Túl ideges voltam vacsorázni előző este. Tudtam, hogy a reggelit már muszáj leerőszakolnom a torkomon, de a tornaterembe érve azt is megbánom. Amikor Lev a szokásos matek korrepen felvetette, hogy kísérjem el, örültem, de nem éreztem a súlyát.

Nagy levegőt veszek, nyugalmat kényszerítek magamra, és inkább csak a fiú fecsegését hallgatom. A gyakorlás ismerős hangjai kellemes emlékeket idéznek fel az előző télről, még a Niiyamában. Azonban a közeg más. Mindenhol másod- és harmadéves srácok, és még az az egy-két elsős is, akit Leven kívül látok, jó egy fejjel magasabb nálam, a szélességükről nem is beszélve.

Ahogy ezt felmérem, a tekintetem visszatér Levre. Rámosolygok, csodálkozva veszem észre, hogy az idegességem tényleg csillapodik. Sokat beszél, néha hülyeségeket, de legalább eltereli a figyelmemet, és hagy időd, hogy alkalmazkodjam a csapatához. Hamarosan az enyém is lesz, ha minden jól megy.

Kicsit korábban érkeztünk, mint szokott, mert beszélni akartam az edzővel, de csalódottan vettem észre, hogy még nem érkezett meg. Semmiségekről fecsegek Levvel, de közben is a bemelegítéshez készülő srácokat figyelem félszemmel. Mégsem veszem észre a mögém lépőt, amíg fennhangon oda nem szól Levnek.

–  Oya, oya, oya, milyen új kiscicát hoztál közénk, Lev? –  Ezzel együtt finom húzást érzek a fejemen, és mielőtt reagálhatnék, a hajam kibomlik a copfból. - Tudod, ha komolyan itt akarsz edzeni, jobban jársz, ha megfelezed a hajad hosszát, mert útban lesz.

Ahogy hátra fordulok, zavarba jövök. A fogadtatás elég közvetlen, ám a fiú arca ugyanolyan meglepetést tükröz, mint az enyém. Visszaadja a hajgumimat, amit szó nélkül zárok a markomba.

A leírás, amit kaptam, illik a kapitányra. Magasabb nálam, sötét haja félig a szemébe lóg, félig az égnek áll. Bő pólóban is elég izmosnak tűnik, velem ellentétben, mert hiába kaptam a legkisebb méretet a fekete gyakorlóból, még az is lóg rajtam.

Mondanom kéne valamit, de Lev megelőz. Azt hittem, egész jól felkészültem erre a találkozásra, a fiú mégis könnyebben ejti ki a magyarázó szavakat, mint ahogy egész este fogalmazgattam magamban.

–  Kuroo-san, jó reggelt. Ő itt Hirai Chieko-chan, és szeretne velünk gyakorolni. Tudod, a suliban nincs női csapat, de szeretne továbbra is röplabdázni, így én javasoltam neki, hogy eddzen velünk.

–  Nem leszek a csapat terhére, ígérem! – teszem hozzá, amikor végigmér. Lehet, hogy első ránézésre nem nyertem el a tetszését, de bizonyítani akarok neki, és mindenkinek magunk körül. Várakozásommal ellentétben a kapitány elmosolyodik. Nehéz eldönteni, mire gondol, de nem ingatja meg az elszántságom.

–  Azt nem is hagynánk, mert komoly terveink vannak az idényben – mondja, mosolya ellenére komoly pillantást vetve rám. Nyelek egyet, ökölbe szorítom a kezem. Tudom, mire gondol, hiába vagyunk még távol a bajnokságtól. Azonban hamar könnyedebbre vált, és örülök, mert a légkör kezdett súlyossá válni hármunk körül. –  De legyen, beállhatsz az elsősök közé. Kivételt azonban nem tehetünk, mert lány vagy, ugyanazt az edzést kell bírnod, mint a fiúknak. 

–  Természetes, nem probléma!

Olyan izgatott vagyok, hogy a nyilvánvaló tévedését nem javítom ki. Másodikos vagyok. Valószínűleg nem lekezelésből sorolt az elsőévesek közé, mert eleget láttam a fiúkat ahhoz, hogy játék nélkül is nagyjából felmérhessem őket. Egy szinten lehetek velük, pusztán a testi adottságainkat figyelembe véve. Szóba hoznám az észrevételeimet, de a kapitány még nem fejezte be. Kíváncsian várom, mit akar még mondani. Közelebb hajol, mielőtt én megtehetném. Magasabb nálam, de nem fenyegető, és a mosolya is megszelídítette az arcát, ha eltekintek a különös fénytől a szemében.

–  A csapatnak nincs menedzsere, ellenben roppant jól jönne egy, aki ellátná a feladatokat – közli, elakasztva egy pillanatra a lélegzetem.

Ó, istenem! Már amikor elkezdte, minden lehetséges borzalom lepergett előttem, ehhez képest egy kis adatgyűjtés és babusgatás semmiség. Nem igazán vagyok képben a menedzseri teendőkkel, de az előző csapatomé egy angyal volt, és emlékszem, hogy szorgoskodott körülöttünk. Azt hiszem, képes leszek rá.

–  Áll az alku! – vágom rá, a kezemet lelkesen nyújtva a kapitánynak. Ahogy a kezébe zárja az ujjaim, érzem, milyen meleg a bőre, és a várakozás izgalmától mennyire átfagyott a sajátom.

Mire elereszt, megnyugszom, de az adrenalin zsibogása nem szűnik meg a testemben. Picit ugrálok egyhelyben, furcsálló pillantást nyerve a mellettem álló Levtől emiatt.

A kapitány tapsol, gyakorlásra szólítja fel a csapatát. Mielőtt ő is csatlakozna a futáshoz, megérintem a karját. Érdeklődve fordul felém, látom, hogy nem tudja elképzelni, mi bajom van. Előbb a pályán távolodó srácokra, majd az arcára nézek. Fél kezemben még mindig a hajgumit szorongatom. Esélyem sem volt a copfomat megcsinálni.

–  Kapitány – szólítom meg, de megrázza a fejét.

–  Kuroo – mondja, különös, érdeklődő tekintetét le sem véve az arcomról. – Csodálkozom, hogy Lev annyit dumált neked, de a nevemet elfelejtette közölni.

Fülig vörösödöm a zavartól, mert Kuroo téved. Egyszerűen a többi infó és a sok új inger mellett kiment a fejemből, pedig rajta kívül a legtöbb csapattársunk nevét is hallottam már.

–  De mondd, mit szeretnél – hallom. Muszáj összeszednem magam, ha nem akarok szerencsétlennek tűnni.

–  Csinálhatom a bemelegítést veletek? – kérdem. A hajgumit sodorgatom a kezemben. Ha nem lenne tiszteletlenség Kurooval szemben, lebuknék, előre dobnám a hajam, hogy megcsináljam a fonatom, és addig se kelljen a szemébe néznem.

–  Hogyne. Milyen kérdés ez? Csapattag vagy, nem? A többit megbeszélheted az edzővel, ha megérkezik.  

Bólintok, és lehajtom a fejem, hogy Kuroo ne lássa az elégedett mosolyomat. Menedzserség ide vagy oda, azért jöttem, hogy pályára állhassak velük.

Felkötöm a hajam, már futás közben, és csatlakozom a fiúkhoz az első körük végén. Nekem tovább tart befejezni, mint bármelyiküknek, így már az első nyújtásokat végzik, mire én is megállok. Látom, hogy Kuroo rajtam tartja a szemét, de rajta kívül is érzek néhány kíváncsi pillantást magamon.

Elégedetten nyugtázom, hogy könnyebben csinálom a nyújtógyakorlatokat, mint a legtöbbjük, de ez nem csoda. Kevesebb izom van rajtam, mint a srácokon, és egy, a közelemben lévő szőke buksit leszámítva mindegyikük fölém magasodik, Levről nem is beszélve. A szőke buksi gazdája azonban ügyes. Csodálkozva figyelem, milyen könnyedén dönt előre egyenes térddel és háttal, és még a tenyerét is rezzenéstelen arccal simítja a földre a cipői közt. Ezek tényleg macskák! És a valódi mozgásukat még nem is láttam!

Nagyot nyelek, amikor a srácok felveszik a szokásos posztokat a két háló előtt a gyakorláshoz. Figyelem, hol vannak az elsősök, és feléjük veszem az irányt, de az érkező edző hangja megállít.

–  Hol van Hirai-san? – Hátraarcot vágok és odakocogok hozzá.

A beszélgetésünk negyedóráig sem tart. Mire visszatérek Nekomata edző oldalán az irodájából, a gyakorlás már látványos résznél jár. A pálya szélén állva figyelem szőke buksi, vagyis Kenma, emlékeztetem magam, pontos, de az utolsó pillanatig olvashatatlan feladásait. Várakozásaimmal ellentétben nem Levnek, hanem Kuroonak küldi, a labda pedig keményen puffan a túloldalt, két védő között.

Számítottam rá, hogy mások, mint egy lánycsapat, a mozgásuk gyorsasága és az ütések ereje elsőre mégis sokkoló. Az első pár percben nagyra nyílt szemmel figyelem őket, hallgatom a kiáltásokat, Kuroo elmosódó, távolról nehezen értelmezhető instrukcióit. Az edző mosolyog mellettem, de az arca elveszik a perifériámon. Nem tudom levenni a szemem a játékosokról. Csodálatos, hogy ide kerültem!

Bárhogy akartam, végül aznap reggel nem álltam pályára. Csak néztem őket, szívtam magamba az információkat, és próbáltam minél több dolgot megjegyezni. A stílusuk egészen más volt, mint amihez szoktam, de úgy éreztem, tudnék alkalmazkodni, ha esélyt adnak rá.

Az edzés végére annyira tele van a fejem velük, hogy szédülök. Magamhoz szorítom a lefóliázott csomagot, amit az edzőtől kaptam. A csapat piros melegítőjét rejtette, de annyira elvonták a figyelmem, hogy eszembe sem jutott kibontani.

Nincs szerencsém, mert mire az öltözőbe érek, a fiúk is kezdenek kiszivárogni a tornateremből. Nem volt kulcsom a női öltözőhöz, reggel pedig még senkit sem találtam, aki beengedett volna. Lev, amikor meglátta, hogy a vécé felé igyekszem felvenni a gyakorlómat, berángatott az öltözőjükbe azzal, hogy nincs ott senki, használjam nyugodtan, mielőtt elkezdjük. Belementem, de arra egyikünk sem gondolt, hogy az edzés után már nem lesz ilyen könnyű egyedül maradnom.

Épp a blúzomat veszem fel, amikor kinyílik az ajtó. Arccal a fal felé fordulok és próbálok sietni, de minél jobban kapkodok, annál többet vacakolok a gombokkal. Nem vagyok zavarban, de a fiúkat sem akartam kínos helyzetbe hozni. Inkább nem fordulok meg, és remélem, hogy akárki talál rám, nem fog kiabálni. Összeszorítom a számat, és várom, mond-e valamit. Még csak az első gombnál járok, amikor Kuroo hangját hallva megint elvétem a következőt.