek, hogy mégis azt mondom, itt maradok. Szerencsére belekezd a mondandójába, és eltereli a figyelmem.

- Akkor, ha nem probléma, feltenném még azt a néhány kérdést, ami hiányzik, és békén is hagylak – mondja, és feltűnik, hogy tegezve mondta. Egészen más így, de sokkal jobb. Felkel, és elveszi a füzetét az asztalról. – De csak ha nem vagy túl fáradt hozzá.

- Semmi gond – rázom meg a fejem. Visszaül mellém, és megkeresi hol tart. Kicsit mintha szomorú lenne, és nem értem miért, hiszen hiába végzünk, utána találkozunk még.

- Most, évekkel a leszerelésed után, ha mentális problémák miatt kérnél segítséget a seregtől, ugyanúgy foglalkoznának veled? – kérdezi, én pedig reflex-szerűen simítok végig a szakállamon.

- Igen, biztos vagyok benne. Nem fordulnak el senkitől, bármilyen régen szolgált is – felelem.

- Időnként érdeklődnek a hogyléted felől? – kérdezi szinte azonnal.

- A régi társaim sosem hagynak békén, valaki mindig megkeres. De a seregtől nem szoktak csak úgy felhívni, hogy elcsevegjünk a mentális egészségemről – mondom könnyedén. Erről eszembe is jutnak, és hogy milyen régen beszéltem velük. Mostanában más foglalja le a figyelmem, és emiatt egy kicsit rosszul is érzem magam. Elmosolyodik a válaszomra.

- De van valaki, akihez fordulni lehet?

- Igen, van egy telefonszám, amit bármikor fel lehet hívni, amolyan lelki segély vonal. Illetve van egy iroda a városban, amit fel lehet keresni, ők pedig a probléma jellegéből adódóan tanácsot adnak, vagy elirányítanak a megfelelő szakemberhez.

- Ez nagyon pozitív – meglepődik ezen. – Hát, ennyi volt – mosolyogva összecsukja a füzetet, és lerakja.

Hát vége lett. Azt gondoltam, hogy sokkal tovább fog ez tartani, és féltem, hogy rámenősebb lesz. Na, persze, így is történtek dolgok, amiről nem gondoltam, hogy fognak. Csodás dolgok. A gondolatra csak megsimítom a szakállam. Mi minden lehet még itt…

- Jövő héten már el kell kezdenem tanulni – sóhajt fel. Így is sokat tanul, nem tudom, hogy ez miben jelent változást neki.

- Mikor lesznek a vizsgáid?

- Két hét múlva, egy hét felkészülést szoktam hagyni magamnak. Ilyenkor óráim sincsenek, vizsgák után pedig szintén lesz egy kis szünetem – lelkesül fel a végén. Legalább valamennyit tud is pihenni. Biztosan nem egészséges ennyit tanulni.

- Ideje mennem – kelek fel és megyek az ajtó felé. Mateo követ, és mikor a kabátomat húzom, közelebb lép. Úgy látom, hogy zavarban van, és nem tudja, hogy mit is csináljon most.

- Holnap… - kezd bele, de inkább közelebb lépek, és a selymes tincsei közé túrok. Elpirulva néz fel rám.

- Vacsorázzunk nálam – fejezem be helyette.

Boldogan bólint. Lassan lehajolok, hogy megcsókoljam, és ő lelkesen viszonozza, kezeit mellkasomra simítva. Remélem nem érzi, hogy a szívem ki akar szakadni a helyéről.

- Jó éjszakát – szakadok el tőle, és kinyitom az ajtót.

- Jó éjszakát… Alec – mosolyog rám, majd intek, és távozok. A lépcsőforduló után hallom, hogy becsukja az ajtót.

Otthon levéve a kabátom és bakancsom, rögtön a fürdőbe vezet az utam. Gyorsan letusolok és bevetem magam az ágyra. A fáradtság hatalmas súlyként nehezedik rám, és jól esően adom meg magam neki. Ma egészen máshogy alakultak az álmaim, bár a főszereplő – Mateo – nem változott, csupán sokkal pozitívabb környezetben jelent meg.

Másnap reggel korán és kipihenve kelek. Nagy mosoly terül szét az arcomon, és jó ideig nem is tudom letörölni az arcomról. Elkészülés után egy gyors reggelit ejtek meg, majd elindulok az edzőterembe. Az idő nagyon szép napos, kabát sem kell, csak pulóver, így egy bordót választok fekete nadrággal. Táskámat a vállamra véve szelem az utcákat.

***

Elég későn érek haza, már délután két óra van, mikor felhívom egykori bajtársamat. Rá gondoltam, mikor megemlítettem Mateonak, hogy beszélgethetne vele is. Már van családja és nem egészségügyi okokból szerelt le. Szerintem vele tartom a legjobban a kapcsolatot, de ez is csak 2-3 havi telefonálásból áll. Pár csörgés után fel is veszi a telefont.

- Szia! Itt Jenkins – köszönök bele.

- Helló! Hogy vagy?

- Jól, köszönöm. És ti? Minden rendben veletek, gyerekekkel?

- Igen, köszi a kérdést. Képzeld, úton van a harmadik – hallom a hangján, hogy mosolyog.

- Hű, ez remek hír, gratulálok! – Peter mindig is családcentrikus volt, és hazatérése után igen szorgalmasan neki láttak az építéshez. Gyönyörű felesége van, és csodás két kislánya. Eddig csak egyszer találkoztam velük, de már akkor teljesen megvettek. – Lenne egy kérdésem, vagyis inkább kérésem – kezdek bele.

- Hallgatlak – válaszol, és hangja komolyabbá válik.

- Van egy ismerősöm, aki szeretne beszélgetni veled. Igazából egyetemista, és a veteránokról ír szakdolgozatot, a pontos megnevezést elfelejtettem, elég hosszú és kacifántos – nevetek fel. – Szóval, az lenne a kérdésem, hogy átadhatom-e neki az elérhetőséged?

- Pontosabban mikre lenne kíváncsi?

- A kint töltött időkről, meg a hazatérés utánról. De amire nem akarsz, nem kötelező válaszolni.

- Veled is végig csinálta? – kérdezi.

- Igen.

- Akkor benne vagyok – feleli nem habozva.

Nagy kő esett le a szívemről, hiszen nem tudtam, hogy mennyire fog belemenni, nem szívesen hozza fel a témát, de ő talán könnyebben beszél mindenről. Sokkal jobban feldolgozta a történteket, mint mást, akit ismerek. Gondolom nagy részt a családja segített ezen.

Beszélgetünk még keveset, érdeklődöm a felesége iránt, ő pedig anyám hogyléte felől. Elmondom, hogy én még mindig nem alapítottam családot, de nagyon örülök az övének. Felajánlja, hogy menjek át hozzájuk, én pedig örömmel elfogadom, de pontos időt nem beszélünk meg. Úgy érzem, csak akkor lesz, miután megérkezett a harmadik kicsi.

Miután leteszem a telefont, körbejárom a házat, és megnézem mi hiányzik. Terveztem egy nagybevásárlást, és a mai nap pont jó lenne, időm is lenne rám. Miután megnézek mindent és feljegyzek, meghallom a csengőt. Korán érkezett, de persze ezt nem bánom. Mosolyogva lépek az ajtóhoz, hogy kinyissam neki.

- Szia! – állok félre, ahogy belép.

- Szia – köszön vissza miközben leveszi a cipőjét, és a kabátját. Akkor veszem csak észre, hogy kint beborul és hűvösebbre fordult az idő.

Elveszem tőle a kabátot, és felakasztom, majd elé állok. Pirulva néz fel rám, én pedig egyik kezemmel a hajába túrok, és megcsókolom. Azonnal viszonozza, és nekem simul. Hiába élvezem közelségét, mégis el kell szakadnom tőle.

- Feltételezem, hogy jól vagy – mosolygok rá, mire elpirul.

- Igen, egészen kiválóan – mosolyog ő is.

- Korán érkeztél – mondom, miközben a nappaliba tartunk. – Persze nem bánom.

Leül a kanapéra, én pedig a fotelra. Valahogy ez a szokás megmaradt, hiába nem kell már foglalkoznunk a dolgozattal. Plusz az én eszem is megmarad, ha nem közvetlenül mellette ülök.

- Nem tudtam magammal mit kezdeni – kezdi magyarázni. – Pontosabban lett volna mit csinálnom, de egyikhez sem volt kedvem. Inkább átjöttem – vallja be elpirulva.

- Nem gond. Viszont nekem el kell mennem bevásárolnom, velem tartasz? – kérdezem meg. Mégsem hagyhatom itt.

- Felőlem indulhatunk is – mosolyog.

Így hát felkapok pár táskát, pénztárcámat, kulcsaimat, és felöltözünk. Már kabátot is húzok, hiszen igencsak esőre áll az idő. Előre engedem az ajtóban, majd bezárok magam után és a garázs felé indulok. Meglepődve változtat irányt, és jön utánam. Megnyomom a gombot, és a garázsajtó elkezd felhúzódni.

- Autóval megyünk? – kérdezi meglepetten.

- Igen – felelem mosolyogva.

- Még sosem láttalak autóval – mondja elgondolkozva.

- Mert nagyon ritkán használom. Legtöbbször csak a nagyobb bevásárlásoknál, vagy ha hosszú távra kell mennem.

Az ajtó teljesen felért, így az autóhoz lépünk. Nem nagy szám, egy ezüst Mercedes GLA, de mégis jó látni, hogy le van nyűgözve. Eddig fel sem tűnt, hogy milyen nagy az autó, de a Mateo mellett hatalmasnak látszik. Talán mi is így nézünk ki? Ilyen nagy lenne közöttünk a különbség?

Kinyitom a kocsit, és beülünk. A táskát – amiben a többi van – a hátsó ülésre rakom, majd beindítom. Kitolatok, megvárjuk, amíg a garázsajtó lemegy, és elindulunk. Egy nagy hipermarketbe megyünk, ahol mindent meg tudok venni. Szinte minden van ott, élelmiszer, takarítószerek, ruhák, elektronikai rész. A rádiót lehalkítom, hogy csak csendes háttérzaj legyen, de így sem szólal meg egyikünk sem.

Egészen addig, amíg egymás mellett be nem sétálunk a boltba.

- Szeretnél körülnézni? – kérdezem, és közben a tisztítószerek felé veszem az irányt.

- Nem, veled tartok – mosolyog rám.

Innentől kezdve végig csacsog, igazából nem is tudom miről, mert nem tudom követni. Szó volt az egyetemről, a takarításról mikor éppen az ahhoz szükségeseket válogattam, szinte mindenről. Néha én is hozzá tudtam szólni, még tanácsot is adni, de leginkább ő volt a beszédesebb. Mindent végig jártunk, összeszedtem, ami fel volt írva, és elindultunk a pénztár felé. Azonban nem jutottunk el odáig, mert megragadja a karomat.

- Nem nézünk szét ott is? – az elektronikai osztály felé mutat.

- Ha szeretnél.

Odakanyarodunk, és végignéz három sort, pár telefont megnéz, majd a videójátékokhoz jutunk. Odaáll egy monitor elé, és felkapja az egyik kart.

- Mit csinálsz? – kérdezem tőle.

- Ki lehet próbálni ezeket. Tessék – a kezembe adja a másikat. Meglepődöm, mert kicsinek tűnt, mégis kényelmesen elfér a kezembe.

- Ezekkel kell menned, ha ezeket – mutat a másik felére – megnyomod, akkor ütsz és ugrasz.

Fogalmam sincs, hogy mi a játék, és mi a lényege, mert rögtön elindul, és ő már megy is. Egy rajzolt játék, ahol csak előre kell menni és ugrálni, pontokat gyűjteni. Én valami kis varázslóval vagyok, ő pedig egy sráccal. Soha nem gondoltam volna, hogy ezt fogom mondani, de tetszik. Egészen magával ragad a játék menete, ritmusa van. Folyamatosan mondja, hogy mit kell csinálnom, és követem az utasítást. Egész gyorsan végig megyünk a pályán, és a menü jelenik meg.

- Ez ennyi volt – mondja, és visszarakja a helyére a kart.

- Ennyi az egész játék? – kérdezem meglepetten. Ezért kell megvenni az egész játékot, hogy tíz perc alatt kijátsszuk?

- Nem, ez csak egy demo volt, bemutató – arrébb megy, levesz a polcról egyet, és odaadja. – Ez az egész. Elég hosszú játék igazából.

- Ó – meglepődve forgatom a kezemben. Persze hallottam már róla, de sosem gondoltam, hogy tényleg tetszene nekem. – Milyen játékok vannak még? – kérdezem.

Meglepődik a kérdésen, de készségesen mutatja meg őket. Van amivel egyedül lehet csak játszani, valamelyikkel tudunk mind a ketten, de még olyan is, hogy interneten keresztül másokkal is tudok. Végül arra jutottunk, hogy bekerült a kosárba egy konzol – közben a boltos kollegától megtudtam, hogy ez a neve -, hozzá kettő kar, és pár játék.

Úgy gondolom, hogy a szabadidőmbe belefér, ha néha leülök játszani, például edzés után, vagy ha átjön Mateo, akkor tudunk mivel foglalkozni. Na, nem mintha nem tudnék vele mit kezdeni, állandóan nem csinálhatjuk azt. Az autóhoz érve gyorsan bepakolok, és már indulunk is haza.

- Nem gondoltam, hogy megveszed – néz rám mosolyogva Mateo.

- Én sem. De ahogy kipróbáltuk, teljesen beszippantott – magyarázom, miközben befordulok hozzám.

Segít kipakolni, és amíg mindent a helyére teszek, ő beállítja a nappaliba a játékot. Mire végzek, már a kanapén ül, kezében a kontrollerekkel. Leülök mellé és a Raymannel kezdünk játszani. Ez az amivel a boltban is kipróbáltuk. Jó pár pályát megyünk, mikor feltűnik, hogy már sötét van.

- A vacsora – eszmélek fel. – Nem gond, ha rendelünk ma? – kérdezem a telefonomért nyúlva.

- Nem, nekem tökéletes.

Kínaira esik a választásom, és körülbelül az egész étlapot megrendelem.

- 20 perc múlva érkezik. Addig megterítek.

- Segítek – szakad el a tévétől.

Közösen megterítünk, közben teát készítek, és mire végzünk, meg is szólal a csengő. Egy fiatal lány a futár, kissé megremeg a keze, mikor átadja a zacskót és mikor hátam mögé pillant, majd vissza rám, elpirul. Nem tudom, mit láthatott, de sokat gondolkodni sem tudok, odaadom neki az összeget.

- Megtarthatod a visszajárót – mosolygok rá kedvesen.

- Köszönöm – rebegi felém, majd megfordul és lassan letámolyog a lépcsőn.

Becsukom az ajtót, és Mateo nevet fel mögöttem. Végig a falnak támaszkodva állt és nézte végig a produkciót.

- Mi az? – kérdezem.

- Gyakorlatilag azzal elbűvölted, hogy kinyitottad az ajtót. Most pedig – az ajtó felé int -, biztosan az autóban kapkodja a levegőt – mosolyog még mindig.

- Dehogy, biztosan téged látott meg – emlékszem vissza arra, ahogy hátam mögé pillantott.

- Persze – bólogat, de látom rajta, hogy nem hisz nekem.

Pedig nagyon vonzó fiú, tetőtől talpig. A vékony hosszúujjú megmutatja kecses alakját és a sötét nadrág nagyon jól áll neki. Ahogy a falnak dőlve várt rám, az pedig mesébe illő.

- Gyere enni – mondom fejemet csóválva, és a pulthoz viszem a csomagot. Kiveszem a dobozokat és kibontva teszem az asztalra.

Miközben eszünk, csodálattal nézem, ahogy bőségesen megpakolja a tányérját. Mikor befejezzük az evést, elviszem a tányérokat és a dobozokat visszacsukom. Bepakolok a hűtőbe, de most nem állok neki mosogatni, hanem visszamegyünk a nappaliba.

- Akarsz még játszani? – kérdezem.

- Persze, felőlem mehet.

Nagyon jó csapatot alkotunk a játékban, egymás után oldjuk meg a feladatokat kiváló eredménnyel. Nem is tudom, hogy mennyit haladtunk előre, mikor érzem a fáradtságot. Mateora nézve, még többet is játszhattunk, mint gondoltam először, mert nagyon fáradtnak tűnik. Leteszem az asztalra a kart.

- Legyen mára ennyi elég. Kezdésnek – teszem hozzá. Ő is leteszi, és ásít egyet.

- Szerintem is. De nagyon jól éreztem magam, és örülök, hogy ennyire tetszik neked. Most viszont már mennem kell – teszi hozzá elszontyolodva.

- Nem maradsz? – lepődöm meg. Úgy gondoltam, hogy itt alszik, nem gondoltam, hogy ezt külön hozzá kell tennem.

- Nem lenne gond? – kérdezi elpirulva.

- Egyáltalán nem – mosolygok rá.

Felállok, és a kezemet nyújtom felé. Finoman belehelyezi az övét, és így vezetem a szobám felé.

- Ha nem gond, nem ágyaznék meg külön neked – szólalok meg, féloldalas mosolyra húzva a szám.

- Én nem bánom.

Még sosem volt ebben a szobában, legalábbis tudtommal.

- Adjak valamit pizsamaként? – választ nem is várok, rögtön a gardróbba megyek, és keresek egy pólót neki. Visszalépek hozzá, és megszakítom a nézelődését azzal, hogy átadom a ruhát.

- Köszönöm – motyogja zavartan.

Én visszamegyek, és átöltözök, de most csak a nadrágot húzom fel, félmeztelen megyek vissza, közben kibontom a hajam. Ő alsóban és a pólómban áll és zavarban van. Elpirul mikor visszaérek, de szemét nem tudja levenni rólam. Érzem a hátamon a tekintetét, ahogy lekapcsolom a lámpát és az ágyba bújok.

- Nem jössz?

Azonnal megindul és érzem, ahogy a matrac besüllyed. Bemászik a takaró alá, és szinte rögtön felém mászik. Odanyúlok, hogy elkapjam a derekát, majd magamhoz húzom. Készségesen simul hozzám, keze a mellkasomra csúszik. A szemem kezd hozzászokni a sötétséghez, így kiveszem arca vonalait, és látom szeme csillogását. Feljebb nyújtózkodik én pedig megcsókolom. Lágyan, finoman kóstolgatom, ő pedig hozzám préseli magát még jobban, már ha lehetséges. Mielőtt elfajulna a dolog, elvállok tőle. Csalódottan sóhajt egyet, de nem foglalkozom vele. Most pihennünk kell. Könnyedén sikerül megfordítanom, így a hátával nekem van. Teljesen magamhoz húzom a derekát átkarolva és kezét az enyémre teszi. Adok a fejére egy puszit, az orromat teljesen átjárja az illata.

- Jó éjszakát – suttogom.

- Jó éjszakát.

Éjszaka nem is tudom, hogy mit álmodok, nagyon nehéz meghatározni, annyit érzékelek, hogy nem kellemes. A nevemre riadok fel, szinte azonnal kipattan a szemem, mikor Mateot pillantom meg. Két kezével az arcomat fogja, és ő mondja a nevem.

- Alec, minden rendben? – kérdezi suttogva.

Megborzongok, ahogy álmos hangján kimondja a nevem. Nem válaszolok, csak rámarok ajkára, és durván megcsókolom. Meglepettségében felnyög, de azonnal viszonozza. Egyik kezével a hajamba túr, én pedig csípőjére markolok. Közelebb húzom magamhoz, de még mindig nem szakadunk el egymástól. Az egyik lábát átveti derekamon és így préseli magát hozzám.

- Le… kellene állnunk – zihálom, mikor elvállok tőle.

- Lehet – suttogja.

- Biztosan – újra megcsókolom, majd ajkáról lejjebb vándorlok és apró csókokkal haladok végig az arcán, majd le a nyakán. Felsóhajt. Biztosan le kellene állnunk. Félek túl messzire megyek, ha most nem hagyom abba. Lefejtem magamról a lábát és nem tudom nem észrevenni mennyire felizgult ő is.

- Aludj tovább – suttogom neki, mire állam alá fúrja fejét. Lehelete a bőrömet perzseli.

Nem tér vissza az álmom. Reggel apró kezek simogatására ébredek. A hasamon fekszem, és a hátamon simít végig, majd apró csókokat érzek. Haja csiklandozza bőrömet. Nagy levegőt veszek és elmosolyodok, de nem nyitom ki szememet, csak élvezem érintését. Túl jó, hogy megszakítsam.


vicii2020. 04. 15. 12:15:01#35742
Karakter: Mateo Reinheit
Megjegyzés: (Rékának)


Derekamnál fogva húz magához közelebb, én pedig boldogan simulok hozzá, arcomat mellkasába fúrva. Megnyugtat finom, férfias illata és a testéből sugárzó melegség. De az ágyékom még mindig kényelmetlenül feszül, a helyzeten pedig nem segít, hogy érzem méretes merevedését.
- Aludj, kell a pihenés – súgja a hajamba, én pedig fészkelődök kicsit, majd ellazulva nyugszom meg. A testem lassan lecsillapodik és már nem is fázom, hála a közelségének.
Annyira biztonságban érzem magam a karjaiban, hogy szinte perceken belül sikerül elaludnom…
 
*
 
Az éjszaka mélyen és pihentetően alszom, reggel pedig a szobába beszivárgó isteni illatokra ébredek… tojás és… kávé…
Jólesően nyújtózva ülök fel, és meglepődök, mikor a saját ágyamban ébredek. De ahogy körbenézek, látom, hogy a másik párna is ki van feküdve. Szóval ezért aludtam olyan nyugodtan.
Sokkal jobban érzem magam, a láztól sem forró a testem, és bár nem vagyok még száz százalékos, az eddigiekhez képest remek. Felpattanok hát, felkapok magamra egy nadrágot meg egy pulcsit és a konyhába lépek, a látvány pedig szívmelengető.
Mr. Jenkins reggelit készít, és épp az asztalt teríti meg.
- Jó reggelt. Jobban érzed magad? – kérdi kedvesen, mikor megpillant, én pedig megilletődötten biccentek.
- Jó reggelt; azt hiszem – mondom, és ahogy végignézek a kínálaton, már össze is folyik a nyál a számban. – Ez meg micsoda?
- Reggeli – közli nemes egyszerűséggel. – Bátorkodtam elmenni és bevásárolni. Gyere, lássunk hozzá – invitál, én pedig még mindig meglepetten ülök le a konyhaasztalhoz. Ezt meg tudnám szokni, mi tagadás… jobban kellene figyelnem a rendszeres étkezésre.
A férfi letesz elém egy csésze friss, gőzölgő kávét, cukor és tej kíséretében, majd helyet foglal velem szemben és nekilátunk egy isteni reggelinek. A gyomrom hálásan fogadja be a meleg ételt, ma már sokkal jobb étvágyam van, mint az elmúlt napokban.
- Köszönöm, hogy maradt Mr. Jenkins – mondom hálásan, zavartan lesütött szemekkel. Jól esett a törődése…
- Nagyon szívesen – mosolyog rám vissza, majd a reggeli befejezése után szó nélkül nekilát, hogy elpakoljon, én pedig bizonytalanul figyelem. Kicsit nyúzottnak tűnik… vagy csak képzelem?
Mit gondolhat a tegnap este után? Nem hozza fel, úgy tesz, mintha semmi sem történt volna. Nekem kellene szóba hoznom?
Hozzám lép, miután végzett, kezét a homlokomra simítja, én pedig lehunyt szemekkel simulok bele az érintésébe. Annyira jól esik, mikor hozzám ér…
- Úgy tűnik, már nem vagy olyan lázas – mondja elégedetten.
- Köszönöm – súgom halkan, felpillantva rá. Zavartan áll meg mellettem, tanácstalanul néz rám, és már épp megszólalnék, de megelőz.
- Én akkor megyek is. Ha esetleg kell valami, akkor szólj – mondja kedvesen, majd az ajtóhoz lép, hogy belebújjon a cipőjébe és a kabátjába.
Felállva követem és tétován megállok mellette, zavartan nézem, ahogy készülődik. Meg kellene állítanom, mielőtt elmegy. Beszélni szeretnék vele a tegnap történtekről, de a torkomra forr a szó. Mit kellene mondanom?
- Köszönök mindent, tényleg – mondom félszegen.
- Nagyon szívesen.
- Délután… - kezdenék bele, de mielőtt befejezhetnénk, a szavamba vág.
- Jövök. Neked még pihenni kell – szögezi le, én pedig hálásan bólintok. Ezután az ajtóhoz lép, int és kilép rajta, én pedig bizonytalanul pillantok utána, míg el nem tűnik a lépcsőkön. Sóhajtva zárkózom be, majd tétován állok meg a lakás közepén. Nem tudom, mit is kezdhetnék a hirtelen nyakamba szakadt magánnyal.
Nyögve dörgölöm meg az arcom, aztán úgy döntök, bekapcsolom a laptopomat és utána nézek a tegnapi anyagnak. Ma még adok magamnak egy kis időt, bár vonzz a gondolat, hogy bemenjek az órákra. De igaza van Mr. Jenkinsnek, ha nem pihenem ki magam rendesen, akkor csak elhúzódik ez a megfázás. Ma még itthon maradok, majd holnap már bemegyek az előadásokra.
Előkaparom a laptopom és letelepedek a konyhaasztalhoz, hogy aztán belevessem magam a tanulásba. A tegnapi előadások anyaga már fent van, lementek szépen mindent, de mielőtt nekilátnék áttanulmányozni, készítek egy teát. Mikor ráakadok a polcon a filterek mellett egy üveg mézre, elmosolyodom.
Annyira figyelmes…
Eszembe jut az este, a gondolattól pedig melegség költözik a gyomromba. Mielőtt nekiállnék álmodozni, inkább elkészítem azt a teát és nekiállok tanulni. Ha belemélyedek az emlékekbe, nem fogok tudni koncentrálni…
Délben megkordul a gyomrom, ezért szórakozottan benézek a hűtőbe. Meglepődöm, mennyi mindent találok benne, talán még sosem volt ennyire tele… ezt meg kell hálálnom valahogy neki.
Levakarhatatlan mosollyal melegítem meg a tegnap készített levest és lapátolom be, aztán készítek magamnak egy kiadós szendvicset is. Így sokkal könnyebben megy még a tanulás is.
Miután végzek, ránézek a férfival közös projektre is, átolvasom, belejavítok itt-ott és összeszedem, mit szeretnék még megkérdezni tőle. De bárhogy töröm a fejem, csak pár kérdést sikerül összekaparnom. Mondjuk kicsit több mint egy hét múlva amúgy is le kell adnom.
Az órára pillantok, és örömmel konstatálom, hogy másfél óra múlva Mr. Jenkins is befut, ezért nekilátok, hogy kicsit rendet tegyek. Tudom, mennyire szereti, ha minden a helyén van. Engem nem zavar a rumli, de szeretnék imponálni neki.
Addig pakolgatok, míg meg nem szólal a csengő. Szinte repülök ajtót nyitni, és ahogy megpillantom a férfit, hevesebben kezd dobogni a szívem.
- Jó napot Mr. Jenkins – köszöntöm, majd beljebb invitálom.
- Szia. Sokkal jobban nézel már ki – állapítja meg, én pedig hálásan felmosolygok rá. Ezt csak neki köszönhetem.
Egy szatyrot nyom a kezembe, én pedig meglepetten, kíváncsian kukkantok bele. Megint kajával állított be. Kész főnyeremény ez a pasi.
- Gondoltam, hogy hozok vacsorát – magyarázza, miközben felakasztja a kabátját. Zavartan pillantok végig rajta, ma igazán jól fest ebben a v nyakú felsőben…
A konyhába lépve kipakolok, ő pedig elmagyarázza, hogy milyen jellegű vacsorára is gondolt. Lelkesen segítek neki az elkészítésében, újabb fantasztikus vacsorának nézünk elébe.
De ma valahogy kicsit feszültebb a légkör. Én azon rágódom, mégis hogy hozzam fel a köztünk feszülő, kialakulóban lévő dolgot, de valahogy belőle is mintha feszültség áradna. Az arca kicsit nyúzottabb, a szeme is mintha karikás lenne…
Miközben befejezi a vacsora elkészítését, gondosan megterítek, Mr. Jenkins pedig tálal. Lelkesen figyelem, ahogy mindenfélét pakol egy tortillája majd feltekeri. Követve a látottakat elkészítem én is a sajátom, hogy aztán élvezettel habzsoljam be. Próbálok beszélgetést kezdeményezni, de nem nagyon járok sikerrel, röviden, félszavakkal válaszolgat.
- Van valami baj? – kérdem aztán komolyan végigpillantva az arcán.
- Nem, semmi baj nincs – hárít, de nem veszem be. Szinte tapintható a belőle áradó feszültség. Mi lelhette? Miattam van? Vagy történt valamit?
Feszült csendben fejezzük be a vacsorát, én pedig nem tudom, mit is mondhatnék. Szótlanul szedjük le az asztalt, és amíg én elpakolom a maradékot, Mr. Jenkins vizet enged a mosogatóba és nekilát az edényeknek.
Koppanásra leszek figyelmes, ahogy az egyik tányér visszacsúszik a mosogatóvízbe. Ahogy a férfira pillantok, látom, ahogy egész teste görcsösen megfeszül, elfehéredő ujjakkal markolja a konyhapultot.
- Mr. Jenkins? – szólítom meg bizonytalanul, de nem válaszol. Közelebb lépek hozzá, egyik kezemet a vállára simítom és akkor szembesülök teste görcsös remegésével. Felém fordul, csípőjével a pultnak támaszkodik, továbbra is erősen markolva azt. Állkapcsa megfeszül, pupillája egészen apróra szűkült össze.
Pánikroham. Hát persze. Ezért volt olyan feszült, ennek az előszelét éreztem. Visszagondolva az előző alkalomra, annak is volt előjele.
Semmi baj, csak gondolkodj. Az első pánikroham után belevetettem magam a témába és egy csomó szakirodalmat olvastam, az ötlet pedig, ami akkor szöget ütött a fejemben, elő is villan.
- Megengedi, hogy segítsek? – kérdem halkan, a torkom kiszárad. Pír kúszik az arcomra a gondolattól, mire is készülök. Rémült tekintete rám villan, arcán rengeteg érzelem suhan át. Biztos kellemetlen neki, hogy megint a tanúja vagyok.
Kezemet mellkasára simítom, őrült iramban szedi a levegőt, mint aki maratont futott le az előbb. Bizonytalanul lépek hozzá közelebb, majd nagy levegőt veszek, és leküzdve lányos zavaromat hozzá simulok. Meglepetten pillant le rám.
- Olvastam, hogy több tanulmány is bizonyította, hogy a pánikroham leküzdésének leghatásosabb módja a… az… orgazmus – súgom az utolsó szót, teljesen belepirulva, és bár mélyen zavarban vagyok, nincs visszaút. Ha már elhatároztam magam, végig kell csinálnom. Amúgy is belesajdul a szívem, ha így látom, és ha van egy módszer, ami talán kicsit is segít neki, akkor nem habozhatok…
A módszer lényege, hogy a testben generálódott feszültséget szexuális energiává alakítjuk át. A pánikroham alappillére a félelem, amit csak egy másik, szintén mélyen gyökeredző ösztönnel nyomhatunk el. A vággyal.
Ahogy testemmel teljesen hozzásimulok, érzem, ahogy görcsösen rázkódik. Egyik kezével megmarkolja a vállamat, erősen, mintha kapaszkodót keresne. Nyakát átkarolva, lábujjhegyen pipiskedve keresem meg a száját, hogy aztán finoman, de határozottan megcsókoljam. Meglepetten nyög fel, és elemi erővel viszonozza. Kapkodva, durván csókol, próbálva leküzdeni a rá törő rohamot. Hamar elszakad tőlem, levegőért kapva, én pedig szabadjára engedem az eddig lassan összegyűlt vágyam.
Egyik kezemmel a felsője alá simítok, és még mindig megdöbbent, hogy a hasfalán kitapintható minden kocka. Elbűvölten húzom végig rajtuk az ujjaimat, majd feljebb csúszok kemény mellizmára.
Másik kezemmel vállába kapaszkodok, úgy nyújtózom fel a nyakáig, hogy apró csókokat leheljek rá. Megadóan hajtja hátra a fejét, ezzel mintegy felkínálva magát, én pedig felbátorodva harapok a bőrébe. Felnyög, mély, erotikus hangon, én pedig fogam közé véve bőrét finoman megszívom egy helyen.
- Mateo – nyögi a nevem karcos hangon, ettől pedig borzongás fut végig a gerincem mentén. Talán még soha, senki nem mondta ilyen szexin a nevem…
Vállamat markoló keze a derekamra csúszik, szorosabban von magához, én pedig készségesen törleszkedek hozzá, éledező férfiasságom ruhán keresztül egyik combjának nyomva. Nagyot nyelve pillant le rám, szemeiben már nem csak páni félelem.
- Csak rám figyeljen – súgom reszketeg hangon, mellkasát simogató kezem újra lefelé csúszik. Nadrágja derekánál egy pillanatra megtorpanok, de aztán nagyot nyelve tovább csúszok, hogy a finom anyagon keresztül markoljak rá az ágyékára. Megrándul és felsóhajt, ahogy nadrágon keresztül izgatni kezdem, közben finoman csókolgatva és harapdálva a bőrét, ami kilátszik a felsője szélesebb nyakkivágása alól.
Derekamról a keze lejjebb csúszik és durván fenekembe markol, ezzel egy finom nyögést kicsikarva belőlem. De nem hezitál sokat, megkeresve a nadrág derekát céltudatos mozdulattal csúsztatja be alá a kezét, hogy a csupasz bőrömet markolhassa meg. Megborzongok hideg érintésétől, egészen felizgat, ahogy a hátsómat markolássza.
Vágytól remegő kezekkel, ügyetlenül babrálok az övével, de végül sikerül kioldanom. Kapkodva gombolom ki a nadrágját, és ahogy lehúzom a sliccét, még erősebben szorít magához. Nagyot nyelve, izgatottan csúsztatom be a kezem az alsójába, és ahogy tenyerembe akad lüktető, kemény férfiassága, felsóhajtok. Hatalmas…
Megint a nevemet nyögi, hajamba szuszog, ahogy finoman simogatni kezdem. Végre a másik kezével is elengedi a pultot, hajamba markolva, finoman emeli fel a fejem, hogy forrón ajkaimra tapadhasson. Ezúttal már hosszan csókol, de nem kevesebb vehemenciával, és ahogy a nyelvével ingerli az enyémet, beleremegek.
Hátsómat markolászó keze máshogy mozdul, egyik ujjával rátalálva bejáratomra finoman ingerelni kezdi, az érzéstől pedig a csókba nyögök. És ahogy lassan belém csúsztatja az ujját, elszakadva tőle, hátravetett fejjel nyögök fel. Megrándulva markolok rá rendesen a merevedésére, hogy erőteljesebb mozdulatokkal izgassam tovább, gátlástalanul élvezve közben, ahogy ujja belülről masszíroz.
Másik kezével utat talál a felsőm alá, izgatóan simogatja a bőröm, majd egyik kemény mellbimbómat kezdi cirógatni. Finoman megcsippenti, közben pedig még egy ujját tolja belém, az érzés pedig olyan intenzív, hogy hangosan nyögdécselve élvezem. Farkán dolgozó kezem elveszti a ritmust, szabad kezemmel pedig már csak felsőjébe tudok kapaszkodni, hogy megtartsam magam. A lábaim vészesen reszketni kezdenek. Régen szeretkeztem már bárkivel is, ezért most sokkal érzékenyebb vagyok, mint általában… ha így folytatja, mindjárt...
Lejjebb hajolva hozzám szájával az egyik fülkagylómat találja meg, izgatóan végignyal rajta, aztán finoman harapdálni kezdi. Forró lehelete csiklandozza a bőrömet.
Aztán az ujjaival hirtelen megtalálja bennem azt a csodálatos, gyönyört okozó pontot, mire elkerekedett szemekkel felnyikkanok. Elhomályosult szemekkel, zihálva vonaglok a kezei között, ahogy masszírozni kezdi bennem azt a pontot, és nem is kell sok, mire csillagokat látok. Összerándulok, a testem megfeszül, lehunyt szemekkel, hosszan sóhajtok. A forróság szétárad a testemben, és egészen hosszú hullámokban ér. Rég nem élveztem ekkorát…
Pihegve próbálom összeszedni magam, nagyot nyelve teszek kísérletet, hogy visszavegyem a testem feletti irányítást, de a lábam vészjóslóan remeg. Érzem, ahogy kezemben türelmetlenül rándul egyet merevsége, és ahogy kihúzza belőlem az ujjait, lassan térdre csúszok.
- Jól vagy…? – kérdi vágytól rekedt hangon, de ahelyett, hogy válaszolnék, kábultan kezdek a nadrágjával babrálni. Hiszen ő még nem élvezett el…
Kiszabadítom a nadrágjából a férfiasságát, majd ajkaimat benedvesítve, kábultan nyalok végig egész hosszán. Mély, torokhangon nyög fel, én pedig lassan csúsztatom a számba. Túl nagy ahhoz, semmint az egészet be tudjam kapni, de így is megpróbálom a legjobbat nyújtani. Finoman szopogatom, de aztán gyorsan sikerül újra felvenni a ritmust. Nyögve csúsztatja egyik kezének ujjait a hajamba, finoman megmarkolva a tincseimet. Forró tagja izgatóan lüktet már a számban, csípőjével időnként előrelendül, ebből tudom, hogy már ő is közel van.
Aztán egyszer csak az egyik karomat megmarkolva húz fel magához, én pedig elszakadva tőle engedelmesen felállok. Szorosan magához von, én pedig merevedésére rámarkolva, megfeszített tempóban simogatom tovább. Követelőzően csókol meg, forrón és vadul, majd egész testében megremeg. Belenyög a csókba, egészen erotikus, mély torokhangon, majd megérzem kezemen forró magját. Hullámokban élvez, én pedig lassú mozdulatokkal, finoman kényeztetem közben, hogy elnyújtsam az örömét. Mikor véget ér, zihálva temeti arcát a hajamba, én pedig lehunyt szemekkel, pihegve dőlök neki.
Magához ölel, és én készséggel bújok hozzá, így nyugszunk le. Élvezem, ahogy a hajamba szuszog. Testében már nyoma sincs a feszültségnek.
- Mi tagadás… ez tényleg használt – dörmögi aztán, apró kis mosollyal a szája szegletében, én pedig zavartan elpirulok. Most, hogy újra tiszta fejjel tudok gondolkodni, és felmérem a helyzetet, zavarba jövök. Az előbb gyakorlatilag rámásztam.
Megköszörülöm a torkomat, mert félek, csak cincogni tudnék.
- Én… azt hiszem… rendbe szedem magam – mondom lepillantva, tulajdonképpen sikerült a nadrágomba élveznem, és az ő öröme is a pólómon landolt.
Kibontakoznék az öleléséből, de nem enged, továbbra is szorosan tart. Meglepetten, fülig pirulva nézek fel rá, ajkán ellenállhatatlan mosoly.
- Köszönöm – súgja, miközben finom csókot hint az arcomra. Nagyot dobban a szívem. Ellágyulva pillantok rá, ajkamat nyújtva. Finoman, szinte becézve csókol, bizsereg a bőröm utána.
- Most már tényleg rendbe kéne szednem magam – mondom zavart mosollyal, ezúttal pedig elenged. Ahogy eltávolodom, nem tudom megállni, hogy ne nézzek rajta végig. Sötéten kavargó szemein, szétcsókolt száján, szétdúlt ruháján. Őszinte vágyakozással mustrálom, de ahogy elkapja a tekintetem, megint zavarba jövök és inkább beiszkolok a szobába. Gyorsan dobom le magamról az összemocskolt cuccaim és húzok valami tisztát. Egyszerű fehér póló és melegítőnadrág mellett döntök, majd a szennyest felmarkolva átviszem a fürdőbe és a mosásra váró ruhák közé dobom.
Kicsit rendezettebben térek vissza a nappaliba, ahol már Mr. Jenkins is összeszedte magát. Épp teát készít, mikor csatlakozom hozzá.
- Az előbb… megleptél – mondja könnyed hangon, az egyik bögrét átnyújtva nekem, én pedig elpirulva veszem el és fogom a két kezembe.
- Sajnálom, nem akartam így letámadni… - mondom zavartan, miközben elhelyezkedünk a kanapén. Mondandómra csak felhúzza az egyik szemöldökét. – Csak kicsit utána olvastam a témának, és…
Elakadok, inkább kortyolok egy nagyot a teámból.
- Még sosem sikerült megelőznöm egy kialakuló rohamot – mondja halkan, én pedig meglepetten pillantok fel rá.
- Ezért volt ma olyan feszült? – kérdem halkan, mire bólint.
- Éreztem, hogy talán baj lehet. Próbáltam legyűrni, de nem sikerült. Nem akartam, hogy megint a jelenlétedben törjön rám, de… végül is, nem bántam meg – mondja sanda mosollyal, én pedig felkuncogok. Bizonytalanul közelebb csúszok hozzá a kanapén, ő pedig átkarolva von magához, legyűrve köztünk a maradék távolságot is. Jólesően simulok az oldalához. – Tényleg ezt akarod? – kérdi kis csend után, én pedig értetlenül pillantok fel rá. – Engem – teszi hozzá magyarázat gyanánt, én pedig elpirulva bólintok.
- Jobban járnál valaki mással, akinek nincs ennyi problémája – mondja halkan, én pedig még közelebb húzódok hozzá.
- A problémás emberek vonzzák egymást, nincs mit tenni – mondom szórakozottan, de csak megrázza a fejét.
- Ne viccelj. Hiszen veled nincs semmi gond – borzol a hajamba, a szavaira pedig elkomorodok. Bár igaz lenne.
- Ez nem igaz – mondom halkan. Várakozóan néz rám, én pedig a teámba bámulok. – A problémáim nem szűntek meg teljesen. Csak kordában tartom őket – vallom be, ő pedig nem szól egy szót sem. – Mindkettőnknek megvannak a magunk gondjai – teszem még hozzá, nem is neki címezve a dolgot, inkább csak hangosan kimondva, amit gondolok. Bár az én kis agybajomat össze sem lehet hasonlítani egy veterán katona poszttraumás stressz szindrómájával.
Lassan ideje tényként kezelnem, hogy az érettebb férfiak a zsánerem. Középiskola végén randiztam néhány korombelivel, de valahogy sosem éreztem azt, hogy összepasszolnánk. Túl gyerekesnek találtam őket. Talán mert már egészen kiskoromban azt mondták rám, koraérett vagyok.
- Ami a dolgozatodat illeti… - hozza fel a témát, én pedig kíváncsian pillantok fel rá. – Ha szeretnéd, talán leszervezhetek még valakit, akivel beszélgetni tudsz.
- Az nagyszerű lenne – mondom széles mosollyal, lelkesen.
- De mást lehetőleg ne hozz zavarba a kérdéseiddel – korhol le, mire felnevetek.
- Ne aggódjon, az csak a maga kiváltsága – mosolygok rá incselkedve.
- Ha már itt tartunk, most már igazán tegezhetnél – mondja könnyedén, én pedig meglepetten pislogok a kijelentésre. Persze, a történtek fényében elég fura lenne, ha továbbra is magáznám, de már annyira megszoktam, hogy fura lesz átállni.
- Öhm… köszönöm. Furcsa lesz megszokni – mondom apró mosollyal. – És hogy szólíthato… szólíthatlak?
- Az Alec megteszi.
- Alec… - ízlelgetem hangosan a hangzását. Határozottan tetszik. – Itt alszol ma este? – kérdem elpirulva, felhörpintve a teám maradékát. Meglepetten néz le rám, hosszan gondolkodik, mielőtt válaszolna.
- Őszintén szólva, nehezemre esik idegen helyen kipihennem magam. Ne vedd magadra – szabadkozik, én pedig megértően bólintok. Hazudnék, ha azt mondanám, nem lomboz le teljesen, de megértem.
- Semmi gond.
- A mai után meg pláne szükségem van a pihenésre – dörgöli meg az orrnyergét. Bár már nem tűnik feszültnek, a karikák még mindig ott vannak a szeme alatt.
- Akkor, ha nem probléma, feltenném még azt a néhány kérdést, ami hiányzik, és békén is hagylak – mondom halkan, feltápászkodva a kanapéról a jegyzetfüzetem után nyúlok. – De csak ha nem vagy túl fáradt hozzá.
- Semmi gond – rázza meg a fejét, én pedig a szokásos lelkesedés nélkül veszek elő egy tollat és ülök vissza mellé. Ezúttal hiányzik a szokásos lelkesedésem. Nem mintha nem szeretnék vele időt eltölteni, vagy akár zavarba hozni a kérdéseimmel, de… ez most valaminek a végét jelenti. És kicsit elszomorít.
- Most, évekkel a leszerelésed után, ha mentális problémák miatt kérnél segítséget a seregtől, ugyanúgy foglalkoznának veled? – kérdem kíváncsian, mire gondolkodva végigsimít a szakállán. Imádom ezt a mozdulatot.
- Igen, biztos vagyok benne. Nem fordulnak el senkitől, bármilyen régen szolgált is – lefirkantom a választ, majd már a következő kérdést teszem fel.
- Időnként érdeklődnek a hogyléted felől?
- A régi társaim sosem hagynak békén, valaki mindig megkeres. De a seregtől nem szoktak csak úgy felhívni, hogy elcsevegjünk a mentális egészségemről – próbálja könnyedén megfogalmazni a választ, én pedig szórakozottan elmosolyodom.
- De van valaki, akihez fordulni lehet?
- Igen, van egy telefonszám, amit bármikor fel lehet hívni, amolyan lelki segély vonal. Illetve van egy iroda a városban, amit fel lehet keresni, ők pedig a probléma jellegéből adódóan tanácsot adnak, vagy elirányítanak a megfelelő szakemberhez.
- Ez nagyon pozitív – jegyzem meg meglepetten, nem is gondoltam volna, hogy végtére is ilyen jó lehet a szociális háló. Bár sajnos nem kötelezik az embereket pszichológiai kezelésre, azért jelen vannak és segítenek, ha kell. – Hát, ennyi volt – mondom szórakozott mosollyal, összecsukva a füzetem. Egy időszak véget ért.
Nem szól, csak elgondolkodva simít végig a szakállán, én pedig leteszem a füzetet a dohányzóasztalra.
- Jövő héten már el kell kezdenem tanulni – sóhajtok fel, semmi kedvem. A vizsgákra készülés mindig nehéz időszak, nagyon meg szokott viselni. Mivel az ösztöndíjam múlik rajta, mindig nagyon keményen tanulok, hogy a lehető legjobb eredményt érhessem el. Vagy ez, vagy munkát kellene vállalnom, ami sokkal jobban megnehezítené az életemet.
- Mikor lesznek a vizsgáid?
- Két hét múlva, egy hét felkészülést szoktam hagyni magamnak. Ilyenkor óráim sincsenek, vizsgák után pedig szintén lesz egy kis szünetem – mondom lelkesen, mosolyogva felpillantva rá. Akkor majd több időt fogunk tudni együtt tölteni…
- Ideje mennem – kel fel a kanapéról, én pedig lehangoltan figyelem, ahogy az ajtóhoz lépve felveszi a bakancsát. Mikor a kabátját húzza, odalépek mellé, tanácstalanul ácsorogva figyelem, kicsit zavarban vagyok.
- Holnap… - kezdenék bele bizonytalanul, de mielőtt befejezhetném, finoman a hajamba túr. Elpirulva pillantok fel rá.
- Vacsorázzunk nálam.
Boldogan bólintok. Tétovázik kicsit, de aztán lehajol hozzám, hogy finom csókot leheljen a számra, én pedig lelkesen viszonzom, kezeimet a mellkasára simítva közben.
- Jó éjszakát – búcsúzik végül, kinyitva a bejárati ajtót.
- Jó éjszakát… Alec – mosolygok rá, és a küszöbön állva nézem, ahogy int majd távozik. Figyelem, amíg el nem tűnik a lépcsőfordulóban.
Sóhajtva csukom be az ajtót, aztán a hajamba túrva nézek körbe a kis lakásban. Hirtelen olyan üresnek és hidegnek tűnik…


Réka102020. 04. 14. 15:48:48#35741
Karakter: Alexander Jenkins (Alec)
Megjegyzés: (vicii-nek)


 Arcomat dörzsölve nézek szét a konyhában. Ahogy lassan ténylegesen felfogom, hogy mi történt tegnap, összezavarodok. Nem tudom, mit érezzek, vagy egyáltalán mit szabadna. Hiszen annyira fiatal, ártatlan, szép, és ahogy tegnap csókolóztunk, ahogy hozzám simult, éreztem, hogy tökéletesen passzol hozzám… Le kell állnom! Nem helyes ezt tennem vele, akármennyire is sajdul meg a szívem, ha erre gondolok.

Elkezdem összeszedni magam, hiszen délután edzésre kell mennem, mielőtt Mateo jönne. Jönni fog egyáltalán? Hiszen ezek után lehet látni sem akar. Bár úgy éreztem, hogy neki is tetszett az este, lehet, csak az alkohol miatt volt. Abban sem vagyok biztos, hogy ez az egész szóba fog kerülni, mondjuk én biztosan nem fogom felhozni.

Letusolok, bepakolok a táskámba mindent, amire szükségem lehet, majd elindulok. Megszokott rutinnal csekkolok be az edzőteremben, és veszem birtokba a szekrényt. Kicsit lassabban öltözök át a szokásosnál, így később is érek be. A „tanítványom” már melegít, és magabiztosan vigyorogja el magát. Még sosem fordult elő, hogy kések.

- Hosszú volt az este? – kérdezi köszönésképp.

- Csak csináld – legyintek, és kezdek mozogni én is.

Jól meghajtom magunkat, de ez sem elég ahhoz, hogy ne gondolkozzak. Így mikor a társam lelépett, én még maradok. Bár érezem, hogy a térdem nem kívánja a további mozgást, mégis muszáj volt lefutnom egy órát. Hosszú idő óta most fáradtam ki rendesen, gondolom köze van hozzá a másnaposságomnak is. Akármennyire is keveset ittam, azért megérzem, már nem vagyok fiatal. Vajon Mateo hogyan viselheti? Úgy néztem, nagyon szétcsapta magát.

Otthon a szokásos mosásomat rakom ki, és be, és kezdek bele a hajtogatásba, mikor hallom, hogy üzenetem érkezik. Mateo az, nem tud átjönni, mert annyira másnapos. Egyszerre mosolygok rajta és sajnálom is. Még nem tapasztalt az ivás terén, és ez látszik is. De mi az, hogy még? Nem akarom bevinni ebbe a világba, egyáltalán nem szeretném, ha a világomba lenne. Annyi rossz van itt, tele halállal és gyilkossággal. Nem neki való.

Mégis, hiába próbálom magam győzködni, miközben a vasalódeszkát veszem elő, de egyszerűen nem megy. A szomorúság eluralkodik rajtam, amiért ma nem látom. Zavar, hogy nem tudom, miattam nem jön át, vagy tényleg rosszul van. Ennyire elrontottuk volna az egész kapcsolatot? Azt mondta, van elég anyaga a dolgozathoz, nem is lenne szükséges több találkozó. Az én hibám az egész, hiszen én nem tudtam uralkodni magamon. Képtelen voltam megállni, amikor rám nézett a kék, csillogó szemeivel. Vagy amikor megnyalta ajkait… Nagyot sóhajtok, és próbálom elterelni a gondolataimat a vasalni valóra, nem pedig a feszülő nadrágomra gondolni.

Másnap hasonlóan telik, annyi kivétellel, hogy két edzésem van. Cserébe legalább másnap senki nincs, és egész nap ráérek. Mintha annyi dolgom lenne…

Mikor végzek, és az órára néznék, akkor veszem észre, hogy lassan Mateonak itt kellene lennie. Semmit nem hallottam felőle, hogy jobban van-e, vagy akar-e velem találkozni. Lehet még mindig zavarja az, ami történt? Mire végiggondolok mindent, megcsörren a telefonom. Hamar felveszem.

- Mr. Jenkins? Mateo vagyok – szól bele, de hangja nem sejtett sok jót. Fáradtnak és betegesnek tűnik.

- Minden rendben? – kérdezek rá.

- Nem igazán. Szörnyen érzem magamsóhajt. – Ma délután sem tudok majd átmenni.

- Ó – hirtelen nem is tudom, mit mondjak. Talán tényleg mindent elrontottam…

- Esetleg nagy gond lenne, ha megkérném, ezúttal Ön jöjjön el? – kérdezi, de mire befejezi a mondatot, tüsszent egyet.

- Nem probléma – könnyebbülök meg. Viszont ennek ellenére elég vészjósló a hangja, és mintha aggódnék egy kicsit. – De jól vagy?

- Csúnyán megfáztamvallja be. – A mai órákat is ki kellett hagynom.

- Egy óra múlva ott leszek, ha megfelel.

- Várni fogom.

Lediktálja a címét, amit gyorsan felírok, majd le is tesszük a telefont. Megnézem a címet, hogy merre is van, majd elégedetten állapítom meg, hogy útba esik a bolt. Ha főzök neki egy levest, az biztosan helyre rázza egy kicsit. Fel is öltözök, veszem a tárcám és kulcsomat, és elindulok.

A szupermarketbe gyorsan összekapom a zöldségeket, tésztát, mindent, ami kell, fizetek, és egyenesen Mateohoz megyek. Remélem nincs nagy gond, és tényleg csak megfázott. Akkor hamar helyrehozza a leves és a pihenés. Szinte biztos vagyok benne, hogy semmi kajája nincs.

Megtalálom a lépcsőházat, az ajtó nyitva van, így felmegyek a megfelelő emeletre, majd csengetek. Remélem, hogy a megfelelő helyen vagyok. Mateo kinyitja az ajtót, de örömöm nem felhőtlen, hiszen borzasztóan néz ki. Takaró a vállán, még pizsamában van és kócos is. Még sosem láttam így, ráadásul a szokásosnál is sápadtabb.

- Ennyire ramatyul festek? – kérdezi, és közben beinvitál.

- Hazudjak kegyesen? – kérdezem mosolyogva.

- Inkább egy szót se – fintorog egyet, és becsukja az ajtót mögöttem. Bemegy, és leül a kanapén, a takarót rögtön összehúzza magán. – Bocs a kupiértszabadkozik, de csak most nézek körbe.

A nappali és a konyha egyben van, nem nagy szoba, de nagyon otthonos. Mindenhol könyvek, füzetek és lapok vannak. Látszik, hogy itt él valaki, nem úgy, mint nálam.

- Megkínálhatom teával? – kérdezi fáradtan, miközben áll fel, hogy el is készítse. Nagyon fáradtnak tűnik, mozdulatai lassúak.

- Ne fáradj, majd kiszolgálom magam mosolygok. Lekapom a kabátomat, felakasztom, a cipőmet pedig a bejárati ajtóhoz teszem. A konyhapulthoz megyek, ahova teszem a szatyrot, és elkezdem azonnal kipakolni.

- Az micsoda? – kérdezi a csomagra bökve.

- Gondoltam, főzök neked egy kis levest. Attól majd jobban leszel – csak elmosolyodik.

- Nagyon kedves. De semmi étvágyam – sóhajtja. Majd rájön, hogy van, mikor megérzi az illatát. Édesanyám is mindig ezt csinálta gyerekkoromba, és jobb volt, mint bármilyen gyógyszer.

- Valamit akkor is enned kell. Ha nincs erőd, lassabban fogsz felgyógyulni – korholom meg kicsit.

A kanapéról nézi mit csinálok, és segít, mit hol találok. Neki is kezdek a hámozásnak, hogy minél előbb meglegyen, és gyorsabban enni tudjon.

- Először azt hittem, annyit ittál, hogy még ma is másnapos vagy – mondom rá pillantva. Igazából azt hittem, hogy nem akar látni többet, de nem akarom ezt kimondani. Felnevet.

- Ó, ez egy izgalmas történet, egyikből következett a másik – kezd bele. Ez érdekes lesz.  – Tényleg rengeteget ittam, éjszaka rosszul lettem. Rókáztam, aztán valahogy egy szál alsógatyában sikerült elaludnom a fürdőszoba padlójána végére csak nevetni tudok, bár a lelkiismeretemnek nem esik jól, hogy amikor én aludtam, ő szenvedett a fürdőben. De, aki nem bírja az alkoholt…

- Nem szép dolog nevetni más nyomorán – próbál megszidni, de ő is mosolyog.

- De ezen már csak nevetni lehet. Ilyen is csak veled történhet – ingatom a fejem,

- Tegnap még azt hittem, csak a másnaposság, de estére sem lettem jobban. Ma reggelre pedig már belázasodtam. Még az órákra sem tudtam bemenni, pedig még sosem hiányoztam – meséli, és biztos vagyok benne, hogy nem is az bántja, hogy beteg, hanem a hiányzásai. Pedig az egészség mindennél fontosabb.

Közben felszeleteltem már a zöldségeket is, így azokat felteszem főni. Emellett teát is elkezdek készíteni, és gyakorlatilag feltúrom a konyháját. Szomorúan konstatálom, hogy ennyire szegényes. Mézet keresek legfőképp, de se híre se hamva. Semmi alapvető élelmiszere nincs, és ez valamiért felbosszant. Mit szokott enni? Egyáltalán szokott valamit készíteni, vagy enni? Mire végzek az italokkal, elpakolja a könyveket a kanapéról, így mellé tudok ülni. Azonnal a kezébe nyomom az egyik bögrét.

- Idd meg, amíg forró – teszem hozzá. Kezébe is fogja, és egy gyors fújás után bele is kortyol. – Tegnap is mondhattad volna, hogy nem érzed jól magad.

- Akkor még azt hittem, csak a másnaposság – szabadkozik. – Folytathatjuk a projektet? – kérdezi, de a szokásos csillogás nincs a szemében, és teljesen lelketlennek tűnik.

- Úgy vélem, nem kellene erőltetni. Pihenned kéne, akkor hamarabb rendbe jössz – mondom, ő pedig halványan elmosolyodik.

- Jó. Úgysem akarom, hogy véget érjen – mondja, nem is nekem címezve, mégis elmosolyodom. Akkor mégsem rontottam el mindent? Örülök, hogy így gondolja.

Leteszem a bögrét az asztalhoz, majd megnézem a levest. Egy kis sót még rakok bele, majd a tésztát öntöm bele, és megkeverem. Pár perc az egész, aztán meg is vagyok vele.

- Kész isjelentem ki, aztán elzárom a tüzet. Keresek egy merőkanalat és egy tányért, majd szedek neki, ügyelve, hogy minden jusson neki. A konyhaasztalra rakom egy kanál kíséretével. Ledobja magáról a takarót, majd oda ül, magával hozva a teáját.

- Isteni az illata – mondja, és végszóra megkordul a gyomra. Leülök vele szemben, és nézem, ahogy elkezdi enni. Szinte mindegyik kanállal visszatér a normális színe. Egyszerre nem is tudja megenni, így szünetet tart. Miután leküzdötte az ételt visszavonulunk a kanapéra. Bekapcsolja a tévét, és keres egy dokumentumfilmet. Nem tudom, hogy ő is ezeket szokta-e nézni, vagy csak miattam, de jól esik, hogy figyel rá. Csendben nézzük, és egyáltalán nem érzem magam kínosan.

Egyszer csak érzem, hogy közelebb jött Mateo, és egészen az oldalamhoz simul. Meglepődve nézek rá, de nem mond semmit, és tulajdonképpen nekem sem esik rosszul. Kicsit később már kényelmesebbnek tartom, ha átkarolom. Érzem, hogy reszket kicsit, ezért a takarón keresztül simogatni kezdem a vállát.

Egy pillanat alatt elveszi közölünk a takarót, így simul hozzám. Eddig is hozzám ért, viszont most közvetlenül ér hozzám, ami kissé idegen számomra. Ahogy úgy marad, szépen lassan engedem el magam. Hosszú ideje nem volt ilyenre példa, de úgy érzem, mintha már nem először ülnénk így a tévé előtt, egészen… Otthonos. Teljesen hozzám bújik, fejét a vállamhoz fúrja, és lassan ő is ellazul, alábbhagy a remegése. Ahogy folyamatosan vállát simogatom, arra leszek figyelmes, hogy mélyebben lélegzik. Elaludt.

Miközben alszik, én meg sem merek mozdulni, hogy ne keltsem fel. Fontos most számára, hogy sokat aludjon és pihenjen. Az arca pedig békés és gyönyörű. Tovább nézem a tévét, és betekintést nyerek a dzsungelek világába, majd az óceáni mélységekbe, és a végén a világűrről szóló film megy. A helyszínekkel együtt kerülök én is a mélybe és magasságokba. Végig gondolok minden eshetőséget, ami a kapcsolatunkkal kapcsolatban lehet, de valahogy sosem látok jó véget. A kép, ahogy összetörik a súly alatt, amit együtt akar cipelni velem, engem is megtör. Túl jó hozzám. Miközben alszik, egyre közelebb mászik hozzám, a végén szinte már az ölemben fekszik.

Lenézek arcára, és elsimítok arcából egy tincset. Halkan felnyög, és összehúzza magát, és szinte ezzel együtt remegni kezd. Nagyon betegnek tűnik, arca kissé kipirult, és ahogy kinyitja a szemét, lázasan csillog.

- Mr. Jenkins… - sóhajtja miután körbe néz, valószínűleg világát sem tudja.

- Elaludtál. De már egy ideje reszketszmondom és kezem a homlokára simítom. Tűzforró. Lehunyja a szemét, és felsóhajt, ahogy vizsgálom. – Zuhanyozz le, aztán ágyba duglak.

Nem ellenkezik, csak kibújik a takaró alól és elindul a fürdő felé. Még törékenyebbnek néz ki így betegen és bágyadtan. Amíg a zuhany alatt van, felkelek, elmosom a tányérját, és amit használtam, eltörölgetem, és elpakolok. A maradék levest is berakom a hűtőbe, és csalódottan veszem észre, hogy semmi más nincs benne. Be kellene vásárolnom neki, de nem tudom, mennyire venné zokon…

- Itt maradna ma estére? – szólal meg mögülem. Ahogy ránézek, látom, hogy kezd jobban lenni, de még mindig lázasnak néz ki. Viszont az, hogy itt maradjak…

- Nem lenne jó ötlet.

- De már késő van – mondja erőtlenül.  Hosszasan nézem, és rá kell jönnöm, nem hagyja a lelkiismeretem, hogy itt hagyjam így. Bólintok.

– A kanapén alszom – jelentem ki.

Kivesz az egyik szekrényből ágyneműt, és a kanapéra teszik.

- Hol van a lázcsillapító? – kérdezem utána, és lassan a hálószobába terelem. A legjobb lehet, hogy begyógyszerezem, és lefektetem. Leül az ágyra és a polcra mutat. Hamar megtalálom, és a kezébe nyomom egy pohár vízzel kísérve. Gyors beveszi, és lefekszik, a takarót pedig az orráig húzza.

- Köszönöm, hogy gondoskodik rólam – súgja halkan, rám pillantva. Nem válaszolok, csak halványan elmosolyodom, és az ajtóhoz lépek.

- Jó éjszakátkapcsolom le a lámpát, és becsukom az ajtót.

- Jó éjszakát…

 A nappaliban elzárom a tévét, leterítem a takarót, majd levetkőzök. Bebújok a takaró alá, és próbálok aludni.

*

 Egész végig éberen alszom, minden neszre kinyílik a szememre. Nagyon régen volt, hogy nem otthon aludtam, és egyáltalán nem érzem komfortosnak. Persze tudom, hogy fontos volt maradnom, hiszen nem hagyhatom itt így, lázasan, minden nélkül. Azon is meg vagyok lepődve, hogy gyógyszere van. Azonban mire el tudok aludni rendesen, és álomtalan álomba kezdek, arra ébredek, hogy egy test van mellettem. Mateo mászott be a takaró alá, egészen nekem simulva, érzem, hogy remeg. Kisse megmerevedek, ahogy érzem tűzforró testét. Még mindig lázas. Fejét állam alá fúrja, és mélyet lélegzik.

- Mateo… mit csinálsz?kérdezem álmosan.

- Fázok – súgja, és próbál még közelebb bújni hozzám, közben a kezével a mellkasomra simít. Alig férünk el a kanapén, de valahogy megoldotta. A kezét érezve megmerevedek. Számos képsor pereg le a szemem előtt, de egyiket sem szabadna véghez vinni. Viszont beteg, érzem, hogy reszket, még ha a teste forró is. Átkarolom.

- Ezt nem lenne szabad – súgom, de nem tudok uralkodni magamon, és arcát a hajába temetem. Illata friss, és teljesen Mateora illik. Egyik lábát az enyémen átvetve próbál még közelebb jutni.  

- Meglehet – súgja vissza, és megborzongok, ahogy érzem a lélegzetét.

Felpillant rám, szemei csillognak, de most nem tudom, hogy a láz miatt, vagy valami más miatt. Próbál feljebb jönni hozzám. Egészen közel kerül hozzám, arcunkat csupán pár centi választja el, viszont nem mozdulok. Ezúttal uralkodom magammal, még ha nehéz is, így, hogy forró teste enyémhez tapad. Átkarolja nyakam, és még feljebb jön, ezúttal nem áll meg, ő csókol meg engem. Pillanatok alatt elszáll az a cseppnyi önuralmam is, amit sikerül összekaparnom, és átveszem az irányítást. Most viszont lassabban csókolom, nem úgy, mint legutóbb. Lehet, hogy most sem tudja mit csinál, bár nem részeg, de lázas. Mégis reménykedem benne, hogy szándékosan műveli velem ezt, amit.

Kezem a derekára csúszik, és közelebb húzom magamhoz. Egyik kezével a mellkasomat simítja, másikkal pedig a tarkómra simít, majd fel a kibontott hajamba, és játszik tincseimmel. Csókom mohóbbá válik, és félek, hogy nem tudok uralkodni magamon, nem fogok tudni megállni a pillanatban, amikor meg kell. Ügyes próbálkozása során a pólója felcsúszott, így szabadon hagyva bőrét, amire rásimítok, és vágyam tovább korbácsolja, ahogy kezem alatt a tökéletes, puha és forró bőrt érintem. Végig simítok a gerincén, és válaszul a csókba sóhajt.

Nem sok kell, hogy teljesen elveszítsem önmagam. A fogam neki koccan a piercingjéhez, és nem bírom ki, ráharapok gyengéden, meghúzom kicsit. Kezem közben nem tétlen, megindult visszafelé, és bár a nadrágjánál megállok, úgy veszem észre, hogy nem ellenkezik semminek, így fenekébe markolok. Tökéletesen illeszkedik kezembe. Megrándul, és felnyög, fejét hátra veti. Elvállok ajkától, és állán megyek végig apró csókokat adva. Nyakához érek, ahol megkóstolom, mire felnyög, és belemarkol a hajamba. Az érzés, hogy szinte mindenhol egymáshoz érünk, ahogy meghúzta a hajam, és apró nyögései engem is erre késztetnek.

Meg kell állnom. Hirtelen szakadok el tőle, mire csillogó szemekkel néz rám. Biztos vagyok benne, hogy ő is érzi a vágyamat, ahogyan én az övét. Hihetetlen önuralmat kell tanúsítanom, összeszorítom fogaim és ajkaim. Szörnyű vége lenne, ha ezt folytatnánk most. Nem tehetem meg vele, nem kényszeríthetem bele semmibe. Pihegve néz rám, és még mindig reszket, de meg merem kockáztatni, hogy nem a betegség okozta láz miatt. Megadva magát a nyakamba fúrja arcát.

- Azt hiszem, már a legelejétől vonzódom magáhozsúgja elfúló hangon.

- Majdnem kétszer olyan idős vagyok, mint te – mondom. – Ez… ez az egész… nem hiszem, hogy jó ötlet – fejezem be. Nem szabad ezt csinálnunk. Egyszer már megjárta, nem akarok a következő lenni. Abban sem vagyok biztos, hogy tudom azt nyújtani neki, amire szüksége van.

- Lehet. De számít ez? – kérdezi, és meglepődöm. Hát nem érdekli ez az egész. – Attól, hogy nem jó ötlet, még nem tudok máshogy érezni.

Szóval így érez… Mióta lehet ez így? Vagy nála ezt jelenti a vonzódás? Még ezek után sem tudom, hogyan szabadna reagálnom. Hiszen így is elszakadt mindenkitől, nem segít semmit, ha aktívan részt vennék az életében. Nem elhanyagolható a múltam sem. Mi van, ha sosem tudok megbirkózni vele, ha engem is elér a súlyos depresszió? Nem akarom magammal rántani, hiszen annyi mindent elért egyedül is! Viszont a helyzet, hogy én is nagyon vonzódom hozzá.

Szívem még mindig hevesen dobog, és nem tudok mit kezdeni ezzel a sok mindennel, így úgy döntök, hogy ma este hagyom magam folyni az eseményekkel. Derekát átkarolom, és magamhoz húzom.

- Aludj, kell a pihenés – suttogom.

Nem sokat kell várnom, mire lélegzése egyenletessé válik. Viszont lehet, hogy elférünk a kanapén, egyáltalán nem kényelmes, így óvatosan megpróbálok felkelni, és ölembe veszem a fiút, a takarót rajta hagyva. Lassan bemegyek vele a hálószobába, és lefektetem, majd mögé fekszek, és magunkra húzom a takarót. Azonnal hozzám közeledik hozzám, és nekem simul. Háttal van nekem, így derekát átkarolva magamhoz húzom. Nem ébred fel ezalatt, én viszont továbbra sem tudok elaludni.

*

Mikor már világosodik óvatosan kimászok mellőle, betakarom és kimegyek. A fürdőbe megyek, megmosom arcom, és próbálom összeszedni magam. Nem tudom milyen lesz a reggeli találkozás ezek után, és azt sem, hogy ezt érdemes felhozni, vagy jobb, ha hallgatok? Miután végzek, felöltözök, és elindulok boltba. Semmi nincs neki, és abból nehéz reggelit varázsolni. Egy közeli boltba megyek, ahol veszek tojást, tejet, felvágottat, zöldségeket, mézet, kenyeret, mindent amire szüksége van. Más dolgokat is veszek, egyszerűen elkészíthetőt, így hátha rá tudom venni a rendszeres étkezésre.

Visszaérek a lakásába, de még mindig alszik, így neki látok a reggelinek. Tojást sütök, kenyeret pirítok, még kávét is főzök. Mire befejezem, és éppen megterítek, akkor jön ki a szobából.

- Jó reggelt – köszöntöm. – Jobban érzed magad?

- Jó reggelt, azt hiszem – meglepődötten néz körbe, figyelmét az asztalnak szentelve. – Ez meg micsoda?

- Reggeli – mosolygok rá. – Bátorkodtam elmenni és bevásárolni. Gyere, lássunk hozzá.

Odacsoszog a helyére, és leül, mire odaviszem neki a kávét, mellé pedig a tejet és cukrot. Leülök én is, és csendesen hozzá látunk. Kivételesen én is kávét iszom, mert érzem, hogy fáradt vagyok, mert nem sokat aludtam az éjjel. Úgy érzem, hogy hosszú nap lesz.

- Köszönöm, hogy maradt Mr. Jenkins – mondja szemlesütve.

- Nagyon szívesen – mosolygok rá.

 A bőséges reggeli után mindent elpakolok, amíg ő az asztaltól figyel engem. Érzem, hogy minden mozdulatomat figyeli. Mikor végzek, odalépek hozzá, és a kezem a homlokára teszem. Már nem tűnik annyira forrónak, mint tegnap este. Belesimul az érintésembe.

- Úgy tűnik, már nem vagy olyan lázas – mosolygok rá.

- Köszönöm – mondja hálásan.

Zavartan megállok mellette, a kezemet az oldalam mellé ejtem. Minden a helyén van, ő is jobban van, és nem tudok mit csinálni.

- Én akkor megyek is. Ha esetleg kell valami, akkor szólj – mosolygok rá, és elindulok az ajtó felé.

Ő feláll, és követ. Felhúzom a cipőmet és a kabátomat, majd felé fordulok.

- Köszönök mindent, tényleg – mondja és úgy érzem, hogy zavarban van, de nem tudom miért.

- Nagyon szívesen.

- Délután… - kezdene bele, de nem tudja befejezni, mivel megelőzöm.

- Jövök. Neked még pihenni kell.

Bólint egyet, majd az ajtóhoz megyek, és kilépek. Intek egyet, és elindulok a lépcsőn, csak az ajtó csukódását hallom.

*

Hazaérve rögtön a fürdőbe megyek, és veszek egy forró zuhanyt. A tegnapi edzés és a nem alvás kikészített, és mintha végtagjaimon hatalmas súlyok lennének. Gyakorlatilag csak vonszolom magam az ágyig, és jól esően roskadok rá. Már félig alszom, mikor magamra rántom a takarót, és kényelmesen elhelyezkedem.

Álmomban kint vagyunk bevetésen. Négy autóval megyünk, mi vagyunk a felderítők most. A mögöttünk lévő kocsiban nem azok a társak voltak, akikre emlékszem, hanem teljesen mások, közöttük egy fehér hajú fiatal. Szíves hevesen kezd dobogni, és meg kell állnom, hogy ne ellenőrizzem őket a tükörbe, hanem mindig előre figyeljek. Tömör utasításokat adok a sofőrnek, hogy merre menjen, és mit kerüljön ki. Kapcsolatban állunk mind a négyen, de a rádióban csend van. Mindenki figyel minden egyes kis mozgásra, és feszültek. Érezni lehet a levegőben. Egy gyanús buckát fedezek fel előttünk, és utasítom a sofőrt, hogy kerülje ki, de a mögöttünk lévő ezt nem veszi észre. Szinte lassított felvételként látom, ahogy a kerék ráhajt, majd legurul róla, az pedig felrobban. Hiába van a kezembe a rádió, időm sincsen bekapcsolni, majd értesíteni őket. A szemem előtt repül a magasba, és törik darabokra a jármű, vele együtt az emberek is. Csak egyre koncentrálok, de a nagy porfelhőben nem találom. Azonnal megáll a konvoj, és kiszállunk, de mire megtalálnám a vérben fürdő testét, felriadok.

Szinte zihálok, a szívem hevesen ver, és nem tudom eltűntetni a szemem elől a képet. Kimegyek a fürdőbe, hogy megmossam az arcom, hátha segít, de nem javul. Tudom, hogy mi lehetne a megoldás, és az órára nézve megkönnyebbülök, hogy alvással sikerült így elütnöm az időt. Egy órám van az indulásig. Tükör nélkül, gyors mozdulattal kötöm össze a hajam és indulok a konyha felé. Előkészítek mindent egy vacsorához, hogy ott gyakorlatilag csak sütni kelljen. Zöldségeket darabolok, húst pácolok, tortilla lapokat csomagolok el. Egy könnyű vacsora jót fog tenni a felépülő szervezetének.

Gyorsan átöltözök, egy farmert húzok, és egy póló anyagú hosszúujjút. Nagyon szeretem ezt a felsőt, a széles V kivágásnak köszönhetően nem érzem, hogy megfulladnék benne, és nem tapad túlságosan rám. Erre csak a kabátomat veszem, majd a bakancsom és kezembe a csomaggal elindulok Mateohoz. Gyorsabban odaérek hozzá, mint tegnap, de ez nem is meglepő, hiszen most nem kell bemennem a boltba, bár nagy késztetést érzek, hogy bevásároljak neki, látva, hogy semmi nincs nála.

Becsengetek, és várom, hogy kinyissa az ajtót, de meglepődöm, mert most hamarabb nyitja az ajtót, mint tegnap. Mikor megpillantom, mosolyogva állapítom meg, hogy sokkal jobban néz ki. Már nem a pizsamájában van, bár még nem tűnik teljesen egészségesnek.

- Jó napot Mr Jenkins – köszönt, és lép félre, hogy belépjek.

- Szia. Sokkal jobban nézel már ki.

Becsukja mögöttem az ajtót, én pedig a kezébe nyomom a zacskót. Kilépek a bakancsomból és levetem a kabátom. Kíváncsian néz bele a táskába, hogy annak a tartalmára rájöjjön. Körbe se kell nézzek, hogy feltűnjön, minden könyvet, füzetet, lapot elpakolt. Sokkal rendezettebb minden ráadásul nagyobbnak is tűnik így a szoba.

- Gondoltam, hogy hozok vacsorát – rántom meg a vállam, majd követem a konyhapulthoz.

Azt gondoltam, hogy ha újra látom akkor a feszültség, amit az álom hozott magával eltűnik, de ha lehet csak nagyobb lett. Mindent kipakolunk, röviden elmondom, hogy mire gondoltam és mire befejezem, úgy döntünk, hogy neki is állok. Próbálok csak az elkészítésre koncentrálni és nem az álmomra vagy a tegnap történtekre. Ő sem hozza fel, ami csak jobban elbizonytalanít, mert nem tudom, hogy komolyan gondolta, amit mondott és tett, vagy csak a láz miatt volt.

Megterít mindkettőnknek, én pedig az asztalra halmozom a hozzávalókat. Amint kisül a hús, leülünk enni. Először nézi, hogy mit rakok, és hogyan ezután kezdi el a sajátját csinálni. Nem sokat beszélgetünk, és ez neki is feltűnik.

- Van valami baj? – néz rám komolyan.

- Nem, semmi baj nincs – felelem, de úgy tűnik mintha nem hinne nekem, mert szúrósan néz rám.

Igazából nem hazudtam, hiszen olyan baj nincs, ami őt is érintené. Csupán magamban kell lerendeznem a dolgokat, helyre raknom mindent, és elkülöníteni az álmot a valóságtól. Ugyanis itt van velem, semmi veszély nem fenyeget, sem engem, sem őt, ha akarnám meg is tudnám érinteni. Mégis, a nyomás egyre jobban feszélyez. Nem pánikolhatok előtte megint.

Befejezzük a vacsorát, és összeszedem a tányérokat, hogy elmosogassak. Mateo segít mindent elpakolni, így csak az edények maradnak. Érzem a jelenlétét, és hogy minden mozdulatomat figyeli, úgy is, hogy háttal állok neki. A tányérokkal kezdtem, azonban a második kicsúszik a kezemből. Ahogy leérkezik a mosogatóba, rettenetesen hangosnak hallom. Érzem, ahogy az izmaim megmerevednek, és a torkomba gombóc nő. Meg kell kapaszkodjak a pult szélében, érzem, ahogy vizes kezemről lehullnak a szappanos cseppek. Mateo odalép hozzám, de mintha messziről hallanám hangját…


vicii2020. 04. 10. 13:13:08#35740
Karakter: Mateo Reinheit
Megjegyzés: (Rékának)


- Elég sokat kellett tanulnom akkor, mint azt említettem – mondja éles hangon, én pedig zavartan bámulom a krumplit a kezemben. Azt hiszem, most túl messzire mentem.
- Fel is tudnád kockázni őket? – kérdi halkan, én pedig próbálok mosolyt erőltetni az arcomra.
- Igen, persze – bólintok, próbálok fesztelen maradni, de az előbbi affér rányomta a bélyegét a hangulatra. Feszült csend telepszik közénk.
Az én hibám, talán elrontottam az egész estét. A fenébe, pedig annyira jól indult…
- Azt hiszem, kinyitom azt a bort – töri meg a csendet Mr. Jenkins, én pedig mint fuldokló a mentőövbe, úgy kapaszkodom a gondolatba.
- Remek ötlet, hozom a poharakat – pattanok fel, talán túl lelkesen is. Az alkohol most jó lesz, kicsit talán feloldja ezt a feszült hangulatot. Szinte repülök a poharakért és az asztalra készítem őket, míg Mr. Jenkins kinyitja a bort. Tölt egy keveset mindkét pohárba, majd az egyiket felém tolja, én pedig feszes mosollyal tartom fel a poharat.
- A vacsorára.
- A vacsorára – mosolyodik el a férfi is, majd szinte egyszerre kortyolunk bele. A bor édes íze szétárad a számban és betölti az érzékeimet, szinte azonnal megkönnyebbülök tőle.
Folytatjuk a vacsora elkészítését, én pedig közben egyre jobban feloldódok, semmiségekről kezdek fecsegni, a bor pedig meglepően jól csúszik, szinte észre sem veszem. Mire az asztalhoz ülünk, már érzem, hogy ég az arcom az alkoholtól, a fejem pedig kellemesen kótyagos.
Mikor a vacsora elkészül, megterítek, Mr. Jenkins pedig tálal. Még elosztja az üveg alján lévő maradék bort, úgy látunk neki a vacsorának, ami ezúttal is isteni.
Össze-vissza csacsogok mindenféléről, Mr. Jenkins pedig szórakozottan hallgat közben. De aztán az a kellemetlen gondolat megint megtalál, visszakúszik a tudatomba és nem hagy nyugodni. Kikerülte a kérdésem, és ez egyre jobban zavar.
- Nem sűrűn iszol, igaz? – kérdi, ezzel kirántva a sötét gondolatok közül, arcán halvány mosoly.
- Nem, egyáltalán nem szoktam. Jó, azért néha igen, de a kortársaimhoz képest nem. Túl keményen tanulok – mondom sóhajtva, talán sűrűbben kellene kieresztenem a gőzt. De észbe kapok, tudom, hogy megint terelni akar, és hogy tudja hogy tudom, szúrós szemekkel nézek rá. Nem fog átejteni…
- Á, vagy úgy – nyugtázza, majd felállva az asztaltól, a vacsora végeztével a mosogatóhoz viszi a tányérját. Követném a példáját, de ahogy megpróbálok feltápászkodni, megszédülök, és visszacsüccsenek a székemre. Ó jajj, eddig nem szédültem ennyire…
- Maradj csak – int, majd elveszi előlem az üres tányérat. Felkönyökölve, államat a tenyerembe fektetve követem végig a mozdulatait. Szenvtelenül bámulom, miközben elmosogat, összepakol és leszedi az asztalt.
Az a zavaró kis gondolat újra visszatér. Most már nagyon tudni akarom.
- Tudja, nagyon fura, hogy ennyire egyedül van – mondom akadozó nyelvvel, miután bátorítás gyanánt egy szuszra felhajtottam azt a maradék bort a poharamból.
- Desszertet kérsz? – kérdi, figyelmen kívül hagyva az előbbi szavaimat.
- Ühüm – biccentek, ő pedig a hűtőhöz lépve előveszi a süteményt, amit még tegnap hagytam itt. Miközben tányérra teszi őket, nagy nehezen talpra küzdöm magam, és bár a konyha ijesztően forog, valahogy sikerül elküzdenem magam a konyhapultig. Ott aztán stabilan megmarkolva a szélét megtámaszkodom. Tovább akartam menni a nappaliba, de pihennem kell, ha nem akarok eltaknyolni a következő lépésnél.
Mr. Jenkins odahozza a sütit, én pedig rögtön rávetem magam arra az étvágygerjesztő szelet tiramisura. Erősen koncentrálva eszek, néha nem sikerül elsőre eltalálnom a számat. Hűha, ennyire megártott volna az a bor…? Pedig alig ittam néhány pohárral…
Már az utolsó falatoknál járok, mikor valahogy eltompult érzékeim jeleznek. Felpillantva veszem észre, hogy Mr. Jenkins a számat bámulja egészen fura mosollyal az arcán.
- Mi az? – kérdem elfúló hangon, a szám hirtelen olyan száraznak tűnik…
- Van egy kis… tejszínhab, ott – mondja halkan, a saját arcán mutatva a pontot. Nem nagyon akarnak hozzám eljutni a szavak, annyira megrendít a tekintet, amivel néz rám. Úgy érzem, felforrósodik tőle a bőröm.
Mire észbe kapok, az arcomhoz nyúl, és a hüvelykujjával egy lágy mozdulattal letörli a habot, majd hihetetlen erotikus mozdulattal lenyalja azt. Te jó ég…
Lelki szemeim elé bekúszik egy kép, ahogy egy adag tejszínhabot ugyanilyen vérlázító arckifejezéssel az egyik mellbimbómról nyal le…
Megrázza a fejét, ezzel visszarántva a valóságba és megeszi a maradék sütijét, és hogy ne tűnjek teljesen retardáltnak, követem a példáját. De alig tudok magamhoz térni az előző sokkból.
- Nem bánod, ha…? – kérdi a hűtőhöz lépve, előhúzva egy üveget.
- Mi az? – kérdem hunyorogva, innen nem tudom elolvasni a címkét. Furcsán táncolnak a betűk.
- Tequila. Tudod, só meg citrom. De lehet anélkül is – mondja, én pedig meglepetten nézek rá. Azt hiszem, még sosem ittam ilyet. De hát mindent ki kell próbálni egyszer. Ha már úgyis berúgok, csináljam rendesen.
- Csináljuk – vigyorodom el lelkesen, ő pedig bólintva szedi össze a hozzávalókat, majd a tálcával a nappali felé indul, biccentve, hogy kövessem. Bizonytalan léptekkel bár, de lelkesen utána indulok, ahol aztán megkönnyebbülten vetem le magam a férfi mellé a kanapéra.
- Először én, megmutatom, aztán együtt – mondja, miközben tölt két pohárba.
- Rendben – bólintok izgatottak, és minden mozdulatát árgus szemekkel figyelem. Citromot csepegtet a kézfejére majd sót hint rá, aztán felveszi a poharat és jelentőségteljesen felém fordul. Lenyalja a bőréről a sót, ezt látni pedig megint teljesen beindít. Lehúzza az italt, majd beleharap egy gerezd citromba. Úgy tűnik, már gyakorlott ebben.
- Most együtt – mondja, felém nyújtva egy gerezd citromot, én pedig lelkesen utánzom le a mozdulatait. Egymás tekintetét keressük közben, és én végtelenül erotikusnak találom a helyzetet. A só íze a számban, aztán ahogy az alkohol végigmarja a torkomat, végül a citrom koronázza meg az egészet.
- Hú – fújtatok kábultan, ez aztán az élmény. – Már értem, miért vannak oda érte.
- Sose ittál még? – kérdi meglepetten, én pedig megrázom a fejem.
- Így még nem. De tetszik – vigyorodom el. Az élmény már csak akkor lenne teljes, ha a köldökéből nyalogathatnám ki…
- Furcsa, hogy egyetemistaként ez volt az első – jegyzi meg, én viszont meg sem hallom, amit mond, a gondolataim egyre csak visszakanyarodnak a kérdésre, ami foglalkoztat, szinte már rögeszmésen beleette magát a tudatomba.
- Furcsa, hogy egyedül él – bukik ki belőlem újra, tekintetem az övét keresi.
- Nem engeded el a témát, ugye? – kérdi sóhajtva, láthatóan bosszúsan, de csak elvigyorodom.
- Nem.
- Be vagy rúgva – közli végigpillantva rajtam, én pedig keresztbe fonom a kezeimet.
- Maga, Mr. Jenkins pedig nincs – közlöm szemrehányóan. Úgy érzem magam, mint aki leitattak. Na persze nem mintha annyira tukmálni kellett volna, de mégsem fair, hogy rá mintha nem is hatott volna az eddig megivott mennyiség.
Sóhajt egy nagyot, majd tölt még egy kört és közösen iszunk. A végén csak megrázom a fejem, hogy száműzzem a tudatomra ereszkedő tompaságot.
- Szóval, miket mesélt még az anyám? – kérdi kíváncsian, én pedig fáradtan hátradőlök.
- Csak arról, hogy mennyire be van zárkózva. Az édesanyja nagyon rendes nő, és halálra aggódja magát maga miatt – mondom kicsit szemrehányóan, az alkohol feloldotta bennem már a gátakat. Már nem nagyon tudom eldönteni, mit szabadna mondanom, és mit nem.
- Ennyi? – kérdi nagy sóhaj közepette, gondterhelten.
- Töltsön még egyet, és talán mesélek még – vigyorodom el, egy durva másnaposság így is el van már könyvelve, még egy ital már nem számít.
- Szerintem jobb, ha kicsit lassítunk – tiltakozik sejtelmes mosollyal, én pedig összehúzott szemekkel, felháborodottan nézek rá. Ugyan, nem vagyok már gyerek, jogom van betegre inni magam.
A sértődött pillantásomra elneveti magát, ez meg aztán már végképp tűrhetetlen. Durcásan fúrom az arcom a kanapé puha párnájába, majd annyira kényelmesnek találom a helyzetet, hogy aztán oldalra fordulva, a fejem a párnán pihentetve nézem Mr. Jenkins, ahogy tölt magának még egy italt. Legnagyobb csalódottságomra csak simán lehajtja, pedig szívesen végignézném újra, ahogy lenyalja a kézfejéről azt a sót…
- Az anyja lemondott arról, hogy családja legyen – mondom halkan, szinte suttogva, nem teljesen érzékelem már a megfelelő hangerőt.
Csend ül közénk, amolyan feszült, jelentőségteljes csend. Valami komoly előjele.
- Tudod miért? – kérdi súgva, az arcomat fürkészve közben, szinte várakozóan. Hosszan tartom bent a levegőt, az arcát nézem, a hosszú szünet pedig szinte egy örökkévalóságnak tűnik. Végül kirobban belőlem a kérdés.
- Maga meleg?
Nem merek ránézni, az asztalon lévő szétdúlt tálcát bámulom. Félek a választól. Ha mellényúltam, az nagyon kellemetlen lesz. Ha nem, akkor talán még annál is rosszabb. Vajon sejti, hogy érzek iránta? Mit is érzek pontosan…?
- Igen.
A szó szinte belehasít a szobába, én pedig döbbenten pillantok rá, majd zavartan el is kapom róla a szemem. Szóval tényleg igaz… mit jelent ez most nekem? Vagy nekünk? Jelent valamit nekünk?
- Kérek… egy italt – nyögöm, erre nincs más orvosság. Nyúlnék az üvegért, de mielőtt elérem, felkapja az asztalról.
- Mára ennyi elég – jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon, én pedig dühösen fújtatok. Nevet rajtam, amitől csak még dühösebb leszek. Megpróbálom elérni az üveget, combjára támaszkodva nyújtózkodom érte, de könnyedén eltartja. A franc a hosszú karjaiba…
Ahogy nyújtózkodom, elvesztem az egyensúlyom, de mielőtt elterülhetnék a földön, egy erős kar ragadja meg a derekamat és tart meg.
Szinte fel sem fogom, mi történt, csak arra eszmélek, hogy izmos combja a tenyerem alatt feszül, a teste pedig csak centikre, szinte érzem a belőle sugárzó melegséget. A keze a derekamon, szorosan tart. Felpillantok, arca pedig közvetlen közel…
A szívem mióta dübörög ilyen hangosan? Szinte biztosra veszem, hogy ő is hallja…
Melegbarna szemei most sötéten kavarognak, az arckifejezésétől pedig borzongás fut végig a gerincem mentén. Az ajkaira téved a pillantásom, és jelen pillanatban semmire sem vágyom jobban, csak érezni őket. A gondolatra a szám kiszárad, önkéntelenül megnyalom, hogy benedvesítsem.
A következő pillanatban pedig forró, puha ajkak tapadnak az enyémre.
Meglepetten nyögök fel, rámarkolva a combjára közben. Lehunyt szemekkel, gondolkodás nélkül adom át magam az érzésnek.
Mohón, forrón csókol, nyelve követelőzően furakszik be ajkaim közé, én pedig örömmel adom át magam neki. Minden porcikám belebizsereg az érzésbe, önkéntelenül közelebb furakodom hozzá, derekamat markoló keze pedig szintén közelebb húz. Tudatomhoz csak tompa, távoli puffanásként ér el, ahogy elejti az üveget, majd szabaddá vált kezével tarkómra simít, majd ujjai hajamba kúsznak. Megremegve sóhajtok bele a csókba, majd ösztöneimnek engedve az ölébe mászok, lovagló ülésbe helyezkedve simulok hozzá még közelebb. Érezni akarom minden porcikáját. Kezeimet az arcára simítom, tenyeremet kellemesen cirógatja a szakálla. Majd ujjaimmal nyakán simítok végig, hogy aztán átkarolhassam. Erősen kapaszkodom belé, mert félek, ha nem teszem, szerte foszlik.
Vadul faljuk egymást, finoman ajkába harapok, majd dominánsan újra átveszi az irányítást. Ahogy foga piercingemhez koccan, szinte beleremegek. Felforrósodott testem az övének préselem, éledező férfiasságom kemény hasfalának nyomódik.
A végén már szinte egymás szájából kapkodjuk a sóhajt. Minden porcikám reszket, a testem szinte parázslik.
Aztán egy csapásra mindennek vége szakad, ahogy elválik tőlem. Hirtelen tisztul ki a fejem, realizálódik bennem, hogy épp az ölében vonaglok. Zavartan kászálódok le róla és távolodok el a kanapé másik felébe. Zihálva, megilletődötten túrok a hajamba.
Az előbbi vajon csak az alkohol miatt történt? Megtörtént volna, ha mindketten józanok vagyunk…? Minek tűnhetek most a szemében? Az előbb teljesen kivetkőzve önmagamból vonaglottam az ölében, mint aki mindenre kapható… és bár tény, hogy minden porcikám izzik érte, sosem viselkednék ennyire közönségesen… végtelenül zavarban vagyok, de nemcsak én. Az ő arca is zaklatott.
- Én – szólal meg rekedt hangon, nehézkesen. – sajnálom. Ennek nem szabadott volna megtörténnie.
- Nekem mennem kellene – nyögöm még mindig zihálva. El kell mennem, mert… mert ha maradok, félek, egyszerűen csak a karjaiba vetem magam…
- Nem maradsz itt? Megágyazok a vendégszobában… - mondja bizonytalanul, én pedig nyelek egyet.
- Nem tudom, hogy jó ötlet lenne-e – súgom megremegve. A nyelvemen még mindig érzem a só és a citrom ízét, ami az ajkáról került oda, a bőröm pedig bizsereg az érintése nyomán… újra érezni akarom, csak még jobban… még többet…
- Nem lesz semmi. Megyek megágyazok.
Nyelek egyet. Pedig én akarom, hogy legyen valami. Mindennél jobban akarom.
Nézem, ahogy feláll és távozik, hogy megágyazzon nekem. De én mellette akarok ma este aludni…
Magamra maradok a nappaliban, és hirtelen mintha hűvösebbé vált volna a levegő. A szívem még mindig a torkomban dobog. Nyögve temetem az arcom a tenyerembe, próbálok mélyeket lélegezni és kissé lenyugodni, de ahogy behunyom a szemem, forogni kezd a szoba. Képtelen vagyok rendezni a kusza gondolataimat.
- Kész van – tér vissza, majd rám sem nézve az asztalon lévő tálcát kezdi összerendezni. -, ezt kiviszem, és le is fekszem. Ha gondolod, maradhatsz itt.
Rám pillant, én pedig újra elgyengülök. Még mindig az előbbi csók hatása alatt vagyok, nem tudom összeszedni magam.
- Nem, megyek én is – nyögöm akadozó nyelvvel, Mr. Jenkins pedig biccent, felkapja a tálcát és a konyhába viszi. Megpróbálok feltápászkodni, a világ pedig perdül egyet. Az asztal szélébe kapaszkodva támolygok, de mikor a bútor széléhez érek, megtorpanok. Ha még egy lépést teszek előre, orra fogok esni…
A férfi szinte a semmiből jelenik meg újra, erős kezével átfogja a derekam és úgy támogat. Újra érzem férfias, friss illatát. Szinte öntudatlanul támasztom a fejem a vállának, úgy hagyom, hogy bevezessen a vendégszobába. Ott aztán elenged, én pedig kapnék utána, de a sötétben már nem tudom, merre van.
- Ha kimegyek, zárd be az ajtót – mondja valahonnan a sötétből, én pedig kis gondolkodás után bólintok. Lehet nem rossz ötlet. Ha nem zárom be, még a végén félig öntudatlan állapotban átbotorkálok hozzá…
Hallom, ahogy távozik, az ajtót behúzva maga után, a szobára pedig szinte teljes sötétség borul. Kell néhány pillanat, mire kiélesedik a látásom. Botladozva támolygok az ajtóhoz és fordítom rá a kulcsot, majd becélozva az ágyat szinte a bútorra zuhanok. A szoba szörnyen forog, ha behunyom a szemem rosszullét tör rám. A plafont bámulva nyögök fel, ahogy újra emlékeimbe kúszik az előbbi csók.
Melegem van, a testem szinte lángol. Nyögve küzdöm le magamról a pulcsimat, majd az ingemet próbálom meg. A felső gombot sikerül kigombolnom, a többivel már nem boldogulok, ezért csak kibújok belőle és a földre dobom. A cipőmet lerúgom a lábamról, és valahogy a nadrágomat is sikerül levetnem.
Zihálva fordulok oldalra, összegömbölyödve dörgölöm meg az arcom. Sokáig hánykolódom, a szédülés miatt nehezen ér el az álom.
 
*
 
Rosszullétre ébredek. A gyomrom háborog, én pedig szinte öntudatlanul kászálódom le az ágyról, az ajtóhoz lépek, de nem nyílik. Próbálkozom egy ideig, mire bevillan, hogy be van zárva. Kinyitom, aztán tanácstalanul állok meg a folyosón, gondolkodnom kell, merre is van a fürdőszoba. A gyomrom fordul még egyet, mire sietve indulok el, szinte berontok a fürdőbe. Alig érek a vécéhez, felhajtom az ülőkét és hagyom, hadd jöjjön, aminek jönnie kell.
Hosszan szenvedek, egészen elfáradok benne. Lihegve törlöm meg a szám a kézfejemmel, majd lecsúszok a hideg kőre. A testem még mindig forró, és annyira jól esik a hideg…
Elnyúlok a fürdő padlóján, az arcomat szinte odanyomva hozzá. Annyira jó… Megnyugtatja a testem…
 
*
 
Arra ébredek, hogy fázok. Összehúzom magam, vacog a fogam. Próbálkozom visszaaludni, nem akarok még felkelni, de a hideg már a csontjaimig hatol. Kótyagosan küzdöm fel magam ülő helyzetbe, ekkor fordul velem a szoba. Négykézlábra küzdöm magam, a vécé fölé hajolok de csak öklendezek, nincs semmi, ami kijöhetne belőlem. Fáradtan nézek körbe, feltápászkodva a mosdókagylóhoz lépek. Kiöblítem a szám, aztán iszok közvetlenül a csapból, a hideg víz lecsillapítja a gyomromat. Megmosom az arcom, ettől pedig magamhoz térek.
Felpillantok, és csak bámulom magam a tükörben, az agytekervényeim lassan kezdenek dolgozni. Realizálódik bennem, hogy nem otthon vagyok. Igen, tegnap este itt vacsoráztam Mr. Jenkinsnél… bort ittunk… aztán tequilát…
Elkerekednek a szemeim, ahogy lassan beugrik minden. Hitetlenkedve túrok a hajamba. Igen, emlékszem. Sokáig unszoltam, mire bevallotta, hogy meleg. Aztán… aztán csókolóztunk. Életem legjobb csókja volt.
Elvörösödöm, nyögve dörgölöm meg az arcom. Vajon csak a pia miatt csókolt meg? Vagy csak előbbre hoztuk, ami amúgy is megtörtént volna? Vonzódik hozzám, vagy csak sodort minket a helyzet…?
Újra borzongás fut rajtam végig. Nagyon átfagytam. Igen, rosszul voltam az éjszaka, és elaludhattam itt a hideg kövön. Bassza meg.
Halkan kinyitom a fürdőszoba ajtaját, kidugom a fejem és fülelek. Minden csendes, úgy néz ki, Mr. Jenkins még nem kelt fel. Kilopakodok hát, vissza a vendégszobába. Ránézek a telefonomra és rá kell döbbennem, hogy hétfő van, ma reggel órám lesz. Úgy érzem magam, mintha kimostak volna egy mosógépben, de muszáj bemennem az előadásra. Fenébe, nem kellett volna ennyit innom tegnap este… hülyeség volt…
Visszarángatom magamra a tegnapi ruháimat és rendbe szedem az ágyat, aztán a fürdőben is eltakarítom a nyomaimat. A konyhában bátorkodom készíteni magamnak egy kávét, majd elmosogatom a csészémet a tegnapi poharakkal együtt. Szépen elpakolok mindent, eltüntetve a tegnap este romjait. Kicsit remélem, hogy a hangzavarra Mr. Jenkins felébred, bár kínos lenne a helyzet, mégsem jelenik meg.
Téblábolok még egy kicsit, de aztán szedelőzködnöm kell, nem várhatok tovább. Írok egy cetlit búcsúzóul, hogy mégse szó nélkül lépjek le. Mielőtt távozom, bizonytalanul megállok a szobája előtt. Erős a kísértés, hogy benyissak, csak hogy lássam őt. De nem tehetem, az nagyon illetlen lenne…
Felsóhajtok, bebújok a kabátomba és távozok. A hűvös reggeli levegő kicsit kitisztítja a fejem, a hazáig tartó úton némileg összeszedem magam. Hazaérve veszek egy gyors zuhanyt, de a hidegség a tagjaimból a forró víz ellenére sem akar maradéktalanul távozni. Tiszta ruhát húzok, összeszedem a cuccaimat és irány az egyetem. A kavargó gyomrom csak némi hideg tejeskávét hajlandó befogadni, mással nem is próbálkozom egyenlőre.
De hiába ülök az órán, képtelen vagyok figyelni. Egyrészt lassan iszonyú fejfájás tör rám, egyre erősödő, másrészt csak a tegnap este jár a fejemben… akárhányszor eszembe jut az a csók, a testem kényelmetlenül reszketni kezd és forróság költözik a gyomromba… aztán lejjebb…
Szeretném végiggondolni a történteket, hogy tisztázzam magamban a dolgokat, de képtelen vagyok koncentrálni. Hiába veszek be fájdalomcsillapítót, alig használ. Délben próbálok valami száraz pogácsát leerőltetni a torkomon, de a gyomrom kiveti magából. Mire vége az utolsó órámnak, már kivételesen ramatyul érzem magam, alig tudok hazabotorkálni.
Írok egy üzenetet Mr. Jenkinsnek, hogy ma nem tudok átmenni a másnaposság miatt. Ezt az estét csendben szenvedve töltöm. Ezt érdemli, aki bár tisztában van a saját korlátaival, nem foglalkozik velük…
De ahelyett, hogy lassan jobban lennék, egyre rosszabbul leszek. Éjszaka már ráz a hideg, és a gyomrom sem akar rendben jönni. Francba, azt hiszem azt sem úszom meg, hogy a fél éjszakát a fürdőszoba padlóján töltöttem…
Reggel be kell látnom, hogy még az egyetemre sem tudok bemenni, kénytelen vagyok beteget jelenteni. Pedig még sosem hiányoztam.
Teletömöm magam láz- és fájdalomcsillapítóval, aztán főzök egy adag forró teát. Begubózom a kanapéra a takarómmal és csendben vergődöm. A hűtő szinte kong az ürességtől, de étvágyam sem nagyon van. Délben rendelek magamnak kaját, de alig túrok bele. Próbálok tanulni egy kicsit, de képtelen vállalkozás, a betűk összefolynak a szemem előtt. Néha el is bóbiskolok kicsit.
Délután aztán eszembe jut, hogy mégiscsak fel kellene hívnom Mr. Jenkins, hogy ne aggódjon. Vagy nehogy azt gondolja, hogy a történtek miatt nem akarok vele többet találkozni.
A második csöngésre fel is veszi.
- Mr. Jenkins? Mateo vagyok – mondom, és még telefonon keresztül is elég árulkodó lehet a hangom, mert rögtön rákérdez.
- Minden rendben?
- Nem igazán. Szörnyen érzem magam – sóhajtom a hajamba túrva. – Ma délután sem tudok majd átmenni.
- Ó – mondja tétován, de csak elmosolyodom.
- Esetleg nagy gond lenne, ha megkérném, ezúttal Ön jöjjön el? – kérdem, majd eltartva magamtól a telefont nagyot tüsszentek. Bár az órákon ma nem tudtam részt venni, nem akarok teljesen lemaradni.
- Nem probléma – mondja, a hangja mintha kicsit megkönnyebbült lenne. De lehet csak én képzelem bele. – De jól vagy?
- Csúnyán megfáztam – vallom be, fázósan összehúzva magamon a takarót. – A mai órákat is ki kellett hagynom.
- Egy óra múlva ott leszek, ha megfelel.
- Várni fogom.
Bediktálom a címet, aztán összekuckózom a kanapén. Előkaparom a projekthez tartozó jegyzetfüzetemet, és miközben átfutom, elaludhatok, mert a csengő hangjára ébredek. Kábán tápászkodom fel, a vállamon a takaróval botorkálok az ajtóhoz és nyitom ki.
Mr. Jenkins áll a folyosón, arcán aggodalmas kifejezéssel, és mikor megpillant, őszintén meglepődik.
- Ennyire ramatyul festek? – kérdem, miközben félreállva beinvitálom. Tény, hogy még mindig a sötétszürke pizsamámban vagyok, és még fésülködni sem volt erőm ma…
- Hazudjak kegyesen? – kérdi mosolyogva, én pedig elfintorodom.
- Inkább egy szót se – teszem be az ajtót, majd visszabattyogok a kanapéhoz és levetem magam rá, a takarót fázósan összehúzva magamon. – Bocs a kupiért – szabadkozok körbepillantva, tudván, mennyire szereti a rendet. Nincs kosz, és amúgy rendetlenség sem lenne, csak a sok tankönyv és füzet hever a legkülönfélébb helyeken. Vagy inkább mindenhol.
- Megkínálhatom teával? – kérdem fáradtan, miközben feltápászkodok, de csak int, hogy maradjak.
- Ne fáradj, majd kiszolgálom magam – mosolyog elnézően, majd a konyhapulthoz lép és letesz rá egy szatyrot, amit csak most veszek észre. A nappali és a konyha egy helyiség, kicsi az albérlet, ezért innen a kanapéról is tökéletesen rálátok.
- Az micsoda? – kérdem érdeklődve, a csomagra bökve, mire sokat mondóan elmosolyodik.
- Gondoltam, főzök neked egy kis levest. Attól majd jobban leszel – mondja, miközben zöldségeket pakol ki a pultra, én pedig hálásan elmosolyodom. Milyen figyelmes…
- Nagyon kedves. De semmi étvágyam – sóhajtom, az ebédem maradéka is a szemétben landolt.
- Valamit akkor is enned kell. Ha nincs erőd, lassabban fogsz felgyógyulni – korhol, én pedig csak mosolygok. Leveszi a kabátját és felakasztja, majd kilép a cipőjéből is és ismerős precizitással hagyja a bejárati ajtó mellett. A kanapé támlájára támaszkodva fáradtan, de boldogan nézem, ahogy körbenéz a konyhában. Megkérdezi, mit hol talál, majd nekilát zöldséget hámozni.
- Először azt hittem, annyit ittál, hogy még ma is másnapos vagy – mondja rám pillantva, tekintetében kis szemrehányás, de ajkán mosoly. Felnevetek.
- Ó, ez egy izgalmas történet, egyikből következett a másik – mesélem, mire csak érdeklődve felhúzza az egyik szemöldökét. – Tényleg rengeteget ittam, éjszaka rosszul lettem. Rókáztam, aztán valahogy egy szál alsógatyában sikerült elaludnom a fürdőszoba padlóján – összegzem, a mondandóm végére pedig elneveti magát.
- Nem szép dolog nevetni más nyomorán – dorgálom, de azért nem tudom levakarni én sem a vigyort a képemről. Be kell látni, tényleg csak én lehetek ilyen szerencsétlen.
- De ezen már csak nevetni lehet. Ilyen is csak veled történhet – ingatja a fejét, én pedig mosolyogva fektetem a fejem a kanapé támlájára.
- Tegnap még azt hittem, csak a másnaposság, de estére sem lettem jobban. Ma reggelre pedig már belázasodtam. Még az órákra sem tudtam bemenni, pedig még sosem hiányoztam – mondom nyűgösen, rosszul érint a dolog. Ezen a szinten nem maradhatok le, mert szinte lehetetlen behozni.
A felszeletelt zöldségeket felteszi főni, lassan pedig igazán kellemes illatok kezdik betölteni a lakást. Amíg fő a leves, Mr. Jenkins teát is készít. Mézet keres, mert az segít a megfázáson, de be kell vallanom, hogy nincs itthon. Botrányosan kevés dolog van itthon, ebből is látszik, hogy az utóbbi időben szinte tényleg csak aludni jártam haza. A kanapéról összeszedem a tankönyveket és az asztalra száműzöm, hogy legyen helye leülni mellém. Az egyik gőzölgő bögre teát a kezembe nyomja, én pedig hálásan mosolygok rá.
- Idd meg, amíg forró – mondja, én pedig két kezembe fogva élvezem, ahogy átmelegít. Megfújom, aztán óvatosan kortyolok bele. Forró, de jól esik. Belülről is átmelegít. – Tegnap is mondhattad volna, hogy nem érzed jól magad.
- Akkor még azt hittem, csak a másnaposság – szabadkozom. – Folytathatjuk a projektet? – kérdem minden lelkesedés nélkül, az asztalon heverő nyitott jegyzetfüzetemre pillantva.
- Úgy vélem, nem kellene erőltetni. Pihenned kéne, akkor hamarabb rendbe jössz – mondja finoman, én pedig apró mosollyal bólintok.
- Jó. Úgysem akarom, hogy véget érjen – mondom szórakozottan, inkább csak magamnak, de a szavaimat hallva elmosolyodik.
Leteszi a bögréjét és megnézi a levest, tésztát szór bele és megkavargatja, majd kis idő elteltével megkóstolja.
- Kész is – állapítja meg aztán, majd leveszi a tűzről. Végig figyelem a mozdulatait, ahogy merít egy tányérba, és egy kanál kíséretében a konyhaasztalra tálal. Kibújva a takaró alól tápászkodok fel, és a maradék teámmal az asztalhoz ülök. A tea már felmelegített, a leves pedig szintén gondoskodni fog róla, hogy ne fázzak.
- Isteni az illata – mondom őszintén, a gyomrom panaszosan megkordul. Leül velem szembe a teája kíséretében és felkönyökölve nézi, ahogy kanalazni kezdem a levest. Jól esik, a gyomrom görcsössége is feloldódik tőle, de a második fele már nehezen akar lemenni. Szünetet kell tartanom, mielőtt a maradékot is megeszem.
Azt hittem, kínos lesz a csók utáni első találkozásunk, de inkább kifejezetten kellemes. Úgy tesz, mintha mi sem történt volna, én pedig egyenlőre nem töröm ezt meg. Kellemes így… és a törődése is jól esik.
Miután legyűrtem a maradék levest, visszakuckózom a kanapéra, Mr. Jenkins pedig leül mellém. Bekapcsolom a tévét, keresek valami ismeretterjesztő filmet és egy ideig csendben nézzük. Kellemes a légkör, amolyan léleknyugtató.
Kis idő múltán azonban újra rázni kezd a hideg, azt hiszem, múlik a lázcsillapító hatása. Fázósan húzódom hozzá közelebb, az oldalához simulva, ő pedig meglepetten pillant rám, de nem távolodik el. Kis idő elteltével átkarol és finoman a vállamat kezdi simogatni a takarón keresztül, én pedig egy ügyes mozdulattal eltávolítom közülünk az anyagot, hogy szabadon az oldalához simulhassak. Erre megmerevedik, érzem, ahogy megfeszül, keze megáll a vállamon a mozdulat közben, de aztán lassan újra elengedi magát. Jólesően simulok hozzá, fejemet a vállgödrébe fúrja, szivacsként szívom magamba testének melegét. Finom, férfias illata és vállamat simogató keze teljesen ellazít, testének melege miatt pedig lassan csillapodik a vacogásom.
Olyan jó most így. Szinte idilli.
Hallom halk, egyenletes szívverését, szinte betölti az egész tudatom és észre sem veszem, álomba ringat.
 
*
 
Pilleszárnyszerű érintésre ébredek az arcomon. Finoman simít ki egy tincset a homlokomból, én pedig nyögve húzom össze magam, újra fázok. Nehezen térek vissza a valóságba, mély, álomtalan álomból ébredve. Mr. Jenkins ölében fekszem összekuporodva, a testem újra kontrollálhatatlan remegésbe kezdett, a fogam szinte vacog. Kótyagosan küzdöm magam ülő helyzetbe és értetlenül nézek körbe. Elég sokáig aludhattam, mert odakint már koromsötét van.
- Mr. Jenkins… - sóhajtom rápillantva, ő pedig aggodalmas mosollyal néz rám.
- Elaludtál. De már egy ideje reszketsz – mondja, miközben tenyerét finoman a homlokomra simítja, én pedig lehunyt szemmel, jólesően sóhajtok fel az érintésére. Annyira forró a homlokom, hogy szinte hidegnek érzem a kezét. – Zuhanyozz le, aztán ágyba duglak.
Nincs erőm ellenkezni, ezért csak bólintok. nehezen tápászkodom fel, és ahogy kibújok a takaró alól, fázósan húzom össze magam. Veszek egy igazán forró zuhanyt, ami kellemesen átmelegíti a tagjaimat, de ahogy kilépek a víz alól, a hidegség szinte azonnal visszalopakodik a tagjaimba. A láztól kóvályog a fejem.
Ahogy kilépek, Mr. Jenkins épp a leves maradékát pakolja el a hűtőbe. Elhúzza a száját, ahogy szembesül a kongó ürességgel.
- Itt maradna ma estére? – kérem gyámoltalan hangon, úgy érzem, már a közelsége gyógyító hatással van rám. Vagy legalábbis megnyugtat.
- Nem lenne jó ötlet – mondja egy pillanatnyi habozás után.
- De már késő van – mondom erőtlenül. Hosszan néz rám, végül beleegyezően bólint, én pedig boldogan elmosolyodom. – A kanapén alszom – jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon, én pedig bólintok. A szobába botorkálva ágyneműt veszek elő a szekrényből, majd leteszem a csomagot a kanapéra.
- Hol van a lázcsillapító? – kérdi, miközben finoman, a vállamat átkarolva beterelget a hálószobába. Miközben lerogyok az ágy szélére, a polcra mutatok, a férfi pedig kis keresgélés után meg is találja a gyógyszert. Egy pohár vizet nyom a kezembe, én pedig hálásan nézek rá. Beveszem a lázcsillapítót, aztán dideregve bebújok a takaró alá, egészen az orromig felhúzva.
- Köszönöm, hogy gondoskodik rólam – súgom tompán, felpillantva a férfira, aki halványan mosolyogva lép a szoba ajtajához.
- Jó éjszakát – oltja le a villanyt, vagy hangtalanul beteszi az ajtót maga mögött.
- Jó éjszakát…
 
*
 
Éjszaka arra ébredek, hogy fázok. Didergősen húzom össze magamon a takarót, de az érzés nem akar elmúlni. Tétován ülök hát fel, az ablakon beszűrődő holdfényben pedig körbepillantok. Meglátom az éjjeliszekrényen hagyott lázcsillapítót, magamhoz veszek egy szemet, aztán az üres poharammal kibotorkálok a konyhába. Vizet töltök a csapból, beveszem a bogyót, aztán tekintetem a kanapéra téved. Mr. Jenkins fekszik rajta, a takaró elcsúszott a derekáig. A holdfényben is jól kivehető izmos felsőteste. Közelebb lépek, úgy figyelem békés arcát. Vonásai kisimultak, elnyílt ajkaival pedig kifejezetten erotikusnak találom az arcát.
Újra eszembe jut az a múltkori csók. Nem tudtam rendesen átrágni magamban a dolgot, a másnaposság, majd a lázas delírium nem engedte. De ahogy így nézem, rá kell döbbennem, nincs min átrágnom magam. Vonzódom hozzá és kész. Ezen ha akarnék sem tudnék változtatni.
Fázósan rázkódom össze, aztán engedve egy hirtelen, furcsa gondolatnak, lefekszem mellé a kanapéra. Hatalmas termetével szinte az egészet elfoglalja, de szerencsére kicsi vagyok, így éppen hogy elférek. Bebújok mellé a takaró alá és fázósan mellkasához simulok. Megmozdul, ahogy egész testemmel hozzá simulok. Felém fordulva, az oldalán fekszik, egyik karjával a feje alatt. Ahogy érzem, csak alsónadrág van rajta.
Fejemet befúrom az álla alá és lehunyt szemekkel szívom magamba bódító, férfias illatát.
- Mateo… mit csinálsz? – kérdi az álmosságtól rekedt hangon, meglepődve.
- Fázok – súgom a mellkasába, még közelebb préselve hozzá magam, mindkét tenyeremmel felsőtestére simítva.
Érzem, ahogy megfeszülnek érintésem alatt az izmok, aztán végül bizonytalanul simítja szabad kezét a hátamra, átkarolva így. Jólesően borzongok meg.
- Ezt nem lenne szabad – súgja, arcát a hajamba fúrva. Egyik lábamat átvetem a combján, keresve, hogy juthatok hozzá még közelebb. Testem reszketése lassan kezd alábbhagyni.
- Meglehet – súgom vissza válaszul, nyakába szuszogva. Megborzong.
Tétován pillantok fel rá. A szemei csillognak a holdfényben, akár két csillag.
Feljebb nyújtózom, hogy elérjem, eldobva minden józanságom. Történjen aminek történnie kell. Hiszen mi értelme lenne elfojtanom a vágyam, hazudnom mindkettőnknek? Nem lenne fair… sem magammal, sem pedig vele szemben.
Az ajkai felé nyújtózom, csak néhány centi választ el minket. A szemébe nézek, őszinte, izzó vággyal. Várok egy pillanatot, de csak néz rám bizonytalanul, nem hidalja át a köztünk feszülő maradék távolságot. Ezért a nyakát átkarolva még egy kicsit feljebb tolom magam és ezúttal én tapadok a szájára.
Finoman csókolom, és egy pillanat múlva már át is veszi az irányítást. Lassan kóstolgat, mintha csak kiélvezne minden pillanatot. Most is ott feszül minden mozdulatunkban az elemi vágy, de ezúttal sikerül kordában tartani.
Keze a derekamon közelebb húz magához, ha ez egyáltalán lehetséges, én pedig örömmel törleszkedek a testéhez. Egyik kezemmel a mellkasát simítom végig, a másikkal, ami a nyakát karolja, finoman kibontott hajába túrok. Élvezem, ahogy a selymes tincsek cirógatják az ujjaimat, szinte öntudatlanul játszok velük.
Nyelve a számba tör, érzéki táncra csábítva az enyémet. Derekamon nyugvó keze forró bőrömre simít, ahogy nyújtózkodás közben felcsúszott a felsőm. Utat találva az anyag alatt a gerincem mentén végigsimít a hátamon, az érzéstől pedig reszketegen a csókba sóhajtok.
Foga finoman a piercingemhez koccan, játékosan ráharap és meghúzza, én pedig felnyögve remegek meg az érzéstől. Hátamat simogató keze visszafelé indul, nadrágom derekánál megtorpan kicsit, majd az anyagon keresztül fenekembe markol, én pedig megrándulok az érzéstől. Nyögve feszülök meg, fejemet hátra vetve, forrósodó ágyékom még közelebb préselve hozzá. Érzem, ahogy ajkával államon simít végig, szakálla érzékien cirógat közben. Lejjebb kúszik, nyakamat borítja el finom csókokkal, majd nyelvével forrón végigszánt rajta. Forróság száguld végig a gerincemen, nyögve markolok bele selymes hajába, mire mély, végtelenül erotikus torokhangon nyög fel.
Hirtelen szakad el bőrömtől, én pedig vágytól csillogó szemekkel, értetlenül pillantok rá. Állkapcsa megfeszül, ahogy összeszorítja a fogait, ajkait vékony vonallá préseli össze. Még mindig pihegve veszem tudomásul, hogy talán nem szándékozik tovább menni, ezért csak vágytól reszketve nyelek egy nagyot, majd forró arcomat a nyakába fúrom.
- Azt hiszem, már a legelejétől vonzódom magához – súgom el-elfúló hangon. Nincs értelme tovább tagadni. Magam előtt sem.
- Majdnem kétszer olyan idős vagyok, mint te – mondja rekedt hangon, én pedig bólintok. Ez tény. – Ez… ez az egész… nem hiszem, hogy jó ötlet – mondja végül, én pedig újra biccentek.
- Lehet. De számít ez? – kérdem felpillantva, mire meglepetten néz vissza rám. – Attól, hogy nem jó ötlet, még nem tudok máshogy érezni.
Nem szól, én pedig arcomat újra a bőrébe fúrom. A tény az tény. Tudom, hogy talán nem kéne belekezdeni. Hogy ez egy nehéz kapcsolat lehet. De attól még vágyom rá, egyre jobban.
Valamiért megkönnyebbültem, amiért elhangzottak ezek a szavak. Jól esett, hogy kimondtam, hogy végre magam előtt sem titkoltam tovább. Furcsa, de ezzel tisztábban látom a köztünk alakuló dolgokat is. 


Réka102020. 04. 08. 21:12:38#35739
Karakter: Alexander Jenkins (Alec)



 Kicsit még fogja a kezében majd feleszmélve gyors elteszi a táskájába. 

- Maga aztán tudja, hogy zökkentsen ki, mikor makacsul választ akarok kicsikarni egy kényelmetlen kérdésre – mondja széles vigyorral. Kezét keresztbe teszi, mire csak nevetni tudok. – Azt hitte, nem veszem észre?

- Csak reméltem, hogy jóval később. De a te hibád – szegezem rá vádlón a mutatóujjam. – Van egy egyezségünk, te pedig feszegeted a határokat.

- A kíváncsiság az egyik kellemetlen tulajdonságaim egyike – megvonja a vállát, közben pedig lapozgatni kezdni a jegyzetfüzetet. Ezt határozottan kezdem észrevenni.  – De ne aggódjon, még néhány alkalom, és vége a kivallatásnak – Már csak néhány alkalom? Ilyen sokat beszéltünk volna erről? Azt hittem, hogy több hónapig fog ez tartani, és sokkal részletesebben bele kell menni a történetekbe. Nem tűnt fel, hogy ennyit beszélgettünk volna…

- Máris? Elég anyagot gyűjtöttél? – kérdezem, ő pedig mosolyogva bólint.

- Még néhány beszélgetés, és többet is mint elég. Örül, hogy megszabadul tőlem? – kérdezi szórakozottan. Nem tudom, hogy milyen választ vár erre, a tekintetéből semmit nem tudok kiolvasni.

- Igazából élvezem ezeket az estéket – vallom be, és végigsimítok a szakállamon. Egyrész magam előtt is el kell ismernem, kellemes, hogy van valakivel beszélgetnem, főleg, mikor nem a múltamról van szó.

- Én is – vallja be, és valamiért elismerést érzek.

Gondolkozva, csendben kezdi rágcsálni a tolla végét. Hát ő sem akarná, hogy vége legyen? Mi vezérli, a dolgozata, vagy úgy hiszi segíteni tud rajtam? Van egy pici esélye is, hogy csupán miattam bánja az egészet, azért, ami egykor voltam? Abban biztos vagyok, ha felfogná, hogy egy gyilkossal ül egy szobában, ilyen közel hozzá, meggondolná magát, és ez elszomorít.

- Vacsorázz itt holnap este – születik meg hirtelen az ötlet. Miért ne használjam ki, azt az időt, amíg nem tudja milyen is vagyok igazából? Különben legalább az este gyorsabban eltelik. Meglepetten néz rám, aztán pedig elmosolyodik. A gödröcskék az arcán előjönnek.

- Örömmel. De kérem a bevásárló listát – Fogadja el a meghívásom és teszi hozzá azonnal. Úgy látom, értelme sincsen vitatkoznom vele, így felkelek, és a konyhába megyek. Egy papírt és tollat veszek elő, majd végig gondolom, hogy mit is szeretnék csinálni, illetve mi van hozzá itthon.

Elég hamar összeáll a fejemben a recept, és gyorsan leírom. Közben Mateo közelebb lép hozzám, és kezét a vállamra teszi, ahogy közelebb hajol. Megmerevednek az izmaim a váratlan közelségtől, majd lassan ellazulnak.

- Ígéretesnek tűnik – jegyzi meg mellőlem. Szinte biztosra veszem, hogy nem tudja milyen lesz.

- Tessék – nyújtom át.  Félbehajtja, és a zsebébe süllyeszti.  – Ha valamiben nem vagy biztos, inkább hívj fel – teszem hozzá, mire csak felnevet.

- Úgy lesz. Lassan viszont mennem kellene – sóhajt fel.

A nappaliban megállok mellette amíg összepakol. Kikísérem az előszobába, ahol felhúzza a cipőjét, de a kabátját már én adom a kezébe.

- Mikorra érjek majd ide? – kérdezi a vacsorára célozva.

- Mondjuk 5 óra? Így kényelmesen elkészülhetünk.

- Remek! Itt leszek! – mosolyodik el, és elindul. A járdán még visszafordul, és integet, én pedig visszaintek. Mikor eltűnik a sarkon, becsukom az ajtót.

*

 Vasárnap edzéssel kezdek, most nem mentem a teremben, csak otthon csinálok pár feladatot, majd futok egy másfél órán keresztül. Az izmaim rendesen kifáradnak, és nagyon jól esik a zuhany. Miután felöltözöm, felporszívózok mindenhol. Konyhában, ahol járólap van, fel is törlök. Az órára pillantva veszem észre, hogy négy óra van már, és igazából belekezdeni sem tudok semmibe, így felhívom anyámat. Nem tudom, hogy találkozott-e már Mateoval, de muszáj rákérdeznem.

- És, volt már nálad? – kérdezem a szokásos körök után.

- Igen – válaszolja tömören.

- Beszélgetettek? – faggatom tovább.

- Igen – szinte hallom, ahogy mosolyog. Tudja, hogy tudni akarom, de mégsem mond semmit.

- Nem fogod elmondani, ugye? – adom fel.

- Nem – hallkan kuncog.

Beszélünk még egy-két szót, majd le is tesszük a telefont. Nem mondom, hogy teljesen nyugodt vagyok, ismerve anyámat, és Mateo kíváncsiságát.

Pont ötkor csenget a fiú, mikor kinyitom az ajtót nagyon meglepődök, hiszen nem is emlékszem, hogy ennyi mindent felírtam volna. Remélem semmi felesleges dolgot nem vetettem meg vele. Elveszem a nehezebbnek tűnő csomagot, és jobban kinyitom az ajtót.

- Pont időben – köszöntöm, és otthonosan belép. Nem várom meg most, egyenesen a konyhába megyek, hogy lerakjam a táskát. Rögtön nekilátok a kipakolásnak.

- Igyekszem pontos lenni. Pedig néha piszkosul nehéz – vallja be nevetve, majd kivesz egy üveg bort az egyik táskából. – Ilyet is hoztam, bár ez nem volt a listán – érdeklődve veszem el tőle. Egy Chardonnay, jó évjáratú.

- Most megleptél. Nem gondoltam volna, hogy értesz a borokhoz – mondom, és a hűtőbe rakom, hogy kicsit lehűjjön. Körülbelül 10 fokosan jó felszolgálni.

- Tele vagyok meglepetésekkel – vigyorodik el, közben tűri fel az ingujját. Csak most nézem, hogy miben is van, egy világos egyszínű ingben, és szürke farmerben. Nagyon előnyös neki az ing. – Mit segíthetek?

- Hámozhatnál egy kis krumplit – adom ki neki az egyszerű, de mégis fontos feladatot. Nem ellenkezik, azonnal neki lát.

- Felhívtam ma az anyámat, és mondta, hogy jártál nála. Jó benyomást tettél rá – kezdek bele a faggatózásba, próbálom minél lazábban, mintha nem is érdekelne az egész.

- Igazán kedves hölgy. Helyesen gondolom, hogy tőle örökölte a rendmániáját? – kérdezi nevetne, amire muszáj elmosolyodnom.

- Valahogy úgy. Mondjuk inkább, hogy belém nevelte – vallom be. Nagy részt ő a ludas, de sokat dobott a helyzeten apám szigora is. Ennek ellenére biztos vagyok benne, ha anyám nem lett volna vele is olyan, mint velem, egyikünk sem lett volna ennyire rendszerető. Mit vehetett még észre? Mit mondhatott édesanyám neki, ami megragadt neki? – Remélem, nem mutogatott gyerekkori fényképeket – nézek oldalra, ő pedig konkrét választ nem ad, csak felhúzza a szemöldökét. Jézusom, melyiket mutatta meg neki?

- Biztos, hogy tudni akarja a választ? – kérdezi.

- Igen is, meg nem is – vallom be őszintén. Magam sem tudom, melyik lenne a jobb, de ezt a bizonytalanságot biztosan nem akarom.

- Melyiket preferálja jobban, a kegyes hazugságot, vagy inkább a kegyetlen igazságot? –  ezen nem kell sokat gondolkoznom. 

- Az igazságot, bármennyire szörnyű legyen is – közlöm, és az arcát nézem. Látom rajta, hogy élvezi a helyzetet.

- Láttam képeket – csak grimaszolni tudok. – Ne aggódjon, a pucér babafotókat kihagytam – próbál megnyugtatni. - De be kell vallanom, már fiatal felnőttként is nagyon jóképű volt. Biztos bomlottak maga után a lányok.

Csak vigyorog. Tartottam, hogy erre a témakörre is rá fognak térni, tekintve, hogy eddig semmit nem mondtam neki. Nem tudom mennyit tud az anyám, de biztosan észrevette, hogy senkit nem vittem haza, és nem is meséltem senkiről nekik. Egy anya megérzi ezt, ráadásul most az enyémről van szó.

- Ha így is volt, túl keményen tanultam ahhoz, hogy észrevegyem – vonom meg a vállam, mintegy kikerülő választ mondva. A burgonyát nézi, és látom rajta, hogy a felhőtlen jókedve elillant. Aggasztja? Vagy reménykedik benne? Esetleg csak simán kíváncsi? Nem tudom melyik a sok közül, és azt sem tudom, hogy melyiknek örülnék.

- Csak a lányokat nem vette észre, vagy senkit? – kérdezi végül, és egészen belepirul a kérdésbe. Ránézek, de csak a burgonyát figyeli.

- Elég sokat kellett tanulnom akkor, mint azt említettem - mondom végül, talán egy kicsit komolyabban is, mint kellett volna.

Min gondolkozhat vagy ami fontosabb, mire jöhetett rá? Nem kérdezett rá konkrétan, de így már sejtem mi lehetett az egyik legfontosabb kérdés számára. Kezd hosszúvá válni a csend, így megszólalok végül.

- Fel is tudnád kockázni őket?

- Igen, persze - mosolyodik el, de nem annyira felszabadultan, mint előtte. 

Ennyire számítana neki? Hiszen, ha így is lenne, vagyis az is van, amire gondol, nem lehetünk együtt. Nem történhet semmi. Közel 20 évvel vagyok idősebb tőle, az apja lehetnék! Ráadásul miért akarna tőlem bármit is, egy roncs vagyok, aki egy napot nem tud végig csinálni, mint egy normális ember. 

- Azt hiszem, kinyitom azt a bort - mondom végül és rögtön a hűtőhöz lépek.

- Remek ötlet, hozom a poharakat - szinte eldobja a burgonyát és lép a szekrényhez. 

Már sokszor járt itt, pontosan tudja, hogy merre van, és engem ez nem zavar. Szinte feltűnés nélkül befurakodott az életbe, de engem nem zavar. Sőt, úgy érzem, hogy kifejezetten kellemes. Na jó, azonnal kell az a bor. 

Megkeresem a dugóhúzót, majd a pultra teszem a bort. Levágom róla a kis papírt, hogy látható legyen a parafadugó, majd elkezdem belecsavarni. Közben Mateo odateszi a két poharat, és figyeli, hogy mit is csinálok. Mikor benne van húzó, kitámasztom, és elkezdem kihúzni. Az egyik kezemmel az üveg nyakát fogom, a másikkal próbálom nem beletörni a dugót. Szépen lassan sikerül, egy morzsa sem megy bele. Kitöltök egy keveset mind a két pohárba majd egyiket felé tolom, másikat magamhoz veszem. 

- A vacsorára - tartja fel mosolyogva a poharat.

- A vacsorára - mosolyodom el én is, és koccintunk.

Belekortyolok, és meglepődőm, hogy milyen finom. Régen ittam már bort, de meg tudom állapítani, hogy finom.

Megfőzzük a vacsorát, közben fecseg valamiről Mateo, én pedig csendben hallogatom. Megterít, majd az asztalra teszem az ételt és leülünk. Előtte a bor utóját osztottam szét közöttünk.

Jó étvágyat kívánunk egymásnak, és neki látunk. Hasonlóképp reagál mint legutóbb, pedig csak sima burgonyapüré és fűszeres sült. Arca enyhén kipirult az alkoholtól, és többet mutogat és gesztikulál.

Aztán egyszer csak csendben marad, és a tányérra koncentrál. Furcsállom ezt tőle, mert eddig nyugodtan beszélt, most mégis mintha ideges lenne valami miatt. Sejtem, hogy mi az, de amíg konkrétan nem kérdez rá, nem tudom válaszolni. Egész életemben kerültem a témát, és a válaszokat is ki sikerült kerülnöm, nem könnyű levetkőzni ezt. 

- Nem sűrűn iszol, igaz? - kérdezem mosolyogva. 

- Nem, egyáltalán nem szoktam. Jó, azért néha igen, de a kortárasaimhoz képest nem.  Túl keményen tanulok - teszi hozzá és szúrós szemmel néz rám. Úgy érzem, még mindig nem tetszik neki a válaszom. 

- Á, vagy úgy – elveszem a szalvétát, és megtörlöm a kezem, noha tudom, hogy nem piszkos.

Felállok az asztaltól, mert végeztem, mire ő is így tenne, de egy kicsit meginog, így visszahuppan a székre. Gondolom most kezdett felszívódni az alkohol a vérébe, még az étel előtt. Bár annak segítenie kellene, rossz sorrend miatt jobban megérzi a hatást. 

- Maradj csak - mondom, és odalépek hozzá.  Elveszem a tányérját előle, ő pedig végig követi tekintetével a mozdulataim. 

Elmosogatok, elpakolok, az asztalt is leszedem. 

- Tudja, nagyon fura, hogy ennyire egyedül van - szólal meg, és teszi le az üres borospoharat. Kiitta az utolsó cseppig. 

- Desszertet kérsz? - kérdezem, kikerülve a válaszadást.

- Ühüm. 

Előveszem a hűtőből a tegnapi süteményt, és kirakom két tányérra, de mire hátra fordulok velük, már a pultnál áll. Pontosabban neki támaszkodva, így hát ott esszük meg. Szintén a brownie-ra esett a választásom, ő pedig a tiramisura csapott le. Már a végénél járunk, mikor ránézek. Ő csak a süteményre fókuszál, később tűnik fel neki, hogy bámulom. Egy kis tejszínhab maradt a szája szélénél, amire elmosolyodom. 

- Mi az? - kérdezi. 

- Van egy kis… Tejszínhab, ott - mutatom a saját számon. 

Nem reagál semmit, csak bámul rám. Odanyúlok, és hüvelyujjammal letörlöm, majd nem is tudom, miért, de lenyalom. Csak néz rám, pislog, és nyel egyet. Szemei csillognak, és merem feltételezni, hogy az alkohol van rá ilyen hatással. Azonban, ahogy felfogom, hogy mit is műveltem, én kevésnek érzem a fél üveg bort. Le kell állnom, nem kezdhetek ki vele! Csak a szakdolgozat miatt van itt, hogy többet tudjon meg a múltamról. Semmi köze hozzám. 

Megrázom a fejem, és bekapom az utolsó falat süteményt. Ő is megeszi, majd nem is a mosogatóhoz indulok, hanem a hűtőhöz. Kell az a tömény. 

-          Nem bánod, ha…? - felé mutatom az üveget. Tequila. 

-          Mi az? - hunyorogva nézi.

-          Tequila. Tudod, só meg citrom. De lehet anélkül is. - Meglepetten kinyílik a szeme. Talán még sosem ivott ilyet? 

-          Csináljuk - vidul fel. 

Akkor meg is kaptam a választ. Gyorsan előveszek egy citromot, amit cikkekre vágok, és egy kistányérra helyezem, majd egy tálcára. Teszek mellé sót, a sótartóval, két felespoharat, és az üveg italt. Elindulok vele, majd intek a fiúnak, hogy kövessen. A nappaliban leteszem az asztalra, majd leülünk a kanapéra. Kitöltöm az italokat. 

- Először én, megmutatom, aztán együtt. 

- Rendben - izgatottan bólogat, és vár. 

Az egyik citrommal benedvesítem a mutató és hüvelykujjam közötti részt a kézfejemen, majd egy kis sót szórok rá. A tálcára söpröm a maradékot, hogy csak egy kis körbe maradjon. Kezembe veszem a kis poharat, majd felé fordulok. Lenyalom a sót, lehúzom az ital egy kortyra, majd azonnal bekapom a citromot. Az alkohol végig csúszik a nyelőcsövemen, és érzem ahogy felmelegít, viszont nincs az alkohol íz mert a citrom szétrobban a számban, ahogy ráharapok. Mateo végig figyelt, minden mozdulatomat. 

- Most együtt - mondom, és felé nyújtok egy cikk citromot. 

Ugyan úgy csinál mindent, ahogy én, majd koccintunk, és egymás szemébe nézve lenyaljuk a sót, iszunk, citromba harapunk. Miközben nézem a mosolyát és csillogó szemét, egy furcsa érzés kapott el, legfőképp a mellkasomon, ami lejjebb csúszott a gyomromba. Szinte biztos vagyok benne, hogy csak az alkoholt érzem, más nem lehet.

- Hú - rázza meg a fejét. - Már értem miért vannak oda érte. 

- Sose ittál még? - kérdezem. 

- Így még nem. De tetszik - vigyorog rám. 

- Furcsa, hogy egyetemistaként ez volt az első - mondom elgondolkozva. 

Hát tényleg nem járna bulizni? Említette, hogy ki volt közösítve, de nem gondoltan, hogy most se lennének barátai. Visszaemlékezve, sosem említett senkit. 

- Furcsa, hogy egyedül él - feleli ugyan olyan hangsúllyal mint én. 

- Nem engeded el a témát ugye? - kérdezem reménykedve. 

- Nem - vigyorog. 

- Be vagy rúgva. 

- Maga, Mr. Jenkins pedig nincs - keresztbe teszi a karját, mintha megsértődött volna. 

Hangosan kifújom a levegőt. Mintha le akarna itatni, na, nem mintha annyira erőlködnie kellene. Kitöltök újabb két pohárral, a kezébe adom, és újra megy a kör. Só, tequila, citrom. Megrázza a fejét mikor a végénél jár, és nem tudom, hogy az alkohol vagy a citrom miatt. 

- Szóval, miket mesélt még az anyám? - próbálkozok be. Ő sem mondott semmit, így hát muszáj most kifaggatnom. Egyszerre zavar és örülök annak, hogy nem voltam ott. 

- Csak arról, hogy mennyire be van zárkózva - kicsit már akadozik a nyelve, és egy-két szónál oda kell figyelnem mit mondd. Elég hamar lett hatása az alkoholnak. - Az édesanyja nagyon rendes nő, és halálra aggódja magát maga miatt. 

Nagyot sóhajtok. Tudom ezt magamtól is, hiszen látszik minden egyes alkalommal, mikor találkozunk. Olyan mintha egy nehéz súly szakadt volna a vállamra, pedig eddig is tisztában voltam a helyzettel. Talán az, hogy most egy harmadik fél is tudja egy kis megfelelési kényszer alá helyezne.

- Ennyi? - kérdezem. 

- Töltsön még egyet, és talán mesélek még - ajánlja fel, de itt most én vagyok a felnőtt, és meg tudom állapítani, hogy neki ennyi elég volt. 

- Szerintem jobb, ha kicsit lassítunk - mosolyodok el. Arca már ki van pirulva. 

Nagyot fújva hátra dől a kanapé sarkába és karba tett kézzel próbál mérgesen nézni rám. Annyira nem sikerül neki, hogy elnevetem magam. Mikor elfordul, hogy azt játssza, hogy meg is sértődött, töltök magamnak egyet, de most simán iszom meg, minden nélkül. Mire feléfordulok csak engem néz oldalra hajtott fejjel.

- Az anyja lemondott arról, hogy családja legyen - suttogja, mintha nem is nekem mondaná. Inkább csak hangosan gondolkozik, és választ sem vár. 

Nagyot sóhajtok. Gondoltam, hogy sejt valamit anyám, de még egyikünk sem mondta ki nyíltan. Akármennyire volt a tudatomban ez, így kimondva még súlyosabban érint. Nem is magam miatt, inkább miatta, hogy nem adhatok neki unokát. Apám miatt, hogy nem tudom tovább vinni a Jenkins nevet. Hirtelen komoly hangulatú lett a szoba. 

- Tudod miért? - suttogva kérdezek vissza. 

- Maga meleg? - nyögi ki a kérdést, amit egész este kerülgetett, miután kiengedi a levegőt. Arca még pirosabb, már ha ez lehetséges. Nem néz rám, csak az asztalt bámulja. 

- Igen - mondom ki. Szeme rám villan, majd le az ölébe.

- Kérek… egy italt - mondja nehezen majd nyúlna is az üvegért, de elkapom előle. 

- Mára ennyi elég. 

Durcásan felfújja az arcát és haragosan a szemembe néz. Elképesztő, ahogy világos kékjében vihar dúl. Az összes harag, amit látok felém irányul, és valamiért csak nevetni tudok rajta, amire még pipább lesz. Megpróbálja elérni az üveget, ezért átnyúl előttem. Az egyik kezét véletlen a combomra teszi, ahogy támaszkodik. Mivel jóval nagyobb vagyok nála, meg sem érzem a súlyát, és ugyan úgy nem éri el az üveget. Amire viszont nem számítok, az az illata. Kellemes parfüm, enyhén fűszeres, de mégis lágy és tökéletesen passzol hozzá. Mély levegőt veszek, és hátrébb húzódom. Ahogy ennyire közel van hozzám, valamit beindított nálam. Az illata, a keze a combomon, a szép arca, az ajka a piercingekkel… A szívem helyén mázsás súly és mintha a gyomromon ülnék. Tovább próbálkozik, de meginog, szabad kezemmel kapom el, nehogy leessen. A derekát fogom, mikor egyszer csak visszahúzza kezét, és szembefordul velem. Az arcunk csupán pár centire van egymástól. A szemében már nem a haragot látom, sokkal inkább vágyat. Kicsit kidugja a nyelvét, így benedvesítve ajkait. Ezzel az öntudatlan mozdulattal rendkívül kívánatossá tette az amúgy is csókolni való ajkait. Nem tudom tovább tartani magam, és bár a fejemben felvillan a vészjelző, hogy nem kellene, nem szabad, nem akarom összetörni őt, mégis előre mozdulok, és rátapadok szájára. Ajkai hihetetlenül puhák és ahogy nyelvemmel érintem őket érzem a sót. Beenged, és már citrom és tequila keverékét érzem. Közelebb jön hozzám, húzom a derekánál fogva, de kezét nem veszi le a combomról. Leejtem az üveget a kanapé másik végére, és tarkójára teszem a kezem, majd puha hajába túrok. A szívem hevesen dobog, és tudom, hogy nem kellene ezt csinálnom, le kellene állnom. Le kell állnom. Mégis mikor az ölembe mászik, és két kezével megfogja arcom, nem tudok magamnak parancsolni. Átkarolja nyakam, és egyre inkább nekem préselődik. Érzem, hogy mennyire vágyik rám, legalábbis úgy hiszem. Vagy csak az alkohol teszi ezt? Lehet nem is kellek neki, hiszen miért is lennék jó hozzá? Egy ilyen ártatlan lélekhez nem tartozhat egy gyilkos. Kezem megállítom mielőtt lejjebb csúszna és minden önuralmam elveszíteném. Lassan elszakadok tőle, és mindketten kapkodunk a levegőért. Nem is tudom idejét, mikor volt ennyire heves és édes csókcsatám. Hirtelen észbekap, és lepattan rólam, vissza a kanapé sarkába. Hajába túr, és istenem, milyen vonzó így! Kipirulva, csóktól duzzadt ajkakkal. 

- Én - megköszörülöm a torkom, mert kissé rekedtes lett - sajnálom. Ennek nem szabadott volna megtörténnie. 

Próbálom rendezni légzésemet. 

- Nekem mennem kellene - szólal meg hirtelen, de nem néz rám.

- Nem maradsz itt? Megágyazok a vendégszobában… 

- Nem tudom, hogy jó ötlet lenne-e - megvakarja hátul a fejét, és mintha zavarban lenne.

- Nem lesz semmi. Megyek megágyazok. 

Fel is állok, és elindulok a szoba felé. A fejem kótyagos, és a szívem sem állt vissza a normálisra. Ráadásul máshol is hatással volt rám. Próbálok csak az ágynemű húzásra gondolni, és hogy tökéletesen megcsináljam az ágyat. Mikor végzek, nyugodtabb vagyok, és úgy érzem, sikerült magamban rendeznem a dolgokat. Csak az alkohol miatt volt ez. Ráadásul rá nagyobb hatással volt, holnapra lehet kimegy a fejéből, és nem fog semmire emlékezni. A legjobb, ha nem is hozom fel többet, és úgy csinálok, mintha nem történt volna meg. Visszamegyek a nappaliba, de nem nézek rá. Ugyan ott ül, ahol előtte is. 

- Kész van - közben rendezgetem a tálcát az asztalon -, ezt kiviszem, és le is fekszem. Ha gondolod maradhatsz itt. 

A végén ránézek, de hiba volt. Még mindig kissé spicces állapotban van, és csak piheg, mint aki nem tudja, hogy hol van. 

- Nem, megyek én is - feleli lassan. 

Kiviszem a tálcát, csak lerakom a pultra, és mikor megyek vissza, ott támolyog a szobában. Mellé állok, és úgy indulunk el, de a lábai összeakadnak, így meg kell támasszam. Átkarolom a derekát, és úgy vezetem a szobába. Ahogy belépünk, fel sem kapcsolom a lámpát, csak megállítom a szoba közepén. Mikor megbizonyosodom, hogy egyben marad, elengedem. 

- Ha kimegyek, zárd be az ajtót - mondom halkan, szinte suttogva, és abban sem vagyok biztos, hogy meghallotta.

Nem válaszol csak bólogat. Kilépek, behúzom magam után és nem sokra rá hallom a zár kattanását. A szobámba indulok, hogy én is lefeküdjek. Pizsama alsót húzok és ágyba bújok. Azonban ahogy becsukom a szemem az ő arca van előttem. Szinte érzem, ahogy megint az ölemben ül, ahogy kezébe fogja az arcom, közelebb húz, minden távolságot meg akar szüntetni közöttünk. Hálát adok, hogy bezárattam vele az ajtót, így magamnak kell elintéznem mindent. Egy csókot még el tud felejteni, de többet már nem biztos…

Másnap szörnyű fejfájással ébredek. Hirtelen nem is tudom, hol vagyok, azonban ahogy összerakom a kirakós képét, a párnába nyomom a fejem. Hogy nem tudtam uralkodni magamon! Sose fordult elő ilyen, hogy így elvesztem az eszem. Remélem Mateo tényleg elfelejtette. Mateo! Hiszen itt van a szomszéd szobában. Ránézek az órára, dél után nem sokkal van. Felpattanok és kimegyek. A vendégszoba üres, a fürdőben sincs. A konyhában találok egy papírcetlit. 

"Köszönöm a vacsorát Mr Jenkins. Előadásra kell mennem. - Mateo" 

A tegnapi tálca sehol, a poharak el vannak mosogatva, a sótartó a helyén. 



Szerkesztve Réka10 által @ 2020. 04. 09. 21:22:22


vicii2020. 04. 07. 17:35:11#35738
Karakter: Mateo Reinheit
Megjegyzés: (Réka10nek)


 - Szia, azt hiszem – nyögi meglepetten, miközben félreáll az ajtóból én pedig vidáman lépek beljebb, szinte már otthonosan. – Azonban mielőtt nekilátunk, szólnom kell, hogy itt van édesanyám. Nem tudtam, hogy átjön, és ha zavar, akkor megkérhetem, hogy menjen el – mondja szabadkozva, én viszont mosolyogva rázom meg a fejem.
- Az édesanyja? Nem zavar egyáltalán – intek, igazából csak kíváncsivá tesz. Izgalmas lesz megismerni a nőt, aki felnevelte Mr. Jenkinst.
- Gyere, bemutatlak neki – mondja, én pedig gyorsan elveszem a kabátomat, és amíg Mr. Jenkins felakasztja a fogasra, a cipőmből is kibújok és a szokásos precizitással igazítom az övé mellé. Aztán követem Mr. Jenkinst a nappaliba, ahol egy kedves, idős hölgy ül a kanapén.
- Anya, szeretném bemutatni Mateot. Ő az, akinek segítek a dolgozatával kapcsolatban – mondja a férfi illedelmesen. – Ő pedig az anyukám.
- Nagyon örülök, hogy megismerhetem Mrs. Jenkins – lépek közelebb mosolyogva, a kezemet nyújtva, a hölgy pedig felkel, hogy üdvözöljön. Kellemes megjelenésű idős hölgy, korához képest igényes és fitt. A ruhája elegáns, de visszafogott, mintha skatulyából húzták volna elő. Kezdem sejteni, Mr. Jenkins honnan örökölhette a rend szeretetét.
- Én is örülök a találkozásnak – mosolyog szívéjesen, miközben határozottan, de kecsesen megrázza a kezem. Majd leül a kanapéra, én pedig letéve a kis csomagomat a dohányzóasztalra helyet foglalok mellette.
- Esetleg, ha nem bánja, lehetne pár kérdésem? Leginkább a fiával kapcsolatos… - fordulok a hölgy felé, nem tudom visszafogni az izgatottságom. Annyi mindent szeretnék megtudni mr. Jenkinsről még…!
- Persze.
- Szerintem ezt nélkülem kellene megejtenetek – szúrja közbe az illetékes, én pedig észbe kapva, zavartan pillantok rá. Rosszalló arckifejezéssel, keresztbe font karokkal álldogál, én pedig rájövök, hogy talán túlléptem egy határt. De nem szalaszthatok el egy ilyen lehetőséget.
- Igen, ez jó ötlet – mondom kicsit zavartan, de töretlen lelkesedéssel.
- Megadom a címem, jöhetsz bármikor, kedvesem – mondja Mrs. Jenkins, bátorítóan a karomra simítva a kezét, megtörve a kínos légkört. Előkerül egy papírcetli, én pedig a táskámba túrva tollat is adok mellé, így a hölgy kifogástalan kézírással leírja nekem az elérhetőségét.
- Köszönöm szépen, nagyon hálás vagyok érte – mondom lelkesen.
- Akkor én magatokra is hagylak titeket – mondja a matróna, majd felkelve a bejárati ajtó felé indul, Mr. Jenkins pedig udvariasan kikíséri. Addig én előpakolom a cuccaimat, beizzítom a laptopomat és átfutom a legutolsó beszélgetés jegyzeteit.
Mikor Mr. Jenkins visszatér, töretlen mosollyal pillantok fel rá.
- Szóval, szereti a süteményt? – kérdem pajkos arckifejezéssel.
- Elég régen ettem már, de úgy emlékszem – enyhül meg, arcán pedig apró mosoly ömlik szét. Lelkesen pattanok fel, felkapva a kis csomagot és a konyhába lépek. Amíg kicsomagolom a sütiket, Mr. Jenkins tányért és villát vesz elő, majd a konyhaasztalhoz ülünk.
- Mind a kettőből kettőt hoztam, így meg tudja kóstolni mindegyik fajtát, ha szeretné – mondom csillogó szemekkel végigpillantva a kínálaton.
- Nagyon rendes tőled, de én csak egyet vállalok be – visszakozik, bizonytalanul méregetve a habos költeményeket.
- Akkor válasszon csak nyugodtan – unszolom, kis gondolkodás után pedig a brownie mellett dönt. Én lecsapok az egyik krémes darabra, és szinte rávetem magam.
- Úristen, ez nagyon finom – sóhajtok fel, miután az első falat szétolvad a számban. Az ízlelőbimbóim szinte sikoltoznak örömükben.
- Igen, nagyon finom – helyesel, és ahogy még egy darabot eszik a sütiből, lehunyt szemekkel, átszellemült arccal élvezkedik rajta. Alig tudom visszafogni a kuncogást. Teljes siker…
Annyira kitölti minden érzékét a süti, hogy fel sem tűnik neki, hogy szinte végig bámulom, csak mikor már az utolsó morzsa is elfogy. Először látok ilyen fesztelen élvezetet az arcán. Vajon mi mással tudnám még előcsalogatni ezt a kifejezést…?
- Ez nagyon finom volt, köszönöm, Mateo – mondja, miközben felállva az üres tányérját a mosogatóhoz viszi.
- Nagyon szívesem – mondom a torkomat köszörülve, lelki szemeim elé bekúszik egy kép, ahogy ugyanezzel az arckifejezéssel tejszínhabot nyal le a bőrömről…
Elpirulva pattanok fel, gyorsan kizárom a gondolatot, és inkább odaviszem az üres tányéromat én is. Mr. Jenkins gyorsan elmossa a koszos edényeket.
- Itt hagyom a maradékot magának – ajánlom fel, miközben óvatosan visszacsomagolom a papírba a süteményeket, hogy ne száradjanak ki. Úgy tűnik, neki nagyobb szüksége van rájuk, mint nekem…
- Köszönöm szépen – mondja bizonytalanul, de azért nem tiltakozik. Berakja a sütiket a hűtőbe.
A dőzsölés után visszatérünk a nappaliba, én helyet foglalok a megszokott helyemen, Mr. Jenkins pedig leül velem szemben.
- Esetleg kezdhetjük is? – kérdi, én pedig lelkesen bólintok.
- Persze – mondom, a szemeim már az aktuális kérdést keresik.
- Miután hazatért, kapott támogatást a hadseregtől? Gondolok pszichológusra, terápiára, vagy foglalkozásokra… - kérdezem az arcát fürkészve.
- Az én esetem más, mint a többségé, mert sérüléssel tértem haza – kezdd bele a magyarázkodásba. – Elláttak, megműtöttek, és fizikoterápiára is köteleztek. Ezzel párhuzamosan pszichológussal is kellett konzultálnom. Többnyire a simán leszereltekkel ennyire nem foglalkoznak. Persze megvan a lehetőségük, hogy ezekre menjenek, de senkit nem köteleznek. Vannak szervezetek, akik csak miattunk vannak, ilyen például egy telefonközpont, ami ingyenes. A legnagyobb gond, hogy többen vagyunk mi, mint a szakemberek.
- Értem – bólintok, miközben lefirkálom a gondolataimat. Szóval nem kötelezik a leszerelt katonákat pszichológiai foglalkozásra. Úgy gondolom ez nagy hiba.
- A társak mennyire segítenek egymásnak a hazatérés után? Esetleg felettesek?
- Ez mindenkinél más – mondja hátradőlve, kezét az ölébe ejti. Arcán elgondolkodó kifejezés. – Az én osztagomban van olyan, aki teljesen elvágta magát a seregtől, és a családjának szenteli az életét, jár terápiára, de semmi egyebet nem tudunk róla. Vannak, akik sokat találkoznak egymással, gyakran összejárnak.
- Ön szerint melyik a jobb módszer? Elvágni magát mindenkitől, vagy kibeszélni? – kérdem érdeklődve. Ő vajon melyik kategóriába tartozik? De az eddigi beszélgetéseink alapján le merném fogadni, hogy nem nagyon tartja a kapcsolatot a többiekkel, inkább egyedül próbálja feldolgozni a problémáit.
- Mindenkinek más – tér ki a válaszadás elől, de ennyivel nem érem be.
- Ön melyiket preferálja?
- Nem különösebben foglalkozom vele – mondja kelletlenül megvonva a vállát, én pedig összehúzott szemekkel, meglepetten pillantok rá.
- Nem jár szakemberhez? – kérdem hitetlenkedve, hiszen egyértelmű, hogy szüksége lenne rá.
- Nem.
- Nem érzi egyáltalán a szükségét? A rohamok… - kezdenék bele bizonytalanul, de félbeszakít.
- Úgy egyeztünk meg, hogy az én állapotomról nem beszélünk – szögezi le szigorú arccal, én pedig visszafojtva a szót összeszorítom a számat. Érzem, hogy ez egy érzékeny téma, és bár kelletlenül, de annyiban hagyom a dolgot. Nincs jogom prédikálni, felbosszantani pedig a legkevésbé sem akarom. De azért aggódom. Bár első ránézésre a problémái nem akadályozzák klasszikusan véve a normális életvitelben, azért aggodalomra adnak okot. Súlyosbodhat is, ha nem foglalkozik vele…
- Elnézést, nem akartam messzire menni – kérek elnézést, tekintetem a jegyzeteimre függesztve. Nem akarom, hogy lássa rajtam a rosszallást, ezért inkább gyorsan témát váltok. – Említette, hogy a sérülés miatt műteni kellett. Azt követően kapott segítséget az itthoni lábadozáshoz?
- Nem, egyedül oldottam meg mindent.
- Teljesen egyedül? – kérdem meglepetten, hiszen egy térműtétről van szó, valószínűleg ágyhoz kötött lehetett…
- Igen.
- Biztosan nehéz lehetett – mondom elgondolkodva, ahogy elképzelem, hogy begipszelt lábbal, mankóval botorkálva látja el magát. Vajon nem akart segítséget kérni, vagy egyszerűen nem volt kitől…? Az édesanyja jólelkű, bár elég idős. Más nincs is az életében?
- Túléltem – mondja, majd hogy kicsit oszlassa a feszültséget, széttárt karokkal mosolyodik el, én pedig reflexszerűen visszamosolygok rá. A kisugárzásával szinte rögtön el tudja oszlatni az aggodalmaimat.
Az arcomat fürkészi, majd a számra mered, furcsán csillogó szemekkel fixíroz, én pedig egészen belepirulok.
- Jut eszembe, kimostam a pólódat, mindjárt hozom – mondja hirtelen, felpattanva.
- Nagyon köszönöm, Mr. Jenkins, hálás vagyok – mondom zavartan lesütve a szemeimet, próbálva túltenni magam az előző pillanaton, de nehezen megy. Azok a sötéten kavargó szemek még álmaimban is kísértenek…
Hallom, ahogy súlyos léptekkel elsiet, majd a frissen mosott, élére vasalt pólómmal tér vissza. Megállva mellettem felém nyújtja, én pedig tétován nyúlok felé. Megfoghatnám máshogy is, de nem tudok ellenállni a késztetésnek, a ruhadarab alá csúsztatom a kezem, hogy a bőrünk összeérjen, úgy veszem át. Elpirulok, nem szabadna ezt tennem, de egyszerűen képtelen vagyok megálljt parancsolni magamnak. Hozzá akarok érni, végigsimítani a bőrén… csak érezni testének melegét…
- Köszönöm szépen – rebegem, alig találva a hangom.
- Nagyon szívesen – mosolyog rám melegen, majd újra helyet foglal a szemben lévő fotelben. Én még egy hosszú pillanatig szorongatom a pólót, majd észbe kapva gondosan elteszem a táskámba, figyelve, nehogy összegyűrődjön.
- Maga aztán tudja, hogy zökkentsen ki, mikor makacsul választ akarok kicsikarni egy kényelmetlen kérdésre – mondom széles vigyorral hátradőlve, kezeimet keresztbe fonva, ő pedig halkan felnevet. – Azt hitte, nem veszem észre?
- Csak reméltem, hogy jóval később. De a te hibád – szegezi rám vádlón a mutatóujját. – Van egy egyezségünk, te pedig feszegeted a határokat.
- A kíváncsiság az egyik kellemetlen tulajdonságaim egyike – vonok vállat, miközben szórakozottan visszalapozok a jegyzetfüzetemben és átfutok néhány feljegyzést. – De ne aggódjon, még néhány alkalom, és vége a kivallatásnak – mondom, kíváncsian figyelve a reakcióját, és mikor csalódást vélek felfedezni az arcán, szinte megkönnyebbülök. Ezek szerint ő sem akarja, hogy véget érjen ez az időszak…
- Máris? Elég anyagot gyűjtöttél? – kérdi kíváncsian, én pedig keserű mosollyal bólintok.
- Még néhány beszélgetés, és többet is mint elég. Örül, hogy megszabadul tőlem? – kérdem szórakozottan, úgy téve fel a kérdést, mintha nem jelentene sokat. De a szívem hevesebben kezd kalapálni a válaszát várva.
- Igazából élvezem ezeket az estéket – mondja, a szakállán simítva végig, tekintete az enyémet fürkészi.
- Én is – vallom be. Talán túlságosan is.
Puha, kellemes csend ül közénk, én pedig elmerengve veszem a számba a tollam végét és kezdem rágcsálni. Vajon fogunk találkozni, miután végeztem ezzel a projekttel? Sőt, a kérdés inkább az, akar-e majd velem találkozni…?
- Vacsorázz itt holnap este – töri meg hirtelen a beállt csendet, én pedig meglepetten pillantok fel rá, aztán széles mosoly árad szét az arcomon.
- Örömmel. De kérem a bevásárló listát – szögezem le, mire elmosolyodva kel fel, és veszi az irányt a konyhába. Becsukva a füzetemet követem, amúgy is későre jár, és nem esik nehezemre elodázni a kérdéseket, hogy minél később érjünk a végükre.
Papírt és tollat vesz elő, majd magabiztosan körmölni kezdi a tételeket, csak néha torpanva meg egy kicsit. Fesztelenül figyelem közben az arcát, majd közelebb óvakodva a vállára simítva a kezem hajolok közelebb, hogy lássam a listát.
- Ígéretesnek tűnik – jegyzem meg, bár halvány lila gőzöm sincs, mi fog majd ebből kisülni.
- Tessék – nyújtja át, mikor végzett, én pedig gondosan félbehajtva a nadrágom hátsó zsebébe csúsztatom. – Ha valamiben nem vagy biztos, inkább hívj fel – teszi még hozzá a biztonság kedvéért, mire felnevetek.
- Úgy lesz. Lassan viszont mennem kellene – sóhajtok fel kipillantva az ablakon, már sötétedik. Mondhatni már tényleg csak aludni járok haza…
Visszatérve a nappaliba nekilátok, hogy összepakoljam a cuccaimat, Mr. Jenkins pedig várakozóan megáll mellettem. Mikor végzek, az ajtóhoz kísér. Belebújok a cipőmbe, a kabátomat pedig már a kezembe adja.
- Mikorra érjek majd ide?
- Mondjuk 5 óra? Így kényelmesen elkészülhetünk.
- Remek! Itt leszek! – mosolygok fel rá, majd kilépek a bejárati ajtón. Intek még egyszer, mikor rálépek a járdára, ő pedig halvány mosollyal az arcán visszaint.
 
*
 
Vasárnap reggel sokáig lustálkodok, későn kászálódok ki az ágyból. Pizsamában nézem át az anyagot, összekészülök a hétfői előadásokra, de nem viszem túlzásba. Nemsokára úgyis jönnek a vizsgák, akkor majd kénytelen leszek orrvérzésig tanulni.
Ebéd előtt felhívom Mrs. Jenkinst, hogy kora délután megfelelne-e neki, ha beszélgetnénk kicsit, legnagyobb örömömre pedig igent mond. Egy gyors és nem túl tartalmas ebéd után elfogadható állapotba hozom magam, aztán beletúrok a táskámba a jegyzetfüzetem után kutatva, a biztonság kedvéért magammal viszem.
De ekkor a kezembe akad a póló, amit Mr. Jenkins kimosott nekem. Csodák csodájára nem gyűrődött össze a táskámban. Lehunyt szemekkel temetem az arcom az anyagba és szívom magamba az öblítő kellemes illatát. Nem túl erős, visszafogott illat. Illik hozzá.
A pólót az ágyon hagyom, azt hiszem majd ebben alszom az este.
Újult erővel lépek ki a lakás ajtaján.
 
*
 
Megilletődötten állok meg, mikor a fecnin szereplő cím alatt egy meglepően nagy és elegáns épületet pillantok meg. Hűha, micsoda ház, a Jenkins család elég jómódú lehet. Vagy legalábbis jól bánnak a pénzzel.
Kíváncsian lépek rá a bejárati ajtóhoz vezető kis járdára. Az udvart precízen nyírt sövény szegélyezi, a járda mentén pedig katonás rendben, takaros virágágyások sorakoznak. Szóval az édesanyjától örökölte Mr. Jenkins a rend szeretetét…
Becsöngetek, az ajtó pedig kisvártatva kinyílik.
- Jó napot, Mrs. Jenkins. Hálás vagyok, amiért időt szakít rám – mosolygok szélesen a hölgyre, ő pedig szívélyesen tessékel beljebb.
- Én köszönöm, amiért gondját viseled a fiamnak, kedvesem – legyint, majd miután levettem a kabátomat és a cipőmet, beljebb tessékel. A ház bútorzata régies, de makulátlanul tiszta, igazán elragadó hangulatú. Kicsit nosztalgikus.
A nappaliban hellyel kínál egy ízléses, virágmintás kanapén, majd kisvártatva gőzölgő tea kerül elő, az illata kellemes melegséggel tölti el az érzékeimet.
- Nos, megkérdezhetem, hogy mivel foglalkozol pontosan? – kérdi udvariasan, de kíváncsian, én pedig készségesen kezdek mesélni, mielőtt én látok neki a faggatózásnak.
- Egyetemista vagyok, pszichiáternek tanulok. A katonai szolgálat mentálhigiénére gyakorolt pozitív és negatív hatásairól írok egy értekezést, ebben kértem a fia segítségét. Anonim dolog, széles spektrumon teszek fel kérdéseket és vonom le a konklúziókat. Inkább csak amolyan elmélkedés, mivel nem felmérésen alapul, csak egyetlen személy benyomásain. Leginkább információgyűjtés és terápiás jellegű beszélgetés – próbálom összegezni, de egyszerűen elmondani valamit sosem volt az erősségem.
- Már az is kész csoda, hogy Alexander belement ebbe – mondja elmosolyodva, én pedig felnevetek.
- Eléggé nehezen nyílik meg másoknak, ugye? – kérdem zavartan.
- Így igaz. Ezért is aggódom egyre jobban érte. Tudod, már rég lemondtam arról, hogy hagyományos értelemben vett családja legyen. Úgy szeretném, ha legalább találna valakit, aki szereti és gondoskodik róla, de egyre jobban magába fordul – sóhajt fel, én pedig összeráncolom a szemöldököm.
- Hogy érti, hogy hagyományos értelemben vett család? – kérdezem óvatosan, nem teljesen világos, mire is akar célozni.
- Feleség és gyermek.
- Úgy érti, a fia a saját neméhez vonzódik? – kérdem halkan, próbálva palástolni a döbbenetem.
- Hát nem tudtad? – kérdi, én pedig megrázom a fejem. – Nem vagyok meglepve. Azt hiszem, szégyelli. Még mindig maximálisan meg akar felelni az apja emlékének, abba pedig a másság semmilyen formája nem illik bele.
- Észrevettem, hogy ha bármilyen szexualitással kapcsolatos kérdés merül fel, Mr. Jenkins kényelmetlenül érzi magát, és megpróbálja elkerülni a válaszadást – mondom elgondolkodva, kezembe véve az egyik csészét, és nagyot kortyolva a teából. Elgondolkodva bámulok bele a kavargó folyadékba.
Vajon honnan fakadhat benne ez a végtelen megfelelni akarás?
- Velem sem hajlandó beszélni még a mentális egészségéről sem, nemhogy másról. Komolyan aggódom érte. Segítségre lenne szüksége – mondja az asszony komolyan a szemembe nézve, én pedig aprót biccentek.
- Tanúja voltam az egyik pánikrohamának, ő mégis azt mondja, nincs szüksége szakemberre.
- Mit gondolsz, meg tudnád győzni ennek az ellenkezőjéről? – kérdi az asszony komolyan, tekintete az arcomat fürkészi, én pedig sóhajtva rázom meg a fejem. Kizártnak tartom. Egyébként is, ki vagyok én, hogy beleavatkozzak az életébe? Akár csak javaslatokat tegyek?
Beszélgetünk még egy kicsit, Mrs. Jenkins elmondja az aggodalmait, kicsit kiönti a szívét, utána pedig a fia gyermekkoráról kezdek kérdezősködni. A vége átmegy nosztalgikus fényképnézegetésbe, én pedig egészen élvezem, hogy kompromittáló gyermekkori fotókat láthatok a férfiról, akiért annyira odáig vagyok. Mikor annyi idős volt mint én, már akkor is jóképű volt és férfias…
Másfél óra beszélgetés után viszont kénytelen vagyok megköszönni a hölgy idejét és távozni, ha még kényelmesen szeretnék bevásárolni az esti vacsora előtt.
 
*
 
Késő délután egy nagy szatyorral, boldog kifejezéssel az arcomon érkezem meg Mr. Jenkins házához. Könyökkel csöngetek be, mert a másik kezemben is egy kisebb papírtáskát szorongatok, benne egy üveg igazán jó borral, amit csak a mai alkalom miatt vettem. Nem vagyok nagy piás, de most jól fog esni, és talán ha Mr. Jenkins is feloldódik kicsit, közelebb kerülhetünk egymáshoz.
Mikor kinyitja az ajtót, meglepődik, de aztán mosolyogva veszi el tőlem a nehezebb szatyrot a vacsora hozzávalóival.
- Pont időben – köszönt, én pedig már otthonosan lépek beljebb. Levetem a kabátom és kibújok a cipőmből is, majd követem Mr. Jenkins a konyhába, ahol nekilát kipakolni a szatyorból.
- Igyekszem pontos lenni. Pedig néha piszkosul nehéz – vallom be nevetve, majd kihúzom a kis papírtáskából a borosüveget. – Ilyet is hoztam, bár ez nem volt a listán – nyújtom felé az üveget, a férfi pedig érdeklődve szemléli meg a címkét.
- Most megleptél. Nem gondoltam volna, hogy értesz a borokhoz – mondja, miközben kinyitva a hűtőajtót beteszi az üveget, hogy lehűljön kicsit, mielőtt felbontjuk.
- Tele vagyok meglepetésekkel – vigyorodom el, majd feltűrve az ingem ujját érdeklődve körbepillantok. – Mit segíthetek?
- Hámozhatnál egy kis krumplit – mondja, én pedig lelkesen látok neki a feladatnak, lelki szemeim előtt már egy mennyei vacsora képe lebeg.
- Felhívtam ma az anyámat, és mondta, hogy jártál nála. Jó benyomást tettél rá – mondja érdektelen hangon, amolyan mellékesnek szánva a dolgot, de látom, ahogy megfeszül az állkapcsa, ahogy a válaszomat várja. Elmosolyodom.
- Igazán kedves hölgy. Helyesen gondolom, hogy tőle örökölte a rendmániáját? – kérdem nevetve, mire újra elmosolyodik.
- Valahogy úgy. Mondjuk inkább, hogy belém nevelte – vallja be, de nem tudja megállni, hogy rá ne kérdezzen a részletekre, én pedig alig tudom magamba fojtani a vigyorom, annyira élvezem a helyzetet. Ennyire idegesíti, hogy talán érzékeny információkat tudtam meg róla? – Remélem, nem mutogatott gyerekkori fényképeket – sandít rám, én pedig csak sokat sejtető mosollyal felvonom a szemöldököm.
- Biztos, hogy tudni akarja a választ? – kérdem sandán, erre pedig elhúzza a száját. Felnevetek. Mélyről, jólesően, de egy cseppnyi rosszindulat nélkül.
- Igen is, meg nem is – vallja be őszintén.
- Melyiket preferálja jobban, a kegyes hazugságot, vagy inkább a kegyetlen igazságot? – szegezem neki a kérdést, de nem gondolkodik sokat a válaszon.
- Az igazságot, bármennyire szörnyű legyen is – közli, tekintete az arcomat fürkészi, én pedig komoly arccal bólintok.
- Láttam képeket – közlöm vele őszintén, ünnepélyes arckifejezéssel, mire fájdalmas grimasz tűnik fel az arcán. – Ne aggódjon, a pucér babafotókat kihagytam – teszem hozzá, mintegy megnyugtatásképpen. – De be kell vallanom, már fiatal felnőttként is nagyon jóképű volt. Biztos bomlottak maga után a lányok – vigyorgok szélesen, mire halványan elmosolyodik.
- Ha így is volt, túl keményen tanultam ahhoz, hogy észrevegyem – mondja vállat vonva, én pedig összeszorított ajkakkal próbálok a krumpli hámozásra koncentrálni. Tépelődöm, feltegyem-e a kérdést, ami oly régóta foglalkoztat, vagy azzal elrontanám a hangulatot? Ha rosszul sül el a dolog, akár dugába dőlhet az egész vacsora a nagy szám miatt…
De… akkor is tudnom kell.
- Csak a lányokat nem vette észre, vagy senkit? – kérdem, makacsul lesütött szemekkel, arcomon egyre sötétedő pírral. Szinte hallom, ahogy a szívem dübörög. Na most már kinyithatnánk azt az üveg bort…


Réka102020. 03. 30. 00:27:45#35737
Karakter: Alexander Jenkins (Alec)



 - Jó reggelt neked is. Teát vagy kávét kérsz? – zavartan elnéz, és leül az asztalhoz.  

- Ő… teát, köszönöm – nyögi ki, és a pólóját babrálja. Leteszem elé a teát, majd leülök a helyemre.

- Hű, ezt nevezem királyi reggelinek – elmosolyodom. Nem hiszem, hogy sokszor van része ilyenben, pedig megérdemelné.

- Gondolom, reggelizni sem szoktál rendesen – jegyzem meg, ő pedig csak bólint.

- Nem tagadom. Sőt, az esetek többségében teljesen el is marad – vallja be, de csak csóválni tudom a fejem. Tudom mennyire fontos a megfelelő étkezés, és ránézve, ráfér. Mármint szép alakja van, karcsú, de nem rontana rajta, ha valamennyit felszedne. Pirítóssal kezdi a reggelit.

- Pedig a reggeli nagyon fontos – jegyzem meg azért.

- Az a baj, hogy elég kusza az életem. Általában csak késő este tudok nekilátni tanulni, ami miatt a reggelek borzalmasak… - sóhajt fel.

- Még azután is tanulsz, hogy innen hazamész? – kérdezem meglepetten, hiszen olyankor már általában késő van.

- Persze. Először feldolgozom az anyagot, amit felvettünk, és utána még tanulok – válaszol két falat között. – Ha csak később állnék neki a feldolgozásnak, akkor már nem lenne friss a benyomásom, pedig az sokat számít – magyarázza nagy beleéléssel.

- Túlságosan keményen hajtod magad – jegyzem meg, azon gondolkozva, hogy nem csak a feladat miatt csinálja ilyen lelkesen. Esetleg tényleg ennyire érdekelheti az életem? A katonák lelki világa?

- Lehet, de imádom ezt csinálni. Érdekel minden része, és az ösztöndíjat sem adják oda csak úgy. Mondhatni, úgy rajongok a pszichológiáért, ahogy maga a katonaságért – kuncog fel, amire csak mosolyogni tudok. Teljesen meg tudom érteni azt, amit mond.

- Ha már itt tartunk, miért akarsz pont pszichológus lenni? – kérdezem újra. Persze erről már beszéltünk, de úgy érzem, annak nem ez volt a lényege, és lényegi információt sem kaptam.

- Ezt nem említettem egyszer? – kérdezi a hajába túrva. Kellemetlenül érintené? Csak bólintok.

- Csak futólag.

- Hát… gyerekkorom legmeghatározóbb élménye a magány volt. Amelyik gyerek kicsit is furcsa, vagy csak más, mint a többi, azt rögtön kiközösítik. És ahogy súlyosbodtak a problémáim, úgy lettem egyre magányosabb. Az első ember, aki úgy éreztem, tényleg törődik velem, az a pszichiáterem volt. Ő nem éreztette velem, hogy selejtes vagyok – meséli – Szeretném, ha minden gyerek, akinek problémái vannak, tudná, hogy nincs egyedül. Hogy nincs velük semmi baj.

- Ez már szinte prózai – mosolygok, és ő zavartan felnevet.

- Kicsit elragadtattam magam. Hajlamos vagyok rá, legközelebb rántson vissza a való világba – túr megint a hajába.

- Szerintem aranyos, ahogy látod ezt a dolgot – jegyzem meg őszintén, majd közben felállok, és a mosogatóhoz viszem a koszos eszközöket. Közben azon gondolkozom, hogy hogyan lehetséges, hogy magányos volt. Ennyire kiközösítették volna? Hát tényleg ennyire borzalmas lehet egy család? Hirtelen fordulok meg, ahogy felpattan a székről.

- Francba… - sziszegi. – Hogy velem mindig történik valami… - morogja. Olyan, mint egy gyerek. Sokat fecseg, és magára önti a teát, ha nem figyelek rá…

- Vedd le, majd kimosom – ajánlom fel. Mégse léphet ki így az utcára. – Nem forráztad le magad?

- Nem, csak ragacsos lettem – fintorog.

- Adok egy pólót, amit felvehetsz – bár egy kicsit nagy lesz rá, de legalább lesz valami rajta.

- Nem szükséges, köszönöm, csak felveszem a pulcsimat – közben leveszi a ruhadarabot.

- A pólót dobd a szennyestartóba.

Tekintetem a mellkasára réved. Nem olyan izmos mint én, ez egyértelmű, de hibátlan a bőre. Egy anyajegy, karcolás, heg nincs rajta. Olyan… tiszta. Észreveszek egy ékszert a bal mellbimbójában. Nem feltűnő, de jobban megnézve kitűnik a hibátlan bőréből. Vajon ezen kívül van máshol is piercingje? Elpirulva siet ki a konyhából, talán túlságosan megbámultam volna?

Amíg öltözik, én elkezdem leszedni az asztalt, elpakolni a maradékot, és mosogatni. Elég szépen reggelizett azért, és ez valamiért megnyugtat. Amint visszatért, rögtön beállt segíteni, így nagyon hamar végzünk.

- Máskor is vacsorázhatnánk együtt – töri meg a csendet. Nem tudom mennyire lenne okos döntés, és hogy mi sülne ki belőle, de valamiért mégis rábólintok. Én is jól érzem magam a társaságában, és legalább nem lennék egyedül.

- Az nem lenne rossz.

- De legközelebb én vásárolok be hozzá teszi hozzá. Ha neki ez fontos, akkor meghagyom neki. Végzünk az pakolással, már az utolsókat törlöm a pulton, mikor nyújtózik egyet. Kipihentnek tűnik.

- Van programod délutánra?kérdezem tőle. Tegnap nem sikerült a dolgozatával kapcsolatban beszélgetnünk, és nem szeretném, ha nem készülne el vele időben. Meg persze azt sem szeretném, ha elmenne, vagy egyedül kellene lennem.

- Csak a szokásos. Tanulok – vonja meg a vállát. Hát sosem pihen?

- Mivel a tegnap este így alakult, ha gondolod, ma délután is beiktathatunk egy beszélgetést, ha szeretnéd ajánlom fel, mire elmosolyodik, és szemében megjelenik a csillogás.

- Az fantasztikus lenne! Maga egy kincs, Mr. Jenkins. – reflexszerűen végig simítok az államon - De most már ideje lesz távoznom. Végtelenül hálás vagyok, amiért itt tölthettem az éjszakát – vált át komolyra. – Nagyon köszönöm.

- Igazán nincs mit. – felelem. Tényleg örülök, hogy itt volt, és tudtam neki segíteni. Csak azt sajnálom, hogy ilyen előfordul vele.

Bemegy a nappaliba a táskája miatt, majd az ajtóhoz kísérem.

- Délután 4 óra felé mondjuk? – kérdezi miközben a kabátját húzza.

- Várni foglak.

- Még egyszer köszönöm, Mr. Jenkins – kinyitom neki az ajtót. Végig követem a szememmel, ahogy kiér a járdára majd még integet. Tétován visszaintek, majd visszalépek a házba.  

Hirtelen azt sem tudom, hogy mit kezdjek magammal. Üres a házam, igaz, tele van bútorokkal, de azok csak lelketlen tárgyak. Úgy érzem, én is egy vagyok közülük. Végül a vendégszobába megyek, és lehúzom az ágyneműjét, berakom a mosásba, majd megvetem az ágyat és elpakolok. Ezután a nappaliba megyek, és úgy döntök, hogy felporszívózom. Na, nem mintha tiszta kosz lenne minden, de ez eléggé leköt, meg egy hete nem csináltam már.

Mire végzek vele, a mosás is kész, így a szárítóba pakolok, és kimosom Mateo pólóját. Külön mosom, kézzel, és egészen viccesnek hat, olyan kicsi. Nem is tudom már, hogy mikor hordtam ilyen méretűt.

Ebédre felrakok egy levest, egy könnyebb zöldség leves, majd vacsorára tervezek jobban főzni. Mielőtt kész lenne, meghallom a csengőt. Még van időm négy óráig, így igencsak meglepődöm. Fogalmam sincs ki lehetne ilyenkor. Kinyitom az ajtót és nagy meglepetésemre, anyám áll az ajtóban.

- Szia – köszönök.

- Szia, fiam – lép be mosolyogva.

Elveszem a kabátját, felakasztom, majd megölelem, és adok arcára két puszit.

- Jól megleptél – kezdek bele -, miért jöttél?

- Gondoltam meglátogatom a fiamat. Olyan nagy probléma? Esetleg zavarok? – kérdezi.

- Nem, gyere be nyugodtan – intek a nappali felé.

Bemegyünk, majd leülünk. Csak csendben körbenéz, majd rám mosolyog.

- Esetleg kérsz valamit? – kérdezem meg.

- Egy teát, köszönöm.

Bólintok, és kimegyek a konyhába. Vajon minek jött? Esetleg ellenőrizni akar? Mire kész vagyok mindennel, és megindulnék be, anyám már az ajtóban van. Még mindig nem bír nyugton maradni.

- Mit főzöl? – jön beljebb, egyenes a lábas felé indulva.

- Levest. Eszel velem te is? – kérdezem a pultnak dőlve.

- Ebédeltem ott, de most megérezve az illatát – beleszagol -, igen.

Odaviszem az ebédlőasztalhoz az italát, majd elkezdek megteríteni. Ő közben a leveshez ad 1-2 dolgot, és én úgy csinálok, mintha nem venném észre, majd leül a neki megterített székre. Közben elkezd fecsegni a szomszédságban történtekről, mindenféle pletykát elmesél. Minden féle általános dolgokról beszélgetünk, miközben az asztalra teszem az ételt, és szedünk magunknak. Csendben eszünk, amíg meg nem töri azt.

- Szoktál valakivel beszélgetni? Esetleg csak telefonon? – rám néz. Tudom, hogy arra a kártyára gondol, amit nemrég dugott a zsebembe.

- Szoktam – mondom tömören.

- Kivel? – válik komolyabbá a tekintete. Sosem kértem, hogy keressen nekem valakit, és én sem mentem sehova.

- Ez bonyolult – várakozóan néz rám. – Egyetemen tanul még, és segítek neki a szakdolgozatában.

- Értem. Segít neked? – kérdezi halkan, és hallom hangjában, hogy reménykedik valamiben.

- Nem kell, hogy segítsen nekem. Nincs semmi bajom – vágom rá, kissé talán indulatosan is.

Felállok, és a mosogatóhoz viszem a tányéromat. Ő csendben eszik tovább, majd amikor befejezi, leteszi mellém a mosatlant, és elmegy a nappali irányába. Én elkezdek elmosogatni, és elpakolni mindent. Vajon megsértettem? Nem állt szándékomban. Lenne értelme bocsánatot kérnem?

Mire végzek a csengőt hallom meg. Már ennyi lenne az idő? Az ajtóhoz lépek, és kinyitom. Szinte betör Mateo, mosolyogva feltart egy kis csomagot.

- Helló, Mr. Jenkins. Remélem, szereti a süteményt.

- Szia, azt hiszem – felelem tétován, hiszen nagyon meglepett, hogy ilyen vidáman lépett be. Persze örülök neki, csupán nagyon furcsa. – Azonban mielőtt neki látunk, szólnom kell, hogy itt van édesanyám. Nem tudtam, hogy átjön – kezdek magyarázkodni -, és ha zavar, akkor megkérhetem, hogy menjen el.

- Az édesanyja? – lepődik meg. – Nem zavar egyáltalán.

- Gyere, bemutatlak neki.

Elveszem a kabátját, és felakasztom a miénk mellé, majd megvárom, hogy levegye a cipőjét, és párhuzamosan az enyém mellé teszi.

Szinte egymás mellett lépünk be a nappaliba, de én egy kicsit előrébb vagyok.

- Anya, szeretném bemutatni Mateot. Ő az, akinek segítek a dolgozatával kapcsolatban. – anyukámra mutatok, és Mateohoz fordulok – Ő pedig az anyukám.

- Nagyon örülök, hogy megismerhetem Mrs Jenkins – lép hozzá mosolyogva.

- Én is örülök a találkozásnak – mosolyog vissza édesanyám, és kezet ráznak.

Mateo leül a közelébe, a süteményt az asztalra teszi, és minden figyelmét felé fordítja.

- Esetleg, ha nem bánja, lehetne pár kérdésem? Leginkább a fiával kapcsolatos… – kérdezi mosolyogva.

- Persze.

- Szerintem ezt nélkülem kellene megejtenetek – szólok közbe. Mind a ketten rám néznek, és így már túlzónak érzem a keresztbe tett kezeim, így leengedem magam mellé.

- Igen, ez jó ötlet – feleli Mateo.

- Megadom a címem, jöhetsz bármikor, kedvesem – paskolja meg a fiú kezét anyukám. Elővesz egy papír cetlit, majd Mateo ad neki egy tollat. Lefirkantja, odaadja neki az íróeszközzel együtt.

- Köszönöm szépen, nagyon hálás vagyok érte – mosolyog még szélesebben.

- Akkor én magatokra is hagylak titeket – áll fel helyéről édesanyám, és indulok felé, hogy kikísérjem.

Örülök, hogy nem marad itt, és nem kezd el a gyerekkoromról mesélni, vagy hogy nem elemeznek ki ketten.  Feladom a kabátot anyámra, ő pedig összehúzza a kabátot. Közben csendesen beszél hozzám.

- Nyílj meg neki Alexander. Kedves fiú, és segítségedre lehet – rám mosolyog a végén.

- Még mindig nincs segítségre szükségem.

Gyengéden az arcomra teszi ráncos kezét, és végighúzza rajta.

- Csak ne állj ellen neki – ezzel az ajtóhoz fordul és kilép rajta.

Lassan lemegy a lépcsőn, a korlát mellett, majd végigsétál a járdán. Nem néz hátra egyszer sem. Kifújom a levegőt, és visszamegyek a nappaliba. Mateo ott ül mosolyogva.

- Szóval, szereti a süteményt? – pillant rám.

- Elég régen ettem már, de úgy emlékszem – mosolygok én is. Nem tudom megmondani, hogy mikor fogyasztottam rendes süteményt.

Megfogja a csomagot, és a konyhába megyünk. Desszerttányért veszek elő és villákat. Leülünk az asztalhoz, és kicsomagolja. Egyik fajta egy habos, tiramisunak nézem, a másik pedig egy brownie.

- Mind a kettőből kettőt hoztam, így meg tudja kóstolni mindegyik fajtát, ha szeretné.

- Nagyon rendes tőled, de én csak egyet vállalok be.

- Akkor válasszon csak nyugodtan – tolja felém a tálcát.

Kiveszek egy csokis browniet. Kevésbé tűnik édesnek, na meg az igazi csoki bármilyen formában jó. Ő egy krémeset választ, majd neki látunk. Mikor az első falatot megeszem, vissza kell fogjam magam, hogy ne nyögjek fel a gyönyörtől. Elképesztően jó, nem száraz, és érződik, hogy minőségi alapanyagokat használtak. Neki viszont nem sikerült uralkodnia magán.

- Úristen, ez nagyon finom – mondja, és már veszi is a következő falatot.

- Igen, nagyon finom – bólogatok.

Másodiknál már nem sikerült, ahogy egy csokidarabka is elkezdett olvadni a számba. Becsukott szemmel élveztem ki az ízeket. Lehet meg kellene tanulnom sütni is? Vagy túl régen ettem bármilyen édességet, vagy tényleg ennyire jó.

Mikor megeszem az egészet, Mateo mosolyogva néz rám. Mit mosolyogva, egyenesen vigyorog. Arcán észrevehetően ott vannak a gödröcskék, és a szemei is csillognak, és egyáltalán nem látszik rajta, hogy fáradt lenne, vagy szomorú.

- Ez nagyon finom volt, köszönöm, Mateo – mondom neki, miközben elviszem a tányérom. Megköszörüli a torkát, mielőtt válaszolna.

- Nagyon szívesen – odahozza nekem az ő tányérját is. – Itt hagyom a maradékot magának.

- Köszönöm szépen – túl finom, hogy ne fogadjam el.

Elpakolunk, a süteményt berakom a hűtőbe, és a nappaliba vonulunk. Előpakolja a holmiját, laptop, füzet, diktafon.

- Esetleg kezdhetjük is? – kérdezi.

- Persze.

Kinyitja a füzetet, a tollat, és elindítja a hangrögzítőt. A laptop kijelzőre pillant, majd egyik lábát maga alá húzva helyezkedik el, s rám néz.

- Miután hazatért, kapott támogatást a hadseregtől? Gondolok pszichológusra, terápiára, vagy foglalkozásokra… - az arcomon tartja a szemét és figyel.

- Az én esetem más, mint a többségért, mert sérüléssel tértem haza – kezdem magyarázni neki. – Elláttak, megműtöttek, és fizikoterápiára is köteleztek. Ezzel párhuzamosan pszichológussal is kellett konzultálnom. Többnyire a simán leszereltekkel ennyire nem foglalkoznak. Persze megvan a lehetőségük, hogy ezekre menjenek, de senkit nem köteleznek. Vannak szervezetek, akik csak miattunk vannak, ilyen például egy telefonközpont, ami ingyenes. A legnagyobb gond, hogy többen vagyunk mi, mint a szakemberek.

- Értem – bólogat, és közben jegyzetel.

Hátra dőlve figyelem, amint mindent leír és megkeresi a következő kérdést. Folyamatosan egy kis mosoly van a szája sarkában. Most nézem végig először mióta megérkezett. Egy sötétszürke nadrágot meg egy fehér inget, rajta sötétkék pulcsit visel. Valahogy mindig megtalálja, hogy mi áll jól neki.

- A társak mennyire segítenek egymásnak a hazatérés után? Esetleg a felettesek?

- Ez mindenkinél más – kezdem, és kezem az ölembe ejtem. – Az én osztagomban van olyan, aki teljesen elvágta magát a seregtől, és a családjának szenteli az életét, jár terápiára, de semmi egyebet nem tudunk róla. Vannak, akik sokat találkoznak egymással, gyakran összejárnak.

- Ön szerint melyik a jobb módszer? – kérdezi – Elvágni magát mindenkitől, vagy kibeszélni?

- Mindenkinek más – fejezem ki lényegre törően.

- Ön melyiket preferálja?

- Nem különösebben foglalkozom vele – rántom meg a vállam.

- Nem jár szakemberhez? – kérdezi megdöbbenve.

- Nem.

- Nem érzi egyáltalán a szükségét? A rohamok… - kezdené el.

- Úgy egyeztünk meg, hogy az én állapotomról nem beszélünk – vágok bele a szavába. Összeszorítja ajkait, én pedig csak nézem. Nem tudom, hogy az nem tetszik neki, hogy nem beszélek róla, vagy az, hogy nem foglalkozom vele.

Márpedig nekem felesleges, ugyanis számos, rosszabb helyzetben lévő ember van odakint. Így is nagyon kevesen vannak, és tömve van a pszichológusok irodáig, a telefonok állandóan foglaltak. Nem veszem el mástól a lehetőséget, mikor nekem nincs szükségem rá. Csak pár rohamról van szó, eddig talán négy vagy öt volt, nem súlyos. Na meg, ki megy el azért, mert rosszat álmodik? Minden második ember ott ülhetne akkor…

- Elnézést, nem akartam messzire menni – veszi le rólam a tekintetét. A füzetére néz, és gondolkozik. Szeretném tudni, hogy most min jár az agya. – Említette, hogy a sérülés miatt műteni kellett. Azt követően kapott segítséget az itthoni lábadozáshoz?

- Nem, egyedül oldottam meg mindent.

- Teljesen egyedül? – kérdezi megdöbbenve.

- Igen.

- Biztosan nehéz lehetett – mondja, miután felocsúdik. Kicsit mintha elszomorodna valamitől, de nem értem, hogy mitől.

- Túléltem – tárom szét a karom, és mosolygok rá, mire ő is.

Tekintetem bejárja az arcát, és kicsit megáll az ajkánál, különösen az ékszernél. Fura, de még nem csókoltam meg senkit, akinek volt. De miért gondolok ilyenekre? Hiszen nem ezért vagyunk itt. A dolgozattal kellene foglalkozni, válaszolnom a kérdésekre, majd elköszönni. Különben is idős lennék hozzá, ő pedig fiatal hozzám. Hány év lehet köztünk, 20? Megrázom a fejem.

- Jut eszembe, ki mostam a pólódat – állok fel -, mindjárt hozom.

- Nagyon köszönöm, Mr Jenkins, hálás vagyok – mondja szemlesütve.

Elmegyek a ruháért, kimostam, kivasaltam, és összehajtottam, így viszem neki a nappaliba. Megállok mellette, és kinyújtom felé.

- Köszönöm szépen – alul fogja meg, ahol én alányúltam, így a kezünk összeér egy pillanatra, de gyorsan átadom neki. Kissé mintha elpirulna.

- Nagyon szívesen – mosolygok rá, majd visszaülök a fotelba.

Ideje most már a tanulmányaira koncentrálni, nem gondolni a hibátlan bőrére, a piercingjeire és az ajkára. Nem leszek újabb Chandler számára…


vicii2020. 02. 18. 21:17:43#35726
Karakter: Mateo Reinheit
Megjegyzés: (Réka10nek)


- Örülök, hogy ízlik – mosolyog felém, majd nekilát ő is a vacsorának. Nem győzök betelni vele, mohón tömöm a fejem.
- Mikor tanult meg így főzni? – kérdem élénk érdeklődéssel két falat között.
- Azután hogy hazajöttem. Kint sokszor hosszú ideig nem volt lehetőségünk sem meleg, sem rendes főtt ételt ennünk. Mikor megérkeztem, és édesanyámnál ettem, eldöntöttem, hogy mostantól nem hagyok ki egy lehetőséget sem, hogy én főzzek. Hiszen ki tudja, meddig fogok tudni ilyeneket csinálni – meséli, én pedig értetlenül húzom össze a szemem.
- Mit ért ezalatt? – kérdem kíváncsian, nem teljesen világos, mire célzott.
- Ha visszahívnak, lehet, ki kell mennem terepre, vagy legalább a bázisra – válaszolja nyugodtan, nekem pedig megáll a villa a szám előtt. Elkerekedett szemekkel nézek a velem szemben ülő férfira.
- Visszamenne? – kérdem hitetlenkedve. Szóval visszahívhatják? Ezek szerint bármikor eljöhet a nap, amikor elmegy, és én talán sohasem láthatom többet…?
- Hiányzik azért – vallja be hátradőlve, a tányérját vizslatva közben. Az arcát fürkészem, de nem néz fel. – Az egész hiányzik.
Mintha hideg vízzel öntenének nyakon, őszintén megdöbbent, amit mond. Hiányzik neki…? A sok vér, halál és szenvedés ellenére…?
- Miért? – kérdem vékony hangon, rámeredve. Még elképzelni sem tudom, hogyan vágyakozhat vissza valaki egy olyan helyre… háborúba… frontvonalra…
- Nehéz megmondani. Leginkább az, hogy feladatot adott. Na, meg az érzés, hogy ott vagyunk egy csapatnyian, és tudjuk, hogy számíthatunk a másikra. Nem a harc hiányzik, vagy a halál látványa. Az érzés, hogy ott hasznos vagyok, és hogy a helyemen vagyok – meséli halk hangon, fel sem pillantva közben, én pedig elgondolkodva kotrok bele az ételbe a tányéron. Tétován kezdek újra enni, sokkal kevesebb hévvel, az elhangzottakon gondolkodom.
Csend telepedik közénk.
Óhatatlanul is az jut eszembe, hogy csak egy magányos, céltalan ember mondhat ilyet. De az nem lehet. Olyan magabiztosnak tűnik, aki pontosan tudja, mit akar az élettől… vagy ez csak a felszín lenne? Talán ő is pont olyan magányos, mint én…?
Szinte egyszerre fejezzük be a vacsorát, az utolsó falat után pedig jóllakottan dőlök hátra a székemen.
- Nagyon köszönöm Mr. Jenkins, ez isteni volt – sóhajtom elégedett mosollyal.
- Nagyon szívesen – biccent, miközben már áll is fel. Segítek neki leszedni az asztalt és elmosogatni a koszos edényeket, majd a nappaliban kötünk ki, Mr. Jenkins pedig mellém ül a kanapéra.
- Nem bánod? – kérdi a kezébe véve a távirányítót.
- Nem – ingatom a fejem mosolyogva. Bekapcsolja a tévét, léptet a csatornák között, majd valami házvásárlós műsornál áll meg jobb híján. Nézem a képernyőt, de nem figyelek, a gondolataim újra és újra visszakalandoznak a vacsora közbeni beszélgetéshez.
- Hogyan telt egy napjuk? – kérdem aztán felé fordulva a reklámszünet alatt, de csak felhúzza a szemöldökét. Túl hirtelen tehettem fel a kérdést. – Amikor kint volt, milyen volt egy átlagos napjuk? – konkretizálok. A torkát köszörüli, majd kis gondolkodás után mesélésbe kezd.
- Nos, mikor a bázison vagyunk, akkor eléggé monoton. Hasonlóképpen zajlik, mint itthon. Ébresztő, tusolás, majd szemrevételezés, reggeli, és edzések, gyakorlatok. Ebéd, aztán délután voltak az eligazítások, volt egy kevés szabadidőnk, de volt, akik akkor mentek felfedezni. Én általában az osztagommal voltam, a fegyvereinket tisztogattuk, mert a homok nagyon el tudta tömíteni. – meséli nagy beleéléssel, én pedig halvány mosollyal az arcomon figyelem. – Amikor pedig bevetésen voltunk, akkor szinte mindig figyeltünk. Felváltva aludtunk, vagy vécéztünk. Általában reggelente kaptuk meg az ellátmányt. Sokszor annyira unatkoztunk, hogy már azt vártuk, mikor támadnak meg minket.
Elkerekedett szemekkel nézek rá, fogalmam sem volt, hogy ilyen monoton is lehet az élet kint a fronton. Az ember azt gondolná, csupa fegyverropogás köröslen-körbe, feszültség és pörgő események.
Felsóhajt, az arcán mintha valamiféle vágyakozás suhanna át, majd visszafordul a tévé felé, ezzel jelezve, hogy vége a faggatózásnak. Még egy hosszú pillanatig figyelem így oldalról, majd végül én is újra a képernyőre meredek, rágódok magamban a gondolataimon.
Finom, puha csend ül közénk, amolyan pihentető. Egészen ellazulok, biztonságban érzem magam. Lassan kúszik ki a feszültség a tagjaimból.
Újra reklámszünet, ekkor pedig Mr. Jenkins feláll.
- Megmutatom a szobát, ahol aludni tudsz, és a fürdőt.
- Rendben – biccentek, majd követem, ahogy egy ajtóhoz lép, kinyitja és előre enged. Belépve egy amolyan dolgozószobában lyukadunk ki, de ágy is van benne. Kissé személytelen, nem túl zsúfolt, de hangulatos.
- Ez a vendégszoba, és dolgozószoba egyben. Remélem megfelel.
- Persze, nagyon hálás vagyok érte, Mr. Jenkins – mosolygok fel rá őszintén.
- Gyere, erre van a fürdő – int a fejével, én pedig követem. A fürdő szép tágas, zuhanyzóval, és itt is gyönyörű tisztaság és rend uralkodik, mint mindenhol a házban. – Az pedig, az én hálószobám. Ha valami kellene, nyugodtan kopogj – mutat egy harmadik ajtóra.
- Rendben. Szerintem minden megfelelő lesz.
- Máris viszek neked ágyneműt és törölközőt – mondja, majd eltűnik a hálószobában, én pedig addig inkább visszamegyek a nappaliba. Onnan hallom, ahogy motoz.
A lábaimat felhúzva meredek a tévére. A telefonom újra rezegni kezd, én pedig anélkül, hogy megnézném, egyszerűen csak kikapcsolom. Nem akarok több negatív gondolatot, legalább ma este nem.
Nem tudom, mennyi idő telhet el, a szemeim lassan leragadnak, elemi erővel tör rám a fáradtság, mikor Mr. Jenkin megjelenik.
- Én szerintem le is fekszem. Érezd otthon magad – mosolyog rám, én pedig nyújtózva kelek fel a kanapéról.
- Én is megyek aludni – dörgölöm meg a szemem, majd lekapcsolva a tévét a vendégszoba felé veszem az irányt. – Jó éjszakát, Mr. Jenkins! – pillantok rá a szobaajtóból.
- Jó éjszakát neked is!
Becsukom magam mögött az ajtót, majd alsóra és pólóra vetkőzve dőlök be az ágyra. Jólesően nyögve nyújtózom el az illatos ágyneműn. Annyi minden kavarog most a fejemben, de csak kisöpröm a gondolataimat. Nem akarok semmivel sem foglalkozni most. Csak aludni szeretnék végre.
Nyakig húzom magamon a takarót, leoltom a lámpát és sóhajtva hunyom le a szemem. Lelki szemeim előtt még egyszer feltűnik Mr. Jenkins jóképű, mosolygós arca. Megmelengeti a szívemet… annyira hálás vagyok neki, hogy menedéket nyújtott ma estére…
Mély, álomtalan álomba merülök.
 
*
 
Reggel ráérősen ébredek. Ahogy kinyitom a szemem, először nem is tudom, hol vagyok, csak lassan kúsznak be a tegnap este emlékei. Iszonyú mélyen aludhattam, mert alig tudok magamhoz térni. Felülök, és csak bágyadtan megdörgölöm az arcom. Már nem érzem úgy magam, mint egy lemerült akkumulátor, egész életképes állapotba kerültem.
Nyújtózva kászálódok ki az ágyból, majd felmarkolom a ruhámat és kilépek a folyosóra, de a látványtól, ami elém tárul, földbe gyökerezik a lábam.
Mr. Jenkins is épp most lépett ki a fürdőből, dereka körül csak egy szál törölközővel. A látványtól a szívem hevesebben ver és érzem, ahogy vér tódul az arcomba.
Hosszú lábai meglepően izmosak, látszik, hogy a teste minden területével foglalkozik. Keskeny csípőjén a nedves törülköző épp csak eltakarja a lényeget, de ahogy elképzelem a piciny ruhadarab nélkül, izgatott forróság költözik a hasamba. Nagyot nyelve pillantok feljebb, kockás hasfalától teljesen elalélok. Alhasa és köldöke között finom, szőke szőrcsík húzódik, szinte beleborzongok, hihetetlenül erotikusnak találom. Felsőteste is nagyon izmos, persze sejtettem, hogy jó kondiban van, na de hogy ennyire…
Bicepsze is szinte duzzad, bőre alatt pedig halványan kirajzolódnak az erek…
Ahogy felpillantok jóképű arcára, amit keretbe foglal leengedett, vizes haja, úgy érzem, forrósodni kezd az egész testem.
- Jó reggelt, remélem, nem keltettelek fel – mondja kedves hangon, én pedig erősebben szorítom magamhoz a ruháimat.
- Nem, én… én csak a… a mosdóba igyekeztem – nyögöm ki akadozva, majd tekintetem újra lejjebb siklik fantasztikus felsőtestére. De észbe kapok, mégsem bámulhatom így, jesszus… fülig vörösödve szegezem tekintetem a padlóra.
- Akkor, megyek, és mindjárt csinálok reggelit – mondja hátat fordítva, majd a szobája felé veszi az irányt. Nagyot nyelve lesek utána, hogy pár pillanatra izmos hátát is szemrevételezhessem. Szinte megbabonázva bámulom, egészen addig, míg be nem teszi az ajtót maga után. Ekkor felocsúdva menekülök be a fürdőbe, hogy ott nyögve temessem az arcom a kezemben szorongatott ruhadarabba. Jézusom, mennyire zavarba ejtően viselkedtem, nyíltan megbámultam… vajon mit gondolhat most rólam…?
De sosem láttam még nála vonzóbb férfit…
Gyorsan vetkőzök le és ugrok be a zuhany alá, hogy némi hűvös vízzel hűtsem le a testem. Jesszus, le kell nyugodnom, nem kerülhetek így a szeme elé…
De gondolataimban újra és újra megjelenik a kép, amivel találkoztam, nem ereszt, szinte kísért, így kicsit több időt vesz igénybe a zuhanyzás.
Úgy 15 perc alatt sikerül szalonképes állapotba hozni magam, már az arcom sem olyan vörös, így megnyugodva lépek a konyhába, ahol a férfi már a reggelivel foglalkozik. A pulcsimat még nem vettem fel, csak póló van rajtam egyenlőre.
- Jó reggelt Mr. Jenkins – köszönök, még mindig kicsit zavartan.
- Jó reggelt neked is. Teát vagy kávét kérsz? – pillant rám, én pedig zavartan elkapom róla a tekintetem, én inkább csak leülök az asztalhoz. Bár már fel van öltözve, ahogy ránézek, szinte felvillan előttem majdnem meztelen teste. Hát így nehéz lesz reggelizni.
- Ő… teát, köszönöm – nyögöm végül, a pólóm alját markolászva, Mr. Jenkins pedig szó nélkül teszi le elém a gőzölgő italt. Gyorsan elkészítem magamnak, majd az asztalon lévő reggelire pillantok. Hű, micsoda választék…
- Hű, ezt nevezem királyi reggelinek – mondom meglepetten, mire jókedvűen elmosolyodik a saját csészéje fölött.
- Gondolom, reggelizni sem szoktál rendesen – jegyzi meg megrovóan, én pedig beismerően bólintok, mint egy csínytevésen kapott gyerek.
- Nem tagadom. Sőt, az esetek többségében teljesen el is marad – vallom be, ő pedig rosszallóan ingatja a fejét. Magamhoz veszek egy pirítóst, megvajazom és először azt sem tudom, minek álljak neki. Végül úgy döntök, egyszer élünk, végigkóstolok mindent.
- Pedig a reggeli nagyon fontos.
- Az a baj, hogy elég kusza az életem. Általában csak késő este tudok nekilátni tanulni, ami miatt a reggelek borzalmasak… - sóhajtok fel, hiszen annyi elfoglaltságom van órák után, hogy csak késő délután szoktam a legtöbb esetben hazaesni. Mindig van egy beadandó, egy projekt, amin dolgoznom kell. Szinte semennyi szabadidőm nincs.
- Még azután is tanulsz, hogy innen hazamész? – kérdi meglepetten, én pedig bólintok.
- Persze. Először feldolgozom az anyagot, amit felvettünk, és utána még tanulok – válaszolok két falat között. – Ha csak később állnék neki a feldolgozásnak, akkor már nem lenne friss a benyomásom, pedig az sokat számít – magyarázom nagy átéléssel, ő pedig érdeklődve hallgatja.
- Túlságosan keményen hajtod magad – jegyzi meg, én pedig szélesen elmosolyodom.
- Lehet, de imádom ezt csinálni. Érdekel minden része, és az ösztöndíjat sem adják oda csak úgy. Mondhatni, úgy rajongok a pszichológiáért, ahogy maga a katonaságért – kuncogok fel, a szemben ülő férfira bökve a pirítósommal, mire a szeme körül neki is jókedvűen gyűlnek össze a szarkalábak.
- Ha már itt tartunk, miért akarsz pont pszichológus lenni? – kérdi, én pedig elgondolkodva dőlök hátra a székemben.
- Ezt nem említettem egyszer? – kérdem a hajamba túrva, de csak megrázza a fejét.
- Csak futólag.
- Hát… gyerekkorom legmeghatározóbb élménye a magány volt. Amelyik gyerek kicsit is furcsa, vagy csak más, mint a többi, azt rögtön kiközösítik. És ahogy súlyosbodtak a problémáim, úgy lettem egyre magányosabb. Az első ember, aki úgy éreztem, tényleg törődik velem, az a pszichiáterem volt. Ő nem éreztette velem, hogy selejtes vagyok – mesélem elkomolyodva, a teámba bámulva közben. – Szeretném, ha minden gyerek, akinek problémái vannak, tudná, hogy nincs egyedül. Hogy nincs velük semmi baj – mesélem nagy átéléssel.
- Ez már szinte prózai – mosolyog Mr. Jenkins, én pedig zavartan felnevetek.
- Kicsit elragadtattam magam. Hajlamos vagyok rá, legközelebb rántson vissza a való világba – túrok a hajamba, de csak jókedvűen mosolyog rajtam.
- Szerintem aranyos, ahogy látod ezt a dolgot – jegyzi meg, miközben befejezvén a reggelijét, feláll az asztaltól, hogy a csészéjét és a tányérját a mosogatóba tegye. Ahogy hátat fordít, tekintetem akaratlanul is a fenekére siklik. Elnyílt ajkakkal emelem fel a bögrét, hogy kiigyam a maradék teámat, de a nagy bámulásban sikerül magamra öntenem. Fülig vörösödve nyögök fel a meglepetéstől.
- Francba… - sziszegem felugorva a székről. Szerencsére az alja már nem volt meleg, át sem áztam teljesen, de azért lett egy nagy folt a felsőmön. – Hogy velem mindig történik valami… - morgom, Mr. Jenkins pedig elnézően mosolyog.
- Vedd le, majd kimosom – ajánlja fel, én pedig gyorsan kibújok a pólómból. – Nem forráztad le magad?
- Nem, csak ragacsos lettem – fintorgok.
- Adok egy pólót, amit felvehetsz.
- Nem szükséges, köszönöm, csak felveszem a pulcsimat.
- A pólót dobd a szennyestartóba.
A mellkasomat nézi, én pedig elpirulva iszkolok ki a konyhából. Hozzá képest elég nyeszlett vagyok, szinte szégyellem magam a reggeli látvány után. Belépek a fürdőbe, a pólómat bedobom a szennyesbe, aztán letörölgetem a ragacsos teát a bőrömről. Visszamegyek a vendégszobába és felkapom a pulcsimat.
Csak én tudok így elrontani egy csodás reggelit…
Ahogy visszaérek a konyhába, Mr. Jenkins már majdnem leszedte az asztalt, segítek neki befejezni a takarítást, ez a legkevesebb, amit megtehetek.
- Máskor is vacsorázhatnánk együtt – töröm meg a csendet, mire Mr. Jenkins meglepetten pillant rám, de aztán beleegyezően biccent.
- Az nem lenne rossz.
- De legközelebb én vásárolok be hozzá – teszem hozzá, hiszen ha már főzni nem tudok, ez a legkevesebb. Jókedvűen elmosolyodik, majd ahogy végzünk a rendrakással, hosszan nyújtózok. Ideje lassan összeszednem a cuccaimat és a saját dolgommal foglalkozni. Van bőven.
- Van programod délutánra? – kérdi hirtelen Mr. Jenkins, én pedig megvonom a vállam.
- Csak a szokásos. Tanulok.
- Mivel a tegnap este így alakult, ha gondolod, ma délután is beiktathatunk egy beszélgetést, ha szeretnéd – ajánlja fel kedvesen, én pedig hálás mosollyal pillantok fel rá.
- Az fantasztikus lenne! Maga egy kincs, Mr. Jenkins – mondom melegen, mire kicsit zavartan simít végig az állán.
- De most már ideje lesz távoznom. Végtelenül hálás vagyok, amiért itt tölthettem az éjszakát – fordulok felé komolyan. – Nagyon köszönöm.
- Igazán nincs mit.
A nappaliba lépve felkapom a táskámat, Mr. Jenkins pedig a bejárati ajtóhoz kísér.
- Délután 4 óra felé mondjuk? – kérdem, a kabátomba bújva, ő pedig beleegyezően biccent.
- Várni foglak.
- Még egyszer köszönöm, Mr. Jenkins – búcsúzom, ő pedig halvány mosollyal nyitja ki nekem az ajtót. Jókedvűen, energikusan lépek ki a szabadba, majd ahogy az udvarról ráfordulok a járdára, még széles mosollyal visszaintegetek. Tétován ő is visszaint, én pedig boldogan vágok neki a városnak.
Végre úgy érzem, nem nyomaszt az élet. Régóta nem voltam ennyire kipihent és kiegyensúlyozott. Mintha újjászülettem volna.
 
*
 
Először bevetem magam a könyvtárba, biztos ami biztos, nem viselnék jól otthon még egy kellemetlen meglepetést. Lepakolva előkeresem azt a néhány könyvet, amire szükségem van és lefénymásolom a kérdéses fejezeteket, az utolsóból pedig csak jegyzeteket készítek. Alig egy óra alatt végzek, így beülök a könyvtár kávézójába egy laza tejeskávéra. Nem érzem szükségét, de az íze már része a mindennapjaimnak.
Jólesően kortyolgatom el, közben előveszem a laptopomat és folytatom a Mr. Jenkinssel közös projektünk kidolgozását, hozzáírok néhány gondolatot, amiről az elmúlt este beszélgettünk, nem hivatalosan. Átolvasom, belejavítok itt-ott, a végére pedig egészen elégedett leszek az eddigi eredménnyel.
Mikor végzek, összeszedem hát magam és tétován hazafelé veszem az irányt. Ahogy közeledem, azért bekúszik a csontjaimba a jó öreg szorongás, de már közel sem olyan mértékben, mint korábban. Sokkal magabiztosabban lépek be a lépcsőházba, majd kíváncsian nyitom ki a postaládámat. És mikor megpillantom benne a kulcsaimat, szinte fellélegzem.
Könnyű szívvel szedem hát a fokokat felfelé és megkönnyebbülök, hogy az üres lakás fogad. Persze anyám nyomai fellelhetőek, még valami levélszerűség is vár a konyhaasztalon egy kitépett füzetlapra felfirkantva, de elolvasás nélkül összegyűröm és a kukába hajítom. Végre újra enyém a lakásom. Lepakolok, aztán sóhajtva lépek be a szobámba és nagy puffanással terülök el az ágyon, arcomat a párnámba fúrva. Jó végre itthon… de azért jó volt Mr. Jenkinsnél is. Tetszett a gondolat, hogy nem vagyok egyedül…
Újra feltűnik lelki szemeim előtt a férfi majdnem teljesen meztelen teste a fürdőszobaajtóban. Lehunyt szemekkel merülök el a képben, megpróbálva felidézni minden egyes apró részletet. Ahogy egy kósza vízcsepp végigsiklik a mellizmán… ahogy nedves, szőke haja a bőrére tapad…
Már a legelejétől kimondottan vonzónak találom, de ahogy kezdem egyre jobban megismerni, még jobban tetszik. A személyisége is imponál… már nagyon megkedveltem.
De nem hiszem, hogy érdekelném. Ilyen testtel bármilyen nőt megkaphat magának… nincs olyan szerencsém, hogy meleg legyen. Csak ábránd marad számomra.
Sóhajtva tápászkodok fel, ledobálom a ruháimat, hiszen ezek voltak rajtam tegnap is. És bár zuhanyoztam reggel, mégis újra beállok a víz alá, jól esik most a testemnek. Hosszan, kényelmesen áztatom magam, majd kellemesen bágyadtan szárítkozom meg. Csak felkapok egy alsónadrágot meg egy pólót, úgy nézek be a hűtőbe, de persze rá kell jönnöm, hogy egy ideje nem vásároltam, ezért semmi érdemes nincs itthon. Sóhajtva nyúlok hát a telefonom után, bekapcsolom végre. Ignorálom a sok nem fogadott hívást meg az üzeneteket és rendelek magamnak valami meleg ételt, vásárolni most nincs kedvem. Majd este, hazafelé jövet bemegy a boltba.
Amíg várok a kajára, felveszek egy melegítőnadrágot és bekapcsolom a tévét, leginkább háttérzajnak. Berakok egy adag mosást is, remélhetőleg nem felejtem bent a mosógépben. Végigveszem, a jövő héten mire számíthatok, milyen órákra kell készülni. Nekilátok összeállítani egy prezentációt, hogy az egészségügyi ellátásba bekerülő emberek a különböző mentálhigiénés problémákkal milyen szakemberhez fordulhatnak, és már majdnem végzek, mikor végre csenget a futár.
Kínait rendeltem ezúttal, és bár a kiadós reggeli után nem igazán vagyok éhes, azért jóízűen megeszem. Nem árt meg egy kis plusz kalória, tekintve, milyen rendszertelenül étkezem. A feladatot befejezve ebédelek, majd délután összedobok még egy rövid házidolgozatot a gyermek és serdülőkori depresszió és szuicidum tünettanáról és diagnosztikai kritériumairól. Ez viszonylag gyorsan megy, marad is még két órám a Mr. Jenkinssel megbeszélt találkozóig, így megengedek magamnak némi pihenést.
Kényelmesen elnyúlok a tévé előtt a kanapén, persze félúton eszembe jut azért kiteregetni. A maradék időben pedig bambulom kicsit a tévét, és őszintén, jól esik lezsibbasztani az agyamat.
Aztán persze izgatottan készülődni kezdek, felkapok egy sötétszürke nadrágot meg egy fehér inget, rá sötétkék pulcsit veszek fel, az esték már hűvösek mostanában. Összeszedem a cuccaimat aztán nekivágnak a városnak, azonban most kis kitérőt teszek.
Megállok a cukrászdánál, ahova időnként betérek, mikor egy kis szerotoninra vágyom, és elgondolkodva tekintek végig a kínálaton. Meg akarom lepni Mr. Jenkinst valamivel, amiért olyan kedves velem. Remélem, szereti az édességet.
A biztonság kedvéért választok egy habosabb tiramusi szeletet és egy extra csokis browniet, ami nem annyira édes, mindegyikből kettőt. Becsomagoltatom, aztán elégedett mosollyal indulok el.
Mikor odaérek, kopogok, az ajtó pedig pár pillanat múlva ki is nyílik.
- Heló, Mr. Jenkins. Remélem, szereti a süteményt – mondom széles mosollyal beljebb lépve, felmutatva a kis csomagot.
 


<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5.

© Copyright 2009-2020. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).