Anime szerepjáték.hu - Magyarország elsõ korhatáros anime szerepjáték oldala

Őszintén szólva, fogalmam sincs, mit kéne reagálnom, hogy kéne éreznem. Átérzem Naoe gondjait, tudom, hogy természetesen neki sem könnyű, de mégsem tudok teljesen megbízni benne. Szeretem őt, pont ettől olyan borzalmas ez az egész. Szeretném megérinteni, magamhoz ölelni, megcsókolni, elmondani neki, mit érzek, de képtelen vagyok rá. Mintha egy szakadék lenne kettőnk között, híd meg sehol. A napok lassan telnek, szinte ólomlábakon, még az sem segít, hogy Cathy, az egyik állandó vásárlóm és kárpitosom benéz hozzám. Most egyedül van, az ennivaló, ötéves kislánya, Hannah ma nincs vele.

- Hogyhogy egyedül? - kérdem, miközben a polcokon pakolászom. A pénztárgépem még mindig rossz, kénytelen vagyok egy füzetbe vezetni mindent. - Hol hagytad a kis hercegnőt?

- A remélhetőleg leendő apjával – közli Cathy, miközben neki támaszkodik az asztalomnak. Az utóbbi időben kevesebb vevőm van, mióta új könyvesbolt nyílt egy utcával arrébb. - Hankkel imádják egymást, gondoltam, jót tesz nekik egy kis együttlét. Elvitte valami gyerekfilmre a moziba.

- Jó, hogy találtál valakit – mondom könnyednek szánt hangon, miközben a szívemet keserűség szorítja össze. Ha Naoe nem lenne prostituált, vagy nem lenne köztünk most ez a helyzet... - Hank rendes pasas, sokkal jobb, mint az a szemétláda, akinek gyereket szültél.

- Te is rendesen megjártad Mattel – jegyzi meg, mire felsóhajtok. - Azóta járt itt? - kérdi körbenézve, mire a fejem rázom. - Addig jó mindenkinek. Neked is fel kéne végre csípni valakit, aranyom. Nem akarom, hogy öregkorodra magadra maradj.

Szívesen megmondanám neki, hogy van valakim, csak éppen bonyolult a dolog, de nem akarom minden szennyesemet kiteregetni. Régóta ismerem a nőt, még a középiskolában ismerkedtünk meg. Akkor is nagyszájú volt, és mindenki azt hitte, hogy összejövünk. Ő volt az első, akinek elmondtam, hogy meleg vagyok, ő meg egy vállvonással letudta. Sosem volt téma köztünk a szexuális irányultságom, végig jóban maradtunk. Aztán férjhez ment egy pasashoz, aki folyamatosan csalta, szült neki egy gyereket, majd elváltak. A gyerek meg nála maradt.

- Tudod, hogy meleg pasiként nem olyan könnyű az ismerkedés – közlöm, miközben lassan végzek. - Amúgy is…

Az ajtó csilingelése vet véget a mondatomnak. Hevesen dobogó szívvel lépek ki a könyvespolcok közül, de csak egy futár az, aki egy nagy csomagot hoz. Meglepetten pislogok, hiszen nem rendeltem semmit.

- Mr. Keith Bennet? - kérdi a harmincas éveiben járó, pocakos férfi. Bólintok. - Itt írja alá! Nem kell fizetni érte, a számlát már rendezték.

- Mégis… Én nem is rendeltem semmit – hebegem, de aláírom a papírt.

- Mi van benne? - kérdi kíváncsian Cathy, a füle mögé tűrve egy elszabadult, vörös színű tincset. A mozdulatai annyira hasonlítanak Naoe mozdulataira.

Sóhajtok egyet, majd az asztalhoz viszem a csomagot. Jó nehéz, nem tudom, mi lehet benne, de amint megnézem a feladót, beharapom az alsó ajkam. Naoe… Már kezdem sejteni, mi lehet az, de amikor kibontom, bizonyossá is válik.

- Egy pénztárgép! - sikkant fel Cathy, mintha neki küldték volna. - Ki küldte? Egy hódolód? - kérdi izgatottan, szemügyre véve a feladót. - Ki az Naoe?

- Egy… régi ismerősöm – mondom halkan, de nem tudom, elhitte-e. Nem tudom, mit is mondhatnék. - Cathy, most szeretnék egyedül maradni, ha nem baj.

- Megértem – bólint a nő, a tekintetében pedig valamiféle „úgyis tudom, hogy nem mondasz el valamit és majd kiszedem belőled” gondolat csillog.

Mikor végre egyedül maradok, nem tudom, mit kezdjek ezzel az egésszel. Naoe, a fenébe is! Mi a frászkarikát akar ez a kölyök? Kiengesztelni? Közelebb kerülni hozzám? Vagy mit? Nem értem. Nem is tudom, mérges legyek-e rá, vagy sem.

Napok telnek el, én meg még mindig nem üzemelem be a gépet. Nem tudom, nem bírom. Csak áll az asztalon, miközben még mindig a füzetet használom. Elég vevőm van, most többet is költenek, mert úgy tűnik, az új könyvesbolt nem olyan csábító. Meg a törzsvevők nem szívesen mennek máshová. Éppen záróra után vagyok, amikor megcsörren a vezetékes telefon. Fura, mert ritkán keresnek már ilyenkor, de azért felveszem.

- Keith Bennet, miben segíthetek? – kérdem udvariasan.

- Szia Keith, én vagyok – hallom meg Naoe halk, kissé remegő hangját, mire egy pillanatra lefagyok. Mi a fene?

- Naoe? Mégis mi volt az a múltkori csomag?! – kérdem számot kérő hangon, mikor végre magamhoz térek. Tisztáznunk kell a dolgot.

- Sajnálom, nem volt lehetőségem szólni róla… - magyarázkodik ijedten, mintha le akarnám harapni a fejét. A hangjában az ijedtségen kívül valami más is megbújik. Félelem? Szégyen? Nem tudom. – Az én hibám volt, hogy tönkrement a másik, szóval…

- Akkor sem fogadhatom el, ez túl drága, és te sem vagy olyan anyagi helyzetben, hogy megengedhesd magadnak – szögezem le határozott hangon. Így is adóssága van, ha még rám is költ, a végén nem marad semmije.

- Csak… felelősséget akartam vállalni… - A hangja remeg, talán túl kemény voltam vele. Van neki elég baja nélkülem is. Aztán megköszörüli a torkát, a hangja könnyeddé válik, de hallani, hogy csak erőlteti. – Nem számít. Megértem, ha nem fogadod el, tekintve, hogy egy prostitól kaptad.

- Nem ez a lényeg – vágok közbe a halántékomat masszírozva, de nem enged szóhoz jutni. A fenébe is. Mikor bátorodott fel ennyire? Vajon lehallgatják a telefont? Remélem, hogy nem, különben bajban leszek.

- Ha nem kell, küldd vissza, a pénzt pedig adományozd el – közli csevegőnek szánt hangon.

Hirtelen nem tudom, mit is reagálhatnék a dologra. Igen, ezt kéne tennem, de nem vagyok benne biztos. Végül felsóhajtok.

- Majd még átgondolom, mihez kezdjek vele – mondom, majd témát váltok. - Hogy vagy?

- Megvagyok – válaszolja, de nehéz megmondani, hazudik-e, vagy sem. Biztos nem teljesen őszinte, hogy ne aggódjak. De aggódom érte, a picsába is! – Még mindig nem hagyhatom el az épületet és a telefonomat sem kaptam vissza. Talán majd a jövő héten. Te hogy vagy?

- Jól. Nem tolonganak a vásárlók, de azért megy az üzlet – mesélem. Valóban nem sok minden történik, a bolt megyeget, de a konkurenciáról inkább nem ejtek szót. A végén aggódni kezdene, nem akarom tetézni a gondjait.

- Matt megjelent azóta? – faggat, mire nemmel válaszolok.

Kínos csend szakad ránk, egyikünk sem tudja, mit is mondjon a másiknak. Nem tudom, miről beszéljek vele. Hogy beszélget az ember valakivel, akiről kiderül, hazudott neki? Végül Naoe felsóhajt.

- Örülök, hogy jól vagy. Jó volt hallani a hangod – mondja halkan, majd megköszörüli a torkát. – Minden jót!

- Naoe, várj! – szólítom meg szelíd hangon. Hiányzik, az istenit neki! Látni akarom, ha nem most, akkor majd valamikor. – Majd nézz be a boltba, ha megteheted, jó? Jó lenne megbeszélni a dolgokat.

- Első dolgom lesz, amint alkalmam nyílik rá! - Hallom, hogy a hangja vidámabb. Ez jó jel.

Ahogy megszakad a vonal, csend ereszkedik az üzletre. Vajon jó ötlet ez? Mármint, egy prostituálttal járni, akit figyelnek. Előbb-utóbb meg fogom ütni a bokám, de egyszerűen nem bírom kiverni őt a fejemből. Nem tehet arról, amibe keveredett, de a kettőnk kapcsolata sosem lesz normális. Mégis beszélnem kell vele, muszáj rájönnöm, mit akarok pontosan. Aggódom miatta, és tudom, hogy nem vett volna nekem egy pénztárgépet, nem hívott volna fel, nem akarna látni, ha nem érezne semmit. Nem rossz gyerek ő, mégis… Nem tudom, mi lenne a helyes lépés.

Lassan záróra van, már csak egyetlen vevőm, egy idősebb hölgy van a boltban, aki a klasszikusok között keresgél. Én egy könyvet lapozgatok unott arccal. Lassan két hét telt el azóta, hogy láttam Naoét, és egy hét, hogy telefonált. Végül megtartottam a pénztárgépet, be is üzemeltem. Visszaküldeni nem akartam, eladni sem. Ha nincs, akkor bajban vagyok. Cathy vett rá, hogy tartsam meg, de még mindig nem tudom, jó ötlet volt-e. A csengő felcsilingel az ajtó felett, mire mosolyogva fordulok oda. De a szemeim elkerekednek, amikor megpillantom a belépőt.

- Szia, Keith – köszön bátortalanul, majd beljebb lép.

Egy vastag, hosszú ujjú garbó van rajta, de ez sem segít azon, hogy pocsékul néz ki. A szemei alatt karikák, az arca nyúzott és szemmel láthatóan rengeteget fogyott is. Borzalmasan néz ki, meg kell mondjam, mégis megdobban a szívem, hogy itt van.

- Gyere beljebb – eresztek meg egy halvány mosolyt, mire mintha megkönnyebbülne. Körbenéz a majdnem kihalt üzletben, majd a tekintete megtalál engem. Muszáj megkérdeznem, de úegyis hazudni fog. – Hogy vagy?

- Jól, köszönöm – mosolyog rám halványan. Fáradtnak, kimerültnek tűnik. Hazudik, mert nincs jól. De nem teszem szóvá. – Végre visszakaptam a mobilomat és újra elhagyhatom a szállodát – meséli kissé idegesen, ahogy a sorok közé megy. Látom, hogy végigsimít a könyvek gerincén, majd levesz egyet és belelapoz. De tudom, hogy nem vásárolni jött. – Te hogy vagy? – kérdi óvatos hangon, fél szemmel rám sandítva.

- Minden rendben. Mindjárt bezárok, megvárod? – kérdem, mire aprót biccent.

Visszateszi a könyvet, majd besétál hátra, mintha félne, mintha nem merne a szemembe nézni. Megőrülök ettől. Örülök, hogy itt van, meg akarom érinteni, a karomba zárni, megcsókolni, elsuttogni neki, hogy minden rendben, de képtelen vagyok rá. Hamarosan Mrs. Lowell, az egyetlen vevőm is távozik, én meg meglepetten látom, hogy Naoe sepreget.

- Te meg mit csinálsz? – kérdem értetlenül, mire úgy mered rám, mint a gyerek, akit valami rosszaságon kaptak.

- Én… sajnálom… nem zavar, ha… felseprek, amíg végzel? – kérdi lesütött szemekkel, én pedig pár pillanat után biccentek.

Nekilát összesepregetni, én meg beütöm az utolsó bevételt, majd számolni kezdek. Egész jól állok ma anyagilag, sok volt a vevőm, a bolt egészen jól megy. Jó fél óra is eltelik, mire végzek, addigra Naoe is felsepri a boltot. Egész jó az eredmény, bár nem hiszem, hogy csinált már ilyet azelőtt. Végül bezárok, behúzom a függönyöket és lekapcsolom a villanyt is.

- Gyere, meghívlak egy teára. Beszélgessünk – biccentek, majd felfelé indulok. Követ, de amikor felérünk, csak tétován álldogál az ajtóban. Nem mer bejönni, fél, szinte retteg. - Ne álldogálj ott, gyere – sóhajtok, majd a konyhába lépek.

Hallom, hogy Naoe levetkőzik, majd tétova léptekkel beljebb jön. A tea hamar elkészül, fogom a két bögrét és az egyiket felé nyújtom.

- Köszönöm – biccent hálásan, ahogy elveszi a bögrét.

A nappaliba megyünk, ahol Naoe olyan távol ül tőlem, amennyire tud. Felhúzz a lábait, majd összegörnyedve fogja a bögrét, aprókat kortyolva belőle. Borzalmas így látnom, nem tudom, mit tehetnék. Sajnálom őt, de sajnálattal nem megyünk semmire. Muszáj beszélnünk, ha egyről a kettőre akarunk jutni. Szívesen magamhoz húznám, mert úgy néz ki, mint aki mindjárt elbőgi magát. A ruháin keresztül is látom, hogy sovány, pedig mondtam, hogy egyen rendesen.

- Végig így fogsz feszengeni? – kérdem sóhajtva, mire lesüti a szemét. Szégyelli magát, vagy fél. Vagy mindkettő.

- Sajnálom… - motyogja a teámba bámulva. – Csak… olyan régóta gondolkodom rajta, mit szeretnék mondani… de mikor megláttalak… minden egyszerűen… kitörlődött a fejemből.

Előrenyúlva leteszi a bögrét, de a felsője ujja felcsúszik, én pedig meglátom a sérült bőrt a csuklóján. A szemeim elkerekednek.

- Ez meg mi? – kérdem összevont szemöldökkel, ő meg már húzná vissza a ruhát a kezére, de gyorsabb vagyok. Elkapom a csuklóját, majd egy mozdulattal könyékig feltűröm a felsője ujját. A döbbenettől szóhoz sem jutok. Naoe finom bőrét sebek tarkítják. A csuklójánál a bőr felhorzsolódott, mintha kötéllel kötötték volna össze. Feljebb apró, égésnyomokra emlékeztető hegek tarkítják a karját. – Mi a franc…? Naoe, mégis mit jelentsen ez? Mi történt? – kérdem összezavarodva, de ő csak lehajtja a fejét.

- Ez… nem nagy ügy – motyogja a sebekre pillantva, de tudom, hogy hazudik.

- Hogy vagy képes ezt mondani? Tele vagy sebekkel… máshol is? – kérdem felindultan, majd egy mozdulattal rántom fel a pulcsit a felsőtestén. Ott is ugyanaz a helyzet. Égésnyomok, kék-zöld véraláfutások, hosszú, talán szíj okozta sebek. A bordái szinte kilátszanak. Éheztetik és verik?! Naoe felugrik, könnyes szemekkel tűri le a ruháját és alig mer rám nézni. – Naoe… mi történt? Megvertek?

Az ajkába harap, miközben én türelmesen, de kutakodva nézek rá. Átöleli magát, ami arra utal, hogy rettentően fél attól, amit mondani akar nekem. A szívem összeszorul, de nem szólok semmit. Rá várok.

- Ez… nem verés nyoma. Vagyis… nem teljesen – nyögi halkan, elpirulva nézve rám. Szégyelli magát, tehát nem önként csinálja. De hogy is csinálná önként? Senki sem olyan idióta, hogy szándékosan megveresse magát. – Én… másfajta munkát kaptam.

- Mit akar jelenteni?

A hajába túr, a mozdulatai idegességről árulkodnak. Valószínűleg nem akarta nekem elmondani, de ha meg nem beszél, úgyis kiszedem belőle. Ez nemcsak az ő gondja, az enyém is. Egy pár vagyunk, tudni akarom, ha valami bántja.

- A múlt héten újra… munkába kellett állnom, de… de… szóval… - hebegi halkan, könnyes szemekkel. Kezdek ideges lenni, ebből jó nem fog kisülni. – Nem állt fel.

- Mi? - kérdem döbbenten. Impotenssé vált volna? Az nem lehet jó hír.

- Nem… nem állt fel – préseli ki magából a szavakat, majd hátat fordít nekem. Nem állok fel, nem megyek oda hozzá, azzal most rontanék a dolgon. – Képtelen voltam többé élvezni… ezért… másfajta munkát kaptam… durvább ügyfélkörrel… ők azt élvezik, ha… szóval ha bánthatnak. De nem bánom – von vállat, mintha az egész nem jelentene semmit. Pedig az egész lényéből árad a szenvedés, fáradtság, a megalázkodás, a fájdalom. – Így egy kicsit… kevésbé érzem magam mocskosnak.

Hirtelen nem tudom, mit is mondjak. Annyira összetörtnek tűnik, a testét, a lelkét is bántották. Nem tudom, hogy bírja még mindig. Most pedig… Felsóhajtok, és a hajamba túrok. Mondanom kell valamit, de nem tudom, hogy azzal rontanék, vagy javítanék a dolgon. Felállok, majd odalépek hozzá. Látom, hogy megremeg a lépteimre, mintha azt várná, hogy meg fogom verni, vagy megragadom és kivágom a lakásból. De nem áll szándékomban bántani őt. Az egész kialakult helyzetről nem ő tehet. Nem ő akarta, hogy megerőszakolják, hogy megverjék, hogy nap mint nap férfiak alatt kelljen vonaglania. Összeszedem a gondolataimat, egyiket a másik után, miközben óvatosan kinyúlok és megérintem a vállát. Felnyikkan az érintésemre, és szinte megdermed a teste. Érzem, milyen feszült, valószínűleg sikítani lenne kedve, de visszafogja magát.

- Nem vagy mocskos – közlöm egyszerűen. Egy hangot sem ad ki, csak a teste remeg meg finoman. - Naoe, nézz rám! Kérlek! - mondom olyan gyengéden, ahogy tőlem telik. Nem kell megtudnia, hogy engem is felkavartak a hallottak, hogy legszívesebben most fognám magam, odamennék és kitekerném annak a rohadéknak a nyakát. - Fordulj meg, és nézz rám! Nem foglak bántani.

Lassan fordul meg, mintha kényszerítené magát. De nem néz rám, lehajtja a fejét, egész testében remeg és látom, hogy egy könnycsepp hull a szőnyegre. Meg van rémülve, hogy most mire készülök.

- A fenébe is! - sóhajtom, miközben magam sem tudom miért, magamhoz húzom és megölelem. - Nem vagy mocskos, Naoe. Te nem.

Apró, meglepett hang hagyja el a száját, én meg nem tudom, miért is ölelem meg. Sajnálom őt, meg akarom védeni, meg akarom nyugtatni, ugyanakkor legszívesebben lekevernék neki egy pofont, amiért nem vigyáz magára. Még a vastag pulcsin keresztül is érzem a bordáit, a gerincét, miközben tartom őt. Naoe kezei bátortalanul markolnak az ingembe, nem szorosan, mintha nem lenne biztos benne, vajon szabad-e ezt neki. A teste remeg, ahogy halkan hüppögve sír, hozzám simul, én pedig akaratlanul is simogatni kezdem a hátát, a haját, az oldalát. Lassan kezd elernyedni, érzem, ahogy megnyugszik, de még mindig nem néz fel rám.

- Azt… azt hittem… undorodni fogsz… tőlem… - suttogja remegő hangon. - De… nem… nem vagyok… impotens… Csak…

- Csak? - kérdem óvatosan, mire végre felnéz rám. A szemei vörösek, még könny csillog bennük. Vissza kell fognom magam, hogy ne csókoljam le őket. - Csak mi?

- Csak… akkor… akkor áll fel, ha… ha rád… gondolok… - mondja szégyenlősen.

- Naoe, nem undorodom tőled – mondom, bár a dolog meglep. Csak akkor tudná élvezni a szexet, ha rám gondolna, vagy… velem csinálná? - Bár annak örülök, hogy nem vagy impotens. Viszont annak kevésbé, hogy elhanyagolod magad.

- Sajnálom… - suttogja szemlesütve.

- Naoe, tudod, hogy nem azért haragszom rád, ami vagy. Még csak nem is azért, amit most művelnek veled, mert nem szolgáltál rá. - Az álla alá teszem az ujjam, kényszerítve, hogy rám nézzen. Látom a halálfélelmet, a kétségbeesést a szemében. Vajon az az ember is ezt csinálja vele? Elengedem, mire nagyot sóhajt, mint aki megkönnyebbült. - Azért haragszom rád, mert hazudtál nekem. Az orromnál fogva vezettél, aztán kész tények elé állítottál.

- Tudom és… sajnálom… - mondja megtörten. - Én csak… - A gyomra hatalmasat kordul, mire ijedten húzza össze magát.

- Gyere, készítek neked vacsorát – mondom elengedve őt. - Többet kéne enned, úgy nézel ki, mint egy csontváz. Pedig mondtam, hogy egyél rendesen, nem?

Bólint, de egy szót sem szól. Olyan riadtnak tűnik, mint aki attól fél, hogy felképelem, vagy valami rosszabbat teszek vele. Valószínűleg az az ember is bántja, ha ennyire retteg. Tudom, milyen érzés, hiszen az apám, majd később Matt miatt én is átéltem a bántalmazást. A konyhába megyek, ő pedig óvatos, apró léptekkel követ. De nem jön be, amíg nem intek neki. Régen simán betrappolt volna, most meg úgy kapaszkodik az ajtófélfába, mintha az élete függne tőle. Borzalmas így látnom, a szívem szakad meg belé, de nem tudok neki segíteni. Legalábbis nem úgy, ahogy akarok.

Még maradt két lasagném, azt melegítem meg neki. Két embernek bőven elég. Naoe óvatosan lép a konyhaszekrényhez, majd mikor bólintok, nekilát megteríteni. Olyan, mint egy beidomított, megfélemlített kutya, amely az utasítást várja. Töltök neki egy pohár tejet, majd mikor leülünk enni hálásan néz rám.

- Egyél, szükséged van az erődre – mondom. - Ha megbetegszel, a végén még a mostaninál is nagyobb bajba kerülsz.

- Tudom és… köszönöm – leheli halkan, majd enni kezd.

Nem ehet sokat, mert az első pár falatot úgy erőlteti le, de aztán mint valami megszállott kezd enni. Tényleg éhes lehetett, vagy csak nem akar nekem gondot okozni. Hamar eltünteti a részét, pedig nem volt kicsi. Még emlékszem, amikor a cukrászdába mentünk, ott sem kérette magát azzal a hatalmas tortaszelettel. Én is megeszem a magam részét, majd ránézek. Nyúzott az arca, fáradtnak tűnik, mintha két hete nem aludt volna.

- Mikorra kell visszaérned? - kérdem, miközben összeszedem a tányérokat és a poharakat. Naoe feláll, hogy segítsen, de leintem. Semmi szükség rá, hogy megerőltesse magát.

- Kilencre – mondja halkan. A hangja megtört, a szavakat is úgy préseli ki magából. Nem csoda, ugyan ki vágyna rá, hogy minden este többen megkínozzák, megverjék és megerőszakolják? - A vendégeim csak… tíz után jönnek…

- Aludj egyet, még csak hat óra múlt – mondom ellentmondást nem tűrő hangon. - Olyan vagy, mint akibe csak hálni jár a lélek. Próbálj pihenni, itt senki sem fog bántani. Ráadásul szükséged van egy kiadós alvásra, úgy látom.

Megadóan, de megvárja, míg befejezem a mosogatást. Visszamegyünk a nappaliba, hozok egy plédet, majd mikor Naoe elhelyezkedik a kanapén, betakarom. Hálásan néz rám, ahogy elvackolja magát a pléd alatt.

- Köszönöm… - suttogja, ahogy elhelyezkedik. - Én… meg sem érdemlem… hogy… ilyen…

- Ne beszélj, aludj! - mondom. - Nyolc után felkeltelek, akkor még időben visszaérsz.

Bólint, majd behunyja a szemét. Hamar elalszik, mert pár perccel később már csak egyenletes, halk lélegzését hallom. Vajon a hotelben is ilyen nyugodtan tud aludni? Vagy itt azért ilyen, mert biztonságban érzi magát? De aztán látom, hogy a testtartása védekező, a kanapé belső részéhez húzódik, a kezeivel a plédet markolja és a lábait is felhúzza. Akaratlanul nyúlok oda, és simítok ki egy tincset az arcából. Megmozdul, valamit motyog a saját nyelvén, de nem ébred fel hála égnek. Aztán helyet foglalok, és egy könyvbe temetem magam, de valójában azt sem tudom, mit olvasok. Fél szemmel őt nézem, ahogy alszik. Még sosem láttam aludni, az ajkai enyhén szétnyílnak, a kezei egy idő után már kezdenek elernyedni. A testtartása sem olyan merev már. Úgy tűnik, megnyugodott, ami valahogy örömmel tölt el. Hiszen nem akarok neki rosszat, ő sem rossz fiú, csak az időzítés nem volt éppen a helyén.

Valamivel nyolc után keltem fel, jobban néz ki, már nincsenek akkora karikák és táskák a szemei alatt. Álmosan néz körül, majd mikor realizálja, hol van, védekezően összehúzza magát.

- Jobban vagy? - kérdem, és egy csésze kávét nyújtok felé. Persze sok cukorral, hiszen szereti az édeset. Nem tudom, a kávét szereti-e, sosem kérdeztem. Bólint, majd elveszi. - Hívtam taxit, hamarosan itt lesz. Idd meg a kávét, az felébreszt.

- Köszönöm… Keith… - Ahogy kiejti a nevem, van benne valami halvány félelem. Nem tetszik. - Nem tudom… hogy háláljam meg…

- Háláld meg úgy, hogy vigyázol magadra – mondom egyszerűen. - Egyél rendesen, és amikor tudsz, pihenj! Ne tedd tönkre magad, az sem neked, sem nekem nem jó.

- Ezek szerint… látlak még? Még… eljöhetek? - kérdi reménykedve, majd belekortyol a kávéba. Aztán ledönti az egészet, mire csak meglepetten pislogok. Valakinek itt jó szőrös lehet a torka.

- Igen, persze, hogy jöhetsz még, csak ne mindennap – válaszolom. - A fene tudja, követnek-e, ráadásul ha minden nap kimész a hotelből, az egy idő után gyanús lesz. Főleg, ha mindig ugyanarra mész. Ha itt meglát valaki, azzal mindketten bajba kerülünk.

- Tudom – hajtja le a fejét. - De… örülök, hogy… nem taszítasz el… Hálás vagyok…

Dudálás hangzik fel, megjött a taxi. Naoe nagy nehezen összeszedi magát, majd kikísérem a hátsó ajtón. Nem ölelem meg, ő sem lép oda hozzám, pedig látom rajta ugyanazt a vágyat, amit én is érzek. De visszafogom magam, lesz még időnk, ő pedig úgy tűnik, komolyan gondolja, hogy dolgozni fog a kapcsolatunkon. Elköszönünk, majd kiengedem. Még megvárom, míg leér és beül a taxiba, majd visszamegyek a lakásba. Kemény helyzet, és Naoe nem könnyíti meg nekem. Bár nem is ő a probléma, inkább az az alak, aki fogva tartja. Talán ha utánanéznék… De ha beleártom magam, akkor lehet, hogy Naoét keverem bajba. De mégis… nem teperne ennyit, ha nem jelentenék neki semmit. Csak rám izgul fel. Szerencsétlen kölyök… Nem tudom, mi lenne a helyes döntés, de azt tudom, hogy még mindig szeretem. Segíteni akarok neki. Ő nem Matt, ő nem sosem kért volna bocsánatot, sosem tett volna értem semmit, amiről tudja, hogy örömet okoz. De Matt után nehéz megbíznom még valakiben, aki hazudott nekem. Mégis, a szívem azt súgja, hogy Naoe érzései és szavai őszinték. De félek újra csalódni, ám ha elengedem a kezét, a halálnál is rosszabb sorsra ítélem.

- Bassza meg! - szitkozódom, miközben összehajtogatom a plédet, amelyen még érezni Naoe illatát. - Az kurva életbe is!

Naoe tényleg nem jön az elkövetkezendő napokban. Nem is telefonál, én meg kissé aggódom miatta. De nem merem felhívni sem őt, sem a hotelt. Fene tudja, nem hallgatják-e le a telefonját azok után. Aaronnál sem merek érdeklődni, mert hátha a recepciós telefont is bepoloskázták. Kezdek megőrülni, és ez Cathynek is szemet szúr, amikor egy nap eljön egy nagyobb szállítmány könyvért. Nem is ő rendelte, hanem az unokatestvére, aki óvónő, de Cathyt kérte meg, hogy szállítsa le neki a könyveket. Hannah is vele van, aki boldogan válogat a könyvek között abban a reményben, hogy neki is jut valami.

- Komolyan, Keith, mi van veled? - kérdi Cathy, keresztbe fonva két karját a mellkasa előtt. Fél szemmel a lányát figyeli, miközben félig rám sandít. - Nem nézel ki valami jól. Csak nem pasiügy?

Beharapom az alsó ajkam. A fenébe, ez a nő mindig fején találja a szöget.

- Mondhatjuk – válaszolom óvatosan.

- Az a bizonyos Naoe, igaz? - kérdi félredöntve a fejét. Kelletlenül bólintok. - Csak nem megcsal?

- Nem, semmi ilyesmi – rázom a fejem. - Csak… összekaptunk valamin és… bonyolult. De megoldjuk. Ő nem Matt, nem fog szó nélkül lelépni a pénzemmel és az értékeimmel.

- Akkor jó – mosolyog rám a barátnőm. - Köszönöm a csomagot, Helen hálás lesz érte. Hannah, kicsim, indulunk! - szól hátra a sorok között bóklászó szőke kislánynak.

- Még ne! - hallom meg Hannah vékony hangját. - Keith bácsi megígérte, hogy választhatok egy könyvet.

- Keith! - néz rám jelentőségteljesen Cathy, mire tehetetlenül vállat vonok. - Már megint hagytad magad bepalizni?

- Nem tehetek róla, tudod, hogy Hannah-nak nem tudok ellenállni – nevetek fel halkan.

Cathy sóhajt egyet, majd hamarosan dobogó lépteket hallunk. Felbukkan Hannah, a kezében a Foxwood összes meséi kötettel. Akkora, hogy alig bírja el, de a csillogó zöld szemei és a mosolygós arca felvidít mindenkit.

- Ezt szeretném, Keith bácsi! - mutatja a kötetet. - A Péter nyuszit már olvastam. De ez is hasonló.

- Rendben, hercegnőm, de van pénzed is? - kérdem játékosan, bár mindhárman tudjuk, hogy Hannah-tól nem vennék el pénzt.

- Van tíz fontom, meg huszonöt pennym – újságolja vidáman a kislány. - Sokat spóroltam ám, mert szeretnék majd babakonyhát a babáimnak.

- Akkor még spórolnod kell, kisasszony – kapom fel a pöttöm lánykát, és forgatom meg a levegőben.

Hannah hangosan sikongat, de lassan indulnunk kell. Leteszem a kislányt, majd felkapom a nagy dobozt, amiben a könyvek vannak. Helen a pénzt is elküldte, így a számla rendezve van. Kifelé menet Hannah egyre csak csacsog, hogy új gyerek jött a csoportjukba, meg hogy mennyire szeretné, ha Hank bácsi végre elszánná magát és elvenné az anyukáját feleségül. Cathy fülig pirul, és nekem is kezd jobb kedvem lenni. Segítek betenni a csomagot a kocsiba, majd beültetem Hannah-t is, aki még a vaskos kötetet szorongatja.

- Remélem, a gyerekeknek tetszeni fognak a könyvek – mondom, mialatt Hannah-t nézem.

- Szerintem biztosan, te mindig jó könyveket válogatsz össze – nevet a nő. - Vigyázz magadra, Keith! - veregeti meg a vállam, majd váratlanul arcon puszil. - Sajnálnám, ha egy ilyen klassz pasas, mint te, megint csalódna.

- Majd igyekszem – mondom az arcomat masszírozva. - Te meg kérd már meg Hanket, mert Hannah nem fog leszállni rólatok.

Cathy nevetni kezd, majd beszáll az autóba. Elköszönünk egymástól, aztán elhajtanak. Igaza van, muszáj tennem valamit. Megfordulok, és a szemeim elkerekednek, amikor megpillantom Naoét az üzlet előtt. Még napszemüvegben is felismerem, pedig nem is süt a nap.

- Mióta állsz ott? - kérdem közelebb menve hozzá. - Gyere be! Hideg van kinn.

- Jó – bólint, majd követ. Már bezártam, Cathy direkt jött ilyenkor. - Az a nő…

- Cathy egy gyerekkori barátom – válaszolom. - Ráadásul vőlegénye van. Én meg meleg vagyok. Csak nem hitted, hogy megcsallak?

- Nem… csak… nem is tudom, mit gondoltam – suttogja tétova hangon.

- Jobban nézel ki – siklatom végig a tekintetem rajta. Majdnem egy hét eltelt, mióta utoljára láttam. - Már nem vagy olyan gizda. De vedd már le a napszemüveged, nem is süt a nap.

- Inkább… nem tenném… - hátrál.

- Naoe! - szólok rá, majd határozott léptekkel sétálok oda hozzá.

Mielőtt reagálhatna, lekapom róla a szemüveget, és azt látom, amire fel vagyok készülve. A bal szeme körül egy még nagyon is frissnek tűnő, szinte fekete színű monokli látszik, a szeme alatt is van néhány zúzódás. Ijedten kapja oda a kezét, de nem akadályozom meg. Helyette előhalászom a kulcsokat, és a kezébe nyomom.

- Menj fel, mindjárt megyek én is – mondom, mire úgy néz rám, mintha pofon vágtam volna. De elindul felfelé, miközben én elvégzem a zárás utáni dolgokat.

Bezárom az ajtót, lekapcsolom a villanyt, behúzom a függönyt. Már korábban sötétedik, az égen lassan megjelennek az első csillagok. Lassan fél hat van. Mikor felmegyek, Naoe a kanapén ül magába roskadva. Egyetlen szó nélkül megyek a konyhába, majd főzök egy kamillateát, amit beviszek. Hozok vattát is, amit belemártok a teába.

- Mutasd! - mondom ellentmondást nem tűrően, ő pedig megütközve néz rám. - Elég ronda, de a kamillatea majd kissé rendbe fogja hozni.

- Köszönöm… - suttogja megsemmisülten.

Hagyja, hogy lekezeljem a duzzanatot, ahogy hozzáér a vatta, kissé feljajdul, de nem mozdul. Fájhat neki rendesen. Tudom, milyen ez, Matt nem egyszer ajándékozott meg ilyesfajta monoklival.

- Az egyik vendéged intézett el így? - kérdem kíváncsian, mire a fejét rázza. - Az az ember volt? - kérdem Sumeragira célozva.

- Elvesztettem egy ékszert – mondja halkan. - Nem tudom… talán… valaki ellopta… Néha… történnek lopások… egymástól… meg van, hogy… a személyzet is… lop…

- És ezért megvert?! - kérdem elhűlve, mire bólint. Egy gyanú kezd ébredni bennem. - Mikor tűnt el az ékszer?

- Nem tudom – rázza a fejét. - Azt… azt ékszert… nem nagyon viseltem. Túl csicsás volt, így… ritkán vettem fel. Nem is tetszett, de… a vendégem, aki adta… ő… hogy is mondjam… egész rendes volt. De ékszerek terén nem volt jó ízlése. Nekem… fel sem tűnt, hogy nincs meg.. mivel… azt a nyakláncot amúgy is… hát… utáltam. Mostanában amúgy sem igen veszek fel ékszereket. A mostani vendégeim… nos… nekik nem kell úgy… kiöltöznöm… Ők csak… bántani akarnak…

Nem szólok semmit, csak végzek Naoe sérülésének lekezelésével. Gyengéden mosom le a sérüléseit, de nem kérdem meg, van-e a testén új seb. Biztosan van, de úgyis tagadná. Viszont tényleg jobban néz ki, már nem olyan nyúzott az arca, nem is olyan beesett, mint legutóbb. Ez megnyugvással tölt el. De közel sem néz ki olyan jól, mint amikor megismertem. Aggódom érte.

- Naoe, kérdezhetek valamit? - A hangom óvatos, mert tudom, hogy esetleg hazudni fog. Bólint. - Ugye… még csak egy halvány esély sincs rá, hogy abból a bizonyos ékszerből vetted nekem a pénztárgépet?

Figyelmesen nézem az arcát, próbálom kitalálni, hogy mire gondol. Lassan néz rám, nem szól, mintha azon gondolkodna, mit is mondjon nekem. Félek, hogy a gyanúm beigazolódni látszik. A teste finoman megremeg, ahogy magam felé fordítom őt. Basszus, te kölyök, mégis mi a fene jutott az eszedbe?!

- Most már láttál, úgyhogy haza is mehetsz – mondja rideg hangon. A szavai tőrként döfnek belém, megrázkódok, próbálom visszafojtani a felerősödő zokogást. – Látni akartál, nem? Megvolt. Nincs már közünk egymáshoz, Naoe.

- Keith… - súgom kétségbeesetten, vékony hangon. A könnyeim megállíthatatlanul ömlenek. – Kérlek… én csak… csak…

Magyarázkodni szeretnék, elmondani neki, hogy ezerszer és egyszer is megbántam. Hogy többet jelent nekem, mint bárki más ezen a földön. De már elvesztettem a bizalmát. Számára ezek már csak üres szavak. És nem hibáztathatom érte.

Gondterhelten felsóhajt, majd egyszerűen hátat fordít nekem és a lépcsőház bejárata felé veszi az irányt. Lehorgasztott fejjel karolom át magam. Hát ennyi volt. Tényleg nem tehetek semmi mást? Vége? Nincs több esélyem bizonyítani neki…?

Azonban megtorpan, majd hátra sem pillantva int, nekem pedig nagyot dobban a szívem. Sietve futok utána, de a nedves papucsom megcsúszik a síkos járdán és kis híján elesek. Keith rám sem pillantva, türelmetlenül várja, hogy beérjem, majd szó nélkül kezdi róni felfelé a fokokat, én pedig két lépés távolságból követem.

Ahogy belépünk a meleg, otthonos lakásba, az ajtó előtt lecövekelve, lehorgasztott fejjel várakozom. Keith levetkőzik, eltűnik néhány percre a nappaliba, majd egy törölközővel és egy fürdőköpennyel tér vissza. Az arckifejezésétől összerezzenek.

- Zuhanyozz le! Használhatod a hajszárítómat is. Ha pedig átmelegedtél, visszamész! Nem óhajtok miattad bajba kerülni – mondja szigorú hangon, majd a kezembe nyomja a holmikat.

- Értettem – súgom remegő hangon, majd kibújok az elázott papucsomból és besietek a fürdőszobába. Gépiesen vetkőzök le, a vizes ruháimat kicsavarom a mosdókagyló felett majd a radiátorra terítem száradni. Majd beállok a zuhany alá, olyan melegre állítom, amit csak el tudok viselni, és hagyom, hogy a forró víz átmelegítsen. De a tagjaim hiába melegednek át, a testem reszketése nem hagy alább.

Ahogy körbepillantok az apró fürdőszobában megrohannak az emlékek. Ez pedig elég ahhoz, hogy teljesen összetörjek. Hangtalanul zokogva kuporodok le a zuhanytálca aljába. Elszúrtam minden. Az egyetlen esélyemet a boldogságra. Hogy az életem kicsit is több legyen annál, minthogy gazdag férfiaknak tegyem szét a lábam. Megbántottam az egyetlen embert, akinek talán jelentettem valamit.

Nem tudom, mennyi időbe telik, mire összeszedem magam. Végül elzárom a vizet, megszárítkozom, belebújok a köntösbe és lehunyt szemmel szívom magamba az illatát. Keith illatát… átjárja a lelkem és felmelegíti. Keserédes érzésekkel tölt el.

Megszárítom a hajamat is, majd félve lépek ki a fürdőből. Keith a nappaliban vár, én pedig óvatosan foglalok helyet mellette a kanapén, a lehető legtávolabb tőle. Én… nem szeretném még jobban magamra haragítani.

- Kamillatea – nyújt felém egy bögrét, én pedig hálás tekintettel veszem el tőle.

- Köszönöm… - súgom, majd jólesően belekortyolok. A gyomromat kellemes melegség járja át. Felvillan a gondolat, hogy ma még nem ettem semmit, de el is hessegetem. Nincs étvágyam.

Súlyos csend ül közénk. Annyi minden szeretnék neki mondani, de nem merek megszólalni. Nem találom a szavakat. Végül a szemem sarkából rá sandítok, a feszült arckifejezésére, a szomorú tekintetére, a sötét karikákra a szeme alatt… az én hibám minden.

- Sajnálom… - bukik ki belőlem aztán.

- Mégis mit? – kérdi rideg hangon, a számonkéréstől a szavaiban pedig összerezzenek. Lenézek a kezeimben tartott bögrére. Annyira reszket a kezem, hogy félek, elejtem, ezért inkább leteszem az asztalra. Összehúzom magam, amilyen kicsire csak tudom, és lesütött szemekkel válaszolok. Nem merek rá nézni. Nem tudnám elviselni a gyűlöletet a tekintetében.

- Mindent – súgom végül reszketve. Az elmúlt időszakban annyiszor vertek meg, hogy bár az elmém azt súgja, Keith sosem emelne rám kezem, a testem minden hangosabb szavára vagy hirtelen mozdulatára ösztönösen reagál és rémülten húzom össze magam. - Igazad volt. El… el kellett volna… mondanom, de… de… rettentően féltem, hogy… hogy ha… ha megtudod, mi… vagyok akkor… többé nem… nem akarsz majd… látni… - préselem ki magamból a sírás határán. A torkomban gombóc, a gyomrom újra görcsbe rándul.

- De legalább tudtam volna az igazat – mondja szárazon, én pedig elkínzottan pillantok rá. - Lett volna választási lehetőségem. És egyáltalán nem biztos, hogy ellöktelek volna magamtól. Te viszont hazudtál, az elejétől fogva kijátszottad a jóhiszeműségemet, a bizalmamat, amit megszavaztam neked. Ezek után értheted, hogy elég nehéz hinni abban, hogy tényleg valódi érzéseket táplálsz irántam.

- Pedig… tényleg szeretlek… - súgom rezignáltan. Csalódott bennem. Hiába magyarázkodom, utólag már mindegy. Mégis próbálkozom. - Tudom… hogy… hogy nem hiszel nekem, de… te vagy az első ember… aki mellett… végre szabadnak és… boldognak éreztem magam, Keith. Én csak… csak… normálisnak akartam… érezni magam, de… de folyton rettegtem, hogy… mi lesz, ha… ha rájössz, hogy… hogy csak egy… koszos prostituált vagyok…

- De akkor is! – csattan fel hirtelen, én pedig ijedten nyüszítek fel.

- Igazad van! – bukik ki belőlem végül, a könnyeim pedig újra megindulnak. Gyűlölöm magam. Minden az én hibám… csakis az enyém. - Igazad van, Keith! Én… én… hazudtam neked. El… eljátszottam… a bizalmad, de… de az irántad való… érzéseim őszinték… Mindig is… azok voltak… Tudom… nagyon jól… tudom, hogy… hogy nem… nem bízol bennem, de… de szeretném… visszaszerezni a… a bizalmad… ha még… ha még lehet…

Kevés reménnyel nézek rá, az utolsó szalmaszálakba kapaszkodva. Ha most ellök magától… azt hiszem, nem lesz bátorságom újra a szemébe nézni.

- Akkor nagyon sokat kell dolgoznod a bizalmam visszaszerzéséért – mondja szigorú hangon, komoran, én pedig döbbenten pillantok rá. Ez… ez azt jelenti, hogy talán… nincs mindennek vége…? Reménykedhetek? Tényleg így van? – Nem gyűlöllek, Naoe, de gyűlölöm, ha valaki átver. Ha vissza akarod szerezni, amit elvesztettél, akkor annak meglesz az ára.

- Igyekezni fogok, csak… csak… ne gyűlölj… könyörgöm… - tör ki belőlem újra a zokogás. Ezúttal viszont valami más. Némileg megkönnyebbültem, és már merek reménykedni. Talán még sincs vége a világnak. - Szeretlek… Keith… Te… te vagy az első ember… aki iránt… így érzek… És… nem… nem akarlak… elveszíteni…

Az egész testemben reszketve sírok, a könnyek újra felülkerekednek rajtam. Pedig már azt hittem, elsírtam az összeset. A könnyeim fátyolán is látom Keith megenyhülő tekintetét. Annyira szörnyen hiányzik. A közelsége, a mosolya, az érintése, az ölelése… az illata… a csókja… mindene. Szinte kínoz a hiánya. Nap mint nap, egyre erősebben.

Eltelik jó néhány perc, mire úrrá tudok lenni az érzéseimen. Újra a kezembe veszem a bögrét és aprókat kortyolok a teából.

- Mégis, hogy keveredtél bele ebbe az egészbe? Gondolom nem úgy ébredtél egy reggel, hogy a testedet akarod árulni – szólal meg végül, kíváncsian pillantva felém. Rémülten nézek rá, de megnyugtatóan int. – Csak próbálom megérteni a helyzeted, mielőtt döntésre jutnék. Nem akarok újból hibázni.

- Megértem – biccentek, majd nagy levegőt veszek. A teámba bámulva kezdek mesélni, ő pedig feszülten hallgat. - Tizenhárom voltam, amikor apám adósságot halmozott fel egy bizonyos szervezetnél. Amikor nem tudott fizetni, engem ajánlott fel fizetségként. Persze… elfogadták… Én meg… nos… a többit kitalálhatod…

- Basszus! – szisszen fel, majd a halántékát kezdi masszírozni. Letörten, lehajtott fejjel várom a reakcióját. Ezek után biztosan még jobban undorodik tőlem. – Szóval… kilenc éve, mi? Sajnálom…

- Semmi baj – mondom vállat vonva, mintha nem is lenne nagy dolog. Már megszoktam. Ez az életem, a valóság, amiben élek. Sóhajtva, nehéz szívvel állok fel. – Vissza kell mennem, mielőtt rájönnek, hogy eljöttem. Ha… ha Sumeragi-sama rájön, akkor… nem úszom meg azzal, hogy… bezár… - súgom összerezzenve, egy jövőbeli verés esélyeit latolgatva.

- Adok neked ruhát, mert amiben jöttél, abban halálra fogsz fagyni – sóhajtja végül megadóan, én pedig hálásan nézek rá. Boldogan bújok bele a kapott ruhadarabokba, majd Keith kabátot is kerít, és egy esernyőt is a kezembe nyom.

- Vigyázz magadra, Naoe, és egyél rendesen! – néz rám jelentőségteljesen búcsúzóul, és én reménykedve pillantok fel rá.

- Látlak még? Ugye… ugye… tényleg nem… nem gyűlölsz? – kérdem, még mindig rettegve a választól.

- Nem gyűlöllek, de nem is bízom benned – válaszolja kimérten, én pedig bólintok. Azt hiszem, ennél többre nem is számíthatok. De nekem ez is bőven elég. – Most menj, mielőtt valaki idejön és meglát. Nem szeretnék miattad kellemetlen vendégeket – mondja idegesen, én pedig biccentek. A testem ösztönösen mozdulna, szeretném átölelni és megcsókolni, de megtorpanok. Sóvárgok a közelsége után, de félek, hogy ezzel egyedül vagyok.

Végül némi tépelődés után egyszerűen csak kilépek az ajtón és óvatosan beteszem magam után. Még visszanézek a falapra, az alatta lévő résen átszivárgó fényre, majd nehéz szívvel megindulok.

Eltelik néhány nap, én pedig csendesen meghúzom magam. Így is épp elég bajt kevertem, nem kellene tovább tetézni. Az étvágyam továbbra sem jön vissza, de azért igyekszem rendszeresen magamba erőltetni néhány falatot Keith kérésének megfelelően. Naponta ellenőrzi a sérüléseimet egy orvos, figyeli a gyógyulási folyamatokat.

Miután távozott, nem sokkal később kopogtatnak az ajtómon, és mikor megtudom, hogy Sumeragi-sama hívat, a gyomrom azonnal görcsbe rándul. Összeszedem magam, ellenőrzöm a külsőm, hiszen a legjobb benyomást kell tennem rá. Némi sminkkel eltüntetem a szemeim alatt lévő sötét karikákat. Máris sokkal jobb.

Nagy levegőt veszek, majd lehívom a folyosón a liftet és megnyomom a legfelsőbb szint gombját. Ahogy becsukódik az ajtó a szerkezet pedig elindul fölfelé, a gyomrom bukfencezik egyet és rosszullét fog el. Azt hiszem, főként az idegesség, de az sem segít, hogy nem eszek rendesen. Próbálom legyűrni és uralni az érzéseimet. Nehezen megy.

Végül az iroda előtt biccentek a titkárnőnek, aki lesajnáló tekintettel mér végig. Betelefonál, majd néhány pillanat múlva biccent, hogy mehetek. Nagy levegőt veszek, lassan kifújom, majd halkan kopogok és benyitok.

- Sumeragi-sama, hívatott – mondom elővéve a legbájosabb mosolyomat, ahogy belépek. A férfi a hatalmas mahagóni íróasztala mögött ül, a szájában szivar, előtte papírhegyek. Nem sokkal távolabb tőle, a háttérbe húzódva egyik állandó öltönyös kísérője. Vagy inkább csicskása.

- Naoe drágám, gyere beljebb – int kedélyesen, de az évek alatt megtanultam, hogy a pillanatnyi hangulatára nem lehet alapozni. Bármikor átfordulhat. Óvatosan beljebb lépek, megállva közvetlenül az íróasztala előtt. – A doktor tájékoztatott, hogy a sebeid szépen gyógyulnak. Szeretném, ha a lehető leghamarabb újra munkába állnál – néz rám jelentőségteljesen, én pedig rezzenéstelenül nézek vissza rá. Próbálom nem mutatni, mennyire rettegek.

- Még egy-két nap, uram, és sminkkel is el tudom majd tüntetni a nyomokat, hogy a vendégek ne vegyék észre – mondom arcomra fagyott mosollyal, de mikor lehervad a szájáról a mosoly, a szívem gyorsabb ütemben kezd verni.

- Már így is túl nagy anyagi kárt okoztál nekem. Van fogalmad róla, mennyibe került a kórházi ellátásod? – kérdi rideg hangon, és mikor megnyikordul a hatalmas forgós szék, ahogy feláll, szinte páni félelem lesz úrrá rajtam. A késztetést, hogy megforduljak és elrohanjak, nagyon nehéz legyűrni. Lassú, ráérős léptekkel kerüli meg az asztalt, majd elém lép, én pedig lesütött szemekkel, földre gyökerezett lábakkal állok előtte. – Nem engedheted meg magadnak, hogy henyélj, mikor a tartozásod csak egyre nő – sziszegi, majd megragadja az állkapcsomat, én pedig fájdalmasan felnyikkanok, de eszem ágában sincs tiltakozni. Az államat szorítva húz magához közelebb, kényszerítve, hogy a szemébe nézzek, és amit azokban vélek felfedezni, abban nincs köszönet. – Holnap újra munkába állsz, és a következő hónapokban be fogod hozni a lemaradást. Nem érdekelnek a kifogások. Ha kell, a végkimerülésig dolgozol, megértetted? – sziszegi fenyegető hangon, én pedig könnyes szemekkel, rémülten nézek vissza rá. Próbálok elrebegni egy igent, de túl erősen markolja az állkapcsomat, ezért csak valamiféle artikulátlan nyikkanásra telik. Elégedetten mosolyodik el. – Ajánlom, hogy ne okozz nekem nagyobb csalódást, megértetted? Nem érsz annyit, hogy ennél több pénzt költsek rád – duruzsolja, majd ellök magától, én pedig egyensúlyomat vesztve terülök el az iroda szőnyegén. Leszegett fejjel térdelek fel, felállni sem merek, amíg engedélyt nem kapok rá.

- Igenis, Sumeragi-sama – súgom remegő hangon, próbálva visszanyelni a könnyeimet.

- Most pedig takarodj – int kelletlenül, és én olyan gyorsan távozok az irodából, amilyen gyorsan csak képes vagyok rá. Ahogy becsukódik mögöttem a szobám ajtaja, hevesen dobogó szívvel kuporodok le a tövébe. Csak néhány pillanatig vagyok még képes visszatartani a zokogást, majd elemi erővel tör ki belőlem.

Lent vagyok a hallban. Már megengedik, hogy elhagyjam a szobámat, bár az épületből még mindig nem léphetek ki. De már az is sokat segít, hogy nem vagyok a szobám négy fala közé bezárva és társaságba mehetek, beszélgethetek a többiekkel. A többi prosti nem kérdezi meg, mi történt. Ez amolyan íratlan szabály nálunk. Minél kevesebbet tudsz, annál nagyobb biztonságban lehetsz. De ennek ellenére is jól velük beszélgetni, látni az együttérzést az arcukon.

Ebédidőben, mikor kiürül a hall, és a személyzet is pillanatnyilag eltűnik, hogy eltöltse az ebédszünetét, az egyik nyilvános telefonról felhívom a könyvesboltot.

- Keith Bennet, miben segíthetek? – kérdi egy udvarias hang, nekem pedig nagyot dobban a szívem.

- Szia Keith, én vagyok – szólok halkan, mire pillanatnyi meglepett csend után emelkedett, szinte mérges hangon szól bele.

- Naoe? Mégis mi volt az a múltkori csomag?! – kérdi számonkérően, én pedig bátortalanul válaszolok.

- Sajnálom, nem volt lehetőségem szólni róla… - magyarázkodom, az igazság az, hogy nem is akartam, mert tudom, hogy a természetéből adódóan rögtön elutasította volna. Tegnap újra kiszöktem, és az egyik ékszert, amit még az egyik kuncsaftomtól kaptam, eladtam egy zálogházban. Majd azt hazudom, ellopták vagy elvesztettem. Az árából rendeltem Keithnek egy új pénztárgépet a címére. – Az én hibám volt, hogy tönkrement a másik, szóval…

Miattam maradt Matt ellenőrizetlenül a boltban és volt lehetősége feltörni a másikat.

- Akkor sem fogadhatom el, ez túl drága, és te sem vagy olyan anyagi helyzetben, hogy megengedhesd magadnak – szögezi le határozottan. Elkenődve hajtom le a fejem. Nem is tudom, mit vártam.

- Csak… felelősséget akartam vállalni… - mondom remegő hangon, de aztán megköszörülöm a torkom és próbálok magabiztosabban beleszólni. – Nem számít. Megértem, ha nem fogadod el, tekintve, hogy egy prostitól kaptad – próbálok könnyed hangot megütni, és csak remélni merem, hogy telefonon keresztül nem tudja megállapítani, mennyire elkínzott a hangom.

- Nem ez a lényeg – vágna közbe, de nem engedem, hogy félbeszakítson.

- Ha nem kell, küld vissza, a pénzt pedig adományozd el – vonom meg a vállam végül, talán a rászorulóknak nem számít, milyen mocskos az a pénz.

Sokáig nem érkezik válasz, végül gondterhelten felsóhajt.

- Majd még átgondolom, mihez kezdjek vele – mondja végül, majd kis habozás után megkérdezi: - Hogy vagy?

- Megvagyok – hazudom halvány mosollyal az arcomon. Végül is, nem teljesen hazugság, ha az érdeklődése máris szebbé tette a napomat, nem igaz? – Még mindig nem hagyhatom el az épületet és a telefonomat sem kaptam vissza. Talán majd a jövő héten. Te hogy vagy?

- Jól. Nem tolonganak a vásárlók, de azért megy az üzlet – meséli, és ahogy lehunyom a szememet, magam elé tudom képzelni a könyvesboltot, amiben olyan sok időt töltöttünk el együtt.

- Matt megjelent azóta? – faggatom aggódva, és mikor nemmel válaszol, megkönnyebbülök. Talán egy kiadós verés elég volt hozzá, hogy berezeljen. Remélem.

Újra csend. Egyikünk sem tudja, mit mondhatna a másiknak. Kínos. Végül csak felsóhajtok.

- Örülök, hogy jól vagy. Jó volt hallani a hangod – teszem hozzá zavartan, majd megköszörülöm a torkom. – Minden jót.