Anime szerepjáték.hu - Magyarország elsõ korhatáros anime szerepjáték oldala

Percekig csókolózunk, nem akarunk elszakadni a másiktól. A végén szinte egymás szájából kapkodjuk a sóhajt.

Ahogy elválunk egymástól, Naoe halkan pihegve fúrja a fejét a nyakam hajlatába, miközben én selymes haját simogatom. Percek telnek el, mire finoman kibontakozik az ölelésemből.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet, Keith – suttogja elgondolkodva, bár nem távolodik el tőlem.

- Miért mondod ezt? – kérdem értetlenül, mire szavaimra egy pillanatra mintha ledermedne. Aztán felsóhajt. Kezdem sejteni, hogy ebből nem lesz semmi. Bár nem is erőltetném, ha nem akarna velem kapcsolatot. Az az igazság, hogy nem tudom, én készen állok-e rá.

- Az életem nem alkalmas szerelemre – mondja szomorúan, mire eltolom magamtól és két kezemet a vállán nyugtatva nézek bele azokba a gyönyörű szemeibe.

- Ez butaság, mindenki megérdemli, hogy szeressék. A körülmények nem számítanak – mondom határozottan, mire halványan elmosolyodik. Olyan gyönyörű, de mégis akkora fájdalom van benne. Nem tudom, mi lehet ennek az oka, de nem akarom faggatni. Nem lenne szép dolog, hiszen alig ismerjük egymást.

- Ha te mondod ezt, elhiszem – mondja beleegyezően, de szerintem nincs teljesen meggyőződve arról, amit mondtam.

Halványan elmosolyodom, majd egy kósza tincset Naoe füle mögé tűrök. Olyan, mint egy angyal.

- Nem kellene már kinyitnod…? – kérdi végül tétován Naoe, el is rontva a pillanatot. Tétován engedem el, majd villanyt kapcsolok, kihúzom a függönyöket, felhúzom a rolókat is megfordítom a táblát, majd kizárom az ajtót.

Mikor megfordulok, Naoe már a polcok között sétál, le-levéve egy-egy könyvet, beléjük olvasva, majd visszateszi őket a helyükre. Elgondolkodva nézem. Annyira különös fiú, vonz, mint lepkét a fény, pedig alig tudok róla valamit. Igazából semmit sem tudok róla, és ő sem rólam. Vajon van jogom belerángatni a saját életembe?

- Mindig is könyvekkel akartál foglalkozni? – kérdi hirtelen könnyed, csevegő hangon, megtörve a varázst. Olyan hirtelen tud váltani egyik hangulatból a másikba.

- Igen. Egész kisgyerek korom óta imádok olvasni, de azt hiszem valamikor a középiskolában fogalmazódott meg bennem, hogy felnőttként is könyvekkel akarom körülvenni magam – mesélem halkan, miközben eszembe jutnak a régi idők. A szüleim veszekedései, a tányérok hangja, amint anyám a földhöz vágja őket. De hamar rendezem a gondolataimat, és az arcvonásaimat is, hogy Naoe ne lásson semmit.

- Ennél jobb munkahelyet el sem tudnék képzelni. Nyugis, hangulatos és olvashatsz, ha épp nincs más dolgod – mondja vidáman Naoe, mire elmosolyodom.

- Mit jelentenek neked a könyvek? – kérdi könnyedén, mire meglepődöm. Nem tudok azonnal válaszolni, a kérdése rossz emlékeket hoz felszínre. A polcokat kezdem rendezgetni, holott rend van rajtuk. De muszáj elfoglalnom magam, míg kitalálok valami választ.

- Hát… Gyerekként bármi gond volt, mindig a könyvekbe menekültem. Tudtam, hogy a sorok között vigaszra lelek és amíg olvasok, megszűnik a világ, és megszűnnek vele a gondok – mesélem halkan, miközben magamon érzem Naoe tekintetét. Mikor felé fordulok, elpirulok, majd zavartan elmosolyodom.

- Milyen prózai gondolatok – mondja elismerően, mire zavarba jövök.

- Nyálasan hangzott? – kérdem, elhúzva a számat. Mellé lépek, ő pedig vár pár pillanatot, mielőtt tovább indulna. Mintha az előbbi csók zavarná, holott amikor megcsókoltam, ő boldogan viszonozta. Nem értem őt.

- Csak egy egészen picit. De az belefér – nevet rám, majd visszafordul és eltűnik az egyik sor mögött. Nem követem túl szorosan, érzem, hogy most egy kis távolságra vágyik. – Mindig irigyeltem azokat, akik azzal foglalkoznak, amit szeretnek – sóhajt fel.

- Te mivel szeretnél foglalkozni, ha kifizetted a szüleid adósságát? – kérdem őszinte érdeklődéssel, ő pedig tanácstalanul néz rám. Talán rosszkor kérdeztem rá? Vagy valami rosszat mondtam? Nem akartam megbántani.

- Ezen még azt hiszem, sosem gondolkodtam – válaszolja őszintén, mire ledöbbenve nézek rá.

- Először tanulnom kellene ahhoz, hogy rájöjjek, mit is szeretnék kezdeni az életemmel – vonja meg a vállát, mint aki nem szívesen beszél erről.

- A középiskolában csak volt valami, amit szerettél – unszolom, de úgy érzem, vékony jégre tévedtem.

- Nem fejeztem be a középiskolát – mondja végül halkan, mint aki szégyelli, holott ezen nincs szégyellnivaló.

- Ó – lepődök meg, és már éppen rákérdeznék, mi volt az oka, de megelőz.

- Talán egyszer elmesélem – mosolyog rám sokat mondóan, majd a pulthoz lép egy könyvvel. Stephen King Kisállat temetője. Nos, nem éppen egy romantikus történet.

- Új vizekre evezel? Nagy váltás ez a romantikus könyvek után – kérdem szórakozottan, még az előző válaszán mélázva, ő pedig csak vállat von.

- Ma valami sötétre és izgalmasra vágyom – mondja jelentőségteljes pillantással, miközben ajkaira sokatmondó mosoly kúszik. Önkéntelenül nyelek egyet, ahogy tekintetem azokra a csábos ajkakra téved, de nem zökkenek ki. – Valamire, ami felgyorsítja a pulzusom.

- Megnézhetnénk filmen. Készítenék valami édességet hozzá… - mondom elmélyült hangon, még mindig ajkait nézve, ő pedig végigfuttatja rajtuk a nyelvét. Kész csábító ez a fiú, nem hiába, hogy host. Ezt jól megtanulta.

- Most épp meghívtál magadhoz? Nem korai ez? – kérdi kacéran mosolyogva, én pedig csak magabiztosan ütöm be a könyv árát a gépbe.

- Talán. De horrorfilmet nem vetítenek nap közben a moziban, szóval… - mondom könnyedén, miközben papírtáskába teszem a könyvet. Ő könnyedén felnevet.

- Pedig azt csak sötétben hangulatos nézni.

- Besötétíthetünk.

Az arcára valami különös kifejezés ül ki, és már sejtem is, mire gondolhat. Nekem is hasonló dolgok járnak a fejemben. Egy besötétített szobában sok minden megtörténhet. Elképzelem, ahogy alattam nyöszörög, miközben lehámozom róla azokat a kényelmetlen, és felesleges ruhákat. Szinte érzem a puha, bársonyos bőrét az ujjaim alatt, látom, ahogy a kanapén vonaglik, miközben kényeztetem. De nem engedem, hogy a fantáziám túl messzire kalandozzon, visszarántom magam a valóságba.

- Azt hiszem nem tudnék a filmre figyelni… - súgja, majd mielőtt átveszi a táskát, végigsimít a karomon. Összeszorítom a szám, ő pedig elégedetten nézi a kínlódásomat. De fogsz te még könyörögni nekem, Naoe.

- Ezek szerint kikosarazol?

- Egyenlőre – mondja buja kis mosollyal a szája szélén.

- Holnap látlak? – kérdem, miközben az ajtó felé lép. Kilépek a pult mögül, és most nem szalad el.

- Nem – jelenti ki határozott hangon, mire meglepődöm.

- Ha nem érsz rá, add meg a telefonszámod, hogy felhívhassalak – mondom, még egy kicsit közelebb lépve. Naoe egyik kezét a mellkasomra teszi, mire én karommal átfogom a derekát. Ő pedig hozzám bújik.

- Nem – közli, mire összehúzom a szemöldököm. Nem értem az egészet.

- Még el kell döntenem, mit is akarok. Hogy eléggé akarlak-e – mondja, mire a szemeim elkerekednek. Futó csókot hint az ajkaimra, majd mielőtt reagálhatnék, távozik az üzletből.

Mire felocsúdok, Naoénak már hűlt helye. Egyszerűen megszédít ez a fiú. Ha ő nem is tudja, mit akar, én biztosan. Őt akarom, nem kell senki más, még akkor sem, ha talán nem vagyok méltó rá. Hiszen ha megtudja, hogy csak egy törött szárnyú madár vagyok, talán sosem akar majd velem lenni. De akarom őt. Elbűvölt, már akkor, amikor először belépett az üzletbe. Nem kell senki más, csak ő.

Két hét telik el, mióta Naoe a boltban járt. Nap mint nap szinte fizikai fájdalmat okoz, hogy nem láthatom. De azt sem tudom, hol lakik, melyik bárban dolgozik. Pedig gondoltam rá, hogy felkeresem. De a telefonszámát sem tudom, sem semmilyen más elérhetőségét. Ha legalább a teljes nevét tudnám, esetleg üzenhetnék neki Facebookon, vagy chaten, vagy valahogy. De sajnos ez lehetetlenség. Kezdek belepusztulni a dologba, de tartom magam, főleg azért, mert rengeteg a vevőm. Most nagy a forgalom, diákok, idősek, fiatalok, családosok jönnek és hála égnek, jól megy a bolt, ráadásul még rendelnem is kellett ezt-azt. Talán hamarosan fel kéne vennem egy kisegítőt, ha nagyobb forgalmam lesz. Fizetni sajnos nem tudok túl sokat, de jó lenne, ha valaki itt lenne, amikor nekem más dolgom van.

Egyik reggel az egyik polcot pakolom éppen, ahonnan nagyon elfogytak a könyvek az elmúlt napokban. A Harry Potter most megint nagyon felkapott lett, hogy kijött az illusztrált változat. Szinte az összeset elvitték tegnap és már előrendelést is kértek a többi kötetre. Egyelőre az első kettő érhető el illusztrált változatban. Hátranézek, és megpillantom Naoét, aki a kirakatüvegen néz befelé. Majd felszegett állal belép a boltba.

- Eljössz velem egy randira? – áll elém határozottan, de látom rajta, hogy rettentően ideges.

- Neked is jó reggelt, gyönyörűm! - mondom boldogan mosolyogva, miközben közelebb lépek hozzá, majd egy hirtelen mozdulattal könnyed csókot lehelek azokra az imádni való ajkaira. Látom, hogy ledöbben, de egy lépést sem hátrál. - Már azt hittem, felém sem nézel többé. Erre nézzenek oda, kit hozott be a cica az ajtómon.

Nem szól egy szót sem, csak tétován áll egyik lábáról a másikra, mint aki nem tudja, mit kezdjen magával. Egyre idegesebb, én meg úgy döntök, végül megkönyörülök rajta. Magamhoz húzom, ő pedig hozzám bújik. Lágyan simogatom a hátát, és érzem, ahogy lassan kezd ellazulni.

- Hát persze, hogy boldogan elmegyek veled randizni – suttogom bele a hajába. - Már azt hittem, rég elfelejtettél, Naoe. Attól tartottam, találtál valaki mást.

- Ez nem igaz! - mondja hevesen, mire felnevetek. - Ne nevess ki! Egyáltalán nem vicces! Egyébként, ha tudni akarod, színházba akarlak hívni.

- Komolyan? - kérdem meglepetten, ő pedig kibontakozik az ölelésemből, majd a zsebébe nyúlva két jegyet vesz elő. Amikor az egyiket nekem adja, látom, másnap délutánra szóló jegyek Shakespeare Othello c. darabjára.

- Sajnos csak délután érek rá – mondja kissé szomorúan. - De remélem, azért nem baj. Úgy értem… akkor hamarabb kell miattam zárnod.

- Holnap szombat van, Naoe, amúgy is délben bezárnék – mondom, mire az arca egyből felderül. - De te holnap is dolgozol, ugye?

- Igen, kilenctől – sóhajtja. - Legkésőbb nyolcra vissza kell érnem. Rettentő sok előkészületet igényel, hogy jól nézzek ki.

- El tudom képzelni – bólogatok mosolyogva. - Holnapra amúgy sem terveztem semmit, és boldogan elmegyek veled színházba. Egyébként is szeretem Shakespeare darabjait, de már jó régen nem volt alkalmam megtekinteni egyet sem. Ha jól látom, az előadás négykor kezdődik. Találkozzunk fél négykor a színház előtt, rendben? Akkor még lesz elég időnk mindenre.

- Mire gondolsz? - kérdi, huncutul megnyalva a száját, a szemében pedig különös fény csillan.

- Nem arra, amire te – hűtöm le nevetve, mire csak bosszúsan felmorran. - Pedig tudod – mondom közelebb lépve hozzá, hogy a fülébe tudjak suttogni –, nem egyszer elképzeltem már, ahogy kéjesen nyögve vonaglasz alattam és könyörögsz, hogy végre betegyem.

- Arra… arra… arra aztán várhatsz! - vág vissza olyan vörös arccal, hogy az érett meggy is elszégyellné magát mellette.

Felnevetek, mire fogja magát és egyenesen elindul az egyik könyvespolc felé. Pont afelé, amelyikre ma reggel raktam ki a friss, illusztrált Harry Potter köteteket. Leveszi az első kötetet, kinyitja, majd elgondolkodva nézegeti a benne levő gyönyörű rajzokat. Bevallom, nekem is nagyon tetszenek, de én már kinőttem ebből a történetből. Habár nem titok, én is elolvastam mind a hét kötetet, persze még a régi verziót. Kíváncsi voltam, mégis mi a fenéért olyan népszerűek ezek a regények. És be kell vallanom, engem is megfogott a világ. Naoe végül a kötettel a kezében lép a pulthoz. Az arcán még látni az érzelmeit, nem sikerült teljesen úrrá lennie rajtuk, de nem teszem szóvá.

- Nem tudtam, hogy te is odavagy a Harry Potterért – jegyzem meg csevegő hangon, hogy oldjam a feszültséget.

- Csak érdekel, és tetszenek az illusztrációk. Habár elég drága – mondja elgondolkodva.

- Az illusztrációk miatt – magyarázom. - Igyekeztem lejjebb vinni az árat, de ennél olcsóbban én sem tudom adni, vagy nincs rajta nyereségem. A közeli plázában majdnem duplájába kerül egy illusztrált kötet. Bár az egy nagy könyvesbolt lánc egy üzlete, amivel nem tudok versenybe kelni.

- Én szeretek itt vásárolni – mondja mosolyogva. - Kellemes hely, jó a kiszolgálás és az eladó is igen jóképű.

- Köszönöm a bókot – biccentek, miközben beütöm az árat a gépbe. - Mindig öröm, ha elégedett vevővel találkozik az ember. Főleg, ha ilyen édes az illető.

Nem tudom megállni, hogy ne évődjek vele egy kicsit. Annyira aranyos, főleg, amikor zavarban van. Bár az is igaz, ért a csábításhoz. Átnyújtom neki a könyvet tartalmazó papírszatyrot, Naoe azonban még tétován álldogál a pult előtt. Megérzem, hogy valami baj van, de várom, hogy ő mondja ki. Ám végül az ajtóhoz lép, de még visszanéz rám. Az arcán valami különös kifejezés ül, amit nem tudok megmagyarázni.

- Akkor holnap, fél négykor – mondja végül.

- Alig várom – mosolygok rá melegen, ő pedig csak bólint, majd kilép az ajtón.

A másnap hamar eljön, bár nekem kész kínszenvedés kivárni az időt. A délelőtt lassan vánszorog, és alig várom, hogy egy órakor becsukhassam a boltot. Az utolsó vevőm háromnegyed egykor távozik, nekem meg eltart fél kettőig, míg lezárom a kasszát és végre tényleg elindulhatok felfelé. Gyorsan megebédelek, majd nekilátok készülődni. Elegánsan kell kinéznem, mert bár ez egy kisebb színház, de mégsem mehetek egy pólóban és farmerben. Ráadásul Naoe is biztosan ki fogja csípni magát. Eszembe jut, hogy tegnap is milyen csinos volt abban a majdnem fehér színű ingben és a fekete nadrágban. Valószínűleg mindig így öltözködik, hiszen amióta megismertem, még sosem láttam lezser viseletben. Talán a munkája miatt rászokott az elegánsabb ruhákra, ami nem baj, bár szívesen megnézném egyszer egy sima farmerben és ingben. Vagy egy ujjatlan pólóban. Megrázom a fejem, mert a gondolataim már megint kezdenek elkalandozni. Az az igazság, hogy izgatott vagyok. Évek óta nem voltam színházban, randin meg még annál is régebben a futó kapcsolataimat leszámítva. De ha Naoéval ez összejön, őt nem szánom futó, egyéjszakás kapcsolatnak. Különben már régen megfektettem volna. Talán elhívhatnám én is randira. Esetleg ebédelni, vagy egy piknikre. De lehet, hogy ne menne bele. De erre most nem akarok gondolni, így elűzöm a baljós gondolatokat és csak a ma délutánra koncentrálok.

Pontosan fél négy előtt öt perccel már ott várakozom a színház bejárata előtt. Kicsíptem magam, elegáns, fehér ingben, fekete nadrágban, ugyanolyan színű zakóban és fekete nyakkendőben virítok a többi, hasonló öltözékű férfival együtt. Majd pontosan fél négykor egy taxi fékez tőlem nem messze és Naoe száll ki belőle. Megkapó jelenség. A haját laza copfba fogta, a nadrágja és a felsője halványkék, alatt pedig hófehér inget visel. Lábán fekete cipő, amelyekben ruganyos léptekkel közeledik felém. Arcán boldog mosollyal lép hozzám.

- Szia! - mondom mosolyogva. - Pontos vagy, mint egy svájci óra.

- Nem szeretek megvárakoztatni senkit – mondja enyhén elpirulva. - Jól nézel ki, Keith. Jól áll neked ez a ruha.

- Te is nagyon kicsípted magad, gyönyörűm – válaszolom halkan, a füléhez hajolva, mire megremeg. - Attól tartok, nem fogok tudni a darabra figyelni, ha egy ilyen szépség ül majd mellettem.

- Komolyan azt hiszed? - néz rám incselkedő mosollyal a szája sarkában. - Inkább menjünk be! Nem akarok túl nagy feltűnést kelteni.

Körülnézek. Igaza van, páran megbámulnak, de nem érdekes. Bólintok, majd Naoéval együtt az épület felé vesszük az irányt. Az ajtóban megmutatjuk a jegyünket, mire a jegyszedő csak bólint, majd belépünk az előtérbe. Nem egy nagy épület, nem is olyan fényes, mint a nagy színházak, de itt általában nappali előadásokat tartanak. Főleg, mert ez egy szabadtéri színház, az épület csak kellék, de az előadásokat jó idő esetén odakinn tartják meg. A nap kellemesen süt, egy felhő sincs az égen, ami igen örvendetes.

- Mostanában sajnos nem volt alkalmam színházba menni – szólalok meg csevegő hangon. - Pedig szeretem a színdarabokat. Csak sajnos a jegyek rettentő drágák, vagy pedig nem érek rá elmenni. Egyedül amúgy sem egy nagy élmény.

- Nincsenek barátaid, akikkel össze szoktál járni? - kérdi őszinte érdeklődéssel Naoe, mire a fejem rázom.

- Nem nagyon vannak barátaim – válaszolom halkan. - Akik voltak, már vagy elköltöztek, vagy családosok és nincs idejük a még mindig szingli, nőtlen haverjukra. Majd te is rájössz, hogy amint egy haverod megnősül, egyből nem jártok már úgy össze, mint régebben. Attól kezdve az asszonynál van a gyeplő. Ráadásul, az a kevés ismerősöm, aki még megmaradt, nem éppen a színházba járós típus.

Naoe egy szót sem szól, de látom rajta, hogy érti, mire gondolok. Elveszünk egy-egy programfüzetet az egyik alkalmazottól, majd lassan kisétálunk a nyitott terepre. A nézőtér lépcsőzetesen emelkedik fel, a színpad pedig egészen lenn van. Itt nincsenek helyjegyek, mindenki oda ül, ahová akar. Naoe elindul az egyik kakaülő felé, én pedig követem. Ott nem ül senki, tapasztalatom szerint mindenki inkább lentebb akar helyet foglalni. Mikor Naoe végül letelepszik az egyik szélső székre, én pedig mellé telepedek.

- Szándékosan ültél ilyen magasra, igazam van? - kérdem a füléhez hajolva, mire halkan felkuncog.

- Ugyan, mi jut eszedbe? - fordul meg, ami azt eredményezi, hogy az arcunk alig pár centire van egymástól.

Belenézek azokba a gyönyörű, sötét szemeibe, szinte elveszek bennük, mint az első csókunk alkalmával. Naoe egyik kezét óvatosan a mellkasomra helyezi, én pedig önkéntelenül fogom meg azokat a karcsú, kecses ujjakat. Tudom, hogy most nem kéne, mert elég sokan láthatnak minket, így erővel kell visszafognom magam.

- Később, szépségem – suttogom halkan. - Addig még bírd ki, jó?

- És mi van, ha igazából nem az előadás miatt hívtalak el? - kérdi, kacéran rám nézve.

- Szerinted nekem ez nem jutott eszembe? - kérdezek vissza felvont szemöldökkel, mire meglepetten néz rám. - Ugyan, Naoe, nem vagyok már ötéves, bár bevallom, tényleg érdekel az előadás.

Naoe nem szól semmit, csak hozzám bújik, onnan néz a színpad irányába. Hála égnek a magas támlájú székek elrejtenek minket, ráadásul annyian nincsenek is és mindenki inkább a lejjebb levő sorokba ül, ránk ügyet sem vetve. Ez számunkra csak szerencse. Lassan letelik a fél óra, a darab pedig elkezdődik.

A darab gyönyörű, a színészek pedig tényleg fantasztikusak, mégis alig várom a szünetet, hogy végre felállhassak. Sajnos arra a második felvonás végéig várnunk kell, Naoe pedig végig hozzám bújva figyeli a színpadon zajló történetet. Egyáltalán nem kényelmetlen, hiszen jólesik, hogy hozzám bújik, én pedig átfogom karcsú derekát, úgy vonva őt még jobban magamhoz.

Amikor a szünet elkezdődik a nézők mind besétálnak az épületbe, csak mi maradunk ott a nézőtéren. Semmi kedvem felállni, és úgy érzem, Naoénak sincs. Lassan felnéz rám, a tekintete az enyémbe mélyed, miközben szabad kezemmel önkéntelenül is végigsimítom a combját. Összerándul, de nem tol el.

- Naoe… - suttogom halkan, mire szabad kezével végigsimít az arcomon. - Naoe… gyönyörű Naoém…

Mielőtt megszólalhatna, szenvedélyesen megcsókolom, nem hagyom, hogy tiltakozzon. Nem tudom, mi van velem, de ez a fiú teljesen megőrjít. Nem lök el magától, hozzám bújik, visszacsókol, de hirtelen valami meleget érzek az arcomnál. Valami folyadékot és mikor elválnak ajkaim, döbbenten látom meg, hogy Naoe sír. Az ajkai remegnek, a szemeiből könnyek patakzanak, a kezei a ruhámat markolják, miközben kétségbeesett tekintettel néz rám. Megijeszt. Mi rosszat tehettem?

- Naoe… Naoe, mi a baj, kincsem? - fogom két kezem közé az arcát, letörölve a könnyeit. - Mi a baj? Mondd el nekem, jó? Rosszul vagy? Fáj valamid, kicsim?

Naoe csak a fejét rázza, majd egyszerűen hozzám bújik és keservesen sírni kezd. Nem tudom, mi lehet a baja, így csak átölelem és a hátát simogatva lágyan ringatni kezdem.

Komor gondolataimból egy meleg érintés ránt ki, ahogy tenyerét lassan a kézfejemre simítja. Meglepetten pillantok fel rá, arcán biztató mosoly ül.

- Nézd, semmi gond nincs azzal, hogy örömet okozol másoknak – mondja megvonva a vállát, a mondattól pedig még jobban összeszorul a torkom. Ó Keith, ha tudnád, ezzel milyen közel is jársz az igazsághoz… - A lényeg, hogy az ügyfeleid elégedettek legyenek, nem? Mármint… úgy értem… - pirul bele a mondandójába, én pedig összepréselem az ajkaimat. – Végtére is, nem az utcasarkon árulod magad, nem? Mármint… nem mintha akkor elítélnélek, vagy valami – nyögi, ez a helyzet egyre kínosabb. Keith sóhajtva temeti arcát a kezeibe, én pedig lesütött szemekkel hallgatok. – Ebből már nem jövök ki jól, mi?

- Semmi baj – mondom halkan, végtére is majdnem rátapintott az igazságra. Én pedig igazán nem sértődhetek meg azon, amin mondott, főleg akkor, ha igaz. – Az… emberek nagyjából mindig így reagálnak, ha megtudják, mivel foglalkozom – nevetek fel zavartan, próbálok viccelődni, hogy kicsit oldjam a feszült hangulatot. – Már megszoktam, ne emészd magad rajta! Egyáltalán nem haragszom rád, Keith.

- Akkor sem akartalak megbántani – szabadkozik továbbra is, ami mosolyra késztet. Milyen jólelkű… - Nézd, engem nem érdekel, mit dolgozol. Kedves, aranyos, rendes srác vagy és igazság szerint, kellemesnek tartom a társaságod – vallja be, majd az arcára lassan pír kúszik zavarában, én pedig nem tudom visszatartani, felkuncogok. Keith inkább lehajtja a maradék kávéját és magába tömi a süteménye maradékát, csakhogy levezesse a feszültségét.

- Ne haragudj, de annyira aranyos voltál az előbb. Csak nem bejövök neked, Keith? – kérdem halvány mosollyal, felkönyökölve az asztalra, államat incselkedve a kézfejemre fektetve, úgy nézem zavart arckifejezését.

- Most erre mit válaszoljak? – kérdi sóhajtva.

- Mondj igent, és nem piszkállak tovább – vigyorodom el szélesen, élvezkedve zavarán, mire csak rosszallóan ingatni kezdi a fejét.

És bár a hangulat nem annyira felhőtlen, mert ott kísért az előbbi téma árnyéka, azért próbálok nem gondolni rá és csak élvezni a pillanatot. Visszatér a jókedvünk, úgy csevegünk tovább. Befaljuk a sütemény utolsó morzsáit is, majd fizetés után távozunk a kis cukrászdából és a könyvesbolt felé vesszük az irányt.

- Ez a hely a látszat ellenére nagyon felkapott – mondja, ahogy kilépünk az utcára, én pedig elgondolkodva nézek vissza, tényleg kezd gyűlni a tömeg. – Ha most mennénk, már bajosan találnánk asztalt magunknak. Kiriko-san nagyon tudja, hogy kell eladni a süteményeket, ráadásul csak természetes alapanyagokat használ. Semmi mesterséges ízfokozó, vagy tartósítószer nincs a termékeiben.

- Észrevettem. Ettől olyan finomak, igaz? Még biztosan visszajövök ide. Remélem, hogy… ismét velem fogsz tartani – sandítok fel rá huncut mosollyal.

- Csak nem randira hívsz? – kérdi szélesedő mosollyal, én pedig zavartan elpirulok. Most mit is mondhatnék… le sem tagadhatom, hogy kezdek egyre jobban odáig lenni érte. – Na, most ki van zavarban, Naoe?

- Jól van, megkaptam a magamét! – húzom el a szám, de azért a jókedvem nem tud elillanni. – De tényleg jól éreztem itt magam. Úgy értem… a te társaságod is kellemes. Régen beszélgettem valakivel ennyire normálisan. A munkatársaimmal, meg… a vendégekkel, szóval… nem tudok így társalogni – mondom, a végén kicsit zavartan, de igaz, ami igaz. Az ottaniak, akikkel sorsközösséget vállalok, mind el van foglalva a saját nyomorával, senki sem akar kötődni a másikhoz, mert annak csak rossz vége lesz. A vendégek végtére is csak a testemet akarják, egy kis körítés kell csak nekik. Csak ne látszódjak butának, hozzá tudjak szólni mindenhez, de nem igényelnek mélyen szántó beszélgetéseket. A szálloda személyzete pedig… végtére is, csak egy olcsó szajha vagyok, ők pedig nem tudnak máshogy kezelni.

- Nos, ha egy kis beszélgetésre vágysz, tudod, hol találsz. Egyébként van valami terved a mai napra? – kérdi könnyedén, de érdeklődve, én pedig nyújtózom egy nagyot.

- Alvás. Egész éjjel húztam az igát, és a napjaim nagy részében aludni szoktam. Hacsak nincs valami halaszthatatlan dolgom – mesélem egyszerűen.

- És a szabadnapjaidon mit szoktál csinálni? – kérdi, én pedig összerándulok, újra vékony jégen táncolunk. Kicsit összeszedem a gondolataimat, a szavaimat megválogatva válaszolok.

- Nem nagyon van szabadnapom – jelentem ki végül. – Most minél előbb vissza akarom fizetni apámék adósságát.

- De mégsem járja, hogy közben tönkretedd az egészséged. Pihenésre mindenkinek szüksége van.

- Hát… nem én vagyok a legnépszerűbb host a klubban – vallom be kelletlenül. Bár elég keresett vagyok, mégsem szerepelek a legjobbak között. – Hiába vagyok ázsiai, japán lévén legfeljebb másodhegedűs lehetek a dél-koreaiak között. Te is tudod, hogy a dél-koreai fiúk most mennyire felkapottak. Emiatt sokkal többet kell dolgoznom, hogy elegendő pénzt gyűjtsek össze. A fizetésem nagy része így is az adósságra megy el, de legalább kijövök a maradékból - sóhajtok fel, Keith pedig megértően bólint. Ráadásként levonják a szobám árát és az ellátást, ami ugyan elég sok, de mégis kevesebb, mintha egy saját albérletet tartanék fent.

Az út további része felszínes, de kellemes csevegéssel telik, Keith mellett úgy érzem, mintha a gondjaim egy másik életből származnának. Mintha nem is lennének annyira fontosak…

Talán túlságosan is jól érzem magam vele. Ami a részem egyik részét aggasztja, a másik pedig két kézzel kap utána.

Mikor megérkezünk a könyvesbolthoz, Keith rögtön benyit, én viszont megtorpanok az ajtóban. Biztos jó ötlet ez az egész? Jó ötlet ez a kapcsolat? Főleg, hogy belehazudtam az arcába… mi lesz, ha megtudja majd rólam az igazat? Képes leszek tükörbe nézni azután? Vagyok annyira önző, hogy a pillanatnyi boldogságom Keith elé helyezzem…?

- Minden rendben van? – kérdi visszapillantva, én pedig csak tétován bólintok. – Mert szerintem nincs – mondja ki a nyilvánvalót, én pedig lesütöm a szemet, de mielőtt bármit is tehetnék, egyszerűen megfogja a kezem és magához ránt. Meglepetten simítom kezeimet a mellkasára, és mikor megérzem a testem köré fonódott karokat, megdermedek. Gombóc képződik a torkomban, az érintés olyan ismerős, és pont ezért olyan taszító. De aztán… lágyan simogatni kezdi a hátam, apró, cirógató mozdulatokkal, az érintése nyomán pedig melegség árad szét a testemben. Megremegek, a szemembe könnyek gyűlnek. Talán még gyerekkoromban sem ért hozzám senki puszta szeretetből…

Az érzés annyira letaglózó, hogy teljesen elgyengülök. Az ingjét megmarkolva temetem arcomat a mellkasába, és lehunyt szemekkel szívom magamba testének megnyugtató, férfias illatát. Elgyengülök. Tudatosul bennem, hogy bármi történjék, képtelen lennék elengedni, lemondani róla. Szükségem van rá. Szükségem van valakire, akihez kötődhetek, még akkor is, ha jeges rémület kúszik a csontjaimba még a gondolattól is.

- Egy nap minden rendbe fog jönni, meglátod – súgja lágy, kedves hangon, miközben nem hagyja abba a hátam simogatását. – Csak bízz benne, jó? Egyszer minden rossz véget ér.

- Biztos? – kérdem vékony hangon, még erősebben markolva az ingét, mintha ezzel magába a pillanatba kapaszkodnék bele. Pedig úgy érzem, soha nem lesz jobb, hogy nekem már csak ez az élet jut… de ha így mondja, muszáj elhinnem.

- Biztos. Egészen biztos – súgja magabiztosan, én pedig lehunyom a szememet egy pillanatra.

- Köszönöm – mondom halkan, felpillantva rá, hogy belenézhessek azokba a csodálatos, melegbarna szemekbe. – Még sosem találkoztam olyan jó emberrel, mint te – vallom be, a szavaktól pedig halvány pír kúszik az arcára. Nem szól, csak néz rám végtelen szeretettel, még közelebb vonva magához, én pedig szivacsként szívom magamba teste melegét. Biztonságban érzem magam a karjaiban, talán életemben először. Nem akarom, hogy véget érjen ez a pillanat. Bárcsak örökké így maradhatnánk… bárcsak soha többé ne kéne elmennem innen…

Lassan hajol lejjebb, legyőzve a köztünk lévő távolságot, én pedig megadóan, lehunyt szemekkel hagyom, hogy ajkait az enyémre simítsa. Finoman cirógat, én pedig beleborzongok az érzésbe, teljesen átadom magam neki.

És ahogy végül megcsókol, reszketeg sóhajjal karolom át a nyakát, simulok bele teljesen az ölelésébe. Egyik keze a derekamon, a másikkal finoman a hajamba túr, érintése nyomán pedig bizseregni kezd a bőröm. Lassan, érzékien csókol, óvatosan, mintha attól félne, egy hirtelen mozdulattól összetörök, mint a porcelán.

Ahogy nyelve a számba siklik és táncra hívja az enyémet, egészen különleges érzés. Mély, elemi vágyat ébreszt bennem, amilyet még soha senki. Ujjaim gondolkodás nélkül kezdik cirógatni a nyakát, a tarkóján lévő finom pihékkel játszom szinte öntudatlanul. Percekig csókolózunk, nem akarunk elszakadni a másiktól. A végén szinte egymás szájából kapkodjuk a sóhajt.

Ahogy elválunk egymástól, pihegve fúrom kipirult arcomat nyakának hajlatába, ő pedig a hajamat kezdi simogatni finoman.

Percekig állunk így szótlanul, mire magamhoz térek végre.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet, Keith – súgom elgondolkodva, de továbbra sem akarok eltávolodni tőle. Furcsa kettősség ez.

- Miért mondod ezt? – kérdi értetlenül, szavaim hatására egy pillanatra megdermedve. Felsóhajtok.

- Az életem nem alkalmas szerelemre – mondom szomorúan, mire eltol magától, összevont szemöldökkel fürkészi az arcom.

- Ez butaság, mindenki megérdemli, hogy szeressék. A körülmények nem számítanak – mondja magabiztosan a szemembe nézve, az erőtől, amit sugároz pedig elmosolyodom.

- Ha te mondod ezt, elhiszem – mondom végül beleegyezően, de akkor sem lesz könnyű. Nincs szabadnapom, amikor felhőtlenül találkozhatnánk. A szállodában nem fogadhatok senkit a vendégeimen kívül… és ha megtudja rólam az igazságot…

Halvány mosoly terül el az arcán, majd egy kósza hajtincset finoman a fülem mögé tűr.

- Nem kellene már kinyitnod…? – kérdem végül tétován körbepillantva, Keith pedig kis habozás után ellép tőlem, hogy villanyt kapcsoljon, felhúzza a rolókat és megfordítsa a táblát.

Addig én andalogni kezdek a polcok között, és amikor megakad a tekintetem egy érdekes címen, leveszem a könyvet és elolvasom a hátulján a kedvcsinálót. Nagy hatással volt rám az előbbi csók, talán túlságosan is. Gondolkodnom kell, rendet tenni magamban és mérlegelni. Ki kell derítenem, egyáltalán mit akarok. Még vívódom, hogy belemenjek-e ebbe a kapcsolatba, vagy akármibe, ami alakulóban van köztünk.

- Mindig is könyvekkel akartál foglalkozni? – kérdem könnyedén, csevegő hangon, hogy elillanjon az előbbi bensőséges hangulat. Túl kiszolgáltatottnak érzem magam ilyen intim pillanatokban, nem vagyok én ehhez hozzászokva, ezért terelek.

- Igen. Egész kisgyerek korom óta imádok olvasni, de azt hiszem valamikor a középiskolában fogalmazódott meg bennem, hogy felnőttként is könyvekkel akarom körülvenni magam – meséli, arcán ábrándos kifejezéssel. Mintha valami árnyék suhanna át a szemeim, de hamar rendezi a vonásait, én pedig úgy teszek, mint aki nem vette észre.

- Ennél jobb munkahelyet el sem tudnék képzelni. Nyugis, hangulatos és olvashatsz, ha épp nincs más dolgod – mondom vidáman, mire elmosolyodik.

- Végül is, igen.

- Mit jelentenek neked a könyvek? – kérdem, próbálva könnyedén feltenni a kérdést, de komolyan érdekel a válasza. Láthatóan zavarba jön egy pillanatra, elfordítja a tekintetét és inkább nekilát a polcokon szórakozottan rendezgetni a könyveket. Érzékeny pontra tapintottam volna?

- Hát… Gyerekként bármi gond volt, mindig a könyvekbe menekültem. Tudtam, hogy a sorok között vigaszra lelek és amíg olvasok, megszűnik a világ, és megszűnnek vele a gondok – meséli halkan, én pedig leplezetlenül fürkészem az arcát. Felém pillant, találkozik a tekintetünk, ettől pedig zavarba jön. Elmosolyodom.

- Milyen prózai gondolatok – mondom elismerően. Ezt én nem tudtam volna ilyen szépen megfogalmazni. De hasonlóan érzek. Mikor olvasok, legalább arra a kis időre lehetek valaki más.

- Nyálasan hangzott? – kérdi elhúzva a száját. Mellém lép, én pedig várok néhány pillanatot, mielőtt lassú léptekkel tovább sétálok. Az előbbi csók miatt feszélyez a közelsége. Egyszerre vonzódom hozzá és ijeszt meg, milyen elemi érzéseket vált ki belőlem.

- Csak egy egészen picit. De az belefér – nevetek fel, visszapillantva rá, miközben eltűnök a sorok között. Ráérős léptekkel szegődik a nyomomba, egy lépéssel mindig lemaradva. Nem tudom, tudat alatt érzékelte-e a távolságtartásom, vagy feltűnt-e neki, minden esetre nem nyomul, és ez megnyugtat. – Mindig irigyeltem azokat, akik azzal foglalkoznak, amit szeretnek – sóhajtok fel, nekem még rendes iskolába járni sem volt lehetőségem. Még el sem kezdtem a középiskolát, mikor apám eladott prostinak. Valami silány alapműveltségi képzést kaptam, mikor az igazgató meglátta bennem a lehetőséget, a többit pedig könyvekből szedtem magamra.

- Te mivel szeretnél foglalkozni, ha kifizetted a szüleid adósságát? – kérdi érdeklődve, én pedig őszinte tanácstalansággal pillantok vissza rá. Őszintén szólva olyan régóta csinálom már ezt, hogy már egy ideje eszembe sem jutott, hogy talán egyszer majd vége lesz…

Leszek én szabad valaha? Ha igen, mit kezdek majd magammal? Mit fogok csinálni egy fillér nélkül…? Képzettség nélkül…

- Ezen még azt hiszem, sosem gondolkodtam – válaszolom őszintén, mire döbbenet ül ki az arcára. Sokáig csak a szabadság után áhítoztam, de az is olyan távoli, hogy messzemenőbb ábrándokat nem mertem szőni.

- Először tanulnom kellene ahhoz, hogy rájöjjek, mit is szeretnék kezdeni az életemmel – vonom meg végül a vállam, más lehetőséget nagyon nem látok. Meg kellene ismernem magam és a képességeimet. Meg kellene ismernem a világot is. Úgy érzem, túl szűk és kegyetlen szeletét kaptam eddig belőle.

- A középiskolában csak volt valami, amit szerettél – unszol, én pedig kezdem kicsit kellemetlenül érezni magam. Vagy ez inkább szégyen?

- Nem fejeztem be a középiskolát – mondom halkan, a könyveket nézegetve. A horrornál vagyunk éppen, én pedig érdeklődve futtatom végig az ujjaimat a könyvek gerincén.

- Ó – lepődik meg, látom az arcán a kíváncsiságot, talán éppen évődik, hogy rákérdezzen-e, de megelőzöm.

- Talán egyszer elmesélem – mosolygok rá sokat mondóan, ezzel le is zárva a témát, ő pedig ezt tudomásul veszi. Stephen King, Kisállat temető című művével lépek a kasszához. A filmet láttam már, de a könyvet nem olvastam még. Márpedig a könyv mindig jobb, mint a film.

- Új vizekre evezel? Nagy váltás ez a romantikus könyvek után – mondja szórakozottan, én pedig vállat vonok.

- Ma valami sötétre és izgalmasra vágyom – mondom jelentőségteljes pillantással, ajkamat vágyakozó mosolyra húzva. Arckifejezésem láttán nyel egyet, de nem zökken ki. Állja a sarat, és ez tetszik. – Valamire, ami felgyorsítja a pulzusom.

- Megnézhetnénk filmen. Készítenék valami édességet hozzá… - mondja elmélyült hangon, tekintete az ajkaimra siklik, én pedig kihívóan futtatom végig az alsóajkamon a nyelvem.

- Most épp meghívtál magadhoz? Nem korai ez? – kérdem kacéran, ő pedig magabiztos mosollyal üti be a gépbe a könyv árát.

- Talán. De horrorfilmet nem vetítenek nap közben a moziban, szóval… - mondja könnyedén, majd miután fizettem, egy papírtáskába teszi a könyvet. Jókedvűen felnevetek.

- Pedig azt csak sötétben hangulatos nézni.

- Besötétíthetünk.

Bevillan egy fantáziakép, ahogy a sötét szobában, a tévé villódzó fényénél szirupot nyal le éppen a bőrömről… hagyom, hogy a hatás kiüljön az arcomra.

- Azt hiszem nem tudnék a filmre figyelni… - súgom, mielőtt átveszem a táskát, végigsimítok a karján. Összeszorítja az ajkait, én pedig elégedetten figyelem a reakcióját. Végre egy ismerős terep. Pontosan úgy történik minden, ahogy én szeretném, ahogy elvárom, és ez visszaadja a magabiztosságot.

- Ezek szerint kikosarazol?

- Egyenlőre – mondom buja kis mosollyal a szám szélében.

- Holnap látlak? – kérdi, miközben egy lépést teszek az ajtó felé. Kijön a pult mögül, ezúttal pedig hagyom, hogy hozzám lépjen, nem menekülök el.

- Nem – jelentem ki határozottan, mire meglepődik.

- Ha nem érsz rá, add meg a telefonszámod, hogy felhívhassalak – mondja, még egy kicsit közelebb lépve, én pedig egyik kezemet a mellkasára simítom. Kezei a derekam köré fonódnak, és ezúttal én vagyok, aki hozzásimul.

- Nem – közlöm újra, mire összehúzza a szemöldökét.

- Még el kell döntenem, mit is akarok. Hogy eléggé akarlak-e – mondom, a kijelentésre pedig elkerekednek a szemei. Lábujjhegyre állva hintek futó csókot az ajkaira, de mielőtt elmélyedhetne, elszakadok tőle és egyszerűen távozok az üzletből. Időre van szükségem, hogy rendezzem a gondolataimat. A közelségétől nem tudok tisztán gondolkodni. Minden porcikám kívánja, de vajon megéri mindent kockáztatnom miatta? Be kellene szorítanom az életembe, ami nem lenne egyszerű. El kellene mondanom neki, mit is dolgozok valójában. Megéri ezzel megsebeznem saját magam? Vagyok annyira önző, hogy megsebezzem és csalódást okozzak neki…?

Két hét telt el, nekem pedig napról napra szinte fizikai fájdalmat okoz, hogy nem látom. Kényszerrel tartom távol magam a könyvesbolttól, újra és újra átrágom, megéri-e ez az egész. De nem tudom kiverni a fejemből. Keith arca kúszik be a lelki szemeim elé minden ábrándos pillanatban.

Többször a kezembe veszem a névjegykártyát, amit adott, de mindig visszateszem a fiók mélyébe. Aztán adódik egy alkalom, egy jó kifogás.

Az egyik visszatérő vendégem kedveskedni akar, és kapok két jegyet egy színdarabra, Shakespeare Othellojára. Végül egy nap tépődés után kicsípem magam, hosszasan igazgatva a ruhámat, hogy a lehető legjobban nézzek ki, lenyelem a büszkeségem, nagy levegőt veszek és elmegyek a könyvesbolthoz. A kirakaton keresztül belesek, és meglátom Keitht, ahogy az egyik polcot pakolgatja. Felém pillant, én pedig felszegett állal nyitok be a boltba.

- Eljössz velem egy randira? – állok elé határozottan, de azért rettegve a választól, hogy talán túl sokáig vártam.

- Ha egy könyv igazán jó, akkor nem nagyon tudom letenni – mondja, miközben egy könyvet lapozgat. Örülök neki, hogy tetszett, amit ajánlottam. Semmi sem tesz boldogabbá, mintha a vevőim elégedettek. – A szerelem a kolera idején pedig fantasztikus volt! Kicsit sírtam is a végén… - vallja be zavartan, egy tincset a füle mögé igazítva. Annyira aranyos így, hogy nem bírom ki nevetés nélkül.

- Megható könyv. Könnyen elérzékenyülsz? – kérdem az arcát fürkészve, mire ő egy aprót bólint.

- Fogjuk rá. Ha filmekről vagy könyvekről van szó – válaszolja, miközben már egy másik kötetet lapoz át. De mintha inkább csak az időt akarná elütni, nem úgy néz ki, mint aki vásárolni jött volna. – Amúgy elmentem arra a reggelizőhelyre, amit a múltkor javasoltál – pillant rám a könyv mögül, mire felvonom a szemöldököm. – A sonkás tojás tényleg isteni volt, de a tejeskávé vitte a prímet. Csak egy helyen ittam jobbat, de az is bezárt – meséli ragyogó mosollyal, mire én magam is elmosolyodom. Olyan gyönyörű, ahogy Naoe mosolyog. A szívem hevesebben kezd verni, nem is értem, miért. Hiszen még gyerek, alig lehet húsz éves. Fiatal hozzám, meg aztán…

- Reméltem, hogy tetszeni fog, az egyik kedvencem Joe Reggelizője – lelkesedem bele, ő pedig csak halkan kuncog.

- Amúgy mi ez az isteni illat? – kérdi lehunyt szemekkel, ahogy beleszimatol a levegőbe. Ó, szóval érzi a sütemény illatát, amit kora reggel dobtam össze.

- Ó, csak egy kis sütemény, megkóstolod? – kérdem fürge léptekkel a pulthoz sietve.

Utánam jön, én pedig előveszem a tányérra tett, még meleg teasüteményeket. Néha szoktam ilyesmit sütögetni, és ajándékba adom a vásárlóknak. De ez még nem hűlt ki teljesen. Naoe vágyakozva néz rá, majd felkap egy kis figurát és a felét egyből leharapja. Hallom, ahogy felnyög, ami arra enged következtetni, hogy édesszájú lehet. Az nem baj.

- Fantasztikus… - suttogja halkan, majd rám néz. Egészen belefeledkeztem abba, hogy őt bámulom, a gyönyörű arcát, a sötét szemeit, a csókolni való ajkait. Megrázom a fejem, majd zavartan a hajamba túrok. Mégis mit képzelek itt magamról? – Te sütötted?

- Igen, reggel dobtam össze, ezért is nyitottam egy kicsit később… - vallom be zavartan, ő pedig ezalatt eltünteti a maradék süteményt, ami a kezében van.

- Ki hitte volna, hogy ilyen tehetséges konyhatündér vagy – dicsér meg, én pedig csak mosolygok rá. Naoe szégyenlős tekintettel vesz még egy süteményt, majd eszegetni kezdi, ezúttal jóval lassabban, mint az előbbit. – Milyen rejtett képességeid vannak még?

- Nem sokkal több – nevetek fel szabadkozva.

- Túlságosan édesszájú vagyok – sóhajt fel, mint aki úgy érzi, nem lenne szabad ennyi süteményt ennie.

- Tudok egy fantasztikus cukrászdát a közelben – vágom rá rögtön, ő pedig felnevet. Nem tudom eldönteni, hogy most kinevet, vagy éppen ellenkezőleg. Úgy tűnik, látja, hogy nem tudok dűlőre jutni vele.

- Te egy igazán édes pasi vagy, igaz? – kérdi negédes mosollyal, kitörölve egy könnycseppet a szeme sarkából. Hihetetlen egy srác. Zavartan túrok a hajamba. Nem tudom, mit is kezdjek most ezzel az egész helyzettel.

- Akkor elfogadod a meghívást? – kérdem, addig ütve a vasat, amíg az meleg.

- Örömmel – mondja végül, mire boldogan elmosolyodom.

- Akkor bezárom a boltot.

- Biztos vagy benne? Nem lesz ebből gond? – hallom az aggodalmas, de én már készülődöm és fordítom is meg a táblát az ajtón.

- Hétfő van, hónap eleje, reggel szinte semmi forgalom nem szokott lenni, tegnap pedig már az új árut is kipakoltam. Nem sok dolgom lenne – mondom magyarázatképpen, ő meg a fejét ingatja.

- Azért ebből ne csináljunk rendszert.

Naoe visszateszi a polcra a könyvet, én pedig pár perc alatt mindent elrendezek, és miután előre engedem, kulcsra zárom az ajtót. Néha én is kaphatok egy szabadnapot, nem? Céltudatosan indulok el az egyik mellékutca felé, ahol a kedvenc cukrászdám rejtőzik.

- Szóval Naoe… nincs is vezetékneved? – kérdem beszélgetést kezdeményezve, mire ő a fejét rázza.

- Van, természetesen, de inkább nem használom. Nem ápolok túl jó viszonyt a szüleimmel – meséli szomorúan, én pedig tökéletesen meg tudom érteni az érzéseit. Amióta elköltöztem, hiába próbálok jó viszonyt kialakítani anyámékkal, egyikük sem kíváncsi rám. Anyám főleg azóta nem, hogy új pasija van. Apám meg… róla inkább jobb nem is beszélni. Csoda, hogy még nem itta halálra magát.

- Sajnálom. Én sem nagyon tartom a kapcsolatot az enyéimmel – mondom vigasztalónak szánt hangon, ő pedig egy halvány mosollyal tekint fel rám.

- Vannak emberek, akiknek nem való a gyereknevelés, mégis megpróbálkoznak vele – vonja meg a vállát, én meg csak bólintok.

Kis séta után érünk el a cukrászdához. Kívülről nagyon jelentéktelen, és bent sincs túl sok látnivaló. A berendezés régies, az asztalokat piros kockás abroszok takarják. De pont ettől olyan otthonos.

A pult mögött viszont egy kedves arcú, molett hölgy mosolyog ránk makulátlan fehér köténye mögül, az üveg mögött pedig fantasztikus, szemet gyönyörködtető sütemények hada áll. Naoe felcsillanó szemekkel tekint végig a hatalmas kínálaton. Olyan édes, mint egy kisgyerek az édességboltban, aki azt sem tudja, mihez kapjon hirtelen.

- Mit adhatok a két fiatalembernek? – kérdi kedves hangon, szolgálatkészen a hölgy, Naoe pedig tanácstalanul néz rám. Kiriko-san mindig ilyen udvarias, ő vezeti a cukrászdát, de gyakran beáll a pult mögé is. Szereti, amit csinál, én meg évek óta visszatérő vendége vagyok.

- Nem tudok ennyi finomság közül választani. Tiéd a döntés terhe – közli egyszerűen, mire felnevetek, majd rámutatok két süteményre.

- Ebből kérnénk kettőt. És én szeretnék mellé egy tejeskávét. Te? – pillantok rá várakozóan.

- Én esetleg kaphatnék egy pohár tejet? – kérdi Naoe reménykedő tekintettel, mire a hölgy udvariasan, mosolyogva bólint.

- Hogyne, kedvesem. Egy perc és viszem, foglaljanak addig helyet – mondja mázas hangon, Naoe pedig az egyik félreeső asztal felé veszi az irányt. Helyet foglalok vele szemben, ő pedig könyökét az asztalra téve, azon az állát nyugtatva nézi az utcai forgalmat.