|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Andro | 2022. 01. 21. 20:29:10 | #36122 |
 Karakter: Azumi Ren
Megjegyzés: (Jan-dononak)
- Mindenképp közös állásponttal fogunk érkezni a tárgyalásokra – bólint Jan.
Egyikünk sem szól semmit, próbálom értelmezni a szavait, de úgy tűnik, korrekt tárgyalópartner. Nekem erre van szükségem, bár a palota két tanácsadóját erről nehéz lesz meggyőzni. Két vén, minden hájjal megkent róka, akik leginkább a saját pecsenyéjüket sütögetnék. De tudok róluk egyet és mást, amivel elérhetem, hogy nyugton maradjanak. Másfelől a hollandok közel sem olyan erőszakosak, mint az amerikaiak azzal a kikent-kifent Pruynnal az élen. Mégsem vagyok még teljesen meggyőzve a hollandok részéről sem.
- Örömmel venném, ha elfogadnák a meghívásom a képviselet kertjébe a következő tárgyalásra – fűzi még hozzá Jan, amivel felkelti az érdeklődésem.
De úgy tűnik, mindenki más is a fülét hegyezi. A kert egy semleges terület, talán ő is tudja, hogy mi japánok nem engedünk be csak úgy egy idegent az otthonunkba. Még családtagot sem mindig szívesen. De egy kert az egészen más, és egyébként is kíváncsi vagyok a híres holland tulipánokra, amelyekről eddig csak képeket láttam. A képviselet kertjében bizonyára van ezekből a nálunk sosem látott virágokból.
- Miénk a megtiszteltetés! - hajolok meg udvariasan, majd a társaim is követik a példámat.
Tudom, hogy kíváncsiak, de azt is, hogy egyedül én várom őszintén a következő találkozót. Átadjuk az ajándékunkat, egy palack jóféle, helyben termett sakét, és mi is megkapjuk az ő ajándékukat. Csak sejtem, hogy ez is valamiféle italt tartalmazhat. Még lefutjuk a szokásos udvariassági köröket, majd lassan távozunk.
- Nem tudom, hogy megbízhatunk-e bennük – mondja az egyik tanácsadó, miközben beszáll a gyaloghintójába. - A külföldiek ravaszak.
- Meghívtak a követségükre, tehát bíznak bennünk annyira, hogy hazai terepen folytassák a tárgyalásokat – mondom. - Vagy magukban bíznak ennyire. Majd elválik.
A tanácsadók nem mondanak semmit, ahogy a többiek sem. Lassan szétszéledünk, nekem pedig már most azon jár az agyam, vajon mit adhatnék holland partnereinknek ajándékba. De főleg Jannak, mert a fiatalember igencsak felkeltette az érdeklődésem. Úgy tűnik, őszintén érdeklődik az országunk és a kultúránk iránt, tanulja a nyelvünket és igyekszik elsajátítani a szokásainkat. Ebben mindenféleképpen előrébb jár az amerikaiaknál. Közel sem olyan dölyfös, lenéző, mint Pruyn-dono, de szemmel láthatóan még tapasztalatlan. Viszont lelkes, őszinte és úgy tűnik teljes szívével azon van, hogy az üzlet jól sikerüljön mindkét fél számára.
~*~
Apám elégedett, bár nem tetszik neki, hogy a követség kertjében találkozunk legközelebb. Szerinte ez valami csel a külföldi ördögök részéről, de ő mindig is ilyen volt. Sosem kedvelte a külföldieket, a nyugati démonokat, ahogy ő nevezi tárgyalópartnereinket. De nem mer szembemenni a császár akaratával, aki megnyitotta a határokat. Én azon a véleményen vagyok, hogy erre szükség volt, Japán nem zárkózhat el az idők végezetéig, miközben a világ többi része hatalmas fejlődésen megy át. Mi lemaradnánk a végén, és az lenne a vége, hogy valamely ország megszáll minket, mert nem tudunk lépést tartani a fejlődéssel.
Az ajándék kiválasztásánál magam járok el, mert ez a legfontosabb. Nem sérthetjük meg a másik felet, ráadásul biztosan ők is az alkalomhoz illő ajándékot fognak választani. Sokáig keresem a megfelelő ajándékot, mert ha a hollandok szeretik a tulipánokat, akkor a szépséget is értékelik. Éppen ezért esik egy, a Fuji-hegyet ábrázoló tekercsre a választásom, miközben a piacokat járom. A tekercsnek hosszú története van, állítólag Oda Nobunagáé volt, aki Japán egyesítését tűzte ki célul, de sajnálatos módon merénylet áldozata lett. Mindenesetre gyönyörű, régi festmény, méltó ajándék lesz Jan-dono számára. Vásárlás után hazaérkezem, és ekkor látom, hogy vendégünk van. Nem más, mint a húgom, Himeko, valamint két fia, az ötéves Yoshitaka és a három éves Yusuke.
- Bátyám – hajol meg a húgom, mikor belépek. Éppen apámmal társalognak. - Örülök, hogy látlak.
- Húgom – biccentek, majd mélyen meghajolok apám felé. - Mi szél hozott haza, és a hol a férjed?Nős asszonynak nem illendő egyedül utaznia.
- Toshihide-sama fontos üzleti útban utazott el, és megkérte apámat, hogy itt maradhassak pár hétig – válaszol Himeko. Elnézem őt, alig huszonkét éves, de már két fiút szült és ahogy nézem, ismét viselős. - Úgy érzi, itt nagyobb biztonságban vagyok, mint odahaza.
- Rendben van – mondom, majd apám felé fordulok. - A tárgyalások jól haladnak, és bár tudom, hogy nem szívesen veszed, de én vezetem a küldöttséget.
- Ezt ne egy nő előtt beszéljük meg, Ren! - mondja szigorúan apám, én pedig biccentek.
Való igaz, üzleti dolgokat egy női fül számára megtárgyalni vétek. Nekik semmi közük a férfiak dolgához. Inkább udvariasan érdeklődöm húgomtól a férje és az ő állapota felől is. Megjegyzem, a fiai szépen nőnek, és inkább a semleges témákról beszélgetünk.
~*~
A fogadásra természetesen a kíséretet is visszük. Szolgákat, akit segítenek cipelni. Az én személyes szolgám hozza a Jan-dononak szánt ajándékot rejtő, szépen díszített dobozt. Pontosan érkezünk a követség épületéhez, ahol egy szolgáló már vezet is be minket. Nem sietünk, időben vagyunk, de amikor megpillantom őt, látom, hogy izgatott. Én is örülök, hogy látom, de nem mutatom. Már úgy tűnik, jobban van, de majd ha alkalom adódik, érdeklődöm az állapota felől, ahogy illik. A kertben úgy tűnik, már mindent előkészítettek, asztalokat, ételeket. Jan hamarosan egy tálcával jelenik meg, rajta üvegpoharakba töltött ital. Még sosem láttam ilyet. Csak most veszem észre, hogy Jan nyugati öltözéket visel. Meg kell állapítanom, ez sokkal jobban mutat rajta, mint a női kimonó, amiben először láttam. Jómagam is ünnepi viseletet húztam, hiszen ilyen alkalomra az illendő. Meghajol felénk, majd mi is viszonozzuk. A testtartása tökéletes, mintha született japán lenne. Nem mesterkélt, nagyon természetesek a mozdulatai. Bizonyára sokat gyakorolta.
- Megkínálhatom önöket az európai szokásoknak megfelelően? - érdeklődik, felénk nyújtva a tálcát.
Kíváncsian veszek el egy poharat, de nem sokan követik a példámat. Belekortyolok az italba, és meglepően kellemesnek találom, bár kissé szúrósnak. De egészen finom.
Jan beljebb vezet minket, ahol előételeket kínál, míg a főfogások készen lesznek a tálalásra.
A társaság végül kissé szétoszlik, de Jan-dono mellettem marad. Nem taszít a társasága, inkább kellemes változatosságot jelent.
- Szeretném még egyszer megköszönni, hogy a múltkor megmentettél, az adósod vagyok – mondja majdnem tökéletes japán nyelven.
Csak megrázom a fejem. Hiszen nem kell megköszönnie.
- Nem, nem vagy. Nem azért tettem.
- Tudom, de én szeretném meghálálni valahogy egyszer mint Jan, nem mint Johannes Oppendyck japán-holland külkereskedelmi képviselő.
Nem válaszolok, csak nézem őt. Tényleg udvarias, figyel a szavaira, a mozdulataira, a hangsúlyra. Még idegen nekem, nem igazán tudom, milyen témát hozhatnék fel, mígnem eszembe jut az állapota.
- Hogy van a fejed és a karod? - kérdem udvariasan hollandul. Muszáj gyakorolnom a nyelvet, ha egyszer vele fogok tárgyalni továbbra is. De szeretném is megtanulni.
Úgy látom, meglepem a kérdésemmel, pedig a másik egészsége felől érdeklődni teljesen természetes. Talán náluk nem annyira, de ez egy semleges téma, amiről lehet beszélgetni.
- A karom még sajog, de semmi komolyabb, a fejem is alakul, már nem kell a kötés – mosolyog rám őszintén.
- Mnn – hümmögök egyet, mire ő elpirulva félrefordul. Valami rosszat mondtam volna? Nem értem a külföldieket.
- Hollandia híres a tulipánjairól. Itt a kertben is akad pár különleges és ritka példány. Van kedved megnézni? - vált témát, mire bólintok.
Megindulunk, ő vezet engem, és elmagyarázza, melyik növény és virág melyik. Teljesen belefeledkezik a mesélésbe, én pedig élvezettel hallgatom. Szemmel láthatóan nagyon szereti a tulipánokat, és nekem is tetszenek ezek az érdekes, sosem látott virágok. A végére már mindenki Jan-dono köré gyűlik, még a két tanácsadó és a kísérők is.
- A kedvencem a fekete tulipán. Igazán különleges – hívja fel a figyelmet egy fekete színű virágra. Nem illik oda, de mégis, a színe pedig a csillagtalan éjszakai égboltot idézi. Valóban lenyűgöző látvány.
A virágok élénk érdeklődést váltanak ki mindenkinél, nálam is. Hamarosan elkezdődik a beszélgetés, és úgy tűnik a hollandok igen büszkék ezekre a virágokra. Hatalmas tulipánmezőkről mesélnek, amelyeknek se végük, se hosszuk. Bevallom, csodálatos lehet. Hirtelen kocogtatás hangját hallom, és mikor odakapom a fejem, vendéglátónkat pillantom meg, aki az asztal mellett áll, kezében egy pohár pezsgővel.
- Kedves vendégeink! Az ebédet pillanatokon belül tálalják, megtisztelnének vele, ha helyet foglalnának, és az asztal mellett folytatnánk tovább a kedélyes társalgást.
A tálalás hamar megkezdődik, és néhány perccel később már élvezhetjük is az érdekes fogásokat. A szemem sarkából látom, hogy Jan-dono feláll, majd odalép valakihez. Küldöncnek nézem, nem sokat foglalkozom vele. Biztosan Jan-dononak hozott valamit.
- Elnézést, uram, de mint látja, épp fontos összejövetelt tartunk… - hallom Jan-dono hangját, de a küldönc durván félbeszakítja. Bár nem beszélem jól az angolt, de még így is nagyjából értem, miről folyik a társalgás.
- Mr. Oppendyck, ezt a csomagot mindenképp át kell adnom önnek uram, Mr. Pruyn nevében - mondja jó hangosan a férfi. Ez neveletlenségre vall. Hiszen nem illik így viselkedni, de mégis, mindenki figyelmét felkelti a kis incidens. - Kérem, okvetlenül nyissa ki!
Látom, hogy Jan-dono a névre összerezzen, mintha nem kedvelné Pryun-donot. Nem is csodálom, jómagam sem kedvelem túlságosan azt a felfuvalkodott hólyagot, de a jólneveltség és az udvariasság megköveteli, hogy ne erőszakoskodjak vele. Jan-dono kibontja a csomagot, amely egy dobozt rejt. A dobozból egy kanzashit emel ki, mire felszisszenek. Nem kell szakértőnek lenni, hogy tudjam, miféle hajdísz ez és úgy tűnik, másoknak is feltűnik a dolog.
- Uram üzeni, hogy igazán fantasztikus volt a tegnap délután, s plusz fizetségként fogadja el tőle ezt a különleges kanzashit.
- Öhm, köszönöm… - Látom, hogy Jan-dono zavarban van, majd mikor feljebb emeli a kanzashit, a többiek is felszisszennek.
Jan-dono hátranéz ránk, de szemmel láthatóan nem tud mit kezdeni a dologgal. Vajon tudja egyáltalán, mit tart a kezében? A tekintetem az inasára siklik, aki ugyancsak gondterhelt arcot vág. A küldönc somolyog, majd elviharzik, mintha ott sem lett volna. Látom, hogy az idősebb férfi súg valamit Jan-dono fülébe, mire ő elsápad, majd a szemeit összehúzva szorongatja kezében a hajdíszt. Fogalma sem volt róla, hogy ezt a kanzashit a nőnek öltözött férfi prostituáltak, azaz a kagemák viselik.
A hollandok szemmel láthatóan értetlenül állnak a dolog előtt, de japán társaimon látom, hogy szívesebben lennének a követség kapuján kívül. Jómagam nem hiszem, hogy Jan-dono kagema lenne, de erről nehéz lesz meggyőzni a többieket.
- Tudtam, hogy nem bízhatunk egy gaijinban! - szólal meg az egyik tanácsadó. - Azonnal bontsuk fel a szerződést, mielőtt még megköttetne!
- De uraim! - szólalok meg határozottan. - Ne hamarkodjuk el a dolgot. Lehetséges, hogy pusztán egy félreértésről van szó.
- Félreértésről? - kérdi Akiyama Hidetoshi-dono, a követség egyik tagja. Vaskalapos férfi, akit nehéz bármiről meggyőzni, ha nem akarja. - Azumi-dono, ön lehet, hogy némileg ismeri ezt a külföldit, de egy prostituálttal tárgyalni nagyon kellemetlen lenne számunkra. A császári tanácsadóval értek egyet, miszerint inkább az amerikaikkal kéne folytatnunk a tárgyalásokat.
- Az amerikaiak kihasználnak minket! - mondom nyomatékosan. - Pruyn-dono már így is többet akar, mint amennyit előzőleg ígért. A hollandok ajánlata azonban korrektnek tűnik, nem követelnek, nem sürgetnek minket, mint az amerikaiak, Akiyama-dono. Talán nem ért egyet ezzel?
- Ha nem prostituált, mivel magyarázza a kanzashit, Azumi-dono?! - kérdi a szamuráj, a rémült Jan-dono kezében levő tárgyra mutatva. - Ilyesmit senki sem ad csak úgy ajándékba!
Jan-dono szemmel láthatóan meg van rettenve. Fogalmam sincs, mennyit értett meg az előbbi beszélgetésből, de remélem, nem mindent. De akkor is tudja, hogy róla van szó. A hajamba túrok, valahogy el kell simítanom az ügyet. Aztán eszembe jut valami, ami talán segíthet, bár a baj sajnos már megesett. Ha az ügy el is csitul, az időbe fog telni, a mai hangulatnak pedig annyi. Pedig az egész szépen indult. Mintha szándékosan időzítették volna pont a mai napra a dolgot. Talán csapda lenne? Még az is meglehet, elvégre Pruyn-dono az a társai nagyon nagyra tartják magukat és mindenáron előnyt akarnak szerezni maguknak.
- Egészen egyszerűen megoldhatjuk ezt az egészet – mondom hirtelen, mindenki figyelmét magamra vonva. Direkt lassabban beszélek, egyszerűbb szavakat használok, bár a holland tolmács itt van, hogy mindent fordítson a többieknek. Ők legalább annyira zavarban vannak, mint Jan-dono. - Mindössze ki kell derítenünk, vajon Jan-dono hazudik-e, vagy Pruyn-dono.
- És mégis hogy kívánja ezt elérni, Azumi-dono? - kérdi az egyik tanácsadó.
- Jan-dono, hol volt ön aznap, amikor találkozott Pruyn-donoval? - kérdem egyenesen a holland fiatalemberre nézve. - Kérem, az igazat mondja, mert ha hazudik, csak a saját sírját ássa mélyebbre.
- A régiségpiacon – mondja Jan-dono határozottan. - Ajándékot kerestem önöknek, amikor összefutottam Mr. Pruynnel. Erőszakoskodni kezdett velem, ezt a helyiek is megmondhatják. Mindenféle illetlen dolgot mondott, majd amikor nem akart elengedni, megjelent egy rendőr. Akkor elment.
- Szóval, maga nem ment vele? - kérdem kíváncsian. Érzem, hogy mindenki feszülten figyel.
- Természetesen nem! Nem vagyok „olyan” férfi! - Jan-dono dühös, érzem rajta, de próbálja visszafogni magát.
- Könnyen kideríthetjük, igazat beszél-e – biccentek, majd felkelek. - Elég, ha elmegyünk a régiségpiacra, valakit pedig elszalasztok a rendőrségre. Ott igazolni tudják az állítását.
- De semmi bizonyíték nincs rá, hogy utána nem… - mondja Akiyama-dono, de elharapja a mondatot.
- Az uram még lábadozott akkor – szólal meg a Jan-dono mellett álló szolgáló, meglepően jó japánossággal. - Az incidens után hazajöttünk, és egész nap nem hagyta el a házat. A személyzet is tanúsíthatja, hogy az úrfi egész nap pihent utána.
- Egy külföldi szava semmit sem ér! - köti az ebet a karóhoz az egyik tanácsadó. - Hazudik, hogy a gazdáját védje.
- Nem, nem hazudik – mondom komolyan. - Tudják, megérzem, ha nem mondanak nekem igazat, de Jan-dono és a szolgája minden szava igaz. És nekem ennyi elég, uraim!
- Hát nekünk nem! - vágja rá Akiyama-dono, majd feláll. - Amíg az ügy nem rendeződik, a tárgyalások sem folytatódhatnak, nem igaz?
Bólintok, sajnos igazat kell adnom neki. Rettentően kínos helyzetben vagyunk, de helyt kell adnom a többiek kérelmének. Az ügyet ki kell vizsgálni, és minél hamarabb, mert így az időt vesztegetjük. A hangulatnak természetesen annyi, honfitársaim nem akarnak maradni, Jan-dono hiába marasztalja őket. Látom, milyen kétségbeesett, így én maradok, bár úgy tűnik, a hollandok is szedelőzködnek. Végül csak én, Jan-dono és vendéglátónk szolgája marad. Meg az én két szolgám, akiket magammal hoztam. Ilyen helyzetben természetesen az ajándékot sem adhatom át, nem lenne illendő, de furcsán is nézne ki.
Mikor mindenki távozik, elküldöm az egyik szolgálómat, tudakolja meg, valójában mi is történt a régiségpiacon. Kérdés nélkül teljesíti a parancsomat. A másikuk ott marad mellettem. Mindketten megbízható fiúk, akik sosem okoztak még nekem csalódást. Jan-donora nézek, aki megrettenve néz vissza rám. A szolgája valamit mond neki, amit nem hallok, ő pedig tétova léptekkel indul el felém.
- Én… rettentően szégyellem magam… - mondja halkan, szabadkozva.
- Nincs miért – rázom a fejem az asztalhoz telepedve. - Az egész nem a te hibád, Jan. Kár emésztened magad. Bár való igaz, az a kanzashi nem tett túl jó benyomást rád nézve.
- Fogalmam sem volt róla, mi ez! - mondja kétségbeesett hangon, mire bólintok. - És soha az életben nem feküdnék össze egy olyan alakkal, mint Pruyn! Hinned kell nekem!
Nem válaszolok azonnal, és tudom, hogy ez még jobban kétségbe ejti. A külföldiek mindig mindenre azonnal választ várnak, nem figyelnek a finom kis jelzésekre, mint ahogy mi tesszük. Türelmetlenek, mindig mindent azonnal akarnak. Jan-dono még fiatal, valószínűleg tapasztalatlan is a japánokkal és a szokásainkkal kapcsolatban. Ezt nem róhatom fel neki bűnként. Ez előételekből csipegetek, egészen finomak, bár nem pont az én ízlésemnek valók. Vannak külföldi ételek is, valamint hagyományos, japán fogások is az asztalon.
- Kár lenne veszni hagyni az ételt – mondom egyszerűen. - Ülj le, együnk együtt!
- Hogyan? - kérdi meglepetten, majd óvatosan helyet foglal velem szemben.
- A szolgálóid sokat dolgoztak a fogásokon, bizonyára szomorúak lennének, ha ki kéne dobni őket – nézek rá komolyan. - Ráadásul, üres gyomorral nem lehet jól gondolkodni sem.
Azt hiszem, végre felfogja, hogy hiszek neki, bár jól tudom, hogy ez rám milyen fényt vet. Néhányan már így ferde szemmel néznek rám, mert nem gyűlölöm a külföldieket, sőt, a nyelvüket tanulom. De tudom, hogy ezek a dolgok még hasznosak lesznek a későbbiekben. Én előrefelé gondolkodom, bár tisztában vagyok vele, hogy ez sokak szemét szúrja. Ahogy az is, hogy őfelsége engem bízott meg a tárgyalások vezetésével. Tudom, hogy ennek a mai napnak még megiszom a levét, de azt hiszem, muszáj segítenem ennek a fiatalembernek.
Falatozunk, és úgy látom, vendéglátóm kedve is kezd visszatérni egy kissé. Ez örömmel tölt el, mintha kissé kezdené visszanyerni az önbizalmát.
- Az ügyet minél előbb el kell simítani – mondom. - Akiyama-dono nem igazán kedveli a külföldieket, a tanácsadók meg az istenek tudják miket fognak őfelsége fülébe suttogni a mai esetről. Ezért nagyon fontos, hogy most egy ideig meglapulj, ne légy meggondolatlan! És ha javasolhatom, ne hagyd el az otthonodat sem, hacsak nem akarod, hogy újabb pletykák kapjanak szárnyra. Vendéget se fogadj! Az egész dolog el fog rendeződni, és a kedélyek is megnyugszanak néhány héten belül.
- Gondolod? - kérdi aggodalmasan. - Ti japánok híresek vagytok a haragtartásról, nem?
- Nem tartunk haragot, ha nem muszáj – mondom. - Ők sem haragszanak rád, mindössze nem bíznak benned. Úgy érzik, elárultad a bizalmukat, amit nehéz lesz visszaszerezni. Én segíthetek neked, de együtt kell működnöd velem.
- Bármit megteszek, ha az segít, hogy a tárgyalások folytatódjanak és a helyzet rendeződjön. - Látom rajta, hogy komolyan gondolja, így bólintok.
- Én hiszek neked – jelentem ki. - Nem olyannak tűnsz, aki egyik férfi ágyából a másikba ugrálna. De ha adhatok egy tanácsot, a női ruhadarabokat kerülnöd kéne. Feltűnővé tesznek, és még jobban megerősítik azt a nézetet, hogy egy kagema vagy.
- Kagema? - kérdi Jan-dono értetlenül.
- Férfi prostituált – magyarázom. - Nem olyan ritkák, mint hiszed, itt nálunk is vannak, de az igazán nagy terület a edoi Yoshiwara körzetben található. A szamurájok számára nem tiltott fiúkkal hálni, bár ezt természetesen senki sem verné nagydobra. De nem is titkoljuk az ilyesfajta kapcsolatot, mivel teljesen természetes dolog.
Jan-dono elképedve hallgat, hiszen olyasmiről beszélek, ami számára ismeretlen. Látszik, hogy nemrég érkezett, de örülök, hogy érdeklik a szokásaink, hagyományaink. A legtöbb külföldi lenéz minket, visszamaradott barbárnak tart és igyekszik a saját kultúráját ránk erőltetni. A portugálok pont ezért járták meg annak idején. A hollandok már igyekeznek úgy tűnik nem elkövetni eme hibát. Az amerikaiak viszont dölyfösek, fölényeskedők, akiktől irtózom.
Ezek után semleges témákról beszélgetünk. Hollandiáról kérdezem, ő pedig örömmel mesél ismét a tulipánokról, majd a szélmalmokról és a hatalmas búzamezőkről, a városokról, falvakról, a vasútról és a tengerről.
- Hollandia valóban csodálatos lehet – mondom az anyanyelvemen. - Remélem, egy nap eljutok oda. Szívesen megnézném magam is azokat a szélmalmokat és a hatalmas tulipánmezőket.
- Szívesen látnálak az otthonomban – biccent, mire felvonom a szemöldököm. - Ó, tudom, ti japánok nem szívesen engedtek be idegeneket a házatokba, de nálunk ez teljesen máshogy van. Egy kedves barátot mindig szívesen látunk.
- Tehát a barátodnak tartasz? - kérdem egy apró mosoly kíséretében, amivel úgy tűnik, sikerül zavarba hoznom.
- Azt… hiszem… - mondja bizonytalanul. - Nem igazán tudom, de… szeretném azt hinni, hogy… barátok vagyunk.
- Ti külföldiek túl gyorsan köttök barátságokat – jegyzem meg, mire látom, hogy elszomorodik. - Nem mondom, hogy nem kedvellek, Jan-dono, de még nem is mondanám, hogy a barátom vagy. Egyszer biztosan az leszel, de jelenleg inkább csak tárgyalópartnernek tekintelek, ha megengeded. Mi japánok nem keverjük az üzletet a magánélettel.
- Megértem – bólint komolyan. - De remélem, ha sikeresen nyélbe ütjük az üzletet, a barátodnak fogsz tekinteni.
- Ez elképzelhető – állok fel. - Köszönöm a vendéglátást! Amint megtudok valamit, értesíteni foglak, ahogy a többieket is.
- Köszönöm, hogy maradtál – hajol meg mélyen, én pedig viszonzom. - Nem fogom elárulni a bizalmad, Ren.
Bólintok, majd intek a szolgámnak, és Jan-dono szolgálója kikísér minket. Úgy érzem, azért haladást értem el, még akkor is, ha most az ügy nagyon rosszul áll. Ezek után a többiek biztosan arról akarnak majd meggyőzni, adjuk meg az amerikai félnek, amit akarnak. De még mindig ott tartok, hogy a hollandok ajánlata sokkal korrektebb és észszerűbb. Lóra ülök, majd elindulok hazafelé. Semmi kétségem afelől, hogy a szolgám már otthon van, és jó hírekkel vár.
|
| ef-chan | 2021. 11. 20. 11:58:48 | #36065 |
 Karakter: Johannes Oppendyck (Jan)
Megjegyzés: (Rennek)
A bókomra biccent, elvéve a kiürült csészémet. Talán túlontúl közvetlen voltam a megjegyzésemmel az ízlésének, legalábbis erre következtetek abból, hogy megfoszt a díszes edénykétől. Erőteljesen gondolkodom valami témán, mert ha nem tartom szóval, innentől kezdve könnyedén magamra hagyhat. Ellenben ha beszélek, tudom, van elég udvarias, hogy válaszol, és marad, hiszen japán. Annyira udvarias népség. Legalábbis látszólag. De ha a fenébe gondol is, jól esik, hogy szól hozzám. Külön kuriózum, hogy a saját nyelvemen a sajátja helyett. Hogy őrizhetném meg ezt a “kapcsolatot”? Túlontúl tolakodó lenne újabb találkozót kicsikarni.
Tekintetem megakad a kardján.
- Te… szamuráj vagy, igaz? - mutatok is a fegyverre, lecsapva a kínálkozó beszédtémára.
- Igen. A családom már… A családom több… generáció óta itt él. Ez a város a miénk - fogalmazza össze a holland mondatot. Ámulok magamban. Ez egy nehéz, összetett mondat volt. S mégis tökéletesen összegondolta.
- Jól beszéled a hollandot - jegyzem meg én is a saját anyanyelvemen.
- Kicsit - szerénykedik, pedig nincs rá oka. - Egy honfitársam, aki évekig a te országodban élt, tanít engem. De még… nem értek sokat. Te is jól beszéled az én nyelvem. Fura egy gaikokujintól.
Még talán egy leheletnyit zavarba is jönnék a dicséretre, ha nem akadnék fenn a szóhasználatán.
- Gaikokujin? Azt hittem, gaijinnak hívtok minket.
- Az udvariatlan megszólítás. A gaikokujin egyszerűen külföldit jelent - vált a saját anyanyelvére, így jobban kell figyelnem, de azt hiszem, nagyjából értettem a lényeget. Remélem… Bólintok is, ugyanakkor rám tör, hogy fel akarok ülni, rendesen társalogni.
Rosszallóan nyom vissza: - Pihenned kell, mert a sérüléseid súlyosabbak lesznek. A sebedet össze kellett varrni, és a fejed is megsérült, amikor elájultál. Ma pihensz!
Szabályosan parancsol. Persze csak japán viszonylatban, mégis megszeppenek kissé. Viszont talán pont emiatt, hogy indokom legyen felkelni, villan az eszembe, hogy nekem oltári fontos találkozóm lenne ma. Ráadásul az előtárgyalásokat már le is késtem, s holland társaim baromira rossz néven fogják ezt venni. Ó, a fenébe is már!
- Nem lehet! - jelentem is ki hevesen, főleg ahhoz képest, hogy mivel ő is, én is ösztönösen visszaváltok japánra. - Még dolgom van. Nagyon fontos.
- Pihensz! - erősködik. Ugyanakkor érezhetően letudottnak véli a dolgot. Engem. - Én megyek, később még találkozunk, Johannesu - búcsúzik is. Meglep. Később még találkozunk. Ez egy ígéret?
- A Jan is elég, ez a becenevem és rövidebb is - ülök fel izgatottan.
- Jan - ismétli meg. Még kiejtve is jobban hangzik a szájáról, mint a Johannesu. Viszont feláll, és meghajol, valóban indulva. - Jobbulást!
Ahh!... Próbálnék utána szólni, de cserbenhagy a nyelvtudásom. Francba, még csak azt sem tudom, merre lakik. “Később még találkozunk. “ Mekkora hazugság…
* * *
Összeszedni magam nehezebb volt, mint gondoltam. Ha jól értettem - na meg nem egy nagy ördöngösség kitalálni sem -, sok vért vesztettem, ráadásul valószínűleg a fejsérülésem sem elhanyagolható. Gyengének érzem magam és bizonytalannak, de muszáj összekapnom magam, hogy legalább a holland-japán tárgyalásra eljussak. Ha ezt elszúrom, édesapám fixen hazarendel.
Nem akarok hazamenni!
Első dolgom volt üzenetet küldeni a találkozó holland résztvevői számára, hogy kényszerűen kések majd, számukra megüzentem az okot is. Remélem, elsimítják a késedelmem okozta rossz benyomás kellemetlenségeit.
Ennek ellenére roppant mód izgulok, mégha ez az arcomon és a megjelenésemen nem is látszik, mikor belépek a teaházba, ahol a találkozóra sor kerül. Érzem, hogy a térdem remeg a rengeteg stressztől és megerőltetéstől, amit jelen állapotomban ez az egész találkozó jelent, de belülről a számba harapok figyelmeztetve magam, hogy most minden gátló tényező ellenére észnél kell lennem.
A személyzet egyik tagja lép elém meghajolva, majd int, hogy kövessem. Mikor az ajtóhoz érünk, ismét meghajolva hagy magamra, meghagyva a privát szférát. Bizonyára tudja, miféle ügyletek folyhatnak a kis különteremben. Mielőtt benyitnék, nagy levegőt véve rendezem az arcvonásaim.
Odabenn már mindenki jelen van. Terveim szerint bocsánatkéréssel kezdeném, amiért késtem, de az ismerős arc váratlan látványa teljesen letaglóz.
- Te?! - bukik ki belőlem az őszinte döbbenet udvariatlanul, ami miatt mindenki meglepődik.
- Azumi-dono, ismeri ezt férfit? - szólal meg az egyik ismeretlen japán. Mélyen magamban elszégyellem magam, mert azonnal kiérezhető, hogy kellemetlen helyzetbe hoztam megmentőm.
- Összefutottunk az utcán. De arról fogalmam sem volt, hogy vele kell ma tárgyalnunk. Nem ismerem, pusztán néhány szót váltottunk, amikor útbaigazítást kért - feleli. Útbaigazítást… ja, olyasmi. Ezek szerint viszont jobban járok, ha tartózkodom minden közvetlenségtől, így is láthatóan bajt hoztam mindkettőnk fejére.
Remek…
Hogy ne rontsam tovább a helyzetet, leülök, pár szót váltva a holland társaimmal. Jobb lett volna részletesen átbeszélni a stratégiát, de így, pár félszóval egyeztetve is működik majd talán. Legalábbis társaim és Azumi igen bizakodónak tűnnek. A japán delegációból két tag viszont kevésbé szívderítő. Nem lesz egyszerű dolgunk.
- Nos, akkor kezdhetjük, uraim? - kérdezi Frederick. Azumi bólint. Szóval ő a vezetője a delegációnak. Ez valamiért megnyugtat, elég hidegfejűnek tűnik, és egyáltalán nem mutatott gyűlöletet az irányomban, hiába vagyok külföldi. S valamennyire érti is a hollandot. Nem utolsósorban pontosan tudja a késésem okát, így bizonyosan nem neheztel
- Helyes, tehát ahogy mondottam… - kezd is bele Frederick a tárgyalásba. Egy ideig hallgatom, majd fokozatosan, ahogy kezdem felvenni a ritmust, átveszem a szót. Harmadik társunk, Petrus is becsatlakozik olykor, de az, hogy van “előtörténetünk” a tárgyalópartneremmel, magabiztossá tesz. Apám biztosan büszke lenne arra, ahogy szép lassan teljesen átveszem a holland delegáció irányítását, s letöröm két társam mindennemű olyan igyekezetét, amellyel olyasmit ígérnének, amiről tudják, hogy tarthatatlan. Világosan, nyíltan, pontosan vázolom fel, mit kérünk és mit ígérünk cserébe. Korrekt üzletet vázolva fel, trükkök, kiskapuk, üres ígéretek nélkül, felépítve logikusan, láttatva minden előnyét, s elismerve minden hátrányát is.
Mivel jártam Amerikában, s egy kis, elnyomott közösségen keresztül ismertem meg az amerikaiak tárgyalási stílusát, erős meggyőződésem, hogy csak így érhetünk el komoly sikereket. Az amerikaiak szeretnek mindent megígérni, és aztán semmit be nem tartani, vagy igen erősen a javukra átértelmezett formában megtartani csak. A japánok ráadásul sem nem buták, sem nincsenek azért rákényszerítve annyira arra, hogy mindent benyeljenek kérdés nélkül, hogy valóban célravezető lenne felüllicitálni az amerikai badarságokat. Bizonyos vagyok benne, hogy az ésszerű, reális üzleti feltételek sokkal vonzóbbak a számukra, hiszen bárkinek imponálna, hogy komoly üzleti partnerként kezelik, nem pedig valami alsóbbrendű bennszülött korcsnak, ahogy azt az amerikaiak például az indiánokkal tették/teszik. Amúgy is fontosnak tartom, hogy az adott szavam érjen valamit, nem adnám a nevem semmihez, ami nem teljesíthető.
Mikor nagyjából végzünk, Azumi a két oldalt elhelyezkedő japán férfiakhoz fordul, s valami egészen fura szóhasználattal kezdenek beszélni. Meglep, hogy egy mukkot sem értek, egyetlen apró értelmes szót sem tudok elkapni. Ez valami nyelvjárás lehet? Ha az, lenyűgöző, mennyire más, mennyire érthetetlen az eddig megszerzett tudásommal is. Na jó, egy dolgot megértek: gaijin. Hogy is mondta Azumi, ez egy durva, udvariatlan forma. Azt hiszem, a két férfi nem nagyon kedveli a külföldieket. Viszont érdekes fordulat, hogy láthatóan Azumi letorkollja a férfit, akivel beszél, s az összenéz társával. Bár arcomon nem látszik, azt az egyet jól megtanultam nem túl hosszú életem során is, hogy rejtsem az érzésem, de kissé összezavarodom a szerepeket illetően, kinek mennyi ráhatása lehet az ügyünkre.
Végül a tolmács ment meg, aki részletesen előadja, amit Azumi mond neki. Kellemes meglepetés, de érezhetően pozitív fogadtatása van az üzleti ajánlatunknak már elsőre is.
- Tehát, ha jól értettem, még finomítanunk kell a dolgokon - tisztázom összegezve a hallottakat szedett-vedett japánommal. Azumi bólint. - Pontosan… mire gondol Azumi-dono?
Csak a miheztartás végett érdeklődöm. Van pár tippem, de bizonyos vagyok abban, hogy fog mondani olyat, amire nem gondoltam eddig, hiszen a tapasztalataim vajmi kevesek ezen a téren még mindig.
- Meg kell határozni, hogy egyszerre pontosan hány hajó köthet ki, milyen sűrűn, illetve milyen és mennyi árut hozhatnak be. És persze, hogy azt mennyiért adhatják el. Remélem, a legközelebbi találkozónkra ezt is megbeszélik egymás között, uraim.
Ahh… értem. Huh… Ez a része lesz a legnehezebb. Mert itt majd a saját honfitársaimmal kell szembemennem, hogy valóban élhető szerződés jöjjön létre. Az meg megint nehézkes lesz, hogy ne legyenek visszaélések.
- Mindenképp közös állásponttal fogunk érkezni a tárgyalásokra - bólintok. Ezzel nem ígértem olyat, amit ne tudnék betartani, a holland kereskedők képviselőivel bizonyosan egységes álláspontra fogunk jutni. Az más kérdés, mennyire lesz ez olyan, ami nem lesz visszatetsző a japán fél számára. Különösen úgy, hogy az amerikaiak is feszegetik a határaikat, minél nagyobb részt próbálva kiharapni a kvóták elosztásából.
- Örömmel venném, ha elfogadnák a meghívásom a képviselet kertjébe a következő tárgyalásra - fűzöm még hozzá. Az első terep az ő választásuk volt, teljesen semleges, a második terepet szeretném én választani, s mivel tudom, hogy a japánok számára az otthon szent tér, ahova nem hívnak senkit, és nem is szívesen járnak vendégségbe másokhoz, az otthonukba, hogy mégis valahogy elhívhassam magamhoz, a kertet ajánlom fel. Az már közösségi tér, minden rendezvényünk, bankettünk a meleg időszakban ott kap helyet. Ráadásul tényleg kellemes, szépen kialakított, ötvözi a japán és a holland kertkultúra sajátosságait. Szerintem igazán szerencsés választás lenne. S talán nem is udvariatlan. Jelenlegi tudásom alapján ez még elfogadható kellene legyen.
- Miénk a megtiszteltetés! - hajol meg udvariasan. Remélem, valóban szívesen fogadja a meghívást, mert még nem igazán igazodom el a gesztusaik világában. Azt tudom, hogy roppant udvariasak, szóval akkor is igent mondanak, ha sarokba szorítják őket, ha a hátuk közepére sem kívánnak. Igaz, most muszáj is udvariasnak lenni, mert tárgyalásról van szó.
Most viszont ideje visszavonulni. Zárásként a küldöttségünk átadja az ajándékot, ahogy az illik. A csomag egy adag minőségi holland bort rejt. Mi is megkapjuk az ő ajándékuk, amit udvarias meghajlásokkal köszönünk meg tudva, hogy illetlenség ott, helyben kinyitni. Még pár udvariassági kör, s a delegációnk távozik.
Ahogy kilépünk a fogadóból, mintha elhagyna az erőm, szédülök meg újra, s tör rám újra a rosszullét. Igyekszem elrejteni, bár a sápadtságomon és a bizonytalan járásomon nem tudok segíteni. Szerencsére holland társaim elég izgatottak ahhoz, hogy ne vegyenek észre semmit, és eléggé hidegen hagyom őket ahhoz, hogy érdekelje őket, egészen pontosan mi történt velem, s milyen az állapotom. Ha kihullok, eggyel kevesebb, akivel osztozni kell…
Az egyik sarkon elköszönve válok le, hogy amint eltűnnek a látóteremből, letelepedjek egy kisebb étkezde egyik székére, majd jó pénzért felfogadok egy kis suhancot, hogy fusson el a követségre, és küldessen értem valakit.
* * *
Hiába rendel az orvos is ágynyugalomra, amikor csak tehetem, a fogadás dolgait szervezem. Elsőnek összeegyeztettünk egy időpontot a japán partnereinkkel. Ez a fázis volt a legnehezebb. Egy örökkévalóságnak tűnt kivárni, míg megszületett. Mivel a magam részéről a minél hamarabbi időpontot preferáltam, még így is csalódás, hogy majdnem három héttel későbbre sikerült csak kicsikarni azt. Csalódottságom a válaszaimban nem fogalmaztam meg, annál professzionálisabb vagyok, de a szobám magányában utat tudtam adni ezen érzelmeimnek is.
Szerencsére a sok dolog eléggé lefoglalt ahhoz, hogy ne emésszem magam, és ne akarjak felrobbanni a jeles napig teljesen.
Van is szerveznivaló és egyeztetnivaló bőven. A parti szervezése mellett folyamatos a tárgyalás a holland közösségen belül is. Igazából ha akarnék, sem tudnék ágyban maradni.
- Jan, pihenned kellene - súgja illendő meghajlás közben Diederick, rám segítve a haorim.
- Nem tehetem, tudod jól - mosolygok szelíden.
- Erre a sétára nincs szükség - jegyzi meg egy csipettel több megrovással komornyikom. Nem veszem sértésnek, tudom, hogy az idősebb férfi csak aggódik értem. Mindig is családként tekintett rám, s én is kicsit úgy rá. Azon kevés szolgálónk egyike, akivel mindig is jó viszonyt ápoltam, amíg otthon voltam, s aki mellett a mai napig is komfortosan érzem magam.
- A legnagyobb szükség erre van - nézek rá nagy komolyan. - A japánoknál az ajándékok kiválasztása a lehető legfontosabb, ezt te is tudod. Nem vehetem félvállról, és nem küldhetek valaki mást magam helyett.
Hallgat, tudja, hogy igazam van. Sokkal régebb óta él itt, mint a legtöbb holland. Ő tudja a legtöbbet a helyi kultúráról. Mindig rá támaszkodom. Engesztelőn simítok a vállára.
- Mellettem leszel, nem lesz baj.
Tudom, nem győztem meg. Érzem én is magamon a gyengeséget, biztos vagyok benne, hogy legalább sápadtabb vagyok az átlagosnál, de biztos vagyok benne, hogy a sötét karikák árnyéka is rávetül a szememre, jelezve fáradtságom, amit csak növel, hogy a szervezetem a gyógyulásra is rengeteg energiát használ fel. Ezt az ügyet viszont semmiképp sem vagyok hajlandó kiadni a kezem közül. Szeretnék személyesen ajándékot választani neki. Igaz, nem ismerem, és ötletem sincs, mégis különleges prioritású üggyé nőtte ki magát számomra a kérdés.
Diederick pont azért jön velem, mert régebb óta él itt, ezért tisztában van azzal, mit merre érdemes venni, melyek azok a boltok, kik azok a kézművesek, iparosok, akik valódi minőséget állítanak elő. Ha lenne elképzelésem, egyszerű kiruccanás lehetne, de mivel ötletem sincs, így hosszú és körülményes útnak nézünk elébe. Komornyikom aggodalma ennek szól. Még közel sem vagyok olyan állapotban a fejsérülésem után, hogy ennyit kellene sétálnom, főleg nem úgy, hogy nem is igazán pihentem úgy, ahogy kellett volna.
Megfékezni viszont még egy hatökrös szekér sem tudna, nekiindulunk hát. Első célunk a régiségpiac. Diederick sokat mesélt már arról, hogy a japánok nagy tiszteletben tartják a régiségeket. De nem olyan értelemben, mint ahogy mi Európában tesszük. Az értékük nem abban áll, mennyire drága anyagból készültek. Ha meg kellene fogalmazni, valahogy úgy fognám meg, hogy sokkal fontosabb az adott tárgy története. S mivel szeretek történeteket hallgatni, igen sokat időzünk a piacon. Minden darabnál, ami megtetszik, kikérdezem az árust komornyikom segítségével, aki tolmácsol, amikor szükség van rá - elég sokszor. A sok történet egész magával ragad, mégsem találom az igazit. Nincs olyan történet, amelyről azt gondolnám, hogy igen, ez illene hozzá.
Egyre nagyobb gondba esek, mit is válasszak, mikor bántóan provokatív hang csendül mögöttem: - Mr. Oppendyck, mekkora meglepetés épp itt Önbe futnom!
Ahogy a hang irányába pillantok, magamban elfintorodok, arcom viszont azonnal távolságtartóbb udvariasságba merevedik.
- Mr. Pruyn, üdvözletem. Valóban meglepő pont itt összefutnunk - fogadom el a felém nyújtott kezet. Robert Hewson Pruyn. Amerika japán nagykövete. A negyvenes évei végén járó férfi veszélyes ellenfél, pont ezért kell óvatosnak lennem minden fél szavammal, mozdulatommal. Igazi amerikai, hangos, és nem fél átgázolni senkin, ha úgy gondolja, már nincs szüksége rá. Ugyanakkor félelmetes a meggyőző képessége, könnyen nyeri meg magának az embereket természete ellenére is. Emiatt sem előnyös, ha az ember magára haragítja. Ettől viszont még nem lesz kisebb a fejfájásom a nem kívánt plusz gond miatt, amellyel terhelnem kell magam a felbukkanásával. Főleg mert olyan érzésem van, hogy célja van azzal, hogy most összefutottunk “véletlenül”.
- Ha nem túl indiszkrét, megkérdezhetem, mi terheli ennyire, hogy ilyen mély gonddal járja az utcákat, Mr. Oppendyck?
- Igazán kedves az érdeklődése, Mr. Pruyn - biccentek kissé roppant ügyelve arra, hogy nagyon udvarias legyek. - Ha fogalmazhatok így, csupán személyes érdeklődésből törekszem megismerni a helyiek felfogását, de még inkább vásárlási szokásait.
- Áh, a híres holland üzleti érzék - mosolyog titokzatosan a férfi. Borsódzik tőle a hátam. Gyűlölöm az ilyen macska-egér játékokat. Bizonyosan tudja, mi járatban lehetek, biztos vagyok benne, hogy megvannak a megfelelő besúgói, hogy a fülébe jusson a hír az alakuló szerződésről. Arcom rezzenéstelen, de szívem szerint tettetnék egy ájulásos rosszullétet, hogy szabadulhassak. De akkor le kellene mondanom arról, hogy magam válasszak ajándékot…
- Nem kifejezetten holland tulajdonság, biztos vagyok benne, hogy Ön is szokott hasonlóan eljárni. - Például most. Engem tesztelve. Kíváncsi vagyok, mikor böki ki, mit akar valójában.
- Valóban, valóban, nem tagadhatom - mosolyog kedélyesen, majd a hátamra téve a kezét von magával bizalmasan. Kényszerítenem kell magam, hogy ne húzódjak el az érintés elől. - Mondja, Mr. Oppendyck, mi miért nem találkoztunk még rendesen, hivatalos ügyek távoli pillantásváltásait leszámítva sosem?
- Talán pont azért, mert csak ennyire ismerjük egymást? - felelem bizonytalanul. Ki akar kezdeni, vagy épp ellenkezőleg, szövetkezni akar valami kapcsán?
Nevetése felborzolja a szőrt a hátamon, de továbbra is csak hagyom, hogy vonjon magával előre. Diederick lemaradva követ, illendő távolságot tartva.
- Ezen mindenképp változtatnunk kell - jelenti ki az amerikai kedélyesen, majd megáll egy bolt előtt, ahol mindenféle japán női ruhadarabokat árulnak. - Nem pompázatos ez a vörös kimono ezzel a gazdag darumadár díszítéssel?
- Ízléses darabnak tűnik, de nem értek hozzájuk kifejezetten - vallom meg őszintén, de nem igazán értve, hova akar kilyukadni.
Bizalmasan közelebb hajol. Olyan közel, hogy távolabb lépnék, de a keze, amely eddig a hátamon volt, a vállamra marva tart vissza, kényszerítve, hogy a közelében maradjak.
- Pedig úgy tudom, nagy kedvelője a japán női ruhadaraboknak, Mr. Oppendyck.
Szerencse, hogy gyerekkoromban megtanultam, hogy rejtsem el a legapróbb érzelmeim is, hogy kevésbé idegesítsem apám, mert különben most nem csak egy árnyalattal sápadtabb lennék, de a megdöbbenés után a felismerés is kiülne az arcomra, ami így távolságtartóan semmilyen marad. Épp csak a légkör fagy meg teljesen kettőnk között.
- Ezt hogy értsem, Mr. Pruyn? - söpröm le a vállamról a kezét. Vagyis csak söpörném, mert az erőszakosabb fellépése megmarad.
- Tisztában vagyok a kis amerikai útjával, Mr. Oppendyck. Ahogy azzal is, hogy nem szeretné, ha mások is megtudnák a kis afférját.
Minél tovább beszél, annál inkább gyűl bennem a feszültség. Sarokba szorított. Fogalmam sincs, honnan jutott bárminek is a tudomására, de ha együttműködöm, elismerem, hogy igaza van. Ennyire nem adhatom ki magam könnyen.
- Nem tudom, mit csicseregtek önnek a madárkái, uram, de úgy veszem, hogy igen jó esélyekkel indulok a közelgő holland-japán kereskedelmi tárgyalásokon, ha azzal fárasztotta magát, hogy valamivel meg tudjon zsarolni.
A tekintete megkeményedik. Tehát valóban azt hitte, ezzel majd sakkban tud tartani, és azonnal megrémülve húzom be fülem farkam. Igazából szívem szerint tényleg azt tenném. De most az egyszer hálás vagyok annak, hogy a külsőm miatt sok hasonló helyzetet megtapasztaltam már, amikor helyt kellett állnom, pedig szívem szerint kimenekültem volna a helyzetből. Pont emiatt a sok tapasztalat miatt tudom azt is, hogy még közel sem végeztünk.
- Igazán szívmelengető, hogy ennyire kelleti magát, Mr. Oppendyck. Ettől még inkább szeretném a markomban tartani - hajol egész közel az amerikai férfi, szabályosan a fülembe lihegve bizalmasan, bőven áthágva az etikett minden szabályát. Kellemetlenül megborzongok. Két tenyerem egyértelmű elutasításként a mellkasának feszítve tolom el magam annyira, amennyire a szorítása engedi. A tekintete összeszűkül, de végül elenged. Csak ekkor eszmélek rá, hogy ketten felénk tartanak. Ahogy odapillantok Diedericket és egy másik férfit pillantok meg. A férfin feszülő egyenruha, és az oldalán függő kard jelzi, hogy a hivatalnok, rendőrféle.
- Uraim - hajol meg az érkező illemtudóan, japán szokás szerint üdvözölve, majd rám pillant. - Minden rendben?
Bólintok, de közben Mr Pruynra pillantok, aki ért a helyzetből és hasonlóan biccentve jelzi, hogy minden rendben, majd hozzáfűzi japánul, hogy épp menni készül, majd angolul minden jót kívánva indul útjára.
Most megúsztam, de ahogy távolodó alakja után nézek, biztos vagyok benne, hogy közel sem szabadultam meg tőle. Már csak azt nem tudom, egészen pontosan hogyan kellene értenem, hogy a “markában szeretne tartani”.
* * *
Szívem szerint japán hagyományos öltözetet vettem volna fel a jeles nap alkalmából, de mivel a holland népet képviselem, s hogy a holland üzleti partnereket ne sértsem meg, végül az európai módinak megfelelően öltözök fel.
Ahogy az elvárható, először a holland delegáció tárgyaláson résztvevő tagjai érkeznek meg, mindenkit bevezetek a kertbe. Így már tényleg minden készen áll a fogadásra. Igyekszem leplezni, de roppant izgatott vagyok, és miközben csevegek a vendégekkel, tekintetem minduntalan a kapu felé kalandozik, hiába tudom, hogy a japán delegáció pontosan fog érkezni, sem előbb, sem később. Ez náluk így szokás.
Hogy kellemesebbé tegyem a tárgyalást, inkább összejövetellé alakítva, s mert tudom, hogy a japánok nem szeretik, ha sürgetik őket a döntéssel, és jobb szeretnek mindent átgondolni, a részletesebb ajánlatainkat írásba foglalva gyűjtöttem egybe, terjedelmes, de alapos írathalmot állítva össze, amit el tudnak vinni magukkal tanulmányozni, így maradhat idő arra, hogy kicsit összeismerkedjünk. Erre készítettem fel a saját delegációmat, és nagyon remélem, hogy minden gördülékenyen fog menni. Érzem, hogy minden ezen a fogadáson múlik.
Épp újabb kortyot iszok a boromból, mikor újra a kapu felé pillantok, s a szívem nagyot dobban. A japán delegáció megérkezett. Azonnal leteszem a poharat a kezemből az asztalra, s előre sietek, hogy fogadjam őket. Diederik jó komornyikként már vezeti is az összejövetel helyszínére a vendégeket, de még így is szükségét érzem, hogy felbukkanjak. Igyekszem nem mutatni, de az izgatottságom hirtelen százszorosára, ha nem ezerszeresére nő. Ahogy a helyemre érek, az aperitifeket felszolgáló asztalhoz, megállok, s belül hevesen dobogó szívvel várom, hogy komornyikom nyomában beérjenek. Tekintetünk szinte azonnal összekapcsolódik, s amint elég közel ér, máris a lehető legnagyobb udvariassággal hajolok meg, minden Diederik által belém nevelt tudást bevetve, mennyire kell meghajolni, hogyan kell tartani melyik testrészem, minden apróságra koncentrálva. A gesztus viszonozzák, s csak most nézem meg jobban a küldöttséget. Az arcok ugyanazok nagyjából, mint a korábbi találkozón. Az ismeretlen arcok meg bizonyára kísérőkhöz tartoznak.
- Megkínálhatom önöket az európai szokásoknak megfelelően? - érdeklődök, feléjük nyújtva tálcára a pincérek által gyorsan felszolgált nemes, francia pezsgőt. A pezsgő enyhe, nem leitatni akarom őket, csupán meghozni az étvágyat. Van, aki elfogadja a frissítőt, van aki nem, én pedig beljebb vezetem őket, figyelmükbe ajánlva az asztalra felszolgált előételeket, amiket lehet addig is fogyasztani, míg nem alkalmas az idő arra, hogy előkerüljenek a fő fogások. Már most élvezem, hogy ő a japán delegáció vezetője, a hollandé pedig én, mert jgy természetes, hogy én vagyok az, aki szóval tarthatja őt, míg a többi holland a többi japánt igyekszik szórakoztatni.
Ahogy kicsit privátabban kettesben maradunk, s szétoszlik kicsit a társaság, az udvarias kötelező hangnemet egy egésze csipetnyit privátabbra veszem, a begyakorolt japán mondatot a lehető legtökéletesebben mondva el, amennyire csak képes vagyok rá. - Szeretném még egyszer megköszönni, hogy a múltkor megmentettél, az adósod vagyok.
Megrázza a fejét. - Nem, nem vagy. Nem azért tettem.
- Tudom, de én szeretném meghálálni valahogy egyszer mint Jan, nem mint Johannes Oppendyck japán-holland külkereskedelmi képviselő.
Hallgat. Sajnos nem vagyok jó abban, hogy megértsem, ez mit jelent, de nem erősködöm. Kisugárzásomból épp eléggé érezhető, hogy elhatároztam magam, mondhat, amit akar. Persze jó eséllyel soha nem fogom tudni igazán meghálálni, de ha alkalmam adódik rá, nem fogok gondolkodni.
Hogy ezt a napirend előtti napirendi pontomat letudtam, a tárgyalási etikettnek megfelelően igyekszem egyfajta könnyed társalgást megindítani. De mielőtt megszólalhatnék, érdeklődve az egészsége felől, vagy felajánlanám, hogy körbevezetem a kertben, megmutatva a hollandok büszkeségeinek számító tulipánok ágyásait, megelőz.
- Hogy van a fejed és a karod?
Meglep a direkt közvetlenségével, de aztán emlékeztetem magam, hogy amennyire engem érdekel az ő kultúrájuk, legalább annyira érdekelheti őt a miénk, ha a nyelvet így elsajátította, s akkor azt is tudhatja, hogy felénk meg ez a direktség a megszokottabb.
- A karom még sajog, de semmi komolyabb, a fejem is alakul, már nem kell a kötés - mosolygok. Igaz, hála annak, hogy nem pihentem sokat, még közel sem vagyok tökéletes. De még bőven elég fiatal vagyok hozzá, hogy ne vágjon a földhöz.
- Mnn - hümment egyet nyugtázva, amitől valamiért halványan elpirulok. Félre is fordulok zavartan, majd megpillantom a tulipánokat.
- Hollandia híres a tulipánjairól. Itt a kertben is akad pár különleges és ritka példány. Van kedved megnézni? - lépek túl pillanatnyi zavaromon, visszaöltve a professzionálisabb arcom. Bólint.
Megindulok, vezetve, megjegyezve közben, melyik egyéb növény milyen fajta, ami nem helyi, a helyi jellegzetességeknél meg belefűzöm a beszédembe a lenyűgözöttségemet az itteni növényvilággal kapcsolatban. Eleinte észre sem veszem, de lendületes előadásom, magára vonja a többiek figyelmét is, s mire elérünk a tulipánágyásokhoz, már az összes vendég ott csoportosul. Eh… hehe.
- A kedvencem a fekete tulipán. Igazán különleges - hívom fel a figyelmet a kis ágyásnyi különféle tulipánvirág közül a személyes kedvencemre. Annyira nem olyan, mint amilyennek egy virágot várnánk, mégis olyan gyönyörű. Az én szememben legalábbis mindenképp.
A virágok élénk beszélgetést váltanak ki a kis csoportból. Úgy tűnik, ez valami olyasmi, ami érdekli a japán vendégeinket is, és természetesen a hazafias holland honfitársaim szívesen mesélnek a hatalmas tulipánmezőkről és a tulipánbizniszről, még ha az ma már nem is olyan gyümölcsöző,mint az 1600-as években volt.
Elégedetten figyelem a fejleményeket, míg a szemem sarkából ki nem szúrom, hogy Diederick igyekszik felhívni a figyelmem. Elnézést kérve lépek oda hozzá, mire a fülembe súgja, hogy egyrészt kész az ebéd, másrészt hogy egy küldönc vár a kapuban, s hogy nem hajlandó tágítani, fontos ügyben keresett fel.
- Akkor szolgáljuk fel az ételt, én az asztalokhoz invitálom a vendégeinket. Addig a küldönc várjon, ha mindenki belekezd az evésbe, majd beszélek vele pár szót, ha annyira fontos.
- Ahogy óhajtja, uram - hajol meg komornyikom, máris intézkedve. Magam pedig az asztalhoz lépve felemelek egy poharat, s finoman megkocogtatva az egyik evőeszközömmel, felhívom magamra a figyelmet. - Kedves vendégeink! Az ebédet pillanatokon belül tálalják, megtisztelnének vele, ha helyet foglalnának, és az asztal mellett folytatnánk tovább a kedélyes társalgást.
A tálalás pillanatokon belül megkezdődik, s mivel nincs nagy vendégsereg, tíz perc múlva már mindenkinek lehetősége van nekikezdeni az evésnek. Épp mély elnézést kérve párolognék el egy kicsit, hogy megnézzem magamnak azt a küldöncöt, mikor egy fiatalember száguld be a kertbe, nyomában Diederikkel, aki hiába igyekszik feltartóztatni.
Mi a franc? Felállva indulok meg, hogy a vendégektől minél távolabb állítsam meg a küldöncöt, de nem járok túl nagy sikerrel, a fickó mintha szándékosan igyekezne bőven halló- és látótávolságon belülre jutni.
- Elnézést, uram, de mint látja, épp fontos összejövetelt tartunk… - kezdenék bele, de a férfi a szavamba vág amerikai angol akcentussal. Meg sem vagyok lepődve, ekkora tuskó csak egy amerikai lehet…
- Mr. Oppendyck, ezt a csomagot mindenképp át kell adnom önnek uram, Mr. Pruyn nevében - mondja jó hangosan. Olyan érzésem van, mintha direkt szeretné, hogy mindenki fül- és szemtanúja legyen a jelenetnek. - Kérem, okvetlenül nyissa ki!
A névre már összébb vonom a szemöldököm, de hiába kél bennem gyanú, bizonytalanul kibontom a csomagot. Ahogy kibontom a dobozkát, még inkább értetlenül állok. Ösztönösen is kiemelem a dobozban rejtőző furcsa csattot. Az hagyján, hogy nőknek való, de még ráadásul undorítóan ízléstelenül csicsás és feltűnő is. Értetlenül pillantok vissza a fickóra, aki nyomban folytatja, s közben mintha csipetnyi kaján mosoly ülne ki az arcára.
- Uram üzeni, hogy igazán fantasztikus volt a tegnap délután, s plusz fizetségként fogadja el tőle ezt a különleges kanzashit.
- Öhm, köszönöm… - jövök zavarba, mert nem igazán értem, mi volt annak az amerikai tökfilkónak olyan szórakoztató, Diederik azonban, aki eddig a fickó mögött állt, megfeszül, s az arca bár merev, én könnyedén átlátok a maszkon, érzékelve a végtelen haragját és felháborodását. Önkéntelenül is jobban megemelem a tárgyat, mire a mögöttem levő asztal mellől is szisszenés hangja kél. Hátrapillantok. Mindenki meredten néz, én pedig végérvényesen elbizonytalanodom. Főleg, mert a következő pillanatban Diederik jelenik meg mellettem, s kikapja a kezemből a furcsán csicsás csatot. Mi is volt a neve?... Kanzashi.
- Uram - súgja halálra vált sápadtsággal komornyikom, a hangja szinte remeg a haragtól. - ezt a fajta kanzashit a nőnek öltöző férfi prostituáltak hordják.
Hirtelen elsápadok, majd ugyanazzal a lendülettel el is vörösödöm zavaromban és dühömben. A küldöncre viszont már hiába nézek vissza, a pillanatnyi káoszt kihasználva már el is szelelt. Az a rohadék Mr. Pruyn megpróbálja teljesen bemocskolni a reputációmat a japán fél előtt, nyíltan kvázi prostituáltnak degradálva!
|
| Andro | 2021. 03. 08. 10:51:10 | #35918 |
Karakter: Azumi Ren
Megjegyzés: (Jannak)
Semmi kedvem az ostoba találkozóhoz, de sajnos muszáj. Egyrészt, mert bár apám mélyen elítéli és gyűlöli a külföldieket, de tudja, hogy a kereskedelmi szerződés előnyös lehet számunkra. Másrészt, mert csak én beszélem annyira az angol és holland nyelvet, hogy ne tudjanak becsapni. Természetesen lesz egy holland tolmács is a mai találkozón, amelyre délután kerül sor, hiszen a nyelvet elég törve beszélem. Az angolt sem jobban, apám pedig dühöngött, amikor közöltem vele, eme két nyelv igenis hasznos lesz. Majdnem kitagadott, amiért a barbárok nyelvét merem tanulni egy Amerikában élt honfitársunktól, a hollandot pedig egy másik japántól, aki Hollandiában élt sok évig. De a tárgyalásokon hasznukat veszem.
Gyönyörű napra virradunk aznap, így úgy döntök, a reggeli gyakorlatozás és a reggeli után, hogy ideje egy kis sétát tenni a városban. Esetleg ellátogatok az egyik teaházba, amely a családunk tulajdonában áll. Nemcsak szamurájok vagyunk, az egész város és terület a családomé, amit még Őfelsége, a Mennyek Fia, a császár adományozott apám családjának a hűséges szolgálatért. Több generáció óta birtokoljuk eme helyet, amely félek, ha más szelek fognak fújni, elvesznek. A külföldiek még csupán egy-két helyen kereskedhetnek, de a császár lehetőséget lát a nyugati találmányokban. Úgy hírlik, vasutat akar építeni, amellyel gyorsabban lehet átkelni a hegyeken. De akkor viszont elveszik a sok szép látnivaló. Nem mintha a fejlődés útjában állnék, hiszen azt nem lehet megállítani. De néha kételkedem, hogy jó ötlet-e ekkora ütemben fejlődni. Lőfegyverek, ágyuk, vasút. Vajon nem mind csak azt szolgálják, hogy a külföldiek meghódítsanak minket? Pedig kíváncsi vagyok a vívmányaikra, például arra a gépre, ami festék nélkül képes képet csinálni. Csoda egy masina, nem mondom, de sokan attól félnek, ellopja az ember lelkét. Én nem hiszek ebben a badarságban.
Felnyergeltetem a lovamat, majd kardommal az oldalamon kilovagolok. A közeli városban már zajlik az élet, ám amit meglátnak az emberek, illedelmesen félrehúzódnak és meghajolnak. Én mindössze biccentek egyet-egyet, tudomásul véve az ember megillető tiszteletet. Hirtelen hangos kiabálás és harc hangjai hallatszanak. Megállítom a lovamat, majd leszállva róla az egyik póznához kötöm. Mintha valakik dulakodnának. Korán van még az ilyesmihez.
- Mi történt? - kérdem az egyik arra járót, aki sietve szaladna el mellettem. - Mi ez a dulakodás?
- Azumi-dono! - néz rám a férfi. Nem lehet több negyvennél, egyszerű kereskedőnek nézem. - Egy gaijin belekötött Yamakashi-sanba és a feleségébe. Yamakashi-san pedig úgy döntött elégtételt vesz.
- Értem – biccentek. - Mehetsz!
A férfi elszelel, én pedig elindulok a dulakodás hangjai után. Yamakashi Yotaro… Túl sok problémát okoz nekem ez az ember. Harcos, de nem szamuráj, ráadásul kegyetlen, erőszakos és tiszteletlen is. Nem is kell sokat mennem, hogy megpillantsam őket. Yamakashi éppen az ellenfele fölé hajol, wakizashijával éppen készülne lemetszeni ellenfele fejét. Tényleg külföldi, a haja búzaszőke, bár sötétkék hakamát és szürke haorit visel. Egy késsel próbálna védekezni, de jobb karja megsérült. Még innen is látom, hogy vérzik. Tetoválása is van, ami nálunk nem túl előnyös, de náluk talán nem azt jelenti, mint itt. Akárki is, muszáj segítenem neki.
Néhány szökkenéssel a külföldi férfi mellett termek, majd lenézek rá. A szemei kékek, mint a felhőtlen, nyári égbolt, de látszik, hogy ki van merülve. Hirtelen elájul, de nem foglalkozhatom vele. Yamakashi hátrál, tudja, kivel van dolga.
- Mit követett el maga ellen ez az ember, Yamakashi-san? - kérdem. - Miért háborgatja?
- Nem a maga dolga, Azumi-dono! - köp a földre. - Ez a gaijin meggyalázta a feleségem! Elégtételt követelek!
- Ahhoz előbb velem kéne megmérkőznie, de tudja, hogy ellenem nincs esélye! - mondom hangosan.
Yamakashi dühösen néz rám, majd elrakja a kardját és a feleségét maga után vonszolva eltakarodik. Gyáva féreg, csak a gyengébbekkel mer kikezdeni. A sebesült mellé térdelek. Alaposan beverhette a fejét, de nem vészes. Nem vérzik, de el kell látni a karján található vágást, mielőtt elfertőződik. Odaintek egy gyereket, hogy rohanjon orvosért és hozza a közeli teaházba, míg én a lovamhoz cipelem a férfit. Magasabb és vékonyabb nálam, de izmos. Biztosan nem először keveredett harcba, de egy szamuráj, vagy harcos ellen itt semmi esélye. Kíváncsivá tett. Szőke, biztosan holland, azok szoktak szőkék lenni. Ha meghal, akkor nagy bajban leszek.
~*~
A teaházban ellátják a sebét, miközben ő egy emeleti szobában fekszik. Én odakinn várok, és figyelek, senki ne jöhessen ide. Odalenn elég nagy a nyüzsgés, a felszolgálók, de még a tulajdonos is kissé riadt. Nem szoktak még hozzá a nyugatiakhoz, természetes, hogy félnek. Ráadásul mindenféle pletykák keringenek a világ másik feléről jött emberekről, amiknek a fele sem igaz. Néhány pletykán csak nevetni tudok.
Hirtelen hangot hallok odabentről, így eltolom az ajtót és belépek. Az idegen már felült, bár látszik, hogy fájdalmai vannak. Az orvos hozzá sem nagyon akart érni, de eleget fizettem neki, hogy végül megtegye. Meglepetten néz rám, én pedig elidőzöm a vonásain. Kecsesek, majdnem nőiesnek mondanám őket. Nálunk szokatlanok, de én kifejezetten kellemesnek találom. Ő is végigfuttatja rajtam a tekintetét, mintha kíváncsi lenne. Pedig elég japánt láthatott már.
- Jól vagy? - kérdem egyszerűen, mire bólint. Tehát pár szót megért az anyanyelvemen. De inkább hollandul folytatom. Amúgy is jó lesz gyakorolni. - Feküdj vissza – simítok a homlokára, és finoman visszanyomom a futonra. Engedelmeskedik. - Kérsz inni? - kérdem újra.
- Igen, köszönöm – válaszolja japánul, és mintha csak most tűnne fel neki, hogy nem japánul szóltam hozzá. Az arcán tisztán látszik a meglepettség.
Nekem nem szokatlan, hogy ő japánul szól hozzám. Bizonyára megtanult pár kifejezést az anyanyelvemen, bár érezhetően furán ejti a szavakat. De érhető, amit mond. Bólintok, majd kilépek, hogy hamarosan egy csésze gőzölgő teával térjek vissza. Leteszem mellé, ő pedig próbál felülni. Segítek neki, megtámasztom a hátát, mire enyhén megremeg, de inkább a teára összpontosít. Tartom, amíg iszik, majd visszasegítem fekvő helyzetbe. Kissé intim a helyzet, de segítenem kell neki. Kíváncsi vagyok, ki lehet és mit keresett pont akkor, pont ott. Meg is ölhették volna, ha pedig a hollandok erre rájönnek, abból nekünk csak problémánk származna.
- Köszönöm. A teát is meg a segítséget is – mondja tört japán nyelven. Egyszerűen fogalmaz, de érthető, amit mond. Ez a lényeg.
- Semmiség – rázom a fejem.
- A neved? Az enyém Johannes Oppendyck – mutatkozik be. Kacifántos neve van, nehezen megjegyezhető, mint az összes külföldinek. Johannesu Oppendycku. Fura egy név, nem mondom.
- Azumi Ren – válaszolok.
- Azumi Ren – ismétli a nevemet. A szájából furán hangzik. - Szép név – teszi hozzá.
Biccentek, majd elveszem a már kiürült csészét. Nem tudom, miért mentettem meg, de nagyon érdekes ember.
- Te… szamuráj vagy, igaz? - kérdi a kardomra bökve.
- Igen – válaszolom. - A családom már… - keresgélem a holland szavakat. - A családom több… generáció óta itt él. Ez a város a miénk.
- Jól beszéled a hollandot – jegyzi meg az anyanyelvén.
- Kicsit – mondom. - Egy honfitársam, aki évekig a te országodban élt, tanít engem. De még… nem értek sokat. Te is jól beszéled az én nyelvem. Fura egy gaikokujintól.
- Gaikokujin? - néz rám értetlenül. - Azt hittem, gaijinnak hívtok minket.
- Az udvariatlan megszólítás – váltok japánra. - A gaikokujin egyszerűen külföldit jelent.
Bólint, mint aki érte, majd ismét megpróbál felülni. Ezek a külföldiek milyen nyughatatlan népek. A végén még komolyabb baja esik.
- Pihenned kell, mert a sérüléseid súlyosabbak lesznek – közlöm vele japánul. Úgy tűnik, félig-meddig megérti, bár igaz, lassabban is beszélek, hogy ne okozzon neki problémát. Egyszerűen fogalmazok, nem úgy, ahogy szoktam. - A sebedet össze kellett varrni, és a fejed is megsérült, amikor elájultál. Ma pihensz!
- Nem lehet! - szólal meg, a hangja idegességről árulkodik. - Még dolgom van. Nagyon fontos.
Nem szólok semmit, de megértem. Jómagam is mennék már, mert a találkozó a hollandokkal nem várhat. Mi szamurájok egyébként is híresek vagyunk a pontosságunkról, habár elküldhetnék valakit, hogy szóljon, kissé késni fogok. De az nagy udvariatlanság lenne.
- Pihensz! - mondom hollandul. - Én megyek, később még találkozunk, Johannesu.
- A Jan is elég, ez a becenevem és rövidebb is – mondja, de azért felül. Nem erőltetem, ha tönkre akarja tenni magát, tegye. Nekem semmi közöm hozzá, csak egy idegen.
- Jan – ismétlem a nevet. Tényleg könnyebb megjegyezni. Felállok és meghajolok. - Jobbulást!
Azzal távozom, vissza sem nézve. Talán többé nem találkozunk. Talán igen. Ki tudhatja? Az istenek útjai kifürkészhetetlenek. Odalenn némi pénzt adok a tulajnak és utasítom, hogy tegyen meg mindent, amit a vendég kér. Közlöm vele, hogy egyszerűbb szavakat megért a nyelvünkön és nem kell tartaniuk tőle. Félve, de bólint, én pedig távozom.
~*~
A találkozó egy másik teaházban van, a város másik végében, de még idejében odaérek. Én vagyok jelen, Tanaka Ichiro, a holland tolmács, valamint még két japán férfi a császár tanácsadói közül. Azok ketten igencsak bizalmatlan pillantásokat lövellnek a három holland küldöttre, de meg is értem őket. Az amerikaiak is szép szeletet akarnak maguknak, ahogy ők fogalmaznak, de a hollandok sem akarnak lemaradni. Igazából, ők jöttek előbb, de mi sem adjuk magunkat olcsón. Ha kereskedni akarnak, akkor fizessék meg az árát.
Mikor belépek, meghajolok, amit mindkét félről viszonoznak, majd helyet foglalok az engem megillető helyen.
- Még várunk valakire – mondja Tanaka, mire bólintok. - Egy fiatal hollandra, de ő úgy tűnik, késik.
- A gaijinok már csak ilyenek – jegyzi meg az egyik tanácsadó. - Megbízhatatlanok mind, nem is érdemes szóba állni velük. Ha Őfelsége nem szorgalmazná a dolgot, már régen kitettük volna a szűrűket!
Okosan nem szólok semmit, nem érdemes ezekkel a férfiakkal vitázni. Mind nagyon bírják a császár kegyét, ha meg szót emelnék, akkor azt a családom sínylené meg. Nem értek egyet velük, bizonyára oka van a késlekedésnek. Ekkor nyílik az ajtó, és mikor odakapom a tekintetem, a szemem elkerekedik. Jan lép be a különterembe, és mikor megpillant, ő is meglepődik. Egyikünk sem számított rá, hogy a másik lesz a tárgyalópartner.
- Te?! - kérdi döbbenten japánul Jan, mire mindenki meglepődik.
- Azumi-dono, ismeri ezt a férfit? - kérdi az egyik tanácsadó, arcán leplezetlen ellenszenvvel.
- Összefutottunk az utcán – mondom egyszerűen. - De arról fogalmam sem volt, hogy vele kell ma tárgyalnunk. Nem ismerem, pusztán néhány szót váltottunk, amikor útba igazítást kért.
A férfi bosszúsan fúj egyet, de nem forszírozza a dolgot. Ha tudnák, hogy megmentettem, és nem csupán néhány szót váltottunk, az esélyeink nagyot csökkennének egy jó szerződésre. Jan nem szól semmit, úgy tűnik, érti, miről van szó. Sietve vált pár szót a másik három hollanddal, akik úgy tűnik, megnyugszanak. Helyes, nem lesz itt semmi galiba, hacsak a két tanácsadó bele nem köt mindenbe. Elég lettem volna én, meg Tanaka, de a császár biztosra akar menni, ezért küldte őket. Vagy önként ajánlkoztak, a fene sem tudja, de nem bízom bennük.
- Nos, akkor, kezdhetjük, uraim? - kérdi az egyik holland, Tanaka pedig azonmód tolmácsol. Bólintok, hiszen végeredményben velem tárgyalnak, én vagyok a fő fél. - Helyes, tehát amint azt már mondottam…
Tanaka szorgalmasan tolmácsol, Jan és a másik három holland pedig igen igyekszik minket meggyőzni, hogy miért velük kéne szerződést kötnünk. Igaz, az amerikaiak fűt-fát megígértek, de a hollandok ajánlata jobban tetszik. Sokkal észszerűbb, logikusabb és kevesebb kockázattal is jár. Számunkra mindképpen előnyösebb lenne, mint az amerikai fél által kínált dolgok. De a tanácsadók inkább az amerikaiak felé hajlanának, én ezt már most látom. Kemény menet lesz.
- Mit gondolnak? - fordulok a tanácsadók felé. - Szerintem igen előnyös megállapodás lenne, és nem járna túlzott kockázattal.
- Szerintem pedig észszerűtlen döntés lenne elhamarkodottan dönteni – jelenti ki az egyik tanácsadó, a palota nyelvét használva. Ezt biztosan még Jan sem érti. A hétköznapi nyelv, és a palotában használt japán teljesen eltérő. Én megértem, de más nemigen. - Őfelsége, a Mennyek Urának fia nem fogadna el ilyen ostoba ajánlatot. Ez nem más, mint csűrés-csavarás, a végén pedig becsapnak minket. A gaijinokban nem lehet megbízni.
- Szerintem nem – vetem ellene, jómagam is a palotai japánt használva. Sokkal kifinomultabb, sokkal elegánsabb és elnyújtottabb, mint az a japán, amit én használok. - Az ajánlatuk logikus, nem kérnek sokat, de a haszon garantált lenne. Mi is jól járnánk egy ilyen szerződéssel. De igazuk van, még finomításra szorul, vannak benne hézagok, amiket be kell foltozni. Önök egyébként is csak tanácsadói minőségben vannak itt, a hollandok velem tárgyalnak a terület sorsát illetően. A terület a családomé, így jórészt az én fennhatóságom eldönteni, mi történjen vele. Az én dolgom, hogy elfogadom-e az önök tanácsait, vagy sem. Őfelsége szabad kezet adott nekem.
Kissé túlzok, de ez hat. A férfi befogja, majd úgy néz a társára, mint aki nem tudja, mit kéne mondani. Janra pillantok, aki szemmel láthatóan nem igazán tudja, mi folyik itt. Igazam volt, egy szót sem értett az egészből. Tanaka felé fordulok, elmondom, mit szeretnék, amit ő tolmácsol is.
- Tehát, ha jól értettem, még finomítanunk kell a dolgokon – mondja Jan, mire bólintok. Tört japánnal beszél, ami újabb gyanakvásra készteti a tanácsadókat. - Pontosan… mire gondol Azumi-dono?
- Meg kell határozni, hogy egyszerre pontosan hány hajó köthet ki, milyen sűrűn, illetve milyen és mennyi árut hozhatnak be. És persze, hogy azt mennyiért adhatják el – mondom lassan, tagoltan. Tanaka azért fordít, hátha valami nem világos. - Remélem, a legközelebbi találkozónkra ezt is megbeszélik egymás között, uraim.
Janra pillantok, kíváncsi vagyok, mit gondol. Jobban néz ki, már nem olyan sápadt, a kötés sincs a fején. De a tekintete nem igen tetszik. Szerintem nem gondolta, hogy nem adjuk ilyen könnyen a kereskedés jogát.
|
| ef-chan | 2020. 12. 24. 00:22:01 | #35891 |
Karakter: Johannes Oppendyck (Jan)
Megjegyzés: Rennek
Az ablakban állva kortyolok a zöldteába, amit felszolgáltak. Ízesítés nélküli, fanyar, mondhatni “fűíze” nem a legkellemesebb, mégis itatja magát, s felmelegít. Idefentről a látvány pazar. A ház, amiben élek, japán stílusú, ami boldoggá tesz, mert így “itthon” is úgy érzem, mintha nem otthon lennék, hanem valami mesevilágban. Egy olyan helyen, ahol lehetek kicsit önmagam. Ehhez hozzájárul az is, hogy egy magaslaton áll a ház, s innen beláthatom az egész környéket. Igaz, ez utóbbi emlékeztet a kívülállóságomra is. Ahogy magam is lelátok az itt lakók életére minimálisan, felülről figyelve a magánéletük egyes részleteit, amelyek a házaikon kívül zajlanak, vagy kiszüremkednek, miközben végigkövethetem az öböl partvonalát, úgy néznek át ők is rajtam, mikor az utcákat rovom.
Külsőm, amelyet még mindig nem szeretek, még inkább kiemel. Világosszőke hajam messziről hirdeti, nem vagyok idevaló, arcom, alkatom számukra is túl szép, túl tökéletes. Iketeru menzu vagy ikemen. Ezzel a kifejezéssel illetik a megjelenésem.
Mélyet sóhajtok. Az átok, amely mások szerint áldás, itt is tovább üldöz. De legalább a hajnali égbolt gyönyörű rózsaszín árnyalataival, s a levegő frissessége a tea ébresztő ízével együtt egész pozitív hangulatba hozva indítja meg a napom. Szeretem az ehhez hasonló hajnalokat. Matróz koromban hozzászoktam a késői fekvéshez és vele párhuzamosan a korán keléshez, s ezernyi festői hajnalt láttam már - ahogy retteneteseket is -, de még így is kiemelkedő a mai. Mintha biztatni szeretne, hogy minden rendben lesz.
Remélem, valóban jó óment jelent. Szükségem lesz rá a mai nap…
Már előre apró gombóc gyűl a gyomromba a gondolatra, hogy ma milyen kemény tárgyaláson kell részt vennem. Az amerikaiak pofátlanul egyoldalú és igen előnyös kereskedelmi szerződést csikartak ki a bakufuból, s teljesen várható volt, hogy a holland kormány is követni kívánja majd a példáját, amint tudomást szereznek a dolgok állásáról.
Igaz, a mai nap még nem a döntő nap, hiszen még csak a jelenlevő holland tisztviselők és jelentős személyiségek gyűlnek majd össze az álláspontjaik egyeztetni, ami előtt nekem még egy magántalálkozóm is van egy kisebb klikkel, de apám szemszögéből már ez is egy véres küzdelem lesz. Elvárja tőlem, hogy ne csak megőrizzem a kiharapott szeletet az üzletből, hanem hogy még többet markoljak a legvégén…
Sóhajtva engedem ki a hajam, miközben leteszem a csészém az ablak melletti asztalra. Utolsót simítok a rajtam lévő, most épp női kimonóra, majd az obi díszzsinórját kikötve bújok ki a selymes, gazdagon, mégis ízlésesen díszített darabból, hogy elhagyva valódi lényem, felöltsem azt a Johannes Oppendyck álarcot, amelyet a külvilág ismer.
* * *
Mivel a találkozónk titkos, kerülöm a feltűnést. Átlagos, díszítés nélküli, hétköznapi színű, helyi öltözet van rajtam. Sötétkék hakama és sötétebb szürke haori, hozzá a megfelelő tabi és setta. Hajam összetűzve és felkötve, hogy ne is látszódjanak ki a világos tincsek az ajirogasa alól. Diederick, a komornyikom szerint elég jellegtelen, hogy ne szúrjak szemet, így képes vagyok elhinni, hogy el tudok tűnni az utca forgatagában.
Kimondatlanul jó érzés láthatatlannak lenni. Ugyan nem nézek fel, fejem végig úgy tartom, hogy ne lássak arcokat, csak az utat közvetlen magam előtt, plusz az épületek alját némi tájékozódási pont reményében, de így legalább engem sem látnak igazán. Csak valami közember vagyok áthaladóban, semmi több. Azoknak mindenképp, akik elől rejteni kívánom jelenlétem. Egy külföldinek minden helybéli egyforma, jelentéktelen senki.
Már közel járok a kijelölt teaházhoz, amikor egy sarkon befordulva veszekedés üti meg a fülem. Az óvatosság arra intene, hogy haladjak tovább lehajtott fejjel, de óhatatlanul is felemelem a fejem, felmérve, kik is a veszekedők - na meg hogy merre kerüljem ki őket. Hogy ez szerencsés vagy szerencsétlen pillanat-e, nem tudom, csak azt, hogy alig pillantom meg a veszekedőket, egy fiatal helybéli lányt és egy idősebb, de még ereje teljében lévő helybéli férfit, a férfi keze máris emelkedik, s akkorát kever le a lánynak, hogy az lendületből megtántorodik, s elvesztve az egyensúlyát, hátraborul, egyenesen nekem. Az ösztöneim működnek, amikor magam elé emelem a kezem, s ezzel egyúttal el is kapom a lányt, megakadályozva, hogy a földre zuhanjon. Nem tudom, hogy én rá, vagy ő rám néz-e rémültebben és meglepettebben. Zavartan gyorsan fel is állítom, hogy meghajolva, szó nélkül tovább álljak, de a helyzet sajnos nem ilyen egyszerű.
Egyrészt mert a lány belém kapaszkodik, s valami magyaráz. Pontosan nem értem, de pár szót kihallok. Viszont még erre sem lenne szükség ahhoz, hogy teljesen érthető legyen, hogy könyörög, hogy segítsek, elég hozzá a hangsúlya és a tekintete. Másrészt a férfi is úgy lép felénk, hogy gesztus szinten is jelezze, hogy én innen nem fogok egykönnyen elpárologni. Közben folyamatosan acsarkodik, s hiába igyekszem tanulni a nyelvet, az indulat és a feltételezett helybéli speciális szóhasználat miatt körülbelül csak annyit értek belőle, hogy szándékában áll agyonverni.
Indulata tovább fokozódik, ahogy megpillantja az arcom, s rájön, hogy külföldi vagyok. Erről tanúskodik, hogy hangosabban felmordul a gaijin szót mondva, mielőtt felém köpne undorral az arcán.
Mondanék valamit, hogy lenyugtassam a férfit, miközben próbálom kiszabadítani magam a nő szorításából is, de hirtelen semmi nem jut az eszembe, hollandul vagy angolul meg hiába beszélnék. Dulakodásunkra felfigyel az egész utca, de még a sarokról is befordulnak páran, de egyáltalán nem érzem úgy, hogy bárki is a segítségemre kíván sietni. Helyette a férfi húz elő egy rövidebb kardot*.
Némi rémülettel rántom ki magam a lány kezéből, ami csak úgy sikerül, hogy a haorim ujja lecsúszik a vállamról. A mozdulatnak köszönhetően láthatóvá válik a vállamtól meginduló tetoválás. A tömeg java része felszisszen vagy továbbindul, mintha hirtelen sürgős dolga lenne. Tisztában vagyok vele, hogy számukra a tetoválás szervezett bűnözésre utal, ezt rögtön tudtomra adták, amint felmerült bennem, hogy az országba szeretnék jönni. Az sokkal inkább meglep, hogy a hepciáskodó férfi valami olyasmit kiált felém, hogy nem fél - legalábbis a tagadást értem a mondat végén, illetve a kowai szót is elkapom -, majd maga is lerántja magáról a felsőjét, s előbukkan alóla egy igen terjedelmes tetoválás. Csak sejtem, hogy az egész hátán is végigfut, ahogy támadóállást vesz fel.
Nincs időm megpróbálni ismét meggyőzni, hogy nem akarok bajt, már lendül is. Minden matróz koromban elsajátított tudásra és reakcióidőre szükségem van, hogy kitérjek előle, s szerintem csak az a szerencsém, hogy lebecsült, mert látszik rajta a minimális meglepettség, hogy nem sikerül egy kis vágást sem ejtenie rajtam, mert fürgén ellöktem magam, oldalt fordulva. A következő mozdulat viszont már nem ennyire egyértelműen védhető, hiszen túl közel van, hiába lököm magam tovább, nem várva, hogy támadjon, még így is, hogy rövid a kardja, tudom, hogy el fog érni. Épp ezért emelem magam elé azt a kezem, amelyen még rajta a haorim ujja, mert pont abban rejtettem el egy kis zsebkést, amit mindig magamnál hordok. A túl sok rossz tapasztalat.
Azonban ennyi nem elég, hogy teljesen megfékezzem. Egy ilyen kard ellen egészen más védekezni, mint az enyémhez hasonló zsebkés vagy kisebb tőr ellen. Ahogy a pengék egymásnak feszülnek, a férfi változtat a fogáson, és tempósan tulajdonképpen lecsúsztatja a rövid kardja pengéjét a ruhaujjból elővillanó késemről, s végigszántja az alkarom.
A fájdalomtól felordítok, de az adrenalin hatására még görcsösebben szorítom a kést. Az életem múlik a lélekjelenlétemen, mert újra lecsapna, és gondolkodás nélkül vágná le a fejem a nyakamról, ha nem ütközne a pengéje ismét ellenállásba. Most ráadásul jobban is sikerül védenem, mert most nem tudja megint eljátszani az előző mozdulatot, s bár hangosan morogva szenvedek attól, hogy az izmaim megfeszülnek, s közben látom a saját vérem is patakokban folyni, végül sikerül elérnem, hogy egy lépést hátráljon, rövid szünetet kiharcolva. Ez elég, hogy szabad kezemmel lekapjam a fejemről a kasát, s felé hajítsam, újabb értékes másodperceket harcolva ki, hogy megiramodjak. Az öröm azonban korai, mert azzal nem számoltam, hogy társai is akadhatnak. Márpedig egy legalább akad. Épp az, aki fejen talál egy cserépedénnyel, ami szilánkosra törik a koponyámon. Egy pillanatig összemosódik a világ, hogy maga a földre zuhanás legyen az, ami némiképp kijózanít ismét. A fejem lüktet, a karom lüktet, a szám tele porral, a látásom pedig ütemesen hol élesebb, hol egész homályossá válik, miközben a fejemre tapasztom a kezem, majd ismét magam elé emelve realizálom, hogy vérzik. Ráadásul két láb áll meg előttem, s ahogy felnézek, ellep a halálfélelem. A kardos férfi tornyosul fölém, magasba emelve a kardot, hogy lesújtson. Elfogy belőlem az akarás, csak lehunyom a szemem minden erőmet elvesztve. Újabb fájdalom vagy teljes sötétség - és minden, ami a halál után jöhetne - helyett azonban két masszívabb penge összeakaszkodásának hangja tölti be a fülem.
Ahogy újra kinyitom a szemem, meglepően tisztán rajzolódik ki előttem a kép: egy újabb ismeretlen csatlakozott a csetepatéba, épp csak most - meglepő mód - az én oldalamon. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból végtelen nyugalom száll meg, s ettől a bennem munkáló adrenalin hatását veszti, épp úgy, ahogy én az eszméletem.
* * *
Egy egyszerű tatamin térek magamhoz. Automatikusan felülök, de kicsit meg is szédülök. Kezem a fejemhez kapom, a szemem letakarva. A rosszullétről viszont elvonja a figyelmem az ujjaimmal kitapintott kötés a fejemen. Újra kinyitom a szemem, a kezem elemelve, s realizálom azt is, hogy a karomon végighúzódó vágás is bekötve, valószínűleg lekezelve. Igényelve, hogy össze tudjam magamban tenni a történteket, nézek körbe. A szoba, amiben feküdtem eddig, egyszerű, japánokra jellemzően minimalistán berendezett. Nincs is benne kimondottan személyes tárgy. Vagy egy kiadó szobában lehetek, vagy egy szerény otthonban. Vagy nem tudom… Igazából még nem látom át az ország kultúráját annyira, hogy valóban releváns következtetéseket tudjak levonni. Egy biztos, alig van bútor vagy bármi a szobában a tatamin kívül.
Ahogy ezt végiggondolom, kinyílik mellettem a tolóajtó. Rizspapír borításán át bizonyára látni lehetett, hogy felültem. A belépő férfi itteniekre jellemzően éjfekete szemszínnel és hajszínnel büszkélkedhet. Magasnak nem mondható - de ezt én pont nem róhatom fel neki, mert én sem vagyok egy égimeszelő -, testalkatán viszont látszik, hogy edzett férfi. Izmai igen impozánsan rajzolódnak ki ott, ahol a ruhája szabadon hagy a mellkasából egy keveset.
- Jól vagy? - kérdezi egyszerűen. Ennyit már bőven megértek, így bólintok helyeslően. Lehet, nem kellene, mert megint megszédülök egy picit, újra a fejemhez kapva ösztönösen.
- Feküdj vissza - simít a homlokomra, finoman visszanyomva. A keze kellemesen meleg és az érintése puha. Engedelmeskedem.
- Kérsz inni? - kérdez újra.
- Igen, köszönöm - felelem a nyelvén, s csak ekkor tűnik fel, hogy ő eddig nem japánul beszélt, hanem hollandul. Az én anyanyelvemen.
Ő nem tűnik meglepettnek, hogy a nyelvén szólaltam meg. Neki minden bizonnyal megszokottabb tény lehet ez, mint nekem fordítva. Főleg hogy én még itteni bennszülöttől külföldi nyelven egy szót sem hallottam.
Biccentve áll fel, és kilép, hogy némi csörömpölős nesz után egy frissen, melegen gőzölgő csésze teával térjen vissza, amit letesz mellém. S ahogy ismét megpróbálok feljebb emelkedni, segít, megtámasztva a hátam, de nem is enged felülni, talán a korábbi megszédülésem miatt. Ettől intim közelségbe kerül, amitől némiképp zavarba jövök, ezért duplán hálásan “süllyedek” a teáscsészébe. A meleg, de még mindig fanyar és fűízű ital kimondhatatlanul jól esik, meg is iszom lassú kortyokkal az egészet, amit türelmesen, engem tartva vár ki, s csak mikor leteszem a csészét, enged visszadőlnöm a tatamira.
- Köszönöm. A teát is meg a segítséget is - igyekszem pontosan mégis egyszerűen, fogalmazni, hogy lehetőleg el is tudjam mondani számára, amit szeretnék.
- Semmi - rázza meg a fejét kicsit.
- A neved? Az enyém Johannes Oppendyck.
- Azumi Ren.
- Azumi Ren - ismétlem meg, kicsit ízlelgetve is a nevét halvány mosollyal. - Szép név - fogalmazom meg ennyire egyszerűen, hogy szerintem dallamos és kellemes a hangzása, emellett praktikusan könnyebben megjegyezhető.
*wakizashi, csak a karakter nem tudja
|
|
