Ahogy szóra nyílik a szája, minden idegszálam megmerevedik. 

- Nem sértettél meg, Jan-dono. Köszönöm, hogy rám bíztad a titkodat. - Megkönnyebbülök. - Ám úgy tisztességes, hogy a titokért cserébe én is adjak egy titkot neked. 

- Igazán nem szükséges, Azumi-san! - védekezek. Nem szeretném, hogy úgy érezze, az adósom. Ha tudtam volna, hogy náluk van valami ilyen illemszabály, íratlan szokás, inkább nem magyarázkodtam volna. - Nem azért mondtam el, amit mondtam. Nekem… elég, ha… nem gyűlölsz - nehéz hirtelen fogalmaznom, mert még mindig nagyon kevés a szókincsem ilyen téren. 

- Miért gyűlölnélek? - néz rám értetlenül. - A külsőd nem a te döntésed volt. Az azonban igen, hogy mit kezdesz a fájdalmaddal. Hogy fuldokolsz-e benne, vagy megpróbálsz felülkerekedni a veszteségeken, és továbblépni. Te erős lelkű vagy, Jan-dono, hiszen képes voltál legyőzni a fájdalmadat, a múltbéli démonjaidat akkor is, ha a heg megmarad a szíveden. Te nem tettél semmi olyasmit, ami visszataszító lenne a számomra. 

Jól esnek a szavai, kétségtelen, mégis teljesen mellbevágnak. Mellbevágnak, mert annyira összecsengenek Waban szavaival. 

“A lelked akár egy jávorszarvas.” - cseng a fülemben újra a mondat. Vele párhuzamosan ismétlődnek meg bennem Ren szavai: “Te erős lelkű vagy, Jan-dono.”

Nem tudom, mit mondhatnék. S most először érzem azt a tengernyi érzelemkavalkád közepette, hogy nem is kell mondanom semmit. Nem várja el, hogy bármit is mondjak. Nem udvariatlan csak ülni a barátságos csendben. 

Szerencse, hogy nem kell semmit kipréselnem magamból. Szerencse, mert veszélyes érzelmek settenkednek a szívem mélyén. Még magamnak sem akarom beismerni, ugyanakkor mégis felismerem. Nosztalgikus és egyben felkavaró újra hasonlót érezni, mint egy másik távoli kontinens széles fellegei alatt. 

Felnézek az égre. A csillagok épp olyan tisztán ragyognak, még ha nem is ugyanazok a csillagképek mosolyognak le rám. 

- Volt egy menyasszonyom. - A csendet Ren töri meg. Furcsa, mert mindig én szoktam. S az is furcsa, hogy ma mennyit beszél. - Én tizenöt éves voltam, ő meg tizenkettő, amikor eljegyeztek minket. Sápadt, beteges teremtés volt, a következő tavaszt sem érte meg. A hagyományokhoz hűen tisztességesen meggyászoltam, habár inkább megkönnyebbültem, hogy nem kellett elvennem. 

- Sajnálom - nyilvánítok részvétet a beállt szünetben, figyelmesen hallgatva, hogy mindent jól érthessek. 

Megrázza a fejét: - Ne tedd! Nem szerettem őt - Ó. Az elrendezett házasságok nálunk is mindennaposak. Nem is kellene meglepjen, mégis a fejemben élt némi kalandos kép arról, hogy itt kissé másképp működnek a dolgok. -, az eljegyzés a családjaink ötlete volt, mert a lány a megfelelő rangban volt és pár éven belül összekeltünk volna. Ő sem szeretett, bár szerintem még fogalma sem lehetett a szerelemről. Hiszen gyermek volt még, ráadásul a mi házasságaink nem szerelemből köttetnek. Mindenesetre egyikünk sem akarta a házasságot, de nem mondhattunk ellent. Amikor meghalt, már tizenhat éves voltam, kiképzés alatt álló katona, akinek nem volt ideje a nősülésen gondolkodni. Apám hagyta, úgy gondolta, egy nap csak benő a fejem lágya. Azt hitte, gyászolok, és időt akart adni, holott valójában nem éreztem mást, csak megkönnyebbülést.

Ahogy mesél, szomorkás megértés önt el. Az alapmotívumok ugyanazok, mint az én életemben. Az én apámnak is ezernyi elvárása volt, amiket nem tudtam beváltani. Aztán ahogy idősödtem, belenyugodott, de egyben más elképzeléseket is támasztani kezdett velem szemben. Tudom, hogy ezzel a kötelező házasság dologgal még nekem is szembe kell majd néznem. Csak azért lóg az egész a levegőben a korom ellenére, mert arra játszik, hogy stabilizáljam a helyzetem itt, Japánban. Mert ha sikerül politikai erőre szert tennem, jobb parti leszek, könnyebb jobb üzletet kötni a káromra… Illúzióromboló, hogy ennyire messze az otthonomtól is ugyanazok a problémák gyötrik a fiatalokat. Miért normális az időseknek dönteni a mi életünkről? Csak mert az övékről is mások döntöttek? Annyira igazságtalan… 

- Tizenkilenc éves koromban hadba vonultam Őfelségének, az Ég Fiának nevében. Sokáig nem gondoltam arra, hogy bárkihez is közöm legyen. Csak tettem a dolgom, irtottam az ellenséget, életben maradtam és egyre emelkedtem a ranglétrán. Aztán három évvel később jött ő!

- Ő? - kérdezek vissza, bár tagadhatatlan, hogy a szívem összefacsarodik. Nem, nem facsarodhat össze! Viselkedj, szív! - Egy másik lány? - kérdezek, hogy még a saját gondolataim is tereljem, azzal, hogy kimondom, hogy lányról van szó, messzebb tolva magamtól a saját érzéseim is. 

- Kubota Yoshimasának hívták, rangban egyenrangúak voltunk.

Egy pillanatig csak bólogatok, de ahogy felfogom, milyen nevet is mondott, megdöbbenek, s rá pillantok. A Yoshimasa nem egy férfinév? Nem, biztosan csak… de ha mégis?... Hirtelen nem tudom, hogy feléledjen bennem a remény, vagy nyomjam még mélyebbre, miközben eleve hasonlót sem szabadna éreznem. Csak csendben próbálom őrizni a méltóságom, és tartani a rezzenéstelen arckifejezést, mert ha elengedem magam, az egyrészt újabb félreértésekhez vezethet, másrészt… másrészt még magam is igen veszélyes vizekre sodortatom vele. Milyen nevetségesen aljas játéka ez a Sorsnak?!

- Gyönyörű volt - folytatja annak ellenére, hogy bizonyos vagyok benne, hogy a megrökönyödésem észrevette. -, világos bőrű, ébenfekete hajú, csibészes mosolyú és be nem állt a szája - a jellemzésre önkéntelenül is egy egészen picit elmosolyodom. Ha azt nézem, hogy Rennek mindenki ilyen, aki képes fél percnél hosszabban beszélni… - Állandóan ugratott, kettőnk helyett is eleget beszélt. Sokszor az idegeimre ment, mégis… nem kellett sok idő hozzá, hogy ne csak bajtársként és barátomként tekintsek rá. A szamurájok között egyáltalán nem számít különleges dolognak, ha két férfi között mélyebb érzelmek is kialakulnak, és társakként kezdenek tekinteni egymásra. Egy alakulatnál szolgáltunk, egy csapatban, így sokat voltunk együtt. Idővel beköltözött a sátramba, de senki nem szólt egy szót sem. Apám nem tudott róla, igyekeztem, hogy előtte titokban tartsam, mert tudtam, mit gondolna. Ellenezte volna, de Yoshimasa sosem panaszkodott. Őt egy menyasszony várta otthon, akit kiválasztottak neki, de ő engem választott. Szerettük egymást. 

Ahogy egy pillanatra elhallgat, rossz előérzetként telepedik rám egyfajta szomorúság. Múlt időben beszél róla. Szerettük egymást, nem szeretjük egymást. Félek, mit gondoljak arról, hova fog kifutni a történet. Azt meg elképzelni sem tudom, milyen érzés lehet egy ilyen egészen fontos valakit elveszíteni az életünkből így vagy úgy. Wabanhoz alig egy hétnyi emlék és érzelem fűz, mégis még most is üres a hely, ahonnan kitépett a szívemből egy darabot. 

- Nagyjából két évig voltunk együtt, boldogok voltunk. Yoshimasa rendszeres vendég volt a házunkban, amikor eltávozáson voltunk. Apám sosem sejtett semmit, előtte természetesen betartottuk a szabályokat. Még külön szobában is aludtunk, de a táborban minden ment tovább a megszokott módon. Senki nem beszélt ki minket, hiszen nem mi voltunk az egyetlen pár az alakulatnál. Biztos voltam benne, hogy halálunkig együtt maradunk. Úgy terveztük, ha vége a háborúnak, Yoshimasa végleg hozzánk költözik, felbontja a jegyességét. Tudtam, hogy apám őrjöngeni fog, ha megtudja, de nem érdekelt. Csak őt akartam, senki mást. Ahogy ő is akart engem. De… az isteneknek más tervei voltak kettőnkkel. 

Félek megkérdezni, mégis felteszem a nehéz kérdést annak ellenére, hogy a felvezetésből már sejtem, mi lett a vége, mert hajt az alapvető európai udvariasság. - Mi történt?

- A sógun seregei ránk támadtak - telik meg a hangja fájdalommal. Az én lelkem pedig együttérző szomorúsággal. - Véres, kegyetlen harc volt, rengetegen elestek a puskagolyóktól, az ágyúktól. A földet hamarosan holttestek takarták be. Yoshimasával vállvetve harcoltunk, egyik ellenséget öltük a másik után. Ám aztán… Valakinek sikerült lesből golyót röpíteni a társamba, az egyetlen emberbe, akit valaha őszintén szerettem. Nem tudtam megmenteni, a karjaimban halt meg. Miatta viselem ezeket is - mutat a fülbevalóira. - Az övéi voltak, de a halála előtt megkért, hogy viseljem őket. Nem tehettem meg, hogy semmibe vegyem az utolsó kívánságát. De azóta nem voltam képes a szívemet kitárni senkinek. És talán soha nem is leszek rá képes. Két év telt el azóta, de még mindig hiányzik, életem minden napján eszembe jut. 

Csend áll be közöttünk, részemről együttérző, mégis kicsit sajgón pangó csend. A története egyszerre ébresztett bennem érthetetlen reményt, s biztos reménytelenséget. Annyi érzelem és gondolat szorult hirtelen belém, hogy nem találom a hangom. Mert bármi, amit mondhatnék, olyan semmilyen lenne. Nem helyénvaló, üres, nevetséges. Ami meg illene, azt meg pont azért nem illendő felhoznom, mert már így is lavinát indítottam el azzal, hogy egy részét elmondtam az engem feszítő, mélyen gyökerező dolgoknak. Amúgy is milyen üzenete lenne annak, hogy igen, én is a saját nememhez vonzódom, és igen, én is ismerem a szerelem elvesztésének fájdalmát, igaz én csak két hétig éltem boldogan egy indián rezervátumban az Isten háta mögött, s nem meghalt a szerelmem, én utaztam el, ott hagyva. Sok minden hasonló, de legalább ennyi minden alapjaiban más az ő élménye és az én élményem között. Érzéketlen lenne párhuzamba állítanom a kettőt. 

Mikor feláll, mintha kábulatból térnék magamhoz. Hirtelen nem is tudom, mennyi idő telt el így, pár pillanat vagy súlyos tíz percek, esetleg egy óra is, csak felpattanok. 

- Azumi-san! - Ahogy visszafordul, zavarba jövök, gyorsan kipréselve némi folytatást, bár már közben is hülyén érzem magam. - Sajnálom… amiken át kellett menned… 

- Ne sajnáld, ez nem a te fájdalmad. Hogy mit kezdesz a titokkal, a te dolgod. De én megtartom a tiédet. Ahogy nálatok mondják, mindenkinek megvan a maga csomagja, csak kinek kisebb, kinek nagyobb. 

- Keresztje - javítom önkéntelenül is. Hogy megint azon kapjam magam, hogy újabb zavarral jobban megmagyarázom az értetlen arckifejezését látva. - Keresztet szokás mondani, bár itt a nyugati vallás még nem terjedt el. De végül is, mindenképpen igaz. 

Bólint, majd megindul, én pedig követem. A fejem zsibong a csendben. Mókás belegondolni, hogy pont Ren lett az, aki belém fojtotta a szót a túl sok információval. 

- Még mindig nyugodtabb vagy mellettem, Jan-dono? - szólít meg újra. Tényleg kifordult a világ ma önmagából! Már másodszor kezd helyettem Ren beszélgetést. - Mindazok után is, amit megtudtál rólam? A hited szerint én szodomita vagyok, akitől jobb, ha távol tartjátok magatokat. Olvastam pár dolgot a kereszténységnek nevezett vallásról, de sosem értettem, hogy lehet egyetlen istent imádni, aki ennyire bosszúszomjas és kegyetlen. 

Kemény kezdés. Ha nem tőle hallanám, akár provokációnak is gondolhatnám. 

- Néha tesz jó dolgokat is - jegyzem meg a vallási kérdésre válaszul. Mélyebben viszont nem megyek bele, annyira az én hitem sem erős, hogy hitelesen védhessem az Istent és kifürkészhetetlen céljait. Ezért inkább a személyesebb kérdésnél maradok: - A kérdésedre válaszolva pedig: én tudom, hogy te nem tennél velem “olyan” dolgokat. Nem bántanál, mert nem vagy rossz ember. Megbízom benned, hiszen a… - Egy pillanatra megakadok. Mondhatok ilyet? Az ő értékrendje szerint vajon kijelenthetem már? Óvatosabban folytatom: - barátom vagy. Vagy… legalábbis remélem. 

Halvány mosollyal jutalmaz, de a többit az átok csendre hagyja ismét. Halkan sóhajtok magamban. Tehát nem. Még mindig nem mondhatom, hogy a barátom. 

A távolban meglátom Diedericket és Makairát, és hirtelen meg is szűnik számomra a bensőséges hangulat. 

- Minden rendben, uram? - siet elém Diederick. Kissé elszégyellem magam az aggodalmát látva, amiért korábban letorkolltam. 

- Minden rendben, nem kellett volna aggódnod miattam. Azumi-san velem volt, ugyan, mi bajom eshetett volna? - mosolygok, egy pillanatig Renre nézve, ezzel a mosollyal nem csak Diedericket, hanem Rent is megerősítve abban, hogy amit mondtam, azt komolyan gondoltam. 

Immáron közösen sétálunk tovább. Diederick jelentést tesz, de semmit sem sikerült kideríteni az üggyel kapcsolatban. 

- Az embereim majd elintézik. Ez nem az önök felelőssége - szól Ren.

Diederick azonnal ellenkezésben tör ki: - De Jant támadták meg! Igenis a mi dolgunk is.

- Önök itt idegenek, Diederick-san, nem ismerik a helyi viszonyokat olyan jól, mint én. Én jobban tudom, hogy kell beszélni az itteniekkel. Hiába élnek itt már egy ideje, önök külföldiek, pont ezért a helyiek nem szívesen adnak információt. A Pruyn-dono körüli botrány még nem ült el, érthető, ha a helyiek kissé bizalmatlanok önökkel szemben. Éppen ezért nagyon helyesen tennék, ha ezt az ügyet rám bíznák - érvel.

- Azumi-samának igaza van - támasztja alá Makaira is. - A kérdezősködésünk nem vezetett eredményre, Sőt, néhányan, úgy láttam, nem bánták volna, ha Jan-sama meghal. 

- Ez igazán… kedves - morgom magamnak saját anyanyelvemen, mielőtt visszaváltanék tört japánságra. - Akkor tényleg jobb, ha Azumi-sanra bízzuk a dolgot. Mást nem tehetünk, amíg el nem csitul a vihar. Nem szeretném, ha a puhatolózásunk végül csak problémát okozna. 

~ Így is az orrom alá dörgöltétek ma már vagy milliószor, hogy mennyire nagy a népszerűségem az ügy miatt… ~ morgok magamban. 

- Amíg nem biztonságos, lehetőleg ne nagyon hagyják el a követség épületét! Nem tudhatjuk, ki és milyen módon akar ártani önöknek. Ezen kívül, ha nem bánod, Jan-dono, néhány emberemmel kiegészíteném a követség őrségét. Megbízható emberek, és nyugodtabb lennék, ha ők vigyáznának rád. 

- Komolyan úgy gondolja, hogy szükség van erre, Azumi-san? - lepődik meg Diederick. Nekem már erre sincs energiám, annyi minden történt ma annak ellenére, hogy elvileg csak lazítottunk egy fesztiválon. Épp csak egy pillanatra kisgyereknek érzem magam, akit nem vesznek számításba ismét. Azonban a Rentől hallottak új fénybe helyezik az ő igyekezetét. Talán túlbecsülöm magam, de szeretném azt hinni, hogy a régi trauma miatt egyszerűen tényleg csak félt. 

- Ám legyen! - törődik bele a dolgokba Diederick is. - Bárhogy is, de nem szeretném, ha Jannak valami baja esne. Máskülönben esetleg olyan emberek vehetik át a helyét, akik nem lesznek ilyen tisztességesek. 

- Mindenesetre Jan-dono, most menj haza! - néz rám jelentőségteljesen Ren. - Sok minden történt ma, és nem szeretném, ha valami baj érne. Két emberem hazakísér titeket, és szemmel tart, míg be nem léptek a főbejáraton. 

Zsibongó aggyal csak bámulok ki a hálóm ablakán. A hazaút ugyanolyan süppeteg csendben telt, mint az este java, épp csak a társaság cserélődött ki. Szerencsére semmi említésre méltó nem történt, gond nélkül jutottunk vissza a követségre. Annyira nem bátor vagy vakmerő még senki, hogy egyértelmű, nyílt támadásba lendüljön. Fizikálisan. 

Mert mentálisan, bár nem ez volt a szándék, Ren teljesen kikészített, s képtelen vagyok rendet tenni a fejemben, hogy el tudjak aludni. Az éjjeli látkép sem segít lehiggadni. Felváltva fut át rajtam az érintéseinek fantomérzete, felkorbácsolva az ösztöneim, s hallom ismétlésre állítva a hangján a története számomra fontos mozzanatait: “Kubota Yoshimasának hívták”, “Szerettük egymást”, “azóta nem voltam képes a szívemet kitárni senkinek. És talán soha nem is leszek rá képes”.

Azt gondoltam, azért ragaszkodom a barátságához, mert ideérkezésem után ő volt az első japán nemzetiségű, aki hajlandó volt az udvariassági frázisokon túl is szóba állni velem. Azt hiszem, eleinte tényleg ezért vonzott a személyisége, belekapaszkodtam, mint egy kullancs… De tényleg csak ennyi volt? A mai erős érzelmek a semmiből kaptak lángra a pillanat hevében? Vagy eleve vonzott, csak nem vettem észre még magamon sem a jeleket? 

A két tenyerembe temetem az arcom. Makaira ráérzésre megmondta, hogy a férfiak érdekelnek, s már a követségre kerülése után nem sokkal rákérdezett, tetszik-e nekem Ren… Ennyire nem ismerném még saját magam sem? Hiszen azt hittem, még igazán Wabanon sem vagyok túl, mégis ma nem rajtam múlt, hogy nem történt köztem, és Ren között semmi… 

Nem mintha komoly dilemmát jelentene az egész, mert esélyem sincs. A szíve és a lelke másik fele egy immáron halott emberhez köti. Igazán illene hozzám egy ilyen reménytelen szerelem. Az első is hasonló volt, csak az kibimbózott egy rövid időre.

Könnyebb lett volna mégis, ha ez a második meg sem születik bennem. Sokkal egyszerűbb lenne titkos szövetséggé formálni idővel, és valóban csak egy barát barát Rennel közösen megismerni Japán eme titkosabb arcát is. 

Borzalmas éjszakán vagyok túl. Bár az irodámban igyekszem megharcolni a napi teendőimmel, képtelen vagyok koncentrálni. Nem azért, mert egy szemhunyásnyit sem aludtam, ahhoz hozzá vagyok szokva. Hanem azért, mert folyamatosan Ren jár a fejemben. Tegnap miatta nem tudtam aludni, mert amikor végre sikerült beszenderedni, még akkor is vele álmodtam. Álmomban ismét a falnak támaszkodva pihegtem, miközben kioldotta az obim, csak most nem öltöztetett, valóban vetkőztetett, de ahogy az ajkamra hajolt, azonnal felriadtam. Még álmomban is tartok attól, mi lenne, ha megtörténne… Ugyanakkor éktelen merevedésem volt a gondolattól. S minden igyekezetem ellenére azóta is hullámokban tör rám a gondolat, mi lenne, ha… 

Argh! Képtelen vagyok koncentrálni! 

Kopogtatnak az ajtómon. Annyira váratlanul ér, hogy kis híján kiugrok ijedtemben a székemből. Felocsúdva és leeresztve engedek meg magamnak egy néma fejmosást: “Szedd már össze magad, Jan!” Majd felöltöm a professzionális (?) diplomata arcom, és úgy felelek. 

- Szabad. 

Diederick lép be.

- Levél érkezett Mr. Azumitól.

- Eh! - horkanok fel önkéntelenül is, mire komornyikom furcsa pillantást vet rám, de úgy teszek, mintha észre sem vettem volna. Nem akarom kommentálni a dolgot. Nehéz lenne anélkül, hogy beszélnék Ren titkáról. Márpedig arról nem fogok beszélni még Diedericknek sem.

Barátom biccent, majd távozik, én pedig felnyitom a levelet. Nem kellene, de a szívem a torkomban dobog. A levél tartalma azonban az, amire számítottam is: a következő tárgyalás időpontjáról tájékoztat. A találkozóra két hét múlva kerül sor, ez tiszta sor. Igazából maga a helyszín is, mégis megint kicsit felgyorsul a szívverésem: a tárgyalás az Azumi rezidencián fog folytatódni. 

Azonnal elkalandoznak a gondolataim, és hatalmas izgatottsággal vegyes rémület tör rám. Tudom, hogy én vagyok a hülye. Tudom, hogy én látok bele túl sokat. Tudom, de mégis: ez a meghívás szinte olyan, mint mikor Waban megfogta a kezem, és bevezetett a sátrába.

A tenyerembe temetem az arcom néma kiáltással, levezetve a gondolat miatt érzett “kínomat”. Mély lélegzetet veszek, majd felállok. Már most tudom, hogy ülhetek itt órákat, akkor sem fogok haladni semmivel, ezért inkább kimegyek a kertbe levegőzni. 

Mindig is szerettem a kert virágait, a sok tulipán még akkor is az otthon érzetét kelti, ha sosem éreztem igazán jól magam otthon, a családommal Hollandiában. Egyszerűen csak maga a természet gyönyörködtet és megnyugtat. A természet még sosem akart ártani nekem a szó szoros értelmében. Igaz, átéltem vad viharokat szárazföldön, tengeren is, megtapasztalhattam ezer mód a hatalmát, de sosem éreztem azt, hogy kifejezetten engem vett célba. Kis porszem vagyok a gépezetében, és valahol csodálatos, hogy minden ellenére az lehetek. 

Még akkor is, ha a fejem egy másik férfival van tele. 

Leülök a padra, s magamba szívom a kellemes napsütést, tekintetem megpihentetem a kedvenc éjfekete tulipánomon. Épp egy nagyobb sóhajon vagyok túl, mikor hirtelen megszólal mellettem Makaira. 

- Jan-sama… - Kis szünetet tart, látva, hogy ijedtemben megugrottam. 

- Igen… - nyögöm némi megsemmisültséggel, de igyekszem rendezni magam és a vonásaim, csak magamban sóhajtva az elveszett pillanatnyi nyugalom után. 

- Elnézést, amiért megzavartam. De mindenképp szerettem volna jelezni, hogy reggel óta egy fura, nyugati ruhákba öltözött férfi különböző időközönként az utcáról hosszasan szemlélődve figyeli az épületet. Azumi-sama egyik emberével figyeltünk fel rá. Ezért nem tartom jó ötletnek, hogy idekinn ücsörög. 

Biztosan meg kellene rettentenie a hírnek, de inkább csak ingerült leszek tőle. Mélységesen felháborít, hogy a jelek szerint ennyire nyíltan törekednek megfélemlíteni. Hacsak nem csak találgatás az egész! Nonszensz! 

- Most komolyan azt várjátok tőlem, hogy lényegében önkéntes szobafogságba vonuljak? Nem tehetem meg, és őszintén nem is kívánom megtenni. Azt megígértem Rennek, hogy nem mászkálok a városban, hacsak nem nagyon muszáj, de nem fogok megbolondulni a négy fal között! 

- Nem is kívántam ilyet - hajol meg bocsánatkérőn a lány. Mélyet sóhajtok. 

- Ne haragudj rám, Makaira! - Szegény teremtés egy vadállat férfitől menekült ide, aki a testvérét is eladta volna, vele meg elég durván bánt, én meg ugyanúgy rámordulok, mintha tehetne bármiről is, és nem aggódna inkább értem. - Csak bosszant ez az egész helyzet. Tudom, hogy nem akarsz rosszat. Nem akartalak megijeszteni vagy megbántani. 

Annak ellenére, hogy azt ígértem, nem megyek sehova, a hét igen mozgalmas. Több holland kereskedő is meghallgatást kért, és ma is várok két újabb tanácstagot a kereskedelmi szerződés kapcsán. A követség már elkönyvelte, hogy a szerződés az általam kidolgozott formában fog megvalósulni, és többen is már előre próbálnak helyezkedni, milyen lehetőségeik lesznek, s mennyit tudnak kiharapni a szerződés nyújtotta előnyökből. Fárasztó, de kétségtelenül jót tesz annak ellenére az idegeimnek, hogy mostanra teljesen kimerültem attól, hogy aludni viszont nem tudok rendesen az éjjel utánam vadászó, szertelen gondolataimtól. Már burkoltan megkaptam azt is egyik bizalmaskodni kívánó honfitársamtól, hogy amilyen vacakul nézek ki, rám férne egy nő. Fel is ajánlotta, hogy elvisz magával egy yuukakuba. Ha tudná! De inkább udvariasan csak nem éltem a lehetőséggel. 

Mindenesetre elgondolkodtató, hogy mennyire meglátszik rajtam, pedig azt gondoltam, hogy jól titkolom a belső harcaimat. A jelek szerint ez azonban sokkal nagyobb belső vihar, mint minden eddigi volt, mert kilátszik… 

- Uram, megérkezett Mr. Barnaart - kopog be Diederick, bólintva intek, hogy engedje be. 

Az érkező férfi középkorú, kissé kövérkés, vörös szakálla göndörödve keretezi az állát, haja viszont rövidre van nyírva. Bizonyára azért, mert erősen kopaszodik, és így nem olyan szembetűnő, mint hosszú hajjal lenne. A kezem nyújtva üdvözlöm, majd az asztalomhoz telepedünk. 

- Miben állhatok a rendelkezésére?  - kérdezem udvariasan, de már a hátam közepére se kívánom se őt, se a még utána jövőket. 

- Látom, már igen elege van a haszonlesőkből - mosolyog rám Mr. Barnaart. Enyhén felvonom a szemöldököm. Mindenre számítottam, de egy ilyen kezdésre nem. 

- Nem gondolnám, hogy haszonleső lenne bárki is, aki a követséghez fordul. Kihez forduljanak segítségért, tanácsért, ha nem az őket képviselőkhöz? - kérdezek vissza óvatosan. 

A férfi megadón felemeli a kezét kuncogva. - Igaz, igaz. Nem kívántam megsérteni, Mr. Oppendyck, épp ellenkezőleg. A lányom vasárnap ünnepli a 16. születésnapját, és szeretném, ha megtisztelne a jelenlétével. Ez egyben jó alkalom lehetne arra is, hogy erősítsük a holland közösség összetartását, a politikai és üzleti célokat félretéve csupán kikapcsolódva. 

~ Bassza meg! ~ fut át az agyamon, miközben rezzenéstelen arccal fogadom be a mondandót. Perpillanat ezerszer jobban örülnék, ha inkább mégiscsak haszonleső lenne Mr. Barnaart is. Tudom, hogy nincs választásom, a meghívást muszáj lesz elfogadnom a rám leselkedő feltételezett veszély ellenére is. Nem mintha komolyabban tartanék bármilyen merénylettől egy holland banketten azon túl, hogy a kedves házigazda megpróbálja rám tukmálni a lányát leendő házasság reményében. De valljuk be, ez már önmagában elég arra, hogy rám törjön a frász! 

“Azumi Rennek saját kezébe” 

Ennyi áll a borítékon, amit Makaira kezébe nyomok. A lány nagy komolyan bólint.

A levél tartalma egyszerű: 

A legjobbakat kívánva maradok: 

A legkiválóbb ünneplőmben várakozom, miközben harmadszor is újraolvasom Ren válaszát. Nem mintha nem értettem volna elsőre, egyszerűen csak vágyom újra és újra látni a papírra vetett betűket, amiket saját kezűleg írt. 

Nincs benne semmi több, mint amit egy szövetséges írna, mégis újra és újra elidőzöm a “légy óvatos” részen. Inkább őt szeretném látni! 

- Indulhatunk, Jan? - lép be az ajtón Diederick, jelezve, hogy a lovas kocsi előállt. 

- Megtiszteltetés, hogy eljött, Mr. Oppendyck! - fogad a házigazda, ahogy bejelentik a megérkezésem, s máris a kezembe nyom egy aperitifet. Elfogadom ugyan, de körülbelül csak arra lesz jó, hogy a kezemben tartogatva sikerüljön elkerülnöm, hogy további alkohollal kínáljanak folyamatosan. 

- Csak természetes. Már vártam, hogy ellátogathassak az otthonába, amit méltán dicsérnek, épp olyan lenyűgöző, mint amilyennek a híre alapján képzelné az ember - csevegek, ahogy beljebb vezet. Ahogy sejtettem is, első utunk a családi asztalhoz vezet, s máris bemutat a lányának, Ilsének. Bájos teremtés lenne megkapó vörös, göndör fürtjeivel dundisága ellenére is, mert a vonásai és a tekintete ártatlan, kedves, szelíd teremtésnek mutatják, de az apja és az ő pechjére is nem hoz lázba a kérdés. Annál pedig többet érdemel, hogy egy boldogtalan házasságban éljen alibiként. Nem kényszerítenék senkit magam mellé. 

Taktikusan és könnyeden találom magam az erkélyen, távol a tömegtől. Kezemben még mindig ott az érintetlen pohár pezsgő. 

Odabenn már kellemes a hangulat, a tortafelvágás és vacsora után immáron a zenéé és a páros táncoké a főszerep. Az illendőség kedvéért már én is megforgattam a születésnapost és a ház asszonyát is, de azt hiszem, ezzel le is tudtam az estét magam részéről. Már csak azt kellene tudnom, hogy milyen indokkal távozhatnék, mikor mozgásra leszek figyelmes a kert irányából. Ahogy a követségen, itt is rendezett kertre néz az erkély, épp csak Mr. Barnaart jobban odavan a japán növényekért, és mindenféle cserjés növénnyel, illetve sövénnyel határolt szakaszokra bontatta a kertet, így elég sok a rejtekhely. Ha hihetek a szóbeszédeknek, ez azért van, mert előszeretettel kezd ki a cselédekkel. Ez most azonban valami más lesz, mert határozottan nem európai ruha volt a hirtelen eltűnő alakon. 

Nem túl óvatosan kijjebb hajolok lassú mozdulattal az erkélyről, s egyszeriben meghűl az ereimben a vér. Az ismeretlen valóban japán öltözékben van, de nem látom az arcát, ellenben a kezében lévő fáklyát amellyel épp meggyújt valamit, aminek hatására pillanatok alatt végigszalad a ház oldalán a tűz, annál inkább. 

- Hé, te! - kiáltok az alakra minden meggondolás nélkül. Az ismeretlen felpillant, de az arcát anyag takarja. Mégis… olyan furcsa érzet kerít hatalmába. A pillanat azonban megtörik, és a férfi menekülőre fogja. A lángok pedig mohón kapnak az épület oldalába, a másik oldalon pedig a gondozott kert oldalsó kis fáiba. A rohadt életbe, nem érek rá itt lógni az erkélyen! 

Pánikszerűen rohanok be a terembe. A zene túl hangos! Rohanva lépek az egyik zenészhez, udvariatlanul félretaszítva. A zene azonnal félbemarad, és minden szem rám szegeződik. 

- Tűz van! - kiáltom. - Kigyulladt az épület! 

Az első, ami végigfut a termen, a döbbent értetlenség, aztán páran ocsúdva kipillantanak az ablakokon abba az irányba, amerre mutatok, s egyszeriben kitör a pánik. A fiatal lányok sikoltani kezdenek és a férfiakkal egyetemben ösztönből menekülőre fogják, csak pár tapasztaltabb férfi áll nyugodtan a tömegben, majd kiáltva utasításokat kezdenek osztogatni, megelőzve a totális káoszt. Hamar előkerülnek a vödrök, a szolgák a vendégeket vezetik kifelé tempósan, kiürítve a termeket, a házigazda a nagyobb fiával járja körbe az épületet, miközben a felnőtt férfiak csatárláncba rendeződve próbálják oltani a megfékezhetetlen lángokat. Hamarosan a japán lakosság egy része is összecsődül, megérkeznek a hivatásos tűzoltók is, valamint az egész szomszédság. Mindenki erejét megfeszítve dolgozik. Magam a közepében vagyok, arcom kormos a füsttől, a tüdőm nehéz, a tagjaim fájnak, de mindhiába, a lángok megfékezhetetlennek tűnnek. 

- Jöjjön, uram! - rángat magával végül egy japán tűzoltó hátrébb, miközben az épület megrogy. Az utcáról nézzük tehetetlenül, ahogy az egész ház megadja magát, és összedől. Az egyetlen szerencse a szerencsétlenségben, hogy a tűz nem tud tovább terjedni. Részvéttel pillantok a pillanatok alatt földönfutóvá lett családra. 

- Mr. Barnaart - lépek is a férfihoz, aki teljesen összeroskadva ül az utca porában, s a hátára teszem a kezem vigasztalón. - A követségen tárt karokkal várjuk önöket, és támogatást is meg tudunk szavazni segítségként, ebben biztos vagyok. Kérem, álljon fel, most erősnek kell lennie a családja miatt is. 

- Tudom… tudom… - súgja megtörten a férfi, s a segítségem elfogadva feltápászkodik. Az este kezdetéhez képest most vagy húsz évvel idősebbnek látszik. Diedericket elküldetem a családdal és a kocsimmal a követségre. A történtek után komornyikom sem szól egy szót sem, pedig tudom, hogy nem tartja jó ötletnek, hogy egyedül maradjak. De nem hagyhatom magára nagykövetként Barnaartékat, s ennyien nem férünk a kocsira. 

Ahogy a lovas kocsi távolodik, felsóhajtok fáradtan. Kötelességemnek érzem, hogy mindenki segítségét megköszönjem, és mielőtt feloszlana a tömeg, a jelenlévő hollandok segítségét kérjem a romok eltakarításához és Barnaarték megsegítéséhez. 

Mire minden rendeződik, már felkelt a nap is az égen. Az egyik kidőlt kerítés alapjául szolgáló kövön ücsörgöm, hallgatva a japán tűzoltók vezetőjének jelentését, megbeszélve a további teendőket. 

Elhűlök, miközben újra hallani vélem Pruyn szavait: “Ne hidd, hogy ezzel vége. Most még jobban akarlak, mint eddig.”

Riadtan pillantok körbe. Hirtelen minden irányból ellenséget vélek látni, mindenki gyanússá válik. Mikor? Hogyan? Ki? Pruyn nem lehet, kiutasították! De ki más tudhatna erről a köztünk feszülő fenyegetésről? 

- Jan-dono. 

A nevemre riadtan felkiáltok, különösen, mert a semmiből érinti meg valaki a kezem. Ahogy összetalálkozik a tekintetem a “támadómmal”, azonnal elönt a megnyugvás. 

- Azumi-san… 

- Nem túl okos dolog egyedül ácsorogni az utcán - jegyzi meg. Az egész annyira szürreális, hogy egyszerűen felnevetek. 

- Bocsánat, bocsánat - igyekszem elfojtani a kuncogásom fura ábrázata láttán, s amikor sikerül, meg is hajolok formálisan. - Tényleg elnézést, de annyira jellemző rád, hogy meg sem érkezel, máris kioktatsz. Köszönöm, hogy ezek szerint aggódsz értem. 

Félrepillant, a leégett házat véve szemügyre, de nem ver át. Tudom, hogy megint fején találtam a szöget. 

- Reggel hallottam a tűzvészről. Azonnal a követségre mentem. Diederick-san mondta, hogy még nem tértél haza.

- Ah, igen… Mr. Barnaart helyett is felelősnek éreztem magam a történtek miatt… - magyarázom a bizonyítványom, majd a ház maradványaira pillantva én is elkomorodom.

- Valaki felgyújtotta - mondom halkan, csak neki címezve. - Láttam. 

- Hogyan? - pillant a szeme sarkából rám. 

- Az erkélyen álltam. Egy hétköznapi kimonót viselő férfi volt, de… valahogy nem stimmelt vele valami. Jobban azonban nem tudtam megfigyelni. Felgyújtotta a ház oldalát és már itt sem volt. Biztosra ment, mert valamit szétlocsolt előtte. Azt hiszem, ennek a folyamatnak a végén került a látóterembe.

- Ez azt látszik igazolni, hogy te vagy a fő célpont, Jan-dono. 

- Hai… S a főkolompos is jelen volt. Ezt találtam a zsebemben - sóhajtok gondterhelten, átnyújtva neki az apró üzenetet. - Mit gondolsz? Ideje testőrt fogadnom? - kérdezem látszólag könnyeden, de az egész helyzet már rég túl van a rossz tréfa határán.

- Mindenképp közös állásponttal fogunk érkezni a tárgyalásokra – bólint Jan.

Egyikünk sem szól semmit, próbálom értelmezni a szavait, de úgy tűnik, korrekt tárgyalópartner. Nekem erre van szükségem, bár a palota két tanácsadóját erről nehéz lesz meggyőzni. Két vén, minden hájjal megkent róka, akik leginkább a saját pecsenyéjüket sütögetnék. De tudok róluk egyet és mást, amivel elérhetem, hogy nyugton maradjanak. Másfelől a hollandok közel sem olyan erőszakosak, mint az amerikaiak azzal a kikent-kifent Pruynnal az élen. Mégsem vagyok még teljesen meggyőzve a hollandok részéről sem. 

- Örömmel venném, ha elfogadnák a meghívásom a képviselet kertjébe a következő tárgyalásra – fűzi még hozzá Jan, amivel felkelti az érdeklődésem. 

De úgy tűnik, mindenki más is a fülét hegyezi. A kert egy semleges terület, talán ő is tudja, hogy mi japánok nem engedünk be csak úgy egy idegent az otthonunkba. Még családtagot sem mindig szívesen. De egy kert az egészen más, és egyébként is kíváncsi vagyok a híres holland tulipánokra, amelyekről eddig csak képeket láttam. A képviselet kertjében bizonyára van ezekből a nálunk sosem látott virágokból.

- Miénk a megtiszteltetés! - hajolok meg udvariasan, majd a társaim is követik a példámat.

Tudom, hogy kíváncsiak, de azt is, hogy egyedül én várom őszintén a következő találkozót. Átadjuk az ajándékunkat, egy palack jóféle, helyben termett sakét, és mi is megkapjuk az ő ajándékukat. Csak sejtem, hogy ez is valamiféle italt tartalmazhat. Még lefutjuk a szokásos udvariassági köröket, majd lassan távozunk.

- Nem tudom, hogy megbízhatunk-e bennük – mondja az egyik tanácsadó, miközben beszáll a gyaloghintójába. - A külföldiek ravaszak.

- Meghívtak a követségükre, tehát bíznak bennünk annyira, hogy hazai terepen folytassák a tárgyalásokat – mondom. - Vagy magukban bíznak ennyire. Majd elválik.

A tanácsadók nem mondanak semmit, ahogy a többiek sem. Lassan szétszéledünk, nekem pedig már most azon jár az agyam, vajon mit adhatnék holland partnereinknek ajándékba. De főleg Jannak, mert a fiatalember igencsak felkeltette az érdeklődésem. Úgy tűnik, őszintén érdeklődik az országunk és a kultúránk iránt, tanulja a nyelvünket és igyekszik elsajátítani a szokásainkat. Ebben mindenféleképpen előrébb jár az amerikaiaknál. Közel sem olyan dölyfös, lenéző, mint Pruyn-dono, de szemmel láthatóan még tapasztalatlan. Viszont lelkes, őszinte és úgy tűnik teljes szívével azon van, hogy az üzlet jól sikerüljön mindkét fél számára. 

~*~

Apám elégedett, bár nem tetszik neki, hogy a követség kertjében találkozunk legközelebb. Szerinte ez valami csel a külföldi ördögök részéről, de ő mindig is ilyen volt. Sosem kedvelte a külföldieket, a nyugati démonokat, ahogy ő nevezi tárgyalópartnereinket. De nem mer szembemenni a császár akaratával, aki megnyitotta a határokat. Én azon a véleményen vagyok, hogy erre szükség volt, Japán nem zárkózhat el az idők végezetéig, miközben a világ többi része hatalmas fejlődésen megy át. Mi lemaradnánk a végén, és az lenne a vége, hogy valamely ország megszáll minket, mert nem tudunk lépést tartani a fejlődéssel.

Az ajándék kiválasztásánál magam járok el, mert ez a legfontosabb. Nem sérthetjük meg a másik felet, ráadásul biztosan ők is az alkalomhoz illő ajándékot fognak választani. Sokáig keresem a megfelelő ajándékot, mert ha a hollandok szeretik a tulipánokat, akkor a szépséget is értékelik. Éppen ezért esik egy, a Fuji-hegyet ábrázoló tekercsre a választásom, miközben a piacokat járom. A tekercsnek hosszú története van, állítólag Oda Nobunagáé volt, aki Japán egyesítését tűzte ki célul, de sajnálatos módon merénylet áldozata lett. Mindenesetre gyönyörű, régi festmény, méltó ajándék lesz Jan-dono számára. Vásárlás után hazaérkezem, és ekkor látom, hogy vendégünk van. Nem más, mint a húgom, Himeko, valamint két fia, az ötéves Yoshitaka és a három éves Yusuke. 

- Bátyám – hajol meg a húgom, mikor belépek. Éppen apámmal társalognak. - Örülök, hogy látlak.

- Húgom – biccentek, majd mélyen meghajolok apám felé. - Mi szél hozott haza, és a hol a férjed?Nős asszonynak nem illendő egyedül utaznia.

- Toshihide-sama fontos üzleti útban utazott el, és megkérte apámat, hogy itt maradhassak pár hétig – válaszol Himeko. Elnézem őt, alig huszonkét éves, de már két fiút szült és ahogy nézem, ismét viselős. - Úgy érzi, itt nagyobb biztonságban vagyok, mint odahaza.

- Rendben van – mondom, majd apám felé fordulok. - A tárgyalások jól haladnak, és bár tudom, hogy nem szívesen veszed, de én vezetem a küldöttséget.

- Ezt ne egy nő előtt beszéljük meg, Ren! - mondja szigorúan apám, én pedig biccentek.

Való igaz, üzleti dolgokat egy női fül számára megtárgyalni vétek. Nekik semmi közük a férfiak dolgához. Inkább udvariasan érdeklődöm húgomtól a férje és az ő állapota felől is. Megjegyzem, a fiai szépen nőnek, és inkább a semleges témákról beszélgetünk.

~*~

A fogadásra természetesen a kíséretet is visszük. Szolgákat, akit segítenek cipelni. Az én személyes szolgám hozza a Jan-dononak szánt ajándékot rejtő, szépen díszített dobozt. Pontosan érkezünk a követség épületéhez, ahol egy szolgáló már vezet is be minket. Nem sietünk, időben vagyunk, de amikor megpillantom őt, látom, hogy izgatott. Én is örülök, hogy látom, de nem mutatom. Már úgy tűnik, jobban van, de majd ha alkalom adódik, érdeklődöm az állapota felől, ahogy illik. A kertben úgy tűnik, már mindent előkészítettek, asztalokat, ételeket. Jan hamarosan egy tálcával jelenik meg, rajta üvegpoharakba töltött ital. Még sosem láttam ilyet. Csak most veszem észre, hogy Jan nyugati öltözéket visel. Meg kell állapítanom, ez sokkal jobban mutat rajta, mint a női kimonó, amiben először láttam. Jómagam is ünnepi viseletet húztam, hiszen ilyen alkalomra az illendő. Meghajol felénk, majd mi is viszonozzuk. A testtartása tökéletes, mintha született japán lenne. Nem mesterkélt, nagyon természetesek a mozdulatai. Bizonyára sokat gyakorolta.

- Megkínálhatom önöket az európai szokásoknak megfelelően? - érdeklődik, felénk nyújtva a tálcát.

Kíváncsian veszek el egy poharat, de nem sokan követik a példámat. Belekortyolok az italba, és meglepően kellemesnek találom, bár kissé szúrósnak. De egészen finom.

Jan beljebb vezet minket, ahol előételeket kínál, míg a főfogások készen lesznek a tálalásra. 

A társaság végül kissé szétoszlik, de Jan-dono mellettem marad. Nem taszít a társasága, inkább kellemes változatosságot jelent.  

- Szeretném még egyszer megköszönni, hogy a múltkor megmentettél, az adósod vagyok – mondja majdnem tökéletes japán nyelven. 

Csak megrázom a fejem. Hiszen nem kell megköszönnie.

- Nem, nem vagy. Nem azért tettem.

- Tudom, de én szeretném meghálálni valahogy egyszer mint Jan, nem mint Johannes Oppendyck japán-holland külkereskedelmi képviselő.

Nem válaszolok, csak nézem őt. Tényleg udvarias, figyel a szavaira, a mozdulataira, a hangsúlyra. Még idegen nekem, nem igazán tudom, milyen témát hozhatnék fel, mígnem eszembe jut az állapota. 

- Hogy van a fejed és a karod? - kérdem udvariasan hollandul. Muszáj gyakorolnom a nyelvet, ha egyszer vele fogok tárgyalni továbbra is. De szeretném is megtanulni. 

Úgy látom, meglepem a kérdésemmel, pedig a másik egészsége felől érdeklődni teljesen természetes. Talán náluk nem annyira, de ez egy semleges téma, amiről lehet beszélgetni.

- A karom még sajog, de semmi komolyabb, a fejem is alakul, már nem kell a kötés – mosolyog rám őszintén.

- Mnn – hümmögök egyet, mire ő elpirulva félrefordul. Valami rosszat mondtam volna? Nem értem a külföldieket. 

- Hollandia híres a tulipánjairól. Itt a kertben is akad pár különleges és ritka példány. Van kedved megnézni? - vált témát, mire bólintok.

Megindulunk, ő vezet engem, és elmagyarázza, melyik növény és virág melyik. Teljesen belefeledkezik a mesélésbe, én pedig élvezettel hallgatom. Szemmel láthatóan nagyon szereti a tulipánokat, és nekem is tetszenek ezek az érdekes, sosem látott virágok. A végére már mindenki Jan-dono köré gyűlik, még a két tanácsadó és a kísérők is. 

- A kedvencem a fekete tulipán. Igazán különleges – hívja fel a figyelmet egy fekete színű virágra. Nem illik oda, de mégis, a színe pedig a csillagtalan éjszakai égboltot idézi. Valóban lenyűgöző látvány.

A virágok élénk érdeklődést váltanak ki mindenkinél, nálam is. Hamarosan elkezdődik a beszélgetés, és úgy tűnik a hollandok igen büszkék ezekre a virágokra. Hatalmas tulipánmezőkről mesélnek, amelyeknek se végük, se hosszuk. Bevallom, csodálatos lehet. Hirtelen kocogtatás hangját hallom, és mikor odakapom a fejem, vendéglátónkat pillantom meg, aki az asztal mellett áll, kezében egy pohár pezsgővel. 

- Kedves vendégeink! Az ebédet pillanatokon belül tálalják, megtisztelnének vele, ha helyet foglalnának, és az asztal mellett folytatnánk tovább a kedélyes társalgást.

A tálalás hamar megkezdődik, és néhány perccel később már élvezhetjük is az érdekes fogásokat. A szemem sarkából látom, hogy Jan-dono feláll, majd odalép valakihez. Küldöncnek nézem, nem sokat foglalkozom vele. Biztosan Jan-dononak hozott valamit.

- Elnézést, uram, de mint látja, épp fontos összejövetelt tartunk… - hallom Jan-dono hangját, de a küldönc durván félbeszakítja. Bár nem beszélem jól az angolt, de még így is nagyjából értem, miről folyik a társalgás. 

- Mr. Oppendyck, ezt a csomagot mindenképp át kell adnom önnek uram, Mr. Pruyn nevében - mondja jó hangosan a férfi. Ez neveletlenségre vall. Hiszen nem illik így viselkedni, de mégis, mindenki figyelmét felkelti a kis incidens. - Kérem, okvetlenül nyissa ki!

Látom, hogy Jan-dono a névre összerezzen, mintha nem kedvelné Pryun-donot. Nem is csodálom, jómagam sem kedvelem túlságosan azt a felfuvalkodott hólyagot, de a jólneveltség és az udvariasság megköveteli, hogy ne erőszakoskodjak vele. Jan-dono kibontja a csomagot, amely egy dobozt rejt. A dobozból egy kanzashit emel ki, mire felszisszenek. Nem kell szakértőnek lenni, hogy tudjam, miféle hajdísz ez és úgy tűnik, másoknak is feltűnik a dolog.

 - Uram üzeni, hogy igazán fantasztikus volt a tegnap délután, s plusz fizetségként fogadja el tőle ezt a különleges kanzashit.

- Öhm, köszönöm… - Látom, hogy Jan-dono zavarban van, majd mikor feljebb emeli a kanzashit, a többiek is felszisszennek.

Jan-dono hátranéz ránk, de szemmel láthatóan nem tud mit kezdeni a dologgal. Vajon tudja egyáltalán, mit tart a kezében? A tekintetem az inasára siklik, aki ugyancsak gondterhelt arcot vág. A küldönc somolyog, majd elviharzik, mintha ott sem lett volna. Látom, hogy az idősebb férfi súg valamit Jan-dono fülébe, mire ő elsápad, majd a szemeit összehúzva szorongatja kezében a hajdíszt. Fogalma sem volt róla, hogy ezt a kanzashit a nőnek öltözött férfi prostituáltak, azaz a kagemák viselik. 

A hollandok szemmel láthatóan értetlenül állnak a dolog előtt, de japán társaimon látom, hogy szívesebben lennének a követség kapuján kívül. Jómagam nem hiszem, hogy Jan-dono kagema lenne, de erről nehéz lesz meggyőzni a többieket.

- Tudtam, hogy nem bízhatunk egy gaijinban! - szólal meg az egyik tanácsadó. - Azonnal bontsuk fel a szerződést, mielőtt még megköttetne!

- De uraim! - szólalok meg határozottan. - Ne hamarkodjuk el a dolgot. Lehetséges, hogy pusztán egy félreértésről van szó.

- Félreértésről? - kérdi Akiyama Hidetoshi-dono, a követség egyik tagja. Vaskalapos férfi, akit nehéz bármiről meggyőzni, ha nem akarja. - Azumi-dono, ön lehet, hogy némileg ismeri ezt a külföldit, de egy prostituálttal tárgyalni nagyon kellemetlen lenne számunkra. A császári tanácsadóval értek egyet, miszerint inkább az amerikaikkal kéne folytatnunk a tárgyalásokat.

- Az amerikaiak kihasználnak minket! - mondom nyomatékosan. - Pruyn-dono már így is többet akar, mint amennyit előzőleg ígért. A hollandok ajánlata azonban korrektnek tűnik, nem követelnek, nem sürgetnek minket, mint az amerikaiak, Akiyama-dono. Talán nem ért egyet ezzel?

- Ha nem prostituált, mivel magyarázza a kanzashit, Azumi-dono?! - kérdi a szamuráj, a rémült Jan-dono kezében levő tárgyra mutatva. - Ilyesmit senki sem ad csak úgy ajándékba!

Jan-dono szemmel láthatóan meg van rettenve. Fogalmam sincs, mennyit értett meg az előbbi beszélgetésből, de remélem, nem mindent. De akkor is tudja, hogy róla van szó. A hajamba túrok, valahogy el kell simítanom az ügyet. Aztán eszembe jut valami, ami talán segíthet, bár a baj sajnos már megesett. Ha az ügy el is csitul, az időbe fog telni, a mai hangulatnak pedig annyi. Pedig az egész szépen indult. Mintha szándékosan időzítették volna pont a mai napra a dolgot. Talán csapda lenne? Még az is meglehet, elvégre Pruyn-dono az a társai nagyon nagyra tartják magukat és mindenáron előnyt akarnak szerezni maguknak. 

- Egészen egyszerűen megoldhatjuk ezt az egészet – mondom hirtelen, mindenki figyelmét magamra vonva. Direkt lassabban beszélek, egyszerűbb szavakat használok, bár a holland tolmács itt van, hogy mindent fordítson a többieknek. Ők legalább annyira zavarban vannak, mint Jan-dono. - Mindössze ki kell derítenünk, vajon Jan-dono hazudik-e, vagy Pruyn-dono.

- És mégis hogy kívánja ezt elérni, Azumi-dono? - kérdi az egyik tanácsadó.

- Jan-dono, hol volt ön aznap, amikor találkozott Pruyn-donoval? - kérdem egyenesen a holland fiatalemberre nézve. - Kérem, az igazat mondja, mert ha hazudik, csak a saját sírját ássa mélyebbre.

- A régiségpiacon – mondja Jan-dono határozottan. - Ajándékot kerestem önöknek, amikor összefutottam Mr. Pruynnel. Erőszakoskodni kezdett velem, ezt a helyiek is megmondhatják. Mindenféle illetlen dolgot mondott, majd amikor nem akart elengedni, megjelent egy rendőr. Akkor elment.

- Szóval, maga nem ment vele? - kérdem kíváncsian. Érzem, hogy mindenki feszülten figyel.

- Természetesen nem! Nem vagyok „olyan” férfi! - Jan-dono dühös, érzem rajta, de próbálja visszafogni magát.

- Könnyen kideríthetjük, igazat beszél-e – biccentek, majd felkelek. - Elég, ha elmegyünk a régiségpiacra, valakit pedig elszalasztok a rendőrségre. Ott igazolni tudják az állítását.

- De semmi bizonyíték nincs rá, hogy utána nem… - mondja Akiyama-dono, de elharapja a mondatot.

- Az uram még lábadozott akkor – szólal meg a Jan-dono mellett álló szolgáló, meglepően jó japánossággal. - Az incidens után hazajöttünk, és egész nap nem hagyta el a házat. A személyzet is tanúsíthatja, hogy az úrfi egész nap pihent utána.

- Egy külföldi szava semmit sem ér! - köti az ebet a karóhoz az egyik tanácsadó. - Hazudik, hogy a gazdáját védje.

- Nem, nem hazudik – mondom komolyan. - Tudják, megérzem, ha nem mondanak nekem igazat, de Jan-dono és a szolgája minden szava igaz. És nekem ennyi elég, uraim!

- Hát nekünk nem! - vágja rá Akiyama-dono, majd feláll. - Amíg az ügy nem rendeződik, a tárgyalások sem folytatódhatnak, nem igaz?

Bólintok, sajnos igazat kell adnom neki. Rettentően kínos helyzetben vagyunk, de helyt kell adnom a többiek kérelmének. Az ügyet ki kell vizsgálni, és minél hamarabb, mert így az időt vesztegetjük. A hangulatnak természetesen annyi, honfitársaim nem akarnak maradni, Jan-dono hiába marasztalja őket. Látom, milyen kétségbeesett, így én maradok, bár úgy tűnik, a hollandok is szedelőzködnek. Végül csak én, Jan-dono és vendéglátónk szolgája marad. Meg az én két szolgám, akiket magammal hoztam. Ilyen helyzetben természetesen az ajándékot sem adhatom át, nem lenne illendő, de furcsán is nézne ki. 

Mikor mindenki távozik, elküldöm az egyik szolgálómat, tudakolja meg, valójában mi is történt a régiségpiacon. Kérdés nélkül teljesíti a parancsomat. A másikuk ott marad mellettem. Mindketten megbízható fiúk, akik sosem okoztak még nekem csalódást. Jan-donora nézek, aki megrettenve néz vissza rám. A szolgája valamit mond neki, amit nem hallok, ő pedig tétova léptekkel indul el felém. 

- Én… rettentően szégyellem magam… - mondja halkan, szabadkozva.

- Nincs miért – rázom a fejem az asztalhoz telepedve. - Az egész nem a te hibád, Jan. Kár emésztened magad. Bár való igaz, az a kanzashi nem tett túl jó benyomást rád nézve.

- Fogalmam sem volt róla, mi ez! - mondja kétségbeesett hangon, mire bólintok. - És soha az életben nem feküdnék össze egy olyan alakkal, mint Pruyn! Hinned kell nekem!

Nem válaszolok azonnal, és tudom, hogy ez még jobban kétségbe ejti. A külföldiek mindig mindenre azonnal választ várnak, nem figyelnek a finom kis jelzésekre, mint ahogy mi tesszük. Türelmetlenek, mindig mindent azonnal akarnak. Jan-dono még fiatal, valószínűleg tapasztalatlan is a japánokkal és a szokásainkkal kapcsolatban. Ezt nem róhatom fel neki bűnként. Ez előételekből csipegetek, egészen finomak, bár nem pont az én ízlésemnek valók. Vannak külföldi ételek is, valamint hagyományos, japán fogások is az asztalon. 

- Kár lenne veszni hagyni az ételt – mondom egyszerűen. - Ülj le, együnk együtt!

- Hogyan? - kérdi meglepetten, majd óvatosan helyet foglal velem szemben.

- A szolgálóid sokat dolgoztak a fogásokon, bizonyára szomorúak lennének, ha ki kéne dobni őket – nézek rá komolyan. - Ráadásul, üres gyomorral nem lehet jól gondolkodni sem.

Azt hiszem, végre felfogja, hogy hiszek neki, bár jól tudom, hogy ez rám milyen fényt vet. Néhányan már így ferde szemmel néznek rám, mert nem gyűlölöm a külföldieket, sőt, a nyelvüket tanulom. De tudom, hogy ezek a dolgok még hasznosak lesznek a későbbiekben. Én előrefelé gondolkodom, bár tisztában vagyok vele, hogy ez sokak szemét szúrja. Ahogy az is, hogy őfelsége engem bízott meg a tárgyalások vezetésével. Tudom, hogy ennek a mai napnak még megiszom a levét, de azt hiszem, muszáj segítenem ennek a fiatalembernek.

Falatozunk, és úgy látom, vendéglátóm kedve is kezd visszatérni egy kissé. Ez örömmel tölt el, mintha kissé kezdené visszanyerni az önbizalmát.

- Az ügyet minél előbb el kell simítani – mondom. - Akiyama-dono nem igazán kedveli a külföldieket, a tanácsadók meg az istenek tudják miket fognak őfelsége fülébe suttogni a mai esetről. Ezért nagyon fontos, hogy most egy ideig meglapulj, ne légy meggondolatlan! És ha javasolhatom, ne hagyd el az otthonodat sem, hacsak nem akarod, hogy újabb pletykák kapjanak szárnyra. Vendéget se fogadj! Az egész dolog el fog rendeződni, és a kedélyek is megnyugszanak néhány héten belül.

- Gondolod? - kérdi aggodalmasan. - Ti japánok híresek vagytok a haragtartásról, nem?

- Nem tartunk haragot, ha nem muszáj – mondom. - Ők sem haragszanak rád, mindössze nem bíznak benned. Úgy érzik, elárultad a bizalmukat, amit nehéz lesz visszaszerezni. Én segíthetek neked, de együtt kell működnöd velem.

- Bármit megteszek, ha az segít, hogy a tárgyalások folytatódjanak és a helyzet rendeződjön. - Látom rajta, hogy komolyan gondolja, így bólintok.

- Én hiszek neked – jelentem ki. - Nem olyannak tűnsz, aki egyik férfi ágyából a másikba ugrálna. De ha adhatok egy tanácsot, a női ruhadarabokat kerülnöd kéne. Feltűnővé tesznek, és még jobban megerősítik azt a nézetet, hogy egy kagema vagy.

- Kagema? - kérdi Jan-dono értetlenül.

- Férfi prostituált – magyarázom. - Nem olyan ritkák, mint hiszed, itt nálunk is vannak, de az igazán nagy terület a edoi Yoshiwara körzetben található. A szamurájok számára nem tiltott fiúkkal hálni, bár ezt természetesen senki sem verné nagydobra. De nem is titkoljuk az ilyesfajta kapcsolatot, mivel teljesen természetes dolog.

Jan-dono elképedve hallgat, hiszen olyasmiről beszélek, ami számára ismeretlen. Látszik, hogy nemrég érkezett, de örülök, hogy érdeklik a szokásaink, hagyományaink. A legtöbb külföldi lenéz minket, visszamaradott barbárnak tart és igyekszik a saját kultúráját ránk erőltetni. A portugálok pont ezért járták meg annak idején. A hollandok már igyekeznek úgy tűnik nem elkövetni eme hibát. Az amerikaiak viszont dölyfösek, fölényeskedők, akiktől irtózom.

Ezek után semleges témákról beszélgetünk. Hollandiáról kérdezem, ő pedig örömmel mesél ismét a tulipánokról, majd a szélmalmokról és a hatalmas búzamezőkről, a városokról, falvakról, a vasútról és a tengerről. 

- Hollandia valóban csodálatos lehet – mondom az anyanyelvemen. - Remélem, egy nap eljutok oda. Szívesen megnézném magam is azokat a szélmalmokat és a hatalmas tulipánmezőket.

- Szívesen látnálak az otthonomban – biccent, mire felvonom a szemöldököm. - Ó, tudom, ti japánok nem szívesen engedtek be idegeneket a házatokba, de nálunk ez teljesen máshogy van. Egy kedves barátot mindig szívesen látunk.

- Tehát a barátodnak tartasz? - kérdem egy apró mosoly kíséretében, amivel úgy tűnik, sikerül zavarba hoznom.

- Azt… hiszem… - mondja bizonytalanul. - Nem igazán tudom, de… szeretném azt hinni, hogy… barátok vagyunk.

- Ti külföldiek túl gyorsan köttök barátságokat – jegyzem meg, mire látom, hogy elszomorodik. - Nem mondom, hogy nem kedvellek, Jan-dono, de még nem is mondanám, hogy a barátom vagy. Egyszer biztosan az leszel, de jelenleg inkább csak tárgyalópartnernek tekintelek, ha megengeded. Mi japánok nem keverjük az üzletet a magánélettel.

- Megértem – bólint komolyan. - De remélem, ha sikeresen nyélbe ütjük az üzletet, a barátodnak fogsz tekinteni.

- Ez elképzelhető – állok fel. - Köszönöm a vendéglátást! Amint megtudok valamit, értesíteni foglak, ahogy a többieket is.

- Köszönöm, hogy maradtál – hajol meg mélyen, én pedig viszonzom. - Nem fogom elárulni a bizalmad, Ren.

Bólintok, majd intek a szolgámnak, és Jan-dono szolgálója kikísér minket. Úgy érzem, azért haladást értem el, még akkor is, ha most az ügy nagyon rosszul áll. Ezek után a többiek biztosan arról akarnak majd meggyőzni, adjuk meg az amerikai félnek, amit akarnak. De még mindig ott tartok, hogy a hollandok ajánlata sokkal korrektebb és észszerűbb. Lóra ülök, majd elindulok hazafelé. Semmi kétségem afelől, hogy a szolgám már otthon van, és jó hírekkel vár.