Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Egyéb Anime)

ef-chan2020. 03. 20. 01:34:56#35736
Karakter: Kuroo Tetsurou
Megjegyzés: (Hirai-sannak)




Felszólításomra mindenki szedelőzködni kezd, majd viszonylag hamar kialakul a futósorrend, amihez magam is becsatlakoznék, természetesen Kenma mellé igyekezve sorolni elsőnek, hogy kicsit felpaprikázzam, mielőtt a sor elejére törve vezetném a futást, de ahogy ellépnék, apró érintés tart vissza, amely a karomat érte. Kérdőn fordulok vissza a lány - Hirai-san - felé. Tekintete elsőnek a többieket követi, csak utána kapcsolódik az enyémbe. 
- Kapitány - kezdene bele, de megrázom a fejem. Nem kell ennyire hivatalosnak lenni.
- Kuroo - javítom ki kvázi bemutatkozva hanyagul. - Csodálkozom, hogy Lev annyit dumált neked, de a nevemet elfelejtette közölni.
Hirai-san azonnal elvörösödik. Ettől, s attól, hogy a haja még mindig kibontva, s tincsei összevissza állnak a nem szándékolt frizurától, olyan ártatlanul aranyos. Egy pillanatig kiélvezem a látványt, de aztán erőt veszek magamon, s emlékeztetem rá, hogy valamibe belekezdett amúgy. 
- De mondd, mit szeretnél.
- Csinálhatom a bemelegítést veletek? 
Egy picit megemelkedik a szemöldököm a hirtelen meglepettségtől, majd aprót kuncogok, mielőtt rávágnám: - Hogyne! Milyen kérdés ez? Csapattag vagy, nem? A többit megbeszélheted az edzővel, ha megérkezik. 
Bólint, s bár újra nem néz vissza rám, a kisugárzása elárulja, hogy mennyire fellelkesíti, hogy újra röpizhet majd. Nem tudom, miért pont a Nekomába jelentkezett, talán csak figyelmetlen volt, talán családi okok, de egy biztos, a lelkesedése elárulja, hogy nagyon szereti ezt a sportot, szinte sajnálom, hogy nincs női szakág a suliban. 
Most viszont nem annak van itt az ideje, hogy ezen elmélkedjek halál feleslegesen, így csatlakozok a futókhoz, barátom hergelése helyett behozva a fél körös lemaradást, hogy végül megszokott mód vezessem a csapatot. 
Mivel később kezd futni, később is kezd nyújtani, így van időm megfigyelni. A mozgásán látszik, hogy edzésben van, azaz eddig sem tétlenkedett, akárhol is sportolt eddig. A lányokra jellemzően nem annyira izmos, de azért megvannak a hangsúlyos tónusok rajta is. Ellenben hajlékonyabb és lazább. Lányként átlagosnak mondható magasságú, csak hozzánk képest tűnik nagyon alacsonynak, bár tény, hogy nem válna hátrányára még vagy 10 centi. Főleg, ha velünk fog edzeni, hiszen eleve a háló is magasabban van a fiúknak, mint a lányoknak. Elég nehéz lesz így sáncolnia, hacsak nem képes meglepően magasra ugrani, mint a Karasuno 10-ese. Mondjuk azt se tudom, milyen szinten volt eddig, milyen posztot játszott így belegondolva, nem biztos, hogy eleve gondolt volna sáncolgatásra… 
Annyi baj legyen, úgyis az edző fogja kitalálni, mihez kezd vele. Az én dolgom inkább az, hogy a menedzseri feladatokat áttestáljam rá minél előbb.
A bemelegítés után a dolgunk tudva állunk fel egy kis ráhangoló játékra, miközben befutnak az edzők. Naoi edző ügyel ránk, míg Nekomata edző magához hívja Hirai-sant. Valahol itt vesztem végleg szem elől, mert százszázélkosan a feladatomra koncentrálok. Bár csak edzés, legalább olyan fontos, mint egy tétmeccs, épp csak itt az ellenfél helyett a saját hibáink ellen harcolunk, törekedve javítani őket, csiszolva a képességeinket és a csapatmunkát. Mert a kapcsolódás csak úgy működik, ha ápoljuk. 
A különböző feladatok gyakorlása után jön a kedvenc részem, az edzőmeccs. Bár eddigre mindenki fáradt, tudom, hogy a maga módján mindenki felvillanyozta magát. Nem is fukarkodunk a labdamenetekkel. Minden percét élvezem annak ellenére, hogy a játék öröme mellett folyamatosan figyelve irányítom a saját csapatom, de ugyanígy törekszem tanácsokat adni a másik csapatnak is, s ugyanígy meghallgatom a többiek észrevételeit is, hogy önmagam is fejleszthessem. Persze mivel edzőmeccs, sokszor arra hajtok, hogy bizonyos kiélezett szituációkba kergessem főleg az elsősöket, büszkén figyelve, hogyan válnak egyre jobbá, még ha szeretem is a földbe döngölni a túlzott önbizalmukat, különösen Levét. 
Az edzésnek viszont, ahogy mindennek, egyszer vége. Jólesőt nyújtózkodom már kifelé jövet, a levezető nyújtások és elpakolás után. 
- Azt hiszem, kellemesen elfáradtam ahhoz, hogy ne legyen gond úgy csinálni, mintha nagyon figyelnék az órákon - vigyorgok Kenmára. Megrovón pillant rám, de aztán csak visszafordul a játékához. Komolyan, vége sincs az edzésnek, s már megint nyomja, s akkor még ő mondja, hogy nincs energiája semmihez edzés után! Cukkolni is kezdeném, ha nem lennék figyelmes arra, hogy a sor eleje lefagy az öltözőnél. Na, mi történt? 
Előre lépek: - Mi az Taketora, szellemet láttál? - kérdezem vigyorogva a lefagyott csapattársamtól, s közben a tekintetem tovább siklik az öltözőre. A helyzetet nem nehéz azonnal felmérni, s egy röpke “ó” szalad ki a számon a látványra, majd halvány pírral visszacsukom az ajtót, félretolva a totál lefagyott Taketorát. Hülye nagypofájú, de ha lányokról van szó, rosszabb, mint egy megpöckölt kocsonya. 
- Oké, minna, sorakozó a terem előtt!
- De hát…! - kezdene értetlenkedni a csapat “hátulja”, de mivel még Taketora is megindul szó nélkül, végül csak megindul mindenki. Az ajtó felé fordulva túrok zavartan a hajamba, hogy kicsit kifújva szedjem össze a vagányabbik részem, s próbáljam oldani egy kicsit a feszültséget így, ajtón keresztül. 
- Hontou ni sumimasen, Hirai-san, nem állt szándékában senkinek leskelődni. Öltözz fel nyugodtan, a srácokat addig visszaparancsoltam a teremhez. 
Magam az ajtónál maradok, hetykén nekitámaszkodva őrizve azt, de azért érzem, hogy kissé ég a fejem a látottaktól. Jó, nem mintha annyira sok mindent láttam volna, de nincs az az egészséges fiatal srác, akinek ne indítaná be a fantáziáját egy épp feltöltöző lány gondolata. Főleg mert továbbra is úgy gondolom, hogy csinos és formás. 
Megrázom a fejem. A leginkább mondjuk lefejelném az ajtót vagy a falat - az utóbbi jobban fájna, biztos józanítóbb -, de nem lenne nyerő még inkább a frászt hozni rá, és a púpra hiába mondják, hogy csinos egy darab, cseppet sem szexi. 
A gondolataimból végül az zökkent ki, hogy rányit belülről az ajtóra, ami persze nem nyílik, mert neki tehénkedek. Ellököm magam, hogy már én nyissam ki előzékenyen. 
- Elkészültem - motyogja zavartan, mire csak igenlően bólintok. Egyrészt látszik, másrészt meg logikus, de nyilván nekem se jutna jobb eszembe. Ez olyan, mint amikor az ember kínjában az időjárásról kezd beszélgetni. 
- Legközelebbre megoldjuk, hogy ne kelljen hasonló kellemetlenségekbe keveredni - ígérem, kényszerítve magam, hogy a problémamegoldásra gondoljak inkább. - Ha nem nagy gond, akkor órák után találkozhatnánk. 
Elpirulva pillant fel rám. Egy pillanatig nem értem a tekintetében játszó kérdést, aztán leesik, hogy ez így több, mint félreérthető. Védekezőn fel is emelem a két kezem. Basszus, tök gáz, mikor volt utoljára, hogy ennyiszer zavarba jöttem?! 
- Ne értsd félre, csak a menedzseri dolgok miatt, meg hogy elintézzük az öltözőkulcs igénylést! 
- Ah… hai, persze. Ráérek. - A feszültség nem csökken, de legalább a félreértést, remélem, tisztáztam. Ahh, ez így kellemetlen. Sóhajtva fújom ki a levegőt, majd az egyik kezemmel beletúrok rendetlen tincseimbe, a másikat pedig leeresztem. 
- Körülbelül kettőkor végzem, találkozzunk a tanári előtt. Addig is szép napot, menedzser-chan! - próbálom mosollyal feloldani a hülyeségem okozta zavaróan kellemetlen hangulatot azzal, hogy a magam részéről úgy viselkedek, mintha mi sem történt volna. Amúgy is sietni kellene, mert lassan nem érünk be első órára, a többiek meg nemcsak ezért, de azért is meglincselnek, mert magyarázat nélkül kiállítottam őket a tornaterem elé dísznek…

* * *

Rég volt, hogy ilyen repülőstarttal indultam ki az osztályteremből, de nem akarom megvárakoztatni Hirai-sant. Szerencsére a jelek szerint én érek előbb oda, így előkapom a telefonom, nyomkodva rajta egy bugyuta játékot, amit még Kenmával próbáltunk ki, de annyira nem volt jó. Részletkérdés, hogy még mindig a telefonomon van, most kapóra jön - meg úgy kb. mindig, mikor nincs mit csinálnom, és kötelezően unom magam. 
Sokat viszont nem kell nyomkodnom, mert nem sokkal később fel is bukkan. 
- Gomen! Ugye nem vártál sokat? - hajol meg picit előttem. Csak intek, a kezemmel is jelezve, hogy dehogy, miközben megeresztek egy mosolyt: - Most érkeztem én is, nyugi! Elsőnek intézzük el a kulcsot! 
Ezzel a lendülettel be is kopogok a tanáriba. A válasz után belépek, beinvitálva magammal Hirai-sant is. A felügyelő tanárunkhoz, aki egyben a testnevelés tanár is, lépve bemutatom a lányt, mint a leendő menedzserünket. A tanárunkkal egyeztetve engedélyt kapunk a női öltöző használatára is, s Hirai-san kap engedélyt többek között az öltözőkulcsok és a klubszoba kulcsának felvételére is, hogy a későbbiekben tudja intézni a klub dolgait (is). 
Ahogy ezzel megvagyunk, a klubszoba kulcsát felkapva, majd szórakozásból az ujjamon pörgetve indulunk meg az emlegetett helyiség felé. 
- Sajnos egy ideje nincs a Nekomának kifejezetten menedzsere, így nincs, aki konkrétan segítsen a feladatokban, s átadja a tudását és tapasztalatait, valamint a kapcsolati tőkéjét, de azért ne ess kétségbe, természetesen segítek, s az edzők is részletesebben el fogják mondani, mit kell csinálnod, ha kérnek majd valamit - tartom szóval közben. Mivel annyira nincs messze, nagyjából mire ezt megemészti, addigra meg is érkezünk. Megmutatom neki, melyik kulcs mit és hogyan nyit, mert kicsit ragad a zár, nem mindegy, milyen sorrendben és az ajtót hogy meghúzva nyitjuk ki a két zárat. Mondjuk befelé még nem para, ha az ember beragad, de esetlegesen ha magára zárja az ajtót, kifelé izgalmasabb. Jó, logikusan nem zárja csak úgy magára az ajtót az ember, de induljunk ki abból, hogy ő lány, s dönthet úgy, hogy inkább itt öltözik éppen, mert nincs kedve öltözőkulcsért szaladni stb., s akkor nem jön rosszul ez a kis trükk. Ennek ellenére nem ártana lecseréltetni már. Na, majd egyszer csak. 
Ahogy beléptünk, hellyel kínálom. A klubhelyiség nem bonyolult, van pár szekrény, benne minden kacat, egy asztal, mellette hat szék, még egy kisebb, eredetileg cipőtartó szekrény, gyakorlatilag amolyan polcos tárolónak használjuk, egy kuka, és nagyjából ennyi. A “tárolón” egyik fakkjából kiveszek egy mappát, benne a klub mindenféle dolgai lefűzve visszamenőleg nagyon régre, nem néztem, de lehet, az összes mindenség benne van ebben az egy mappában, amit dokumentálni kellett. Nem lepne meg mindenesetre. 
- Nézzük csak! Ami biztosan a feladataid között lesz, az a klubpénz igénylése, egyeztetés a diákönkormányzattal az ügyben, illetve a pénz szabályos, számlákkal lepapírozott elköltése. Igények vannak, a mindenkori kapitánnyal, jelenleg velem, egyeztetve döntötök majd mindig súlyozva, mire van a leginkább szükség. Szerencsére egész jól állunk, így szabadabban fantáziálhatunk ilyen téren. Emellett a gyakorlómeccsek, edzőtáborok, bajnoksági meccsek kapcsán kell részt venned majd az utazás, az esetleges szállás, étkezés megszervezésében, de az edzők a java részét el szokták intézni, így ez sem annyira megterhelő, illetve van a menedzseri munkának egy kis lótifuti része, valamint bizonyára kérni fogják az edzők, hogy segíts a klubtagok statisztikáinak, fizikai állapotának és készségeinek jegyzésében, vezetésében is. Olyan szempontból talán jobb helyzetben vagyunk más röpi csapatoknál, hogy két edzőnk is van, így ezen a téren is könnyebb a menedzser dolga. 
Hmm… van még vajon valami? Elgondolkodva vakarok bele megint az üstökömbe, de nem jut különösebben más az eszembe. 
Jaj, de, mégis!
- Jut eszembe, hogy könnyebb legyen az együttmködés, és bármikor tudj segítségért fordulni hozzám is, cserélhetnénk számot! - veszem elő a zsebemből a telefonom. - Persze, most is kérdezhetsz, ha nem volt túl sok, amit elsőre rád ömlesztettem. 
Szemét vagyok, de annyira jó lepasszolni ezt a sok felesleges feladatot, hogy az elmondhatatlan! Kárpótlásul majd, ha itt végeztünk, meghívom valamire, hogy kicsit privátabban is ismerkedjünk, ne érezzük magunkat ennyire idegenül a közös tevékenykedés során a későbbiekben - mert én baromira idegenül érzem egyelőre magam a társaságában. 
 


Szerkesztve ef-chan által @ 2020. 03. 20. 01:36:46


Oktatobusz2019. 12. 02. 10:57:09#35703
Karakter: Hirai Chieko (kitalált)
Megjegyzés: Kuroonak


Túl ideges voltam vacsorázni előző este. Tudtam, hogy a reggelit már muszáj leerőszakolnom a torkomon, de a tornaterembe érve azt is megbánom. Amikor Lev a szokásos matek korrepen felvetette, hogy kísérjem el, örültem, de nem éreztem a súlyát.

Nagy levegőt veszek, nyugalmat kényszerítek magamra, és inkább csak a fiú fecsegését hallgatom. A gyakorlás ismerős hangjai kellemes emlékeket idéznek fel az előző télről, még a Niiyamában. Azonban a közeg más. Mindenhol másod- és harmadéves srácok, és még az az egy-két elsős is, akit Leven kívül látok, jó egy fejjel magasabb nálam, a szélességükről nem is beszélve.

Ahogy ezt felmérem, a tekintetem visszatér Levre. Rámosolygok, csodálkozva veszem észre, hogy az idegességem tényleg csillapodik. Sokat beszél, néha hülyeségeket, de legalább eltereli a figyelmemet, és hagy időd, hogy alkalmazkodjam a csapatához. Hamarosan az enyém is lesz, ha minden jól megy.

Kicsit korábban érkeztünk, mint szokott, mert beszélni akartam az edzővel, de csalódottan vettem észre, hogy még nem érkezett meg. Semmiségekről fecsegek Levvel, de közben is a bemelegítéshez készülő srácokat figyelem félszemmel. Mégsem veszem észre a mögém lépőt, amíg fennhangon oda nem szól Levnek.

–  Oya, oya, oya, milyen új kiscicát hoztál közénk, Lev? –  Ezzel együtt finom húzást érzek a fejemen, és mielőtt reagálhatnék, a hajam kibomlik a copfból. - Tudod, ha komolyan itt akarsz edzeni, jobban jársz, ha megfelezed a hajad hosszát, mert útban lesz.

Ahogy hátra fordulok, zavarba jövök. A fogadtatás elég közvetlen, ám a fiú arca ugyanolyan meglepetést tükröz, mint az enyém. Visszaadja a hajgumimat, amit szó nélkül zárok a markomba.

A leírás, amit kaptam, illik a kapitányra. Magasabb nálam, sötét haja félig a szemébe lóg, félig az égnek áll. Bő pólóban is elég izmosnak tűnik, velem ellentétben, mert hiába kaptam a legkisebb méretet a fekete gyakorlóból, még az is lóg rajtam.

Mondanom kéne valamit, de Lev megelőz. Azt hittem, egész jól felkészültem erre a találkozásra, a fiú mégis könnyebben ejti ki a magyarázó szavakat, mint ahogy egész este fogalmazgattam magamban.

–  Kuroo-san, jó reggelt. Ő itt Hirai Chieko-chan, és szeretne velünk gyakorolni. Tudod, a suliban nincs női csapat, de szeretne továbbra is röplabdázni, így én javasoltam neki, hogy eddzen velünk.

–  Nem leszek a csapat terhére, ígérem! – teszem hozzá, amikor végigmér. Lehet, hogy első ránézésre nem nyertem el a tetszését, de bizonyítani akarok neki, és mindenkinek magunk körül. Várakozásommal ellentétben a kapitány elmosolyodik. Nehéz eldönteni, mire gondol, de nem ingatja meg az elszántságom.

–  Azt nem is hagynánk, mert komoly terveink vannak az idényben – mondja, mosolya ellenére komoly pillantást vetve rám. Nyelek egyet, ökölbe szorítom a kezem. Tudom, mire gondol, hiába vagyunk még távol a bajnokságtól. Azonban hamar könnyedebbre vált, és örülök, mert a légkör kezdett súlyossá válni hármunk körül. –  De legyen, beállhatsz az elsősök közé. Kivételt azonban nem tehetünk, mert lány vagy, ugyanazt az edzést kell bírnod, mint a fiúknak. 

–  Természetes, nem probléma!

Olyan izgatott vagyok, hogy a nyilvánvaló tévedését nem javítom ki. Másodikos vagyok. Valószínűleg nem lekezelésből sorolt az elsőévesek közé, mert eleget láttam a fiúkat ahhoz, hogy játék nélkül is nagyjából felmérhessem őket. Egy szinten lehetek velük, pusztán a testi adottságainkat figyelembe véve. Szóba hoznám az észrevételeimet, de a kapitány még nem fejezte be. Kíváncsian várom, mit akar még mondani. Közelebb hajol, mielőtt én megtehetném. Magasabb nálam, de nem fenyegető, és a mosolya is megszelídítette az arcát, ha eltekintek a különös fénytől a szemében.

–  A csapatnak nincs menedzsere, ellenben roppant jól jönne egy, aki ellátná a feladatokat – közli, elakasztva egy pillanatra a lélegzetem.

Ó, istenem! Már amikor elkezdte, minden lehetséges borzalom lepergett előttem, ehhez képest egy kis adatgyűjtés és babusgatás semmiség. Nem igazán vagyok képben a menedzseri teendőkkel, de az előző csapatomé egy angyal volt, és emlékszem, hogy szorgoskodott körülöttünk. Azt hiszem, képes leszek rá.

–  Áll az alku! – vágom rá, a kezemet lelkesen nyújtva a kapitánynak. Ahogy a kezébe zárja az ujjaim, érzem, milyen meleg a bőre, és a várakozás izgalmától mennyire átfagyott a sajátom.

Mire elereszt, megnyugszom, de az adrenalin zsibogása nem szűnik meg a testemben. Picit ugrálok egyhelyben, furcsálló pillantást nyerve a mellettem álló Levtől emiatt.

A kapitány tapsol, gyakorlásra szólítja fel a csapatát. Mielőtt ő is csatlakozna a futáshoz, megérintem a karját. Érdeklődve fordul felém, látom, hogy nem tudja elképzelni, mi bajom van. Előbb a pályán távolodó srácokra, majd az arcára nézek. Fél kezemben még mindig a hajgumit szorongatom. Esélyem sem volt a copfomat megcsinálni.

–  Kapitány – szólítom meg, de megrázza a fejét.

–  Kuroo – mondja, különös, érdeklődő tekintetét le sem véve az arcomról. – Csodálkozom, hogy Lev annyit dumált neked, de a nevemet elfelejtette közölni.

Fülig vörösödöm a zavartól, mert Kuroo téved. Egyszerűen a többi infó és a sok új inger mellett kiment a fejemből, pedig rajta kívül a legtöbb csapattársunk nevét is hallottam már.

–  De mondd, mit szeretnél – hallom. Muszáj összeszednem magam, ha nem akarok szerencsétlennek tűnni.

–  Csinálhatom a bemelegítést veletek? – kérdem. A hajgumit sodorgatom a kezemben. Ha nem lenne tiszteletlenség Kurooval szemben, lebuknék, előre dobnám a hajam, hogy megcsináljam a fonatom, és addig se kelljen a szemébe néznem.

–  Hogyne. Milyen kérdés ez? Csapattag vagy, nem? A többit megbeszélheted az edzővel, ha megérkezik.  

Bólintok, és lehajtom a fejem, hogy Kuroo ne lássa az elégedett mosolyomat. Menedzserség ide vagy oda, azért jöttem, hogy pályára állhassak velük.

Felkötöm a hajam, már futás közben, és csatlakozom a fiúkhoz az első körük végén. Nekem tovább tart befejezni, mint bármelyiküknek, így már az első nyújtásokat végzik, mire én is megállok. Látom, hogy Kuroo rajtam tartja a szemét, de rajta kívül is érzek néhány kíváncsi pillantást magamon.

Elégedetten nyugtázom, hogy könnyebben csinálom a nyújtógyakorlatokat, mint a legtöbbjük, de ez nem csoda. Kevesebb izom van rajtam, mint a srácokon, és egy, a közelemben lévő szőke buksit leszámítva mindegyikük fölém magasodik, Levről nem is beszélve. A szőke buksi gazdája azonban ügyes. Csodálkozva figyelem, milyen könnyedén dönt előre egyenes térddel és háttal, és még a tenyerét is rezzenéstelen arccal simítja a földre a cipői közt. Ezek tényleg macskák! És a valódi mozgásukat még nem is láttam!

Nagyot nyelek, amikor a srácok felveszik a szokásos posztokat a két háló előtt a gyakorláshoz. Figyelem, hol vannak az elsősök, és feléjük veszem az irányt, de az érkező edző hangja megállít.

–  Hol van Hirai-san? – Hátraarcot vágok és odakocogok hozzá.

A beszélgetésünk negyedóráig sem tart. Mire visszatérek Nekomata edző oldalán az irodájából, a gyakorlás már látványos résznél jár. A pálya szélén állva figyelem szőke buksi, vagyis Kenma, emlékeztetem magam, pontos, de az utolsó pillanatig olvashatatlan feladásait. Várakozásaimmal ellentétben nem Levnek, hanem Kuroonak küldi, a labda pedig keményen puffan a túloldalt, két védő között.

Számítottam rá, hogy mások, mint egy lánycsapat, a mozgásuk gyorsasága és az ütések ereje elsőre mégis sokkoló. Az első pár percben nagyra nyílt szemmel figyelem őket, hallgatom a kiáltásokat, Kuroo elmosódó, távolról nehezen értelmezhető instrukcióit. Az edző mosolyog mellettem, de az arca elveszik a perifériámon. Nem tudom levenni a szemem a játékosokról. Csodálatos, hogy ide kerültem!

Bárhogy akartam, végül aznap reggel nem álltam pályára. Csak néztem őket, szívtam magamba az információkat, és próbáltam minél több dolgot megjegyezni. A stílusuk egészen más volt, mint amihez szoktam, de úgy éreztem, tudnék alkalmazkodni, ha esélyt adnak rá.

Az edzés végére annyira tele van a fejem velük, hogy szédülök. Magamhoz szorítom a lefóliázott csomagot, amit az edzőtől kaptam. A csapat piros melegítőjét rejtette, de annyira elvonták a figyelmem, hogy eszembe sem jutott kibontani.

Nincs szerencsém, mert mire az öltözőbe érek, a fiúk is kezdenek kiszivárogni a tornateremből. Nem volt kulcsom a női öltözőhöz, reggel pedig még senkit sem találtam, aki beengedett volna. Lev, amikor meglátta, hogy a vécé felé igyekszem felvenni a gyakorlómat, berángatott az öltözőjükbe azzal, hogy nincs ott senki, használjam nyugodtan, mielőtt elkezdjük. Belementem, de arra egyikünk sem gondolt, hogy az edzés után már nem lesz ilyen könnyű egyedül maradnom.

Épp a blúzomat veszem fel, amikor kinyílik az ajtó. Arccal a fal felé fordulok és próbálok sietni, de minél jobban kapkodok, annál többet vacakolok a gombokkal. Nem vagyok zavarban, de a fiúkat sem akartam kínos helyzetbe hozni. Inkább nem fordulok meg, és remélem, hogy akárki talál rám, nem fog kiabálni. Összeszorítom a számat, és várom, mond-e valamit. Még csak az első gombnál járok, amikor Kuroo hangját hallva megint elvétem a következőt.


ef-chan2019. 12. 02. 00:28:19#35702
Karakter: Kuroo Tetsurou
Megjegyzés: (Chiekonak)



- Jó reggelt, Kenma! Készen állsz a reggeli edzésre? - köszöntöm széles jókedvvel barátom, aki már ránézésre sem osztja a lelkesedésem. Szóbeli válaszra ugyan nem méltat, de a szúrós tekintet és a hozzá társuló ásítás, ami miatt felfüggeszti egy pillanatra a játéka nyomgatását, tökéletesen leírja, hogy a háta közepére se kívánja e kora reggeli pillanatot, nem hogy készen állna bármire is. 
Széles vigyorral derülök a reakción, s nem zavartatom magam. Tudom, hogy ettől függetlenül egy pillanatát se bánja annak, amit a röplabdával tölt, s ez számomra éppen elég. Közös szenvedélyünk valami olyan, ami mindig is összeköt majd bennünket. De nem szekálom tovább burkoltan, helyette inkább figyelek helyette is, míg ő játszik közlekedés közben is, néha-néha leinterjúvolva, épp hol tart a játékban. 
A Nekomába vezető út ma is nyugodalmas. Már a kapuban futunk csak össze Kai-jal, akivel lepacsizok, s élénkebb beszélgetésbe kezdek az öltözőig. A csapat egy része már benn van, ami dicséretes. Ahh, mai fiatalság!~ fut át az agyamon a mosolyogtató gondolat. Nem mintha engem ne fűtene a lelkesedés, s ne lennék pár perc múlva átöltözve máris a terem ajtajában, noszogatva és “vonszolva” magammal Kenmát.
Az ajtóban viszont szokott mód megállok, és végignézek a bandán, akik mind belemerültek a saját kis dolgaikba. A másodévesek egy része dumál, van, akinek a hangját a szertárból hallani, két elsős a hálót húzza fel épp, kifeszítve, ahogy kell, hogy készen álljunk a gyakorlásra, van, aki még a cipőjét fűzi át, talán meg mégsem olyan kényelmes, mint az az öltözőben tűnt, még olyan is akad, aki kómál a padon ülve. Ahogy így halad a tekintetem, Leven akad meg a pillantásom, aki féloldalasan, majdnem háttal áll nekem. Nem is ő az érdekes, mert ő szokott mód idétlenkedik jártatva a nagy száját az egyelőre nem létező tehetségével, hanem a mellette álló, ismeretlen alak. Elég alacsony, vékony is, s a hosszú, a fején magasan copfba fogott haja miatt határozottan nőiesen mutat a bő póló és rövidnadrág ellenére. Mi több, lábai is sokkal formásabbak, mint ahogy az egy minden bizonnyal elsős kölyöktől illendő. Sunyi mosoly kúszik az ajkamra, ahogy mint a ragadozó nagymacska, halk, puha, észrevétlen léptekkel mögéjük kerülök, majd egyszerűen megragadom a gumit, és kihúzom a hajából - nem tépve, csak finoman -, miközben kettejük közé hajolva török be személyesebb aurájukba, megzavarva a beszélgetést. 
- Oya, oya, oya, milyen új kiscicát hoztál közénk, Lev? Tudod, ha komolyan itt akarsz edzeni, jobban jársz, ha megfelezed a hajad hosszát, mert útban lesz - szólítom meg előbb az egyiküket, majd a másikukat, mindig a megszólítottra pillantva. Az új diáknál viszont egy pillanatra megilletődve dermedek meg, ahogy eljut az agyamig, hogy valami nagyon nem stimmel. Mert nemcsak az alakja, az arca is lányos az új jövevénynek, s hogy ellenőrizzem a dolgok állását, óhatatlanul is lesiklik a tekintetem a mellkasára. Mellek. Határozottan vannak mellei, még ha nem is óriásiak. 
Ó!... 
Csipetnyi zavarral lépek vissza mögéjük, miközben ők “követve” felém fordulnak, és nyújtom fel a hajgumit, visszaadva szó nélkül az ismeretlen lánynak, majd kérdőn Levre pillantok. Tudom, hogy ki sem kell nyitnom a szám, úgyis választ fogok kapni fél percen belül - csapatkapitányként főleg jogom van a magyarázathoz, bár a félig orosz elsősünk amúgy is szeret bárki hasába lyukat beszélni totál feleslegesen is. Jelen pillanatban ez annyira nem hátrány, mert bár sokat javultam gyerekkorom óta, és megtanultam kinyílni, a hirtelen meglepetés sokat előhozott a rám szintén jellemző zárkózottságból. Főleg mert ha lányként nézem, s nem fiúként, mint eddig, még egész az esetem is.
- Kuroo-san, jó reggelt. Ő itt Hirai Chieko-chan, és szeretne velünk gyakorolni. Tudod, a suliban nincs női csapat, de szeretne továbbra is röplabdázni, így én javasoltam neki, hogy eddzen velünk.
Ó, tehát innen fúj a szél! 
Újra végigmérem a lányt, futólag felmérve a testfelépítését, a látható izomtónusait, következtetve az állóképességére. 
- Nem leszek a csapat terhére, ígérem! - szólal meg végre Chieko is, tekintete tele elszántsággal. 
Szusszanva sóhajtok, ajkam mosolyba szalad. Olyan rám jellemzően kérdéses fajtába. 
- Azt nem is hagynánk, mert komoly terveink vannak az idényben - jelentem ki, de aztán könnyedebbre veszem a figurát. - De legyen, beállhatsz az elsősök közé. Kivételt azonban nem tehetünk, mert lány vagy, ugyanazt az edzést kell bírnod, mint a fiúknak. 
- Természetes, nem probléma! - vágja rá lelkes-lámpalázasan. Ilyen a fiatalság ereje. 
- Lenne még egy dolog - hajolok kicsit közelebb hozzá, a magasságom ellenére ne hajoljak annyira vésztjóslóan fölé. Épp elég a sunyiság a mosolyom mögött, nem kell pluszban ijesztgetni szegény párát. - A csapatnak nincs menedzsere, ellenben roppant jól jönne egy, aki ellátná a feladatokat - amiket így nyilván nekem kell megoldani oroszlánrészben. 
Azt hiszem, nem ilyesmire számított, mert mintha meglepődne, majd megkönnyebbülne, hogy csupán ennyi az a még egy dolog. 
- Áll az alku! - vágja rá komolyabb gondolkodás nélkül, kinyújtva a kezét kézfogásra. Elfogadom, és kezet rázok vele. Ma kifejezetten jó napunk van, lett a csapatnak végre egy menedzsere. 
Ahogy ezzel megvagyunk, oldalra lépek, hogy a terem nagyobb része felé forduljak, és összecsapom a kezem tapsolva párat. 
- Rendben, kezdjünk neki a bemelegítésnek, míg az edző megérkezik, irány 5 teremkör! - indítom be a csapat a reggeli edzését a megszokott módon. 


© Copyright 2009-2020. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).