Alig vannak a vonaton, így egyedül tudok ülni egy fülkében. Monoton hangon zötyög és püfög a vonat, és nem tud nem eszembe jutni a csók. Nem szabadott volna, hiszen mindketten férfiak vagyunk, de mégis… Úgy éreztem ott és akkor, hogy helyénvaló. Vajon ő hogyan vélekedik ezzel kapcsolatban? Biztosan helytelennek tartja, és megvet érte, hozzáteszem, teljesen jogosak. A városban vannak, akik saját nemükhöz vonzódnak, és kinézik őket rendesen. Vidéken, ahol mi is vagyunk, biztos vagyok benne, hogy elüldöznének minket. De tényleg erről lenne szó? Vonzódom hozzá?

Törődni természetesen törődők vele. Ki hagyná, hogy egy ilyen ártatlan fiú csatangoljon minden felé, gyárakban gályázzon, kihasználják? Helyén van a szíve… Idő kell neki, amíg feloldódik, és hinni kezd magában, és ha őszinte akarok lenni magammal, szeretném, ha segíthetnék neki ezt elérni. Ha valami kis közöm lenne, ahhoz, hogy tisztába jön az értékeivel. Szeretnék vele lenni, mikor megszereti magát…

Arcon csap a tömeg és a füst szaga, mikor leszállok a vonatról. A peronon emberek sietnek, köszönnek, búcsúzkodnak, integetnek, készülnek, én pedig csöndben nézem őket. Vajon kik mondanak viszlátot egymásnak? Apák és fiuk, szeretők, anya és lánya, testvérek… Ki tudja, mikor látják egymást újra. Én mégsem búcsúztam el senkitől, csak eljöttem, mint egy hontalan. Adam még otthon lehet?  Vagy mindezek után ő is elment?

Kézipoggyászomat fogva a cím felé indulok. Sietősre veszem a tempót, hiszen a levélben az állt, amilyen gyorsan csak tudok, érjek oda. Szerencsére jól kiigazodom a városban, így csak két utcát tévedek, és már az ajtóban állok. Izgatottan kopogok be, lehet, most találunk fel valami nagyon fontost.

A professzor csak kinyitja az ajtót, és már fordul is vissza a lakásba. Csendesen belépek, behúzom magam után az ajtót, és próbálom utolérni. A nappali tele van papírokkal, és csak motyog maga elé.

- Örülök, hogy ilyen gyorsan ideértél – kezdi, és pakolgatja a lapokat, hogy helyet csináljon. – Utána kellene nézned egy két dolognak könyvekben, előző kutatásokban, számolásokat végezned, ilyesmi. Mindent ellenőrizz, amit leírok!

- Értettem – felelem, és leülök.

Elém rak egy nagy kupacot, és csendben dolgozni kezdek. Ő járkál fel s alá, motyog, néha mond egy-egy mondatot, amit fel kell írnom, de ezen kívül nyugodtan tudom csinálni a feladatot.

Mielőtt nekik kezdek, írok egy levelet apámnak, hogy otthon leszek mire betakarítás lesz. Választ nem is várok, lehet, előbb hazaérnék, mire megérkezne. Sokkal nehezebben haladok a megmaradt kupacokkal. Nehezebb és bonyolultabb kérdéseket vet fel, amin sokat kell gondolkoznom, és számolnom. Azonban mielőtt a végére érnék, a professzorom nem örül a hírnek.

- Elnézést, ezt meg tudná nézni Ön is? – kérdezem, felé tolva a papírt.

Összevonja szemöldökét, és nem törődve pár papírral, helyet foglal mellettem. Látom, ahogy jár a szeme a papíron, szinte hallom, ahogy gondolkozik.

- Nem, ez nem lehet… - elővesz egy tiszta lapot, és elkezdi levezetni ő is. – Valamit biztos elnéztünk…

Szó nélkül odaadom neki a gyűjteményt, ami alapján kell csinálni, csak maga elé veszi, és összeveti az adatokat. Az ölembe ejtem kezem, és azt nézem. Vajon Adam mit csinálhat? Délután van, valószínűleg a jószágokat tereli be… Biztosan tetszene neki a nagyváros, el tudom képzelni, ahogy az üzletek kirakatát nézi egytől egyig, mindent alaposan megvizsgálna.

Hangos csapódás riaszt fel, az asztalra dobta a könyvet.

- Végeztünk. Elbuktunk – mondja nagy sóhajjal, és hátra dől – Mennyi munka a semmiért.

- Átnézhetem még egyszer… - ajánlom fel, látva szemében a szomorúságot.

- Nem, ne fáradj vele – feláll, és elindul kifelé a szobából. – Nyugodtan pakolj, és mehetsz haza.

Csendesen bólintok, és elkezdek pakolászni. Egy éjszakát maradok még, hiszen így érem csak el a hazafelé tartó vonatot. Szomorú vagyok, hogy nem jutottunk eredményre, de kicsit mégis örülök, hogy mehetek haza. Ez egyúttal meg is rémiszt… Hiszen mi van, ha Adam nem vágyik a társaságomra úgy, ahogy én? Ha nincs is már ott? Esetleg szétkürtölte a faluban, és haza se kellene mennem… De mégis… Könnyű szívvel, izgatottsággal indulok a pályaudvar felé, s nem félelemmel. Adam becsületesebb, mint hogy szó nélkül ott hagyjon. Remélem.

Elmosolyodom, ahogy meglátom arcát. Eddig fel sem tűnt, hogy ennyire hiányzik. Teljesen felé fordultam, mire megindult hozzám. Olyan lendülettel érkezett meg, hogy mind a ketten elesünk. A körülöttünk lévő emberek fejcsóválva néznek minket, el tudom képzelni, mit gondolnak rólunk, de nem tud érdekelni, mikor ezt a mosolyt láthatom Adam arcán. Ledöbbent és boldoggá tesz egyszerre, nem is tudom, hogyan reagáljam le, ezért csak selymes hajába borzolok.

- Adam… - szólítom meg halkan. - Nem tudtam, hogy ennyire örülsz, hogy visszajöttem.

- Csak örülök, hogy betartotta az ígéretét, úrfi – mondja, még mindig mosolyogva. Feláll, és segít felkelni. - Ahogy nézem, jó nagy műsort csináltunk ezeknek a puccos népeknek – néz ő is körbe. Lassan már senki nem akad fenn rajtunk, fontosabb nekik a saját dolguk, mint mi. - Jöjjön, az apja már nagyon várja az úrfit.

- Leszokhatnál már erről az úrfizásról – sóhajtok fel, majd összeszedi a holmimat, és vinni kezdi. Esélyem sincs elvenni tőle.

- Maga az úrfi, én a béres – jelenti ki. - Ez így szokás, nem?

Meg sem próbálok vitatkozni vele. Bár lehet, én tanulok nagy tudósok mellett, úgy vélem gyászosan alul maradnék egy vitában. Mégis, a makacssága ellenére is őrült módon ver a szívem, amiért kijött elém, és a fogadásától. Remélem, ez azt jelenti, hogy nem kell aggódnom a csók miatt. Talán mégsem hiba volt? Nem merem felhozni ezt a témát, nem szeretném hallani, hogy tévedek, helyette inkább azt kérdezgetem, hogy mi újság itthon. Sokára hozza fel, hogy mit ajánlott neki apám. Csak meglepődöm, és nem értem, hogy miért jelent ez neki gondot. Hiszen mindent megkapna ugyan úgy.

- De… Nem tudom, hogy mit is válasszak. Maradnék magukkal is, de a bolti munka is jó lenne. Nem tudok dönteni – sóhajt fel. - Azt reméltem, maga, mint tanult ember talán tud nekem tanácsot adni.

Azzal, hogy nem sorolta be, hogy gyárba megy, vagy az ország másik végébe, már boldoggá tett. Nem tudok racionálisan dönteni, természetesen azt szeretném, ha velünk maradna, de lehet, máshol jobban érezné magát. Emberek között, barátokat is szerezhet. Választ remélve néz rám, és hirtelen nem is tudom, mit mondjak neki.

- Én… nem is tudom – kezdem el, mire kissé elszontyolodik. – Nem azért, hogy elküldjelek, természetesen szeretném, ha nálunk maradnál, főleg, ha vissza kell mennem. De tudom, hogy a boltban több lehetőség lenne neked… Emberekkel találkoznál, még barátokat is szerezhetnél.

Mintha csalódott lenne, leszegi a tekintetét a földre.

- De mint barátodként – teszem hozzá, hogy visszatérjen a mosolya -, szeretném, ha maradnál.

Bátorítóan rámosolyogtam, és ahogy felnézett rám, halványan megrándult a szája széle, de nem volt teljes vigyor.

- Akkor Edward úrfi, átgondolom.

Ennyivel le is zárta a beszélgetést, és egészen hazáig gondolkozott. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy ezen, vagy teljesen máson. Én is próbáltam végig gondolni, hogy milyen lenne, ha elmenne tőlünk véglegesen, vagy ha csak a boltba, és mi lenne, ha maradna nálunk. Az utóbbi lehetőségnél sem lenne túl sok időnk együtt, ugyanis ahogy beköszönt a hidegebb idő, megyek vissza Londonba. Ez körülbelül két hónap lehet. Vajon addig milyen viszony alakul ki közöttünk? Tényleg barátok leszünk? Esetleg több? A csók megismétlődhet, és miért vágyom rá, hogy így legyen? Abban sem vagyok biztos, hogy ez helyes, vagy hogyan vélekedik ő erről.

Hazaérve elveszem a csomagom, és különböző irányba indulunk. Adam megy végezni a dolgát, állatokkal foglalkozik, és szétnéz a területen, én pedig apámhoz tartok. A konyhában foglalatoskodik, mikor beérek. Mikor észrevesz, egyből odalép hozzám, és átölel.

- Örülök, hogy visszaértél – mondja, és elenged. – Mesélj el mindent, hogyan váltottátok meg a világot?

Keserű mosollyal válaszolom, hogy hiába mentem. Le sem rakom a táskámat, leülünk az asztalhoz, és mindent elmesélek. Részletesen beszámolok mindenről, a hibákról is. Kicsit nekem is rossz volt újra átélnem, hiába csak asszisztáltam. Egészen elmegy az idő, ahogy mind a ketten beszámolunk a velünk történtekről. Fáradtan megyek a szobámba, hogy elrendezzek mindent, és lefeküdjek. Holnap szétnézek a farmon is, Adamet kérem meg, hogy mutassa meg, volt-e valami fontos változás. Közben hátha elmondja, hogy mire jutott, marad-e. Esetleg még valahogy meg is tudom győzni, hogy maradjon. Őszintén remélem, erre nem lesz szükség.

A fáradságom ellenére korán kelek fel, így hamar reggelizek, és már kint is vagyok. Akármennyire korán reggel van, még sem tudom Adamet megelőzni. Már végzett a tehenekkel, és a tyúkoknál van. Elindulok felé, éppen a kukoricát önti nekik.

- Jó reggelt! – köszönök rá, de nem számított a társaságra, összerezzent, és felém kapta tekintetét.

- Jó reggelt Edward úrfi! – mosolyog rám.

- Nem akartalak megijeszteni, sajnálom.

- Semmi gond, belemerültem a gondolataimba – vallja be szégyenlősen, majd befejezi a tyúkok ellátását. – Miben segíthetek?

- Gondoltam megnézném, mi hogyan alakult az elmúlt hétben – zsebre teszem a kezem, és próbálok nem a szívemre figyelni, miért ennyire nehéz, és miért akarok ennyire vele tölteni egy napot. – Esetleg körbe mutathatnád.

- Természetesen, hiszen ez az Ön birtoka.

- Ha nincs kedvem veled jönni, nem kötelező – ajánlom fel neki. Nem szeretnék rákényszeríteni semmit. Attól, hogy nálunk dolgozik, nem kötelező a barátomnak tettetnie magát.

- Nagyon szívesen teszek egy kört önnel, Úrfi.

Csendesen bólintok és megvárom, hogy letegye a vödröt, majd elinduljunk. Csak követtem, és bólogattam, nem igazán szóltam bele a mondandójába. Élveztem, hogy mindenről tud valamit mondani, látszik rajta, hogy ért hozzá, na meg, hogy szereti. Ő már ide való, ez egyértelműen lerí. Noha még nem mondta el, hogyan döntött, remélem, ez segít neki. Az utolsó állomás a gyümölcsös volt.

- Nagyját már leszedtem – mutat körbe -, de egy-kettő maradt.

Azzal leszakít egy piros almát és odalép hozzám. Felém nyújtja, én pedig ujjain végigsimítva elveszem. Úgy teszek, mintha nem szándékos mozdulat lett volna, csak így tudtam volna elvenni. Igazából csak a reakciójára voltam kíváncsi. Nem rántotta el a kezét, csak elpirult és elfordult, folytatta útját. Beleharapok a gyümölcsbe, és az íze berobban a számba. Édes és enyhén savanyú.

- Nagyon finom – mondtam halkan.

Letelepedett egy fa tövébe, úgy döntöttem csatlakozom hozzá. Csendben ülünk egy ideig, csak az alma harsogását lehet hallani.

- Körbe is értünk úrfi – mondja halkan. Tekintete a körülöttünk lévő földet pásztázza.

- Köszönöm Adam – szólok hálásan két falat között. Befejezem, a csutkát jó messzire elhajítom. Hangosnak tűnik a földet érése. – Sikerült döntened? – kérdezem tőle.

- Igen, azt hiszem – hangja ugyan olyan halk. Nem néz rám, törökülésbe rendezi magát és a füvet kezdi tépkedni.

- És mire jutottál? Mielőtt elmondod, szeretném, ha tudnád, hogy nem haragszunk, ha úgy döntesz, máshol próbálod meg. Szeretnénk, ha itt maradnál – mondom gyorsan, a végét elharapva, mert annyira nem akarom befolyásolni. Csak szélesen elmosolyodik, és rám néz.

- Maradnék magukkal, úrfi. De csak, ha tényleg nem jelentek terhet, és lesz munka – mondja szégyenlősen, de boldogan.

- Hát persze, hogy nem vagy teher Adam! – már nekem mosolyra húzódik a szám. – Nagyon örülök, hogy itt maradsz. Apámnak nagy segítség leszel, ha már nem leszek itt – teszem hozzá.

Nem tudom, mit szólna, ha megtudná, hogy egyáltalán nem ezért örülök neki. Ha rájönne, csak megvédeni szeretném minden rossztól, és hogy szívem szakadna meg, ha rosszabb helyre kerülne. Lelkiismeret-furdalásom lenne, ha bármi baja lenne. Valamiért úgy érzem, törődnöm és gondoskodnom kell róla. Mennyi mindenen átmehetett mielőtt idekerült.

A sebhelyek jutnak eszembe a hátán. Vajon hogyan szerezte őket? Egyértelmű, hogy más okozta neki, de talán a családja? Korábbi munkaadója? Most úgy látom, hogy valamennyire feloldódott körülöttem, de meddig fog ez tartani? Mi lesz, ha megerősödik, és elhagy minket, akkor mi lesz a szívemmel?

Különben is, én meddig mehetek el? Hiszen azt sem tudom, ő hogyan érez… Biztos vannak tervei, saját házat szerezni, találkozni egy lánnyal, elvenni, családot alapítani vele. Megfoszthatom ezt tőle, egyáltalán meg tudom tenni? Még nem ment el innen, bár lehet csak botlásnak érezte a múltkorit, és túl jó hozzám, hogy ilyen könnyen megbocsásson nekem. Legbelül valószínűleg utál, csak egy nagyvárosi flancos úrfi vagyok, aki még rá is erőlteti magát a bűnös életvitelét. Hogyan is mehetne szembe a munkáltatóival…

Valamilyen szomorkás mosollyal folytatja a gyep tépkedését. Annyi mindent megkérdeznék tőle, de félek, hogy túl gyorsan kezdek haladni, és csak ellenkező hatást érek el. Valami fajta ösztön vezérel, az álla alá nyúlok, és felemelem fejét.

- Mi a baj? – kérdezem.

- Semmi, úrfi, minden rendben van – mondja halkan, de a vége felé elcsuklik a hangja, és könnyek szöknek a szemébe.

- Nyugodtan elmondhatsz nekem bármit, ugye tudod?

Nem válaszol, bólint egyet, és egy könnycsepp gurul le az arcán. Közelebb csúszok hozzá, majd lassan átölelem, kezeim közé zárom. Visszaölel, s erősen kapaszkodni kezd felsőmbe. Talán valamit rosszat mondtam, vagy tettem? Mi lehet a baja, és miért nem mondja meg nekem? Nem bízik bennem, sokkal több idő kell… Azonban pont ezem nincs. Alig két hónap és elutazom, következő találkozásunk csak ünnepekkor lesz, ha nem gondolja meg magát, s megy át a boltba. Érzem, hogy meleg nedvesség borítja el a kulcscsontomnál.

- Én… - kezd bele motyogva – annyira… hálás vagyok. Így befogadtak… Ön és az édesapja… - szipogja.

Eltolom magamtól, de csak annyira, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Magadnak köszönheted Adam. Megérdemled.

Nagy szemében könny csillog még, de látok ott hálát és egy kis bizonytalanságot is. Legszívesebben bevinném magammal, és nem adnék neki semmi munkát, csak elhalmoznám minden jóval. Annyi mindent megélt, ennek ellenére is mindent belead a munkába. Önzetlen ember, előrébb tart mindenki mást magánál…

Megint csak az ösztön hajt, vagy a vágy, nem is tudom pontosan meghatározni, de válláról nyakára csúszik a kezem. Érzem a bőre melegét, és halványan a szívverését. Mintha kicsit gyorsulna… Nem ellenkezik, csak hagyja, hogy csináljam. Közelebb húzom, szemében meglepettség költözik. Mégis, minden ellenére, úgy, hogy tisztában vagyok a nem helyességgel, magamhoz húzom, és megcsókolom. Most lassabban, mint múltkor, nem esek neki azonnal. Bátortalanul, de viszonozza, majd ajkai szétnyílnak. Lecsapok a lehetőségre, és óvatosan benyomulok, ajkát megnyalva, majd nyelvünk találkozik össze. Megborzong kezeim között, de nem válik el. Valami elborítja agyam, és úgy érzem, több kell ebből a fiúból, egyszerre akarok mindent tőle és elengedni is. Ahogy eluralkodik rajtam, óvatosan hátra döntöm a földre miközben nem válok el tőle, fölé hajolok. Egyik keze a hajamba túr, és belemarkol. Én kezem még mindig a nyakán, másik viszont már az oldalánál jár. Érzem, hogy vékony, viszont kemény izmok is vannak ott. Eddig elképzelhetetlennek tartottam, hogy nem egy puha, kerek, selymes női alakot tartok vonzónak.

Halkan felnyögök, ez térít észhez. Elvállok tőle, és visszaülök. Zihálok, ahogy próbálom visszanyerni az oxigént, rendezni a gondolataimat. A szívem hevesen ver mellkasomban.

- Mondanám, hogy sajnálom… De egyáltalán nem bánom – mondom halkan, és még én sem hiszem el, hogy ezeket a szavakat kimondtam.

Adam felpattan, és vörös fejjel, rám sem nézve távozik. Azt hiszem, most tettem tönkre mindent. De mégis, hogy lehet ilyen jó az, ami bűnös?

Ez este után megint kerül a fiú, és úgy érzem, hogy megőrülök tőle. Nem tudom, hogy én csináltam valamit rosszul, vagy sem. Egyáltalán mi számít neki rossznak? Mindig korán reggelizik, majd rögtön dolgozni megy. Sosem futok vele össze, ha mégis, akkor irányt vált és eliszkolt előlem. Még csak köszönni sem tudok neki.

 Egyik reggel egészen időben érek le reggelizni, de Adam természetesen már kint van. Csak az én tányérom van érintetlenül az asztalon, apám is már a konyhában tevékenykedik.

- Jó reggelt – köszönök.

- Jó reggelt neked is fiam.

Leülök és belekezdek az étkezésbe. Apám törölget, majd felém fordul.

- Mit csináltáltál szegény fiúval? – kérdezi.

- Micsoda? Kivel? – persze tudom kire gondol. De fogalmam sincs, hogy mit tettem megint. Miért büntet állandóan, és segítséget sem ad, hogyan tegyem jóvá.

- Adammal. Mostanában nagyon furcsa, mintha nem önmaga lenne. Megkérdeztem, de csak bocsánatot kért és kiment – mutat az ajtóra közben.

- Nem tudom, én sem értem. Szerintem engem kerül valamiért – megrántom a vállam, mintha semmiség lenne, pedig nagyon is foglalkoztat a kérdés.

- Remélem nem akar itt hagyni minket…

Nem válaszolok rá semmit, mert a torkomban gombóc nő, és félek nem tudnék normális választ adni rá.

- Te kerülsz engem, Adam – jelentem ki, majd elveszem az egyik kannát. Piszkosul nehéz lehet csak tartani, főleg, hogy tele van. - Talán valami rosszat tettem ellened? Már apámnak is feltűnt, hogy csak akkor jössz be, ha én nem vagyok ott.

- Nem… nem, úrfi, ön… semmi rosszat, nem… nem tett… - halkan rebeg, érteni is alig értem, de folytatja. - Én… én csak… nem értem…

- Micsodát? – mégis mit nem ért? Hiszen mindent elmagyaráztunk neki…  - Adam, nem fogom tudni, ha nem válaszolsz nekem értelmesen. Nem vagy buta, de szeretném tudni, mit nem értesz. Szeretném tudni, miért kerülsz engem már majdnem egy hete úgy mint egy pestisest.

Kicsit erélyesebben is rivalltam rá, de egyszerűen csak tudni szeretném. Annyira zárkózott még mindig, nem mond semmit, semmilyen jelet nem mutat. Nagyon nehéz így eligazodnom rajta. Ha legalább felét elmondaná annak, amit gondol… Beérünk a házba, letesszük a tejet, majd elkezdjük kiönteni az üvegekbe. Nem válaszol azonnal, csak mikor már a felénél túl vagyunk. Ugyan olyan halkan és óvatosan kezd el beszélni, mint mindig a közelemben.

- Én… nem értem, hogy… hogy miért ilyen jó hozzám… úrfi… - suttogja. - Én… én csak… egy senki vagyok, aki nem érdemel figyelmet.

- Ne becsüld le így magad! – mondom azonnal egy kis megrovással a hangomban. Még, hogy egy senki! Hiszen mindenét kidolgozza, hálás mindenért, egy rossz nézése nincs. Értékesebb, mint más, akit ismerek… Eddig ráadásul nem sok pozitív történhetett vele, miért ne érdemelhetne megy egy kis pihenést? - Pont azért törődőm veled, mert érdemes vagy rá. Mert rengeteg szörnyűség történt veled, és ideje, hogy valaki a gondodat viselje.

Döbbenten néz rám, és mennyi mindent megadnék, ha tudnám, hogy mi jár a fejében most! Azt hiszem senki nem mondott neki még ilyeneket, sőt szerintem senki nem foglalkozott vele, hogy miket mondjon neki, pedig nagyon fontos, hogy ne csak tettekkel ne bántsunk valakit, hanem a szavainkkal sem. Van mikor fájdalmasabb egy szó, mint egy nadrágszíj csapás.

- Tudom, hol a helyem, Edward úrfi – mondja halkan. - És ne törődjön velem, hiszen maga nyár végén visszamegy a barátaihoz Londonba, engem pedig úgyis elfelejt. És… én sem maradok itt.

- Talán nem szeretsz itt lakni?! – kérdezem meglepődve. Hát akkor ennyire tervez csak itt? Hova menne innen? Egy újabb nyomorúságos helyre, ahol emberszámba sem veszik? - Adam, azt hittem, szeretsz itt dolgozni.

- Szeretek, úrfi – mondja, és a mosogatóba teszi az egyik kannát, készen arra, hogy elmossa. - De maga is tudja, hogy télen nem lesz itt munka, én pedig nem akarok ingyenélő lenni. Télen nem lehet a földeken dolgozni, a jószágot sem lehet kihajtani a mezőre. Tűzifa, takarmány lesz elég télire, amiatt az apjának nem kell aggódnia. De dolog nélkül nem akarom a maguk kenyerét enni. Nem lenne tisztességes, maga is tudja.

- Tudom – persze, hogy tisztában voltam ezzel. De reméltem, hogy akarna maradni, azt mondja majd, hogy mindent megcsinál, mozdulnunk sem kell, csak had maradjon télre is. Hiszen nem akartuk volna elküldeni, az idei termés bőséges lesz, kibírunk még egy ilyen kis étkű embert. - De akkor mihez akarsz kezdeni? A tél hosszú és kemény, a pénzed pedig nem fog kitartani tavaszig. – kérdezem, hátha meggondolja magát. Hiszen itt még biztonságban is lenne! A nagy házba is beköltözhetne, itt van rendes fűtés is…

- Arra gondoltam, hogy… hogy talán… elszegődöm egy gyárba – tétován nyögi ki a választ. Felhördülök. Pont egy gyárba? Megállítom mielőtt folytatná az elképzelhetetlent. A vállára teszem a kezem, hogy érezze a súlyát annak, amit mondani szeretnék neki.

- Szó sem lehet róla! Tudod te, miféle körülmények között dolgoznak ott az emberek egész nap szinte éhbérért? – kérdezem, és végig nézek bár vékony, de izmos testén. tartok tőle nem sokáig bírná. - Kizsigerelnek, sőt, nem egy munkavezető nem átallja korbáccsal verni a dolgozókat, ha azok lassan dolgoznak. Nem engedlek oda, Adam! Arról szó sem lehet! Inkább keresek neked egy tisztességes helyet, vagy magammal viszlek Londonba, de szó sem lehet róla, hogy engedjem, hogy még több szenvedésen menj át! Eleget vertek már, nem ezt érdemled! Te ennél jobbat érdemelsz, sokkal jobbat. Nem bírnám ki, ha bajod esne! Azt… nem élném túl… 

- Úrfi… - suttogja.

Szemem előtt megjelenik a kép, ahogyan a gyártósor mellett áll, tiszta veríték, és a vezetője felé indul a korbáccsal. Csak egyetlen hibás darabot kell tovább engednie, és három napig borzalmas fájdalmai lennének. Ott nem foglalkoznak az emberrel, ugyan olyan robotnak nézik őket, mint a berendezéseket. Ha kiesik a sorból, nem számít nekik, hiszen gyorsan találnak helyette más, mert annyi szegény ember van, aki rá van szorulva a munkára. Én pedig ha tudok, miért is ne segítsek legalább egynek közülük?

Fel sem tűnik, hogy szememből elindul egy könnycsepp, csak mikor Adam odanyúl, és egyik ujjával letörli. Kissé szorosabb lesz a fogásom a vállán, de nem rázza le a kezem. Nagy meglepetésemre elkezd belőle jönni a szó.

- Úrfi – mondja halkan, közben két apró keze közé fogja arcomat –, ne aggódjon! Nyár végéig még biztosan nem megyek sehová. Addig meg még sokszor fog lemenni és feljönni a nap az égen. 

Belenézek mélybarna szemébe, és most először látok benne más is a magányon és a félelmen kívül. Halványan elmosolyodik, én pedig öntudatlanul, de teszek felé egy apró lépést. Szeméről lejjebb vándorol tekintetem és ajkaira réved, ahol az a halvány, de nagyon is csibészes mosoly pihen. Nem bírnám ki, ha egy gyárban kellene szenvednie. Hogyan is élvezhetném otthonom melegét, amit ő biztosított számomra, mikor nem tudom, hol hajtja álomra a fejét?

Mindenféle szándékosság nélkül hajolok előre, és csókolom meg. Ajkai puhák, és érzem arcomon a bőréből áradó hőséget. Megdöbbenve fogja fel, hogy mi is történik, azonnal nem is lök el magától, kezei lehullnak arcomról. Megrezdülnek ajkai, én pedig kapok az alkalmon, hogy magabiztosabb legyek, így nyelvemmel végigsimítok az alsón, szabad kezemmel csípőjét markolom meg. Ahogy elkap a hév, és beenged, kissé neki szorítom a mosogató melletti asztalnak. Azonban ez sok neki, és a vállamat fogva nyom el magától. Kinyitom szemem, és csak a döbbent tekintetével találkozom.

- Én… sajnálom – mondom, és ellépek tőle, egyenesen az ajtó felé.

Kirontok, és körbe se nézve, csak megyek előre, hogy a városba érjek. Így is túl sokat időztem.

-*-

Próbálok nem Adam ajkaira gondolni, és valahogy eltűntetni az érzést, ezért nem túl elegánsan, de kézfejemmel dörzsölöm meg ajkaim. Fogalmam sincs miért csináltam, tudom, hogy helytelen volt, mégis… Annyira ösztöni volt, nem tudtam megállni.

Istenem, milyen embernek gondolhat most! Először megvádol, hogy gyakran nézem, ahogy a hölgyeket szokták, most pedig… neki estem.

- Uram, Ön jön – szól másodjára a postás kisasszony.

- Elnézést – lépek előre – Edward Thomson névre jött levél?

- Máris nézem – eltűnik egy rövid időre.

Nem tudok mit kezdeni a kis gondolatfoszlánnyal, hogy nem lökött el azonnal. Meglepődött, de nem lökött el és szaladt ki, csak mikor „sarokba” szorítottam.

- Itt is van. Ma reggel érkezett vonattal, sürgős. Egyenesen Londonból – nyújtja át.

- Köszönöm, szép napot hölgyem – köszönök el, és lépek ki az épületből.

Londonból sürgős levél? Mi lehet benne? Hiszen tudják, hogy ilyenkor mindig itthon vagyok, mert sok a dolog, és nem hagyhatom apámra az egészet. Mielőtt elindulok vissza, felnyitom, nem tudok addig várni.

„Kedves Edward!

Tudom, hogy otthon töltöd a nyarat, és édesapádat segíted, viszont úgy érzem, nemsokára áttörést érek el! Feltétlen szükségem lenne a segítségedre, kérlek, amilyen hamar csak tudsz, gyere vissza Londonba!

A szállásról és egyebekről már gondoskodtam.”

Elköszönéskor pedig ott a tudós neve, akitől eljöttem a nyár elején. nagyra becsülöm, és nagyon örülök, hogy ilyen közel van, viszont nem tudom, mennyire jó ötlet elmennem itthonról. Nyakunkon az aratás, betakarítás, Adam nem csinálhatja egyedül, apámtól pedig nem várhatom el.

Fogalmam sincs, hogy mihez kezdjek. Noha bízok a fiúban és apámba, de nem hagynám itt őket. Ezzel szemben több éves munkát vihetünk sikerre. Hatalmas dilemma ez számomra.

Ezen gondolkozva vásárlok meg mindent, amire apám kért, és sétálok haza. A konyhába érve Adam fogad, ahogy pár nyári almát hozott be és teszi egy tálba. Rám sem néz, és látom, hogy megfeszülnek izmai. Lerakom a zsákomat az asztalra.

- Kérlek, pakold el ezeket – kérem meg, majd fogva a leveleket, felmegyek a szobámba.

Jött pár másik is, hasonlóaktól mint én. Mondhatnám, hogy barátoktól, de én nem érzem annyira mélynek a kapcsolatunkat. Átfutom őket, mindenki kellemes nyarat kíván. Nem válaszolok rá, hiszen nemsokára személyesen is megtehetem.

Ha most nem megyek oda, nem tudom mit szalasztok el, talán örökre bánnám.

- Jött valami fontos levél Edward? – kérdezi apám.

- Nem – mondom elsőre, majd meggondolom magam. Végülis szó nélkül nem mehetek el. – Igazából, jött egy.

- És mi szerepelt benne? – néz rám.

- Kérték, hogy menjek vissza Londonba, ahogy csak tudok. Nagyon fontos lenne.

- Oh, értem. – Apám szemében szomorúság csillan, és Adam is felkapja a fejét. – Mikor indulsz?

- Holnap reggel. Már össze is pakoltam.

Apám bólint, és ugyan úgy folytatja az evést. Adam csak megdöbbenve néz rám, így felé fordulok. Amikor találkozik a tekintetünk elvörösödik, majd feláll.

- Köszönöm a vacsorát Uram. Úrfi.

Bólint egyet, majd fogja a tányérját, ellép az asztaltól. Gyorsan elmossa, majd kilép a házból. Ketten maradunk.

- Betakarításra visszaérek – mondom.

- Nem tudhatod – feleli apám, majd befejezi a vacsorát. – Adam segít a munkákban, hiszen ezért fizetek neki. Te pedig menj, és fedezd fel a világot – mosolyog rám, kissé szomorúan. Elveszi előlem is az üres tányért, majd pakolni kezd. Csendben felállok, adok egy puszit az arcára, majd a szobámba megyek.

Évek óta nem adtam neki puszit, ölelni se nagyon, és nem is tudom, miért éreztem késztetést rá, viszont megbánnám, ha reggel enélkül megyek el.

Semmi dolgom nincs mára, hiszen Adam olyan jól dolgozik, hogy minden munkát elvégzett, amit a nyáron be szoktam tervezni. Már csak a napi feladatok vannak, amik miatt kapja a fizetését. Éppen készül, hogy kimenjen a földekre a termést ellenőrizni, és úgy döntök vele megyek. Hiszen mi mást is csinálhatnék? A leveleimre még nem érkeztek válaszok, talán még Londonba sem értek.

Egymással szemben találjuk magunkat, és hirtelen nem is tudom, mit mondhatnék. Nagyon sok mindent kérdeznék tőle, de félek, hogy egyáltalán nem válaszolna, esetleg megijedne tőlem. Ezt pedig végképp nem szeretném.

- Mire fogod költeni ezt a hatalmas vagyont? - kérdezem hirtelen, mert már nem is jut eszembe.

- Én… - tétovázik. Talán nem is akarja megosztani velem, hiszen nem is rám tartozik. Becsületes munkával kereste meg, azt csinál vele, amit csak szeretne. - Én… talán… megtartom. Ez nagyon sok pénz, el sem tudom költeni.

- Vehetnél belőle új ruhákat – miközben végigmérem. Még mindig a szakadt ruháit húzza, nem, amit a vásárban vettem neki.  - Nem mintha mi ne vennénk neked, de talán jobban örülnél, ha saját magad vásárolhatnál, nem? – Így talán szívesebben húzná fel.

- A pénzre vigyázni kell, úrfi, vagy gyorsan kiszalad az ember kezei közül – mondja. Nagyon megbecsüli a pénzt. Viszont hangjában észreveszem, hogy már nagyon menne, és nincs ínyére ez a beszélgetés. Nem tudom eldönteni, hogy miattam, vagy a téma miatt. - Ha nincs más mondanivalója, akkor én megyek. Dolgom van a földeken.

Elindul, és én követem. Megnézhetem én is termést, na nem mintha nem bíznék benne, biztos vagyok, meg tudja állapítani, hogy mikor lehet esedékes az aratás. Csupán meg akarom figyelni, talán elcsíphetek valamit a jelleméből, esetleg valami újat tanulhatok róla. Az este folyamán gondolkoztam el, hogy mennyi ideje itt van, és ha valaki megkérne, hogy meséljek róla, csak annyit tudnék elmondani, hogy becsülettel dolgozik. Persze beszélhetnék arról is, amit láttam, de nem érzem igazságosnak. Az az ő titka.

Először a kukoricát nézi meg, kibontja, megkóstolja, mindenhogyan ellenőrzi. Közelebb lépek hozzá, és nem is tudom miért, mondhatjuk ösztönnek, de úgy érzem, hogy meg kell ölelnem. Szemében állandó szomorúság és magány van, biztos vagyok benne, hogy gyerekkorában nem sokszor volt ebben része. Valahogy ki kell fejezzem neki, hogy mi itt vagyunk neki. Mert akárhogyan is nézem, és nem tetszik a dolog, de megbízom benne. Végül odalépek hozzá, és a vállánál fogva magam felé fordítom. Megijed, és reflexből meglök, amitől megtántorodom, a földre esek. Megdöbbenve néz rám, mintha nem is lett volna a tudatában, hogy mit csinált, talán nem is volt.

- Én… én… sajnálom, úrfi… - hebegi és kezet nyújt felém. - Nem… nem akartam… Bocsásson meg… Én… tényleg…

- Semmi baj – rázom meg a fejem, majd elfogadom a kezét. Érzem rajta a munka okozta durvaságot, és kissé meglepődöm az erején. Nagyobb vagyok nála, de mégis könnyedén talpra húz.  - Én vagyok a hibás, túl hirtelen mozdultam. Megijedtél?

Megrázza a fejét, de látom rajta, hogy fél. Nem tudom elképzelni, hogy mitől, hiszen sosem mutattam jelét, hogy bántanám. Még szavakkal sem, sosem volt ilyen szándékom.  Így lassan a vállára teszem a kezem – most már nem lök el, és magamhoz húzom. Izmos testét magamhoz szorítom és megölelem. Érzem, hogy ledermedt. Lassan megnyugszik, érzem, hogy ellazul, de nem csinál semmit. Nem ölel vissza, nem tolja el magát, nem ellenkezik. Vajon csak beletörődött, hogy mindegy mit csinálok vele? Ennyire megtört lenne?

- Sajnálom, nem akartalak megijeszteni – mondom. - Rendben vagy?

- Igen, úrfi és… sajnálom, hogy… kellemetlenséget okozok magának… - lehajtja a fejét, és így elrejti az arcát. Fogalmam sincs, hogy mit gondol. - Most… el fog küldeni?

- Miért küldenélek el? – kérdezem csodálkozva. Hát ettől fél ennyire? Nem is tőlem? - Én ijesztettelek meg, te meg csak megijedtél. Egyébként is remek munkaerő vagy, akire egy rossz szavam nem lehet. Amíg becsülettel dolgozol, addig biztosan itt maradhatsz, Adam.

- Köszönöm… - suttogja halkan, szemlesütve. - Én… most megyek. Még… még sok… sok dolgom van…

Elindul, és meghasad a szívem. El tudom képzelni hány helyről küldtél már el kevesebbért is, vagy verték el. Hiszen az elején én is el akartam küldeni, csupán attól, hogy honnan jött, és mit néztem ki belőle. Fogadni mernék, hogy senki nem is szánta rá az időt, hogy megismerje, vagy elismerje a munkát. Az első hibánál elküldték. Mennyi mindent élhetett már meg…

- Tudod, az elején egyáltalán nem kedveltelek – szólalok meg szomorúan, de komoly hangon. Csak azokra a szörnyűségre tudok gondolni, amin keresztül ment, pedig csak elképzelni tudom, mert még beszélni sem akar róla. - Azt hittem, te is csak olyan csavargó vagy, aki ellopja mások pénzét, kihasznál másokat és az éj leple alatt kereket old. De már belátom, hogy tévedtem veled kapcsolatban. Becsületes vagy, remek munkaerő és megbízható ember. Örülök, hogy itt vagy és remélem, még akkor is itt leszel, amikor én visszatérek Londonba. Köszönöm, hogy idetévedtél, Adam.

Megfordul, és a szemembe néz. Az övé vizenyős, és mintha a vállai megrázkódnának kissé.

- Tudja… maga az első, aki… ilyesmit mondott… nekem… - mondja akadozva, majd elerednek könnyei.

Hát igazam volt, senki nem bánt vele jól, sőt lehet még emberszámba se vették. A könnyei csak folynak, hangtalanul sír, magába roskadva. Nem tudom, hogy újra megöleljem, vagy csak hagyjam magára. Eszem az utóbbit szeretné, viszont szívem nem hagyja, hogy csak ott álljon. Nem akarok egy lenni közülük, akik csak úgy elhagyják.

Megint magamhoz húzom, kezem a hátára simítom, és bár érzem a hegeket, amiket korábban láttam, és még mindig nem tudom, honnan származnak, nem akadok meg rajtuk. Ő egy kis habozás után megmozdítja a kezét, majd visszaölel. Sőt, a pólómba kapaszkodva sír. Már nem is sír, zokog. Úgy gondolom, én csak elindítottam benne valamit, ami most jön ki rajta.

Hagyom, hogy használjon, nem mozdulok, csak próbálom sugározni felé, hogy minden rendben lesz. Kissé megszorítom, amivel közelebb kerül hozzám, és így több mindenünk is összeér, amire megmerevedik, és elnyomja magát tőlem. Azt hiszem, most már tudom a határait. Könnyes szemeit megtörli a kézfejével, de nem néz rám.

- Nagyon sajnálom, úrfi. Ezt… ezt nem szabadott volna.

Kezem az álla alá csúsztatom, hogy magam felé fordítsam az arcát, le tudjam olvasni, mit is gondol valójában, de hátrébb lép.

- Ez nem helyes, én nagyon… sajnálom.

Ahogy ezt kimondja a füle hegye is elpirul és megfordul. Olyan gyorsan szedi a lábait, hogy meg sem próbálok utána menni. Úgy döntök, inkább házon belül keresek valamit, nem akarom tovább ingerelni. A célom, hogy bízzon bennünk, és magában is, nem jó, ha elüldözöm.

Egész nap nem látom, és nem is jön vacsorázni. Apámnak ez feltűnik, mert még ha nem is eszik velünk, legalább az ételért eljön. Kezd aggódni, így megpróbálom nyugtatni.

- Lehet csak elfáradt, és már ágyban van. Egész nap dolgozott.

- Igazad lehet fiam, nem is láttam reggel óta. Csak remélem, hogy nem ment el, ha már nála van a fizetsége. Remek munkaerő – felsóhajtott.

Apám is kétségtelenül hálás neki, hiszen számos nehéz feladatot levett a válláról, így jól esik neki egy kis pihenés, na meg másnak több figyelmet szentelhet.

- Elviszem neki a vacsorát – felelem és felkapom a tányérját.

Remélem, hogy a szállásán van, és nem ment el tényleg. Eddig bele sem gondoltam, hogy itt hagyhat minket. Hiszen abból a pénzből, amit megkeresett messzire el tud jutni, biztosan találna egy ehhez hasonló helyet, ahol az aratáshoz szükség van rá. Ki tudja mit művelnének vele, vagy kikkel kellene együtt dolgoznia. Még a hideg is kirázott a gondolatra.

Az ajtóhoz lépek, és bekopogok. Halk neszt hallok belülről, és mikor már azt hiszem, hogy nem fog beengedni, kinyitja az ajtót.

- Igen, úrfi? – kérdezi az ajtó mögé bújva.

- Nem jöttél vacsorázni, szóval lehoztam neked – mutatom neki a tányért, de nem nyújtom. Egy kisebb lépést teszek, amivel szándékomat jelzem, hogy be szeretnék menni.

Kijjebb nyitja, pont, hogy beférek. A kis asztalkára teszem a tányért, és megállok mellette. Velem szemben áll, de nem mozdul, nem is néz rám.

- Figyelj Adam – kezdek bele tétován. – Én nagyon sajnálom, ami reggel történt. Nem akartalak megbántani, vagy felzaklatni. Csak…

Nem hagyta, hogy befejezzem.

- Nem, úrfi, én szégyellem magam. Nem lett volna illendő sírnom maga előtt – még mindig nem emeli rám a tekintetét. Annyira zavaró!

Teszek egy lépést felé, de ha nem ütközött volna az ágyába, velem együtt lépett volna hátrább. Megértettem.

- Csak szeretném, ha tudnád, hogy itt vagyunk neked. Ha valamiről szeretnél beszélgetni, vagy történt valami. Szeretnénk, ha megosztanád a gondolataidat, természetesen, csak amelyiket szeretnéd.

- Én… Köszönöm.

- Akkor, jó éjszakát.

Kicsit tétovázok, de mivel nem mozdul meg, és nem szól semmit, kilépek az ajtón.

Később, mikor már lefeküdtem, felismertem az érzést. Meg akarom védeni, mindentől és mindenkitől. Annyit szenvedhetett, annyi mindent kellett elviselnie, egyetlen ember sem érdemli ezt. Viszont mi lesz, ha vissza kell utaznom Londonba? Ha már semmi munka nem lesz itt, és tovább akar állni? Akkor senki nem lesz mellette.

Elérhetném, hogy ne akarjon elmenni. Ha minden féle munkát kitalálok, az nem lesz elég, hamar kiszúrná, hiszen okos fiú. Valami másnak kell eszembe jutnia.

És hogyan értette, hogy nem helyes, amit csinálunk? Mikor kiszabadult az ölelésemből. Talán a sírására gondolt, vagy az ölelésre? Még bocsánatot is kért még egyszer. De nem tudom kiverni a fejemből, milyen volt ölelni, mikor a testemmel körbevettem. Talán ez volt a sok neki? Hiszen látszott rajta, hogy szüksége van valakire. Vagy csak én használtam ki a helyzetet, és nem mert jobban ellenkezni, nehogy elveszítse az állását? Esetleg attól félt, hogy túl közel engedne magához? Tényleg el akar hagyni minket?

Ezen gondolkozva aludtam el.

Este visszatereljük az állatokat, és hiába voltunk árnyékban, a nap mindkettőnk erejét kiszívta. Keményen dolgozunk, így rettentő fáradt vagyok. Mégis igyekszem kerülni az úrfit, így nem eszem vele és az apjával, csak a vacsorámat veszem át, majd a kunyhómba megyek, hogy ott egyek egyedül. Nem bírom kiverni a fejemből a tekintetét, így nem is nagyon van étvágyam, de mégis leerőltetem az ételt. Elvégre nem szabad pocsékolni, hálásnak kell lennem, amiért az úrfi apja felbérelt és főz is rám. Nem lehetek hálátlan. Elmosogatom a tányért, megmosom az arcom és a nyakam, majd úgy érzem, ideje ágyba bújnom. Hosszú volt a nap, és holnap is szükségem lesz az erőmre.

Már lefekvéshez készülődnék, amikor kopogtatnak. Ajtót nyitom, és meglepetten pillantom meg az úrfit. Nem tudom, mit kereshet itt, hiszen ilyenkor már egyikük sem akar tőlem semmit. Talán van még valami munka, amit el kell végezzek?

A kérdése megdöbbent. Kell pár pillanat, mire felfogom, mit kérdezett, és tudom, hogy válaszolnom kell.

- Mire fogod költeni ezt a hatalmas vagyont? - kérdi hirtelen, mire hirtelen azt sem tudom, mit kéne mondanom. De valamit csak kéne válaszolni.

Újfent elindulok, de hallom, hogy jön utánam. Ha jön, akkor hadd jöjjön, nem érdekel, neki úgy tűnik, nincs semmi dolga. Nem szól egy szót sem, de tudom, hogy mondani akar még valamit, én azonban nem tudom, hogy megvárjam-e. Tartok egy kissé tőle, főleg, hogy megint úgy bámult az előbb. Én nem vagyok leány, hanem férfiember, amit az úrfi tesz, az halálos bűn. De talán az úrfiknak elnézi az Úr az ilyesmit, a magamfajtának nem nézné el, az biztos. Vajon milyen gondolatok foroghatnak rólam a fejében? Megrázom a fejem, és magamban Istenhez fohászkodom, hogy bocsásson meg nekem, bármit is vétettem ellene.

A fejem rázom, pedig belül igenis félek, rettegek, hogy mit akar velem kezdeni. Egész testembe remegek a rám váró borzalmaktól. Vajon most elküld? Vagy megver? Még az is jobb, ha üvöltözik velem és elzavar, minthogy kezet emeljen rám. A veréstől nagyon félek. De nem ver meg, hanem a vállamra teszi a kezét, majd lassan magához húz és megölel. Ledöbbenek, teljesen ledermedek, ahogy érzem, amint magához ölel, de semmi mást nem csinál. Még soha senki nem ölelt meg megboldogult drága édesanyámon kívül, de arra is már csak nagyon halványan emlékszem. Ő olyan szelíd, kedves teremtés volt, amilyen nincs még egy a világon. Lassan megnyugszom, a testem remegése is alábbhagy, majd az úrfi elenged és csak néz engem azokkal a sötét szemeivel.

Elindulok, hogy megnézzem a búzát is, de meghallom az úrfi hangját. Egyáltalán nem haragos, inkább kissé szomorú.

A vállaim rázkódnak, és a könnyek csípni kezdik a szemem. Nem értem, miért mondott nekem ilyeneket, nem érdemlem meg. Én nem vagyok méltó arra, hogy ilyeneket mondjanak nekem, vagy rólam. Megfordulok, és egyenesen Edward úrfira nézek, de a szemében nem látok mást, csak őszinteséget és hálát.

Hiába is akarom, nem bírom megállítani a sírást. Olyan nyomorultnak érzem magam, mikor ott bőgök a gazdám fia előtt, mint holmi kisgyerek, pusztán azért, mert megdicsértek. Ez olyan… megalázó dolog, mégsem vagyok képes semmit sem tenni ellene.

Mivel ismerem a mai feladatot, fogom az egyik kosarunkat, és ebédnek valóval megtömöm. Valószínűleg nem érünk haza vacsoránál előbb, addig pedig még sok idő van. Miután mindent elraktam, ételt, italt, és a szükséges eszközöket elindultam megkeresni Adamet.

- Jó reggelt, úrfi! - köszön halkan, miközben arra készül, hogy kihajtsa az állatokat.
- Jó reggelt! – köszönök kimérten, mert még mindig haragszom rá, főleg, mikor végigmérem. - Miért ezt a rongyot viseled? Hiszen tegnap vettem neked új inget.
- Az túl szép, a munkához meg ez is megteszi – von vállat. - A másiknál csak félnék, hogy elszakad, vagy piszkos lesz. Ennek meg mindegy, ha piszkos lesz.
- Te tudod – morogom halkan. Hát ezért kellett ez a hercehurca, hogy ne is használja. - Hová mész?
- Az apja megkért, hogy hajtsam ki a jószágot a legelőre. Szép, dús a fű, hadd legeljenek valami mást is, mint a takarmányt – mondja, majd nekilát kihajtani az állatokat.
- Egyedül úgysem fogod bírni – sóhajtok fel, majd leteszem a kosarat és segítek neki. - A teheneket bízd csak rám, te foglalkozz a birkákkal!

Bólint, majd együtt kezdjük el kihajtani az állatokat. A birkák, és  a tehenek is szépen kijönnek. Csendben sétálunk a legelő felé, Adam viszi a kosarat. Ragaszkodott hozzá, de nem tudom miért, talán lelkiismeret-furdalása lenne? Mikor kiérünk az állatok rögtön legelni kezdenek. Nekik is hiányzott ez a friss fű, és az ösztön véghezvitele. Mi leülünk egy fa árnyékába és körbe nézek. Csodálatos a hely, minden zöld, és tiszta, az állatok tökéletesen illenek a képbe, hallom a patak csobogását. Szemem mégis Adamen állapodik meg. Még mindig nem ismerem teljesen, pedig egy ideje nálunk van.
- Azt mondtad, északról jöttél – szólalok meg, hangom váratlanul éri ezért összerezzen. - De pontosan honnan?
- Nem érdekes. Egy jelentéktelen kis faluból, ami távol esik mindentől és még a nevét sem érdemes megjegyezni.
- Miért jöttél el? Hiszen ott is dolgozhattál volna – kérdezek rá.
Lehajtja a fejét, és nem tudom mire gondol. Talán a hátára, arra, hogy mi és hogyan történt? Vagy azon, hogy mi lett volna ha ott marad? Szüleire, barátaira?
- Nem volt miért maradnom – közi egyszerűen. - Nem volt már senkim, aki marasztalt volna.
- Nem voltak barátaid? – Mindenkinek vannak barátai, legalább egy. Nincs olyan, hogy valaki teljesen egyedül van, ezt szinte nem is lehet megcsinálni.
- Ugyan, ki engedné barátkozni a gyerekét egy részeges semmirekellő kölykével?- kérdezi dühösen.
- Sajnálom, úrfi, én… nem kellett volna ezt mondanom – szinte csak suttogja - Maga nagyon szerencsés, tudja? Itt van az apja, akihez bármikor hazajöhet, aki várja magát. Itt vannak a barátai, akik mindig örülnek magának. Van miért itt maradnia, mégis menekül. Legyen hálás a szeretteiért, amíg teheti, mert nem lesznek mindig itt. Tudja… kissé irigylem is értük magát.
- Te.. Irigyelsz engem? – kérdezem döbbenten.
- Fáj bevallanom, de igen – nem néz rám - Mert magának van kihez hazajönnie.
- Pedig az én életem sem olyan mesés, mint hiszed – mondom halkan, és egy kicsit haragszom is rá. Nem tudja miket éltem át, hány embert vesztettem, és mit kell látnom apám szemében minden nap.

- Tudom – a szemembe néz - Magában is hatalmas fájdalom van, de velem ellentétben, maga mellett mindig volt valaki, aki segített átvészelni a nehézségeket, valaki, akivel megoszthatta a fájdalmát. Kettőnk között ez a különbség, Edward úrfi.
Fájdalmas beismerni, de tényleg igaza volt.
- Sajnálom, úrfi, nem akartam tiszteletlen lenni – mondja, és elfordul. - Főleg nem azok után, hogy új inget és mellényt vett nekem. Hálás vagyok érte, nem is tudja, mennyire. Nem is tudom, miért mondtam ilyesmiket. Csak úgy… kijöttek belőlem a szavak. Ne haragudjon!
- Nem haragszom, elvégre én hoztam fel a témát . És némiképp igazad is van, de én… nem vagyok idevaló. Nem a gazdálkodás az életem, és ha apám már nem élne, valószínűleg eladtam volna a farmot. Az én életem a városban van, Londonban van. Jártál már ott? – kérdezem.
- Még soha, de megfordultam pár nagyvárosban. De túl sok volt az ember, nagy a lárma, sok a kosz, a korom. Nem szerettem ott, túl büdös volt és sok volt a tolvaj, meg az utcalány. Bár igaz, munkát kapni könnyebb volt, de nem tudtam megszokni. A nagyvárosok csúnyák, zsúfoltak, nekem inkább való a vidék, a mezők, erdők, farmok.
Elmosolyodom, és a sok szépre gondolok, ami ott van. Nem egyformán látjuk a világot, jó lenne megmutatni neki az én szemszögemből. Biztos vagyok benne, hogy meggondolná magát a nagyvárosok szempontjából. Kényelmesebben fekszem, onnan figyelem, mit és hogyan csinálnak az állatok. Komótosan legelnek, valamelyik lefekszik, és úgy legel, vagy csak ő is nézelődik. Mire visszaér tekintetem Adamhez, ő már békésen alszik.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, de már túl vagyunk délen. Felkelek, és megmozgatom elgémberedett tagjaimat, kicsit várok, hogy visszatérjen beléjük a vér, majd elindulok a patakhoz. Leveszem cipőmet, és belegázolok a hűs vízben. Érzem a kavicsokat és iszapot a lábujjaim között. Csupán pár állat iszik belőle, jó néhány méterrel arrébb. Lecsillapítja a testem és gondolataimat a hideg víz, és nagyon jól esik felfrissülni benne. Karjaimat bele-bele mártom, majd arcomra is locsolok egy keveset. Felegyenesedve az arcomat a nap felé fordítom, és élvezem, ahogy a cseppek legördülnek és szinte azonnal száradni kezd. Már nem is tűnik hidegnek a patak, a testem hozzászokott a hőmérsékletéhez. Furcsa zajra fordulok meg, és akkor látom, hogy Adam is követ. Ő még a cipőjét sem veszi le, egyenesen bemegy középre. A vékony anyagú inge azonnal felveszi a vizet és a csípőjére tapad. Szinte teljesen áttetsző lesz, és megmutatja vonalait, minden izomtónusát. Nagyon vékony még mindig, pedig kap ételt. Lehet a sok munka miatt van? De így is annyit eszik, amennyit szeretne, és nem kötelező mindent egyedül csinálnia. Hiszen eddig mindig egyedül volt, már megszokásból is csinálhatja így.

Hasán felejtem szememet, az izmok mozgását figyelem, és fel sem tűnik, hogy észrevett. Nem mond semmit, csak elvörösödik. Elfordult, és lejjebb ereszkedett, bőre libabőrös lett a hideg víz miatt. A szemébe nézek és rajtam a sor, hogy elpiruljak. Fogalmam sincs, miért kezdtem el bámulni, ráadásul ilyen udvariatlanul. Mégis, eszembe jutnak a hegek, és előttem van a fiatalabb Adam, ahogy tűri az ütéseket, ahogy próbál túlélni, és késztetést érzek, hogy megvédjem. Azért, hogy a családunkhoz tartozzon. Egyáltalán tartozzon valahova, és érezze, milyen ez.

Gyorsan elfordítom a fejem, és kimegyek a vízből. Felkapom a cipőmet, és visszaindulok a fához. Minden ugyan úgy maradt, egyedül Adam alvó teste hiányzik. Kicsit megállok a napon, hogy átmelegítsen, majd a piknikkosarat kinyitom és kiveszem a kis pokrócot. Mindent kipakolok, elhelyezem szépen, és megvárom, amíg visszaér.

 *>*<*

Kellemesen eltöltöttük az ebédet, nem kérdezte, miért bámultam, fel sem hozta a témát, és én hálás voltam ezért. Nem tudtam volna mivel magyarázni neki. Nem beszélgettünk túlzottan sokat, de nem volt kínos az egész.

Együtt visszatereltük az állatokat, estére nem merjük kint hagyni őket a vadállatok miatt. Fáradtan térünk haza, a nap kiszívta az erőnket, hiába voltunk árnyékba, és hűsöltünk a patakban is. Kemény nap volt, és örülök, hogy hazaértünk. A vacsorára készülök, Adam nem is jött be, csak a vacsoráját vette át, és ment is a helyére. Úgy érzem, hogy muszáj mondanom neki valamit a mai nap után. Ő is mesélt magáról, és valamiért én is szeretnék. Nem akarom, hogy egy földbirtokos ficsúrnak gondoljon, aki csak dirigálni jött haza a nagyvárosból.

Csendesen kopogok be hozzá, és megvárom, amíg kinyitja az ajtót. Meglepődik, mikor meglát. Még soha nem mentem le hozzá, ráadásul vacsora után nem apám sem keresi.

- Talán elfelejtettem valamit, úrfi? – kérdezi zavartan.

- Nem, nem azért jöttem. Csak… - elhallgattam. Nem tudom, hogyan is mondjam neki és egyáltalán mit.

- Csak…? – kérdezi. – Talán valamit rosszul csináltam? – ijed meg.

- Nem, minden rendben van. Csak azt akartam kérdezni, hogy elég volt-e a vacsora?

Fogalmam sincs miért ezt találtam ki. Egyszerűen nem éreztem helyesnek, ha megköszönöm a mai napot, vagy csak elkezdek vele cseverészni.

- Igen, úrfi, köszönöm szépen.

- Rendben, akkor, hát, jó éjt – esetlenül intek egyet, majd hátat fordítok neki, és a házba sietek.

Mekkora hülye vagyok! Elég volt-e a vacsora? Mintha panaszkodott volna bármire! Magamat szidva megyek a szobámba és készülődöm a lefekvéshez. Azt hiszem, holnap kínos napunk lesz.