Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Yaoi)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


<<1.oldal>> 2. 3. 4.

vicii2020. 02. 18. 21:17:43#35726
Karakter: Mateo Reinheit
Megjegyzés: (Réka10nek)


- Örülök, hogy ízlik – mosolyog felém, majd nekilát ő is a vacsorának. Nem győzök betelni vele, mohón tömöm a fejem.
- Mikor tanult meg így főzni? – kérdem élénk érdeklődéssel két falat között.
- Azután hogy hazajöttem. Kint sokszor hosszú ideig nem volt lehetőségünk sem meleg, sem rendes főtt ételt ennünk. Mikor megérkeztem, és édesanyámnál ettem, eldöntöttem, hogy mostantól nem hagyok ki egy lehetőséget sem, hogy én főzzek. Hiszen ki tudja, meddig fogok tudni ilyeneket csinálni – meséli, én pedig értetlenül húzom össze a szemem.
- Mit ért ezalatt? – kérdem kíváncsian, nem teljesen világos, mire célzott.
- Ha visszahívnak, lehet, ki kell mennem terepre, vagy legalább a bázisra – válaszolja nyugodtan, nekem pedig megáll a villa a szám előtt. Elkerekedett szemekkel nézek a velem szemben ülő férfira.
- Visszamenne? – kérdem hitetlenkedve. Szóval visszahívhatják? Ezek szerint bármikor eljöhet a nap, amikor elmegy, és én talán sohasem láthatom többet…?
- Hiányzik azért – vallja be hátradőlve, a tányérját vizslatva közben. Az arcát fürkészem, de nem néz fel. – Az egész hiányzik.
Mintha hideg vízzel öntenének nyakon, őszintén megdöbbent, amit mond. Hiányzik neki…? A sok vér, halál és szenvedés ellenére…?
- Miért? – kérdem vékony hangon, rámeredve. Még elképzelni sem tudom, hogyan vágyakozhat vissza valaki egy olyan helyre… háborúba… frontvonalra…
- Nehéz megmondani. Leginkább az, hogy feladatot adott. Na, meg az érzés, hogy ott vagyunk egy csapatnyian, és tudjuk, hogy számíthatunk a másikra. Nem a harc hiányzik, vagy a halál látványa. Az érzés, hogy ott hasznos vagyok, és hogy a helyemen vagyok – meséli halk hangon, fel sem pillantva közben, én pedig elgondolkodva kotrok bele az ételbe a tányéron. Tétován kezdek újra enni, sokkal kevesebb hévvel, az elhangzottakon gondolkodom.
Csend telepedik közénk.
Óhatatlanul is az jut eszembe, hogy csak egy magányos, céltalan ember mondhat ilyet. De az nem lehet. Olyan magabiztosnak tűnik, aki pontosan tudja, mit akar az élettől… vagy ez csak a felszín lenne? Talán ő is pont olyan magányos, mint én…?
Szinte egyszerre fejezzük be a vacsorát, az utolsó falat után pedig jóllakottan dőlök hátra a székemen.
- Nagyon köszönöm Mr. Jenkins, ez isteni volt – sóhajtom elégedett mosollyal.
- Nagyon szívesen – biccent, miközben már áll is fel. Segítek neki leszedni az asztalt és elmosogatni a koszos edényeket, majd a nappaliban kötünk ki, Mr. Jenkins pedig mellém ül a kanapéra.
- Nem bánod? – kérdi a kezébe véve a távirányítót.
- Nem – ingatom a fejem mosolyogva. Bekapcsolja a tévét, léptet a csatornák között, majd valami házvásárlós műsornál áll meg jobb híján. Nézem a képernyőt, de nem figyelek, a gondolataim újra és újra visszakalandoznak a vacsora közbeni beszélgetéshez.
- Hogyan telt egy napjuk? – kérdem aztán felé fordulva a reklámszünet alatt, de csak felhúzza a szemöldökét. Túl hirtelen tehettem fel a kérdést. – Amikor kint volt, milyen volt egy átlagos napjuk? – konkretizálok. A torkát köszörüli, majd kis gondolkodás után mesélésbe kezd.
- Nos, mikor a bázison vagyunk, akkor eléggé monoton. Hasonlóképpen zajlik, mint itthon. Ébresztő, tusolás, majd szemrevételezés, reggeli, és edzések, gyakorlatok. Ebéd, aztán délután voltak az eligazítások, volt egy kevés szabadidőnk, de volt, akik akkor mentek felfedezni. Én általában az osztagommal voltam, a fegyvereinket tisztogattuk, mert a homok nagyon el tudta tömíteni. – meséli nagy beleéléssel, én pedig halvány mosollyal az arcomon figyelem. – Amikor pedig bevetésen voltunk, akkor szinte mindig figyeltünk. Felváltva aludtunk, vagy vécéztünk. Általában reggelente kaptuk meg az ellátmányt. Sokszor annyira unatkoztunk, hogy már azt vártuk, mikor támadnak meg minket.
Elkerekedett szemekkel nézek rá, fogalmam sem volt, hogy ilyen monoton is lehet az élet kint a fronton. Az ember azt gondolná, csupa fegyverropogás köröslen-körbe, feszültség és pörgő események.
Felsóhajt, az arcán mintha valamiféle vágyakozás suhanna át, majd visszafordul a tévé felé, ezzel jelezve, hogy vége a faggatózásnak. Még egy hosszú pillanatig figyelem így oldalról, majd végül én is újra a képernyőre meredek, rágódok magamban a gondolataimon.
Finom, puha csend ül közénk, amolyan pihentető. Egészen ellazulok, biztonságban érzem magam. Lassan kúszik ki a feszültség a tagjaimból.
Újra reklámszünet, ekkor pedig Mr. Jenkins feláll.
- Megmutatom a szobát, ahol aludni tudsz, és a fürdőt.
- Rendben – biccentek, majd követem, ahogy egy ajtóhoz lép, kinyitja és előre enged. Belépve egy amolyan dolgozószobában lyukadunk ki, de ágy is van benne. Kissé személytelen, nem túl zsúfolt, de hangulatos.
- Ez a vendégszoba, és dolgozószoba egyben. Remélem megfelel.
- Persze, nagyon hálás vagyok érte, Mr. Jenkins – mosolygok fel rá őszintén.
- Gyere, erre van a fürdő – int a fejével, én pedig követem. A fürdő szép tágas, zuhanyzóval, és itt is gyönyörű tisztaság és rend uralkodik, mint mindenhol a házban. – Az pedig, az én hálószobám. Ha valami kellene, nyugodtan kopogj – mutat egy harmadik ajtóra.
- Rendben. Szerintem minden megfelelő lesz.
- Máris viszek neked ágyneműt és törölközőt – mondja, majd eltűnik a hálószobában, én pedig addig inkább visszamegyek a nappaliba. Onnan hallom, ahogy motoz.
A lábaimat felhúzva meredek a tévére. A telefonom újra rezegni kezd, én pedig anélkül, hogy megnézném, egyszerűen csak kikapcsolom. Nem akarok több negatív gondolatot, legalább ma este nem.
Nem tudom, mennyi idő telhet el, a szemeim lassan leragadnak, elemi erővel tör rám a fáradtság, mikor Mr. Jenkin megjelenik.
- Én szerintem le is fekszem. Érezd otthon magad – mosolyog rám, én pedig nyújtózva kelek fel a kanapéról.
- Én is megyek aludni – dörgölöm meg a szemem, majd lekapcsolva a tévét a vendégszoba felé veszem az irányt. – Jó éjszakát, Mr. Jenkins! – pillantok rá a szobaajtóból.
- Jó éjszakát neked is!
Becsukom magam mögött az ajtót, majd alsóra és pólóra vetkőzve dőlök be az ágyra. Jólesően nyögve nyújtózom el az illatos ágyneműn. Annyi minden kavarog most a fejemben, de csak kisöpröm a gondolataimat. Nem akarok semmivel sem foglalkozni most. Csak aludni szeretnék végre.
Nyakig húzom magamon a takarót, leoltom a lámpát és sóhajtva hunyom le a szemem. Lelki szemeim előtt még egyszer feltűnik Mr. Jenkins jóképű, mosolygós arca. Megmelengeti a szívemet… annyira hálás vagyok neki, hogy menedéket nyújtott ma estére…
Mély, álomtalan álomba merülök.
 
*
 
Reggel ráérősen ébredek. Ahogy kinyitom a szemem, először nem is tudom, hol vagyok, csak lassan kúsznak be a tegnap este emlékei. Iszonyú mélyen aludhattam, mert alig tudok magamhoz térni. Felülök, és csak bágyadtan megdörgölöm az arcom. Már nem érzem úgy magam, mint egy lemerült akkumulátor, egész életképes állapotba kerültem.
Nyújtózva kászálódok ki az ágyból, majd felmarkolom a ruhámat és kilépek a folyosóra, de a látványtól, ami elém tárul, földbe gyökerezik a lábam.
Mr. Jenkins is épp most lépett ki a fürdőből, dereka körül csak egy szál törölközővel. A látványtól a szívem hevesebben ver és érzem, ahogy vér tódul az arcomba.
Hosszú lábai meglepően izmosak, látszik, hogy a teste minden területével foglalkozik. Keskeny csípőjén a nedves törülköző épp csak eltakarja a lényeget, de ahogy elképzelem a piciny ruhadarab nélkül, izgatott forróság költözik a hasamba. Nagyot nyelve pillantok feljebb, kockás hasfalától teljesen elalélok. Alhasa és köldöke között finom, szőke szőrcsík húzódik, szinte beleborzongok, hihetetlenül erotikusnak találom. Felsőteste is nagyon izmos, persze sejtettem, hogy jó kondiban van, na de hogy ennyire…
Bicepsze is szinte duzzad, bőre alatt pedig halványan kirajzolódnak az erek…
Ahogy felpillantok jóképű arcára, amit keretbe foglal leengedett, vizes haja, úgy érzem, forrósodni kezd az egész testem.
- Jó reggelt, remélem, nem keltettelek fel – mondja kedves hangon, én pedig erősebben szorítom magamhoz a ruháimat.
- Nem, én… én csak a… a mosdóba igyekeztem – nyögöm ki akadozva, majd tekintetem újra lejjebb siklik fantasztikus felsőtestére. De észbe kapok, mégsem bámulhatom így, jesszus… fülig vörösödve szegezem tekintetem a padlóra.
- Akkor, megyek, és mindjárt csinálok reggelit – mondja hátat fordítva, majd a szobája felé veszi az irányt. Nagyot nyelve lesek utána, hogy pár pillanatra izmos hátát is szemrevételezhessem. Szinte megbabonázva bámulom, egészen addig, míg be nem teszi az ajtót maga után. Ekkor felocsúdva menekülök be a fürdőbe, hogy ott nyögve temessem az arcom a kezemben szorongatott ruhadarabba. Jézusom, mennyire zavarba ejtően viselkedtem, nyíltan megbámultam… vajon mit gondolhat most rólam…?
De sosem láttam még nála vonzóbb férfit…
Gyorsan vetkőzök le és ugrok be a zuhany alá, hogy némi hűvös vízzel hűtsem le a testem. Jesszus, le kell nyugodnom, nem kerülhetek így a szeme elé…
De gondolataimban újra és újra megjelenik a kép, amivel találkoztam, nem ereszt, szinte kísért, így kicsit több időt vesz igénybe a zuhanyzás.
Úgy 15 perc alatt sikerül szalonképes állapotba hozni magam, már az arcom sem olyan vörös, így megnyugodva lépek a konyhába, ahol a férfi már a reggelivel foglalkozik. A pulcsimat még nem vettem fel, csak póló van rajtam egyenlőre.
- Jó reggelt Mr. Jenkins – köszönök, még mindig kicsit zavartan.
- Jó reggelt neked is. Teát vagy kávét kérsz? – pillant rám, én pedig zavartan elkapom róla a tekintetem, én inkább csak leülök az asztalhoz. Bár már fel van öltözve, ahogy ránézek, szinte felvillan előttem majdnem meztelen teste. Hát így nehéz lesz reggelizni.
- Ő… teát, köszönöm – nyögöm végül, a pólóm alját markolászva, Mr. Jenkins pedig szó nélkül teszi le elém a gőzölgő italt. Gyorsan elkészítem magamnak, majd az asztalon lévő reggelire pillantok. Hű, micsoda választék…
- Hű, ezt nevezem királyi reggelinek – mondom meglepetten, mire jókedvűen elmosolyodik a saját csészéje fölött.
- Gondolom, reggelizni sem szoktál rendesen – jegyzi meg megrovóan, én pedig beismerően bólintok, mint egy csínytevésen kapott gyerek.
- Nem tagadom. Sőt, az esetek többségében teljesen el is marad – vallom be, ő pedig rosszallóan ingatja a fejét. Magamhoz veszek egy pirítóst, megvajazom és először azt sem tudom, minek álljak neki. Végül úgy döntök, egyszer élünk, végigkóstolok mindent.
- Pedig a reggeli nagyon fontos.
- Az a baj, hogy elég kusza az életem. Általában csak késő este tudok nekilátni tanulni, ami miatt a reggelek borzalmasak… - sóhajtok fel, hiszen annyi elfoglaltságom van órák után, hogy csak késő délután szoktam a legtöbb esetben hazaesni. Mindig van egy beadandó, egy projekt, amin dolgoznom kell. Szinte semennyi szabadidőm nincs.
- Még azután is tanulsz, hogy innen hazamész? – kérdi meglepetten, én pedig bólintok.
- Persze. Először feldolgozom az anyagot, amit felvettünk, és utána még tanulok – válaszolok két falat között. – Ha csak később állnék neki a feldolgozásnak, akkor már nem lenne friss a benyomásom, pedig az sokat számít – magyarázom nagy átéléssel, ő pedig érdeklődve hallgatja.
- Túlságosan keményen hajtod magad – jegyzi meg, én pedig szélesen elmosolyodom.
- Lehet, de imádom ezt csinálni. Érdekel minden része, és az ösztöndíjat sem adják oda csak úgy. Mondhatni, úgy rajongok a pszichológiáért, ahogy maga a katonaságért – kuncogok fel, a szemben ülő férfira bökve a pirítósommal, mire a szeme körül neki is jókedvűen gyűlnek össze a szarkalábak.
- Ha már itt tartunk, miért akarsz pont pszichológus lenni? – kérdi, én pedig elgondolkodva dőlök hátra a székemben.
- Ezt nem említettem egyszer? – kérdem a hajamba túrva, de csak megrázza a fejét.
- Csak futólag.
- Hát… gyerekkorom legmeghatározóbb élménye a magány volt. Amelyik gyerek kicsit is furcsa, vagy csak más, mint a többi, azt rögtön kiközösítik. És ahogy súlyosbodtak a problémáim, úgy lettem egyre magányosabb. Az első ember, aki úgy éreztem, tényleg törődik velem, az a pszichiáterem volt. Ő nem éreztette velem, hogy selejtes vagyok – mesélem elkomolyodva, a teámba bámulva közben. – Szeretném, ha minden gyerek, akinek problémái vannak, tudná, hogy nincs egyedül. Hogy nincs velük semmi baj – mesélem nagy átéléssel.
- Ez már szinte prózai – mosolyog Mr. Jenkins, én pedig zavartan felnevetek.
- Kicsit elragadtattam magam. Hajlamos vagyok rá, legközelebb rántson vissza a való világba – túrok a hajamba, de csak jókedvűen mosolyog rajtam.
- Szerintem aranyos, ahogy látod ezt a dolgot – jegyzi meg, miközben befejezvén a reggelijét, feláll az asztaltól, hogy a csészéjét és a tányérját a mosogatóba tegye. Ahogy hátat fordít, tekintetem akaratlanul is a fenekére siklik. Elnyílt ajkakkal emelem fel a bögrét, hogy kiigyam a maradék teámat, de a nagy bámulásban sikerül magamra öntenem. Fülig vörösödve nyögök fel a meglepetéstől.
- Francba… - sziszegem felugorva a székről. Szerencsére az alja már nem volt meleg, át sem áztam teljesen, de azért lett egy nagy folt a felsőmön. – Hogy velem mindig történik valami… - morgom, Mr. Jenkins pedig elnézően mosolyog.
- Vedd le, majd kimosom – ajánlja fel, én pedig gyorsan kibújok a pólómból. – Nem forráztad le magad?
- Nem, csak ragacsos lettem – fintorgok.
- Adok egy pólót, amit felvehetsz.
- Nem szükséges, köszönöm, csak felveszem a pulcsimat.
- A pólót dobd a szennyestartóba.
A mellkasomat nézi, én pedig elpirulva iszkolok ki a konyhából. Hozzá képest elég nyeszlett vagyok, szinte szégyellem magam a reggeli látvány után. Belépek a fürdőbe, a pólómat bedobom a szennyesbe, aztán letörölgetem a ragacsos teát a bőrömről. Visszamegyek a vendégszobába és felkapom a pulcsimat.
Csak én tudok így elrontani egy csodás reggelit…
Ahogy visszaérek a konyhába, Mr. Jenkins már majdnem leszedte az asztalt, segítek neki befejezni a takarítást, ez a legkevesebb, amit megtehetek.
- Máskor is vacsorázhatnánk együtt – töröm meg a csendet, mire Mr. Jenkins meglepetten pillant rám, de aztán beleegyezően biccent.
- Az nem lenne rossz.
- De legközelebb én vásárolok be hozzá – teszem hozzá, hiszen ha már főzni nem tudok, ez a legkevesebb. Jókedvűen elmosolyodik, majd ahogy végzünk a rendrakással, hosszan nyújtózok. Ideje lassan összeszednem a cuccaimat és a saját dolgommal foglalkozni. Van bőven.
- Van programod délutánra? – kérdi hirtelen Mr. Jenkins, én pedig megvonom a vállam.
- Csak a szokásos. Tanulok.
- Mivel a tegnap este így alakult, ha gondolod, ma délután is beiktathatunk egy beszélgetést, ha szeretnéd – ajánlja fel kedvesen, én pedig hálás mosollyal pillantok fel rá.
- Az fantasztikus lenne! Maga egy kincs, Mr. Jenkins – mondom melegen, mire kicsit zavartan simít végig az állán.
- De most már ideje lesz távoznom. Végtelenül hálás vagyok, amiért itt tölthettem az éjszakát – fordulok felé komolyan. – Nagyon köszönöm.
- Igazán nincs mit.
A nappaliba lépve felkapom a táskámat, Mr. Jenkins pedig a bejárati ajtóhoz kísér.
- Délután 4 óra felé mondjuk? – kérdem, a kabátomba bújva, ő pedig beleegyezően biccent.
- Várni foglak.
- Még egyszer köszönöm, Mr. Jenkins – búcsúzom, ő pedig halvány mosollyal nyitja ki nekem az ajtót. Jókedvűen, energikusan lépek ki a szabadba, majd ahogy az udvarról ráfordulok a járdára, még széles mosollyal visszaintegetek. Tétován ő is visszaint, én pedig boldogan vágok neki a városnak.
Végre úgy érzem, nem nyomaszt az élet. Régóta nem voltam ennyire kipihent és kiegyensúlyozott. Mintha újjászülettem volna.
 
*
 
Először bevetem magam a könyvtárba, biztos ami biztos, nem viselnék jól otthon még egy kellemetlen meglepetést. Lepakolva előkeresem azt a néhány könyvet, amire szükségem van és lefénymásolom a kérdéses fejezeteket, az utolsóból pedig csak jegyzeteket készítek. Alig egy óra alatt végzek, így beülök a könyvtár kávézójába egy laza tejeskávéra. Nem érzem szükségét, de az íze már része a mindennapjaimnak.
Jólesően kortyolgatom el, közben előveszem a laptopomat és folytatom a Mr. Jenkinssel közös projektünk kidolgozását, hozzáírok néhány gondolatot, amiről az elmúlt este beszélgettünk, nem hivatalosan. Átolvasom, belejavítok itt-ott, a végére pedig egészen elégedett leszek az eddigi eredménnyel.
Mikor végzek, összeszedem hát magam és tétován hazafelé veszem az irányt. Ahogy közeledem, azért bekúszik a csontjaimba a jó öreg szorongás, de már közel sem olyan mértékben, mint korábban. Sokkal magabiztosabban lépek be a lépcsőházba, majd kíváncsian nyitom ki a postaládámat. És mikor megpillantom benne a kulcsaimat, szinte fellélegzem.
Könnyű szívvel szedem hát a fokokat felfelé és megkönnyebbülök, hogy az üres lakás fogad. Persze anyám nyomai fellelhetőek, még valami levélszerűség is vár a konyhaasztalon egy kitépett füzetlapra felfirkantva, de elolvasás nélkül összegyűröm és a kukába hajítom. Végre újra enyém a lakásom. Lepakolok, aztán sóhajtva lépek be a szobámba és nagy puffanással terülök el az ágyon, arcomat a párnámba fúrva. Jó végre itthon… de azért jó volt Mr. Jenkinsnél is. Tetszett a gondolat, hogy nem vagyok egyedül…
Újra feltűnik lelki szemeim előtt a férfi majdnem teljesen meztelen teste a fürdőszobaajtóban. Lehunyt szemekkel merülök el a képben, megpróbálva felidézni minden egyes apró részletet. Ahogy egy kósza vízcsepp végigsiklik a mellizmán… ahogy nedves, szőke haja a bőrére tapad…
Már a legelejétől kimondottan vonzónak találom, de ahogy kezdem egyre jobban megismerni, még jobban tetszik. A személyisége is imponál… már nagyon megkedveltem.
De nem hiszem, hogy érdekelném. Ilyen testtel bármilyen nőt megkaphat magának… nincs olyan szerencsém, hogy meleg legyen. Csak ábránd marad számomra.
Sóhajtva tápászkodok fel, ledobálom a ruháimat, hiszen ezek voltak rajtam tegnap is. És bár zuhanyoztam reggel, mégis újra beállok a víz alá, jól esik most a testemnek. Hosszan, kényelmesen áztatom magam, majd kellemesen bágyadtan szárítkozom meg. Csak felkapok egy alsónadrágot meg egy pólót, úgy nézek be a hűtőbe, de persze rá kell jönnöm, hogy egy ideje nem vásároltam, ezért semmi érdemes nincs itthon. Sóhajtva nyúlok hát a telefonom után, bekapcsolom végre. Ignorálom a sok nem fogadott hívást meg az üzeneteket és rendelek magamnak valami meleg ételt, vásárolni most nincs kedvem. Majd este, hazafelé jövet bemegy a boltba.
Amíg várok a kajára, felveszek egy melegítőnadrágot és bekapcsolom a tévét, leginkább háttérzajnak. Berakok egy adag mosást is, remélhetőleg nem felejtem bent a mosógépben. Végigveszem, a jövő héten mire számíthatok, milyen órákra kell készülni. Nekilátok összeállítani egy prezentációt, hogy az egészségügyi ellátásba bekerülő emberek a különböző mentálhigiénés problémákkal milyen szakemberhez fordulhatnak, és már majdnem végzek, mikor végre csenget a futár.
Kínait rendeltem ezúttal, és bár a kiadós reggeli után nem igazán vagyok éhes, azért jóízűen megeszem. Nem árt meg egy kis plusz kalória, tekintve, milyen rendszertelenül étkezem. A feladatot befejezve ebédelek, majd délután összedobok még egy rövid házidolgozatot a gyermek és serdülőkori depresszió és szuicidum tünettanáról és diagnosztikai kritériumairól. Ez viszonylag gyorsan megy, marad is még két órám a Mr. Jenkinssel megbeszélt találkozóig, így megengedek magamnak némi pihenést.
Kényelmesen elnyúlok a tévé előtt a kanapén, persze félúton eszembe jut azért kiteregetni. A maradék időben pedig bambulom kicsit a tévét, és őszintén, jól esik lezsibbasztani az agyamat.
Aztán persze izgatottan készülődni kezdek, felkapok egy sötétszürke nadrágot meg egy fehér inget, rá sötétkék pulcsit veszek fel, az esték már hűvösek mostanában. Összeszedem a cuccaimat aztán nekivágnak a városnak, azonban most kis kitérőt teszek.
Megállok a cukrászdánál, ahova időnként betérek, mikor egy kis szerotoninra vágyom, és elgondolkodva tekintek végig a kínálaton. Meg akarom lepni Mr. Jenkinst valamivel, amiért olyan kedves velem. Remélem, szereti az édességet.
A biztonság kedvéért választok egy habosabb tiramusi szeletet és egy extra csokis browniet, ami nem annyira édes, mindegyikből kettőt. Becsomagoltatom, aztán elégedett mosollyal indulok el.
Mikor odaérek, kopogok, az ajtó pedig pár pillanat múlva ki is nyílik.
- Heló, Mr. Jenkins. Remélem, szereti a süteményt – mondom széles mosollyal beljebb lépve, felmutatva a kis csomagot.
 


Réka102020. 02. 16. 23:46:26#35725
Karakter: Alexander Jenkins (Alec)
Megjegyzés: (vicii-nek)


     - Igen, jövök – mondja, és nehezen, de elindul az előszoba felé. Amíg felhúzza a cipőjét, és a kabátját, addig az ajtóhoz lépek. Kinyitom neki, de mintha tétovázna, és nagyon nem akarna menni, végül mégis elindul.

- Jó éjszakát – fordul vissza, és már elő is veszi a cigarettáját.

- Neked is – biccentek, de csak akkor csukom be az ajtót, mikor a járdánál van. Eddig is ennyit dohányzott, vagy valami történt?

Visszaérve lekapcsolom a Tv-t majd megállok a  szoba közepén. Mégis mi a fenét kezdjek most magammal? Minden rendben van, a helyén, csak én nem vagyok a helyemen. Elindulok a fürdő felé, legalább amíg tusolok végig tudom gondolni a holnapi napomat. Gyors levetem a ruháim, összehajtom, és a kis szekrényre rakom őket. Fel sem nézek magamra a tükörbe, úgy lépek be a tus alá. Sokáig csak hagyom, hogy folyjon rám a víz, mielőtt csinálok is valamit. Megborzongok, mikor kilépek a kabinból a hideg levegőre. Gyorsan megtörölközöm, és a hálóba megyek, ahol felveszem a pizsamám. Szinte azonnal az ágyba is bújok, és rettentő idegen érzés józanul, ilyen korán itt feküdni. Mégis, valami miatt úgy érzem, rendben vagyok. Hosszú idő után tudok nyugodtan elaludni.

Azonban az álmom már nem volt ennyire nyugodt. Kint voltunk a terepen, már jó pár napja nem volt semmilyen csata. Vártuk, hogy történjen valami, bármi ami megtöri ezt a monoton semmit tevést. Messze bomba robbant, és tudtuk, hogy valami elkezdődött. Mindenki felkészülten várt, majd megjelent az ellenség. Itt-ott felbukkan a fejük, mi abban a pillanatban bukunk le a fegyverekhez. Azonban mikor belenézem a látcsőbe, egy világos fejet látok. Egészen olyan… mintha fehér lenne. Mikor kiadnám a parancsot, hogy senki ne tüzeljen, gépfegyver ropogást hallok, és az embereim hullanak. Mikor hátranézek, mindenkinek fehér haja van, ami körül vöröslik a homok. A vérüket rögtön elnyeli a száraz talaj. Csak leroskadok a fedezékem oldalán, és zokogni kezdek. Nem tudom megmenteni őket. Egyiket sem.

Zihálva riadok fel, szinte azonnal fel is ülök. Mateo beférkőzött az álmaimba, és nem tudom mit kezdjek ezzel. Az, hogy láttam számtalanféleképp meghalni, nem segített. Mégis a legrosszabb, hogy egyszer sem tudtam megmenteni.

Visszadőlök a párnámra, és nagyot sóhajtva törlöm le az izzadságot a homlokomról. Vége lesz ennek valaha? Vagy már örökre ilyen maradok, hogy egy éjszakát se bírok nyugodtan aludni, anélkül, hogy igyak? Már nem jön szememre álom, így nem is próbálok aludni. Csak felesleges forgolódás lenne. Elhúzom a függönyt és meglepetésemre már kezd világosodni. Az órára nézek, és akkor látom, hogy már reggel hat van. Ilyen sokat már régen aludtam, így is, hogy felriadtam.

Felöltözök, és elkészülök az edzésre. Mindent bepakolok a táskámba a szokásos módon, majd reggelizni megyek. Csak ez gyors zabkását dobok össze, amivel kibírom a délelőttöt, ugyanis egész végig ott leszek. Indulás előtt berakok egy mosást, időzítem, hogy mielőtt hazaérek végezzen, majd vállamra kapom a táskám és neki látok az útnak. Sokan vannak az utakon, mindenki siet a munkahelyére, így kisutcákon sétálok el a teremig. Így kicsit hosszabb az út, de a friss levegő nagyon jól esik.

***

Fáradtan dobom le a táskám az előszobába és vetem le a bakancsom. Ma rendesen kifárasztottam magam, és a tanítványaimat is. Régen tartottunk ilyen kemény edzést, de nem ellenkeztek, és mindenképp be akarták bizonyítani, hogy keményfából faragták őket. Voltak gyakorlatok, amiket én is csináltam velük együtt. Ha látják rajtam, hogy én is szenvedek, valahogy nagyobb lelkesedéssel csinálják.

A táskám tartalmát kipakolom, a nedves ruhákat a szárítóba rakom, és az edzés alatt viselteket pedig a mosásba. Mindent elpakolok, és fel sem tűnik mennyi az idő, csak mikor futólag rápillantok az órára. Lassan itt lesz Mateo.

A nappaliban várok, mikor furcsa hangot hallok a bejárat felől, de nem kopogást, sem a csengőt. Egy pillanatig gondolkozom, hogy érdemes-e megnézni, vagy hagyjam a fenébe, de addig bizsergeti az agyam, hogy nem bírom tovább. Így hát odamegyek, kinyitom a bejárati ajtót, és Mateot találom ott. A lépcsőn ül, de mikor meghallja az ajtó nyitódását hátranéz mosolyogva.

- Jó napot, Mr. Jenkins.

- Szia. Miért nem csöngettél? – kérdezem tőle, és arcát nézem. Talán van valami probléma? Felmutatja a cigit, amit éppen szív.

- Csak gondoltam, ezt elszívom előtte – magyarázza, és bele is szív.

Eloltja a cigit, és feláll a lépcsőről. Nyújtózkodik egyet, majd csak ekkor fordul felém. Félreállok az ajtóban, hogy beférjen, ő pedig gyorsan leveszi a cipőjét és kabátját, és megy tovább a nappaliba. Már nagyon otthon érzi magát, és ez engem valamiért egyáltalán nem zavar. Szépen lepakol mire beérek én is.

- Kérsz valamit? Egy teát? – kérdezem, de csak megrázza a fejét.

- Inkább egy tejeskávét, ha nem nagy gond – beletúr a hajába, mintha zavarban lenne, én pedig meglepetten húzom fel a szemöldököm. Ez furcsa, még tőle is.

- Ilyen későn?

- Nos… igazából elég zűrös estém volt, nagyon fáradt vagyok – sóhajt, én pedig csak biccentek. A konyhába megyek, és hallom, ahogy követ.

- Csak instant van itthon, nem gond? – kérdezem, de már elő is veszem, mire válaszolna.

- Az is tökéletes.

Elkezdem csinálni, előveszem a bögrét, melegítem a vizet, és közben rákérdezek. Nem tudom mit ért a zűrös estén, de szinte biztos vagyok benne, hogy nem olyat, mint amilyen az enyém volt.

- Iskolai probléma?

- Inkább családi jellegű – hallgatok. Várom, hogy elmondja-e vagy sem. Nem kötelező neki, de kíváncsi vagyok rá. Szeretném én is megismerni őt, és ha segíthetek a problémáin, akkor miért is ne, ezért hát rápillantok, hogy folytassa. – Tegnap este az anyám telefonált, azért kellett úgy elrohannom. Fogta magát, és minden bejelentés nélkül megjelent itt. A lakásom előtt várt – mondja az orrnyergét masszírozva.

- Gondolom, nincs túl jó kapcsolatotok – sandítok rá, ő pedig biccent.

- Úgy valahogy…

Kész a kávé, így egy tálcára rakok mindent, a tejet pedig a kávé mellé rakom, majd a nappaliba megyünk. Leteszem elé az asztalra, majd leülök a fotelba, úgy ahogy szoktuk. Ő törökülésben ül a kanapéra, majd tölt tejet a kávéhoz, és beleiszik.

- Összevesztetek? – kérdezem tovább. Bólint, majd belekezd.

- Apámnak nemsokára születésnapja lesz, és azt akarta, hogy hazautazzak rá. Hogy a rokonok előtt eljátszhassuk a boldog kirakatcsaládot. Hónapok óta nem beszéltünk, és most is csak ezért keresett meg… - sóhajtja, majd elmereng a kávé felett. Szóval csak muszájból van itt az anyja, és nem is azért, hogy a fiának jó legyen, vagy, hogy törődjön vele. Mindazok után, amiket tettek vele…

- Ez elég kellemetlen szituáció – mondom, és keresztbefonom a karomat. Nem szimpatikus az anyja.

- A hab a tortán, hogy nem akar elmenni, hiába utasítottam el és kértem, hogy hagyjon békén – folytatja keserű mosollyal, és mondata végére megszólal a telefonja, vagyis csak rezegni kezd.

- Ő hív?

- Egész nap zaklat. Érzelmileg zsarolni próbál… teljesen kikészít – nyögi, és hallatszik, hogy mindjárt elsírja magát, pedig nagyon igyekszik összeszedett maradni. Nem egyszerű a helyzete, főleg ha ilyen viszonyt ápolnak. Jobban mondva nem is ápolják a viszonyukat.  De ez azért sok, hogy érzelmileg zsarolni próbálja a saját fiát. Egy normális anya nem csinál ilyet, még ha az apa születésnapjáról is van szó. Egyáltalán miért lenne jó, ha elmenne és eljátszaná, hogy tökéletes a családjuk? Csak ront a helyzeten, ha színészkedni kell.

Megdörgöli az arcát, és mosolyogva, de inkább keserű mosollyal néz rám.

– Bocsánat, nem akartam sajnáltatni magam vagy ilyesmi, de nincs kinek elmondanom – nincs egy barátja sem, akinek ezt elmondhatná? Vagy egy jó ismerős? Ugyan olyan magányos lenne, mint én? Hiszen mindig jó kedve van, és beszédes, vagy csupán ez a látszat?

- Emiatt ne kérj bocsánatot – nyugtatom meg, és akaratlanul végigsimítok a szakállamon. Akkor tegnap emiatt nem akart elindulni este a telefonhívás után. Vagyis akart és nem is. Muszáj volt neki. Gondolom, most sem lenne jobb, ráadásul most is a dolgozatán kellene dolgoznia, amivel még sehogy sem állunk, legalábbis így érzem én. Muszáj valami megoldást találni neki, minimum mára. – Érdemben nem tudok tanácsot adni, viszont ha szeretnél, aludj itt ma éjszaka – ide biztos nem jönne az anyja, hogy megpróbálja zsarolni. Ha mégis valahogy idetalál, állok elébe.

Elkerekedett szemekkel néz rám, és mikor felfogja mit is mondtam, elmosolyodik. Most rendesen, már majdnem olyan, mint amit megszoktam tőle. Sokkal jobban áll neki, mint mikor szomorú.

- De csak ha nem zavarok – mondja halkan.

- Nem – ha zavarna, nem ajánlottam volna fel.

- Köszönöm a kedvességét, Mr. Jenkins – mondja, mire csak elmosolyodom egy kicsit.

A csendbe vágott gyomrának korgása, így még nagyobbat mosolygok, mire ő csak elpirulva süti le szemét.

- Talán akkor ugorjunk a vacsora elkészítéséhez – felkelek a fotelből.

- Sajnálom, hogy gondot okozok – motyogja.

- Ugyan, ne butáskodj.

A konyha felé megyek ismét, ő pedig szó nélkül követ. Hozza magával a tálcát, majd nekiáll elmosogatni a csészét és a kanalat. Segítetek neki eltörölgetni, majd mindent a helyére pakolok, mielőtt még elkezdenénk a főzést.

Csirkemellet és zöldségeket veszek elő a hűtőből, ő pedig azonnal felajánlja a segítségét. Mivel nem tudom, hogy mit is bízhatnék rá, így kiosztom neki a zöldségeket. Csak megkell hámoznia őket, aztán feldarabolni, nem nehéz munka. Amíg ezzel barátkozik, felteszem a rizst főzni és elkezdem a csirkemellet megtisztítani, feldarabolni, fűszerezni.

- Maga tényleg mindenből a legtöbbet hozza ki – mondja, és hangjában már több jókedv csendül. Ránézek, hiszen nem tudom, hogy pontosan mire is érti. – Úgy értem, a főzésben is profi.

- Az túlzás. Nem vagyok egy nagy szakács – mondom, miközben felteszem a zöldségeket – Te szoktál főzni? – Kérdeznem sem kellene, hiszen elég megnéznem a zöldségeket. De lehet csak nem akart feltartani. Csak elmosolyodok rajta.

- Nem, általában nincs rá időm. Túlságosan lefoglal a tanulás. Egymagamnak pedig valahogy sosincs kedvem nekiállni – vallja be, és inkább a bárszékhez megy, helyet foglal és onnan figyel.

- Pedig a helyes étkezés fontos – jegyzem meg mellékesen. Az edzések során sem győzöm elmondani, mennyit számít, ha megfelelően táplálkozik valaki. Hiába mozog többet, ha nem jól eszik. Rá is ráférne a beállított étrend, hiszen elég vékony. Persze nagyon szép alakja van így is, és igazából ez illik hozzá a legjobban. Csupán az egészsége érdekében lenne hasznos. Mikor is kezdett el érdekelni engem az ő egészsége?

Gyorsan megcsinálom a csirkét, csak kisütöm, a zöldségek ekkorra már megpuhulnak, és a rizs is megfelelő. Segít megteríteni, és látom, hogy igyekszik, hogy megfeleljen nekem, így nagyon, de nagyon vissza kell, fogjam magam, hogy ne nyúljak bele, de sikerül. Nem szeretném megbántani, és így is nehéz napja van már.

Kitálalom az ételt és az asztalra rakom. Leülünk, és intek, hogy szedjen. Ő a vendég.

- Jó étvágyat.

- Önnek is! Fantasztikus illata van…

Figyelem mikor belekóstol, majd nagyon nem is kell figyelnem, hiszen meghallom elégedett nyögését.

- Az íze pedig még annál is jobb…

- Örülök, hogy ízlik – mosolygok rá, és kezdek el enni én is.  Valóban jól sikerült, és ennek most örülök, főleg, hogy ő is eszik belőle. Elég csúfondáros bukás lett volna, ha most rontom el.

- Mikor tanult meg így főzni? – kérdezi, és folyamatosan eszik.

- Azután hogy hazajöttem. Kint sokszor hosszú ideig nem volt lehetőségünk sem meleg, sem rendes főtt ételt ennünk – mesélem neki. – Mikor megérkeztem, és édesanyámnál ettem, eldöntöttem, hogy mostantól nem hagyok ki egy lehetőséget sem, hogy én főzzek. Hiszen ki tudja, meddig fogok tudni ilyeneket csinálni.

- Mit ért ez alatt? – kérdezi meg, és a szemembe néz.

- Ha visszahívnak, lehet, ki kell mennem terepre, vagy legalább a bázisra – válaszolom neki. Hiszen ezért küzdök minden nap, és edzek a tanítványokkal ugyan úgy.

- Visszamenne? – egyenesedik ki. Valami fura hangszínnel kérdezi, amit nem tudok értelmezni. Aggódás lenne? Vagy hitetlenkedés?

- Hiányzik azért – dőlök hátra és nézem a tányérom. Nem szeretném látni az arcát, mikor kimondom, hogy hiányzik a háború. – Az egész hiányzik.

- Miért? – olyan halkan kérdezi, mintha csak lehelné.

- Nehéz megmondani. Leginkább az, hogy feladatot adott. Na, meg az érzés, hogy ott vagyunk egy csapatnyian, és tudjuk, hogy számíthatunk a másikra. Nem a harc hiányzik, vagy a halál látványa. Az érzés, hogy ott hasznos vagyok, és hogy a helyemen vagyok.

Elhallgatok, és ő se mond semmit. A maradékot csendben esszük meg. Nem kérdez semmit, úgy néz ki, hogy elég gondolkodni valót adtam neki. Csak csendben eszik, és néha felpillant rám, majd vissza. Szinte egyszerre fejezzük be a vacsorát.

- Nagyon köszönöm Mr Jenkins, ez isteni volt – mondja és hátradől.

- Nagyon szívesen – felelem, és felállok a tányérommal.

Követi mozdulataimat, és segít elpakolni, mosogatni. Elég gyorsan végzünk ketten, így aztán a nappaliba megyünk. Most azonban nem a fotelban foglalok helyet, hanem a kanapé másik végében.

- Nem bánod? – kérdezem, és a távirányítót mutatom neki.

- Nem – csóválja a fejét és elmosolyodik.

Bekapcsolom, és csak váltom a csatornákat, de semmit nem találok, ami érdekes lenne, így megállok egy olyan műsornál, ahol házakat vásárolnak. Sok mindent nem tanulhatunk belőle, de legalább betölti a házat egy kis zaj. A reklám alatt fordul felém Mateo.

- Hogyan telt egy napjuk? – ránézek kérdőn, mert nem értem mire gondol. – Amikor kint volt, milyen volt egy átlagos napjuk? – fejti ki, és szemeit rám tapasztja.

- Nos – megköszörülöm a torkom -, mikor a bázison vagyunk, akkor eléggé monoton. Hasonlóképpen zajlik, mint itthon. Ébresztő, tusolás, majd szemrevételezés, reggeli, és edzések, gyakorlatok. Ebéd, aztán délután voltak az eligazítások, volt egy kevés szabadidőnk, de volt, akik akkor mentek felfedezni.  Én általában az osztagommal voltam, a fegyvereinket tisztogattuk, mert a homok nagyon el tudta tömíteni. – Kicsit elhallgatok és ránézek, de ő még mindig érdeklődve figyel, halványan mosolyog. – Amikor pedig bevetésen voltunk, akkor szinte mindig figyeltünk. Felváltva aludtunk, vagy vécéztünk. Általában reggelente kaptuk meg az ellátmányt. Sokszor annyira unatkoztunk, hogy már azt vártuk, mikor támadnak meg minket.

Tágra nyílt szemekkel néz rám, gondolom nem így képzelte el. Nagyon sokan tévedésben élnek, mikor a háborúra gondolnak. Nem állandó csata, és fegyverropogás. Nagyon sokszor sokáig elhúzott feszült csend van. Mikor mind a kettő fél arra vár, hogy vajon ki fogja megtenni az első lépést. Mégis, ahogy egyre többet beszélek róla, annál jobban hiányzik az egész. Sóhajtva fordulok vissza a Tv felé, ő viszont még mindig engem néz. Lassan ő is a televízió felé fordítja tekintetét, majd csendben nézzük. Egyáltalán nem kínos, nagyon is kellemes, ahogy egymás mellett tévézünk. Valamiért sokkal jobban érzem magam a társaságában, nem kell megjátszanom semmit. Következő reklámnál felállok a kanapéról.

- Megmutatom a szobát, ahol aludni tudsz, és a fürdőt.

- Rendben – áll fel, és követ.

Kinyitom a dolgozószoba ajtaját, és félreállok, hogy bemenjen.

- Ez a vendégszoba, és dolgozószoba egyben – vallom be. Nem igazán tartom fent, mint vendégszoba, sokáig nem is kellett használnom azt az ágyat. – Remélem megfelel.

- Persze, nagyon hálás vagyok érte Mr Jenkins – mondja és látom rajta, hogy tényleg az.

- Gyere, erre van a fürdő – mondom inkább, és elindulok ki, a következő ajtóhoz megyek, és itt is benyitok. – Az pedig – mutatok a harmadik ajtóra –, az én hálószobám. Ha valami kellene, nyugodtan kopogj.

- Rendben – bólint. – Szerintem minden megfelelő lesz.

- Máris viszek neked ágyneműt és törölközőt.

A gardróbban lévő szekrényhez megyek, ahonnan kiveszem az ágyneműt és törölközőt, majd a szobába megyek, és felhúzom neki az ágyat. Ő addig visszament a nappaliba, így nyugodtan tudtam pakolászni. Mire visszaérek, már én is nagyon fáradtnak érzem magam, és ő is nagyot ásít.

- Én szerintem le is fekszem – mondom neki. – Érezd otthon magad.

- Én is megyek aludni – feleli és elindul. Követem őt, majd az ajtóban megáll. – Jó éjszakát Mr Jenkins!

- Jó éjszakát neked is!

Elvonulok a szobámba, ahol rögtön átöltözöm, és lefekszem, de nem tudok aludni. Előző éjjel elég sokat aludtam – legalábbis magamhoz viszonyítva – így hiába fáradtam el, nem jön álom a szememre. Nagyon sokáig forgolódom, de semmi sem segít, ha kitakarózom, ha be. Egy párna, vagy kettő, egyszerűen sehogy sem jó, és csak szenvedek. Ráadásul nem hagy nyugodni az előző éjjeli álmom. Hiába tudom, hogy Mateo itt van a szomszéd szobában és biztonságban van, az agyam nem képes felfogni ezt. Vagy az is lehet, hogy saját magamtól akarom távol tartani, mivel csak gondot okoznék neki.

Tudom, mi segíthet elaludni, így minél kisebb zajt csapva megyek ki a konyhába, hogy elővegyem az alkoholt, amit még együtt vettünk. Előveszek egy poharat is, és töltök a hűs italból. Nem sokat gondolkozom, gyorsan lehúzom, és utána küldök még hármat. Ennek elégnek kell lennie, és már kezdem is érezni. Visszateszem az üveget a helyére, a poharat csak a mosogatóba, és lassan, halk léptekkel visszaindulok. Semmi más mozgást nem hallok, így valószínűleg nem ébresztettem fel.

 

Reggel korán kelek, és hirtelen nem is tudom, hogy mihez kezdjek magammal. Nem akarok zajt csapni, hogy tudjon nyugodtan aludni, viszont én már nem tudok tovább ágyban maradni. Egy kis idő után a fürdőbe vonulok, és gyors letusolok. A hajam is megmosom, de így is öt percbe beleférek. Remélem, hogy erre nem kel fel Mateo. Megtörölközöm, a derekam köré csavarom az anyagot, és bár még csöpög a víz a hajamból, nem akarok több zajt csapni, így a szobámba indulok. Azonban mikor becsukom az ajtót, a másik kinyílik, és álmosan fordul felém a fiú. Haja kócos, és egy ásítást nyom el, azonban elég hamar kinyílik a szeme, ahogy megpillant. Tetőtől talpig végigmér, majd az arcomnál áll meg tekintete.

- Jó reggelt, remélem nem keltettelek fel – mondom halkan. 

- Nem, én… én csak a… a mosdóba igyekeztem – mondja, szeme lejjebb téved, és elvörösödik. Elkapja, és a földet kezdi fixírozni.

- Akkor, megyek, és mindjárt csinálok reggelit – mondom, majd hátat fordítva neki a hálómba megyek.

Felöltözök, hajam valamennyire szárazra törlöm, majd a konyhába megyek. Vizet kezdek forralni, majd friss zöldséget aprítok, sajtot vágok, és sonkát. A kenyeret megpirítom, vajat, lekvárt készítek. Mindent odarakok azt asztalra, megterítek két főre, majd a teával és kávéval foglalkozom. Végszóra megjelenik ő is, felöltözve.

- Jó reggelt Mr Jenkins – lép a konyhába zavartan.

- Jó reggelt neked is. Teát vagy kávét kérsz?



Szerkesztve Réka10 által @ 2020. 02. 16. 23:49:44


vicii2020. 02. 14. 07:20:45#35724
Karakter: Mateo Reinheit
Megjegyzés: (Réka10nek)


 Az erkély korlátján támaszkodva szemlélem a várost, már a második cigimre gyújtva. Ahogy lassan kúszik le a nap a horizont felé és eléri az épületek tetejét, az üveg felületeken felragyog a napfény. Egészen különleges, elbűvölő látvány. Bár a hideg levegőtől megborzongok, a narancsos fény szinte melegséggel tölti el a lelkem. A csonkig szívott csikket elnyomom a hamutálban, majd lehajtom a maradék kávém és fázósan vonulok vissza a lakásba.
A hűtőajtót kinyitva nézek valami harapnivaló után, de elhúzom a számat a látványra. Végül is megelégszem egy almával, azt rágcsálva húzok kabátot és indulok a bolt felé. A kaja még hagyján, de a szokásos dobozos kávém nélkül nem tudom elkezdeni a napomat. Igazából csak azért ténfergek a sorok között, hogy addig se legyek otthon, egyedül a négy fal között.
Hosszan nézelődve sétálgatok a boltban, mikor aztán megállok a kávék előtt és üveges szemekkel kezdek farkasszemet nézni a polcon lévő dobozokkal. Néha úgy érzem, csak egy kávéval működő gép vagyok…
- Szia!
Összerándulok, ahogy a hang betolakszik a gondolataimba és kirángat a kis világomból. Meglepetten pillantok oldalra, ahol ismerős alak tornyosul fölém.
- Jó napot Mr. Jenkins! Hogy van? – zökkenek vissza, majd felmosolygok a férfira. Nahát, micsoda meglepetés. Különös ilyen hétköznapi helyen találkozni vele.
- Köszönöm jól, és te?
- Én is, köszönöm – fordulok felé ellazulva, jó találkozni vele. Szeretem a társaságát.
- Sajnálom, ha goromba voltam tegnap – kezd mentegetőzésbe feszengve, de csak megrázom a fejem, elejét véve a további magyarázkodásnak. Mr. Jenkins közben egy karton kávéhoz nyúl, hogy a polcon a többivel egy vonalba igazítsa, az akaratlan mozdulaton pedig elmosolyodom. Micsoda mulatságos berögződés! Tényleg imádhatja a rendet. Mikor minden passzol.
- Nincs miért bocsánatot kérnie – mondom, érdes, férfias kezét nézve. Az enyémhez képest milyen nagy keze van…
- Rendben – mondja belenyugvóan, majd tekintete az ajkamra téved és zavarba ejtően bámulni kezdi. A szemei egészen elrévednek, én pedig elpirulva köszörülöm meg a torkom.
- A munkát is akkor folytatjuk, amikor készen áll. Nem szeretnék tolakodó lenni, vagy magára erőltetni semmit. Csupán ezért nem kerestem délután – vallom be, zavartan gesztikulálva közben.
- Én készen állok – közli nemes egyszerűséggel, én pedig meglepetten pislogok fel rá. – Nekem a vásárlást követően is jó, ha neked nem túl késő, és nem gond, hogy nincs nálad a laptop – mondja, én pedig boldogan húzom széles mosolyra a számat. A gondolat, hogy egy darabig nem kell hazamennem az üres lakásba a fojtogató gondolataimhoz, bónuszként pedig mellette tölthetem az estét… boldogsággal tölt el.
- Nem gond, úgyis tudom a kérdéseket. A telefonommal pedig fel tudom venni a beszélgetést.
 - Rendben. Akkor mondjuk 20 perc múlva a bolt előtt? – ajánlja fel, de csak leveszek egy doboz kávét a polcról és felmutatom.
 - Nekem csak ez kell, magával tartok, ha nem gond.
Bólint, majd megfordulva a szomszédos polcról leemel egy doboz teát és a kosarába dobja, majd céltudatosan indul meg a sorok között, a zöldségek felé, én pedig felszabadultan lépkedek mellette. Felengedve csacsogni kezdek, elmondom, hogy halad a munkám az anyaggal. Valamiért a jelenléte egyszerűen nyugtatóan hat rám, ami furcsa, tekintve, milyen erőteljes aurával rendelkező ember. Az ilyen férfiak általában inkább megijesztenek, de mellette valahogy biztonságban érzem magam.
Néha bólint, jelezve, hogy figyel, de amúgy nem szól közbe. Még néhány termék kerül a kosarába, majd a pénztárhoz vesszük az irányt. Szórakozottan figyelem, ahogy kipakol a szalagra, gondosan úgy helyezve el a termékeket, hogy a legkisebb helyet foglalják el.
Fizetünk, Alec szatyorba pakol rutinos, gyors mozdulatokkal, majd már kint is vagyunk a hűvös levegőn, én pedig fázósan összehúzom a kabátomat. Elindulunk egymás mellett az alkonyodó utcán Alec háza felé. Fél úton megáll még egy kis bolt előtt és bemegy, én pedig kint várom. Mikor kijön, a szatyorban nem kerüli el a figyelmemet az összetéveszthetetlen üveg.
- Nem gond, ha rágyújtok? – kérdem, a zsebembe túrva a cigim után.
- Nem.
A számba tolok egy szálat, meggyújtom és mélyet szívok a mentolos füstből. Általában nem szoktam ennyit dohányozni, de a mostani napok elég stresszesek. Szinte kisimítja a görcsbe rándult gondolataimat.
A tekintetem újra és újra visszatér a szatyorban fityegő üvegre, és bár nem az én dolgom, nem tudom megállni, hogy rá ne kérdezzek.
- Milyen gyakran szokott vásárolni ebben a boltban? – kérdem, próbálva könnyed hangnemet megütni. A kimondása után egyből meg is bánom, hogy feltettem, de nem tudtam visszafojtani. A veteránok körében nem meglepő, hogy alkohollal próbálják orvosolni a problémájukat. Vajon Alecnek van problémája az ivással…?
- Nem sűrűn – válaszol kimérten, én pedig nem bolygatom tovább a témát. Semmi közöm hozzá… de…
Kisvártatva megérkezünk a házhoz, belépve pedig levesszük a kabátot és a cipőt. Egyre jobban ügyelek rá, hogy kifogástalanul helyezzem el az övé mellett, tiszteletben tartva a szokásait. Int, hogy nyugodtan helyezkedjek el a nappaliban, ő pedig a konyha felé veszem az irányt. Viszont a kíváncsiságom nem enged, óvatosan a nyomába eredek, és leülve az egyik bárszékre a pult mellett figyelem, ahogy kipakolja a megvásárolt termékeket.
Elcsodálkozva nézem, ahogy szépen, rendszerezetten pakol be mindent a hűtőbe, majd még a pultot is lefertőtleníti, ahova kipakolt.
- Nem fárasztó mindent ennyire rendben tartani? – kérdem felkönyökölve, szórakozott mosollyal.
- Ha már az életed része, akkor fel sem tűnik. Esetleg kérsz valamit? – kérdi rám pillantva, dolga végeztével, de csak megrázom a fejem.
- Nem, köszönöm.
A nyomában lépkedve átmegyünk a nappaliba és leülünk a szokásos módon.
- Miről szeretne beszélni? – kérdem könnyedén, elővéve a telefonomat.
- Mi lenne a következő kérdésed? – kérdez vissza, én pedig elgondolkodom. A tegnap történtek után szeretnék könnyedebb vizekre evezni.
- Van olyan emléke, amiért úgy gondolja, hogy megérte végigcsinálni az egészet? Amit soha nem akar elfelejteni? – pillantok végül rá, egyik lábamat magam alá húzva helyezkedve el.
Hátradőlve a szakállára simít, miközben gondolkodik a válaszon, és mesélni kezd.
- Természetesen voltak jó pillanatok, mikor egy kicsit elcsendesült minden, de nem felejthetetlen. Ezeken kívül voltak olyanok, ami akkor és ott úgy gondoltuk, hogy örök élmény, és a pozitív fajtából, de mindig volt valami, ami elnyomta ezt. Szerencsémre többször is jó társakat kaptam, akiknél jobbat nem is kívánhattam volna – mondja, arcán pedig apró, nosztalgikus mosoly jelenik meg, a szeme sarkában lévő szarkalábak pedig picit összehúzódnak. Ettől az arca szinte teljesen megváltozik, felderül, én pedig elgyönyörködöm a látványban. – Sokan mindent elmeséltek magukról, miért vannak ott, és hogyan, mi van itthon nekik. Nagyon különböző emberek és sorsok találkoztak kint, mégis, mikor láttam egy-kettőt belőlük meghalni, úgy éreztem, hogy nem is ismerem őket.
- Van pár vicces vagy kalandos katonatörténete, amit az unokájának is szívesen mesélne? – kérdem, kicsit feszengve nézve a reakcióját, de ahogy felkapja a fejét a végére, megdobban a szívem. Nem merek nyíltan rákérdezni a szexualitására, de nagyon érdekel. Előfordulhat, talán…?
- Nincs – vágja rá kicsit halkan.
- Semmi? – kérdezek vissza bizonytalanul, az arcát fürkészve.
- Semmi – erősíti meg a fejét ingatva. – Ennek ellenére nem csinálnám vissza. Olyan ember lettem, amilyen, de nem tudom, ki lennék a katonaság nélkül – mondja elgondolkodva, én pedig bólintok. Megértem. Ha valaki egyvalaminek szenteli az egész életét, meg sem fordul a fejében, hogy mi lenne, ha.
- Nem bánod, ha inkább nézünk tévét? – kérdi hirtelen, én pedig meglepve bár, de bólintok.
- Nem – rázom meg a fejem. Nem akarok semmit erőltetni, főleg a tegnap történtek után. Gondolkodás nélkül feláll, majd leül mellém, alig egy karnyújtásnyira és bekapcsolja a tévét. Zavartan húzom fel és ölelem át a térdeimet, a tekintetem a villogó képernyőre függesztem. Valami madaras dokumentumfilmet kapcsol be, és kényelmesen hátradől mellettem. Én viszont nem tudok az adásra figyelni. A szívem hevesebben kezd dobogni, hogy ilyen közel van hozzám. Különös, izgatott feszültség lesz úrrá a tagjaimon. Magam előtt sem tagadhatom tovább, mennyire megbabonáz ez a férfi. Valahogy az egész lénye mély vonzalmat ébreszt bennem. De ezt nem szabad. Kevés a valószínűsége, hogy ő is meleg legyen, ráadásul sokkal idősebb nálam…
Hirtelen kezd csörögni a telefonom, amitől rémülten rándulok össze. Francba, mindig annyira el tudok gondolkodni, hogy halálra rémülök minden váratlan dologtól.
Ahogy a kezembe veszem és meglátom a kijelzőn a nevet, szorongva állok fel.
- Elnézést – motyogom, majd kisietek a konyhába és ott veszem fel.
- Mit akarsz, anya? – kérdem fojtott, ideges hangon.
- Fiam, már egy órája várom, hogy hazaérj, de még mindig hűlt helyed. Mégis hol vagy ilyen későn? – kérdi számonkérő hangon, nekem pedig elszorul a torkom. Ott van a lakásomnál…?
- Te ideutaztál? Mondtam, hogy ne gyere! – sziszegem ingerülten.
- Ugyan, fejezd be ezt az ostobaságot és gyere végre! Hideg van, az út is hosszú volt és már későre jár – elégedetlenkedik, én pedig lehunyt szemekkel túrok a hajamba. Fenébe, már csak ez hiányzott.
Kinyomom a telefont, majd mielőtt visszamennék a nappaliba, nagy levegőt veszek.
- Minden rendben? – kérdi Alec rám pillantva, ahogy visszatérek.
- Igen, csak mennem kell – mondom, próbálva nyugalmat erőltetni magamra.
- Ó, rendben. Hú, nagyon elszaladt az idő – mondja meglepetten az órára pillantva.
- Köszönöm az estét Mr. Jenkins – mosolygok rá melegen, ő pedig feláll, de egyikünk sem mozdul. Nem akaródzik elindulni erről a biztonságos helyről. Mellőle.
- Akkor holnap a megszokott időben? – kérdi végül, én pedig beleegyezően bólintok.
- Igen, jövök – mondom, végül elindulok az előszoba felé, ahol belebújok a cipőmbe és a kabátomba. Kinyitja nekem az ajtót, én pedig tétovázok kicsit, mielőtt erőt veszek magamon és kilépek rajta.
- Jó éjszakát – pillantok vissza rá a lépcsőről, miközben már a számba tolok még egy szál cigit.
- Neked is – biccent, én pedig meggyújtva a cigimet elindulok, de csak akkor hallom az ajtó csukódását, mikor elhagyva az udvart rálépek a járdára.
Nem sietek túlságosan, próbálom minél jobban elodázni ezt a kellemetlen találkozást. A hazafelé úton egyik cigiről gyújtok a másikra, a végén pedig már a fejem is megfájdul, ezért kelletlenül a zsebem mélyére süllyesztem a dobozt.
Ahogy meglátom az épületet, és a lépcsőházból kiszűrődő fényt, szinte összeszorul a torkom a szívem pedig idegesebben kezd verdesni. Felcaplatok a harmadik emeletre, és ahogy befordulok a folyosóra, már látom is anyám szikár alakját a korlátnak támaszkodni. A lépteimre rögtön felkapja a fejét.
- Végre itt vagy, azt hittem itt kell éjszakáznom a hideg kövön! – kezd bele rögtön szemrehányóan, én pedig nagy levegőt veszek.
- Miért nem mentél szállodába, anya? – kérdem fásultan, miközben előkaparva a kulcsaimat kinyitom az ajtót. Szinte úgy trappol be mellettem, majd mintha csak otthon lenne, lepakol, leveszi a kabátját és rögtön a konyhába veti magát, hogy a szekrényeket feltépve kezdjen pakolászni.
- Szállodába? Talán a saját fiam kidobna az otthonából?
Szikráznak a szemei, ahogy rám pillant. Elővesz két bögrét és tea után kutakodik, kinyitva minden szekrényt és fiókot. Nem kérdezi meg, hol van, én pedig nem mondom. Azt sem kérdezi meg, szeretnék-e teát inni.
Fáradtan ülök le az ebédlőasztalhoz az egyik székre, onnan figyelem, ahogy nagy dirrel-durral elkészíti a két teát, majd leül velem szembe, az egyik bögrét hangosan letéve elém. Nem nyúlok hozzá.
- És mégis hol voltál ilyen éjnek-évadján? – kérdi szigorú arccal, én pedig összeszorítom az ajkaimat. Szemrehányó szavak tolulnak fel a torkomra, de egyenlőre nem engedem ki őket. Nem akarok nagyobb botrányt a szükségesnél.
- Egy iskolai projekten dolgoztam. Egy veterán katonát interjúvolok meg – vetem oda érdektelenül, egyik kezemmel az asztalon dobolva, hogy lefoglaljam valamivel az ujjaimat.
- Ilyen későn?!
- Mindketten ilyenkor érünk rá. Hálás vagyok érte, hogy egyáltalán hajlandó rám időt szakítani – vágok vissza, már megemelkedett hangon. A végén lehunyom a szemem és nagy levegőt veszek, mielőtt elfogy a hideg vérem.
- A katonák mind alkoholisták meg drogosok. Csak így tudnak túllendülni a saját lelkiismeretükön – fröcsögi grimaszolva, ezt már válaszra sem méltatom.
- Mondtam, hogy ne gyere ide – közlöm vele hűvösen.
- Nem tehettem mást. Azt mondtad, nem fogsz eljönni apád születésnapjára.
- Mert így is lesz – válaszolom higgadtan. Farkasszemet nézünk.
- Nem teheted ezt! Tartozol neki ennyivel! Ahogy nekem is! – vált hangszínt.
- Nem tartozom nektek semmivel. Ti akartatok gyereket, nem én akartam megszületni. Önellátó vagyok, semmilyen támogatásra nincs szükségem, úgyhogy ne próbálj zsarolni.
- Hát így neveltelek? Fájdalmat okozol a szavaiddal, fiam…
- Hagyj békén, anya. Maradj ki az életemből. Lassan összeszedem magam, ne rontsd el – állok fel az asztaltól, majd a szobámba lépve kinyitom a szekrényt és ágyneműt veszek elő. Ledobom a nappali kanapéjára. – Itt alhatsz ma este. De holnap menj el. Zárj be majd magad után, a kulcsot meg dobd a postaládába – vetem oda neki egyszerűen, majd rá se nézve bevágtatok a fürdőszobába és magamra zárom az ajtót. Nem kell más, csak egy forró zuhany.
Még a víz alól is hallom, ahogy hangosan tesz-vesz és puffog magában. Aztán miután végzek, taktikát változtat. Ahogy kilépek a fürdőből a kanapén találom, ahogy arcát a kezébe temetve sír, de már rég nem tud ezzel manipulálni. Már nem vagyok kisgyerek.
Mintha mi sem történt volna, bevetem magam a szobámba, és a biztonság kedvéért ott is magamra zárom az ajtót. Pár perc múlva a sírás hangjai felerősödnek, de ahogy rájön, hogy nem használ, hirtelen halnak el a hangok.
Nem igazán tudok aludni. Sokáig forgolódom, végül feladom a harcot. Kinyitom a szoba ablakát, jobb ötletem nem lévén ott gyújtok rá, mivel az erkély a nappaliból nyílik. Nem lehetne dohányozni a lakásban, de nem bírom ki hogy ne gyújtsak rá.
A hideg levegőtől összerázkódok, de nem érdekel. Csak bámulom az éjszaka várost, amit elönt a mesterséges fény és próbálok rájönni, miért érzem magam olyan magányosnak, mint még soha. Olyan irigy voltam mindig azokra, akiknek szerető család jutott. Mikor gyerekként láttam, ahogy a kortársaimat megöleli és megpuszilja az anyja, mindig elszomorodtam, mert az enyém legfeljebb a fejemet volt hajlandó megsimogatni. A szeretetet is zsarolásra használta.
 
*
 
Reggel korán elkészülök, próbálok a lehető leghalkabb lenni, hogy észrevétlenül leléphessek. Összeszedem minden cuccom, mert nem szándékozom órák után visszajönni. De mikor kilépek az ajtón, anyám már nem fekszik a kanapén. Elkomorodva lépek be a konyhába, ő pedig már ott serénykedik. Láthatóan bevásárolt, mert rántottát készít, két személyre, és bár az illata ínycsiklandó, előbb harapnám le a nyelvem, mintsem egyek belőle.
- Ülj le, kész a reggeli – int parancsolóan, miközben egy tányérra tálal, de nem mozdulok. – Mikor érnek véget az óráid? Arra gondoltam, kicsit körbevezethetnél ebben a szép városban, ha már feljöttem idáig. Szervezhetnénk valami közös programot estére – mondja könnyed hangon. Szóval nem akar elmenni.
- Tegnap mondtam, hogy menj el.
- Ne beszélj butaságokat, már olyan rég találkoztunk! Használjuk ki az időt és mulassunk egyet! – mondja mézes-mázas hangon, még egy mosollyal is megpróbálkozik, de csak a gyomrom fordul fel tőle.
- Tűnj el az életemből és hagyj békén végre – vetem oda neki, majd sarkon fordulok és kivágtatok az ajtón. Zaklatottan sietek le a lépcsőn, kettesével szedve a fokokat. Szinte menekülök tőle.
Út közben rágyújtok egy szál cigire, úgy veszem az irányt az egyetem felé. Az órákon nem tudok figyelni, mert a telefonom folyamatosan rezeg. Hol hívni próbál, hol üzenetet küld változó hangnemben, megmutatva az egész skálát, amivel rendelkezik. Rosszul leszek…
Enni is alig tudok az idegességtől, csak a fejem fájdul meg a szokatlanul sok cigitől.
Órák után beülök egy kávézóba, kérek egy nagy adag tejeskávét és csak üveges szemekkel bámulom az utcán elhaladó embereket. Rossz ember lennék, amiért ellököm magamtól? Végtére mégiscsak az anyám… jogom van így viselkedni vele?
De soha máskor nem bukkan fel, csak ha akar tőlem valamit. Még mindig irányítani próbál, ahogy az apámat is irányítja. Én próbáltam más mederbe terelni a kapcsolatunkat, de nem engedett. Fárasztó ez így… hiányzik az életemből egy biztonsági háló. Szülők, ahova bármikor vissza lehet térni, ahol az ember biztonságra lel, ahol elfogadják olyannak, amilyen… mindennél jobban vágyom egy ilyen pontra. De náluk hiába keresem.
Ezért érzem magam olyan nyomorultul magányosnak.
Kicsit korábban indulok meg Mr. Jenkins háza felé, lassan teszem meg az utat, nézelődve, hogy azért ne érjek oda túlságosan hamar. Mikor megérkezem, nem csöngetek még be, csak beülök a bejárati ajtó előtti lépcsőre, hogy ott szívjam el a cigimet. Hangtalanul pöfékelek, magam elé meredve, mikor halkan kinyílik mögöttem az ajtó. Hátrapillantva mosolygok fel az ismerős alakra.
- Jó napot, Mr. Jenkins – üdvözlöm, mire felvont szemöldökkel pillant le rám.
- Szia. Miért nem csöngettél? – kérdi érdeklődve, az arcomat fürkészve, mire csak felmutatom az ujjaim között szorított, félig égett szálat.
- Csak gondoltam, ezt elszívom előtte – magyarázkodom, majd nagyot szívok a szálból. Élvezem, ahogy a füst szinte marja a tüdőmet, majd nagy sóhaj keretében engedem az ég felé a sötétlő bodrokat. Még egy slukk és elfogy, a csikket gondosan eloltom, majd egy papírzsebkendőbe csomagolva süllyesztem a zsebembe.
Feltápászkodom a lépcsőről, nyújtózok egy nagyot, majd a megszokott mosollyal fordulok az ajtóban várakozó férfi felé. Ő félreáll, hogy beinvitáljon, belépve pedig gyorsan leveszem a cipőmet és a kabátomat, majd otthonosan veszem az irányt a nappali felé, hogy lepakoljak.
- Kérsz valamit? Egy teát? – kérdi, de csak megrázom a fejem.
- Inkább egy tejeskávét, ha nem nagy gond – mondom szabadkozva a hajamba túrva közben. Meglepetten vonja fel a szemöldökét.
- Ilyen későn?
- Nos… igazából elég zűrös estém volt, nagyon fáradt vagyok – vallom be sóhajtva, ő pedig csak biccent. A konyhába lép, én pedig halk léptekkel követem. Szeretem nézni, ahogy tesz-vesz.
- Csak instant van itthon, nem gond? – pillant rám, elővéve egy tasakot, de csak megrázom a fejem.
- Az is tökéletes.
Nekilát a kávénak, közben pedig rám sem pillantva teszi fel a kérdést.
- Iskolai probléma?
- Inkább családi jellegű – vallom be, ő pedig hallgat. Először nem tudom, elmondjam-e, nem szeretném untatni a kis problémáimmal, de mikor kíváncsian rám pillant, mesélni kezdek. – Tegnap este az anyám telefonált, azért kellett úgy elrohannom. Fogta magát, és minden bejelentés nélkül megjelent itt. A lakásom előtt várt – mondom az orrnyergemet masszírozva.
- Gondolom, nincs túl jó kapcsolatotok – sandít rám, én pedig biccentek.
- Úgy valahogy…
A kávé elkészül, Mr. Jenkins pedig tejet készít mellé a tálcára, úgy térünk vissza a nappaliba. Leteszi az asztalra, majd leül a szokásos helyére, én pedig törökülésben elhelyezkedem a kanapén. Tejet töltök még a kávéhoz, majd elégedetten kortyolok bele. Erre ma szükségem van.
- Összevesztetek? – kérdi, én pedig két kezembe fogva a meleg csészét bólintok.
- Apámnak nemsokára születésnapja lesz, és azt akarta, hogy hazautazzak rá. Hogy a rokonok előtt eljátszhassuk a boldog kirakatcsaládot. Hónapok óta nem beszéltünk, és most is csak ezért keresett meg… - sóhajtom, a csészét a számhoz emelve, de mielőtt belekortyolnék, elgondolkodva merengek el a kavargó folyadékban.
- Ez elég kellemetlen szituáció – mondja keresztbe fonva a karjait, én pedig keserűen elmosolyodom.
- A hab a tortán, hogy nem akar elmenni, hiába utasítottam el és kértem, hogy hagyjon békén – és szinte végszóra a telefonom újra rezegni kezd, én pedig a képernyőre sem pillantva, idegesen hallgattatom el.
- Ő hív?
- Egész nap zaklat. Érzelmileg zsarolni próbál… teljesen kikészít – nyögöm, a végét már kicsit szaggatottan. Érzem, ahogy a sírás kerülget, de visszafojtom. Nem omolhatok össze pont előtte.
Egyik kezemmel megdörgölöm az arcomat, aztán keserű mosollyal pillantok fel rá. – Bocsánat, nem akartam sajnáltatni magam vagy ilyesmi, de nincs kinek elmondanom.
- Emiatt ne kérj bocsánatot – nyugtat meg, miközben elgondolkodva a szakállán simít végig. – Érdemben nem tudok tanácsot adni, viszont ha szeretnél, aludj itt ma éjszaka.
Elkerekedett szemekkel, meglepetten pillantok rá, és mikor látom, hogy teljesen komolyan gondolja, megkönnyebbült, hálás mosoly ömlik szét az arcomon. Amúgy is azon gondolkodtam, hogy inkább keresek valami motelt ma estére, de akkor sem megyek haza. Annyira kedves tőle…
- De csak ha nem zavarok – mondom félénken.
- Nem.
- Köszönöm a kedvességét, Mr. Jenkins – mondom neki őszinte hálával, arcán pedig apró mosoly tűnik fel. A szeme sarkába szarkalábak gyűlnek, ettől a kifejezéstől pedig annyira más lesz az arca. Még jóképűbb, mikor mosolyog.
És ekkor komikusan a gyomrom hangosan megkordul, azt hiszem most elégelte meg az egész napos koplalást. Elvörösödve sütöm le a szemem, ő viszont csak jót mosolyog rajtam.
- Talán akkor ugorjunk a vacsora elkészítéséhez – mondja felkelve a fotelből.
- Sajnálom, hogy gondot okozok – motyogom szégyenlősen.
- Ugyan, ne butáskodj.
A konyha felé veszi az irányt, én pedig felhajtva a maradék kávémat, a tálcával követem. Én gyorsan elmosom a csészét és a kanalat, ő addig meg gondosan elpakol, végül eltörölget és minden visszakerül a helyére.
Csirkemellett és zöldségeket vesz elő a hűtőből, én pedig gyorsan ajánlkozom segítségre. Kis gondolkodás után rám bízza a zöldségek meghámozását és felaprítását, míg ő rizst tesz fel főni és a csirkével foglalatoskodik. Elámulok szakavatott, gyors mozdulatain.
- Maga tényleg mindenből a legtöbbet hozza ki – jegyzem meg jókedvűen, mire kíváncsian pillant rám. – Úgy értem, a főzésben is profi.
- Az túlzás. Nem vagyok egy nagy szakács – visszakozik, majd a felaprított zöldségeimet teszi fel párolódni. – Te szoktál főzni? – kérdi udvariasan, pedig biztos vagyok benne, hogy bár igyekeztem, látszik a munkámból.
- Nem, általában nincs rá időm. Túlságosan lefoglal a tanulás. Egymagamnak pedig valahogy sosincs kedvem nekiállni – vallom be, és mivel már nem tudok többet segíteni, letelepedek a közelben az egyik bárszékre, onnan figyelem tovább. A telefonom újra rezegni kezd, megelégelve a dolgot pedig egyszerűen kikapcsolom. Hálát adok az égnek, hogy holnap szombat, mert amilyen állapotban vagyok, és amilyen keveset aludtam a napokban, képtelen lennék odafigyelni az órákon.
- Pedig a helyes étkezés fontos – jegyzi meg mellékesen, én pedig felkönyökölve figyelem a mozdulatait. Viszonylag hamar végez, az ínycsiklandó illatok pedig betöltik a konyhát. Segítek megteríteni, ügyelve, hogy minél szebbre sikerüljön. Talán kicsit imponálni is akarok.
Mr. Jenkins tálal, majd leülünk az asztalhoz és udvariasan int, hogy szedjek magamnak.
- Jó étvágyat.
- Önnek is! Fantasztikus illata van…
Ahogy belekóstolok és szétáradnak az ízek a számban, elégedetten nyögök fel.
- Az íze pedig még annál is jobb…
 


Réka102020. 02. 12. 22:01:12#35723
Karakter: Alexander Jenkins (Alec)
Megjegyzés: vicii-nek


 - Mi lenne a következő kérdés? – nézek rá.
 
- Persze, elnézést… - A laptopjára pillant, majd rám - Mit érzett, mikor először látott valakit meghalni?
 
Fészkelődni kezdek, hiszen ez a legkerülendőbb kérdés ilyenkor. Nagyon sokan nem látnak meghalni embert, vagy már halottat. Számunkra már minden napos volt, így már semmit nem vált ki belőlünk.
 
- Megdöbbentem – kezdek bele, mert tudom, hogy ez a legfontosabb kérdés az ilyeneknél. Egy „nagyon rossz volt”-tal nem éri be. – Szinte mindenki túlmisztifikálja a halált. Valami katartikust várunk, magasztos látványt, de az igazság az, hogy a halál rém egyszerű és ocsmány. Csak egy pillanat az egész. Semmi szép vagy misztikus nincs benne – mondom, miközben számtalan hasonló dolgot látok, de nem is találom a megfelelő szavakat, amivel ki tudnám fejezni. – Bevetésen voltunk, átvezényelték az osztagomat egy másik helyszínre. A barikádok mögé lapulva igyekeztünk, mikor a mellettem haladót meglőtték. A golyó szétszaggatta a nyakát. Elterült, minden csupa vér lett. Tudtuk, hogy nem tehetünk érte semmit, valaki mégis nyomókötést tett a sebre. Alig egy perc volt az egész, hörgött a vértől. Próbált mondani valamit, de csak véres buborékok jöttek ki a száján, aztán egyszer csak fennakadt a szeme és annyi volt. Néhányan rosszul lettek, de én csak azt gondoltam: ennyi az egész? Ilyen egyszerűen vége lehet mindennek?
 
Nem szólal meg egy ideig, csak néz rám feszülten. Én nem bírom ezt a csendet, rettenetesen fáradtnak érzem magam és nagyon feszültnek. Előrehajolok, összefűzöm az ujjaim, és próbálok uralkodni magamon. Hiszen itthon vagyok már, semmi nem fenyeget…
 
- Azt hiszem tényleg túlmisztifikáljuk. Mert a halál olyan végleges, hogy képtelenek vagyunk egyszerűen gondolni rá. Talán mert túl fontosnak tartjuk a saját életünket ahhoz, hogy egyszerűen és ocsmányul érjen véget – mondja halkan, nem is nekem intézi a szavait, inkább csak hangosan gondolkozik. Iszik a teából.
 
- Ez egy logikus gondolat – értek egyet.
 
Kiissza teát, majd leteszi a csészét, de nem is néz a gépére, hanem rám néz. A szemembe, és innen tudtam, hogy melyik kérdés fog jönni. Persze reménykedtem, hogy ezt átugorhatjuk, de a lényege ennek a munkának, ez a válasz.
 
- Mit érzett, mikor először oltotta ki egy másik ember életét?
 
Hajamba túrok, és hátradőlök, próbálom összeszedni magam. Sosem fogalmaztam meg senkinek, magamnak sem, hiszen gyakran átélem újra és újra. Egy volt katonát sem hallottam róla beszélni, pláne nem egy interjúban. Szerintem egy katona, nem is csak katona, egy ember életében a legmeghatározóbb pillanat, és meg merem kockáztatni, hogy inkább a reakció az, ami ijesztőbb, mint maga a gyilkosság. Nem találom a kényelmes pozíciót, ahogy ülni tudnék, és a képeket sem tudom elpislogni szemeim elől.
 
- Gondolom nem elégszel meg valami sablon válasszal – sóhajtom, amire csak elmosolyodik.
 
- Nem. Mondja el a saját szavaival, de ha az nem megy, inkább ugorjuk át – felajánlja, de tudom, hogy el kellene mondanom. Hiszen ezért vagyunk itt.
 
- Még mindig előbukkan rémálmaimban – vallom be. – Ő is csak egy rémült férfi volt. Mikor belenéztem a fegyverem látcsövébe és megláttam, az volt a benyomásom, hogy nem tudja, mi a fenét keres ott. Aztán észrevett, kiült az arcára a rettegés, a fegyverét felém kapta, én összerándultam és szinte akaratlanul húztam meg a ravaszt. Ő megrándult és elterült a földön. Szinte öntudatlanul lőttem le – Magam előtt látom a szemét, a ruháját, mindent. Szinte érzem a fegyver markolatát, ahogy a már nem hideg fémet markolászom. Önvédelemnek vallottam mindig is, de valószínűleg ő is csak magát akarta védi. Gyorsabb voltam, hiszen én erre voltam képezve, ami mozog, arra lőni kell. – Azt gondoltam, hogy ez nem is volt nehéz. Nem is volt olyan nagy dolog. Pedig egy ember életéről volt szó. Nem viselt meg túlságosan, és ez megrémisztett. De aztán napokkal később visszaköszönt éjszaka álmomban, és azt gondoltam, egy szörnyeteg vagyok, amiért nem éreztem magam szörnyen miatta.
 
Érzem az orromban a puskapor szagát, és elszörnyedek. Meghúztam a ravaszt, mert ezt táplálták belém, viszont arról senki nem szólt, hogy egy robottá válok közben, akit nem érdekel, hogy megöltem valakit. Egy férfit, egy fiút, testvért, szeretőt, talán egy apukát, aki csak magát és családját akarta védeni.
 
- De csak mert egy idegen volt, igaz? – kérdezi, mire csak biccenteni tudok.
 
- Azt hiszem. Sokkal jobban megviselt, mikor olyasvalaki halálát láttam, akit ismertem. Aztán később rádöbbentem arra is, hogy miután meghúztam a ravaszt, gyilkossá váltam. Ezt nehezebb volt feldolgozni.
 
Próbálok csak rá koncentrálni, és a gondolataimat elterelni, így bámulom csak ahogy leír valamit a füzetébe, majd bekapja a tolla végét. Csak nézi ő is, és szerintem próbálja magát beleképzelni a helyzetbe vagy csak nem megbotránkozni rajtam. Hiszen nem is tudja mennyit öltem, hogyan, és mégis egy szobában van velem! Mikor felpillant, találkozik a tekintetünk, de hamar lesüti a szemét és megköszörüli a torkát. Ránéz a laptopra és megszólal.
 
- Ezek után kapott megfelelő segítséget, hogy feldolgozhassa a történteket? – kérdez egy sokkal könnyebbet. Hátra dőlök a fotelban.
 
- Volt pszichológus a bázison, akivel kötelező volt beszélni havonta egyszer, és fel is lehetett keresni, ha valaki szerette volna. De igazság szerint a pasas nem nagyon erőltetett semmit. A katonák között ő is lassan rideggé vált – megvonom a vállam, és visszaemlékszem az első találkozásunkra. Ő akkor már egy ideje kint volt, és nem mi voltunk az első osztaga. Nagyon sok mindent hallott, de sosem volt igazi terepen, így nem tudta, hogy mit is élünk át. Végül mindenki kevesebbet mondott neki, és csak egy dologért jártak hozzá, de persze ezt senki nem mondta ki ott.
 
- Tulajdonképpen érdemben nem nyújtott nagy támaszt – bólintok.
 
- Papíron rendben volt minden, de a kutya sem törődött a katonák lelkével. Hiszen arra voltunk kiképezve, hogy kemények legyünk, mint a kő és soha ne nyavalyogjunk.
 
- Ez érdekes. Ezek szerint még a katonaság sem vette komolyan a lelki segítségnyújtás fontosságát?
 
- Az elfojtást részesítették előnyben – nem is lehetett lelkünk, gyakorlatilag kitépték belőlünk. Megmasszírozom az orrnyergem, mert enyhe nyomást kezdek érezni a fejemben. – Iszok egy kis vizet. Kérsz valamit?
 
- Köszönöm, nem – rám mosolyog, én pedig felkapom a tálcát. El kell hagynom a szobát, A sok felhozott emlék, és a kutató tekintete… Kiérve a konyhába elszorul a torkom, és úgy érzem, hogy egy gombóc nem enged levegőt venni. Csak ne most, kérlek!
 
Lerakom a tálcát a pultra, és próbálok valahogy erőt venni magamon, de eluralkodik rajtam. Hirtelen minden izmom remegni kezd, és a fejem is erősebben fáj. Érzem, hogy hideg veríték kiül a homlokomra, és a pólómat a hátamhoz tapasztja. Csak próbálom a fejem egyben tartani a kezemmel, mert úgy érzem, ha nem fogom, menten szétesem. Valahonnan távolról hallom Mateo hangját, de nem tudok válaszolni neki. Ne jöjjön be, add, hogy ne jöjjön be, ne lásson így!
 
- Mr. Jenkins? Minden rendben? – hangja közeledik – Mr. Jenkins? – lép be.
 
- Mr. Jenkins… mi a baj? Rosszul van? – odalép hozzám. Összeszorítom a szemem. Már csak ez hiányzott.  – Mi történt? Hívjam a mentőket? – nem tudok megszólalni, így csak a fejemet rázom.
 
- Pánikroham – próbálom kimondani érthetően. A torkomban lévő gombóc miatt beszélni sem tudok és a levegőt is nehezen veszem. Pedig tudom, hogy nincs ott semmi! Még mindig remegek, a pólóm már hideg és teljesen nedves az izzadságomtól. A fejem hasogat, és az egész testem görcsben áll, a térdem sajog. Úgy érzem, hogy megfulladok.
 
- Értem. Megfoghatom a karját, nem zavarja? – kérdezi meglepően nyugodt hangon. Még mindig csak a fejem tudom rázni, igazából mindegy is, hogy mit csinál velem, csak legyen valami más, amire koncentrálni tudok. A karomra teszi kezét, és simogatni kezd. Hűvösnek érzem.
 
- Meddig szoktak tartani általában a rohamok? – kérdezi
 
- Húsz percig – nyögöm ki valahogyan.
 
- Tudom, hogy ijesztő most ez a helyzet, de tudnia kell, hogy nincs életveszélyben. Itt maradok, amíg vége nem lesz és figyelek magára. Nem hagyom, hogy baja essen, rendben? – a hátamra téved a keze.  A kezem feljebb csúszik a hajamba, és belemarkolok. Valahogy egyben kell tartanom magam! Beszél hozzám folyamatosan, és a hangját figyelem, próbálom értésére adni, hogy hallom, és felfogom, amit mond. Úgy érzem, mintha a golyó újra áthaladna a lábamon, szétzúzva az izületet.
 
- Vegyen nagy levegőket, lélegezzen szájon át, fújja ki az orrán keresztül. Ez majd segít kicsit lelassítani a pulzusát – próbálom csinálni, amit mond.  – Már tíz perc el is telt, a felén túl van, nemsokára vége lesz. Csak néhány perc és elmúlik – nyugtat, és beszél folyamatosan.
 
Próbálom elképzelni a kezét, ahogy a hátamon halad, és a hangszínére figyelni. A remegés kezd alább hagyni, és mintha a gombóc is kisebb lenne, legalábbis annyira, hogy egyenletessé válik a légzésem. Rendkívül kimerültnek érzem magam, és a fejem még mindig lüktet. Mateo abbahagyja, és elindul a szekrények felé. Megtalálja a poharat, és tölt nekem vizet, én pedig azonnal megiszom az egészet. A szám egy sivatagra emlékeztetett. Letörlöm a homlokom keletkezett gyöngyöket, majd megszólalok.
 
- Köszönöm – nem nézek rá, jobbnak találom a padlómat ellenőrizni.
 
- Nincs mit. Most már jobb? – kérdezi, mire csak biccentek.
 
- Most szeretnék egyedül lenni.
 
Sokat segített, de rendkívül fáradt vagyok, és még nem szedtem össze magam. Kellene egy pohár rövid, ami a hűtőmben van. Azt viszont nem akarom, hogy lássa. Hiszen ezt sem akartam!
 
- Hogyne. Máris összepakolok – visszamegy, összekapja a cuccát és csak félig lép be – Akkor én most megyek.
 
Felállnék, hogy kikísérjem, de már bele is kezd.
 
- Maradjon csak, kitalálok egyedül is. Ha bármire szüksége van, hívjon nyugodtan. Vagy ha csak beszélgetni akar – mondja komolyan, de mosolyogva köszön el. – Legyen szép estéje, Mr. Jenkins.
 
Még pár percig próbáltam mélyeket lélegezni, majd felálltam, a hűtőhöz léptem és kivettem a legjobb barátomat, a tömény italt. Mélyet húztam belőle, majd egyenesen az fürdőhöz indultam. Undorodom magamtól, most fizikai értelemben gondolom. A pólóm rám van tapadva, a hajam összetapadt, és kiszabadult. A fürdőszobába belépve ledobom a ruháimat, most csak a földre, majd mielőtt belépek a tusolóba, még egy nagyon kortyolok az üvegből. Gyorsan és alaposan letusolok, és próbálom kiüríteni a fejemet, de nem megy. Kilépve csak egy törölközőt tekerek a derekamra, majd az üveget megfogva a dolgozó szobába indulok.
 
Ezt a helyiséget nem is szoktam használni, leginkább csak ha vendég jön, de anyámon kívül hosszabb tartózkodásra nem szoktak látogatni. Van bent egy ágy, asztal, szék és egy nagy könyvespolc. Itt tartom a fegyvereimet, amiket időszerű lenne megtisztítani, és beolajozni. Kiveszem a 3 darabot, 3 külön helyről, majd kipakolom az asztalra szépen sorban. Melléjük teszem a többi eszközt, mint például az olajat. A töményet is az asztalra teszem, hogy néha magamhoz tudjam venni. Megfelelő távolságra rakom, az asztal szélére, felém fordítva a címkéjét.
 
Első fegyver a személyes arzenálom első tagja is, egy PT-99-es típusú maroklőfegyver. Emlékszem mikor választottuk, éppen hogy megkaptam az engedélyt, apám már vitt is vásárolni. Azóta velem van, és minden bevetésemen ott volt. Ahogy a markomban fogom, olyan érzés kap el, mintha egy régen látott barátot köszöntenék. Villámgyorsan szétszedem darabjaira, majd a kis kefékért nyúlok. Nagy gondossággal tisztítom őket, majd egy erre való anyagdarabbal és olajjal kenem be a megfelelő helyeket. Meghálálja a gondos törődést. Szinte oda se néztem mikor összeraktam, és már nyúltam is a következőért.
 
Nagyon hamar végezem velük. Semmi másra nem gondoltam, sikerült teljesen kiüríteni a fejem, és eszembe sem jutott a délután. Mikor elrakom mindet, és a helyén van az összes kellék, akkor fogom a majdnem üres üveget és a hálómba vonulok. Szinte csak vonszolom magam, annyira legyűrt a fáradtság. Amint belépek, az ágyamra dőlök, és el is alszom. Álomtalan álomba zuhanok.
 
Reggel veszem észre, hogy kaptam egy üzenetet. „Bocs, hogy ilyen későn zavarok. Remélem, minden rendben. Elnapolhatjuk a holnapi beszélgetést, nekem nem gond. Majd hívjon fel, mikor folytatni akarja. Mateo” Nem sokat foglalkozom vele, kinyomom, majd átfordulok a másik oldalamra. Az előző délutáni rohamom, és az arra ráivott alkohol nagyon kiütött. Nagyon régen aludtam már ennyit, de sajnos nem érzem pihentetőnek. Még mindig bennem van a feszültség, főleg ha arra gondolok, hogy Mateo biztosan segíteni akarna. Engem már nem kell megmenteni.
 
Délután kelek fel, a törölköző és takaró rám csavarodva, hirtelen nem is tudom, mi történt. Miután észhez kapok azonnal felpattanok, bevetem az ágyat. A fürdőbe megyek, hogy megmosakodjak, majd észreveszem a szennyesem a padlón. Nagyot sóhajtok. Felkapom és a mosógépbe pakolom, ez után keresek csak valami ruhát. A melegítőm hiányában egy farmert vagyok kénytelen felhúzni, fekete pólóval. A konyhába megyek, hiszen egy jó ideje nem ettem már, és bizony sokáig nem húzom evés nélkül. Mikor odaérek, akkor látom, hogy a tegnapi teás tálca még mindig ott van érintetlenül, így először annak elpakolásával és elmosogatásával kezdek. Csak ez után keresek valami ehetőt. Szerencsére van még pár napos fokhagymás csirke és valami saláta, aminek felét ki kellett dobjam, de egy evésre elegendő, viszont ez az utolsó adag, így muszáj vagyok bevásárolni menni. Szerencsére a mai napra senkit nem szerveztem, akit edzetnem kellene, így bőven ráérek. Még az is lehet, hogy átaludtam volna azt is.
 
Miután megebédelek vagy vacsorázok, nem is tudom minek hívjam, eltakarítottam mindent, és elpakoltam a helyére, felveszem a kabátom. Belebújok a csizmámba, és elindulok vásárolni. Az idő kellemesen hűvös, és nagyon tiszta, így mélyet szippantok. Jól esik kilépni a házból, különösen a konyhából a tegnapiak után. Egy pillanatra megállok. Mateo! Nem jött, pedig nem mondta le egyikünk sem. Talán megbánthattam azzal, hogy elküldtem? Lehet, hogy nyersebb voltam, mint szerettem volna? Mindenképp bocsánatot kell kérnem, ha már segített átvészelni. Vele csak 15 percig tartott a roham, és ez minden szempontból előnyös. Viszont ez nem jelenti, hogy csak vele sikerül legyőznöm. Hiszen eddig is megvoltam nélküle, sőt, lehet miatta alakult ki. Közben megérkezem a boltba, belépek a neontól ragyogó helységbe és elveszek egy kosarat. Én sem gondolhatom komolyan, hogy ő idézte elő, főleg, hogy szándékosan. Nekem kellett volna leállnom, kihagynom a kérdést.
 
Elgondolkozva megyek a tejek felé, és nyúlok a megszokott dobozért, közben végig azon jár az eszem, ahogy segített. Nagyon profin kezelte a helyzetet, nem pánikolt be. Szinte újra érzem a kezét a hátamon, és sajnálom, hogy ilyen helyzetben kellett először megtapasztalnom. Bár keze, mint egy átlagos férfié, mégis olyan kicsinek éreztem. Talán csak hozzám képest tűnik így. A zöldségesnél eszmélek fel, és nézek először körbe, hogy mi is zajlik a környezetemben, mikor a szemben lévő sor végén egy ismerős alakot látok kifordulni a sorból. Hagyom is a répákat és a salátákat, és utána indulok. A kávék előtt állt Mateo, és keresett valamit. Fekete nadrág volt rajta, kicipzárazott kabátja pedig engedni látta hasonló színű pulóverét.
 
- Szia! – köszönök rá halkan, mire kissé megrándul. Gondolom nem számított rá, hogy itt találkozik valakivel.
 
- Jó napot Mr Jenkins! Hogy van? – mosolyog rám.
 
- Köszönöm jól, és te?
 
- Én is, köszönöm – teljes testével felém fordul.
 
- Sajnálom, ha goromba voltam tegnap – kezdek bele, de csak a fejét csóválja. Közben akaratlanul is a kávé felé nyúlok, és kijjebb húzok egy csomagot, hogy egy sorban legyen a többivel.
 
- Nincs miért bocsánatot kérnie – követi végig a mozdulatomat.
 
- Rendben – ránézek, de nem látok rajta semmit, amitől kételkednem kellene. Tekintetem a mosolygó ajkaira téved, és a piercinget bámulom. Egészen megfeledkezem magamról, mikor elpirulva megköszörüli a torkát.
 
- A munkát is akkor folytatjuk, amikor készen áll. Nem szeretnék tolakodó lenni, vagy magára erőltetni semmit. Csupán ezért nem kerestem délután – magyarázkodik, és a kezével gesztikulál.
 
- Én készen állok – válaszolom. – Nekem a vásárlást követően is jó, ha neked nem túl késő, és nem gond, hogy nincs nálad a laptop.
 
Szeme felcsillan, és nagyobb mosoly jelenik meg ajkán.
 
- Nem gond, úgyis tudom a kérdéseket. A telefonommal pedig fel tudom venni a beszélgetést.
 
- Rendben. Akkor mondjuk 20 perc múlva a bolt előtt? – kérdezem.
 
- Nekem csak ez kell – veszi el a kávét a polcról-, magával tartok, ha nem gond.
 
Csak bólintok, és megfordulok, ugyanis a hátam mögött vannak a teák. Leveszem azt a zöld teát, amit már három éve veszek és fogyasztom, majd a tej mellé teszem a kosárban. Megindulunk vissza a zöldség és gyümölcs részlegre, Mateo végig jön mellettem, és elkezdett valamiről csevegni. Nem is teljesen figyelek rá, hogy mit mond, valamit ezzel a dolgozattal kapcsolatban, meg az egyetemmel. Csak néha bólintok, hogy tudatára adjam, hogy figyelek. Közben párszor végigmérem, mikor véletlen előrébb megy, mint én. Vékony fiú, főleg mellettem tűnik annak, viszont a bőre nagyon sima, ellentétben az enyémmel. Külső szemlélőként elmondható, hogy nagyon furcsa páros vagyunk. Csak a pénztárnál halkul el, végigköveti a kezem, ahogy kipakolok. Szinte terist játszva pakolok ki, mikor mindent egymás mellé rakok, majd vissza a zacskóba. Fizetek, és megindulunk hazafelé.
 
Félúton megállunk egy kisebb boltba, ahol az italaimat szoktam venni, hiszen tegnap kissé megfogytam. Leveszek egy közepes árú whiskyt, nem az ízéért iszom, viszont pancsoltat sem szeretnék a szervezetembe önteni. Így is sok mindent kell feldolgoznia. Mikor köszönve kilépek a boltocskából Mateo szeme egyből kiszúrja mit vásároltam.
 
- Nem gond, ha rágyújtok? – kérdezi, és a zsebében kezd kotorászni.
 
- Nem – felelem tömören.
 
Csak sétálunk hazafelé, csendesen szívja a cigiét, én pedig csak megyek előre.
 
- Milyen gyakran szokott vásárolni ebben a boltban? – kérdezi. Ez a kérdés inkább azt jelenti, hogy mennyit és milyen gyakran iszom.
 
- Nem sűrűn – azt hiszem ezzel mindenre válaszoltam, amit a kérdés tartalmazott, bár lehet nem az igazat, de elég, ha csak ennyiről tud most.
 
Hazaérve levesszük a kabátjainkat, és a cipőinket, majd Mateot a nappaliba irányítom, én viszont a konyhába megyek. A pultra helyezem a táskát, és elkezdek kipakolni belőle, de nem sok kell, és megjelenik a fiú. Leül a pultnál lévő bárszékre, majd figyelni kezdi a pakolászásomat.
 
A hűtős dolgokkal kezdek, a zöldséget a zöldséges rekeszbe teszem, mellette lévőbe a gyümölcsöt, külön a tejet, sajtot, és egy egészen másik polcra a húst. Egyik sem keveredik a másikkal, így minden féle fertőzést meg lehet előzni, na meg tudom, mit hol találok. A teát kibontom, és a tartójába teszem a régi mögé, majd a dobozt kidobom. Mindenféle macerával együtt 10 perc alatt megvagyok.
 
- Nem fárasztó mindent ennyire rendben tartani? – kérdezi egyszer csak.
 
- Ha már az életed része, akkor fel sem tűnik – felelem, miközben egy fertőtlenítővel letörlöm a felületet, ahova korábban raktam a dolgokat. – Esetleg kérsz valamit?
 
- Nem, köszönöm – feleli.
 
Átmegyünk a nappaliba, majd leülünk ugyan úgy, mint mikor a kérdéseket teszi fel.
 
- Miről szeretne beszélni?
 
- Mi lenne a következő kérdésed? – kérdezek vissza.
 
Valószínűleg, ha azt mondom, hogy semmiről, nem lenne ennyire lelkes. Kicsit elgondolkozik, tekintetét az asztalra szegezi, és kicsit ráncolja a szemöldökét. Nem tudom, hogy a kérdésen, vagy rajtam gondolkozik-e. Egyik lábát maga alá szedi, majd rám néz.
 
- Van olyan emléke, amiért úgy gondolja, hogy megérte végigcsinálni az egészet? Amit soha nem akar elfelejteni? – az arcom fürkészi.
 
Hátradőlök, és az államat kezdem dörzsölni, majd végighúzom kezem a számomra már hosszú szakállamon. Sosem gondolkoztam ezen még. Természetesen voltak jó pillanatok, mikor egy kicsit elcsendesült minden, de nem felejthetetlen. Ezt el is mondom, majd folytatom.
 
- Ezeken kívül voltak olyanok, ami akkor és ott úgy gondoltuk, hogy örök élmény, és a pozitív fajtából, de mindig volt valami, ami elnyomta ezt. Szerencsémre többször is jó társakat kaptam, akiknél jobbat nem is kívánhattam volna. – elmosolyodom egy rövid ideig, mert eszembe jut mennyit szívattuk egymást. - Sokan mindent elmeséltek magukról, miért vannak ott, és hogyan, mi van itthon nekik. Nagyon különböző emberek és sorsok találkoztak kint, mégis, mikor láttam egy-kettőt belőlük meghalni, úgy éreztem, hogy nem is ismerem őket.
 
- Van pár vicces vagy kalandos katonatörténete, amit az unokájának is szívesen mesélne? – kérdezi, és mikor kimondja az unoka szót, felkapom a tekintetem. Soha nem gondoltam, hogy nekem lehetne, vagy hogy szeretnék-e. Abban sem voltam sokáig biztos, hogy egy gyerekvállalásig túlélnék.
 
- Nincs – felelem halkan.
 
- Semmi? – kérdezi ő is hasonló hangnemben, és nem szomorúságot látok rajta, inkább sajnálatot.
 
- Semmi – csóválom a fejem. – Ennek ellenére nem csinálnám vissza. Olyan ember lettem, amilyen, de nem tudom, ki lennék a katonaság nélkül.
 
Eddig még magamnak sem mondtam ki, de igaz. Ezért küzdöttem egész gyerekkoromban, tanultam, edzettem. Más a képbe se jött, hiába mondták, hogy legyen B tervem, magabiztos voltam, és akartam ezt. Nem felel semmit erre, csak néz rám.
 
- Nem bánod, ha inkább nézünk Tv-t? – kérdezem.
 
Nem akarok arra az időre gondolni. Kicsit ki kell kapcsolnom azt a részt, mert érzem, hogy felemészt, és a tegnapi eset csak egy figyelmeztetés volt.
 
- Nem – mosolyog.
 
Felállok, átülök mellé, hiszen így kerülök a Tv-vel szembe. A kezembe veszem a távirányítót, s bekapcsolom. A hang hirtelen betölti a szobát. Mateo mindkét lábát felhúzza, és átkarolja térdeit, majd állát ráhelyezi. Tovább váltok, amíg nem érek egy dokumentum csatornára. Éppen a madarak táncairól van szó, amit párzáskor járnak el. Több színes fajtát mutatnak, olyat is akinek sikerül, és olyat akinek nem. Kissé lecsúszva ülök a kanapén, kezem a combomon pihentetve, és benne a távirányító, Mateo sokkal előrébb van, így nem tud rám nézni, anélkül, hogy ne venném észre. Úgy tűnik nekem, mintha feszült lenne, és nem teljesen értem, hogy miért, hiszen elég távolság van közöttünk, és veszélyt sem jelentek rá.
 
Vagy esetleg így gondolja? Egy hidegvérű gyilkos vagyok számára, akinek már egy cseppnyi boldogság sincs az életében? Egy ember, akiben csak negativitás van?
 
Hirtelen megcsörren a telefonja, és a hangos zajra összerezzen.
 
- Elnézést – motyogja, majd feláll, és kimegy a konyha felé, csak ott veszi fel.
 
Nem értem, hogy mit mond, és kitalálni sem tudom, vajon kivel beszélhet. Nem is foglalkozom vele, hiszen ha kiment, akkor valószínűleg nem szeretné, ha beleütném az orromat, én pedig ezt tiszteletben tartom. Annyira beszippant egy fekete-sárga madár, hogy fel sem tűnik, mikor csendesedett el, és jött vissza a szobába. De nem ül le, csak megáll, és megköszörüli a torkát.
 
- Minden rendben? – kérdezem felé fordítva a fejem.
 
- Igen, csak mennem kell.
 
- Ó, rendben. Hú, nagyon elszaladt az idő – nézek az órára. Már kilenc is elmúlt, tényleg késő van.
 
- Köszönöm az estét Mr Jenkins – mosolyog rám, és megjelennek apró gödröcskéi, amit nem is vettem észre még.
 
Egymással szemben állunk, de nem indul meg, én pedig nem akarom sürgetni.
 
- Akkor holnap a megszokott időben? – kérdezem, mielőtt még kínos lenne a csend.
- Igen, jövök – bólint és elindul az előszoba felé. 


Szerkesztve Réka10 által @ 2020. 02. 12. 22:02:24


vicii2020. 02. 08. 22:14:08#35722
Karakter: Mateo Reinheit
Megjegyzés: (Réka10-nek)


 Szégyenkezve húzom össze magamon a kabátot, mikor utolér az előszobában. Nem merek ránézni, mert félek, milyen kifejezést találnék az arcán. Csak leszegett fejjel várom, hogy ajtót nyisson és kiadja az utamat, de nem mozdul, csak fürkészően néz rám. Még jobban elpirulok.
- Nem a te hibád – mondja halk hangon, én pedig meglepetten nézek fel rá. Valóban így gondolja? Vagy csak sután menteni próbálja, ami menthető? – Holnap ugyanekkor várlak – zárja le végül a dolgot, a mellkasomról pedig hatalmas kő esik le. A megkönnyebbüléstől szinte sípolva engedem ki az eddig bent tartott levegőt.
- Akkor holnap. Viszont látásra, Mr. Jenkins! – rebegem, a bennem kavargó érzésektől könny gyűlik a szemembe, nem akarom, hogy észre vegye. Kinyitja az ajtót én pedig szinte menekülök, odakint megcsap a hűvös esti levegő. Sietős léptekkel távozok a háztól és csak néhány tömbbel odébb engedem meg magamnak, hogy remegve egy másik épület falának támaszkodjak. Szaggatottan véve a levegőt túrok a hajamba, próbálok megnyugodni kicsit. Még senkinek nem meséltem el ezt, és fogalmam sincs, miért pont most, miért pont neki adtam ki magam. Talán a folyton fürkésző tekintete miatt, vagy az állandó sötét karikák késztettek rá a szeme alatt…
Sóhajtva dörgölöm meg az arcomat, majd némileg magamhoz térve folytatom az utamat hazafelé. Próbálom elhallgattatni azt a rengeteg kavargó gondolatot a fejemben, félresöpörni mindent, de nem megy olyan egyszerűen. Mikor hazaérek, lepakolom a cuccaimat és belevetem magam a munkába, folytatom a beadandóm, ez némileg eltereli a figyelmemet. Könnyebb így, hogy a tanulásba temetkezhetek. Olyan ez nekem, mint a drog, kábán és zsibbadtan múlik tőle az idő. Aztán a végtelen fáradtságtól könnyebb álomba merülni. Mély, álomtalan álomba…
 
*
 
Másnap óracsörgésre ébredek, megint sikerült elaludnom az íróasztalomnál. Sziszegve egyenesedem fel, a csontjaim közben ropognak, mint valami öregembernek. Nem tudom, mikor szundíthattam el tegnap, de iszonyú fáradtnak érzem magam, ezért valószínűleg nem aludhattam valami sokat. Fáradtan vetem be magam a fürdőbe, ledobálom a tegnapi cuccaimat és beállok a zuhany alá, a forró víztől kellemesen sajogni kezdenek a tagjaim és feloldódik az izmaimban a görcsösség. Aztán tiszta ruhát veszek, összepakolom a cuccaimat és irány az egyetem, majd út közben veszek harapnivalót és tejeskávét.
Rezegni kezd a telefonom, ezért idegesen kotrok a táskám mélyére, hogy előhalásszam, de mikor meglátom a kijelzőt, elkomorodom. Anyám keres.
Szó nélkül kinyomom, majd tovább indulok, de lassan idegesség kúszik minden tagomba. Már hónapok óta nem keresett, ahogy én sem őt. És ez nagyon jól volt így.
Alig pár perc múlva üzenet érkezik tőle, amiben azt kéri, hívjam fel valamikor. Nem válaszolok.
Az órákon nehezen tudok csak figyelni, a gondolataim szüntelenül elkalandoznak. Újra és újra feltűnik lelki szemeim előtt Mr. Jenkins átható, borzongató pillantása, ahogy az arcomat fürkészi. Mindig zavarba jövök attól a szemektől. Máskor anyám jut eszembe, ideges leszek tőle. A hátam közepére sem kívánok egy beszélgetést vele.
Ahogy telik a nap és közeledik a délután egyre izgatottabb leszek, de egy kis feszültség is összegyűlik a gyomromban. Egyre jobban várom, hogy újra találkozhassak Mr. Jenkinssel.
Órák után aztán haza sem megyek már, csak veszek egy szendvicset meg egy kávét, azt is út közben fogyasztom el. Aztán mikor odaérek a házhoz, nagy levegőt véve csöngetek be. Ahogy telik az idő, fokozódik az idegességem. Talán nincs itthon? Elfelejtette volna? Vagy direkt nem nyit ajtót?
Elszoruló torokkal nyomom meg a csengőt még egyszer, és mikor kisvártatva neszezést hallok és végre kinyílik az ajtó, megkönnyebbülten elmosolyodok.
- Köszönöm, hogy ezek után is segít nekem, Mr. Jenkins. Rendkívül hálás vagyok – pillantok rá bátortalanul, miközben leveszem a cipőm és a kabátom. Ügyelek rá, hogy a cipőmet katonás rendben helyezzem egy másik pár mellé, merőlegesen a falnak.
- Megígértem – válaszolja, miközben a nappali felé int. – Csak nyugodtan, érezd magad otthon.
- Köszönöm – indulok el, hogy lepakoljak a megszokott helyre. Mr. Jenkins is leül a velem szemben lévő fotelbe, de az arca most nem olyan szigorú, mint szokott lenni, inkább merengő. Az arca is fáradtabbnak tűnik a szokásosnál.
- nagyon jól haladok a kidolgozással, és köszönöm, hogy beleegyezett a hangfelvételbe, rengeteget segít – mesélem, miközben bekapcsolom a laptopom és fellapozom a füzetemet is.
- Esetleg kérsz valamit? Megint egy teát? – kérdi könnyedén, rám függesztve a szemeit, én pedig zavartan bólintok.
- Igen, az jó lesz, köszönöm – ejtek meg egy bátortalan mosolyt, ő pedig szó nélkül feláll és kimegy a konyhába. Elbűvölten figyelem robosztus alakját, ahogy az egyszerű póló alatt is jól kivehetőek kemény izmai. Széles vállával szinte betölti az ajtónyílást… még a melegítőnadrág is csodásan fest rajta.
Elpirulva kapom oldalra a fejem, ahogy tekintetem feszes fenekére siklik.
Pár perc múlva, ahogy visszatér a kis tálcával, azon katonás rendben a tea hozzávalóival, zavartan sütöm le a szemem, hogy ne áruljam el magam. De aztán ahogy fáradtan lehanyatlik a szemben lévő fotelba, felkapom a fejem.
- Jól van? – kérdem aggódva végigpillantva rajta. Eddig mindig olyan energikusnak tűnt, tele erővel, jóval fiatalabbnak a koránál, de ma valahogy… megtörtnek néz ki.
- Igen, minden rendben. Csak… - sóhajt fel, miközben megdörgöli a homlokát. – Nem aludtam túl sokat – mondja, én pedig megértően bólintok. Vajon… kísértik az emlékek?
- Ha gondolja, elhalaszthatjuk, hogy tudjon pihenni – vágom rá rögtön, összecsapva a füzetem, készen rá, hogy összepakoljak és távozzak, de csak megrázza a fejét.
- Nem, csináljuk – mondja határozott hangon, én pedig nem tiltakozom. Ő az a fajta férfi, akinek amúgy sem nagyon lehetne ellent mondani.
- Rendben. Akkor el is kezdeném – vágok bele, nem tudom tagadni, hogy végtére is örülök, hogy nem kell elhalasztanunk a mai beszélgetést. – Tegnap inkább emlékeket mesélt, úgyhogy szerintem ma legyenek témában az érzelmek, persze, csak ha ne, bánja – vetem fel, elindítva a diktafont is közben, Mr. Jenkins pedig beleegyezően bólint. – Mit érzett, mikor először mentek bevetésre? – teszem fel a mai első kérdést, majd várakozóan függesztem tekintetem az arcára.
- Nagyon nehéz ezt elmondani – válaszolja lassan, elgondolkodva.
- Próbálja meg a saját szavaival – nógatom mosolyogva.
- Először is mindenki izgatott, hiszen erre készülünk több hónapon át. Belén nevelték, hogy maga a gonosz van odaát – meséli, arcára keserű mosoly ül ki, én pedig feszülten iszom minden szavát. – Mikor úton vagyunk a terepre mindenki fél. Sokan nem vallják be, de nincs, aki nem félne. Egytől egyig imádkoznak az utolsó pillanatokig, de legyünk őszinték, ha lenne Isten, nem lettünk volna ott – meséli halk hangon, egész átéléssel, én pedig bólintok. Annyira elragad a mondandója, hogy még jegyzetelni is elfelejtek, csak az arcát fürkészem közben.
Isten… úgy vélem, vagy egy gonosz, tehetetlen hatalommal van dolgunk, aki beavatkozás nélkül nézi végig teremtményei szenvedését, vagy valóban nem létezik. Az utóbbi felé hajlok jómagam is. Könnyebb hinni a hiányában, mint a kegyetlen közömbösségében.
- Amikor egyedül maradunk, és halljuk az éles fegyverek ropogását, mikor felfogjuk, hogy most nem a gyakorló pályán vagyunk, úgy érezzük, hogy 2 hét kiképzés sem volt. Mindegy előtte miket értél el. Egy mondatban úgy tudnám összefoglalni: a halálba visznek, amire hónapok alatt próbáltak felkészíteni – összegzi, a mondattól pedig a hideg futkos a hátamon.
- Nagyon jól leírta – mondom átéléssel, miközben lefirkantom a benyomásom a füzetembe. Ma valahogy sokkal beszédesebb, mint ezelőtt, nem annyira kell nógatnom. Talán a kialvatlansága miatt lehet, hogy valamelyest oldódnak a gátlásai.
A szavain gondolkodva készítem el a teámat, lassú, megfontolt mozdulatokkal. Próbálom elképzelni, ahogy egy fullasztó teherautón zötykölődök másokkal teljes felszerelésben, senki nem szól egy szót, kintről pedig egyre hangosodó csatazaj hallatszik. A feszültség szinte tapintható, és ahogy megáll a jármű, nekem ki kell szállnom onnan, hogy halált hozzak másokra, vagy nekem hozzák el… képtelenség teljesen beleélnem magam.
Az ajkamhoz emelem a csészét, de mielőtt belekortyolnék, visszateszem a tálcára, mert egy újabb kérdés tolul fel belőlem.
- Sikerként vagy kudarcként élte meg az első bevetését? – szegezem neki a következő kérdést, és úgy tűnik, ezzel sikerül teljesen meglepnem.
- Ezen még sosem gondolkoztam – válaszolja őszintén. Várakozóan veszem fel újra a csészét, de ezúttal bele is kortyolok. Nem szólok, hagyom, hogy összeszedje a gondolatait, nem akarom siettetni. A laptopomat fürkészem, majd kisvártatva visszapillantok rá, és szembe találom magam újra azzal az átható szempárral. Elpirulva sütöm le a szemem, a teámat nézegetve inkább.
- A küldetés szempontjából sikeres volt, kevés embert vesztettünk. Más szempontból viszont összetettebb a kérdés. Jó pár ifjú megtört abban a pillanatban, és örökre megváltoztak.
- Az emberölésre gondol? – kérdem, szinte susogva a kérdést. Különös, bensőséges aura telepszik körénk, én pedig nem akarom megtörni.
- Igen.
Nem szól, én pedig két kezembe fogva a meleg csészét figyelem az árnyékokat az arcán. Eltelik néhány pillanat, majd mélyet sóhajt.
- Embereket öltünk. Gyilkosok vagyunk. A lelkünk egy darabját ott hagytuk minden áldozattal együtt. Egy veterán sosem tér haza teljesen, egy részünk mindig ott marad – mondja, nekem pedig újra végigfut a hideg a gerincemen. Katonák… fizetett gyilkosok. Ez lenne hát a komor valóság? Csak csinos egyenruhába van öltöztetve, hogy megemészthető legyen a hétköznapi ember számára is? Magasztos célokat hangoztatnak, hogy kevésbé tűnjön borzalmasnak?
Elnézem azt a meggyötört, fáradt arcot. Vajon mi mindene ment keresztül, amit sosem mondott el senkinek? Mi minden nyomhatja a lelkét?
A sebhelyre pillantok, és az beszédesebb ezer szónál.
Elkapja a tekintetem, én pedig elpirulva hajtom le a fejem. Túlságosan nyíltan bámultam…
Feszült csend ül a szobára, Mr. Jenkins a hajába túr, majd hátradől a fotelben. Ezúttal szokatlan módon ő töri meg előbb a csendet.
- Mi lenne a következő kérdés? – néz rám várakozóan, én pedig kizökkenve eszmélek fel.
- Persze, elnézést… - pillantok a laptopom képernyőjére. A következő is egy elég kényes kérdés… - Mit érzett, mikor először látott valakit meghalni? – kérdem halk hangon, Mr. Jenkins pedig kényelmetlenül fészkelődik a fotelben kicsit.
- Megdöbbentem – kezd bele lassan. – Szinte mindenki túlmisztifikálja a halált. Valami katartikust várunk, magasztos látványt, de az igazság az, hogy a halál rém egyszerű és ocsmány. Csak egy pillanat az egész. Semmi szép vagy misztikus nincs benne – meséli, miközben a tekintete elréved, én pedig lélegzetvisszafojtva hallgatom. – Bevetésen voltunk, átvezényelték az osztagomat egy másik helyszínre. A barikádok mögé lapulva igyekeztünk, mikor a mellettem haladót meglőtték. A golyó szétszaggatta a nyakát. Elterült, minden csupa vér lett. Tudtuk, hogy nem tehetünk érte semmit, valaki mégis nyomókötést tett a sebre. Alig egy perc volt az egész, hörgött a vértől. Próbált mondani valamit, de csak véres buborékok jöttek ki a száján, aztán egyszer csak fennakadt a szeme és annyi volt. Néhányan rosszul lettek, de én csak azt gondoltam: ennyi az egész? Ilyen egyszerűen vége lehet mindennek?
Szinte levegőt venni is alig merek, ahogy hallgatom. Összeszorított ajkakkal nézek rá, elfehéredő ujjakkal markolva a csészét, mélyen megrendít, amit mond. Elképzelni is szörnyű.
Előrehajol, kezeit a térdeire fekteti és összefűzi az ujjait. Mintha kezdene számára kényelmetlenné válni a helyzet, pedig most értünk a beszélgetésünk egyik kritikus részéhez.
- Azt hiszem tényleg túlmisztifikáljuk. Mert a halál olyan végleges, hogy képtelenek vagyunk egyszerűen gondolni rá. Talán mert túl fontosnak tartjuk a saját életünket ahhoz, hogy egyszerűen és ocsmányul érjen véget – gondolkodom hangosan, nagyot kortyolva utána a teámból. Talán az ember egyszerűen túl önközpontú, ezért akarjuk azt hinni, hogy a halálunk lesz az utolsó nagy dobásunk az életünkben.
- Ez egy logikus gondolat – biccent elgondolkodva, és mielőtt feltenném a következő kérdésemet, kiiszom a maradék teámat, hogy húzzam kicsit az időt. Komoly és mély témánál vagyunk most, nem akarom csak úgy ledarálni, időt akarok neki hagyni, hogy igazán tartalmas beszélgetésünk legyen.
Visszateszem a csészét a tálcára, majd rá sem pillantva a laptopomra felteszem a következő kérdést, egyenesen a szemébe nézve.
- Mit érzett, mikor először oltotta ki egy másik ember életét? – kérdem halk hangon, ez a kérdés pedig mintha kicsit megrendítené. Újra a hajába túr, megint hátra dől, helyezkedik a fotelben, én pedig feszülten figyelem. Nem siettetem, türelmesen várok. Így is elég kényelmetlen a helyzet, ezért próbálok nagyon türelmes lenni.
- Gondolom nem elégszel meg valami sablon válasszal – sóhajtja, én pedig bocsánatkérően elmosolyodom.
- Nem. Mondja el a saját szavaival, de ha az nem megy, inkább ugorjuk át – ajánlom fel diplomatikusan, ő pedig fáradtan sóhajt fel.
Kis csönd ül közénk, gondolkodik a válaszon, én pedig már szinte el is könyvelem, hogy ezzel hoppon maradok ma, mert átléptem a tűrőképessége küszöbét, de legnagyobb meglepetésemre nehézkesen bár, de mesélésbe kezd.
- Még mindig előbukkan rémálmaimban – vallja be, én pedig hátradőlve, a tollam végével játszva, átéléssel hallgatom. – Ő is csak egy rémült férfi volt. Mikor belenéztem a fegyverem látcsövébe és megláttam, az volt a benyomásom, hogy nem tudja, mi a fenét keres ott. Aztán észrevett, kiült az arcára a rettegés, a fegyverét felém kapta, én összerándultam és szinte akaratlanul húztam meg a ravaszt. Ő megrándult és elterült a földön. Szinte öntudatlanul lőttem le – mondja távolba révedő szemekkel, idegesen morzsolgatva az ujjait. – Azt gondoltam, hogy ez nem is volt nehéz. Nem is volt olyan nagy dolog. Pedig egy ember életéről volt szó. Nem viselt meg túlságosan, és ez megrémisztett. De aztán napokkal később visszaköszönt éjszaka álmomban, és azt gondoltam, egy szörnyeteg vagyok, amiért nem éreztem magam szörnyen miatta.
- De csak mert egy idegen volt, igaz? – kérdem óvatosan, ő pedig biccent.
- Azt hiszem. Sokkal jobban megviselt, mikor olyasvalaki halálát láttam, akit ismertem. Aztán később rádöbbentem arra is, hogy miután meghúztam a ravaszt, gyilkossá váltam. Ezt nehezebb volt feldolgozni.
Belefirkálok a füzetembe néhány gondolatot, majd a szavakra bámulva ráharapok a tollam végére. Elmélyedek a gondolatban, próbálok belehelyezkedni a helyzetbe, elképzelni mindazt, amit hallottam, de persze lehetetlen. Feldolgozhatatlan számomra, mit élhetett át ez a férfi.
Észbe kapva pillantok fel, és megint a tekintetével találom szemben magam. Zavartan sütöm le a szemem, majd a torkomat megköszörülve a kijelzőre pillantok, szerencsére túl vagyunk a két legkényesebb kérdésen, innentől már nem lesz olyan véresen komoly.
- Ezek után kapott megfelelő segítséget, hogy feldolgozhassa a történteket? – kérdem, ez pedig már őt sem nyomasztja annyira, nem gondolkodik olyan sokáig válaszadás előtt.
- Volt pszichológus a bázison, akivel kötelező volt beszélni havonta egyszer, és fel is lehetett keresni, ha valaki szerette volna. De igazság szerint a pasas nem nagyon erőltetett semmit. A katonák között ő is lassan rideggé vált – vonja meg a vállát, én pedig bólintok.
- Tulajdonképpen érdemben nem nyújtott nagy támaszt – összegzem, Mr. Jenkins pedig bólint.
- Papíron rendben volt minden, de a kutya sem törődött a katonák lelkével. Hiszen arra voltunk kiképezve, hogy kemények legyünk, mint a kő és soha ne nyavalyogjunk.
- Ez érdekes. Ezek szerint még a katonaság sem vette komolyan a lelki segítségnyújtás fontosságát? – kérdem meglepetten.
- Az elfojtást részesítették előnyben – mondja megmasszírozva az orrnyergét, majd felállva a tálcáért nyúl az asztalon. – Iszok egy kis vizet. Kérsz valamit? – kérdi, de csak megrázom a fejem.
- Köszönöm, nem – mosolygok rá, ő pedig sietős léptekkel távozik a konyhába. A gondolataimba mélyedve írok le még néhány gondolatot, majd a laptopomat fürkészem, már csak két kérdésem van mára, amiket szeretnék feltenni, egyik sem túl komoly.
A konyhából neszezést hallok, aztán elcsendesül minden, pár perc múlva pedig aggódva nézek Mr. Jenkins után, de innen nem látok be a helyiségbe. Lekapcsolom a diktafont.
- Mr. Jenkins? Minden rendben? – kérdem hangosan, de válasz nem érkezik, ezért aztán tétovázva leteszem a füzetemet az asztalra és bizonytalan léptekkel a konyha felé indulok. – Mr. Jenkins? – lépek be a konyhába, ahol végre megpillantom.
A konyhapultra könyökölve találok rá, arcát a kezeibe temetve. Egészen össze van görnyedve, és ahogy bizonytalanul közelebb lépek, észreveszem, hogy egész testében reszket.
- Mr. Jenkins… mi a baj? Rosszul van? – lépek hozzá aggódva, ahogy felmérem a helyzetet. Lassan bólint. – Mi történt? Hívjam a mentőket? – kérdem ijedten, de határozottan megrázza a fejét.
- Pánikroham – préseli a fogai között. Szinte sípolva kapkodja a levegőt, a pólója pedig már teljesen rátapadt, úgy leizzadt.
Pánikroham. Hát persze.
Lenyugszom, átpörög az agyamon minden, amit tudok a pánikrohamokról, előtör belőlem a szakmai oldalam. Vészhelyzetekben mindig higgadt és megfontolt tudok maradni szerencsére.
- Értem. Megfoghatom a karját, nem zavarja? – kérdem higgadt hangon, ő pedig megrázza a fejét, így hát óvatosan a karjára simítom a kezem és biztatóan megszorítom, megnyugtatóan simogatni kezdem.
- Meddig szoktak tartani általában a rohamok? – kérdem az órámra pillantva. Szinte rázkódik a kezem alatt a teste, a bőre pedig hideg és síkos. Egészen apróra összegörnyedt most. Megrendítő ilyen állapotban látni.
- Húsz percig – nyögi, szinte erőszakkal kipréselve magából a szavakat.
- Tudom hogy ijesztő most ez a helyzet, de tudnia kell, hogy nincs életveszélyben. Itt maradok, amíg vége nem lesz és figyelek magára. Nem hagyom, hogy baja essen, rendben? – mondom halk, megnyugtató hangon, a karjáról a kezem a hátára csúszik, azt simogatom tovább. Az izmos, széles hát reszket a kezem alatt. Egyik kezével a hajába markol, így láthatom az arcát, ami most halott sápadt, homlokára gyöngyözve ült ki a veríték. Alig láthatóan biccent, hogy jelezze, hallja, amit mondok.
- Vegyen nagy levegőket, lélegezzen szájon át, fújja ki az orrán keresztül. Ez majd segít kicsit lelassítani a pulzusát – duruzsolom, ő pedig továbbra is lehunyt szemekkel engedelmeskedik. Reszketegen szívja be a levegőt, majd ugyanolyan szaggatottan fújja ki, de próbálkozik. – Már tíz perc el is telt, a felén túl van, nemsokára vége lesz. Csak néhány perc és elmúlik – nyugtatgatom, majd mindenféle butaságról kezdek beszélni, hogy eltereljem a figyelmét. Lassú, egyenletes hangon duruzsolok, simogatva közben a hátát, és ahogy telnek a percek, lassan múlik a reszketése és a légzése is kezd helyre állni.
Az órára pillantok, 15 perc telt el, szerencsére ez nem volt olyan hosszú. Felemeli a fejét, én pedig közelebb húzok egy széket, Mr. Jenkins pedig leroskad rá. Az arca még mindig sápadt és végtelenül megviselt.
Kinyitok néhány szekrényt, mire megtalálom a poharakat. Leveszek egyet, vizet töltök bele és felé nyújtom. Szó nélkül elveszi és mohón kiissza az utolsó kortyig. A pultnak támaszkodva figyelem, ahogy sóhajtva megtörli a homlokát.
- Köszönöm – mondja halkan, tekintetével a konyha kövét fürkészi.
- Nincs mit. Most már jobb? – kérdem, ő pedig aprót biccent.
- Most szeretnék egyedül lenni – mondja komor hangon, én pedig megértően bólintok.
- Hogyne. Máris összepakolok – megyek vissza a nappaliba, majd gyorsan összeszedem a cuccaimat. Félig belépve a konyhába köszönök el. – Akkor én most megyek.
Már felkelne, de megelőzöm.
- Maradjon csak, kitalálok egyedül is. Ha bármire szüksége van, hívjon nyugodtan. Vagy ha csak beszélgetni akar – mondom komolyan, de nem válaszol, én viszont nem veszem magamra. Mosolyogva köszönök el. – Legyen szép estéje, Mr. Jenkins – búcsúzok, még utoljára végigpillantva megtört alakján, majd felveszem a kabátomat, a cipőmet és távozom. Remélem, most már tényleg rendben lesz.
Egész este a történteken jár az eszem. Megrendítő volt ilyen állapotban látni őt. Egy hozzá hasonló erős és határozott férfit ilyen kiszolgáltatott állapotban…
Talán kétszer volt pánikrohamom, még középiskolás koromban, de emlékszem, mennyire féltem. Azt hittem, meg fogok halni, hogy sohasem múlik el, még most is kiráz a hideg az emlékére. Őszintén sajnálom őt, amiért ilyesmit kell átélnie. Valószínűleg rendszeresen lehetnek rohamai, ami nem túl meglepő. Más problémája is lehet? Depresszió, vagy poszt-traumatikus stressz?
Vajon segíthetek rajta valahogy…?
Tudom, milyen érzés, mikor magányos vagy, tele problémákkal, és azt hiszed, a világ hátat fordított neked. Mikor elfolyik belőled minden kellemes érzés és csak a keserűség marad. Nincs annál magányosabb érzés a világon…
Otthon sokáig csak a gondolataimba mélyedve bámulok ki a fejemből. Újra és újra meghallgatom a hangfelvételt, de nem tudok nekiállni a munkának. Még mindig megrendít a mai beszélgetésünk, remélem, a kényes téma nem járult hozzá a történtekhez…
Mr. Jenkins olyan kedves… de nagyon magányosnak tűnik.
Késő van már, lezuhanyoztam és épp valami vacsora után nézek, mikor a kezembe akad a mobilom. Egy hosszú percig csak elgondolkodva meredek a képernyőre, aztán gyorsan bepötyögök egy rövid üzenetet és elküldöm Mr. Jenkinsnek.
„Bocs, hogy ilyen későn zavarok. Remélem, minden rendben. Elnapolhatjuk a holnapi beszélgetést, nekem nem gond. Majd hívjon fel, mikor folytatni akarja. Mateo”
Kicsit jobb kedvem lett az üzenettől, magam sem tudom, miért. Majszolva ülök le az íróasztalomhoz és látok neki az anyag feldolgozásának, de ma kivételesen nem alszom el fölötte. Hajnali egy környékén befejezem a munkát, holnap lesz egy lyukas órám, akkor majd feldolgozom a maradék anyagot. Vagy ha Mr. Jenkins nem jelentkezik, délután is lesz még egy csomó időm.
Ágyba bújok, és bár kavarognak a gondolataim, mégis sikerül hamar álomba szenderülnöm.
 
*
 
Reggel kicsit könnyebben kelek, lényegesen többet aludtam az éjjel, mint amennyit mostanában szoktam. Emiatt gördülékenyebben indul a napom, és az órákon is könnyebben figyelek. A második előadás után bevetem magam a könyvtárba, hogy a laptopomat nyúzva befejezzem az anyagom feldolgozását. Végzek egy kis kutatómunkát is, fellapozok néhány szakirodalmat, kiegészítem itt-ott a beadandómat és megírom a listát a hivatkozásokról a végére, a professzor erre különösen érzékeny. Ha nincsenek pontosan feltüntetve a használt források, nem értékeli a dolgozatokat.
Egészen elmélyedek a munkában, mikor rezegni kezd a telefonom, és ahogy meglátom a kijelzőt, elkomorodom. Megint anyám az…
Nem akarom felvenni, de tudom, hogy muszáj, különben még a végén megjelenik a lakásom előtt. Gombóccal a torkomban fogadom hát a hívást.
- Szia, anya.
- Mateo! Végre elértelek! Azt hittem már nem is akarsz beszélni velem.
- Csak elfoglalt voltam.
- Vagy úgy. Hogy vagy, fiam?
- Jól – mondom szűkszavúan, miközben szabad kezemmel egy tollat kezdek babrálni idegességemben.
- Remek. Tudod, azért hívlak, mert következő hónapban lesz apád születésnapja, és…
- Nem utazom haza – vágok a szavába nyersen, mielőtt még befejezhetné. Érzem, ahogy egyre feszültebbé válok, mert világossá válik számomra a hátsószándék. Megint érzelmileg akar majd zsarolni, mert családi összejövetel lesz, és mégis hogy néz az ki, hogy a tökéletes, orvosnak tanuló fiúk nem lesz jelen egy ilyen neves eseményen? Még a végén pletykálni kezdenek az emberek.
- De hát apád születésnapja lesz!
- Sok a dolgom, közelednek a vizsgák is, nincs erre időm.
- Mélységesen csalódni fogsz, ha nem jössz el.
- Ugyan, anya. Ne nevettess. Az sem érdekli, a világon vagyok-e.
- Mégis hogy mondhatsz ilyet?! Apád folyamatosan veled dicsekedik a barátainknak, hogy milyen keményen tanulsz! – adja elő a felháborodottat, én viszont már rég átlátok a szitán, nem kell a vetítés. Én nem leszek a színdarab része.
- Valóban? Pedig nem beszéltem vele, mióta elkezdtem az iskolát. Hagyj békén, anya. Nem fogok hazautazni – zárom le a dolgot, a vonal túlsó végéről pedig csend fogad. Gondolkodik, mivel vághat vissza, és valószínűleg bűntudatkeltéssel fog próbálkozni.
- Mit fognak gondolni a rokonok? Mit fog gondolni apád? Hálátlan vagy, Mateo, nem teheted ezt a családunkkal!
- Nem függök már tőletek. Hagyj békén – mondom hideg, halk hangon, majd megszakítom a hívást. Zaklatottan meredek a telefon elsötétülő kijelzőjére. Gyűlölöm ezeket a néhány havonta előforduló hívásokat. Kész kínszenvedés, napokig ideges vagyok utánuk. Hadakozok magammal, hogy talán mégiscsak haza kellene látogatnom, de a józan eszem tudja, hogy felesleges. Csak a látszatot szeretnék fenntartani, a tökéletesség álarcát, amihez rám is szükség van. Semmi egyéb. De én ebben nem veszek részt.
 
*
 
A nap további részében lehangolt vagyok, nem tudom kiverni anyám szavait a fejemből. Racionálisan próbálom végiggondolni, tudom, hogy igazam van, de mégis mindig eléri, hogy nyomorultul érezzem magam. Ez nem tisztességes.
Órák után hazafelé veszem az irányt, a lakásban lepakolok, készítek egy tejeskávét és az ablakba támaszkodva rágyújtok egy szál cigire. Nézem a napfényes várost, a nyüzsgő embereket. Nem fogok beállítani, ha csak Mr. Jenkins fel nem hív, különben nem akarok tolakodó lenni. Megértem, ha nem vágyik társaságra.
De felsóhajtok. Én viszont vágyom az ő társaságára. Mert így újra szembesülök a saját magányommal.


Réka102020. 01. 05. 01:47:46#35720
Karakter: Alexander Jenkins (Alec)
Megjegyzés: vicii-nek


      - Mennyire viselte meg az ismeretlen környezet és az új emberek? – kérdezte.

- Másokkal ellentétben engem ez sem viselt meg annyira. Bár sosem barátkoztam túl könnyedén és ütköztem nehézségekbe, a közös szenvedés azért összehozza az embereket. Persze kellett egy kis idő, amíg megszoktuk a puritán körülményeket, de nem voltak nagy elvárásaim. Mondhatom, hogy könnyen megszoktam. A koszt viszont szörnyű volt – teszem hozzá, ő pedig halkan felnevet. Mindenhol homok volt, de tényleg mindenhol.  

- Milyenek voltak a szállások? – néz rám.

- A barakkokban emeletes ágyak voltak, átlagosan tucatnyian aludtunk egy helyiségben. Egy vécé tartozott egy hálóteremhez, a zuhanyzók viszont külön épületben voltak. Meghatározott időnk volt reggelente lezuhanyozni – előttem van az egésznek a képe. Ahogy sorban állunk, a hideg víz érzete. Libabőrös vagyok a mai napig, ha rágondolok. Természetesen, ha sikerült elsők között odaérned, még jutott egy kis langyos.

- Nem hiszem, hogy tudnék ekkora tömegben aludni. Elég nyugtalan alvó vagyok, minden pisszenésre felébredek – sóhajtja. Egy egészen picit elmosolyodok. Próbálom elképzelni őt ott, de nagyon nem megy. Nem az ő világa.

- Eleinte tényleg elég kellemetlen volt, de meg lehet szokni. Az embertelen kimerültség pedig sokat segít – vonom meg a vállam.

- Könnyű volt alkalmazkodni ehhez az új életmódhoz? – teszi fel kérdést.

Bólintok, majd rendes válaszba kezdek.

- Én kifejezetten szerettem a fegyelmet. A szoros időbeosztás jó hatással volt rám, úgy éreztem, egy percet sem vesztegetek el az életemből és minden időmet hasznosan töltöm. Elvárták tőlünk a rendet és a fegyelmet, komoly büntetést kaptunk, ha az ágy nem volt tökéletesen bevetve. A tiszt minden sorakozó alkalmával alaposan szemügyre vette az ágyakat és ahol kivetnivalót talált, az reggeli helyett kezdhetett néhány mérföld futással – mesélem. Leteszi a csészét, ugyanis közben kiitta a maradék teát is, majd gyors lejegyzetel valamit.

- Észrevettem, hogy milyen kifogástalan rend és tisztaság uralkodik a házban – jegyzi meg. Nem nehéz észrevenni igazából, de jól esik az elismerése.

- Köszönöm. Hasznos volt, mert így rendben tudtam tartani a környezetemet a leszerelésem után, kevésbé éreztem magam elveszettnek. Néhány mai fiatalra is ráférne, ha tanulna egy kis fegyelmet – jegyzem meg, és a fiatalokra gondolok, akikkel edzem.

- Ezzel nem vitatkozhatok. Én szintén szeretem a rendet és a tisztaságot, persze közel sem vagyok ilyen precíz, mint ön. De az a tapasztalatom, aki nem tudja rendben tartani az otthonát, az az élet más területein sem fegyelmezett – erre csak bólintani tudok, hiszen teljesen egyetértek vele.

- Így van.

- Akkor a következő kérdés: mennyire volt megterhelő az intim szféra hiánya? Úgy értem, egy tucatnyi szexuálisan frusztrált férfi összezárva… biztosan voltak ebből adódó problémák.

Ránézek, és próbálok valamit leolvasni az arcáról, hogy mit is akar ezzel a kérdéssel. Zavarba jön és lesüti a szemét, majd a tollat kezdi nézni, ahogy forgatja az ujjai között. Megvárom, amíg felnéz, addig is összeszedem a gondolataimat, hogy mit is kellene erre válaszolnom. Sok mindent nem mondhatok, és azt sem tudom, hogyan fejezzem ki magam.

- Nos, tényleg eléggé kényelmetlen volt. Eleinte annyira nem okozott gondot, mindenkinek meg kellett szoknia az új környezetet és iszonyúan elfáradtunk a kiképzés során is. De ahogy telt az idő, hozzászoktunk mindenhez, maradt egy kis energiánk… sokan az otthon maradt barátnőjükről álmodoztak. Frusztráló lett – mondom, de egy kicsit megakadok. Voltak, akik nem is gondoltak az otthon maradottakra, de ez nem juthat ki onnan, főleg, hogy vannak, akik még szolgálnak.

- Gondolom, okozott ez kellemetlen pillanatokat – nem hagyja rá, és próbál még több információt szerezni. Igazából nem értem, hogy miért olyan fontos ez.

 - Igen. Volt, aki a vécére vonult el, hogy… könnyítsenek magukon. A legtöbben próbálták megtalálni az erre alkalmas pillanatot. Előfordult, hogy valaki az éjszaka intézte el, és mikor meghallotta valaki, általában úgy tett, mintha nem venné észre. Kínos volt mindenkinek – próbálom lezárni. Ezzel semmi konkrét dolgot nem mondtam ki, és számára is elég kielégítő kell, hogy legyen.

- És önt hogy viselte a dolog? A bajtársai és a saját szexuális frusztrációja? Mik az ön tapasztalatai? – kérdezi.

- Erre nem szeretnék válaszolni – fordítom el a fejem. A dolgozata számára teljesen lényegtelen az én szexualitásom, főleg, hogy ennyi ideig meg tudtam őrizni, mint titkot, nem szeretném kiadni. Ha kiderülne, a maradék esélyem is elveszne mint kiképzőtiszt.

- Hogyne. Elnézést, ha kellemetlenséget okoztam – mondja, majd becsuk mindent, és leállítja a diktafont. Rám néz. – Ha gondolja, be is fejezhetjük mára, nem szeretném, ha úgy érezné, sarokba szorítom a kérdésekkel – rám mosolyog, majd pakolni is kezd. Gondolom akkor nincs is beleszólásom, és igazából nem is bánom. Így is érzem magamon a homokot, pedig csak az emléket idéztem fel. Le kell tusolnom.

- Rendben.

- Holnap délután hasonló időben ráérne, hogy folytassuk? – kérdezi lelkesen.

- Nem probléma – nézek rá, és követem a mozdulataimat, ahogy a helyére tesz mindent, majd rendezgetni kezdi. Kicsit megremeg a keze, mintha zavarba lenne, és kétségeim támadnak. Talán ennyire zavarba ejtő vagyok? Melyik részem, a kinézetem vagy a személyiségem?

- Elég nagy nyomás lehetett magán, hogy a felmenői mind katonák voltak. Kötelességének érezte, hogy a nyomdokaikba lépjen, ugye? Nem is gondolkodott más pályán? – kérdezi, miközben még mindig pakolászik.

Egyáltalán nincs szakmai hangsúly a kérdésen. Végig gondolom, és eszembe jutnak a szüleim arca, mikor közöltem, hogy én is katona leszek, még egészen kicsi voltam. Bevonulok, és ez ellen nem tehetnek semmit.

- Nem, nem igazán. Nagyon tiszteltem az apámat és szerettem volna kivívni a büszkeségét. Örömmel fordultam én is a pálya felé, és jónak is bizonyultam benne. Nagyon büszke volt rám, mikor kitűnőre vizsgáztam. Sajnos azonban az első bevetésem előtt meghalt – mondom őszintén, ő pedig meglepetten pillantott fel.

- Igazán sajnálom. Mi történt? – kérdezi halkan, én pedig akaratlanul hátra dőlök és keresztbe fonom karjaimat.

- A légierőnél szolgált, a bevetésen pedig meghibásodott a gép és lezuhantak.

- Micsoda tragédia… - súgja, és bezipzárazza a táskát. – De legalább büszke volt magára. Nekem sosem volt jó viszonyom az apámmal.

Ha mindent tudna, biztosan nem lenne büszke rám. Viszont felfigyelek az információra vele kapcsolatban, hogy neki nem volt jó viszonya. Beletúr a hajába.

- Miért nem? – kérdezem. Rajta a sor, hogy meséljen, hiszen semmit nem tudok róla.

- Problémás gyerek voltam. Apám szigorú volt, egyetemi professzor, statisztikát oktat. Anyám pedig középiskolában tanít irodalmat és történelmet. Apám erőltette, hogy én is tanár legyek, de engem egyáltalán nem vonzott ez a pálya. Mikor ellentmondtam neki, akkor kezdett megromlani a kapcsolatunk. A pontot az i-re viszont az tette fel, mikor kiderült, hogy meleg vagyok – felnevet, de egyáltalán nem őszintén. Meleg? Tényleg jól hallottam, hogy azt mondja? Le sem süt róla, és ennyire nyíltan vállalja. Vagy csak nekem mondta el?

- Csalódott volt? – kérdezem. Ha az én apám tudta volna meg… Nem is tudom, hogy hogyan reagált volna.

- Az nem kifejezés. Azóta sem áll velem szóba.

Csak nézem az arcát, és csalódottságot, és szomorúságot látok rajta, amit próbál leplezni.

- De talán jobb is így. Ha nem tud elfogadni olyannak, amilyen vagyok, akkor nem kérek belőle.

- És miért akarsz pszichológus lenni? – kérdezem meg. Egy ideje foglalkoztat ez a kérdés. Igazából azóta, hogy megláttam az előadáson, hiszen annyira kilógott onnan. A pulcsiját kezdi babrálni.

- Tudja, ez egy elég kényes téma. De ha megígéri, hogy holnap ön is megpróbál őszintén válaszolni nekem a kényesebb kérdésekre, elmesélem – mondja komolyan, és nem is tudom eldönteni, hogy zsarolni próbál-e vagy sem. Nem tudom, nála mit takar a kényesebb kérdés, de a válaszából remélem, kiderül, így belemegyek.

- Halljuk.

Felhúzza a lábát, és átkarolja, majd lassan belekezd. Mintha félne egy kicsit, és rettentő zavarban van, így még jobban felcsigázz, és jobban érdekel.

- Említettem, hogy problémás gyerek voltam. Nos, ez… nem csak arról szól, hogy hiperaktív voltam meg hisztis. Kicsit összetettebb a dolog. Magamba forduló voltam és zárkózott, a fantáziám pedig szárnyalt. Képzeletbeli barátokat találtam ki magamnak, akikhez egy idő után elkezdtem társaságban is beszélni. A dolog odáig fajult, hogy a szüleim gyermekpszichológushoz vittek, ahol kiderült, hogy rendkívül szorongó gyerek vagyok, aki különféle pszichotikus tüneteket produkál és hallucinációim is voltak – elakad, és felpillant rám, de nem mondok semmit, csak figyelem. Rettentően meg vagyok lepve, hiszen nem gondoltam volna róla. Persze érzékenynek tűnik, a reakcóiból és a mozdulataiból ítélve, de erősnek látszik. Vagy pontosabb lenne a most már erős kifejezés. Folytatja. – Elkezdtem kezelésekre járni, a dolgok pedig javultak. Az orvosom egy nagyon kedves, megnyerő férfi volt, igazán mélyen kötődtem hozzá. Miatta határoztam el, hogy szeretnék majd én is hasonló sorsú gyerekeken segíteni. Aztán ahogy beléptem a serdülőkorba, lassan elkezdtem többet érezni iránta.

- Minden gyerekkel előfordul, hogy vonzódni kezd egy tanárához vagy más inspiráló felnőtthöz – Próbálom megnyugtatni, mert elakad, és nagyon zavarba jön. Egyáltalán nem egyedi dolog ez, de valamiért mégis úgy érzem, itt nem ér véget a történet.

- És a legtöbb ilyen felnőtt kedvesen visszautasítja ilyenkor a gyermek közeledését. Chandler viszont nem tette. Viszonyt kezdtünk – vallja be legnagyobb döbbenetemre.

- Mennyi idős voltál ekkor?- kérdezem végiggondolva, hogy a pszichológusa, biztos idősebbnek kellett lennie, és gyermekekkel foglalkozik…

- 14 éves.

- Ez bűncselekmény – jelentem ki. És egyben undorító is, nem Mateo irányából, hanem a férfiéből. Hiszen csak egy gyerek volt!

- Persze anyám rájött a dologra – folytatja - Hatalmas botrány lett volna, ha apám nem szégyelli mélységesen azt, hogy egy férfival bonyolódtam intim viszonyba. Peren kívüli megegyezés lett a vége, mert Chandlernek családja volt – családos ember! -, nem akarta, hogy kiderüljön ez az egész. Most már értem, milyen aljas módon élt vissza a bizalmammal, hogy manipulált… de akkor azt hittem, szerelmes vagyok. Nevetséges – felsóhajt. – Ezek után apám nem állt többé szóba velem, bentlakásos iskolába küldtek egy másik városba. Én pedig minden energiámat a tanulásba öltem. Felvételiztem az egyetemre, kapok egy kis ösztöndíjat is, ami elég, hogy fizessem az albérletem és fenntartsam magam. A családommal pedig szinte teljesen megszűnt a kapcsolatom. Egy kész csődtömeg vagyok, és azt hiszem, jobb, ha most lelépek. Köszönöm a teát, Mr. Jenkins és ha még mindig szeretne holnap találkozni, várni fogom a hívását. De persze megértem azt is, ha nem akar többé látni.

Ezt mind egy levegővel elmondta, közben pedig feláll, felkapja a táskáját, és már megy is az előszobába. Rám sem tud nézni, csak leszegett fejjel megy előre, mintha valami rosszat csinált volna. Mire odaérek, már a kabátját húzza össze.

- Nem a te hibád – szólalok meg ránézve. Csak felpillant rám, de nem mondd semmit. Valamit vár, de nem tudom mit is mondhatnék többet.

- Holnap ugyan ekkor várlak – mondom végül, és az ajtóhoz lépek. Hangosan kiengedi a levegőt, majd kilép az ajtón.

- Akkor holnap. Viszont látásra Mr Jenkins! – rám sem néz, és nem tudom, hogy azért mert zavarban van, vagy mert szomorú.

Amint lelép a tornácról becsukom az ajtót, és megállok egy pillanatra. 14 évesen… És aztán bentlakásos iskolába küldték, ahelyett, hogy rendes segítséget kerestek volna neki! Egyszerűen nem tudom túltenni magam rajta, az után sem, hogy kivittem a teás tálcát a konyhába, és mindent elmosogattam. Elpakoltam a helyére, az asztalt is letakarítottam, a kanapén lévő párnákat megigazítottam, de nem segített.

Már sötét van kint, és fel sem tűnt, hogy ennyire elszaladt az idő, már este nyolc óra van. Kiszedem a szárítóból a ruháim, és összehajtogatom őket. Próbálom lefoglalni az agyamat, és nem tudomást venni az idő múlásáról, hogy nemsokára le kellene feküdnöm, igyekszem kihúzni, addig amíg lehet. Miután végeztem a ruhákkal a fürdőbe megyek, mert igaz, hogy csak beszéltünk a koszról, de ahogy beugrott a kép a sivatagról, már éreztem magamon a port és a homokszemek karcolását, így muszáj vagyok alaposan letusolni. Gyorsan levetkőzöm, és már a tus alatt is állok. Éget a vízsugár, és már rózsaszín a bőröm, ahogyan súrolom, mikor úgy érzem, hogy tiszta vagyok. Gyors megtörlöm magam és a hajam, majd a derekamra kötöm a törölközőt, és keresek valami pizsamát.

Sok idő után most vagyok először józanul az ágyban. Őszintén mondom, hogy félek mi lesz. Nem tudom kiverni a fejemből kicsi Mateo képét, ahogy megtörve áll a szülei előtt, ők pedig nem hogy megvédenék, még tovább bántják.

Hajnali egyig küzdök magammal, és a fejemben lévő démonokkal, mire sikerül elaludnom valamennyire. Ám még ilyenkor sem tudok pihenni, ugyanis miközben álmodok, nem tudok ellent mondani a képeknek és gondolatoknak. Minden, amiről előtte beszéltünk feljött, majd az utolsó bevetésem is. Viszont most nem én voltam közel a tűzhöz, hanem a fiú. Nem én sérültem meg, de mégis fájt.

Leizzadva, és zihálva riadok fel. A párnám meg a takaróm is csurom vizes. Már tudom, miért is szoktam az alkoholhoz nyúlni esténként. Azonnal fel is kelek, hogy lecseréljem a huzatot. A használtat rögtön a mosásba teszem, majd nem is gondolkozom azon, hogy visszafeküdjek-e. Egyértelmű a válasz, még pedig nem. A fürdőbe vonulok, ahol elintézem a reggeli teendőimet, majd onnan kifelé a konyhába megyek. Menet közben rutinszerűen fogom össze a hajam, bele sem kell néznem a tükörbe. A konyhaszekrényből kipakolva gondolkozom a mai programokon, és lehangolódva konstatálom, hogy nincs valami sok. Egy délelőtti edzésen, és Mateon kívül semmi. Amikor leülök megenni a reggelimet, akkor nézek csak rá az órára. Hajnali négy. Alig 3 órát aludtam csak, és még csak fel sem tűnt. Körülnézve fogom fel, hogy még sötét van, és a csend is nagy. Pár falat után félre is teszem az ételt, és a szobámba indulok. Muszáj elmennem futni, különben megőrülök. Inni nem kezdhetek el hajnalban, más eszköz pedig nincs, amivel elterelem a gondolataimat.

***

Valahogy sikerült elhúznom az edzést úgy, hogy négy órán keresztül az edzőteremben voltam. Nagyon rég óta nem fáradtam el ennyire, valószínűleg az alváshiányom miatt lehet ez. Üres fejjel készítem el az ebédem, aminek eredményeképp ki is hagyom a sót. Utólag rakok rá, de így sosem az igazi. Kedvtelenül megeszem, aztán a nappaliba megyek, és a kanapéra hanyatlom. Érzem, hogy mennyire fáradt vagyok, a karjaim sajognak, mert túlhajtottam őket. Valószínűleg beszundítottam, mivel a csengőre riadok fel. Már ennyi lenne az idő? Gyorsan felkelek és az ajtóhoz megyek. Türelmetlenül topog az ajtóban, és egészen megkönnyebbül, mikor kinyitom, majd beengedem.

- Köszönöm, hogy ezek után is segít nekem Mr Jenkins. Rendkívül hálás vagyok – kezdi köszönés után, miközben veszi le a cipőjét és kabátját. Most nem hagyja ott, mint tegnap, hanem beteszi az enyém mellé.

- Megígértem – mondom, és intek a nappali felé – Csak nyugodtan, érezd magad otthon.

- Köszönöm.

Bemegyünk, ahol rögtön ugyan oda ül és pakol ahova előző nap. Egy sötétzöld kötött pulóver van rajta, fekete nadrággal. Nagyon jól áll neki, kiemeli fehér haját és világos bőrét. Én ugyan olyan melegítő nadrágban és egyszerű sötét pólóban vagyok. Leülök a fotelbe, és figyelem, ahogy kipakol mindent. Közben elkezd beszélni a tegnapi anyagokról, de annyira nem is tudok figyelni a mondandójára.

- Nagyon jól haladok a kidolgozással, és köszönöm, hogy beleegyezett a hangfelvételbe, rengeteget segít – kinyitja a laptopját, amíg az elindul, megkeresi a füzetében a megfelelő oldalt.

- Esetleg kérsz valamit? Megint egy teát? – kérdezem.

- Igen, az jó lesz, köszönöm – mondja zavartan.

Felállok, és kimegyek a konyhába érte. Végig éreztem a tekintetét, ahogy kisétáltam, viszont mikor vittem be a tálcát, ugyan azokkal, ugyan olyan elrendezéssel, amikkel tegnap, már nem nézett rám, csak miután leültem.

- Jól van? – kérdezi komolyan.

- Igen, minden rendben. Csak… - nagyot sóhajtok, majd megdörzsölöm a homlokom. – Nem aludtam túl sokat – vallom be.

- Ha gondolja, elhalaszthatjuk, hogy tudjon pihenni – ajánlja fel, és már készül is pakolni.

- Nem, csináljuk.

- Rendben. Akkor el is kezdeném. – Felragyog az arca, majd felír valamit a füzetbe. és elindítja a diktafont. – Tegnap inkább emlékeket mesélt, úgyhogy szerintem ma legyenek témában az érzelmek, persze, csak ha nem bánja.  – bólintok - Mit érzett mikor először mentek bevetésre? – kíváncsi szemeit rám szegezi.

Nem egyszerű elmagyarázni olyannak, aki még közelében sem kerül ilyennek. Semmihez nem hasonlítható.

- Nagyon nehéz ezt elmondani – kezdek bele lassan.

- Próbálja meg a saját szavaival – mondja kedvesen és mosolyog.

- Először is mindenki izgatott, hiszen erre készülünk több hónapon át. Belénk nevelték, hogy maga a gonosz van odaát – savanyúan elmosolyodom. Szinte biztos vagyok benne, hogy a „tanárok” soha nem látták mi van ott. Ugyan olyan emberek ülnek egy hasonló teremben, és nekik azt mondják, mi vagyunk a gonosz. Lehet még páran barátok is lehetnénk, ehelyett csak a célkereszten keresztül találkozunk. – Mikor úton vagyunk a terepre mindenki fél. Sokan nem vallják be, de nincs, aki nem félne. Egytől egyig imádkoznak az utolsó pillanatokig, de legyünk őszinték, ha lenne Isten, nem lettünk volna ott.

Halkan bólogat, egyetértését fejezve ki, közben nem is ír vagy néz a füzetére. Végig engem néz, és figyeli minden rezdülésem.

- Amikor egyedül maradunk, és halljuk az éles fegyverek ropogását, mikor felfogjuk, hogy most nem a gyakorló pályán vagyunk, úgy érezzük, hogy 2 hét kiképzés sem volt. Mindegy előtte miket értél el.

Előttem van, ahogy megérkezünk a táborba, és mikor elindultunk az első bevetésre. A nevem és gyakorlatok alatti magabiztosságom másodpercek alatt összeomlott. Akkor értettem meg, mit is láttam apám szemében mindig hazatérésekor.

- Egy mondatban úgy tudnám összefoglalni: a halálba visznek, amire hónapok alatt próbáltak felkészíteni.

- Nagyon jól leírta – mondja, majd valamit írogat. Az álmosság miatt nem is figyelek annyira a szavaimra, csak hagyom, hogy jöjjenek. Úgy érzem ennél őszintébb nem fogok lenni.

Megcsinálja a teát, közben pedig gondolkodik. Látom rajta, hogy próbálja elképzelni, milyen lehetett, de nem tudja. Nem csodálkozom rajta, hiszen senki nem érezheti át, aki nem volt ott. Ezért nehéz sok pszichológusnak a veteránokkal, mert nem lehet ezt igazán körülírni. A szájához emeli a csészét, majd megáll a mozdulattal.

- Sikerként vagy kudarcként élte meg az első bevetését? – néz rám, és végül le is teszi a kis porcelánt.

- Ezen még sosem gondolkoztam – vallom be.

Újra felveszi a csészét, ám most bele is iszik. Hagyja, hogy gondolkozzak, közben a laptopra néz, a következő kérdéseket böngészi, majd felpillant rám. Kissé elpirul, aztán megint a teára figyel.

- A küldetés szempontjából sikeres volt, kevés embert vesztettünk. Más szempontból viszont összetettebb a kérdés. Többségünk akkor élt át először sok mindent, amiket nem tudtunk a gyakorlópályákon szimulálni. Jó pár ifjú megtört abban a pillanatban, és örökre megváltoztak.

- Az emberölésre gondol? – kérdezi halkan.

- Igen.

Nem szól semmit, csak lebeg közöttünk, amit egyikünk se akar kimondani. Nehéz elismerni a tényt, amin már senki nem tud változtatni, akármennyire szeretnék. Akkor ez volt a feladatom, és jól végeztem, ugyanis kérdés nélkül megtettem. Nagyot sóhajtottam.

- Embereket öltünk – szólalok meg végül. – Gyilkosok vagyunk. A lelkünk egy darabját ott hagytuk minden áldozattal együtt. Egy veterán sosem tér haza teljesen, egy részünk mindig ott marad.

Csak nézünk egymásra végül, meg sem mozdulok, csak lélegzem. Ő az arcomat fürkészi, de látom rajta, hogy nem tud semmit leolvasni rajta. A sebhelyemre téved a tekintete, majd vissza a szememre. Elpirul és lenéz az ölébe. Ezeket a gondolatokat már számtalanszor végiggondoltam, és tudom, hogy sok társaim is így gondolja, de mégsem mondtuk ki soha. Senkinek nem mondtam, hogy gyilkos vagyok, még ha tudja is. Anyám élete nagy részét ilyenek társaságában tölti le, még sem hagyta el a száját ez a szó. Hátrasimítom a hajamat, mintha kiszabadult volna pár tincs, de semmi nem volt ott, pusztán a pótcselekvés kellett. Hátradőlök, és mivel már nem bírom a csendet, muszáj megszólalnom. Valahogy el kell hessegetnem a képeket arról a napról, kiüríteni a fejem, kiűzni társaim viselkedéseit. A fáradtságom miatt még nehezebb uralkodnom rajtuk.

- Mi lenne a következő kérdés?


vicii2019. 11. 26. 21:20:28#35695
Karakter: Mateo Reinheit
Megjegyzés: (Réka10nek)


 - Mr. Jenkins? – kérdem lelkesen a fülemhez emelve a mobilom.
- Igen. Mateo Reinheit-tal beszélek? – kérdi higgadt hangon, én pedig izgatottan kezdek fel-alá járkálni a szobába.
- Igen, én vagyok az.
- Azt ígérte, meglesznek a kérdések.
- Megvannak, természetesen. Akarja most kezdeni? – kérdem reménykedve, teljesen felpörgök.
- Először szeretném látni a kérdéseket. Csak, hogy elkerüljük a kellemetlen helyzeteket – mondja diplomatikusan, ezzel megtorpanásra késztetve.
- Mr. Jenkins. Megbeszéltük a feltételeket és bíznia kell bennem, hogy ezeknek megfeleltem, mikor összeállítottam a kérdéssort. Viszont szeretném az első gondolatait és reakcióit lejegyezni, ehhez pedig az kell, hogy akkor hallja először. Kértem, értse meg – hadarom egy szuszra, idegesen mentegetőzve. Ha nem szeretne, természetesen nem kötelező válaszolnia egy kérdésre sem, így nem értem, mire fel ez az óvatosság.
- Rendben – adja be a derekát pár idegőrlő másodperc után, én pedig némán ujjongva bokszolok a levegőbe. Ez az! – Ráérsz most?
- Hogyne! – mondom, talán túl lelkesen is, mire bediktálja a címét, én pedig lefirkantom egy papírra. Kabátot húzok, kapkodva összecsomagolom a laptopomat, a jegyzetfüzetemet, egy diktafont és már rohanok is. Hála a mobilomba épített GPS-nek könnyedén megtalálom a címet. Egy kellemes környéken lyukadok ki, egy takaros kis háznál. Izgatottan csöngetek be, néhány pillanat múlva pedig már nyílik is az ajtó és ott áll előttem Mr. Jenkins teljes férfiúi valójában. Kényelmes melegítő és sötét póló van rajta, az anyag pedig engedi kirajzolódni csodás felsőtestét.
- Jó estét Mr. Jenkins – pillantok fel rá, ő pedig udvariasan félre áll, hogy beljebb léphessek.
- Szia, gyere be – invitál befelé, én pedig fürgén engedelmeskedem, odabent aztán érdeklődve pillantva körbe. Patinás rend és kivételes tisztaság fogad, ami őszintén meglep. A berendezés letisztult, mondhatni kicsit spártai. Valahogy… kissé személytelennek tűni ez a lakás.
A fogas alatt megpillantok egy pár bakancsot, ezért én is kilépek a cipőmből és melléteszem, majd levéve a táskámat a kabátomat gombolom ki.
Mr. Jenkins beteszi az ajtót és szó nélkül elveszi a kabátomat és felakasztja a fogasra.
- Csak utánad – mutat előre, én pedig felkapva a táskámat lépek be a nappaliba, ahol hasonló patinás rend fogad.
- Nagyon szép a háza – dicsérem meg itt is körbepillantva. Igazán modern, elegáns bútorok.
- Köszönöm. Nyugodtan ölj le, az asztalra lepakolhatsz – kínál hellyel, én pedig kényelembe helyezve magam veszem elő a laptopomat és minden egyéb szükséges holmit. Ő a szemben lévő fotelben foglal helyet, kicsit bánom a távolságot, de az interjú szempontjából így a legjobb.
- Nem gond, ha használok diktafont? Nagyban megkönnyítené a dolgom, és ígérem, csak én hallgatom vissza – mondom reménykedve felpillantva rá. Jóképű arcát fürkészem, a szemem pedig akaratlanul újra a sebhelyére téved. Micsoda karaktert ad az arcának…
- Rendben – mondja, majd feláll. – Esetleg egy kávét, teát vagy vizet?
- Egy tea jól esne, köszönöm – mosolygok fel rá, miután felvillant a laptopom képernyője már a megfelelő fájlt keresek.
- Máris hozom – mondja, majd hátat fordítva távozik, tekintetemmel pedig végigkövetem az alakját. Hihetetlen, micsoda széles válla van, és az a fenék, te jó ég…
Elpirulva meredek inkább a gépem képernyőjére. Be kell fejeznem a nyálcsorgatást, ez annyira szakmaiatlan…
Pár perc múlva egy tálcával tér vissza, a csésze a forró vízzel a kis porcelántányérral letakarva, mellé gondosan odakészítve a filter, a citrom és a méz is. Nahát, utoljára egy kávézóban szolgáltak ki így… ez a férfi tényleg mindenben precíz és maximalista.
- Nyugodtan szolgáld ki magad – mondja, miközben újra helyet foglal velem szemben, én pedig mosolyogva készítem el a teámat, de várnom kell vele, hogy hűljön egy kicsit. Addig is készenlétbe helyezem a diktafont.
- Akkor szerintem kezdjünk is vele – mondom, miközben a gépen előhívom a megírt kérdéseket, majd kinyitom a jegyzetfüzetemet is. Torkomat köszörülve látok neki az első kérdés felolvasásának, majd fürkészően tekintek az arcára. – Mi késztette a katonai pályára?
- A családom – jelenti kis szűkszavúan, én pedig összevonom a szemöldököm. Ennél azért egy kicsit többet vártam.
- Egy kicsit bővebben? A családjából ki? Miért szerették volna, ha beáll a seregbe? – kérdem, próbálva elmagyarázni, mit is várok.
- Az apám, nagyapám és az ő apja is katona volt. Mindegyik Jenkins a hazát szolgálta, így nem volt kérdés, hogy én is. Anyám természetesen nem akarta, hogy kövessem őket – meséli, ez pedig már kielégítőbb válasz, mint az előző. Szóval igazi katonacsalád. Milyen érdekes.
- Megbánta, hogy követte a példájukat? – kérdem, ő pedig rövid nemleges választ ad, én pedig lefirkantom a füzetembe a kérdésre adott érzelmi reakcióját. Sokkal könnyebb lesz úgy összeállítani a dolgozatot, ha leírom hozzá a személyes benyomásomat is.
- Akkor térjünk is át a kiképzésre. Mennyire ért és értett egyet a kiképzési szigor mértékével?
Ez már jóval bonyolultabb kérdés, amit több oldalról is átrághatunk. Nagyot sóhajt, alaposan átgondolja a dolgokat, mielőtt válaszolna, én pedig nem siettetem. Kiveszem a filtert a teámból, félreteszem a kis tányérra és a két kezembe fogva a számhoz emelem, jól esik a csészéből sugárzó meleg. Ahogy kortyolnék, újra rá emelem a szemem és a fürkésző pillantásával találom szemben magam. Ahogy magáról elfeledkezve bámul, egészen belepirulok. Felállnak a pihék a tarkómon ettől az átható pillantástól…
- Én személy szerint meg voltam elégedve vele – kezd bele végül, én pedig feszülten hallgatom. -, de ennek köze lehet ahhoz, hogy erre készültem kiskorom óta. Volt pár bajtársam, akik kifogásoltál a körülményeket, és a feladatokat, de ők nem fogták fel, hogyha kiküldenek minket terepre, még ennyi sem lesz. Viszont, amin változtatnék, az a felvételi. Sokkal kisebb követelményeket állítanék fel, például a tanulmányi átlag. Miért kellene kémiából jelesnek lennie valakinek, ahhoz, hogy lelőjön valakit? Természetesen nem azt mondom, hogy bárkit vegyenek fel, de miért tántorítsuk el a fiatalokat ezzel is? Így is szigorúak az erőnléti feltételek.
Teljes beleéléssel mesél, az arcán mégis visszafogottak az érzelmek. Érdeklődve bólintok, érthető, hogy annyira nem rázta meg a kiképzés, ha erre készült már gyerekkora óta. A felvételi szigorúsága pedig tényleg érdekes.
- Akkor ön számára könnyű volt alkalmazkodni az új életmódhoz? – kérdem, levonva a következtetést.
- Igen, mondhatjuk így is – biccent, én pedig újra kortyolok a teámból, tekintetemmel pedig már a következő kérdést keresem.
- Mennyire viselte meg az ismeretlen környezet és az új emberek?
- Másokkal ellentétben engem ez sem viselt meg annyira. Bár sosem barátkoztam túl könnyedén és ütköztem nehézségekbe, a közös szenvedés azért összehozza az embereket. Persze kellett egy kis idő, amíg megszoktuk a puritán körülményeket, de nem voltak nagy elvárásaim. Mondhatom, hogy könnyen megszoktam. A koszt viszont szörnyű volt – teszi hozzá, én pedig halkan felnevetek a megjegyzése. Megenyhül az arckifejezése, már nem annyira merev, mint ezelőtt.
- Milyenek voltak a szállások? – kérdem őszinte érdeklődéssel, nem igazán tudom elképzelni.
- A barakkokban emeletes ágyak voltak, átlagosan tucatnyian aludtunk egy helyiségben. Egy vécé tartozott egy hálóteremhez, a zuhanyzók viszont külön épületben voltak. Meghatározott időnk volt reggelente lezuhanyozni – meséli, én pedig összeráncolom a szemöldököm.
- Nem hiszem, hogy tudnék ekkora tömegben aludni. Elég nyugtalan alvó vagyok, minden pisszenésre felébredek – sóhajtom, a szája sarkában pedig apró mosoly jelenik meg.
- Eleinte tényleg elég kellemetlen volt, de meg lehet szokni. Az embertelen kimerültség pedig sokat segít – vonja meg a vállát, én pedig el tudom képzelni, hogy az egész napos kimerültség után hogy omlottak az ágyakra.
- Könnyű volt alkalmazkodni ehhez az új életmódhoz? – teszem fel a soron következő kérdést, Mr. Jenkins pedig könnyedén bólint. Kiiszom a teám maradékát, úgy hallgatom a válaszát.
- Én kifejezetten szerettem a fegyelmet. A szoros időbeosztás jó hatással volt rám, úgy éreztem, egy percet sem vesztegetek el az életemből és minden időmet hasznosan töltöm. Elvárták tőlünk a rendet és a fegyelmet, komoly büntetést kaptunk, ha az ágy nem volt tökéletesen bevetve. A tiszt minden sorakozó alkalmával alaposan szemügyre vette az ágyakat és ahol kivetnivalót talált, az reggeli helyett kezdhetett néhány mérföld futással – meséli, én pedig lefirkantom a hozzáfűznivalómat a füzetembe.
- Észrevettem, hogy milyen kifogástalan rend és tisztaság uralkodik a házban – mondom elismerően, ő pedig bólint.
- Köszönöm. Hasznos volt, mert így rendben tudtam tartani a környezetemet a leszerelésem után, kevésbé éreztem magam elveszettnek. Néhány mai fiatalra is ráférne, ha tanulna egy kis fegyelmet – teszi hozzá, nekem pedig be kell látnom, hogy igaza van.
- Ezzel nem vitatkozhatok. Én szintén szeretem a rendet és a tisztaságot, persze közel sem vagyok ilyen precíz, mint ön. De az a tapasztalatom, aki nem tudja rendben tartani az otthonát, az az élet más területein sem fegyelmezett – mondom elgondolkodva, a tollamat forgatva az ujjaim között, Mr. Jenkins pedig egyetértően bólint.
- Így van.
- Akkor a következő kérdés: mennyire volt megterhelő az intim szféra hiánya? Úgy értem, egy tucatnyi szexuálisan frusztrált férfi összezárva… biztosan voltak ebből adódó problémák – vezetem fel, ez egy kissé kényes kérdés, de remélem, ki tudok csikarni belőle valami érdemleges választ.
Hosszasan fürkészi az arcomat, mielőtt válaszolni, én pedig zavartan lesütöm a szemeimet vizslató tekintete elől, kicsit el is pirulok. Mintha a lelkemig látna azokkal a szemekkel, egészen zavarba ejtő. Miközben a válaszára várok, a tollamat forgatom az ujjaim közt. Mikor már nem bírom tovább, lopva felpillantok, ő pedig még mindig engem néz. Teljesen zavarba jövök tőle, de megpróbálom leküzdeni az érzést.
- Nos, tényleg eléggé kényelmetlen volt. Eleinte annyira nem okozott gondot, mindenkinek meg kellett szoknia az új környezetet és iszonyúan elfáradtunk a kiképzés során is. De ahogy telt az idő, hozzászoktunk mindenhez, maradt egy kis energiánk… sokan az otthon maradt barátnőjükről álmodoztak. Frusztráló lett – mondja elakadva, én pedig érdeklődve hallgatom, de ennyivel még nem elégszem meg.
- Gondolom, okozott ez kellemetlen pillanatokat – próbálom tovább göngyölíteni a beszélgetést, de láthatóan kezdi kínosan érezni magát a témától. De kitartó vagyok, nem hagyom abba egészen addig, amíg konkrétan arra nem kér. A dolgozatom szempontjából fontosak az ilyen kellemetlen témák is, hiszen a pszichológia szinte minden aspektusa visszavezethető a szexualitáshoz.
- Igen. Volt, aki a vécére vonult el, hogy… könnyítsenek magukon. A legtöbben próbálták megtalálni az erre alkalmas pillanatot. Előfordult, hogy valaki az éjszaka intézte el, és mikor meghallotta valaki, általában úgy tett, mintha nem venné észre. Kínos volt mindenkinek – zárja le, és bár érzem, hogy már a határokat feszegetem, megpróbálkozom még egy merészebb kérdéssel.
- És önt hogy viselte a dolog? A bajtársai és a saját szexuális frusztrációja? Mik az ön tapasztalatai? – kérdem óvatosan, de úgy tűnik, ez már kiveri a biztosítékot, tiltakozóan fordítja oldalra a fejér, a vonásai megfeszülnek.
- Erre nem szeretnék válaszolni – közli egyszerűen, és bár csalódott vagyok, a döntését tiszteletben tartva bólintok.
- Hogyne. Elnézést, ha kellemetlenséget okoztam – mondom bocsánatkérően, becsukva a jegyzetfüzetemet, majd a diktafont a kezembe véve megállítom a felvevőt. – Ha gondolja, be is fejezhetjük mára, nem szeretném, ha úgy érezné, sarokba szorítom a kérdésekkel – mosolygok rá biztatóan, majd a laptopomat is lehajtom és halkan nekilátok összepakolni a holmimat.
- Rendben.
- Holnap délután hasonló időben ráérne, hogy folytassuk? – kérdem, immáron töretlen lelkesedéssel. Bár nem jutottunk addig, mint reméltem, így is sok értékes anyag birtokába kerültem. Rá fog menni az egész estém, mire feldolgozom.
- Nem probléma – néz végre újra rám, elgondolkodva követi pillantásával újfent a mozdulataimat, amitől megremeg a kezem. Furcsa, zavarba ejtő ezen szokása, nem igazán tudom hova tenni. Mindenkivel ezt csinálja vajon? Vagy csak velem? Észreveszi egyáltalán?
- Elég nagy nyomás lehetett magán, hogy a felmenői mind katonák voltak. Kötelességének érezte, hogy a nyomdokaikba lépjen, ugye? Nem is gondolkodott más pályán? – próbálok könnyedebb csevegésbe, miközben ügyetlenül rendezgetem a cuccaimat a táskámban. Ha ideges vagyok, még többet kezdek fecsegni, ez amolyan rossz szokás, de megnyugtat.
Meglepődik a kérdésen, kicsit elgondolkodik, mielőtt válaszolna, de ezúttal csak csevegek, semmi szakmai indíttatás nem vezérel. Csupán a kíváncsiság.
- Nem, nem igazán. Nagyon tiszteltem az apámat és szerettem volna kivívni a büszkeségét. Örömmel fordultam én is a pálya felé, és jónak is bizonyultam benne. Nagyon büszke volt rám, mikor kitűnőre vizsgáztam. Sajnos azonban az első bevetésem előtt meghalt – meséli, én pedig megállva a mozdulat közben meglepetten pillantok fel rá.
- Igazán sajnálom. Mi történt? – kérdem halk hangon, az arcát fürkészve. Elrévedő szemekkel fonja keresztbe a karjait a mellkasa előtt.
- A légierőnél szolgált, az bevetésen pedig meghibásodott a gép és lezuhantak.
- Micsoda tragédia… - súgom elborzadva, keserű mosolyra húzva a számat zipzárazom be a táskámat. – De legalább büszke volt magára. Nekem sosem volt jó viszonyom az apámmal.
A mondatra szinte felkapja a tekintetét, én pedig sóhajtva túrok a hajamba.
- Miért nem? – kérdi érdeklődve, én pedig megvonom a vállam.
- Problémás gyerek voltam. Apám szigorú volt, egyetemi professzor, statisztikát oktat. Anyám pedig középiskolában tanít irodalmat és történelmet. Apám erőltette, hogy én is tanár legyek, de engem egyáltalán nem vonzott ez a pálya. Mikor ellentmondtam neki, akkor kezdett megromlani a kapcsolatunk. A pontot az i-re viszont az tette fel, mikor kiderült, hogy meleg vagyok – mondom keserűen felnevetve, Mr. Jenkins pedig meglepett arccal néz rám. De jól is esne most egy szál cigi…
- Csalódott volt? – kérdi furcsa hangszínnel, én pedig bólintok.
- Az nem kifejezés. Azóta sem áll velem szóba.
Hosszan hallgat, az arcomat fürkészi, én pedig rámosolygok.
- De talán jobb is így. Ha nem tud elfogadni olyannak, amilyen vagyok, akkor nem kérek belőle.
- És miért akarsz pszichológus lenni? – szegezi nekem a kérdést, erre pedig zavartan kezdek babrálni a pulcsim szélével.
- Tudja, ez egy elég kényes téma. De ha megígéri, hogy holnap ön is megpróbál őszintén válaszolni nekem a kényesebb kérdésekre, elmesélem – mondom komolyan a szemébe nézve, ő pedig mérlegeli a döntést, majd bólint.
- Halljuk.
Nagy levegőt veszek, majd felhúzom a lábam a kanapéra és átölelem a térdem, úgy kezdek bele életem kínos kis történetébe. Zavarba ejtő, mert nem osztottam meg még senkivel, főleg nem egy olyan férfival, akit alig ismerek. De az elmúlt néhány órában annyi mindent tudtam meg róla, hogy helyénvalónak érzem ezt a kis vallomást. Ha ezek után is hajlandó lesz tovább dolgozni velem, akkor legalább tudhatom, hogy megbízhatok benne, és esetleg szimpátiát ébresztek benne. Talán ő is könnyebben fog mesélni majd. De az is előfordulhat, hogy a mondandóm végére érve nem akar majd látni sem. Félek ettől, de hát egyszer élünk.
- Említettem, hogy problémás gyerek voltam. Nos, ez… nem csak arról szól, hogy hiperaktív voltam meg hisztis. Kicsit összetettebb a dolog. Magamba forduló voltam és zárkózott, a fantáziám pedig szárnyalt. Képzeletbeli barátokat találtam ki magamnak, akikhez egy idő után elkezdtem társaságban is beszélni. A dolog odáig fajult, hogy a szüleim gyermekpszichológushoz vittek, ahol kiderült, hogy rendkívül szorongó gyerek vagyok, aki különféle pszichotikus tüneteket produkál és hallucinációim is voltak – itt elakadok, félve felpillantok rá, Mr. Jenkins viszont feszült figyelemmel hallgat. Nagyot nyelve fojtatom. – Elkezdtem kezelésekre járni, a dolgok pedig javultak. Az orvosom egy nagyon kedves, megnyerő férfi volt, igazán mélyen kötődtem hozzá. Miatta határoztam el, hogy szeretnék majd én is hasonló sorsú gyerekeken segíteni. Aztán ahogy beléptem a serdülőkorba, lassan elkezdtem többet érezni iránta.
- Minden gyerekkel előfordul, hogy vonzódni kezd egy tanárához vagy más inspiráló felnőtthöz – próbál megnyugtatni Mr. Jenkins, mikor látja, elakadok és mennyire zavarba jövök. Hálásan mosolygok rá.
- És a legtöbb ilyen felnőtt kedvesen visszautasítja ilyenkor a gyermek közeledését. Chandler viszont nem tette. Viszonyt kezdtünk – vallom be, a férfi szemei pedig elkerekednek a döbbenettől.
- Mennyi idős voltál ekkor?- kérdi halkan, én pedig lesütöm a szemem.
- 14 éves.
- Ez bűncselekmény – jelenti ki a férfi, én pedig bólintok.
- Persze anyám rájött a dologra. Hatalmas botrány lett volna, ha apám nem szégyelli mélységesen azt, hogy egy férfival bonyolódtam intim viszonyba. Peren kívüli megegyezés lett a vége, mert Chandlernek családja volt, nem akarta, hogy kiderüljön ez az egész. Most már értem, milyen aljas módon élt vissza a bizalmammal, hogy manipulált… de akkor azt hittem, szerelmes vagyok. Nevetséges – sóhajtok fel. – Ezek után apám nem állt többé szóba velem, bentlakásos iskolába küldtek egy másik városba. Én pedig minden energiámat a tanulásba öltem. Felvételiztem az egyetemre, kapok egy kis ösztöndíjat is, ami elég, hogy fizessem az albérletem és fenntartsam magam. A családommal pedig szinte teljesen megszűnt a kapcsolatom. Egy kész csődtömeg vagyok, és azt hiszem, jobb, ha most lelépek. Köszönöm a teát, Mr. Jenkins és ha még mindig szeretne holnap találkozni, várni fogom a hívását. De persze megértem azt is, ha nem akar többé látni – hadarom egy szuszra, miközben felállok a kanapéról, felkapom a táskámat és az előszobába sietek, kínosan kerülve a férfi pillantását. Meglepetten veszem észre, hogy a cipőm más helyzetben van, mint ahogy itt hagytam, precízen, merőlegesen a falnak. Gyorsan bújok bele, majd már a kabátomat veszem, mikor meghallom a hátam mögül a lépteket.


Réka102019. 11. 24. 00:05:44#35689
Karakter: Alexander Jenkins (Alec)
Megjegyzés: viciinek


- Igen? - fordulok felé

- Mateo Reinheit vagyok, örvendek a találkozásnak. Az előadás igazán lenyűgöző volt. Esetleg feltehetnék önnek néhány szakmai kérdést? – kérdezi izgatottan, és valami megmagyarázhatatlan lelkesedéssel. Sokkal alacsonyabb nálam és még többel vékonyabb. Gyönyörű kék szeme van, ami most csillogva néz rám. 

- Persze – bólintok, mire még jobban fellelkesedik, már ha ez lehetséges. 

- Esetleg meghívhatnám egy kávéra? Úgy kényelmesebb lenne – ajánlja. Kissé elbizonytalanodom, hiszen nem gondoltam, hogy ilyen lesz ma. Pont engem hív, mikor látszik a társaimon, hogy közvetlenebbek. Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet lenne több időt kettesben lennünk.  – Ígérem, megpróbálom rövidre fogni – teszi hozzá. 

- Legyen. Csak egy perc – megyek bele, pár percet kibírok,de fogalmam sincs mit szeretne kérdezni, amit itt nem tud. Odamegyek a többiektől, majd megköszönöm, hogy részt vehettem, és elköszönünk egymástól. Biztos vagyok benne, hogy később fogunk még beszélni. Ezután visszamegyek a sráchoz. Szemeivel minden mozdulatomat követi. – Indulhatunk.

- Az egyetemi kávézónak van egy kellemes terasza, a kávéjuk pedig egészen kitűnő – fecsegi miközben végigmegyünk az egyetemen, egyenesen a kávézóhoz. Meg is kérdezi, hogy milyen kávét kérek, majd meg is rendeli azokat. A csészékkel együtt ér vissza, egyiket elém téve, másikba belekortyol, szinte azonnal. Amint leült, ránéztem és ki is mondtam az első kérdést, ami eszembe jutott. 

- Szóval? Mit szeretnél még tudni? 

- Igazából egészen elgondolkodtatott ez az előadás. Szeretnék többet tudni a katonai szolgálat mentálhigiénére gyakorolt pozitív és negatív hatásairól, erről írnám meg az év végi beadandómat. Viszont nekem sajnos, vagy szerencsére nincs katona ismerősöm. Szeretném megkérni, hogy áldozzon rám néhány órát az életéből, ha nem olyan nagy probléma – néz rám, és várja a válaszom. Magabiztosan mosolyog és őszinte remény sugárzik égkék szemeiből- 

- És mit vársz tőlem pontosabban? Öntsem ki a lelkem, és sírjam el az összes bánatom? – kérdezem, miközben felvonom a szemöldökömet. Nem tudom, hogy mit vár tőlem. Mármint persze, tudom, de hogy egészen pontosan mit, azt nem. Barátkozni akar, megmenteni a sérült veteránt, mi lehet a célja? Talán csak tényleg a dolgozatához kellek.

- Dehogy. Arra gondoltam, összeállítanék egy szakmai kérdéssort, amin végigmennénk. Olyan kérdéseket boncolgatnék, milyen hatással van az emberekre a honvágy, a kiszakadás a hétköznapokból, a szoros napirend, a nagy elvárások. Mennyire formálja a kiképzést pozitív irányba és milyen negatív hatásai lehetnek. Aztán áttérnék a bevetésekre – egyre inkább belelendült, és szinte levegőt is alig vett. Közben a táskájában kotorászik, majd elővett egy szál cigit, és rám pillant.   – Nem bánja? – kérdezi, én pedig nemlegesen rázom a fejem. Már egyáltalán nem zavar, a háborúban szinte mindenki dohányzott, már amikor lehetett. És igen gyakran kihasználták a lehetőséget. Nagyon jól áll a kezében, ami nagyon hülyén hangzik, hiszen kinek állhatna jól egy ilyen rudacska, ami tele van mérgekkel, és haszna gyakorlatilag a nullával egyenlő. Mégis figyelem, ahogy az ujjai között a szájához emeli, és mélyen szív belőle egyet. 

- Tulajdonképpen a saját tapasztalataimat kellene elmesélnem – foglalom össze végül, mire ő bólint egyet.

- De a neve nem szerepelne a papírokon, ha nem szeretné, maradhat teljes mértékben anonim is. És olyasmiről sem kell beszélnie, ami kényelmetlenül érinti – teszi hozzá gyorsan, hogy minél meggyőzőbb legyen. 

Miközben végiggondolom, kezembe veszem a forró csészét és figyelem a kis habot, ami a tetején van. Lenne mivel elfoglalnom magam, még ha nem is rendes munkát jelent. Nem fontos emberek közé mennem, de elmondhatom, hogy van akivel beszélek, és nem csak az anyám az. Viszont, biztos vagyok benne, hogy olyanra is rákérdezne, amire nem akarok felelni, vagy még magam sem tudom, hogy akarok-e. Kicsit félek ebbe az egészbe belekezdeni, viszont tudom, hogy hasznos lenne számomra. Ráadásul a terápiák miatt sem piszkálnának. 

- És mi lenne ebből az én hasznom? – kérdezem végül, bár már tudom, mi lesz a válaszom. Mégis szeretném tudni, mit lenne hajlandó tenni ezért az egészét. Ez mondjuk, elég betegesen hangzik, de merem azt feltételezni, ez a legegészségesebb mindközül, amik a fejemben vannak. Mikor ránézek, ő zavartan süti le a szemét. Végig engem nézett, és biztos vagyok benne, hogy alaposan megfigyelte a sebhelyemet is. Szöges ellentéte vagyok neki, az ő hibátlan és gyönyörű bőréhez képest. 

- Sajnos nem tudok fizetni érte, és nem tudom, mit ajánlhatnék fel hálám jeléül… de bármiben szívesen segítek, ami képességeimből kitelik - mondja halkan, és nem néz rám. 

Asz asztalra mered, és csendben marad, amin igazán meglepődöm. Látom, ahogy egyre inkább magába roskad, és kihuny szemében az a fény, amivel kávézni hívott. Hát, ha bármiben segít, ami tőle kitelik, nem tudom visszautasítani. Viszont, akkor ezzel el kell fogadja, hogy én irányítok, amit még nem tud, hogy mit is jelent. 

Elszívja a cigijét, majd kiissza a kávéja maradékát. Ezek után mer csak rám nézni, a szemembe.  

- Legyen. De lesznek feltételeim. Először is kerüljük a túlzott személyeskedést. Másodszor semmi szexuális jellegű téma. Harmadszor pedig, nem boncolgatjuk a személyes mentális egészségemet – jelentem ki, amire visszatér a fény a szemébe, és megint beszélni kezd, mellé hevesen bólogat is.

- Hogyne, persze! Ahogy kívánja! És ezer hálám, Mr. Jenkins! Lekötelez! – mondja Még ma összeállítom a kérdéssort és a vázlatot, ami alapján szeretnék haladni, úgyhogy bármikor kezdhetünk, amikor önnek megfelel – Csak úgy ontja magából a szót, amihez egyáltalán nem vagyok hozzászokva, és őszintén, zavarba is hoz, mivel ez azt jelenti, hogy nekem is ennyit kellene beszélnem hozzá, viszont tudom, hogy nem leszek képes rá, ahogy azt ő elvárná. Forgatom a csészét, amiben már csak 2 csepp kávé van, amik egymást kergetik. 

- Te mindig ilyen sokat beszélsz? – kérdezem sóhajtva. 

- Elnézést. Hajlamos vagyok rá – vallja be. Még fiatal, és nem élt át olyan dolgokat, mint én. Nem szabad hibáztatnom érte. Megengedek egy aprócska mosolyt, több nem tellik most tőlem. Mivel úgy érzem, a beszélgetés véget ért, megköszörülöm a torkom, mire pislant egyet, elnéz és elpirul.

- Akkor megadom az elérhetőségem és megbeszéljük majd a részleteket – mondom, mire előhúz egy notesz, és egy tollat, majd felém nyújtja. 

Felírom rá a telefonszámom, és a nevem, habár nem gondolom, hogy elfelejtette volna, velem ellentétben. Valami M betűs volt… Ő is leírja az övét, majd kitépi a lapot, és nekem adja. Félbehajtom anélkül, hogy odanézzek, és gyorsan a zsebembe rakom. Nemsokára úgyis elő kell vennem újra.

- Még egyszer köszönöm a kedvességét, Mr. Jenkins – mosolyog, mire csak biccentek egyet.

- Én pedig köszönöm a kávét. Akkor majd… beszélünk – kezet nyújtok felé, ő pedig aprócska kezét az enyémbe teszi. Egészen olyan, mintha egy nőé lenne.

- Szép napot, Mr. Jenkins – mosolyog rám.

- Neked is – biccentek, majd hátat fordítok.

Mikor biztos vagyok benne, hogy már nem lát, előveszem a papírt, kihajtom, majd ránézek. Mateo. Igyekeznem kell megjegyeznem, és nem a vezetéknevén szólítanom. Még mindig bennem maradt ez a szokás. Újra összehajtom a rongyos szélű lapot, ezúttal pontosan félbe, fél milliméter eltérés nélkül.

Még délután telefonál Mike, mikor az edzőteremből tartok haza, hogy milyen volt az előadás, és mit beszéltem Mateoval. Megbeszéljük, hogy remek volt minden, még jó is, hogy nem mentünk mind a négyen, hiszen akkor nagyon hosszú és unalmas lett volna a prezentáció. Elmesélem a közös projektünket, amihez sok sikert kíván, és biztosít, hogy ha szeretne más veteránnal is beszélni, akkor nyugodtan irányítsam hozzá a srácot, segít neki kapcsolatba kerülni.

Este megint vendégem az alkohol. Már-már lakótársak lettünk, és tudom, hogy rettentően rossz szokás, szükségem van rá. Legjobb lenne, ha találnék valami mást, ami segít elterelni a figyelmem, és kiüríteni a fejem. Egyelőre az egyetlen ilyen az edzés, ezt pedig nem tudom este tizenegykor vagy utána végezni. 

Így álomtalan álomba zuhanok.

~*~

Másnap a zúgó fejfájást igyekszem egy hosszú tusolással enyhíteni, de nem akar múlni, így kénytelen vagyok fájdalomcsillapítót bevenni. Miután pótolom az esti vízveszteséget, előkészítem az edzős ruhámat. Póló, nadrág, zokni, cipő az edzés utánra pedig új alsó, zokni, és póló, farmer. Természetesen a két törölköző elmaradhatatlan. Mindegyik a táska másik részeibe helyezve, külön a napi viselet és a tréning ruházat. Egy zsákot teszek az oldalsó zsebbe, a szennyesnek. 

Úgy tervezem és időzítek, hogy érkezésem után egy óráig még egyedül leszek, utána érkezik a srác, akinek segítek felkészülni a felvételire. Nyáron lesz, így nagyon időben vagyunk, de szükséges is, hiszen egyik napról a másikra nem lehet ilyen nagyot fejlődni. Szervezet számára sem jó, hiába van ilyen nagy lelkesedés az ifjúban. 

Emlékszem, mikor apámmal együtt edzettünk, és hiába folyt rólam az izzadtság, és kapkodtam a levegőt, még folytatni akartam. Vele akartam együtt lenni, és ugyanazt csinálni, ő akartam lenni. Hiszen ha ő bírja még, én miért nem? Akkor állt meg velem szemben, és magyarázta el, lehet hogy nem érzem, de a testemnek elég volt. Az izmaim elfáradnak, ha nem tudnak eleget pihenni, kárba ment az egész mozgás, amit véghezvittem. Muszáj adni nekik egy kis időt.

Miért dobálózik ezzel mindenki? A nagy idő szeretet, mintha mindenkinek korlátlan lenne belőle. Pedig ugyan olyan véges, mint mi. Senki nem tudja mennyi van hátra, minek pazarolnám el arra, hogy várjak, hogy minden megoldódjon valahogyan, valami csodával határos módon?

Nagyon jól megy az edzés, a srác mindent kihajt magából, és határozottan meglátszik ennek az eredménye. Egyre több mindenre képes, javulnak a széria számai, erősebb és erősebb lesz. Nagyon hálás amikor elköszön és az öltözőhöz veszi az irányt. Én még maradok, és fekve nyomóhoz megyek, majd miután végeztem a sorozatom a futópadhoz. Itt nem sokat időzöm, de mégis minden gondolatomat a testemre összpontosítom. Az izmaimra, ahogy megfeszülnek, majd elengednek, az izületeimre, a karom lendületes mozgására és természetesen a légzésemre. Nem is veszem észre, hogy néznek, csak mikor már leállítom a gépet, és mély levegőket véve félrevonulok nyújtani. 

- Nagyon jó vagy - jönnek utánam.

Ahogy odanézek, egy srácot látok, 25 éves lehet. Magas, de tőlem nem magasabb, egészen kecses, szálkás izmai vannak. Arca kellemes, enyhe borosta fedi, és haja színével egyezik meg, fekete. Haja kissé hosszú, számomra legalábbis, de őt egyáltalán nem zavarja, hogy szanaszét áll, és meg is értem. Jól áll neki. 

- Kösz, igyekszem - mondom halkan, és igyekszem magamra figyelni, de nem tágít. 

- Figyeltelek - közli, mintha nem tudnám magamtól. Magabiztosan néz rám. - Azon gondolkodtam, hogyan is kérhetnélek meg, hogy mutass egy-két trükköt. Úgy érzem, nagyon jó kiképző lehetsz - kacsint rám.

Végigmérem. Szürke pamut pólót visel, amin kiüt az izzadsága, és rátapad testére. Rövid, térd fölé érő nadrág van rajta, vállára terítve egy kisebb fehér törölköző. Ő is végigmér, és leesik a tantusz, hogy mire is célzott. A karórámra nézek. 

-          Azt hiszem, belefér még egy kis kardió.

Húsz perc múlva üresen és fáradtan jövök ki a tus alól. Villámgyorsan felöltözöm és elpakolom a holmimat, így csak kilépve az ajtón látom, mikor a fekete hajú kiér az öltözőbe és csalódottan veszi észre, hogy leléptem. Okozott nekem kellemes 15 percet, ami alatt semmire nem kellett gondolnom, ennyivel be kell, érjük mind a ketten.

Késő délután az késői ebédem után a nappaliban ülök, és ugyan azzal a problémával szembesülök, mint minden este. Hiába az edzés, és az utána lévő dolgok, lehet, hogy a főzéssel le tudtam foglalni magam, de ilyenkor mikor minden készen van, az elmosogatott tányérok is a helyükön, magamra maradok. 

Viszont eszembe jut a zsebembe lévő telefonszám, és hálás vagyok, amiért nem indítottam el a mosásom. Szerintem én vagyok az egyetlen férfi, aki ennyit mos. Miután kiveszem a papírt, és elindítom a gépet, visszamegyek a nappaliba, leülök a kanapéra. Előveszem a telefonomat és tárcsázok. 

- Mr. Jenkins? - kérdezi egy vidám hang. 

- Igen. Mateo Reinheit-tal beszélek? - kérdezek rá, mert nem vagyok biztos benne. 

- Igen, én vagyok az - válaszolja. 

- Azt ígérte, meglesznek a kérdések.

- Meg vannak, természetesen. Akarja most kezdeni? - lelkesül fel. Szinte látom magam előtt az arcát és a szemeit. 

- Először szeretném látni a kérdéseket. Csak, hogy elkerüljük a kellemetlen helyzeteket - magyarázom, és felállok a kanapéról. Az ablakom elé megyek, és az utcát kezdem nézni. 

- Mr. Jenkins. Megbeszéltük a feltételeket, és bíznia kell bennem, hogy ezeknek megfeleltem, mikor összeállítottam a kérdéssort. Viszont szeretném az első gondolatait és reakcióit lejegyezni, ehhez pedig az kell, hogy akkor hallja először. Kérem, értse meg - szabadkozik.

Elképesztő mennyit beszél, ilyen rövid idő alatt. Viszont nem tetszik, hogy nem láthatom előre a kérdéseket. Van pár sejtésem, hogy mik lehetnek közötte, de szeretek biztosra menni. Bizonytalanra nem lehet alapozni. 

- Rendben - szólalok meg végül. - Ráérsz most? 

Igen a válasza, és meg is adom neki a címemet, így nemsokára itt is lesz, és elkezdjük. Hát, nem mondom, hogy nem félek ettől. Viszont ez másfajta, mint amihez hozzá vagyok szokva. Nem ugyanaz az érzés, mikor egy aknamezőn mész át, mint amikor egy srác jön kérdezni arról az időszakról, amit még magad elől is rejtegetni kell. Nem tudom mi lesz ebből, de az ő érdekében remélem, hogy betartotta a feltételeimet.

A csengő hangjára leszek figyelmes, és fel sem tűnik, hogy ennyi idő eltelt, már majdnem be is esteledett. Végig azon gondolkoztam, hogy mit is tudtam meg róla annyi idő alatt, amíg beszéltünk. Nem sokat, csupán csak, hogy életvidám, lelkes srác. 

Az ajtóhoz lépek és kinyitom. 

- Jó estét Mr. Jenkins - mosolyog Mateo.

- Szia, gyere be - nyitom szélesebbre az ajtót.

Ahogy belép, szét is néz. Hát nem finomkodik, az biztos. Mikor észreveszi a bakancsomat a helyén, ő is kilép a cipőjéből. Vállán lévő táskát leteszi, majd kibújik a kabátjából. Elég hűvös lett az idő, ahogy lemegy a nap, nincs ami melegítsen, a föld még nem olvadt fel igazán a télből. Becsukom az ajtót és elveszem a kabátját, majd felakasztom egy üres akasztóra, az enyém mellé. Egy szürke pulóver van rajta, ami kissé mintha nagy lenne rá, vagy ilyen a formája, a mai ruhákat már nem értem, és fekete farmer, fekete zoknival. Nagyon jól néz ki, hogy haja még fehér, de a lábfeje már fekete, és az átmenet a szürke hosszúujjú.

- Csak utánad - mutatok a nappali felé, és ahogy elindul, egy gyors mozdulattal megfogom a cipőjét, és az enyém mellé teszem.

- Nagyon szép a háza - mondja, miközben körbe fordulva nézelődik

- Köszönöm – felelem. – Nyugodtan ülj le, az asztalra lepakolhatsz.

Lassan leül, és a táskájából kiveszi a laptopját és egy füzetet. Én nem mellé, ha nem a kanapéval majdnem szemben lévő fotelba ülök, így csak kicsit kell elfordulnia és egymással szemben ülünk. Beindítja a gépet és felnéz rám.

- Nem gond, ha használok diktafont? Nagyban megkönnyítené a dolgom, és ígérem, csak én hallgatom vissza – reménykedő szemem az arcomat kutatja, és látom, amint megállapodik a sebhelyen, de nem látok rajta szörnyülködést, vagy bármi negatívat, ami teljesen meglep.

- Rendben – felelem. - Esetleg egy kávét, teát vagy vizet? – kérdezem és felállok.

- Egy tea jól esne, köszönöm.

- Máris hozom.

Kimegyek a konyhába és fel is teszem a vizet forrni. Egy tálcára kikészítem a csészét, és a filtert, teszek mellé citromot és mézet. A forró vizet a csészébe öntöm, egy csészealjat teszek rá, és beviszem. Az asztalra rakom, majd visszamegyek magamnak egy üveg ásványvízért.

- Nyugodtan szolgáld ki magad – ülök le.

Leveszi az aljat a tetejéről, és a tálcára helyezi. Belemártja a filtert a vízbe és vár egy kicsit. Ezután a mézet és a citromot, megkeveri, majd visszateszi rá a „tetejét”. A kis magnót beállítja, kattan és már megy is a felvétel.

- Akkor szerintem kezdjünk is bele – mosolyog rám, majd kattint párat a gépen, megfogja a füzetet és rám néz. – Mi késztette a katonai pályára?

Egész egyszerű és könnyű kérdés, nem gondoltam volna, hogy ilyenek lesznek. Vagy csak kezdésnek rakta ezt be, és még nem is tudom, hogy mibe egyeztem meg vele.

- A családom – közlöm nemes egyszerűséggel. Csak egy szúrós pillantást kapok.

- Egy kicsit bővebben? A családjából ki? Miért szerették volna, ha beáll a seregbe? – kezével gesztikulál, leginkább körkörös mozdulatokat tesz, sorolja a kérdéseket. Gondolhattam volna, hogy nem lesz ennyire egyszerű.

- Az apám, nagyapám és az ő apja is katona volt. Mindegyik Jenkins a hazát szolgálta, így nem volt kérdés, hogy én is. Anyám természetesen nem akarta, hogy kövessem őket.

- Megbánta, hogy követte a példájukat? – kérdezi, és az arcomat vizslatja.

- Nem.

Valamit lejegyzetel a füzetbe, miközben bólogat. A gépére néz, és keresi a következő kérdést, gondolom erre akkor kimerítő választ adtam. Elég gyorsan megleszünk ezzel, ha így haladunk.

- Akkor térjünk is át a kiképzésre. Mennyire ért és értett egyet a kiképzési szigor mértékével?

Fújok egy nagyon. Ez már nem annyira egyszerű kérdés, mint így magában, mint morálisan, hiszen a rendszert kell bírálnom, amire megesküdtem. De hiszen anonim módon zajlik ez, nem igaz? Amíg ezen gondolkozom, megkeveri a teáját, kiveszi a filtert, és a kis tányérkával félre is rakja. A két kezébe fogja a csészét, és a szájához emeli. Nem is tűnik fel, hogy végigkövettem a tekintetemmel, csak mikor szemébe nézek és elpirul.

- Én személy szerint meg voltam elégedve vele – kezdek bele -, de ennek köze lehet ahhoz, hogy erre készültem kiskorom óta. Volt pár bajtársam, akik kifogásolták a körülményeket, és a feladatokat, de ők nem fogták fel, hogy ha kiküldenek minket terepre, még ennyi sem lesz. Viszont, amin változtatnék, az a felvételi. Sokkal kisebb követelményeket állítanék fel, például a tanulmányi átlag. Miért kellene kémiából jelesnek lennie valakinek, ahhoz, hogy lelőjön valakit? Természetesen nem azt mondom, hogy bárkit vegyenek fel, de miért tántorítsuk el a fiatalokat ezzel is? Így is szigorúak az erőnléti feltételek.

Minden figyelmét nekem szegezi, és nem is jegyzetel. Már értem, hogy miért kell a diktafon. Hevesen bólogat, és minden szavamra figyel. Tényleg érdekli ez az egész, nem csak egy dolgozatról szól. Igyekszem mégis a legkevesebb érzelmet vinni bele, hiszen most csak a tények kellenek, amikről következményeket fog levonni, hogy egy átlagos katonának vagy veteránnak milyen tapasztalatai vannak, hogyan tudja feldolgozni ezeket az élményeket. Nem konkrétan rólam szól, csak a társaimat pont én képviselem. Legalábbis remélem.

- Akkor ön számára könnyű volt alkalmazkodni az új életmódhoz? – inkább kijelenti, mint kérdezi, de válaszolok rá.

- Igen, mondhatjuk így is – bólintok.

Újra kezébe veszi a csészét, fel sem tűnt, hogy mikor rakta le, majd iszik belőle egy kortyot. Laptopjára szegezi tekintetét, és újabb kérdés után kutat. Vajon mennyin fogunk most végig menni? Milyen mélységekbe kell belemennem, és vajon mit fog ez belőlem kihozni? Kicsit félek, nehogy olyasmibe keverjem magam, amit nem tudok kezelni. Szegény srác jobb, ha még nem merül bele ennyire, és nem válik részesévé ennek az egésznek.


vicii2019. 11. 20. 22:52:26#35682
Karakter: Mateo Reinheit
Megjegyzés: (Réka10nek)


A szemem előtt lassan összefolynak a betűk, a fejem pedig zavaróan lüktetni kezd. Nyögve dörgölöm meg az arcom, hogy kicsit felébredjek, de ez nem elég. Kotorászva nyúlok a bögrém felé, a számhoz emelem és nagyot kortyolnék a hideg kávéból, de csak pár csepp maradt az alján. Sóhajtva emelkedem fel a jegyzeteim fölül és a konyhába csoszogok, hogy főzzek még egy adagot. Miután feltettem és várom, hogy lefőjön, az órára pillantok és őszintén megdöbbenek. Már hajnali két óra… ennyire elvesztettem az időérzékemet tanulás közben? Holnap kilenckor kezdődik az első előadásom, teljesen hulla leszek, de muszáj ezt még befejeznem.
Miután lefőtt a kávé, öntök egy bögrébe és feketén kezdem kortyolgatni. Kicsit felráz és újult erővel folytatom a tanulást, de persze a koffein sem képes csodákra, úgy egy óra múlva a jegyzeteimen alszom el.
Reggel persze merev tagokkal és ropogó ízületekkel ébredek, az óracsörgéstől pedig élesen hasogatni kezd a fejem. Az íróasztalra borulva aludni nem jó buli. Úgy érzem magam tőle, mint valami vén kripli…
Sziszegve tápászkodom fel, minden mozdulat fáj. Megpróbálkozom egy forró zuhannyal, az izmaim görcsössége pedig kicsit enged is, de még érezni fogom néhány napig ezt a baklövést. Kávéval veszek be egy aszpirint, aztán felöltözöm és próbálok elfogadható külsőt alkotni, több-kevesebb sikerrel. Mikor már úgy vélem, többet erővel sem javíthatok a képen, feladva a küzdelmet csak a vállamra kapom a táskámat és kilépek a napfényre. Az egyetemig tartó tíz perces séta alatt kicsit feltöltődök D-vitaminnal. Az órákon tiszta kóma vagyok, kimeresztett szemekkel próbálok koncentrálni. Az utolsó előadás szerencsére már nem olyan unalmas és száraz, veterán katonák mesélnek a problémájukról.
Először nem nagyon mozgatja meg a fantáziámat, de az egyik férfi felkelti az érdeklődésemet. Alexander Jenkinsnek hívják, ha jól emlékszem, és mikor megszólal, egészen beleborzongok a hangjába. Mély és karcos, ellentmondást nem tűrő…
Nagyon magas, az alakja robosztus, jellegtelen ruhái pedig csak még jobban kiemelik széles vállait. Sötétszőke haja kétoldalt felnyírva, a hosszabb részt szoros kis copfba fogta össze. Markáns állán férfias szakáll, egészen tekintélyt parancsoló tőle. Halántékán tekintélyes sebhely, szívesen megtudnám a történetét…
A hazatérésről beszél, annak feldolgozásáról, arca pedig egészen sötét ábrázatot ölt közben.
- Az egész időszakot egy ilyen képzeletbeli képpel tudjuk elviselni. Még az is ilyet képzel el, aki biztos benne, hogy nem ilyen lesz. Személyesen is ismerek olyat, akit senki nem várt, ugyanis amíg kint volt, elhagyták. Idézem: nem bírom ezt a távolságot. Maradjunk ennél a példánál. Ilyenkor a hazatérőnek még nehezebb feldolgozni az átélteket. Hiszen végig azt várta, hogy mesélhessen annak a személynek, akihez leghamarabb haza akar térni. Persze elmondhatja a nagy háborús sztorikat a családnak, de tudjuk, hogy az nem ugyan az.
Mesél egy borzasztó balesetről, aztán a traumákról, amit a borzalmak okoznak, melyeket kint élnek át. Nekem pedig megfogalmazódik egy gondolat a fejemben. Régóta próbáltam kitalálni, miről is írjam meg az év végi kötelező beadandómat, ez az előadás pedig egészen fellelkesített. Azt hiszem ebből ki tudnék hozni valami nagyon érdekeset.
- Remélem megfelelő betekintést tudtunk nyújtani. Ha valakit ez mégsem tántorított el, és szeretne csatlakozni a sereghez, tudunk adni jelentkezési lapokat. Itt leszünk még egy ideig, ha valakinek van kérdése, nyugodtan felteheti.
Ezzel az előadás véget ér, a diákok többsége pedig nagy lendülettel távozik az előadóból. Néhányan a katonai díszegyenruhában feszítő pasashoz sietnek, én viszont céltudatosan lépek a szőke hajú pasashoz.
- Mr. Jenkins, lehetne pár kérdésem? – állok meg előtte izgatottan, ő pedig kelletlen arckifejezéssel fordul felém. A szeme színe, akár a csokoládéba csorgatott mézé, megkoronázza az összhatást. Így közelről még jóképűbb, még a mély barázdák ellenére is a szeme sarkában. A sebhelye csak még durvábbnak néz ki így közelről. Egészen lehengerlő kisugárzása van. De ki kell vernem most ezt a fejemből, nem csorgathatom rá a nyálam, hiszen majdnem kétszer annyi idős lehet, mint én, biztos családja is van…
- Igen?
- Mateo Reinheit vagyok, örvendek a találkozásnak. Az előadás igazán lenyűgöző volt. Esetleg feltehetnék önnek néhány szakmai kérdést? – kérdem izgatottan, őszinte érdeklődéssel felnézve rá. Majdnem egy fejjel magasabb nálam, ettől pedig csak még kisebbnek és törékenyebbnek érzem magam.
- Persze – bólint rá kis hezitálás után, én pedig leplezetlen izgatottsággal mosolygok fel rá.
- Esetleg meghívhatnám egy kávéra? Úgy kényelmesebb lenne – ajánlom fel zavartan, ő pedig meglepett kifejezéssel néz rám, gondolom a szavakat keresi, hogy rázzon le úgy, hogy ne tűnjön bunkónak. – Ígérem, megpróbálom rövidre fogni – teszem hozzá sietve, reménykedve, hogy így talán nem koncként tekint majd rám. Ennek hallatán megadóan bólint.
- Legyen. Csak egy perc – kéri a türelmemet, majd az előadást tartó többi katonához fordul, vált velük néhány szót, elbúcsúzik, végül visszalép hozzám. – Indulhatunk.
- Az egyetemi kávézónak van egy kellemes terasza, a kávéjuk pedig egészen kitűnő – fecsegek, miközben átvágunk a hosszú folyosón a hall felé, majd helyet foglalunk a kávézó teraszán egy félreeső asztalnál. Megkérdem, milyen kávét iszik és a pulthoz lépek rendelni, hogy ezzel is spóroljunk egy kis időt. Kezemben két csészével térek vissza, az egyiket leteszem elé, a másikból pedig rögtön nagyot kortyolok, miközben leülök a helyemre.
- Szóval? Mit szeretnél még tudni? – kérdi rám szegezve a tekintetét, én pedig lelkesen pillantok fel rá.
- Igazából egészen elgondolkodtatott ez az előadás. Szeretnék többet tudni a katonai szolgálat mentálhigiénére gyakorolt pozitív és negatív hatásairól, erről írnám meg az év végi beadandómat. Viszont nekem sajnos, vagy szerencsére nincs katona ismerősöm. Szeretném megkérni, hogy áldozzon rám néhány órát az életéből, ha nem olyan nagy probléma – mondom komoly arccal, reménykedő tekintettel, ő pedig elgondolkodó arccal néz vissza rám, kortyolva a kávéjából.
- És mit vársz tőlem pontosabban? Öntsem ki a lelkem, és sírjam el az összes bánatom? – kérdi felvont szemöldökkel, én pedig védekezően megrázom a fejem.
- Dehogy. Arra gondoltam, összeállítanék egy szakmai kérdéssort, amin végigmennénk. Olyan kérdéseket boncolgatnék, milyen hatással van az emberekre a honvágy, a kiszakadás a hétköznapokból, a szoros napirend, a nagy elvárások. Mennyire formálja a kiképzést pozitív irányba és milyen negatív hatásai lehetnek. Aztán áttérnék a bevetésekre – magyarázom egyre lelkesebben, már most érzem, hogy ez egy fantasztikus téma, számos lehetőséggel. Közben a táskámba kotrok és előveszem a cigimet, kihúzok egy szálat, majd szabadkozva pillantok a velem szemben ülőre. – Nem bánja? – kérdem, mielőtt rágyújtanék, ő pedig a fejét rázza. A számba teszek hát egy szálat, meggyújtom, majd mélyet szívok a füstből. Általában nem dohányzom, csak ha iszom, vagy iszonyú fáradt vagyok, mint most is.
- Tulajdonképpen a saját tapasztalataimat kellene elmesélnem – foglalja össze, én pedig bólintok.
- De a neve nem szerepelne a papírokon, ha nem szeretné, maradhat teljes mértékben anonim is. És olyasmiről sem kell beszélnie, ami kényelmetlenül érinti – teszem hozzá, nem akarok túlságosan tolakodó lenni, de mikor belelkesedem, kissé túl rámenős tudok lenni. Mindig figyelmeztetnem kell magam, nehogy ráerőltessem a személyemet más emberekre.
Felveszi a csészét, hosszan és elgondolkodva mered a kávéjába, én pedig izgatottan várom a válaszát, közben viszont nem tudom megállni, és még jobban szemügyre veszem jóképű arcának vonásait. Be kell vallanom, mindig is az idősebb férfiak érdekeltek, ami persze részint Chandler hibája is. De még sosem láttam hozzá hasonlót. Az egész kisugárzása valahogy annyira tekintélyt parancsoló, sugárzik belőle az erő. Ilyen lenne minden katona aurája?
- És mi lenne ebből az én hasznom? – kérdi végül, én pedig elpirulva sütöm le a szemem, zavartan görgetve a félig szívott cigarettát az ujjaim között.
- Sajnos nem tudok fizetni érte, és nem tudom, mit ajánlhatnék fel hálám jeléül… de bármiben szívesen segítek, ami képességeimből kitelik – mondom halkan, érezve, hogy ezt a csatát talán elvesztem, ez pedig nagyon lehangol. Némán vizsgálgatom az asztal lapját, nem merek rá felnézni, félek a csalódástól. Már szinte várom, hogy szó nélkül felálljon és faképnél hagyjon. Csak a jóindulatában bízhatok.
Csonkig szívom a cigimet majd elnyomom a hamutartóban és a kávém után nyúlok. Egy hajtásra kiiszom a maradékot a csészéből, majd veszem a bátorságot és felpillantok a komoly szemekbe.
- Legyen. De lesznek feltételeim. Először is kerüljük a túlzott személyeskedést. Másodszor semmi szexuális jellegű téma. Harmadszor pedig, nem boncolgatjuk a személyes mentális egészségemet – jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon, én pedig végtelen lelkesedéssel bólogatok.
- Hogyne, persze! Ahogy kívánja! És ezer hálám, Mr. Jenkins! Lekötelez! – mondom szinte ujjongva, kicsattanva a jókedvtől. – Még ma összeállítom a kérdéssort és a vázlatot, ami alapján szeretnék haladni, úgyhogy bármikor kezdhetünk, amikor önnek megfelel – pillantok rá csillogó szemekkel, ő pedig kényelmetlenül forgatja a csészéjét a kezében.
- Te mindig ilyen sokat beszélsz? – kérdi nagyot sóhajtva, én pedig visszakozva vonom meg a vállam.
- Elnézést. Hajlamos vagyok rá – vallom be töredelmesen, arcán pedig apró, elnéző mosoly jelenik meg, szeme körül a szarkalábak ellenállhatatlan kifejezést kölcsönöznek neki, szinte ragyog a szeme attól az apró mosolytól. Magamról megfeledkezve felejtem rajta a szemem, csak attól ocsúdok fel, ahogy torkát köszörülve kiissza a maradék kávéját. Elpirulva, szégyenlősen sütöm le a szemem. Most tényleg nyíltan megbámultam…?
- Akkor megadom az elérhetőségem és megbeszéljük majd a részleteket – mondja végül, én pedig bólintva húzom elő a táskámból a noteszemet és egy tollal együtt nyújtom felé. Lefirkantja a telefonszámát és visszaadja a füzetet. Én is gyorsan leírom a számom, majd a lapot kitépve felé nyújtom. Rá sem pillantva tűri félbe és süllyeszti a nadrágja zsebébe.
- Még egyszer köszönöm a kedvességét, Mr. Jenkins – mondom hálás mosollyal, ő pedig biccentve áll fel, induláshoz készülődik.
- Én pedig köszönöm a kávét. Akkor majd… beszélünk – mondja, majd a kezét nyújtja, én pedig meglepve csúsztatom kis kezemet nagy tenyerébe. Magabiztos, férfias kézfogása van, a kezén kissé érdes a bőr. De milyen kellemesen meleg az érintése…
- Szép napot, Mr. Jenkins – mosolygok rá ragyogóan.
- Neked is – biccent felém, majd sarkon fordul és távozik, én pedig még sokáig nézem távolodó alakját. Fantasztikus esszét fogok ebből összehozni, már most érzem…
 
*
 
Késő estébe nyúlóan dolgozom a projektemen, részletes összeállítást hozok össze, külön ügyelve a kérdésekre, hogy mindegyik a lehető legprofesszionálisabb legyen. Másnap szerencsére csak tízkor kezdődik az előadásom, ezért most nem visel meg annyira a késő estig tartó munka. Persze most arra is ügyelek, nehogy az íróasztalnál érjen az álom, még egy olyan éjszakát nem bírnék ki…
Éjfél most is elmúlik, mire ágyba kerülök, ezúttal viszont elégedettséget érzek az elvégzett munka után.
A másnap reggel is könnyebben indul, egész nap a projekten jár az eszem, folyton azon pörgök, ez pedig feltölt energiával. Könnyebb így koncentrálnom is. Rég hozott valami ennyire lázba.
Órák után hazaérve még kijavítok ezt-azt a kérdéssorban, és mikor már úgy vélem, egyenlőre nem tudok többet hozzáadni a dologhoz, elönt a végtelen fáradtság. Elégedett vagyok az elvégzett munkával, és így elemi erővel tör rám a pihenés utáni vágy. És ki vagyok én, hogy egy ilyen elemi ösztönnek ellent mondjak?
Így hát ruhástul terülök el az ágyon, elégedett mosollyal nyújtózva rajta egy nagyot. Tekintetem az ablak felé vándorol, elgyönyörködöm az égbolt csodás árnyalatában. Igazi élettel teli kék, vidámságot, boldogságot ígérő. A felhők is játékos gomolyok most rajta, hófehér vattacukrot idézők. A fény pedig melegséggel töltődik fel így tavasszal, erőt ad az egész világnak, felébreszti a téli álmot alvó természetet. Lassan kirügyeznek a virágok is.
A fénynyalábokban, amik keresztül szelik a szobát, apró porszemcsék táncolnak önfeledten, fátyolosan csillogva. Milyen könnyedek, gondtalanok… milyen gyönyörűek lehetnek még a porszemcsék is, ha az ember hajlandó megfigyelni őket.
Ilyen szép gondolatokkal nyom el az álom, halvány mosollyal az arcomon. Mélyen, álomtalanul alszok, mégis kellemesen.
A telefonom csörgésére riadok fel. Először álomittasan azt sem tudom bemérni, honnan jöhet a hang, aztán ahogy fokozatosan magamhoz térek, feltápászkodva az asztalhoz lépve találom meg a készüléket. De ahogy meglátom a kijelzőn az ismerős számot, az álom maradéka is elillan. Lelkesen kapom a fülemhez a telefont.
- Mr. Jenkins? – kérdem vidáman, várakozó hangon.
 


Réka102019. 11. 16. 12:56:01#35676
Karakter: Alexander Jenkins (Alec)
Megjegyzés: vicii-nek


 

Visszhangzott a kulcs, ahogy leraktam az asztalra. Mintha üres, bútor nélküli házam lenne, pedig minden megvan benne, ami kell; egyedül az hiányzik, ami otthonná teszi. Az a plusz, amit mindenki keres, rengeteg házban ott van, mégsem tudja senki, pontosan mi is az. Nagyot sóhajtva hajolok le, hogy kifűzzem a bakancsomat, és levegyem, majd a kabátom alá tegyem, ahol a helye van. Merőlegesen a falnak, tökéletesen egymás mellett. Még mindig nehéz a mellkasom, pedig hosszabb úton jöttem haza, mégsem tudom kiverni a fejemből anyám szemeinek képét. Mint mikor a vállamra kaptam a zsákom, és apám után indultam a seregbe. Viszont most itthon vagyok, ahol semmi baj nem érhet. A nappaliba indulok, ahol a kanapéra huppanok, majd mikor feltenném a lábam azt asztalra megállok. Hiszen azt sem tudom, miért ne rakhatnám fel a lábam! A saját házam, a saját szabályaim. Mégis, a levegőben tartott lábaimat nézem, és nem bírom letenni. Egyszerűen nem megy, nem így neveltek, nem ott a helye. Mikor már fájni kezd a térdem, megadom magam, felállok, és hozok egy zsámolyt.

Borzasztó nagy csend van. Csupán a saját légzésem és szívverésem hallom. Bum, bum, bum… Egyenletes, állandó. Mint kint a sivatagban, ahol mindig hallani lehetett a fegyvereket. Még éjjel is ennek a ritmusára aludtunk el. Ez volt az éjjeli dalom, addig a napig. A fájdalom hirtelen tűnik fel, és amit kinyitom a szemem, felfogom, hol vagyok, tompa lüktetéssel alább is hagy. Itthon, egyedül, távol a fegyverektől, gránátoktól, tankoktól. Csak én és a cetli a zsebemben, amit anyám dugott oda, mikor azt hitte nem figyelek. Újabb terápia telefonszáma; mintha szükségem lenne rá. Kiveszem a zsebemből, és az asztalra teszem.

„Krízisvonal veteránoknak.”

Kint volt krízis, nem itt. Egy telefon mögött ülő ember, aki még a városból sem tette ki a lábát, mégis hogyan segíthetne bárkinek? A pár órás tanfolyam nem készítheti fel mindenre, már ha egyáltalán van ilyen. Felhorkanok, és fel is állok. Nem bírom ezt a csendet, és semmittevést. Visszakapom a bakancsom és a kabátot, majd kilépek a házból. Fagyos levegő vágja meg az arcomat, de egyből elindulok, nem törődve a hideggel. A legközelebbi sarki boltba megyek, ahol két hatos csomagolású sört veszek. A legnagyobb alkoholtartalmút.

- Buli lesz a haverokkal? – kérdezi a srác, mikor viszi fel a gépre.

- Olyasmi – motyogok, majd körbenézek. Senki nincs itt rajtunk kívül, nem csodálom, hogy beszélgetni akar.

- 12 dollár lesz.

Átnyújtom neki a pontos összeget, majd fel is kapom a csomagom, és indulok. Még mielőtt kilépnék, utánam szól.

- Jó szórakozást!

- Kösz – motyogom, majd sietősre veszem.

Megint egyedül ülök a kanapén, ugyan olyan csendben, most viszont néha ez a némaság megtörik egy-egy ciccenéssel. Az első hatos csomag igen gyorsan elfogyott. Ennek előnye, hogy a fejedben lévő hangok halkulni kezdenek. A nap legjobb pontja, mikor már nem hallom őket. Akkor vagy igazán magad, mikor már csak enyhe zaj van, egy monoton zúgás. Szemem a kis kártyára vándorol, amit az asztalon hagytam. Elolvasom még egyszer, majd elkapom a tekintetem. Inkább a távirányítóért nyúlok, és bekapcsolom a televíziót. Tudtad, hogy ha veterán vagy, mármint leszázalékolt veterán, akkor semmit nem tudsz nézni a természetfilmeken kívül? Jobb, ha nem próbálsz meg leültetni egy volt katonát a hírcsatorna elé, vagy egy akciófilmhez, esetleg bármihez, ami az arcába tolja Amerikát. Még jobb tanács, ne vidd el moziba! Velem legalábbis ne játssz ilyenekkel. Megborzongok az emléktől.

Szemem újra a kis papírra téved. Végül is mi baj lehet? Megrázom a fejem. Nincs rá szükségem. Másoknak találták ki, akiket már nem várt család, mikor visszatért, olyanoknak, akik a családjuk emlékét kint hagyták. Akik csak koporsó mellett tudtak hazajönni. Nekem még van remény, szolgálhatok a seregnél, csupán jobban kell teljesítenem, ennél is. Hiszen mi mást kezdhetnék magammal? Ebben nőttem fel, ez az élet utam, ahogy apámé, és az ő apjáé is volt. Mindketten a csatamezőn haltak meg, nem lehet, hogy az ágyban, párnák közt múlok ki, a nevünk utolsó hordozójaként. Már pedig nem úgy tűnik, hogy lesz gyerekem, vagy visszavennének.

Míg ezt gondolom végig, kezemben már ott a telefon. Fejből tudom a számot, hiszen hiába a sör, a film, nem tudtam levenni a tekintetem arról a nyamvadt papírdarabról. Ó, ugyan már, csak egy rohadt telefon az egész! Hány embert kutattam át, hogy bomba van-e nála, amivel 20 emberünket megölhették volna? Hányszor mentem elől, taposóaknákat keresve? Hiszen erről szólt a képzésünk. A hazatérés utánit már nem tanították, nem gondolták, hogy lesz ilyen. Bár azt mondták, remélik, mindenki visszajön, a szemükből nem ez volt leolvasható.

Már beütöttem a számot. Az ujjam a tárcsázó gomb felett köröz, és nem tudom magam rávenni. Nem nekem kell ez a vonal! Eddie-nek kell, akit nem várt otthon az asszony. Bobnak, aki beérve a házba értesült, hogy a kutyája meghalt az érkezése előtti héten. Chrisnek, akit bár várt a felesége, és még egy gyermeket is, aki az idő alatt fogant, amíg kint volt. Davidnek, ő volt ott a gyerekkori barátja mellett, mikor fél arca leolvadt és meghalt egy bomba miatt. Nem nekem. Elteszem a telefont.

Felkelek és összeszedem az üres dobozokat, majd a szemétbe dobom. Letörlöm a dohányzóasztalt, a telefont és a kis cetlit a közepén hagyom. Miután mindent visszarendezek, a fürdőbe megyek, és a lefekvéshez készülődöm. Letusolok, fogat mosok, és mindvégig nem nézek a tükörbe. Egyszer sem.

Az ágyba csak forgolódom, nem tudom lehunyni a szemem anélkül, hogy tisztán halljam a hangokat, érezzem a szagokat, egy szóval átéljek mindent. Pár óra után megunom, felkapok egy pulóvert és megindulok. Bakancsomat be sem kötöm, csak beleugrom, a kabátot nem húzom be, csupán a zsebébe dugom kezeim. Lábam alatt ropognak a frissen hullt levelek, és nem bírom, hogy ne vegyem elő a belső zsebben megbújó laposüveget. A hűvös levegő kissé kitisztította a fejem, ami jelenleg nem tesz jót. Szeretném eltompítani a zajokat a fejemben, addig sétálni és inni, hogy ne tudjak gondolkodni, majd álmatlan alvásba süllyedni. Mikor már két lábam teszem előre, legalábbis úgy látom, elérkezettnek érzem, hogy visszatérjek.

Reggel a telefonom csörgésére ébredek. Mégis ki telefonál ilyen korán? Mikor felveszem, akkor látom, hogy annyira nincs is korán, 11 óra múlt.

- Halló – szólok bele.

- Szevasz Alec! Hogy ityeg? – kérdezi vidáman egyik volt felettesem, Mike.

- Megvagyok – motyogok. Miért hívott? Talán lett egy hely számomra és visszamehetek a sereghez, vagy felvesznek kiképzőnek? Rögtön felülök az ágyban. – Veled mi újság?

- Minden oké. Figyelj csak, lenne egy kis meló – igazam lenne? -, nem is konkrétan munka. Megkerestek a helyi egyetemről, hogy nem tartanánk-e egy előadást.

Itt egy kis szünetet tart, amit nem is értek, hogy miért. Szoktunk ilyeneket csinálni, viszünk csomó prospektust, egy menetrendet, hogyan is zajlik a kiképzés, és vidám képeket mutogatunk, ami nem fedi a valóságot, hiszen miért is lenne buli a háború? Viszont ez azt is jelenti, hogy továbbra sem kellek nekik, legalábbis a sereghez nem.

- Rendben, a szokásos „gyertek, jó buli”? – kérdezem.

- Nem igazán. Most kifejezetten veteránokat kértek. Azt szeretnék, ha a harc utáni, vagyis a hazaérkezésről mesélnénk. Milyen visszaszokni, megbántuk-e, hogy elmentünk, hogyan tudjuk feldolgozni a kintieket.

- Biztosan engem akartok? – Én egész jól viselem, pár társamhoz képest. Azt mondják, hogy nekem is terápiákra kellene járnom, de az hogyan is segíthetne rajtam? Attól, hogy elmondom hatodszorra is, hogy mi történt, nem lesz jobb senkinek. A megtörténteken nem tudunk változtatni.

- Igen. Itthon már többször is szerepeltél több ember előtt.

Próbál meggyőzni, és az igazság, hogy sikerül is. Egy újabb feladat, amire tudok koncentrálni, amihez hozzá kell igazítanom a napirendet, nem mellesleg emberekkel kell együtt dolgoznom. Ebben az a jó, hogy csak a munka erejéig leszünk együtt, nem akarunk barátok lenni. Mindannyian tudjuk, hogy megvan mindenki maga démonja, amivel egyénileg küzd, így nem kell egymás kezét fogni, ezzel a szöveggel: „minden rendben lesz, az idő megoldja.” Elárulok valamit, de ez maradjon közöttünk. Az idő kurvára nem old meg semmit. Egyedül mi magunk tudjuk rendezni a problémáinkat.

- Rendben. Kikkel csináljuk?

Elmondja a neveket, és lediktálja a telefonszámukat, de inkább e-mailben intézzük a dolgokat. Arra kér, hogy elsősorban a saját tapasztalataimra fókuszáljak, azokat szedjem össze. Tőlem képeket nem is kér, ismer már eléggé.

Nem öltözöm ki túlzottan az előadásra, szokásos barna bakancsomat húzom, fekete nadrággal és egy világosbarna, tejeskávéra emlékeztető színű pólót. A prezentáló társaim inget húztak, de őszintén, soknak tartom már. Egy csapat egyetemista elé jöttünk. A szervezővel és Mike-kal beszélgetünk, amíg elkezdenek szivárogni a diákok. Megakad a szemem egy talpig feketébe öltözött srácon, akinek a haja fehér, kicsit megrázom a fejem, hiszen nem jellemző erre a szakra ez a stílus, de nem fontolok neki nagyobb figyelmet. Inkább a többiek felé fordulok, és próbálom felvenni a beszélgetés vonalát. Igazából csak hallgatom őket, amíg társalognak. Néha bólintok, vagy hümmögök egyet, így legalább mással nem kell kérdezz-feleleket játszanom.

Lassan elérkezik a kezdés ideje, a fények csak minket érnek. Már értem, a többieknek miért nem megy ez a szerep. Frusztráló, ahogy mindenki lát téged, de te senkit. A csendben rendkívül hangosnak tűnik a partnerem – végül csak ketten adjuk elő a négyemberes prezentációt – kezdő szavai. Halkan és nyugodtan beszél, mindenki figyel rá. A kivetítő másik felén állok, várva a soromra. Közben néhányszor rápillantok a lapomra, ahol csak emlékeztető szavakat írtam, leginkább csak a sorrend miatt. Ő a kinti időszakról beszél, hogy ki hogyan birkózott meg a honvággyal, vagy mikor rossz híreket kapott és nem utazhatott haza. Mikor én következek, veszek egy nagy levegőt.

- Én is üdvözlök mindenkit, és köszönöm a lehetőséget, hogy itt lehetünk. Én inkább a hazatérés utáni időszakról szeretnék beszélni nektek. A képeken és videókon a társaim láthatóak, akik nem tudnak most itt lenni. – Rögtön egy képpel is kezdtem, ahol a reptéren várták a katonát a család. Lufival, táblával és könnyes szemmel.

- Az egész időszakot egy ilyen képzeletbeli képpel tudjuk elviselni. Még az is ilyet képzel el, aki biztos benne, hogy nem ilyen lesz. Személyesen is ismerek olyat, akit senki nem várt, ugyanis amíg kint volt, elhagyták. – kezemmel idézőjelet rajzolok a levegőben – Idézem: nem bírom ezt a távolságot.

Nem foglalkozom a nézők felől jövő reakciókkal.

- Maradjunk ennél a példánál. Ilyenkor a hazatérőnek még nehezebb feldolgozni az átélteket. Hiszen végig azt várta, hogy mesélhessen annak a személynek, akihez leghamarabb haza akar térni. Persze elmondhatja a nagy háborús sztorikat a családnak, de tudjuk, hogy az nem ugyan az.

Itt megemlítem, hogy a családnak és barátoknak mekkora szerepük van, illetve beszéltem pár szót a depresszióról, poszttraumás stresszről, és ezek kezeléséről. Megemlítem a balesetemet is, és hogy azok hogyan viselik, akikkel ilyen történt. Közben pár képek is mutattam, és videót a hazaérkezésről. Aztán átváltottam a szakemberi segítségre, ami érinti őket is, már ha ezzel szeretnének foglalkozni.

- Számos lehetőség van, ha szakmai segítséget szeretnénk kérni – direkt vettem bele magamat is, így emberiebbnek tűnök számukra, és jobban figyelnek -, például terápiák, ahol többi veteránnal beszélhetünk, pszichológusok, és van egy krízisvonal, ami a többitől külön van, és kizárólag katonáknak van.

Itt ezeket jobban kifejtettem majd elérkeztem a mondandóm végére.

- Remélem megfelelő betekintést tudtunk nyújtani. Ha valakit ez mégsem tántorított el, és szeretne csatlakozni a sereghez, tudunk adni jelentkezési lapokat. Itt leszünk még egy ideig, ha valakinek van kérdése, nyugodtan felteheti.

A fények visszatérnek és mozgolódni kezdenek. Szinte mindenki az ajtóhoz vonul, közülük csak néhányan maradtak a helyükön, akik később felénk tartottak. 10 ember lehet és mindegyik a társamhoz és Mike-hoz megy, aki a katonai díszegyenruhában van. Ő még nem szerelt le, neki kötelező. Ahogy nézem őket, a nevemre leszek figyelmes, ahogy kimondják. Egy ember van nálam is, remélhetőleg csak egy rövid és bugyuta kérdést szeretne feltenni. Amint odafordulok, felismerem. A fehér hajú srác.

- Mr. Jenkins, lehetne pár kérdésem?  



Szerkesztve Réka10 által @ 2019. 11. 16. 12:57:30


<<1.oldal>> 2. 3. 4.

© Copyright 2009-2020. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).