Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Yaoi)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


Andro2020. 08. 03. 17:20:13#35768
Karakter: Keith Bennet
Megjegyzés: (Naoémnak)


Percekig csókolózunk, nem akarunk elszakadni a másiktól. A végén szinte egymás szájából kapkodjuk a sóhajt.
Ahogy elválunk egymástól, Naoe halkan pihegve fúrja a fejét a nyakam hajlatába, miközben én selymes haját simogatom. Percek telnek el, mire finoman kibontakozik az ölelésemből.
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet, Keith – suttogja elgondolkodva, bár nem távolodik el tőlem.
- Miért mondod ezt? – kérdem értetlenül, mire szavaimra egy pillanatra mintha ledermedne. Aztán felsóhajt. Kezdem sejteni, hogy ebből nem lesz semmi. Bár nem is erőltetném, ha nem akarna velem kapcsolatot. Az az igazság, hogy nem tudom, én készen állok-e rá.
- Az életem nem alkalmas szerelemre – mondja szomorúan, mire eltolom magamtól és két kezemet a vállán nyugtatva nézek bele azokba a gyönyörű szemeibe.
- Ez butaság, mindenki megérdemli, hogy szeressék. A körülmények nem számítanak – mondom határozottan, mire halványan elmosolyodik. Olyan gyönyörű, de mégis akkora fájdalom van benne. Nem tudom, mi lehet ennek az oka, de nem akarom faggatni. Nem lenne szép dolog, hiszen alig ismerjük egymást.
- Ha te mondod ezt, elhiszem – mondja beleegyezően, de szerintem nincs teljesen meggyőződve arról, amit mondtam.
Halványan elmosolyodom, majd egy kósza tincset Naoe füle mögé tűrök. Olyan, mint egy angyal. 
- Nem kellene már kinyitnod…? – kérdi végül tétován Naoe, el is rontva a pillanatot. Tétován engedem el, majd villanyt kapcsolok, kihúzom a függönyöket, felhúzom a rolókat is megfordítom a táblát, majd kizárom az ajtót.
Mikor megfordulok, Naoe már a polcok között sétál, le-levéve egy-egy könyvet, beléjük olvasva, majd visszateszi őket a helyükre. Elgondolkodva nézem. Annyira különös fiú, vonz, mint lepkét a fény, pedig alig tudok róla valamit. Igazából semmit sem tudok róla, és ő sem rólam. Vajon van jogom belerángatni a saját életembe?
- Mindig is könyvekkel akartál foglalkozni? – kérdi hirtelen könnyed, csevegő hangon, megtörve a varázst. Olyan hirtelen tud váltani egyik hangulatból a másikba.
- Igen. Egész kisgyerek korom óta imádok olvasni, de azt hiszem valamikor a középiskolában fogalmazódott meg bennem, hogy felnőttként is könyvekkel akarom körülvenni magam – mesélem halkan, miközben eszembe jutnak a régi idők. A szüleim veszekedései, a tányérok hangja, amint anyám a földhöz vágja őket. De hamar rendezem a gondolataimat, és az arcvonásaimat is, hogy Naoe ne lásson semmit.
- Ennél jobb munkahelyet el sem tudnék képzelni. Nyugis, hangulatos és olvashatsz, ha épp nincs más dolgod – mondja vidáman Naoe, mire elmosolyodom.
- Végül is, igen.
- Mit jelentenek neked a könyvek? – kérdi könnyedén, mire meglepődöm. Nem tudok azonnal válaszolni, a kérdése rossz emlékeket hoz felszínre. A polcokat kezdem rendezgetni, holott rend van rajtuk. De muszáj elfoglalnom magam, míg kitalálok valami választ.
- Hát… Gyerekként bármi gond volt, mindig a könyvekbe menekültem. Tudtam, hogy a sorok között vigaszra lelek és amíg olvasok, megszűnik a világ, és megszűnnek vele a gondok – mesélem halkan, miközben magamon érzem Naoe tekintetét. Mikor felé fordulok, elpirulok, majd zavartan elmosolyodom.
- Milyen prózai gondolatok – mondja elismerően, mire zavarba jövök.
- Nyálasan hangzott? – kérdem, elhúzva a számat. Mellé lépek, ő pedig vár pár pillanatot, mielőtt tovább indulna. Mintha az előbbi csók zavarná, holott amikor megcsókoltam, ő boldogan viszonozta. Nem értem őt.
- Csak egy egészen picit. De az belefér – nevet rám, majd visszafordul és eltűnik az egyik sor mögött. Nem követem túl szorosan, érzem, hogy most egy kis távolságra vágyik. – Mindig irigyeltem azokat, akik azzal foglalkoznak, amit szeretnek – sóhajt fel.
- Te mivel szeretnél foglalkozni, ha kifizetted a szüleid adósságát? – kérdem őszinte érdeklődéssel, ő pedig tanácstalanul néz rám. Talán rosszkor kérdeztem rá? Vagy valami rosszat mondtam? Nem akartam megbántani.
- Ezen még azt hiszem, sosem gondolkodtam – válaszolja őszintén, mire ledöbbenve nézek rá. 
- Komolyan?
- Először tanulnom kellene ahhoz, hogy rájöjjek, mit is szeretnék kezdeni az életemmel – vonja meg a vállát, mint aki nem szívesen beszél erről.
- A középiskolában csak volt valami, amit szerettél – unszolom, de úgy érzem, vékony jégre tévedtem.
- Nem fejeztem be a középiskolát –  mondja végül halkan, mint aki szégyelli, holott ezen nincs szégyellnivaló.
- Ó – lepődök meg, és már éppen rákérdeznék, mi volt az oka, de megelőz.
- Talán egyszer elmesélem – mosolyog rám sokat mondóan, majd a pulthoz lép egy könyvvel. Stephen King Kisállat temetője. Nos, nem éppen egy romantikus történet.
- Új vizekre evezel? Nagy váltás ez a romantikus könyvek után – kérdem szórakozottan, még az előző válaszán mélázva, ő pedig csak vállat von.
- Ma valami sötétre és izgalmasra vágyom – mondja jelentőségteljes pillantással, miközben ajkaira sokatmondó mosoly kúszik. Önkéntelenül nyelek egyet, ahogy tekintetem azokra a csábos ajkakra téved, de nem zökkenek ki.  – Valamire, ami felgyorsítja a pulzusom.
- Megnézhetnénk filmen. Készítenék valami édességet hozzá… - mondom elmélyült hangon, még mindig ajkait nézve, ő pedig végigfuttatja rajtuk a nyelvét. Kész csábító ez a fiú, nem hiába, hogy host. Ezt jól megtanulta. 
- Most épp meghívtál magadhoz? Nem korai ez? – kérdi kacéran mosolyogva, én pedig csak magabiztosan ütöm be a könyv árát a gépbe.
- Talán. De horrorfilmet nem vetítenek nap közben a moziban, szóval… - mondom könnyedén, miközben papírtáskába teszem a könyvet. Ő könnyedén felnevet.
- Pedig azt csak sötétben hangulatos nézni.
- Besötétíthetünk.
Az arcára valami különös kifejezés ül ki, és már sejtem is, mire gondolhat. Nekem is hasonló dolgok járnak a fejemben. Egy besötétített szobában sok minden megtörténhet. Elképzelem, ahogy alattam nyöszörög, miközben lehámozom róla azokat a kényelmetlen, és felesleges ruhákat. Szinte érzem a puha, bársonyos bőrét az ujjaim alatt, látom, ahogy a kanapén vonaglik, miközben kényeztetem. De nem engedem, hogy a fantáziám túl messzire kalandozzon, visszarántom magam a valóságba.
- Azt hiszem nem tudnék a filmre figyelni… - súgja, majd mielőtt átveszi a táskát, végigsimít a karomon. Összeszorítom a szám, ő pedig elégedetten nézi a kínlódásomat. De fogsz te még könyörögni nekem, Naoe. 
- Ezek szerint kikosarazol?
- Egyenlőre – mondja buja kis mosollyal a szája szélén.
- Holnap látlak? – kérdem, miközben az ajtó felé lép. Kilépek a pult mögül, és most nem szalad el.
- Nem – jelenti ki határozott hangon, mire meglepődöm.
- Ha nem érsz rá, add meg a telefonszámod, hogy felhívhassalak – mondom, még egy kicsit közelebb lépve. Naoe egyik kezét a mellkasomra teszi, mire én karommal átfogom a derekát. Ő pedig hozzám bújik.
- Nem – közli, mire összehúzom a szemöldököm. Nem értem az egészet.
- Miért?
- Még el kell döntenem, mit is akarok. Hogy eléggé akarlak-e – mondja, mire a szemeim elkerekednek. Futó csókot hint az ajkaimra, majd mielőtt reagálhatnék, távozik az üzletből.
Mire felocsúdok, Naoénak már hűlt helye. Egyszerűen megszédít ez a fiú. Ha ő nem is tudja, mit akar, én biztosan. Őt akarom, nem kell senki más, még akkor sem, ha talán nem vagyok méltó rá. Hiszen ha megtudja, hogy csak egy törött szárnyú madár vagyok, talán sosem akar majd velem lenni. De akarom őt. Elbűvölt, már akkor, amikor először belépett az üzletbe. Nem kell senki más, csak ő.


~*~



Két hét telik el, mióta Naoe a boltban járt. Nap mint nap szinte fizikai fájdalmat okoz, hogy nem láthatom. De azt sem tudom, hol lakik, melyik bárban dolgozik. Pedig gondoltam rá, hogy felkeresem. De a telefonszámát sem tudom, sem semmilyen más elérhetőségét. Ha legalább a teljes nevét tudnám, esetleg üzenhetnék neki Facebookon, vagy chaten, vagy valahogy. De sajnos ez lehetetlenség. Kezdek belepusztulni a dologba, de tartom magam, főleg azért, mert rengeteg a vevőm. Most nagy a forgalom, diákok, idősek, fiatalok, családosok jönnek és hála égnek, jól megy  a bolt, ráadásul még rendelnem is kellett ezt-azt. Talán hamarosan fel kéne vennem egy kisegítőt, ha nagyobb forgalmam lesz. Fizetni sajnos nem tudok túl sokat, de jó lenne, ha valaki itt lenne, amikor nekem más dolgom van.
Egyik reggel az egyik polcot pakolom éppen, ahonnan nagyon elfogytak a könyvek az elmúlt napokban. A Harry Potter most megint nagyon felkapott lett, hogy kijött az illusztrált változat. Szinte az összeset elvitték tegnap és már előrendelést is kértek a többi kötetre. Egyelőre az első kettő érhető el illusztrált változatban. Hátranézek, és megpillantom Naoét, aki a kirakatüvegen néz befelé. Majd felszegett állal belép a boltba.
- Eljössz velem egy randira? – áll elém határozottan, de látom rajta, hogy rettentően ideges.
- Neked is jó reggelt, gyönyörűm! - mondom boldogan mosolyogva, miközben közelebb lépek hozzá, majd egy hirtelen mozdulattal könnyed csókot lehelek azokra az imádni való ajkaira. Látom, hogy ledöbben, de egy lépést sem hátrál. - Már azt hittem, felém sem nézel többé. Erre nézzenek oda, kit hozott be a cica az ajtómon.
Nem szól egy szót sem, csak tétován áll egyik lábáról a másikra, mint aki nem tudja, mit kezdjen magával. Egyre idegesebb, én meg úgy döntök, végül megkönyörülök rajta. Magamhoz húzom, ő pedig hozzám bújik. Lágyan simogatom a hátát, és érzem, ahogy lassan kezd ellazulni.
- Hát persze, hogy boldogan elmegyek veled randizni – suttogom bele a hajába. - Már azt hittem, rég elfelejtettél, Naoe. Attól tartottam, találtál valaki mást.
- Ez nem igaz! - mondja hevesen, mire felnevetek. - Ne nevess ki! Egyáltalán nem vicces! Egyébként, ha tudni akarod, színházba akarlak hívni.
- Komolyan? - kérdem meglepetten, ő pedig kibontakozik az ölelésemből, majd a zsebébe nyúlva két jegyet vesz elő. Amikor az egyiket nekem adja, látom, másnap délutánra szóló jegyek Shakespeare Othello c. darabjára.
- Sajnos csak délután érek rá – mondja kissé szomorúan. - De remélem, azért nem baj. Úgy értem… akkor hamarabb kell miattam zárnod.
- Holnap szombat van, Naoe, amúgy is délben bezárnék – mondom, mire az arca egyből felderül. - De te holnap is dolgozol, ugye?
- Igen, kilenctől – sóhajtja. - Legkésőbb nyolcra vissza kell érnem. Rettentő sok előkészületet igényel, hogy jól nézzek ki.
- El tudom képzelni – bólogatok mosolyogva. - Holnapra amúgy sem terveztem semmit, és boldogan elmegyek veled színházba. Egyébként is szeretem Shakespeare darabjait, de már jó régen nem volt alkalmam megtekinteni egyet sem. Ha jól látom, az előadás négykor kezdődik. Találkozzunk fél négykor a színház előtt, rendben? Akkor még lesz elég időnk mindenre.
- Mire gondolsz? - kérdi, huncutul megnyalva a száját, a szemében pedig különös fény csillan.
- Nem arra, amire te – hűtöm le nevetve, mire csak bosszúsan felmorran. - Pedig tudod – mondom közelebb lépve hozzá, hogy a fülébe tudjak suttogni –, nem egyszer elképzeltem már, ahogy kéjesen nyögve vonaglasz alattam és könyörögsz, hogy végre betegyem.
- Arra… arra… arra aztán várhatsz! - vág vissza olyan vörös arccal, hogy az érett meggy is elszégyellné magát mellette.
Felnevetek, mire fogja magát és egyenesen elindul az egyik könyvespolc felé. Pont afelé, amelyikre ma reggel raktam ki a friss, illusztrált Harry Potter köteteket. Leveszi az első kötetet, kinyitja, majd elgondolkodva nézegeti a benne levő gyönyörű rajzokat. Bevallom, nekem is nagyon tetszenek, de én már kinőttem ebből a történetből. Habár nem titok, én is elolvastam mind a hét kötetet, persze még a régi verziót. Kíváncsi voltam, mégis mi a fenéért olyan népszerűek ezek a regények. És be kell vallanom, engem is megfogott a világ. Naoe végül a kötettel a kezében lép a pulthoz. Az arcán még látni az érzelmeit, nem sikerült teljesen úrrá lennie rajtuk, de nem teszem szóvá.
- Nem tudtam, hogy te is odavagy a Harry Potterért – jegyzem meg csevegő hangon, hogy oldjam a feszültséget.
- Csak érdekel, és tetszenek az illusztrációk. Habár elég drága – mondja elgondolkodva.
- Az illusztrációk miatt – magyarázom. - Igyekeztem lejjebb vinni az árat, de ennél olcsóbban én sem tudom adni, vagy nincs rajta nyereségem. A közeli plázában majdnem duplájába kerül egy illusztrált kötet. Bár az egy nagy könyvesbolt lánc egy üzlete, amivel nem tudok versenybe kelni.
- Én szeretek itt vásárolni – mondja mosolyogva. - Kellemes hely, jó a kiszolgálás és az eladó is igen jóképű.
- Köszönöm a bókot – biccentek, miközben beütöm az árat a gépbe. - Mindig öröm, ha elégedett vevővel találkozik az ember. Főleg, ha ilyen édes az illető.
Nem tudom megállni, hogy ne évődjek vele egy kicsit. Annyira aranyos, főleg, amikor zavarban van. Bár az is igaz, ért a csábításhoz. Átnyújtom neki a könyvet tartalmazó papírszatyrot, Naoe azonban még tétován álldogál a pult előtt. Megérzem, hogy valami baj van, de várom, hogy ő mondja ki. Ám végül az ajtóhoz lép, de még visszanéz rám. Az arcán valami különös kifejezés ül, amit nem tudok megmagyarázni.
- Akkor holnap, fél négykor – mondja végül.
- Alig várom – mosolygok rá melegen, ő pedig csak bólint, majd kilép az ajtón.


~*~


A másnap hamar eljön, bár nekem kész kínszenvedés kivárni az időt. A délelőtt lassan vánszorog, és alig várom, hogy egy órakor becsukhassam a boltot. Az utolsó vevőm háromnegyed egykor távozik, nekem meg eltart fél kettőig, míg lezárom a kasszát és végre tényleg elindulhatok felfelé. Gyorsan megebédelek, majd nekilátok készülődni. Elegánsan kell kinéznem, mert bár ez egy kisebb színház, de mégsem mehetek egy pólóban és farmerben. Ráadásul Naoe is biztosan ki fogja csípni magát. Eszembe jut, hogy tegnap is milyen csinos volt abban a majdnem fehér színű ingben és a fekete nadrágban. Valószínűleg mindig így öltözködik, hiszen amióta megismertem, még sosem láttam lezser viseletben. Talán a munkája miatt rászokott az elegánsabb ruhákra, ami nem baj, bár szívesen megnézném egyszer egy sima farmerben és ingben. Vagy egy ujjatlan pólóban. Megrázom a fejem, mert a gondolataim már megint kezdenek elkalandozni. Az az igazság, hogy izgatott vagyok. Évek óta nem voltam színházban, randin meg még annál is régebben a futó kapcsolataimat leszámítva. De ha Naoéval ez összejön, őt nem szánom futó, egyéjszakás kapcsolatnak. Különben már régen megfektettem volna. Talán elhívhatnám én is randira. Esetleg ebédelni, vagy egy piknikre. De lehet, hogy ne menne bele. De erre most nem akarok gondolni, így elűzöm a baljós gondolatokat és csak a ma délutánra koncentrálok.


Pontosan fél négy előtt öt perccel már ott várakozom a színház bejárata előtt. Kicsíptem magam, elegáns, fehér ingben, fekete nadrágban, ugyanolyan színű zakóban és fekete nyakkendőben virítok a többi, hasonló öltözékű férfival együtt. Majd pontosan fél négykor egy taxi fékez tőlem nem messze és Naoe száll ki belőle. Megkapó jelenség. A haját laza copfba fogta, a nadrágja és a felsője halványkék, alatt pedig hófehér inget visel. Lábán fekete cipő, amelyekben ruganyos léptekkel közeledik felém. Arcán boldog mosollyal lép hozzám.
- Szia! - mondom mosolyogva. - Pontos vagy, mint egy svájci óra.
- Nem szeretek megvárakoztatni senkit – mondja enyhén elpirulva. - Jól nézel ki, Keith. Jól áll neked ez a ruha.
- Te is nagyon kicsípted magad, gyönyörűm – válaszolom halkan, a füléhez hajolva, mire megremeg. - Attól tartok, nem fogok tudni a darabra figyelni, ha egy ilyen szépség ül majd mellettem.
- Komolyan azt hiszed? - néz rám incselkedő mosollyal a szája sarkában. - Inkább menjünk be! Nem akarok túl nagy feltűnést kelteni.
Körülnézek. Igaza van, páran megbámulnak, de nem érdekes. Bólintok, majd Naoéval együtt az épület felé vesszük az irányt. Az ajtóban megmutatjuk a jegyünket, mire a jegyszedő csak bólint, majd belépünk az előtérbe. Nem egy nagy épület, nem is olyan fényes, mint a nagy színházak, de itt általában nappali előadásokat tartanak. Főleg, mert ez egy szabadtéri színház, az épület csak kellék, de az előadásokat jó idő esetén odakinn tartják meg. A nap kellemesen süt, egy felhő sincs az égen, ami igen örvendetes.
- Mostanában sajnos nem volt alkalmam színházba menni – szólalok meg csevegő hangon. - Pedig szeretem a színdarabokat. Csak sajnos a jegyek rettentő drágák, vagy pedig nem érek rá elmenni. Egyedül amúgy sem egy nagy élmény.
- Nincsenek barátaid, akikkel össze szoktál járni? - kérdi őszinte érdeklődéssel Naoe, mire a fejem rázom.
- Nem nagyon vannak barátaim – válaszolom halkan. - Akik voltak, már vagy elköltöztek, vagy családosok és nincs idejük a még mindig szingli, nőtlen haverjukra. Majd te is rájössz, hogy amint egy haverod megnősül, egyből nem jártok már úgy össze, mint régebben. Attól kezdve az asszonynál van a gyeplő. Ráadásul, az a kevés ismerősöm, aki még megmaradt, nem éppen a színházba járós típus.
Naoe egy szót sem szól, de látom rajta, hogy érti, mire gondolok. Elveszünk egy-egy programfüzetet az egyik alkalmazottól, majd lassan kisétálunk a nyitott terepre. A nézőtér lépcsőzetesen emelkedik fel, a színpad pedig egészen lenn van. Itt nincsenek helyjegyek, mindenki oda ül, ahová akar. Naoe elindul az egyik kakaülő felé, én pedig követem. Ott nem ül senki, tapasztalatom szerint mindenki inkább lentebb akar helyet foglalni. Mikor Naoe végül letelepszik az egyik szélső székre, én pedig mellé telepedek. 
- Szándékosan ültél ilyen magasra, igazam van? - kérdem a füléhez hajolva, mire halkan felkuncog.
- Ugyan, mi jut eszedbe? - fordul meg, ami azt eredményezi, hogy az arcunk alig pár centire van egymástól.
Belenézek azokba a gyönyörű, sötét szemeibe, szinte elveszek bennük, mint az első csókunk alkalmával. Naoe egyik kezét óvatosan a mellkasomra helyezi, én pedig önkéntelenül fogom meg azokat a karcsú, kecses ujjakat. Tudom, hogy most nem kéne, mert elég sokan láthatnak minket, így erővel kell visszafognom magam.
- Később, szépségem – suttogom halkan. - Addig még bírd ki, jó?
- És mi van, ha igazából nem az előadás miatt hívtalak el? - kérdi, kacéran rám nézve.
- Szerinted nekem ez nem jutott eszembe? - kérdezek vissza felvont szemöldökkel, mire meglepetten néz rám. - Ugyan, Naoe, nem vagyok már ötéves, bár bevallom, tényleg érdekel az előadás.
Naoe nem szól semmit, csak hozzám bújik, onnan néz a színpad irányába. Hála égnek a magas támlájú székek elrejtenek minket, ráadásul annyian nincsenek is és mindenki inkább a lejjebb levő sorokba ül, ránk ügyet sem vetve. Ez számunkra csak szerencse. Lassan letelik a fél óra, a darab pedig elkezdődik.


~*~


A darab gyönyörű, a színészek pedig tényleg fantasztikusak, mégis alig várom a szünetet, hogy végre felállhassak. Sajnos arra a második felvonás végéig várnunk kell, Naoe pedig végig hozzám bújva figyeli a színpadon zajló történetet. Egyáltalán nem kényelmetlen, hiszen jólesik, hogy hozzám bújik, én pedig átfogom karcsú derekát, úgy vonva őt még jobban magamhoz. 
Amikor a szünet elkezdődik a nézők mind besétálnak az épületbe, csak mi maradunk ott a nézőtéren. Semmi kedvem felállni, és úgy érzem, Naoénak sincs. Lassan felnéz rám, a tekintete az enyémbe mélyed, miközben szabad kezemmel önkéntelenül is végigsimítom a combját. Összerándul, de nem tol el. 
- Naoe… - suttogom halkan, mire szabad kezével végigsimít az arcomon. - Naoe… gyönyörű Naoém…
Mielőtt megszólalhatna, szenvedélyesen megcsókolom, nem hagyom, hogy tiltakozzon. Nem tudom, mi van velem, de ez a fiú teljesen megőrjít. Nem lök el magától, hozzám bújik, visszacsókol, de hirtelen valami meleget érzek az arcomnál. Valami folyadékot és mikor elválnak ajkaim, döbbenten látom meg, hogy Naoe sír. Az ajkai remegnek, a szemeiből könnyek patakzanak, a kezei a ruhámat markolják, miközben kétségbeesett tekintettel néz rám. Megijeszt. Mi rosszat tehettem? 
- Naoe… Naoe, mi a baj, kincsem? - fogom két kezem közé az arcát, letörölve a könnyeit. - Mi a baj? Mondd el nekem, jó? Rosszul vagy? Fáj valamid, kicsim?
Naoe csak a fejét rázza, majd egyszerűen hozzám bújik és keservesen sírni kezd. Nem tudom, mi lehet a baja, így csak átölelem és a hátát simogatva lágyan ringatni kezdem. 


vicii2020. 07. 27. 18:43:23#35764
Karakter: Naoe
Megjegyzés: (Andronak)


Lesütött szemekkel meredek a kockás abroszra, arcomon halvány szégyenpírral. Kellemetlen erről beszélni, az pedig még inkább kínos, hogy nem vagyok neki képes bevallani a teljes igazságot. Félek, hogy akkor ő is elfordulna tőlem. Szégyellem azt, aki vagyok… szégyellem magam előtte.
Komor gondolataimból egy meleg érintés ránt ki, ahogy tenyerét lassan a kézfejemre simítja. Meglepetten pillantok fel rá, arcán biztató mosoly ül.
- Nézd, semmi gond nincs azzal, hogy örömet okozol másoknak – mondja megvonva a vállát, a mondattól pedig még jobban összeszorul a torkom. Ó Keith, ha tudnád, ezzel milyen közel is jársz az igazsághoz… - A lényeg, hogy az ügyfeleid elégedettek legyenek, nem? Mármint… úgy értem… - pirul bele a mondandójába, én pedig összepréselem az ajkaimat. – Végtére is, nem az utcasarkon árulod magad, nem? Mármint… nem mintha akkor elítélnélek, vagy valami – nyögi, ez a helyzet egyre kínosabb. Keith sóhajtva temeti arcát a kezeibe, én pedig lesütött szemekkel hallgatok. – Ebből már nem jövök ki jól, mi?
- Semmi baj – mondom halkan, végtére is majdnem rátapintott az igazságra. Én pedig igazán nem sértődhetek meg azon, amin mondott, főleg akkor, ha igaz. – Az… emberek nagyjából mindig így reagálnak, ha megtudják, mivel foglalkozom – nevetek fel zavartan, próbálok viccelődni, hogy kicsit oldjam a feszült hangulatot. – Már megszoktam, ne emészd magad rajta! Egyáltalán nem haragszom rád, Keith.
- Akkor sem akartalak megbántani – szabadkozik továbbra is, ami mosolyra késztet. Milyen jólelkű… - Nézd, engem nem érdekel, mit dolgozol. Kedves, aranyos, rendes srác vagy és igazság szerint, kellemesnek tartom a társaságod – vallja be, majd az arcára lassan pír kúszik zavarában, én pedig nem tudom visszatartani, felkuncogok. Keith inkább lehajtja a maradék kávéját és magába tömi a süteménye maradékát, csakhogy levezesse a feszültségét.
- Ne haragudj, de annyira aranyos voltál az előbb. Csak nem bejövök neked, Keith? – kérdem halvány mosollyal, felkönyökölve az asztalra, államat incselkedve a kézfejemre fektetve, úgy nézem zavart arckifejezését.
- Most erre mit válaszoljak? – kérdi sóhajtva.
- Mondj igent, és nem piszkállak tovább – vigyorodom el szélesen, élvezkedve zavarán, mire csak rosszallóan ingatni kezdi a fejét.
És bár a hangulat nem annyira felhőtlen, mert ott kísért az előbbi téma árnyéka, azért próbálok nem gondolni rá és csak élvezni a pillanatot. Visszatér a jókedvünk, úgy csevegünk tovább. Befaljuk a sütemény utolsó morzsáit is, majd fizetés után távozunk a kis cukrászdából és a könyvesbolt felé vesszük az irányt.
- Ez a hely a látszat ellenére nagyon felkapott – mondja, ahogy kilépünk az utcára, én pedig elgondolkodva nézek vissza, tényleg kezd gyűlni a tömeg. – Ha most mennénk, már bajosan találnánk asztalt magunknak. Kiriko-san nagyon tudja, hogy kell eladni a süteményeket, ráadásul csak természetes alapanyagokat használ. Semmi mesterséges ízfokozó, vagy tartósítószer nincs a termékeiben.
- Észrevettem. Ettől olyan finomak, igaz? Még biztosan visszajövök ide. Remélem, hogy… ismét velem fogsz tartani – sandítok fel rá huncut mosollyal.
- Csak nem randira hívsz? – kérdi szélesedő mosollyal, én pedig zavartan elpirulok. Most mit is mondhatnék… le sem tagadhatom, hogy kezdek egyre jobban odáig lenni érte. – Na, most ki van zavarban, Naoe?
- Jól van, megkaptam a magamét! – húzom el a szám, de azért a jókedvem nem tud elillanni. – De tényleg jól éreztem itt magam. Úgy értem… a te társaságod is kellemes. Régen beszélgettem valakivel ennyire normálisan. A munkatársaimmal, meg… a vendégekkel, szóval… nem tudok így társalogni – mondom, a végén kicsit zavartan, de igaz, ami igaz. Az ottaniak, akikkel sorsközösséget vállalok, mind el van foglalva a saját nyomorával, senki sem akar kötődni a másikhoz, mert annak csak rossz vége lesz. A vendégek végtére is csak a testemet akarják, egy kis körítés kell csak nekik. Csak ne látszódjak butának, hozzá tudjak szólni mindenhez, de nem igényelnek mélyen szántó beszélgetéseket. A szálloda személyzete pedig… végtére is, csak egy olcsó szajha vagyok, ők pedig nem tudnak máshogy kezelni.
- Nos, ha egy kis beszélgetésre vágysz, tudod, hol találsz. Egyébként van valami terved a mai napra? – kérdi könnyedén, de érdeklődve, én pedig nyújtózom egy nagyot.
- Alvás. Egész éjjel húztam az igát, és a napjaim nagy részében aludni szoktam. Hacsak nincs valami halaszthatatlan dolgom – mesélem egyszerűen.
- És a szabadnapjaidon mit szoktál csinálni? – kérdi, én pedig összerándulok, újra vékony jégen táncolunk. Kicsit összeszedem a gondolataimat, a szavaimat megválogatva válaszolok.
- Nem nagyon van szabadnapom – jelentem ki végül. – Most minél előbb vissza akarom fizetni apámék adósságát.
- De mégsem járja, hogy közben tönkretedd az egészséged. Pihenésre mindenkinek szüksége van.
- Hát… nem én vagyok a legnépszerűbb host a klubban – vallom be kelletlenül. Bár elég keresett vagyok, mégsem szerepelek a legjobbak között. – Hiába vagyok ázsiai, japán lévén legfeljebb másodhegedűs lehetek a dél-koreaiak között. Te is tudod, hogy a dél-koreai fiúk most mennyire felkapottak. Emiatt sokkal többet kell dolgoznom, hogy elegendő pénzt gyűjtsek össze. A fizetésem nagy része így is az adósságra megy el, de legalább kijövök a maradékból - sóhajtok fel, Keith pedig megértően bólint. Ráadásként levonják a szobám árát és az ellátást, ami ugyan elég sok, de mégis kevesebb, mintha egy saját albérletet tartanék fent.
Az út további része felszínes, de kellemes csevegéssel telik, Keith mellett úgy érzem, mintha a gondjaim egy másik életből származnának. Mintha nem is lennének annyira fontosak…
Talán túlságosan is jól érzem magam vele. Ami a részem egyik részét aggasztja, a másik pedig két kézzel kap utána.
Mikor megérkezünk a könyvesbolthoz, Keith rögtön benyit, én viszont megtorpanok az ajtóban. Biztos jó ötlet ez az egész? Jó ötlet ez a kapcsolat? Főleg, hogy belehazudtam az arcába… mi lesz, ha megtudja majd rólam az igazat? Képes leszek tükörbe nézni azután? Vagyok annyira önző, hogy a pillanatnyi boldogságom Keith elé helyezzem…?
- Minden rendben van? – kérdi visszapillantva, én pedig csak tétován bólintok. – Mert szerintem nincs – mondja ki a nyilvánvalót, én pedig lesütöm a szemet, de mielőtt bármit is tehetnék, egyszerűen megfogja a kezem és magához ránt. Meglepetten simítom kezeimet a mellkasára, és mikor megérzem a testem köré fonódott karokat, megdermedek. Gombóc képződik a torkomban, az érintés olyan ismerős, és pont ezért olyan taszító. De aztán… lágyan simogatni kezdi a hátam, apró, cirógató mozdulatokkal, az érintése nyomán pedig melegség árad szét a testemben. Megremegek, a szemembe könnyek gyűlnek. Talán még gyerekkoromban sem ért hozzám senki puszta szeretetből…
Az érzés annyira letaglózó, hogy teljesen elgyengülök. Az ingjét megmarkolva temetem arcomat a mellkasába, és lehunyt szemekkel szívom magamba testének megnyugtató, férfias illatát. Elgyengülök. Tudatosul bennem, hogy bármi történjék, képtelen lennék elengedni, lemondani róla. Szükségem van rá. Szükségem van valakire, akihez kötődhetek, még akkor is, ha jeges rémület kúszik a csontjaimba még a gondolattól is.
- Egy nap minden rendbe fog jönni, meglátod – súgja lágy, kedves hangon, miközben nem hagyja abba a hátam simogatását. – Csak bízz benne, jó? Egyszer minden rossz véget ér.
- Biztos? – kérdem vékony hangon, még erősebben markolva az ingét, mintha ezzel magába a pillanatba kapaszkodnék bele. Pedig úgy érzem, soha nem lesz jobb, hogy nekem már csak ez az élet jut… de ha így mondja, muszáj elhinnem.
- Biztos. Egészen biztos – súgja magabiztosan, én pedig lehunyom a szememet egy pillanatra.
- Köszönöm – mondom halkan, felpillantva rá, hogy belenézhessek azokba a csodálatos, melegbarna szemekbe. – Még sosem találkoztam olyan jó emberrel, mint te – vallom be, a szavaktól pedig halvány pír kúszik az arcára. Nem szól, csak néz rám végtelen szeretettel, még közelebb vonva magához, én pedig szivacsként szívom magamba teste melegét. Biztonságban érzem magam a karjaiban, talán életemben először. Nem akarom, hogy véget érjen ez a pillanat. Bárcsak örökké így maradhatnánk… bárcsak soha többé ne kéne elmennem innen…
Lassan hajol lejjebb, legyőzve a köztünk lévő távolságot, én pedig megadóan, lehunyt szemekkel hagyom, hogy ajkait az enyémre simítsa. Finoman cirógat, én pedig beleborzongok az érzésbe, teljesen átadom magam neki.
És ahogy végül megcsókol, reszketeg sóhajjal karolom át a nyakát, simulok bele teljesen az ölelésébe. Egyik keze a derekamon, a másikkal finoman a hajamba túr, érintése nyomán pedig bizseregni kezd a bőröm. Lassan, érzékien csókol, óvatosan, mintha attól félne, egy hirtelen mozdulattól összetörök, mint a porcelán.
Ahogy nyelve a számba siklik és táncra hívja az enyémet, egészen különleges érzés. Mély, elemi vágyat ébreszt bennem, amilyet még soha senki. Ujjaim gondolkodás nélkül kezdik cirógatni a nyakát, a tarkóján lévő finom pihékkel játszom szinte öntudatlanul. Percekig csókolózunk, nem akarunk elszakadni a másiktól. A végén szinte egymás szájából kapkodjuk a sóhajt.
Ahogy elválunk egymástól, pihegve fúrom kipirult arcomat nyakának hajlatába, ő pedig a hajamat kezdi simogatni finoman.
Percekig állunk így szótlanul, mire magamhoz térek végre.
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet, Keith – súgom elgondolkodva, de továbbra sem akarok eltávolodni tőle. Furcsa kettősség ez.
- Miért mondod ezt? – kérdi értetlenül, szavaim hatására egy pillanatra megdermedve. Felsóhajtok.
- Az életem nem alkalmas szerelemre – mondom szomorúan, mire eltol magától, összevont szemöldökkel fürkészi az arcom.
- Ez butaság, mindenki megérdemli, hogy szeressék. A körülmények nem számítanak – mondja magabiztosan a szemembe nézve, az erőtől, amit sugároz pedig elmosolyodom.
- Ha te mondod ezt, elhiszem – mondom végül beleegyezően, de akkor sem lesz könnyű. Nincs szabadnapom, amikor felhőtlenül találkozhatnánk. A szállodában nem fogadhatok senkit a vendégeimen kívül… és ha megtudja rólam az igazságot…
Halvány mosoly terül el az arcán, majd egy kósza hajtincset finoman a fülem mögé tűr.
- Nem kellene már kinyitnod…? – kérdem végül tétován körbepillantva, Keith pedig kis habozás után ellép tőlem, hogy villanyt kapcsoljon, felhúzza a rolókat és megfordítsa a táblát.
Addig én andalogni kezdek a polcok között, és amikor megakad a tekintetem egy érdekes címen, leveszem a könyvet és elolvasom a hátulján a kedvcsinálót. Nagy hatással volt rám az előbbi csók, talán túlságosan is. Gondolkodnom kell, rendet tenni magamban és mérlegelni. Ki kell derítenem, egyáltalán mit akarok. Még vívódom, hogy belemenjek-e ebbe a kapcsolatba, vagy akármibe, ami alakulóban van köztünk.
- Mindig is könyvekkel akartál foglalkozni? – kérdem könnyedén, csevegő hangon, hogy elillanjon az előbbi bensőséges hangulat. Túl kiszolgáltatottnak érzem magam ilyen intim pillanatokban, nem vagyok én ehhez hozzászokva, ezért terelek.
- Igen. Egész kisgyerek korom óta imádok olvasni, de azt hiszem valamikor a középiskolában fogalmazódott meg bennem, hogy felnőttként is könyvekkel akarom körülvenni magam – meséli, arcán ábrándos kifejezéssel. Mintha valami árnyék suhanna át a szemeim, de hamar rendezi a vonásait, én pedig úgy teszek, mint aki nem vette észre.
- Ennél jobb munkahelyet el sem tudnék képzelni. Nyugis, hangulatos és olvashatsz, ha épp nincs más dolgod – mondom vidáman, mire elmosolyodik.
- Végül is, igen.
- Mit jelentenek neked a könyvek? – kérdem, próbálva könnyedén feltenni a kérdést, de komolyan érdekel a válasza. Láthatóan zavarba jön egy pillanatra, elfordítja a tekintetét és inkább nekilát a polcokon szórakozottan rendezgetni a könyveket. Érzékeny pontra tapintottam volna?
- Hát… Gyerekként bármi gond volt, mindig a könyvekbe menekültem. Tudtam, hogy a sorok között vigaszra lelek és amíg olvasok, megszűnik a világ, és megszűnnek vele a gondok – meséli halkan, én pedig leplezetlenül fürkészem az arcát. Felém pillant, találkozik a tekintetünk, ettől pedig zavarba jön. Elmosolyodom.
- Milyen prózai gondolatok – mondom elismerően. Ezt én nem tudtam volna ilyen szépen megfogalmazni. De hasonlóan érzek. Mikor olvasok, legalább arra a kis időre lehetek valaki más.
- Nyálasan hangzott? – kérdi elhúzva a száját. Mellém lép, én pedig várok néhány pillanatot, mielőtt lassú léptekkel tovább sétálok. Az előbbi csók miatt feszélyez a közelsége. Egyszerre vonzódom hozzá és ijeszt meg, milyen elemi érzéseket vált ki belőlem.
- Csak egy egészen picit. De az belefér – nevetek fel, visszapillantva rá, miközben eltűnök a sorok között. Ráérős léptekkel szegődik a nyomomba, egy lépéssel mindig lemaradva. Nem tudom, tudat alatt érzékelte-e a távolságtartásom, vagy feltűnt-e neki, minden esetre nem nyomul, és ez megnyugtat. – Mindig irigyeltem azokat, akik azzal foglalkoznak, amit szeretnek – sóhajtok fel, nekem még rendes iskolába járni sem volt lehetőségem. Még el sem kezdtem a középiskolát, mikor apám eladott prostinak. Valami silány alapműveltségi képzést kaptam, mikor az igazgató meglátta bennem a lehetőséget, a többit pedig könyvekből szedtem magamra.
- Te mivel szeretnél foglalkozni, ha kifizetted a szüleid adósságát? – kérdi érdeklődve, én pedig őszinte tanácstalansággal pillantok vissza rá. Őszintén szólva olyan régóta csinálom már ezt, hogy már egy ideje eszembe sem jutott, hogy talán egyszer majd vége lesz…
Leszek én szabad valaha? Ha igen, mit kezdek majd magammal? Mit fogok csinálni egy fillér nélkül…? Képzettség nélkül…
- Ezen még azt hiszem, sosem gondolkodtam – válaszolom őszintén, mire döbbenet ül ki az arcára. Sokáig csak a szabadság után áhítoztam, de az is olyan távoli, hogy messzemenőbb ábrándokat nem mertem szőni.
- Komolyan?
- Először tanulnom kellene ahhoz, hogy rájöjjek, mit is szeretnék kezdeni az életemmel – vonom meg végül a vállam, más lehetőséget nagyon nem látok. Meg kellene ismernem magam és a képességeimet. Meg kellene ismernem a világot is. Úgy érzem, túl szűk és kegyetlen szeletét kaptam eddig belőle.
- A középiskolában csak volt valami, amit szerettél – unszol, én pedig kezdem kicsit kellemetlenül érezni magam. Vagy ez inkább szégyen?
- Nem fejeztem be a középiskolát – mondom halkan, a könyveket nézegetve. A horrornál vagyunk éppen, én pedig érdeklődve futtatom végig az ujjaimat a könyvek gerincén.
- Ó – lepődik meg, látom az arcán a kíváncsiságot, talán éppen évődik, hogy rákérdezzen-e, de megelőzöm.
- Talán egyszer elmesélem – mosolygok rá sokat mondóan, ezzel le is zárva a témát, ő pedig ezt tudomásul veszi. Stephen King, Kisállat temető című művével lépek a kasszához. A filmet láttam már, de a könyvet nem olvastam még. Márpedig a könyv mindig jobb, mint a film.
- Új vizekre evezel? Nagy váltás ez a romantikus könyvek után – mondja szórakozottan, én pedig vállat vonok.
- Ma valami sötétre és izgalmasra vágyom – mondom jelentőségteljes pillantással, ajkamat vágyakozó mosolyra húzva. Arckifejezésem láttán nyel egyet, de nem zökken ki. Állja a sarat, és ez tetszik. – Valamire, ami felgyorsítja a pulzusom.
- Megnézhetnénk filmen. Készítenék valami édességet hozzá… - mondja elmélyült hangon, tekintete az ajkaimra siklik, én pedig kihívóan futtatom végig az alsóajkamon a nyelvem.
- Most épp meghívtál magadhoz? Nem korai ez? – kérdem kacéran, ő pedig magabiztos mosollyal üti be a gépbe a könyv árát.
- Talán. De horrorfilmet nem vetítenek nap közben a moziban, szóval… - mondja könnyedén, majd miután fizettem, egy papírtáskába teszi a könyvet. Jókedvűen felnevetek.
- Pedig azt csak sötétben hangulatos nézni.
- Besötétíthetünk.
Bevillan egy fantáziakép, ahogy a sötét szobában, a tévé villódzó fényénél szirupot nyal le éppen a bőrömről… hagyom, hogy a hatás kiüljön az arcomra.
- Azt hiszem nem tudnék a filmre figyelni… - súgom, mielőtt átveszem a táskát, végigsimítok a karján. Összeszorítja az ajkait, én pedig elégedetten figyelem a reakcióját. Végre egy ismerős terep. Pontosan úgy történik minden, ahogy én szeretném, ahogy elvárom, és ez visszaadja a magabiztosságot.
- Ezek szerint kikosarazol?
- Egyenlőre – mondom buja kis mosollyal a szám szélében.
- Holnap látlak? – kérdi, miközben egy lépést teszek az ajtó felé. Kijön a pult mögül, ezúttal pedig hagyom, hogy hozzám lépjen, nem menekülök el.
- Nem – jelentem ki határozottan, mire meglepődik.
- Ha nem érsz rá, add meg a telefonszámod, hogy felhívhassalak – mondja, még egy kicsit közelebb lépve, én pedig egyik kezemet a mellkasára simítom. Kezei a derekam köré fonódnak, és ezúttal én vagyok, aki hozzásimul.
- Nem – közlöm újra, mire összehúzza a szemöldökét.
- Miért?
- Még el kell döntenem, mit is akarok. Hogy eléggé akarlak-e – mondom, a kijelentésre pedig elkerekednek a szemei. Lábujjhegyre állva hintek futó csókot az ajkaira, de mielőtt elmélyedhetne, elszakadok tőle és egyszerűen távozok az üzletből. Időre van szükségem, hogy rendezzem a gondolataimat. A közelségétől nem tudok tisztán gondolkodni. Minden porcikám kívánja, de vajon megéri mindent kockáztatnom miatta? Be kellene szorítanom az életembe, ami nem lenne egyszerű. El kellene mondanom neki, mit is dolgozok valójában. Megéri ezzel megsebeznem saját magam? Vagyok annyira önző, hogy megsebezzem és csalódást okozzak neki…?
 
*
 
Két hét telt el, nekem pedig napról napra szinte fizikai fájdalmat okoz, hogy nem látom. Kényszerrel tartom távol magam a könyvesbolttól, újra és újra átrágom, megéri-e ez az egész. De nem tudom kiverni a fejemből. Keith arca kúszik be a lelki szemeim elé minden ábrándos pillanatban.
Többször a kezembe veszem a névjegykártyát, amit adott, de mindig visszateszem a fiók mélyébe. Aztán adódik egy alkalom, egy jó kifogás.
Az egyik visszatérő vendégem kedveskedni akar, és kapok két jegyet egy színdarabra, Shakespeare Othellojára. Végül egy nap tépődés után kicsípem magam, hosszasan igazgatva a ruhámat, hogy a lehető legjobban nézzek ki, lenyelem a büszkeségem, nagy levegőt veszek és elmegyek a könyvesbolthoz. A kirakaton keresztül belesek, és meglátom Keitht, ahogy az egyik polcot pakolgatja. Felém pillant, én pedig felszegett állal nyitok be a boltba.
- Eljössz velem egy randira? – állok elé határozottan, de azért rettegve a választól, hogy talán túl sokáig vártam.


Andro2019. 12. 14. 17:19:20#35710
Karakter: Keith Bennet
Megjegyzés: (Naoémnak)


- Ha egy könyv igazán jó, akkor nem nagyon tudom letenni – mondja, miközben egy könyvet lapozgat. Örülök neki, hogy tetszett, amit ajánlottam. Semmi sem tesz boldogabbá, mintha a vevőim elégedettek. – A szerelem a kolera idején pedig fantasztikus volt! Kicsit sírtam is a végén… - vallja be zavartan, egy tincset a füle mögé igazítva. Annyira aranyos így, hogy nem bírom ki nevetés nélkül.
- Megható könyv. Könnyen elérzékenyülsz? – kérdem az arcát fürkészve, mire ő egy aprót bólint.
- Fogjuk rá. Ha filmekről vagy könyvekről van szó – válaszolja, miközben már egy másik kötetet lapoz át. De mintha inkább csak az időt akarná elütni, nem úgy néz ki, mint aki vásárolni jött volna. – Amúgy elmentem arra a reggelizőhelyre, amit a múltkor javasoltál – pillant rám a könyv mögül, mire felvonom a szemöldököm. – A sonkás tojás tényleg isteni volt, de a tejeskávé vitte a prímet. Csak egy helyen ittam jobbat, de az is bezárt –  meséli ragyogó mosollyal, mire én magam is elmosolyodom. Olyan gyönyörű, ahogy Naoe mosolyog. A szívem hevesebben kezd verni, nem is értem, miért. Hiszen még gyerek, alig lehet húsz éves. Fiatal hozzám, meg aztán… 
- Reméltem, hogy tetszeni fog, az egyik kedvencem Joe Reggelizője – lelkesedem bele, ő pedig csak halkan kuncog.
- Amúgy mi ez az isteni illat? – kérdi lehunyt szemekkel, ahogy beleszimatol a levegőbe. Ó, szóval érzi a sütemény illatát, amit kora reggel dobtam össze. 
- Ó, csak egy kis sütemény, megkóstolod? – kérdem fürge léptekkel a pulthoz sietve.
Utánam jön, én pedig előveszem a tányérra tett, még meleg teasüteményeket. Néha szoktam ilyesmit sütögetni, és ajándékba adom a vásárlóknak. De ez még nem hűlt ki teljesen. Naoe vágyakozva néz rá, majd felkap egy kis figurát és a felét egyből leharapja. Hallom, ahogy felnyög, ami arra enged következtetni, hogy édesszájú lehet. Az nem baj. 
- Fantasztikus… - suttogja halkan, majd rám néz. Egészen belefeledkeztem abba, hogy őt bámulom, a gyönyörű arcát, a sötét szemeit, a csókolni való ajkait. Megrázom a fejem, majd zavartan a hajamba túrok. Mégis mit képzelek itt magamról? – Te sütötted?
- Igen, reggel dobtam össze, ezért is nyitottam egy kicsit később… - vallom be zavartan, ő pedig ezalatt eltünteti a maradék süteményt, ami a kezében van.
- Ki hitte volna, hogy ilyen tehetséges konyhatündér vagy – dicsér meg, én pedig csak mosolygok rá. Naoe szégyenlős tekintettel vesz még egy süteményt, majd eszegetni kezdi, ezúttal jóval lassabban, mint az előbbit. – Milyen rejtett képességeid vannak még?
- Nem sokkal több – nevetek fel szabadkozva.
- Túlságosan édesszájú vagyok – sóhajt fel, mint aki úgy érzi, nem lenne szabad ennyi süteményt ennie.
- Tudok egy fantasztikus cukrászdát a közelben – vágom rá rögtön, ő pedig felnevet. Nem tudom eldönteni, hogy most kinevet, vagy éppen ellenkezőleg. Úgy tűnik, látja, hogy nem tudok dűlőre jutni vele.
- Te egy igazán édes pasi vagy, igaz? – kérdi negédes mosollyal, kitörölve egy könnycseppet a szeme sarkából. Hihetetlen egy srác. Zavartan túrok a hajamba. Nem tudom, mit is kezdjek most ezzel az egész helyzettel.
- Akkor elfogadod a meghívást? – kérdem, addig ütve a vasat, amíg az meleg.
- Örömmel – mondja végül, mire boldogan elmosolyodom.
- Akkor bezárom a boltot.
- Biztos vagy benne? Nem lesz ebből gond? – hallom az aggodalmas, de én már készülődöm és fordítom is meg a táblát az ajtón.
- Hétfő van, hónap eleje, reggel szinte semmi forgalom nem szokott lenni, tegnap pedig már az új árut is kipakoltam. Nem sok dolgom lenne – mondom magyarázatképpen, ő meg a fejét ingatja.
- Azért ebből ne csináljunk rendszert.
- A világért sem.
Naoe visszateszi a polcra a könyvet, én pedig pár perc alatt mindent elrendezek, és miután előre engedem, kulcsra zárom az ajtót. Néha én is kaphatok egy szabadnapot, nem? Céltudatosan indulok el az egyik mellékutca felé, ahol a kedvenc cukrászdám rejtőzik. 
- Szóval Naoe… nincs is vezetékneved? – kérdem beszélgetést kezdeményezve, mire ő a fejét rázza.
- Van, természetesen, de inkább nem használom. Nem ápolok túl jó viszonyt a szüleimmel – meséli szomorúan, én pedig tökéletesen meg tudom érteni az érzéseit. Amióta elköltöztem, hiába próbálok jó viszonyt kialakítani anyámékkal, egyikük sem kíváncsi rám. Anyám főleg azóta nem, hogy új pasija van. Apám meg… róla inkább jobb nem is beszélni. Csoda, hogy még nem itta halálra magát.
- Sajnálom. Én sem nagyon tartom a kapcsolatot az enyéimmel – mondom vigasztalónak szánt hangon, ő pedig egy halvány mosollyal tekint fel rám.
- Vannak emberek, akiknek nem való a gyereknevelés, mégis megpróbálkoznak vele – vonja meg a vállát, én meg csak bólintok.


Kis séta után érünk el a cukrászdához. Kívülről nagyon jelentéktelen, és bent sincs túl sok látnivaló. A berendezés régies, az asztalokat piros kockás abroszok takarják. De pont ettől olyan otthonos.
A pult mögött viszont egy kedves arcú, molett hölgy mosolyog ránk makulátlan fehér köténye mögül, az üveg mögött pedig fantasztikus, szemet gyönyörködtető sütemények hada áll. Naoe felcsillanó szemekkel tekint végig a hatalmas kínálaton. Olyan édes, mint egy kisgyerek az édességboltban, aki azt sem tudja, mihez kapjon hirtelen.
- Mit adhatok a két fiatalembernek? – kérdi kedves hangon, szolgálatkészen a hölgy, Naoe pedig tanácstalanul néz rám. Kiriko-san mindig ilyen udvarias, ő vezeti a cukrászdát, de gyakran beáll a pult mögé is. Szereti, amit csinál, én meg évek óta visszatérő vendége vagyok.
- Nem tudok ennyi finomság közül választani. Tiéd a döntés terhe – közli egyszerűen, mire felnevetek, majd rámutatok két süteményre.
- Ebből kérnénk kettőt. És én szeretnék mellé egy tejeskávét. Te? – pillantok rá várakozóan.
- Én esetleg kaphatnék egy pohár tejet? – kérdi Naoe reménykedő tekintettel, mire a hölgy udvariasan, mosolyogva bólint.
- Hogyne, kedvesem. Egy perc és viszem, foglaljanak addig helyet – mondja mázas hangon, Naoe pedig az egyik félreeső asztal felé veszi az irányt. Helyet foglalok vele szemben, ő pedig könyökét az asztalra téve, azon az állát nyugtatva nézi az utcai forgalmat. 
- Micsoda eldugott gyöngyszemeket ismersz – pillant végül rám elismerő tekintettel.
- Ezen a környéken nőttem fel, ismerem, mint a tenyeremet – vallom be, Kiriko-san pedig már az asztalunknál is van, díszes kis porcelántányérokon szervírozza a süteményt, mellé díszes, régimódi szalvétát kapunk. Naoe meglepetten emeli fel kis csicsás desszertes villát, mintha még sosem látott volna ilyet. Én csak elnéző mosollyal nézem. Szemmel láthatóan még sosem járt ilyesfajta helyen. 
Mosolyogva figyelem, miközben magam elé húzom a kávét, megcukrozom és kevergetni kezdem. 
Megcsodálja a neki választott epertortát, amelyet egy szem, cukorsziruppal bevont eper díszít a tetején, alatta vastagon tejszínhab, majd puha piskóta, krém és újabb adag piskóta következik. A krémben természetesen eperdarabok bújnak be. Itt nem spórolnak semmivel, ennek ellenére az árak nem magasak, és mindig telt ház van, kivéve az ilyen korai órákat. Egy-két óra múlva már nem találnánk szabad asztalt. Pedig eldugott helyen van, nem is az a modern, a belvárosra jellemző belsővel és asztalokkal rendelkező cukrászda, mégis sikeres már sok éve. Talán mert a sütemények nincsenek tele mindenféle színezékkel, tartósítószerrel és ízfokozókkal. 
- Nem túloztál, ez a hely tényleg fantasztikus… - sóhajt egyet Naoe, majd kanyarít egy falatot a süteményből és megkóstolja.
- Én mondtam – mosolygok rá a csészém mögül. – Forró időben házi készítésű fagylaltot is árulnak.
- Alig várom, hogy végigkóstolhassam a repertoárt… de ha elhízok, az a te hibád lesz – bök rám összehúzott szemekkel a villájával, mire felnevetek. 
- Te már olyan sok mindent tudsz rólam, most te is mesélj magadról egy kicsit. Mit dolgozol? – kérdem kíváncsian, mialatt én magam is hozzálátok a süteményemhez. Klasszikus csokoládétortát rendeltem, amelynek a tetején egy szem rumos meggy kelleti magát.
Naoe nem válaszol azonnal, mintha zavarban lenne. A poharáért nyúl, nagy kortyokban nyakalja a tejet, majd csak aztán válaszol. Úgy tűnik, össze akarta szedni a gondolatait.
- Hát, ez egy kicsit bonyolult... és kínos – süti le a tekintetét, én pedig abbahagyva az evést, várakozóan nézek rá. – Mondhatni, abból élek, hogy másokat szórakoztatok.
- Host vagy? – kérdem összevont szemöldökkel, de nem találok benne semmi rosszat. 
- Valami olyasmi. De nem túl izgalmas dolog – legyint idegesen, majd újabb falat süteményt vesz a szájába. Szemmel láthatóan nem szívesen beszél a munkájáról. Pedig nincs benne semmi rossz, ha örömet okoz vele másoknak. A hostok, ha jól tudom, nem egyenlők a prostituáltakkal. Bár lehet, én gondolom rosszul. – A szüleim hatalmas felhalmozott adósságát próbálom ledolgozni, így nem válogathatok munka terén.
- Ez szörnyű, neked kell kifizetned? – kérdem döbbenten, ő meg csak bólint. Ez borzalmas! Apám is halmozott fel adósságot, nem is keveset, de sosem mondta, hogy fizessem ki. Így érthető, miért nem szeret beszélni róla.
- Nem nagyon volt választásom ezt illetően. Sokáig nagyon dühös voltam miatta, de mivel tehetetlen vagyok az ügyben, inkább elfogadtam, és próbálom így is élvezni az életet – meséli, de közben nem néz a szemembe. Valószínűleg attól fél, mit gondolatok most róla. Hasonló helyzetben én is kínosan érezném magam.


Hirtelen nem tudom, mit mondhatnék, így iszom egy kortyot a kávémból, miközben alaposan megfontolom a válaszomat. Nem akarom megbántani, de azt sem akarom, hogy úgy érezze, csak kényszerűségből mondok valamit. Valóban nem ítélem el, hiszen nem lehet neki könnyű. A host munka valószínűleg hoz neki annyit, hogy megérje, még akkor is, ha nem szereti csinálni. Rettentően el van kenődve szegény, így végül leteszem a kávéscsészémet és óvatosan kinyúlva, megpaskolom a kezét. 
- Nézd, semmi gond nincs azzal, hogy örömet okozol másoknak – mondom vállat vonva. - A lényeg, hogy az ügyfeleid elégedettek legyenek, nem? Mármint… úgy értem… - Nem tudom, hogy folytassam, de végül csak kicsúszik a számon. - Végtére is, nem az utcasarkon árulod magad, nem? Mármint… nem mintha akkor elítélnélek, vagy valami. - A tenyerembe temetem az arcom. - Ebből már nem jövök ki jól, mi? - kérdem, miközben érzem, hogy az arcom vörös lesz, mint egy túlérett meggy. Ezt jól elszúrtad, Keith, gratulálok! Most azt fogja hinni, hogy prostinak nézed és mindjárt fogja magát és itt hagy. Meg is érdemled, amiért ilyen érzéketlen voltál.
- Semmi baj – hallom meg Naoe hangját. - Az… emberek nagyjából mindig így reagálnak, ha megtudják, mivel foglalkozom – nevet fel, de a hangjában inkább keserűség cseng. - Már megszoktam, ne emészd magad rajta! Egyáltalán nem haragszom rád, Keith.
- Akkor sem akartalak megbántani – sóhajtok fel. - Nézd, engem nem érdekel, mit dolgozol. Kedves, aranyos, rendes srác vagy és igazság szerint, kellemesnek tartom a társaságod.
Mikor rájövök, hogy mit mondtam, pláne, hogy ez hogy hangozhatott, újfent érzem, hogy vörösödni kezdek. Aztán Naoe kuncogására leszek figyelmes. Ez a srác kinevet engem. Inkább megiszom a maradék kávét és tömni kezdem magamba a süteményt. 
- Ne haragudj, de annyira aranyos voltál az előbb – nevet Naoe. - Csak nem bejövök neked, Keith? - kérdi incselkedve.
- Most erre mit válaszoljak? - kérdem két falat között.
- Mondj igent, és nem piszkállak tovább – vigyorodik el, mire a fejem csóválom.
Végül megkönyörül rajtam, én meg örülök, hogy már jobb a kedve. Bár mintha még látnám a szomorúság árnyékát a tekintetében, de mivel ő nem emlegeti fel, így én sem teszem. 


Miután megesszük a süteményt, fizetek és lassan elindulunk. Az első vendégek már kezdenek szállingózni, hamarosan tele lesz a hely. Nem nagyon szeretem a tömeget, de így most pont jó volt. Naoe mellettem lépdel, úgy tűnik, jó kedve van, vagy legalábbis mosolyog. Muszáj valamit mondanom.
- Ez a hely a látszat ellenére nagyon felkapott – mondom a cukrászdára célozva. - Ha most mennénk, már bajosan találnánk asztalt magunknak. Kiriko-san nagyon tudja, hogy kell eladni a süteményeket, ráadásul csak természetes alapanyagokat használ. Semmi mesterséges ízfokozó, vagy tartósítószer nincs a termékeiben.
- Észrevettem – biccent Naoe. - Ettől olyan finomak, igaz? Még biztosan visszajövök ide. Remélem, hogy… ismét velem fogsz tartani.
- Csak nem randira hívsz? - kérdem kuncogva, mire fülig pirul. - Na, most ki van zavarban, Naoe?
- Jól van, megkaptam a magamét! - morog halkan, de a szája széle felfelé kunkorodik. - De tényleg jól éreztem itt magam. Úgy értem… a te társaságod is kellemes. Régen beszélgettem valakivel ennyire normálisan. A munkatársaimmal, meg… a vendégekkel, szóval… nem tudok így társalogni.
- Nos, ha egy kis beszélgetésre vágysz, tudod, hol találsz – mondom. - Egyébként van valami terved a mai napra?
- Alvás – mondja egyszerűen. - Egész éjjel húztam az igát, és a napjaim nagy részében aludni szoktam. Hacsak nincs valami halaszthatatlan dolgom.
- És a szabadnapjaidon mit szoktál csinálni? - kérdem, mire ledermed.
Úgy teszek, mintha észre sem venném, de szemmel láthatóan erről nem igazán akar beszélni. Nem is forszírozom, de akkor hirtelen megszólal.
- Nem nagyon van szabadnapom – vallja be halkan. - Most minél előbb vissza akarom fizetni apámék adósságát.
- De mégsem járja, hogy közben tönkretedd az egészséged – mondom. - Pihenésre mindenkinek szüksége van.
- Hát… nem én vagyok a legnépszerűbb host a klubban – mondja halkan. - Hiába vagyok ázsiai, japán lévén legfeljebb másodhegedűs lehetek a dél-koreaiak között. Te is tudod, hogy a dél-koreai fiúk most mennyire felkapottak. Emiatt sokkal többet kell dolgoznom, hogy elegendő pénzt gyűjtsek össze. A fizetésem nagy része így is az adósságra megy el, de legalább kijövök a maradékból.
Bólintok. Igen, tisztában vagyok a dél-koreai fiatalok népszerűségével. Most, hogy az ország, és azon belül is annak zenéje, filmjei és sorozatai annyira népszerűek a fiatalok körében, érthető, ha egy klubban is a dél-koreai hostok élveznek előnyt. Naoe olyan elveszettnek tűnik, hogy nem tudom, mit is tehetnék érte.


Nagyjából húsz perccel később érünk vissza a bolthoz. Tömeg az nincs, sőt, egy árva lélek sem lézeng arrafelé. Még üzenet sincs az ajtón, pedig néha, ha zárva vagyok, egy-egy vevőm szokott nekem cetlit hagyni. Benyitok, majd felkapcsolom a villanyt, Naoe pedig követ. Tétován áll az ajtótól nem messze, mint aki nem tudja, mit is kezdjen magával.
- Minden rendben van? - kérdem, mire bólint. - Mert szerintem nincs – mondom.
Nem néz rám, én pedig egy hirtelen ötlettől vezérelve egyszerűen megfogom a kezét, majd magamhoz húzom és átölelem. Megdermed az érintésemre, de nem húzódik el, én pedig lágyan simogatni kezdem a hátát. Óvatosan, lassan, végül hozzám bújik, apró kezeivel az ingemet markolja, arcát a mellkasomba fúrja. Nem érdekel, ki lát minket, az ajtó egyébként is csukva van, a függönyöket sem húztam még el. Naoe lélegzete lassú, de kissé szaggatott, mint akit régen nem öleltek meg így. Talán így is van. Kicsit jobban magamhoz ölelem, hogy biztonságban érezze magát, miközben halkan a fülébe suttogok.
- Egy nap minden rendbe fog jönni, meglátod – mondom egészen halkan, miközben lágyan újra végigsimítok a hátán. - Csak bízz benne, jó? Egyszer minden rossz véget ér.
- Biztos? - kérdi óvatos hangon, ahogy egy kisgyerek tenné. Érzem a szívverését a ruhán keresztül. Heves, riadt, mint egy marokba fogott kismadáré. Fél, retteg valamitől. De nem fogom megkérdezni, mitől.
- Biztos – válaszolom. - Egészen biztos.
- Köszönöm – suttogja, majd felnéz rám. - Még sosem találkoztam olyan jó emberrel, mint te.
Nem mondok semmit, csak óvatosan félresimítok egy tincset az arcából. Olyan gyönyörű, olyan törékeny, olyan tökéletes kis lény, mintha egy angyal szállt volna alá a Mennyekből. Érzem, hogy a vér az arcomba szökik, ahogy belenézek azokba a gyönyörű, sötét színű szemeibe. Mintha egy feneketlen mélységű tó lenne. Nem tudom, mi van velem, de óvatosan lejjebb hajolok, ő pedig nem húzódik el, nem lök el magától. Óvatosan, lágyan érintem meg ajkaimmal az ajkai puha bőrét, ő pedig még mindig nem lök el magától. Az ajkai olyan puhák, finomak, mint a virágszirmok. Magamhoz húzom őt, Naoe karjai a nyakam köré fonódnak és ajkaimat rátapasztom az övére. Ő pedig viszonozza a csókot ahelyett, hogy ellökne magától és menekülne. A haját simogatom, az oldalát, miközben ő a nyakamat cirógatja gyakorlott mozdulatokkal, mintha már nem ez lenne az első alkalma, hogy egy férfit csókol. Szemeit behunyja, úgy élvezi a dolgot, miközben a szívem hevesen ver a mellkasomban. Ez a fiú egyszerűen megőrjít, de egyáltalán nem bánom. Elvégre, én voltam az, aki megcsókolta, mert elragadtak az érzéseim.


vicii2019. 11. 27. 21:42:50#35700
Karakter: Naoe
Megjegyzés: (Andronak)


 A pénztárnál leteszem a könyveket és kíváncsian várom Keith reakcióját, de meg sem lepődik a pikáns cím láttán. Az arcomra kiülhetett a csalódottságom, mert rám mosolyog.
- Nem te vagy az első fiatal, aki ilyesfajta könyveket olvas. Szóval, ha sokkolni akartál vele, nem jött be. Egyébként nagyon jó kis novellák, ha érdekelnek a hasonló könyvek, tudok még ajánlani. Ha gondolod, nézz fel a honlapomra, ott mindig fenn vannak az újdonságok, amik érkeznek – mondja fesztelenül, miközben beblokkolja a könyveket. Csalódott vagyok, amiért ennyire átlátott rajtam, de főleg azért, mert nem azt a reakciót kaptam, amit szerettem volna. Emiatt ki is esek a szerepemből, zavartan fogadom el a kis névjegykártyát is, amit felém nyújt.
- Nyolc font lesz – mondja, én pedig előhúzok egy gyűrött bankjegyet és a pultra teszem. Keith elveszi, odaadja a visszajárót, majd a két könyvet egy kis vászontáskába teszi a blokkal együtt. – Jó olvasást, Naoe! Remélem, még látlak – mondja kedves mosollyal átnyújtva a könyveket, én pedig újra felveszem magabiztos ábrázatom.
- Köszönöm! Biztosan visszajövök még. És köszönöm a kártyát is! – lobogtatom meg a kis kartonlapot, majd azt is a könyvek mellé csúsztatom a táskába.
- Nincs mit. Mindig öröm számomra olyan vevővel beszélgetni, aki ért a könyvekhez. Mellesleg, nem minden mai író ír pocsékul. Vannak remek modern regények is. Hiszen a nagy klasszikusok többségét is ócska ponyvának tartották a maga korában. Egyszerűen csak a kereslet és az ízlés az, ami változik. A világ változik, ma már másfajta könyvekre van igényük az embereknek, mint ötven, száz, vagy kétszáz éve – mondja belemelegedve, és ahogy a könyvekről mesél, a szeme egészen megtelik élettel. Micsoda beleélés…
Már épp válaszolnék valami frappánsat, mikor a gyomrom hangosan kordul egyet. Keit felkuncog, én pedig mélyen elpirulok. Micsoda kellemetlen helyzet…
- Éhes vagy? – kérdi a nyilvánvalót, én pedig bátortalanul bólintok. – Nos, van még egy pár szelet kalácsom reggelről, hozzá vaj és némi dzsem, ha érdekel. Habár nem éppen szokványos dolog, ha a könyvesboltos reggelit szolgál fel egy vásárlónak, de engem nem zavar – mondja vidáman felnevetve, én pedig zavartan sütöm le a szemem. Micsoda felajánlás, de jó ötlet ez? Olyan jóképű, és kedves is… ha elfogadom az ajánlatát, akkor viszont biztosan nem tudnék megállni csak a barátságnál és egy idő után elkezdenék többet érezné iránta. Amit nem engedhetek meg magamnak… egyáltalán mi történne, ha megtudná, hogy egy egyszerű prostituált vagyok?
- Én… nem akarok zavarni. Igazság szerint a kedvenc kávézómban akartam reggelizni, de az bizonytalan ideig zárva tart. És… véletlenül keveredtem ide, de nem bírtam ellenállni a könyveknek – mondom halk hangon, zavartan lesütött szemekkel, finoman elutasítva a kedves ajánlatot.
- Nos, van itt egy remek kis reggelizőhely két sarokra, ahol isteni a sonkás tojást és tejeskávét adnak elég kedvező áron. Az adagok is elég nagyok, nem úgy kell keresni az ételt a tányér közepén. Ráadásul a tojás és a sonka helyi gazdaságokból van, a kenyeret pedig helyben, frissen sütik hozzá – mondja lelkesen, a nyál pedig rögtön összefut a számban. – A tejeskávéhoz pedig tejszín jár, nem tejhab. Néha én is betérek oda – mondja ki a varázsszót, én pedig már el is döntöm, hogy megkeresem ezt a helyet.
- Megmondanád, merre van?
- Tudod mit? Elkísérlek, ma úgysem számítok nagy forgalomra. Hó vége van, ilyenkor kevés a vevőm, meg hát hét eleje is, az emberek ilyentájt dolgoznak. A reggelit tízig szolgálják fel, még van elég időnk – mondja kedvesen, nekem pedig a nyelvemre kell harapnom, nehogy elfogadjak egy ilyen csábító ajánlatot, pedig másra sem vágyom jobban. Milyen fantasztikus lenne elkölteni vele kettesben egy villásreggelit… könyvekről és butaságokról csevegnénk, és én láthatnám azt a lehengerlő mosolyát és hallhatnám a borzongató nevetését…
Összefacsarodik a szívem, de végül csak megrázom a fejem.
- Nem szükséges elkísérned. Ha elmagyarázod, hol van, eltalálok oda – hárítok végül nehéz szívvel, ő pedig megértően bólint.
- Nos, ha kimész a boltból, akkor bal felé a második utcában lesz. Kissé jelentéktelen külsejű hely, Joe Reggelizőjének hívják. Amolyan kedves, régimódi hely belül és remek a kiszolgálás. Sonkás tojáson kívül még sok minden van, ha esetleg nem szeretnéd a tojást – meséli lelkesen, én pedig szégyenlősen bólintok.
- Köszönöm, Keith – mondom széles mosollyal. – Szerintem még biztosan visszatérek, tetszik ez a kis bolt.
- Nos, nekem lenne öröm, Naoe – villant rám egy ellenállhatatlan mosolyt, miközben a kijárathoz kísér. – Remélem, tetszeni fognak a könyvek.
- Egész biztosan – mondom még utoljára, majd intek és távozok a megadott irányba, megpróbálom megkeresni az említett helyet. A könyveket magamhoz szorítva, ábrándosan sétálok, nagyot sóhajtva végül. Nem vágyom semmi másra, csak hogy normális emberként ismerkedhessek… Keith… biztos fantasztikus pasi. Vele el tudnám képzelni, ahogy egy kandalló körül letelepedve olvasunk közösen. Vagy együtt főzünk a konyhában, közben szól a rádió, zöldségszeletés közben ringatom a csípőmet, Keith pedig dúdolva a hátamhoz simul és a nyakamba csókol…
Megborzongok, majd sóhajtva dörgölöm meg az arcom. Ki kell vernem az ilyen idillikus képeket a fejemből. Nekem úgysem juthat belőlük, talán soha…
Kicsit nehezen, de végül sikerül megtalálnom az említett helyet, ami tényleg klassznak néz ki. Betérek, a pincérnő pedig nagyon kedves és segítőkész. Rendelek az említett sonkás tojásból és nagy reményeket fűzök a tejeskávéhoz is, és nem kell csalódnom. Isteni az étel, a kávé pedig a habos tejszínhab alatt kellemesen édes. Andalító mosollyal kavargatom, és bár próbálom távol tartani a gondolatot, mégis újra és újra bekúszik a képzeletembe, milyen lett volna vele betérni ide…
 
*
 
Próbálom elkerülni és kiverni a fejemből Keitht, de nem olyan egyszerű a dolog. Folyton eszembe jut, a legváratlanabb pillanatokban tűnik fel lelki szemeim előtt. A cérna akkor szakad el teljesen, mikor épp az egyik vendégem liheg fölöttem és az arcából Keith mosolyog rám lehengerlően, vágytól izzó szemekkel…
Kiver a víz is ettől az egésztől, még sosem volt rám egy férfi sem ilyen hatással. Sokáig tépelődöm a dolgon, de végül úgy döntök, talán mégsem olyan nagy katasztrófa, ha kicsit jobban megismerem…
Végül nem bírom tovább, egyik reggel izgatottan veszem az irányt újra a könyvesbolt felé. Túl korán érek oda, még nem nyitott ki, de szinte kiugrik a szívem az izgalomtól várakozás közben. Pár perc elteltével aztán megpillantom Keitht az ajtóban, ahogy megfordítja a táblát, én pedig mosolyogva integetek neki. Visszamosolyog rám, majd kinyitja az ajtót, én pedig szinte becsörtetek az üzletbe.
- Szia! – rikkantom, miközben vidáman körbepillantok.
- Szia! Csak nem ilyen hamar kiolvastad a könyveket? – kérdi mosolyogva, könnyed hangon, én pedig huncutul bólintok. Az újdonságos állványt célzom meg, Keith pedig vidáman zárkózik fel hozzám, ahogy csillogó szemekkel pillantok végig a könyveken és látok neki válogatni.
- Ha egy könyv igazán jó, akkor nem nagyon tudom letenni – vallom be töredelmesen, miközben fellapozok egy kötetet, hogy belenézzek. – A szerelem a kolera idején pedig fantasztikus volt! Kicsit sírtam is a végén… - vallom be zavartan, gondosan eltűrve egy tincset a fülem mögé, ő pedig jókedvűen felnevet.
- Megható könyv. Könnyen elérzékenyülsz? – kérdi az arcomat fürkészve, én pedig bólintok.
- Fogjuk rá. Ha filmekről vagy könyvekről van szó – mesélem, miközben leteszem a kezemben lévő könyvet és fellapozok egy másikat. – Amúgy elmentem arra a reggelizőhelyre, amit a múltkor javasoltál – pillantok rá a könyv mögül, ő pedig meglepetten vonja fel a szemöldökét. – A sonkás tojás tényleg isteni volt, de a tejeskávé vitte a prímet. Csak egy helyen ittam jobbat, de az is bezárt – mesélem ragyogó mosollyal, Keith pedig egészen megilletődik, a mosolya pedig megmelengeti a szívem.
- Reméltem, hogy tetszeni fog, az egyik kedvencem Joe Reggelizője – lelkesedik, én pedig felkuncogok rajta, mennyire elragadtatja magát.
- Amúgy mi ez az isteni illat? – mondom lehunyt szemmel mélyet szippantva a bolt levegőjéből. Az izgatottság miatt csak most vettem észre, de valami mennyei. Fahéj… és… vanília, azt hiszem. Isteni.
- Ó, csak egy kis sütemény, megkóstolod? – kérdi, fürge léptekkel a pulthoz sietve. Kíváncsian nézem, ahogy előkap egy tányér még forró aprósüteményt és azzal tér vissza, felém kínálva őket. Csodálkozva veszem szemügyre a kis figurákat, majd vágyakozva veszek el egyet és nem túl stílusosan a felét rögtön a számba tömöm. Az íze pedig… még az illatánál is sokkal jobb. Lehunyt szemmel, élvezettel nyögök fel.
- Fantasztikus… - súgom elaléltan, majd Keithre pillantok, aki magáról megfeledkezve bámul. Elpirulok, mire rögtön észreveszi magát és zavartan túr a hajába. – Te sütötted?
- Igen, reggel dobtam össze, ezért is nyitottam egy kicsit később… - vallja be töredelmesen, én pedig mohón tüntetem el a süti maradékát.
- Ki hitte volna, hogy ilyen tehetséges konyhatündér vagy – dicsérem meg, ő pedig meleg mosollyal fogadja a bókot. Szégyenlősen elveszek még egy sütit és azt majszolom tovább. – Milyen rejtett képességeid vannak még?
- Nem sokkal több – nevet fel szabadkozva.
- Túlságosan édesszájú vagyok – sóhajtom, ha nem vigyázok és túl sok süteményt tömök magamba, ki fogok kerekedni…
- Tudok egy fantasztikus cukrászdát a közelben – vágja rá rögtön, én pedig hangosan felkacagok, ezzel egy pillanatra elbizonytalanítva. Láthatóan nem tudja eldönteni, hogy éppen kigúnyolom, vagy ellenkezőleg…
- Te egy igazán édes pasi vagy, igaz? – kérdem negédes mosollyal, letörölve egy kósza könnycseppet a szemem sarkából. Még sosem találkoztam ilyen jóhiszemű férfival… Zavartan túr világosbarna tincseibe.
- Akkor elfogadod a meghívást? – kérdi konokul, egyre jobb kedvre derítve.
- Örömmel – mondom végül, az arcán pedig örömittas kifejezés terül szét. Csak meg ne bánjam…
- Akkor bezárom a boltot.
- Biztos vagy benne? Nem lesz ebből gond? – kérdem aggódva, de már meg is fordítja a táblát és készülődni kezd.
- Hétfő van, hónap eleje, reggel szinte semmi forgalom nem szokott lenni, tegnap pedig már az új árut is kipakoltam. Nem sok dolgom lenne – mondja hárítva, én pedig lassan ingatom meg a fejem.
- Azért ebből ne csináljunk rendszert.
- A világért sem.
Mosolyogva teszem vissza a lapozgatott könyvet a stócra, majd legközelebb tovább válogatok. Csípőre tett kezekkel figyelem, ahogy pillanatokon belül összekészül, fogja a kulcsait, leoltja a villanyt, majd már ott is terem mellettem. Az ajtót udvariasan kitárja, én pedig mosolyogva libbenek ki mellette. Kulcsra zárja az üzletet, majd int, és mikor mellé lépek, céltudatosan indul el az egyik kis mellékutca felé.
- Szóval Naoe… nincs is vezetékneved? – kérdi érdeklődve, kellemes csevegő hangon, én pedig megrázom a fejem.
- Van, természetesen, de inkább nem használom. Nem ápolok túl jó viszonyt a szüleimmel – mesélem elszomorodva, még visszagondolni is utálok rájuk. Akik csak úgy eldobtak maguktól…
- Sajnálom. Én sem nagyon tartom a kapcsolatot az enyéimmel – mondja vigasztalóan, én pedig apró kis mosollyal pillantok fel rá.
- Vannak emberek, akiknek nem való a gyereknevelés, mégis megpróbálkoznak vele – vonom meg a vállam, és Keith egyetértően bólint.
Kis andalgás után meg is állunk egy apró, jelentéktelennek tűnő épület előtt, Keith pedig biztatóan mosolyogva nyitja ki előttem az ajtót. Betérve semmi lenyűgözőt nem látok, mondhatni tényleg jelentéktelen hely, kicsit talán szegényes is. Régi bútorok, az asztalokon piros kockás terítő, akár egy régi filmben.
A pult mögött viszont egy kedves arcú, molett hölgy mosolyog ránk makulátlan fehér köténye mögül, az üveg mögött pedig fantasztikus, szemet gyönyörködtető sütemények hada áll. Felcsillanó szemekkel pillantok végig a kínálaton, ennyiféléből nem is tudok választani.
- Mit adhatok a két fiatalembernek? – kérdi kedves hangon, szolgálatkészen a hölgy, én pedig tanácstalanul nézek Keithre.
- Nem tudok ennyi finomság közül választani. Tiéd a döntés terhe – közlöm egyszerűen, mire felkacag, majd kis gondoskodás után rámutat az egyik fajta süteményre.
- Ebből kérnénk kettőt. És én szeretnék mellé egy tejeskávét. Te? – pillant rám várakozóan.
- Én esetleg kaphatnék egy pohár tejet? – kérdem reménykedő szemekkel, a hölgy pedig ragyogóan elmosolyodik.
- Hogyne, kedvesem. Egy perc és viszem, foglaljanak addig helyet – mondja mázas hangon, én pedig kiszúrok egy félreeső asztalt és leülök az egyik székre. Keith helyet foglal velem szemben, én pedig az asztalra könyökölve pillantok ki az utcára a kirakatüvegen keresztül.
- Micsoda eldugott gyöngyszemeket ismersz – pillantok rá elismerő tekintettel.
- Ezen a környéken nőttem fel, ismerem, mint a tenyeremet – vallja be, a hölgy pedig már az asztalunknál is van, díszes kis porcelántányérokon szervírozza a süteményt, mellé díszes, régimódi szalvétát kapunk. Meglepetten emelem fel a kis csicsás desszertes villát, még sosem láttam ennyire giccses darabot. Annyira illik ehhez a helyhez…
Keith mosolyogva figyel, miközben maga elé húzza a csészét a kávéval és cukrot szórva bele kevergetni kezdi.
Megcsodálom a habos süteményt, amit ő választott nekem. A tetején tejszínhab ágyon egy csodálatos eper illegeti magát, én pedig felszúrva a villámra egészben veszem a számba, hogy aztán jólesően nyögjek fel az ízére. A külseje cukorsziruppal volt bevonva, ami még édesebbé tette a gyümölcsöt.
- Nem túloztál, ez a hely tényleg fantasztikus… - sóhajtom, majd kanyarintok egy darabot a magas süteményből és megkóstolom. Kellemes epres süti, nem túl intenzív, selymes íze van, könnyű, akár egy felhőbe haraptam volna… nahát…
- Én mondtam – mosolyog mindent tudóan a csészéje mögül. – Forró időben házi készítésű fagylaltot is árulnak.
- Alig várom, hogy végigkóstolhassam a repertoárt… de ha elhízok, az a te hibád lesz – bökök rá összehúzott szemekkel a villámban, mire lágy hangon felkacag.
- Te már olyan sok mindent tudsz rólam, most te is mesélj magadról egy kicsit. Mit dolgozol? – kezd faggatózni, miközben ő is nekilát a sütijének, a kérdéstől pedig majdnem félrenyelek. Bár számíthattam volna rá… zavartan nyúlok a poharamért, majd nagy kortyokban iszom ki a hideg tej felét, hogy aközben is összeszedhessem a gondolataimat. Mikor már nem tudom tovább húzni a dolgot, zavartan fogok bele.
- Hát, ez egy kicsit bonyolult... és kínos – mondom lesütött szemekkel, és szinte érzem magamon kutakodó tekintetét. – Mondhatni, abból élek hogy másokat szórakoztatok.
- Host vagy? – kérdi összevont szemekkel.
- Valami olyasmi. De nem túl izgalmas dolog – legyintek, idegesen véve egy újabb falat sütit a számba. – A szüleim hatalmas felhalmozott adósságát próbálom ledolgozni, így nem válogathatok munka terén.
- Ez szörnyű, neked kell kifizetned? – kérdi megdöbbenten, én pedig bólintok.
- Nem nagyon volt választásom ezt illetően. Sokáig nagyon dühös voltam miatta, de mivel tehetetlen vagyok az ügyben, inkább elfogadtam és próbálom így is élvezni az életet – mesélem, közben nem nagyon merek a szemébe nézni. Rossz érzés, hogy féligazságokat mondok neki és nem javítom ki a feltételezéseit, hiszen nem ezt érdemelné… de félek, ha elmondom az igazat, elfordul majd tőlem, mint ahogy minden normális férfi tenné. Borzasztó érzés…


Andro2019. 11. 23. 10:21:32#35688
Karakter: Keith Bennet
Megjegyzés: (Naoémnak)


Ez a reggel sem más, mint a többi, habár a nap már melegebben süt, mint az elmúlt hetekben. Úgy tűnik, a tavasz végérvényesen megérkezett, amit már nem bánok. Elég volt a télből, a hidegből, a hóból meg a csúszós utakból. Kényelmesen üldögélek a konyhaasztalnál, miközben egy csésze teát iszogatok és hozzá vajas kalácsot majszolgatok. A reggeli újság, amit ébredés után behoztam a postaládából, előttem hever és éppen a szokásos híreket futom át. Újabb rablótámadások, az állatkertben zsiráfbébi született, meg persze a humor oldal és a reggeli Garfield képregény. Nem kell sietnem, időben keltem fel, ráadásul nyolcnál előbb nem szoktam kinyitni. Ma nem számítok sok vevőre, hónap vége felé jár, nekem meg egyébként sincs akkora forgalmam, mint a bevásárlóközpontokban levő nagy könyvesboltoknak. Nincs is akkora kínálatom, nem tudok velük lépést tartani, de ennek ellenére nem mondhatnám, hogy rosszul megy a bolt. Mindig van elegendő vevőm, ráadásul minden hónapban tudok új könyveket is rendelni. Erről jut eszembe, hogy nyitás után még a dobozokban maradt köteteket is ki kell raknom a raktár polcaira, hogy később ne kelljen keresni őket. Tegnap olyan későn jött meg a szállítmány, hogy már nem volt erre is energiám.
Komótosan fejezem be a reggelit, majd mosogatok el és öltözöm fel. Egyszerű, fehér inget választok, hosszá egy szürke kordbársony nadrágot és persze az elmaradhatatlan fekete mellényemet. Sokan mondták, hogy úgy nézek ki bennük, mint egy túlkoros kamasz, de engem nem érdekel. Szeretek így öltözni, praktikus és kényelmes is. Mikor ezekkel megvagyok, magamhoz veszem a kulcsaimat, majd a lakáson keresztül megyek le a boltba. Pontosan fél kilenc van, így felkapcsolom a lámpákat és végignézek a kopottas bútorokon. Még a tulaj hagyta itt őket, de nem akarom lecserélni. Olyan otthonos hatást keltenek, ráadásul a vevőim is szeretik őket. Megfordítom a táblát az ajtón, nyitok is. A pénztárgépet is beüzemelem, utána fogom magam és beveszem magam a raktárba. Sok a dolgom, de ha vevő jönne, majd abbahagyom.

Talán húsz perce lehetek benn, amikor hallom, hogy felcsilingel a kis csengő. Vevőm jött, de ezeket a könyveket még mindenképpen ki szeretném pakolni. 
- Egy pillanat és máris megyek! – kiabálom ki, miközben még elrendezem az utolsó fantasy könyveket a helyükön. Ezek most nagyon kelendőek, a szokásos young adult fantasy, amit a mai fiatalok falnak, mint a cukrot.
Végre végzek, és kilépek a boltba. Körbenézve megpillantok egy alacsony alakot, aki az egyik könyvespolc előtt áll, és éppen az egyik könyvet tartja a kezében. Innen egy fiatal lánynak nézném, olyan törékeny és kecses az alakja. Nálam jóval alacsonyabb. 
- Jó napot, elnézést kérek a várakozásért, segíthetek valamiben? – állok meg tőle néhány lépésre, mire az alak visszateszi a könyvet, és felém fordul. A szemeim elkerekednek. Hiszen ez egy fiú, nem is lány. 
Nálam nagyjából másfél fejjel lehet kisebb, arca gyönyörű, egy pihe, szőrszál, vagy bőrhiba nincs rajta. Mandulavágású szemei sötétek, szempillái hosszúak, orra pisze, ajkai csókolni való rózsaszirmok. Alkata hajlékony, haja hosszú és barna, a derekáig ér. Szűk nadrágot és kék inget visel, amik még jobban kiemelik az alakját. Olyan, mint egy káprázat, egy égi tünemény, amely bármikor eltűnhet. Meg kell mondjam, kifejezetten gyönyörű fiú, akin látszik, hogy ezt tudja is magáról. 
- Jó napot – köszön, mire zavartan pislogok párat, ő pedig csak elmosolyodik a zavaromon. Mi tagadás, nem mindennap sétálnak be ide ilyen fiúk. Nem lehet több tizennyolc-húsz évesnél. Az én vevőim többségét az idősebb generáció teszi ki, meg néhány tinilány, akik a közelben laknak. Valamint a kisgyerekes szülők fordulnak meg még nálam leggyakrabban. – Ami azt illeti, igen. Olvasnivalót keresek – mondja, miközben jókedvűen körbenéz, én pedig elmosolyodom. Tehát szeret olvasni. 
- Milyen műfajt kedvelsz? - kérdem udvariasan, hogy személyre szólóan tudjak neki ajánlani valamit. Bár a mai fiatalok többsége a modern irodalmat szereti, azokból meg van dögivel.
- Most épp a romantikus könyvek a kedvenceim – mondja, mire odavezetem a romantikus könyvek polcához. Van itt klasszikus, modern, minden, amit tartok a témában. – A nagy klasszikusokat szeretem. Mint Gustave Flaubert Bovarynéja – mondja, miközben a címeket olvasgatja, nekem pedig felcsillan a tekintetem. Ki gondolná, hogy van még fiatal, aki nem csak a modern irodalomért van oda.
- Nahát, el sem hiszem, olyan kevesen tudják manapság értékelni az igazi klasszikusokat – mondom lelkesen, ő pedig felmosolyog rám. Gyönyörű mosolya van, meg kell hagyni. Vidám, meleg. Vajon akkor is így mosolyogna, ha tudná, milyen gondolatokat ébreszt bennem?
- Pedig a mai írók már nem tudnak olyat alkotni, aminek súlya lenne. Amin az ember még napokig rágódik, állandóan vissza-vissza térve – mondja, miközben gyengéden végigsimít a könyvek gerincén. 
- Hmm, olvastad esetleg… ezt? – veszem le az egyik könyvet, majd a kezébe adom. Ő kíváncsian  vizslatja. – Gabriel García Márquez: Szerelem a kolera idején. Fantasztikus könyv arról, létezik-e távolságon, rangokon és időn túlívelő szerelem – mesélem, és úgy látom, sikerült felkeltenem az érdeklődését, mert nem teszi azonnal vissza a könyvet a helyére. Helyette belelapozva elolvassa a tartalmat. 
- Csodásan hangzik – mosolyog fel rám, a mosolyától pedig hevesen megdobban a szívem. - És hogy hívják a műkedvelőt, akinek majd kifejezhetem a hálámat egy jó könyv kiolvasása után? – kérdi kacérkodva, mire beletúrok a hajamba, de csak nevetek.
- Keith Bennet – mutatkozom be, kezet nyújtok, ő pedig belecsúsztatja apró, kecses ujjait a tenyerembe. Óvatosan megrázom, és mintha egy kicsivel később húzná el a kezét, mint illik. Csak nem ő is? Nem, csak játszik velem, ez biztos. Habár, ki tudhatja. – Nagyon örvendek.
- Szintúgy. Az én nevem Naoe.
- Csak Naoe?
- Így van. Csak Naoe – mosolyog sejtelmesen, mire nem tudom eldönteni, hogy viccel-e, vagy komolyan gondolja. Különös fiú, az már biztos.
- Ázsiai, jól sejtem? – kérdem udvariasan, bár az arca elárulja. Udvariasan biccent, miközben továbbra is a könyveket tanulmányozza a polcon.
- Igen, japán – bólint, miközben egy újabb könyvet forgat meg a kezei között. Tényleg szeret olvasni, látom rajta.
- Másodgenerációs? – találgatok, mire a fejét rázza.
- Nem, Japánban születtem, de gyerek voltam még, mikor… ideköltöztem – mondja, de mintha kissé zavarban lenne, ennek ellenére újra mosolyog. 
- Értem. Olyan jó a kiejtésed, hogy azt gondoltam, ez az anyanyelved – nevetek fel halkan.
- Köszönöm – pirul el halványan, majd becsukja a könyvet, amit eddig nézegetett, de nem rajta vissza, hanem a mellkasához szorítja a másikkal együtt. – Meg kell jegyeznem, még nem jártam ilyen ízlésesen berendezett könyvesboltban – mondja a hangjában elismeréssel, miközben végigpillant a bolton. Jólesik az elismerés.
- Nagyon köszönöm. A bútorok a tulajtól származnak, nekem már csak megfelelően el kellett rendeznem őket – vallom be töredelmesen.
- Szóval nem te vagy az üzlet tulajdonosa? – kérdi meglepetten, mire bólintok.
- Nem, a könyvesbolt egy nyugdíjas úré, én csak vezetem – vonom meg a vállam, majd elindulok a kassza felé.
Naoe követ, majd leteszi elém a könyveket. Mikor megpillantom az Arkansas-t, egyetlen szó nélkül csipogtatom le a vonalkódot. Nem ő az első fiatal, aki melegekről szóló könyvet vesz. Ha meg olyan hajlamai vannak, ki vagyok én, hogy ítélkezzem? Hiszen jómagam is a másik csapatban játszom. Ahogy Naoéra nézek, mintha csalódottságot látnék az arcán. Talán arra számított, meglep, hogy ilyen könyvet akar venni, de nem.
- Nem te vagy az első fiatal, aki ilyesfajta könyveket olvas – mosolyodom el. - Szóval, ha sokkolni akartál vele, nem jött be. Egyébként nagyon jó kis novellák, ha érdekelnek a hasonló könyvek, tudok még ajánlani. Ha gondolod, nézz fel a honlapomra, ott mindig fenn vannak az újdonságok, amik érkeznek – folytatom, miközben lecsipogtatom a másik könyvet is. Kiveszek egy kis kártyát a fiókból, amin az üzlet, neve, címe és több elérhetősége is rajta van, majd felé nyújtom.
Tétován elveszi, de úgy tűnik, zavarban van, mint aki nem azt kapta, amit várt. A pénztárgép pittyeg, majd kijön a blokk is.
- Nyolc font lesz – mondom, mire Naoe zavartan kezd kotorászni a zsebében és előhúz egy tíz fontos bankjegyet. Elveszem, majd visszaadok két fontot, a könyveket pedig vászonzacskóba teszem a blokkal együtt. - Jó olvasást, Naoe! Remélem, még látlak – nyújtom át neki a könyveket.
- Köszönöm! - mosolyog rám vidáman. - Biztosan visszajövök még. És köszönöm a kártyát is! - lobogtatja meg a kis, bézsszínű kártyácskát.
- Nincs mit. Mindig öröm számomra olyan vevővel beszélgetni, aki ért a könyvekhez – mondom. - Mellesleg, nem minden mai író ír pocsékan. Vannak remek modern regények is. Hiszen a nagy klasszikusok többségét is ócska ponyvának tartották a maga korában. Egyszerűen csak a kereslet és az ízlés az, ami változik. A világ változik, ma már másfajta könyvekre van igényük az embereknek, mint ötven, száz, vagy kétszáz éve.
Naoe éppen válaszolna, amikor megkordul a gyomra. Elkuncogom magam, mire ő édesen elpirul. Úgy tűnik, még nem reggelizett.
- Éhes vagy? - kérdem, mire óvatosan bólint. - Nos, van még egy pár szelet kalácsom reggelről, hozzá vaj és némi dzsem, ha érdekel. Habár nem éppen szokványos dolog, ha a könyvesboltos reggelit szolgál fel egy vásárlónak – nevetek vidáman. - De engem nem zavar.
- Én… nem akarok zavarni – süti le a szemét. - Igazság szerint a kedvenc kávézómban akartam reggelizni, de az bizonytalan ideig zárva tart. És… véletlenül keveredtem ide, de nem bírtam ellenállni a könyveknek.
- Nos, van itt egy remek kis reggelizőhely két sarokra, ahol isteni sonkás tojást és tejeskávét adnak elég kedvező áron. Az adagok is elég nagyok, nem úgy kell keresni az ételt a tányér közepén. Ráadásul a tojás és a sonka helyi gazdaságokból van, a kenyeret pedig helyben, frissen sütik hozzá – mesélem. - A tejeskávéhoz pedig tejszín jár, nem tejhab. Néha én is betérek oda. - Látom, hogy erre felcsillannak a szemei.
- Megmondanád, merre van? - kérdi kíváncsian, mire bólintok.
- Tudod mit? Elkísérlek, ma úgysem számítok nagy forgalomra – mondom. - Hó vége van, ilyenkor kevés a vevőm, meg hát hét eleje is, az emberek ilyentájt dolgoznak. A reggelit tízig szolgálják fel, még van elég időnk.
Elgondolkodva néz rám, mintha nem tudná, mit is reagáljon. De úgy tűnik, nem ismerős a környéken, és nem szeretném, ha eltévedne nekem. Végül csak megrázza a fejét.
- Nem szükséges elkísérned. Ha elmagyarázod, hol van, eltalálok oda – mondja végül, én pedig bólintok.
- Nos, ha kimész a boltból, akkor bal felé a második utcában lesz. Kissé jelentéktelen külsejű hely, Joe Reggelizőjének hívják. Amolyan kedves, régimódi hely belül és remek a kiszolgálás. Sonkás tojáson kívül még sok minden van, ha esetleg nem szeretnéd a tojást – mondom.
- Köszönöm, Keith – mosolyog rám olyan vakító mosollyal, hogy a szívem kihagy pár ütemet. - Szerintem még biztosan visszatérek, tetszik ez a kis bolt.
- Nos, nekem lenne öröm, Naoe – biccentek mosolyogva, ahogy az ajtóhoz kísérem. - Remélem, tetszeni fognak a könyvek.
- Egész biztosan – bólint, majd elköszön és távozik.
Becsukom az ajtót, és elgondolkodva nézek utána. Furcsa egy fiú, az bizonyos, de nagyon megmozgatott bennem valamit. Valami olyat, amit már régen nem éreztem magamban.

A nap további része jórészt azzal telik, hogy kipakolom a tegnap érkezett könyveket a raktárban, jön néhány vevőm, de nem túl sok, valamint délután, munka után a parkba megyek kacsákat etetni. A nap eseménytelenül telik, de sokszor jut eszembe Naoe arca. Igyekszem elhessegetni a gondolatot, hiszen ő csak egy vevő, ráadásul félig még gyerek, nem akarok hiú ábrándokat kergetni. Csak játszott velem, kacérkodott, habár kíváncsi vagyok, hogy tetszenek neki a könyvek. Vajon még tanul, vagy már dolgozik? És ha dolgozik, akkor mi lehet a munkája? Ilyen arccal és testtel és biztosan modell, vagy valami hasonló. Esetleg pincér, vagy talán színész egy színi társulatban. 

~*~

Vagy egy hete nem láttam Naoét, de nem is számítok rá, hogy újra felbukkan. Vagy ha mégis, akkor sem mostanában. Éppen ezért lep meg annyira, hogy az egyik reggel, amikor éppen nyitnék, már odakinn áll az ajtóban. A villanyok felkapcsolva, a pénztárgép üzemel, már csak az ajtót kell kizárnom. Amikor meglát, szélesen rám vigyorog és integet. Elmosolyodom, és valami fura, meleg érzés árad szét a mellkasomban. Nyugalmat erőltetek magamra, miközben megfordítom a Zárva táblát, aztán kizárom az ajtót. Meg sem várja, hogy kinyissam az ajtót, ő már nyomja is le a kilincset és lép be.
- Szia! - mosolyog rám vidáman, mint akinek egy szál gondja nincs a világon.
- Szia! - válaszolom boldogan. - Csak nem ilyen hamar kiolvastad a könyveket?
Ajkain huncut mosoly játszik, amit nem tudok hová tenni. Mostanában érkeztek új könyvek, sőt, a raktárban levőket is kipakoltam. Látom, hogy végignéz a bolton, mi változott, majd célirányosan az újdonságok felé veszi az irányt. Én pedig követem.


vicii2019. 11. 20. 19:34:06#35681
Karakter: Naoe
Megjegyzés: (Andronak)


 A lakosztályt halk, kellemes zene lengi be, Mozart hangjai töltik be az űrt. A hajnal első sugarai áttörnek a mélybíbor sötétítőfüggöny rostjai között. Akár egy kellemes, meghitt reggel is lehetne. Ücsöröghetnék a kényelmes bőrfotelben egy croissant majszolgatva, mellé egy bögre tejet szürcsölve, nézve a napfelkeltét, ahogy a fény lassan elárasztja az egész várost. A kilátás egészen kiváló innen fentről, a nyolcadik emeletről. Csakhogy ez nem egy meghitt reggel. Még kellemesnek sem mondanám.
A hangulatot elcsukló zihálás töri meg és az ágy moraja, ahogy szinte az egész keret recseg és ropog. Ruhátlanul, kiterülve fekszem a selyemtakarón, a hajam legyezőként szétterülve körülöttem, egyik kezemmel az ágyneműt markolva, a másikkal szégyenlősen a szememet takarva, mint aki kínosnak érzi hatalmas gyönyörét. De csak a végtelen undort és az unottságot akarom palástolni.
Fölöttem az egyik pénzes, visszajáró vendégem, politikus, ahhoz hűen pedig rangjához méltó pocakkal. Szinte levegőt sem kap, ahogy erőlködik a lábaim között, kitartóan pumpál, kis farka pedig egészen lelombozó. Szakad róla a veríték, néhány csöpp a combomon landol, elfog tőle az undor is. Más sem jár a szememben, mint hogy végre leszálljon rólam és vehessek egy frissítő, forró zuhanyt.
Végre felhörög, az orgazmus agóniájában az arca elképesztően eltorzul, egész teste rángatózik, levegő után kapkod. Lihegve gördül mellém az ágyra, síkos, meleg tenyerével a combomba markol, én pedig engedelmes, hízelgő mosollyal fordulok felé, kimerülten. Ő az utolsó vendégem, végre vége az éjszakai műszaknak. Csak nagyon ritkán van napközben vagy kora este kuncsaftom, a zöme az éj leple alatt jár ide. A legtöbb befolyásos ember, politikus, üzletember, miegymás, mind titkolja a világ elől a perverzióit. Hiszen mégsem derülhet ki, hogy gyermekarcú, fiatal fiúkra gerjednek…
- Ezt nevezem én igazi kielégülésnek… - lihegi, miután már nem akar megfulladni a megerőltetéstől. – A feleségem fele ilyen csábító és szexi nem tud lenni, mint te, kedvesem. Pedig igyekszik néha, de csak nevetségessé teszi magát vele – horkant fel, majd feltápászkodik az ágyról. A kikészített törülközővel megtörli izzadtságtól gyöngyöző homlokát, majd áttörölgeti a mellkasát is, végül öltözni kezd, közben pedig be nem áll a szája. – Tudja, hogyha teljesen elvesztem iránta az érdeklődésemet, már a gyerekek sem fogják tudni megmenteni attól, hogy kitegyem a szűrét. De már egyszerűen undorodom tőle, felszedett vagy húsz kilót, miután megszülte a kisebbik fiunkat, de annak is már 15 éve, és még mindig nem tudta leadni. Mindig panaszkodik, hogy diétázik, de csak mereszti a seggét egész nap, persze hogy nem tud lefogyni. Ha nem főzne olyan fantasztikusan, már rég kiadtam volna az útját – végre a cipőjét veszi fel, mikor végez, még utoljára int, én kacéran rákacsintok, szégyentelenül nyújtózva az ágyon, ő pedig még legelteti rajtam a szemét egy kicsit.
- Jövő héten ugyanekkor találkozunk, kedvesem – vigyorodik el éhesen.
- Már alig várom, Walter. Mindig tűzbe jövök, mikor találkozunk, ráadásul a fantasztikus ajándékaid is csodás ízlésről árulkodnak… - hízelgek, az asztalra tekintve, ahol ott hever a legutóbbi darab. Ezúttal egy fantasztikus nyakéket kaptam tőle, vékony arany láncon foglalatban csepp alakú türkiz kővel. Meg kell hagyni, csecsebecsék terén tényleg jó ízlése van, és a pénzt sem sajnálja.
- Legközelebb majd ne legyen rajtad semmi más, mire ideérek, csak az – vigyorodik el kéjencül, én pedig felkuncogok.
- Úgy lesz. Add át üdvözletem a feleségednek – mosolyodom el, mire hangosan felröhög és távozik. Becsukódik az ajtó és hallom távolodó lépteit, megkönnyebbülten felsóhajtok. Egy hosszú percre behunyom a szemeimet és csak élvezem a csendet, ami körülölel, a szám is véget ért.
De még mielőtt megrohanhatnának a gondolatok, inkább feltápászkodom. Elfintorodom, ahogy meglátom az ágyneműn a nedves foltot, amit a férfi hagyott maga után. Lesöpröm az ágyról, nem is akarom látni. Bevetem magam a fürdőszobába, a testem pedig szinte megkönnyebbül, ahogy a forró vízcseppek végiggurulnak a bőrömön. Hosszan zuhanyzok, lemosva magamról az este nyomait és fáradalmait, a hajamat is alaposan megmosom, majd kiszállva a víz alól készülődni kezdek. Megszárítom a hajam, drága parfümöt permetezek magamra, majd a szekrényben kezdek kotorászni valami gönc után. Egy fekete, feszülős szövetnadrág mellett döntök és egy türkiz, hosszú ujjú selyeming mellett. Már majdnem kilépek az ajtón, mikor megakad a tekintetem az asztalon heverő medálon és kis tépelődés után úgy döntök, felveszem. Végül is, tényleg tetszik, és nem számít, kitől kaptam. Elégedetten szemlélem meg magam az egész alakos tükörben, majd kilépek a lakosztály ajtaján.
Lifttel lemegyek a földszintre, ahol vidám mosollyal állok meg a portánál.
- Jó reggelt, jóképű – pillantok az újságjában elmélyedő portásra, aki unottan néz fel rám.
- ’Reggelt – morogja, én pedig felsóhajtok.
- Sziporkázó vagy, mint mindig – kuncogok. – Légy oly kedves, szólj hogy takarítsák ki a szobámat és feltétlenül húzzák át az ágyneműt is.
- Meg lesz.
- Tudtam, hogy számíthatok rád.
Végre felpillant, tekintetében már jókedv csillog, én pedig intve távozom az épületből. A kedvenc kávézóm felé veszem az irányt, hogy bekapjak valami reggelit és igyak egy jó tejeskávét. Semmit sem szeretek jobban, csak ülni ott, nézni az utcán rohanó embereket és nem gondolni semmire, csak élvezni a pillanatot. Ez a titka mindennek. Elűzni a gondolatokat. Megtanultam, hogy minél kevesebbet foglalkozom a miértekkel, annál könnyebb.
Egészen jókedvűnek érzem magam, a kezdeti fáradtság sem olyan vészes már, de az örömömet pillanatok alatt letöri, mikor odaérek az épülethez. Az ugyanis zárva. Semmi magyarázat, semmi információ, mikor nyitnak ki legközelebb, csak annyi, hogy „bizonytalan ideig zárva”. Na szép.
Sóhajtva túrok a hajamba, majd komoran sétálok tovább, csak megyek előre. Pedig olyan nehéz volt találni egy helyet, ahol fantasztikus tejeskávét kapni. Tejszínhabbal, kis kakaóval a tetején. A legtöbb helyen tejhabbal adják és fahéjjal, amit ki nem állhatok.
Lehangoltan barangolok valami más hely után nézve. Azt már próbáltam, amott csapnivaló a kiszolgálás, a másik koszos, abban pedig a kávé olyan zaccos, hogy harapni kell… fintorogva fordulok be még egy sarkon.
Már csak azt veszem észre, hogy nem ismerősek az épületek. Kíváncsian nézelődve lépkedek, hátha rábukkanok valami jó helyre, mikor is megakad a tekintetem egy kirakaton. Tétován állok meg egy apró könyvesbolt előtt. A kirakatban ízlésesen elrendezve nemcsak a legújabb toplistás bestsellerek, de nagy klasszikusok kötetei is helyet kaptak.
Emlékszem, mikor tinédzser voltam, gyűlöltem a szépirodalmat, de muszáj volt olvasnom, mert a vendégeimnek nem elég csak egy csinos pofi. Művelődnöm kellett, átrágnom magam nagy klasszikusokon, akkor is, ha nem fűlött hozzá a fogam. De aztán szépen lassan megszerettem az olvasást, mert megszűnt közben a külvilág, a könyvek lapjain pedig akár egészen más is lehettem. Ami csak szerettem volna. És arra is rájöttem, hogy vannak nálam sokkal sanyarúbb sorsú emberek. Végül is, aranyozott kalitkában élni nem annyira szörnyű.
Tétován nyitok be, érkezésemet kis csengő jelzi. Bent a könyvek félreismerhetetlen illata kúszik orromba, és mellette még valami más, valami édes. Talán valamilyen sütemény lehet.
- Egy pillanat és máris megyek! – kiabálja valaki hátulról, egy kellemes tónusú férfihang. Kíváncsian lépek beljebb, kezemmel végigsimítva néhány borítón, megcsodálva a régi, melegséget sugárzó berendezést. A bútorok elég kopottak, a berendezés régi, mégis nagyon ízléses. Mintha egy kedves idős házaspár lakásába léptem volna be. Ilyen lehet egy nagyszülő otthona.
Nézelődök csak, ha megakad egy borítón vagy címen a szemem, kinyitom és elolvasom a tartalomleírást.
Kiszúrok egy érdekes könyvet, belelapozok, mikor lépteket hallok közeledni.
- Jó napot, elnézést kérek a várakozásért, segíthetek valamiben? – áll meg tőlem néhány lépésre egy magas, meglepően jó kivágású férfi. Becsukom a könyvet, visszateszem a helyére majd rápillantok, a szemei pedig elkerekednek, arcára őszinte meglepettség ül ki. Igen, ismerem ezeket a tekinteteket, az őszinte csodálat szépségem oltárán. Kár is tagadni. Mindig elégedettséggel tölt el.
Tőlem majdnem egy fejjel magasabb, széles vállú, kellemes megjelenésű férfi, úgy harminc év körüli lehet. Az arca férfias, mégis lágy vonású, kimondottan jóképű. Szögletes, de nem túl markáns áll, dús, vonzó ajkak. Szemei meleg barnák, kedvesség és melegség sugárzik belőlük. Rövid, világosbarna haja huncut hullámokat vet, teljessé teszik az összhatást.
- Jó napot – köszönök én is, amivel kizökkentem. Zavartan pislant párat, próbálja titkolni a zavarát, én pedig elmosolyodom rajta. – Ami azt illeti, igen. Olvasnivalót keresek – mondom jókedvűen körbepillantva, ő pedig melegen elmosolyodik. Milyen kedves mosolya van! És ettől csak még jóképűbb…
Vajon milyen lehet azokon az ajkakon egy buja mosoly? Milyen lehet, ha izzó vágy sugárzik azokból a gyönyörű szemekből?
Arcomra kiülhetett valami furcsa kifejezés, mert zavartan elfordítja a fejét a pillantásom elől.
- Milyen műfajt kedvelsz?
- Most épp a romantikus könyvek a kedvenceim – mondom könnyedén, a férfi pedig kedvesen vezet az egyik polchoz, megmutatva a kínálatot. – A nagy klasszikusokat szeretem. Mint Gustave Flaubert Bovarynéja – mondom, végigfuttatva a tekintetem a címeken, neki pedig szinte felragyog az arca a mondottak hallatán.
- Nahát, el sem hiszem, olyan kevesen tudják manapság értékelni az igazi klasszikusokat – mondja lelkesen, én pedig ragyogóan felmosolygok rá.
- Pedig a mai írók már nem tudnak olyat alkotni, aminek súlya lenne. Amin az ember még napokig rágódik, állandóan vissza-vissza térve – mondom, gyöngéden végigsimítva a könyvek gerincén. Az igazán jó könyv nem ereszti az embert akkor sem, ha már kiolvasta.
- Hmm, olvastad esetleg… ezt? – vesz ki egy könyvet a sok közül, felém mutatva, én pedig kíváncsian veszem kézbe. – Gabriel García Márquez: Szerelem a kolera idején. Fantasztikus könyv arról, létezik-e távolságon, rangokon és időn túlívelő szerelem – meséli, nekem pedig rögtön felkelti az érdeklődésemet, megforgatom a kezemben és fellapozom a tartalomjegyzéknél, végigfuttatva a szemem a kedvcsinálón.
- Csodásan hangzik – mosolygok fel rá.
- És hogy hívják a műkedvelőt, akinek majd kifejezhetem a hálámat egy jó könyv kiolvasása után? – kérdem kacéran, ő pedig halkan felkacagva túr a hajába.
- Keith Bennet – mutatkozik be szívélyesen, kezet nyújtva, én pedig kecsesen csúsztatom ujjaimat nagy tenyerébe. Finoman rázza meg a kezem, én pedig egy pillanattal később engedem, mint kellene. – Nagyon örvendek.
- Szintúgy. Az én nevem Naoe.
- Csak Naoe?
- Így van. Csak Naoe – mosolygok sejtelmesen, valószínűleg nem tudja eldönteni, hogy tréfálok-e vele és csak nem akarom megmondani a teljes nevem, vagy komolyan beszélek.
- Ázsiai, jól sejtem? – kérdi udvariasan, én pedig aprót biccentek, de tekintetem közben visszatéved a könyvekre. Böngészés közben válaszolok.
- Igen, japán – bólintok, miközben leveszek a polcról egy újabb könyvet és megforgatom az ujjaim között.
- Másodgenerációs? – találgat, erre viszont megrázom a fejem.
- Nem, Japánban születtem, de gyerek voltam még, mikor… ideköltöztem – mondom egy pillanatra elszégyellve magam. Zavartan mosolyodok el, de igyekszem hamar visszazökkeni a szerepbe.
- Értem. Olyan jó a kiejtésed, hogy azt gondoltam, ez az anyanyelved – nevet fel kellemesen, hangjától pedig szinte megborzongok.
- Köszönöm – pirulok el halványan, majd becsukom ezt a könyvet is, de nem teszem vissza a polcra, a másikkal együtt a mellkasomhoz szorítom. David Leavitt: Arkansas. Három novella egy könyvben, mindegyik meleg férfiakról szól. – Meg kell jegyeznem, még nem jártam ilyen ízlésesen berendezett könyvesboltban – mondom elismerően körbepillantva, Keith pedig hálásan rám mosolyog a bókért.
- Nagyon köszönöm. A bútorok a tulajtól származnak, nekem már csak megfelelően el kellett rendeznem őket – vallja be töredelmesen. Minden esetre, berendezni egy helyiséget bonyolultabb. Szép bútorokkal is össze lehet hozni egy katasztrófát.
- Szóval nem te vagy az üzlet tulajdonosa? – kérdem meglepetten, mire csak bólint.
- Nem, a könyvesbolt egy nyugdíjas úré, én csak vezetem – vonja meg a vállát, én pedig kecsesen lépek a kasszához, a könyveket letéve a pultra. Az Arkansas van felül.
Keith belép a pult mögé, én pedig kedvtelve, kíváncsian figyelem a reakcióját a könyvre.


© Copyright 2009-2020. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).