 Karakter: Johannes Oppendyck (Jan)
Megjegyzés: Rennek
Az ablakban állva kortyolok a zöldteába, amit felszolgáltak. Ízesítés nélküli, fanyar, mondhatni “fűíze” nem a legkellemesebb, mégis itatja magát, s felmelegít. Idefentről a látvány pazar. A ház, amiben élek, japán stílusú, ami boldoggá tesz, mert így “itthon” is úgy érzem, mintha nem otthon lennék, hanem valami mesevilágban. Egy olyan helyen, ahol lehetek kicsit önmagam. Ehhez hozzájárul az is, hogy egy magaslaton áll a ház, s innen beláthatom az egész környéket. Igaz, ez utóbbi emlékeztet a kívülállóságomra is. Ahogy magam is lelátok az itt lakók életére minimálisan, felülről figyelve a magánéletük egyes részleteit, amelyek a házaikon kívül zajlanak, vagy kiszüremkednek, miközben végigkövethetem az öböl partvonalát, úgy néznek át ők is rajtam, mikor az utcákat rovom.
Külsőm, amelyet még mindig nem szeretek, még inkább kiemel. Világosszőke hajam messziről hirdeti, nem vagyok idevaló, arcom, alkatom számukra is túl szép, túl tökéletes. Iketeru menzu vagy ikemen. Ezzel a kifejezéssel illetik a megjelenésem.
Mélyet sóhajtok. Az átok, amely mások szerint áldás, itt is tovább üldöz. De legalább a hajnali égbolt gyönyörű rózsaszín árnyalataival, s a levegő frissessége a tea ébresztő ízével együtt egész pozitív hangulatba hozva indítja meg a napom. Szeretem az ehhez hasonló hajnalokat. Matróz koromban hozzászoktam a késői fekvéshez és vele párhuzamosan a korán keléshez, s ezernyi festői hajnalt láttam már - ahogy retteneteseket is -, de még így is kiemelkedő a mai. Mintha biztatni szeretne, hogy minden rendben lesz.
Remélem, valóban jó óment jelent. Szükségem lesz rá a mai nap…
Már előre apró gombóc gyűl a gyomromba a gondolatra, hogy ma milyen kemény tárgyaláson kell részt vennem. Az amerikaiak pofátlanul egyoldalú és igen előnyös kereskedelmi szerződést csikartak ki a bakufuból, s teljesen várható volt, hogy a holland kormány is követni kívánja majd a példáját, amint tudomást szereznek a dolgok állásáról.
Igaz, a mai nap még nem a döntő nap, hiszen még csak a jelenlevő holland tisztviselők és jelentős személyiségek gyűlnek majd össze az álláspontjaik egyeztetni, ami előtt nekem még egy magántalálkozóm is van egy kisebb klikkel, de apám szemszögéből már ez is egy véres küzdelem lesz. Elvárja tőlem, hogy ne csak megőrizzem a kiharapott szeletet az üzletből, hanem hogy még többet markoljak a legvégén…
Sóhajtva engedem ki a hajam, miközben leteszem a csészém az ablak melletti asztalra. Utolsót simítok a rajtam lévő, most épp női kimonóra, majd az obi díszzsinórját kikötve bújok ki a selymes, gazdagon, mégis ízlésesen díszített darabból, hogy elhagyva valódi lényem, felöltsem azt a Johannes Oppendyck álarcot, amelyet a külvilág ismer.
* * *
Mivel a találkozónk titkos, kerülöm a feltűnést. Átlagos, díszítés nélküli, hétköznapi színű, helyi öltözet van rajtam. Sötétkék hakama és sötétebb szürke haori, hozzá a megfelelő tabi és setta. Hajam összetűzve és felkötve, hogy ne is látszódjanak ki a világos tincsek az ajirogasa alól. Diederick, a komornyikom szerint elég jellegtelen, hogy ne szúrjak szemet, így képes vagyok elhinni, hogy el tudok tűnni az utca forgatagában.
Kimondatlanul jó érzés láthatatlannak lenni. Ugyan nem nézek fel, fejem végig úgy tartom, hogy ne lássak arcokat, csak az utat közvetlen magam előtt, plusz az épületek alját némi tájékozódási pont reményében, de így legalább engem sem látnak igazán. Csak valami közember vagyok áthaladóban, semmi több. Azoknak mindenképp, akik elől rejteni kívánom jelenlétem. Egy külföldinek minden helybéli egyforma, jelentéktelen senki.
Már közel járok a kijelölt teaházhoz, amikor egy sarkon befordulva veszekedés üti meg a fülem. Az óvatosság arra intene, hogy haladjak tovább lehajtott fejjel, de óhatatlanul is felemelem a fejem, felmérve, kik is a veszekedők - na meg hogy merre kerüljem ki őket. Hogy ez szerencsés vagy szerencsétlen pillanat-e, nem tudom, csak azt, hogy alig pillantom meg a veszekedőket, egy fiatal helybéli lányt és egy idősebb, de még ereje teljében lévő helybéli férfit, a férfi keze máris emelkedik, s akkorát kever le a lánynak, hogy az lendületből megtántorodik, s elvesztve az egyensúlyát, hátraborul, egyenesen nekem. Az ösztöneim működnek, amikor magam elé emelem a kezem, s ezzel egyúttal el is kapom a lányt, megakadályozva, hogy a földre zuhanjon. Nem tudom, hogy én rá, vagy ő rám néz-e rémültebben és meglepettebben. Zavartan gyorsan fel is állítom, hogy meghajolva, szó nélkül tovább álljak, de a helyzet sajnos nem ilyen egyszerű.
Egyrészt mert a lány belém kapaszkodik, s valami magyaráz. Pontosan nem értem, de pár szót kihallok. Viszont még erre sem lenne szükség ahhoz, hogy teljesen érthető legyen, hogy könyörög, hogy segítsek, elég hozzá a hangsúlya és a tekintete. Másrészt a férfi is úgy lép felénk, hogy gesztus szinten is jelezze, hogy én innen nem fogok egykönnyen elpárologni. Közben folyamatosan acsarkodik, s hiába igyekszem tanulni a nyelvet, az indulat és a feltételezett helybéli speciális szóhasználat miatt körülbelül csak annyit értek belőle, hogy szándékában áll agyonverni.
Indulata tovább fokozódik, ahogy megpillantja az arcom, s rájön, hogy külföldi vagyok. Erről tanúskodik, hogy hangosabban felmordul a gaijin szót mondva, mielőtt felém köpne undorral az arcán.
Mondanék valamit, hogy lenyugtassam a férfit, miközben próbálom kiszabadítani magam a nő szorításából is, de hirtelen semmi nem jut az eszembe, hollandul vagy angolul meg hiába beszélnék. Dulakodásunkra felfigyel az egész utca, de még a sarokról is befordulnak páran, de egyáltalán nem érzem úgy, hogy bárki is a segítségemre kíván sietni. Helyette a férfi húz elő egy rövidebb kardot*.
Némi rémülettel rántom ki magam a lány kezéből, ami csak úgy sikerül, hogy a haorim ujja lecsúszik a vállamról. A mozdulatnak köszönhetően láthatóvá válik a vállamtól meginduló tetoválás. A tömeg java része felszisszen vagy továbbindul, mintha hirtelen sürgős dolga lenne. Tisztában vagyok vele, hogy számukra a tetoválás szervezett bűnözésre utal, ezt rögtön tudtomra adták, amint felmerült bennem, hogy az országba szeretnék jönni. Az sokkal inkább meglep, hogy a hepciáskodó férfi valami olyasmit kiált felém, hogy nem fél - legalábbis a tagadást értem a mondat végén, illetve a kowai szót is elkapom -, majd maga is lerántja magáról a felsőjét, s előbukkan alóla egy igen terjedelmes tetoválás. Csak sejtem, hogy az egész hátán is végigfut, ahogy támadóállást vesz fel.
Nincs időm megpróbálni ismét meggyőzni, hogy nem akarok bajt, már lendül is. Minden matróz koromban elsajátított tudásra és reakcióidőre szükségem van, hogy kitérjek előle, s szerintem csak az a szerencsém, hogy lebecsült, mert látszik rajta a minimális meglepettség, hogy nem sikerül egy kis vágást sem ejtenie rajtam, mert fürgén ellöktem magam, oldalt fordulva. A következő mozdulat viszont már nem ennyire egyértelműen védhető, hiszen túl közel van, hiába lököm magam tovább, nem várva, hogy támadjon, még így is, hogy rövid a kardja, tudom, hogy el fog érni. Épp ezért emelem magam elé azt a kezem, amelyen még rajta a haorim ujja, mert pont abban rejtettem el egy kis zsebkést, amit mindig magamnál hordok. A túl sok rossz tapasztalat.
Azonban ennyi nem elég, hogy teljesen megfékezzem. Egy ilyen kard ellen egészen más védekezni, mint az enyémhez hasonló zsebkés vagy kisebb tőr ellen. Ahogy a pengék egymásnak feszülnek, a férfi változtat a fogáson, és tempósan tulajdonképpen lecsúsztatja a rövid kardja pengéjét a ruhaujjból elővillanó késemről, s végigszántja az alkarom.
A fájdalomtól felordítok, de az adrenalin hatására még görcsösebben szorítom a kést. Az életem múlik a lélekjelenlétemen, mert újra lecsapna, és gondolkodás nélkül vágná le a fejem a nyakamról, ha nem ütközne a pengéje ismét ellenállásba. Most ráadásul jobban is sikerül védenem, mert most nem tudja megint eljátszani az előző mozdulatot, s bár hangosan morogva szenvedek attól, hogy az izmaim megfeszülnek, s közben látom a saját vérem is patakokban folyni, végül sikerül elérnem, hogy egy lépést hátráljon, rövid szünetet kiharcolva. Ez elég, hogy szabad kezemmel lekapjam a fejemről a kasát, s felé hajítsam, újabb értékes másodperceket harcolva ki, hogy megiramodjak. Az öröm azonban korai, mert azzal nem számoltam, hogy társai is akadhatnak. Márpedig egy legalább akad. Épp az, aki fejen talál egy cserépedénnyel, ami szilánkosra törik a koponyámon. Egy pillanatig összemosódik a világ, hogy maga a földre zuhanás legyen az, ami némiképp kijózanít ismét. A fejem lüktet, a karom lüktet, a szám tele porral, a látásom pedig ütemesen hol élesebb, hol egész homályossá válik, miközben a fejemre tapasztom a kezem, majd ismét magam elé emelve realizálom, hogy vérzik. Ráadásul két láb áll meg előttem, s ahogy felnézek, ellep a halálfélelem. A kardos férfi tornyosul fölém, magasba emelve a kardot, hogy lesújtson. Elfogy belőlem az akarás, csak lehunyom a szemem minden erőmet elvesztve. Újabb fájdalom vagy teljes sötétség - és minden, ami a halál után jöhetne - helyett azonban két masszívabb penge összeakaszkodásának hangja tölti be a fülem.
Ahogy újra kinyitom a szemem, meglepően tisztán rajzolódik ki előttem a kép: egy újabb ismeretlen csatlakozott a csetepatéba, épp csak most - meglepő mód - az én oldalamon. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból végtelen nyugalom száll meg, s ettől a bennem munkáló adrenalin hatását veszti, épp úgy, ahogy én az eszméletem.
* * *
Egy egyszerű tatamin térek magamhoz. Automatikusan felülök, de kicsit meg is szédülök. Kezem a fejemhez kapom, a szemem letakarva. A rosszullétről viszont elvonja a figyelmem az ujjaimmal kitapintott kötés a fejemen. Újra kinyitom a szemem, a kezem elemelve, s realizálom azt is, hogy a karomon végighúzódó vágás is bekötve, valószínűleg lekezelve. Igényelve, hogy össze tudjam magamban tenni a történteket, nézek körbe. A szoba, amiben feküdtem eddig, egyszerű, japánokra jellemzően minimalistán berendezett. Nincs is benne kimondottan személyes tárgy. Vagy egy kiadó szobában lehetek, vagy egy szerény otthonban. Vagy nem tudom… Igazából még nem látom át az ország kultúráját annyira, hogy valóban releváns következtetéseket tudjak levonni. Egy biztos, alig van bútor vagy bármi a szobában a tatamin kívül.
Ahogy ezt végiggondolom, kinyílik mellettem a tolóajtó. Rizspapír borításán át bizonyára látni lehetett, hogy felültem. A belépő férfi itteniekre jellemzően éjfekete szemszínnel és hajszínnel büszkélkedhet. Magasnak nem mondható - de ezt én pont nem róhatom fel neki, mert én sem vagyok egy égimeszelő -, testalkatán viszont látszik, hogy edzett férfi. Izmai igen impozánsan rajzolódnak ki ott, ahol a ruhája szabadon hagy a mellkasából egy keveset.
- Jól vagy? - kérdezi egyszerűen. Ennyit már bőven megértek, így bólintok helyeslően. Lehet, nem kellene, mert megint megszédülök egy picit, újra a fejemhez kapva ösztönösen.
- Feküdj vissza - simít a homlokomra, finoman visszanyomva. A keze kellemesen meleg és az érintése puha. Engedelmeskedem.
- Kérsz inni? - kérdez újra.
- Igen, köszönöm - felelem a nyelvén, s csak ekkor tűnik fel, hogy ő eddig nem japánul beszélt, hanem hollandul. Az én anyanyelvemen.
Ő nem tűnik meglepettnek, hogy a nyelvén szólaltam meg. Neki minden bizonnyal megszokottabb tény lehet ez, mint nekem fordítva. Főleg hogy én még itteni bennszülöttől külföldi nyelven egy szót sem hallottam.
Biccentve áll fel, és kilép, hogy némi csörömpölős nesz után egy frissen, melegen gőzölgő csésze teával térjen vissza, amit letesz mellém. S ahogy ismét megpróbálok feljebb emelkedni, segít, megtámasztva a hátam, de nem is enged felülni, talán a korábbi megszédülésem miatt. Ettől intim közelségbe kerül, amitől némiképp zavarba jövök, ezért duplán hálásan “süllyedek” a teáscsészébe. A meleg, de még mindig fanyar és fűízű ital kimondhatatlanul jól esik, meg is iszom lassú kortyokkal az egészet, amit türelmesen, engem tartva vár ki, s csak mikor leteszem a csészét, enged visszadőlnöm a tatamira.
- Köszönöm. A teát is meg a segítséget is - igyekszem pontosan mégis egyszerűen, fogalmazni, hogy lehetőleg el is tudjam mondani számára, amit szeretnék.
- Semmi - rázza meg a fejét kicsit.
- A neved? Az enyém Johannes Oppendyck.
- Azumi Ren.
- Azumi Ren - ismétlem meg, kicsit ízlelgetve is a nevét halvány mosollyal. - Szép név - fogalmazom meg ennyire egyszerűen, hogy szerintem dallamos és kellemes a hangzása, emellett praktikusan könnyebben megjegyezhető.
*wakizashi, csak a karakter nem tudja
|
