Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Yaoi)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


Réka102019. 07. 01. 22:27:50#35632
Karakter: Edward Thomson
Megjegyzés: Andronak (Adam)


 Szokásos időben kelek fel, rögtön fel is öltözöm és megmosdok. A reggelit édesapámmal fogyasztom el, aki beszámol a mai feladatokról, és végig Adamről áradozik. Szerinte nagyon megfogtuk az isten lábát vele. Szerintem pedig nála makacsabb embert nem is küldhetett volna.

Mivel ismerem a mai feladatot, fogom az egyik kosarunkat, és ebédnek valóval megtömöm. Valószínűleg nem érünk haza vacsoránál előbb, addig pedig még sok idő van. Miután mindent elraktam, ételt, italt, és a szükséges eszközöket elindultam megkeresni Adamet.

- Jó reggelt, úrfi! - köszön halkan, miközben arra készül, hogy kihajtsa az állatokat.
- Jó reggelt! – köszönök kimérten, mert még mindig haragszom rá, főleg, mikor végigmérem. - Miért ezt a rongyot viseled? Hiszen tegnap vettem neked új inget.
- Az túl szép, a munkához meg ez is megteszi – von vállat. - A másiknál csak félnék, hogy elszakad, vagy piszkos lesz. Ennek meg mindegy, ha piszkos lesz.
- Te tudod – morogom halkan. Hát ezért kellett ez a hercehurca, hogy ne is használja. - Hová mész?
- Az apja megkért, hogy hajtsam ki a jószágot a legelőre. Szép, dús a fű, hadd legeljenek valami mást is, mint a takarmányt – mondja, majd nekilát kihajtani az állatokat.
- Egyedül úgysem fogod bírni – sóhajtok fel, majd leteszem a kosarat és segítek neki. - A teheneket bízd csak rám, te foglalkozz a birkákkal!

Bólint, majd együtt kezdjük el kihajtani az állatokat. A birkák, és  a tehenek is szépen kijönnek. Csendben sétálunk a legelő felé, Adam viszi a kosarat. Ragaszkodott hozzá, de nem tudom miért, talán lelkiismeret-furdalása lenne? Mikor kiérünk az állatok rögtön legelni kezdenek. Nekik is hiányzott ez a friss fű, és az ösztön véghezvitele. Mi leülünk egy fa árnyékába és körbe nézek. Csodálatos a hely, minden zöld, és tiszta, az állatok tökéletesen illenek a képbe, hallom a patak csobogását. Szemem mégis Adamen állapodik meg. Még mindig nem ismerem teljesen, pedig egy ideje nálunk van.
- Azt mondtad, északról jöttél – szólalok meg, hangom váratlanul éri ezért összerezzen. - De pontosan honnan?
- Nem érdekes. Egy jelentéktelen kis faluból, ami távol esik mindentől és még a nevét sem érdemes megjegyezni.
- Miért jöttél el? Hiszen ott is dolgozhattál volna – kérdezek rá.
Lehajtja a fejét, és nem tudom mire gondol. Talán a hátára, arra, hogy mi és hogyan történt? Vagy azon, hogy mi lett volna ha ott marad? Szüleire, barátaira?
- Nem volt miért maradnom – közi egyszerűen. - Nem volt már senkim, aki marasztalt volna.
- Nem voltak barátaid? – Mindenkinek vannak barátai, legalább egy. Nincs olyan, hogy valaki teljesen egyedül van, ezt szinte nem is lehet megcsinálni.
- Ugyan, ki engedné barátkozni a gyerekét egy részeges semmirekellő kölykével?- kérdezi dühösen.
- Sajnálom, úrfi, én… nem kellett volna ezt mondanom – szinte csak suttogja - Maga nagyon szerencsés, tudja? Itt van az apja, akihez bármikor hazajöhet, aki várja magát. Itt vannak a barátai, akik mindig örülnek magának. Van miért itt maradnia, mégis menekül. Legyen hálás a szeretteiért, amíg teheti, mert nem lesznek mindig itt. Tudja… kissé irigylem is értük magát.
- Te.. Irigyelsz engem? – kérdezem döbbenten.
- Fáj bevallanom, de igen – nem néz rám - Mert magának van kihez hazajönnie.
- Pedig az én életem sem olyan mesés, mint hiszed – mondom halkan, és egy kicsit haragszom is rá. Nem tudja miket éltem át, hány embert vesztettem, és mit kell látnom apám szemében minden nap.

- Tudom – a szemembe néz - Magában is hatalmas fájdalom van, de velem ellentétben, maga mellett mindig volt valaki, aki segített átvészelni a nehézségeket, valaki, akivel megoszthatta a fájdalmát. Kettőnk között ez a különbség, Edward úrfi.
Fájdalmas beismerni, de tényleg igaza volt.
- Sajnálom, úrfi, nem akartam tiszteletlen lenni – mondja, és elfordul. - Főleg nem azok után, hogy új inget és mellényt vett nekem. Hálás vagyok érte, nem is tudja, mennyire. Nem is tudom, miért mondtam ilyesmiket. Csak úgy… kijöttek belőlem a szavak. Ne haragudjon!
- Nem haragszom, elvégre én hoztam fel a témát . És némiképp igazad is van, de én… nem vagyok idevaló. Nem a gazdálkodás az életem, és ha apám már nem élne, valószínűleg eladtam volna a farmot. Az én életem a városban van, Londonban van. Jártál már ott? – kérdezem.
- Még soha, de megfordultam pár nagyvárosban. De túl sok volt az ember, nagy a lárma, sok a kosz, a korom. Nem szerettem ott, túl büdös volt és sok volt a tolvaj, meg az utcalány. Bár igaz, munkát kapni könnyebb volt, de nem tudtam megszokni. A nagyvárosok csúnyák, zsúfoltak, nekem inkább való a vidék, a mezők, erdők, farmok.
Elmosolyodom, és a sok szépre gondolok, ami ott van. Nem egyformán látjuk a világot, jó lenne megmutatni neki az én szemszögemből. Biztos vagyok benne, hogy meggondolná magát a nagyvárosok szempontjából. Kényelmesebben fekszem, onnan figyelem, mit és hogyan csinálnak az állatok. Komótosan legelnek, valamelyik lefekszik, és úgy legel, vagy csak ő is nézelődik. Mire visszaér tekintetem Adamhez, ő már békésen alszik.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, de már túl vagyunk délen. Felkelek, és megmozgatom elgémberedett tagjaimat, kicsit várok, hogy visszatérjen beléjük a vér, majd elindulok a patakhoz. Leveszem cipőmet, és belegázolok a hűs vízben. Érzem a kavicsokat és iszapot a lábujjaim között. Csupán pár állat iszik belőle, jó néhány méterrel arrébb. Lecsillapítja a testem és gondolataimat a hideg víz, és nagyon jól esik felfrissülni benne. Karjaimat bele-bele mártom, majd arcomra is locsolok egy keveset. Felegyenesedve az arcomat a nap felé fordítom, és élvezem, ahogy a cseppek legördülnek és szinte azonnal száradni kezd. Már nem is tűnik hidegnek a patak, a testem hozzászokott a hőmérsékletéhez. Furcsa zajra fordulok meg, és akkor látom, hogy Adam is követ. Ő még a cipőjét sem veszi le, egyenesen bemegy középre. A vékony anyagú inge azonnal felveszi a vizet és a csípőjére tapad. Szinte teljesen áttetsző lesz, és megmutatja vonalait, minden izomtónusát. Nagyon vékony még mindig, pedig kap ételt. Lehet a sok munka miatt van? De így is annyit eszik, amennyit szeretne, és nem kötelező mindent egyedül csinálnia. Hiszen eddig mindig egyedül volt, már megszokásból is csinálhatja így.

Hasán felejtem szememet, az izmok mozgását figyelem, és fel sem tűnik, hogy észrevett. Nem mond semmit, csak elvörösödik. Elfordult, és lejjebb ereszkedett, bőre libabőrös lett a hideg víz miatt. A szemébe nézek és rajtam a sor, hogy elpiruljak. Fogalmam sincs, miért kezdtem el bámulni, ráadásul ilyen udvariatlanul. Mégis, eszembe jutnak a hegek, és előttem van a fiatalabb Adam, ahogy tűri az ütéseket, ahogy próbál túlélni, és késztetést érzek, hogy megvédjem. Azért, hogy a családunkhoz tartozzon. Egyáltalán tartozzon valahova, és érezze, milyen ez.

Gyorsan elfordítom a fejem, és kimegyek a vízből. Felkapom a cipőmet, és visszaindulok a fához. Minden ugyan úgy maradt, egyedül Adam alvó teste hiányzik. Kicsit megállok a napon, hogy átmelegítsen, majd a piknikkosarat kinyitom és kiveszem a kis pokrócot. Mindent kipakolok, elhelyezem szépen, és megvárom, amíg visszaér.

 *>*<*

Kellemesen eltöltöttük az ebédet, nem kérdezte, miért bámultam, fel sem hozta a témát, és én hálás voltam ezért. Nem tudtam volna mivel magyarázni neki. Nem beszélgettünk túlzottan sokat, de nem volt kínos az egész.

Együtt visszatereltük az állatokat, estére nem merjük kint hagyni őket a vadállatok miatt. Fáradtan térünk haza, a nap kiszívta az erőnket, hiába voltunk árnyékba, és hűsöltünk a patakban is. Kemény nap volt, és örülök, hogy hazaértünk. A vacsorára készülök, Adam nem is jött be, csak a vacsoráját vette át, és ment is a helyére. Úgy érzem, hogy muszáj mondanom neki valamit a mai nap után. Ő is mesélt magáról, és valamiért én is szeretnék. Nem akarom, hogy egy földbirtokos ficsúrnak gondoljon, aki csak dirigálni jött haza a nagyvárosból.

Csendesen kopogok be hozzá, és megvárom, amíg kinyitja az ajtót. Meglepődik, mikor meglát. Még soha nem mentem le hozzá, ráadásul vacsora után nem apám sem keresi.

- Talán elfelejtettem valamit, úrfi? – kérdezi zavartan.

- Nem, nem azért jöttem. Csak… - elhallgattam. Nem tudom, hogyan is mondjam neki és egyáltalán mit.

- Csak…? – kérdezi. – Talán valamit rosszul csináltam? – ijed meg.

- Nem, minden rendben van. Csak azt akartam kérdezni, hogy elég volt-e a vacsora?

Fogalmam sincs miért ezt találtam ki. Egyszerűen nem éreztem helyesnek, ha megköszönöm a mai napot, vagy csak elkezdek vele cseverészni.

- Igen, úrfi, köszönöm szépen.

- Rendben, akkor, hát, jó éjt – esetlenül intek egyet, majd hátat fordítok neki, és a házba sietek.

Mekkora hülye vagyok! Elég volt-e a vacsora? Mintha panaszkodott volna bármire! Magamat szidva megyek a szobámba és készülődöm a lefekvéshez. Azt hiszem, holnap kínos napunk lesz.


Andro2019. 05. 11. 13:29:19#35620
Karakter: Adam Colbert
Megjegyzés: (Edward úrfinak)


Jó sokáig bujkálok a birtokon, nem merek visszamenni, még ebédidőben sem. Egyébként is, megszoktam már az éhezést, ha kihagyok egy-egy étkezést, az semmit sem számít. De rettegek, mit gondolhat rólam az úrfi, hiszen látta. Látta azt, amit senkinek nem mertem soha megmutatni, amit én magam is gyűlölök és szégyellek. Valószínűleg ő is gyűlöl emiatt, így minek mennék vissza? Hiszen úgyis elkerget, nem kell ide egy ilyen, mint én. Valószínűleg azt hiszi, sokat verekszem, talán börtönben is voltam, pedig ez nem igaz. De nem mondhatom el neki, hogy apám kiskorom óta vert, és a sebhelyek, amelyek a testemet díszítik, az ő kezének és szíjának a maradványai.
Ám sokáig nem bújhatok el, nem lehet, elvégre megfizetnek azért, hogy itt dolgozzam. Így  délután közepe táján visszakullogok, óvatosan, mint a megvert kutya, majd megyek a helyemre. Edward úrfi rám néz, és már azt hiszem, hogy nem is szól, de mégis.
- Nem akarsz segíteni, ha már fizetünk érte? – kérdi, csak úgy a válla felett. Megtorpanok, nem tudom, mit csináljak. Engedelmeskednem kell neki, vagy elküld, esetleg meg is ver, amiért olyan sokáig elvoltam.
- Megyek, úrfi – felelem halkan, majd indulok, hogy segítsek neki.
Nem beszélek, nem panaszkodom, hiszen jogom sincs hozzá. Tudom, hogy az úrfi mérges és okkal, hiszen nem dolgozom tisztességesen a mai napon. De remélem, azért nem küld el, mert errefelé nem biztos, hogy van még munka. Lopni meg nem akarok, azzal úgyis csak a börtönbe jutnék.
- Holnap bejössz velem a faluba. Pótolnod kell a mai kimaradást – közli már vacsora közben. Nem lep meg, hogy pótolnom kell a kimaradást, igaza van.
- Rendben – felelem, miután lenyelem a falatot.
Nem szólok egy szót sem egész vacsora alatt, rájuk sem nézek, pedig tudom, hogy az úrfi bámul engem. Pont úgy bámul, mint előző este, de ezúttal nem szólok egy szót sem. Bár nem értem, mi néznivaló van rajtam. Vézna vagyok, a ruhám régi, agyonfoltozott, rongyos, a hajam kész szénaboglya. Szép sem vagyok, szóval nem értem, miért bámul úgy, mintha valami szemrevaló fehérszemély lennék. De nem kérdezem meg. Most nem.


~*~


Másnap reggel már rég végzek az állatokkal, mire az úrfi megérkezik. Egy szót sem szólok, elvégre a tegnapi után nincs hozzá jogom. Meg amúgy sem tenném szóvá. Ő az úrfi, én csak a béres, akinek nincsenek jogai, pusztán dolgozhatok, amíg el nem küldenek. Furcsa dolog, hogy a tegnapi után még nem mondtak fel nekem, de talán csak idő kérdése az egész. Felpakoljuk az eladásra szánt dolgokat a szekérre, majd bemegyünk a vásárra. Edward úrfi első útja úgy tűnik, egy ismerőshöz vezet, aki úgy tűnik, örül neki. Rengeteg ember van most itt, én pedig nem szeretem a tömeget. Nem is érzem jól magam, alig várom, hogy végre hazamenjünk. Haza… mintha lenne otthonom, pedig nincs. Hamar végzünk a kirakodással, én pedig nem tudom, mit kéne most csinálnom. Nem igazán jártam még ilyen vásárokban.
- Menj, nézelődj a következőnél, nemsokára megyek – mondja Edward úrfi a ruhaneműsök felé mutatva.
Egy szót sem szólok, csak eleget teszek a kérésének. Bár nem tudom, mit akar tőlem, nincs pénzem új ruhát venni, és igazából, szükségem sincs még rá. Meleg az idő, de úgy érzem, mintha szánalomból tenné az egészet. Gyűlölöm, ha sajnálnak, mert így úgy érzem, mintha nem érnék semmit. Az úrfihoz hasonló módos emberek és gazdák lenézik a hozzám hasonló nincsteleneket, akik ide-oda vándorolnak, de sehol sem telepednek le véglegesen.
- Tetszik valamelyik? – hallom hirtelen az úrfi hangját, miközben kelletlenül tapogatom a ruhákat.
- Nagyon szépek, úrfi – mondom rá sem nézve, nehogy lássa, hogy bizony, az egyik inget szívesen megvenném magamnak, de rettentően drága.
- Válassz nyugodtan! - mondja, hangjában pedig nincs harag, vagy noszogatás, de mégis rosszul esik.
Megdermedek, majd elpirulok, de nem zavaromban, inkább mérgemben. Tudom, hogy az ingem már agyonhordott, többször volt megfoltozva, megvarrva, mint amennyiszer lehetne és alig bírja már a varrást néhány helyen az anyag, de mégis… Olyan szánalmasnak érzem magam, megbántottnak, sértettnek és… dühösnek, amiért ennyire lesajnál.
- Ne sértődjön meg, úrfi, de nem kell sajnálatból ruhaneműt vennie nekem – mondom egyszerűen, minden indulat nélkül, nehogy megbántsam, vagy magamra haragítsam.
- Akkor vedd meg magad – rivall rám, mire újfent megdermedek. Ezek után szoktak jönni az ütések, rúgások, de most semmi sem jön.
Elindul, mintha ott sem lennék, én pedig hirtelen szégyellem magam. Talán tényleg csak segíteni akart, talán tényleg csupán a jó szándék vezette, nem a szánalom, de képtelen vagyok elűzni a rossz emlékeket, a démonokat magamtól. Bocsánatot kell kérnem tőle, amíg nem késő, így elindulok utána. Az egyik standnál érem utol a piac végében, és óvatosan megérintem a karját.
- Ne haragudjon, úrfi – mondom halkan.
- Miért is? – fordul felém, arcán még mindig bosszús arckifejezéssel, amit meg is tudok érteni.
- Az előbbiért, úrfi. Kicsit nyers lehettem, csupán arra gondoltam… - mondom, de a szavamba vág.
- Nem, Adam. Én azért szerettem volna venni neked, mert rád nézve szükséged van rá, és nem szerettem volna, ha a nehezen megkeresett pénzed erre költöd. Mikor felvettünk, vállaltuk az ellátásod – mondja, és látom, hogy kezd egyre dühösebb lenni. Én meg csak állok előtte, mint egy megszidott gyerek, akit jogosan oktatnak ki. – Nem érdekel mi volt veled korábban, nem számít. Amíg elvégzed a munkát, addig nem. Ha gondolod, menj vissza érte, mit bánom én.
Ezek után nem szól hozzám, mint aki lezártnak tekinti a beszélgetést.

Miután végeztünk, és hazaérünk, mindent lepakolunk. Az öreg gazda az állatokat vezeti a helyére, az úrfi a gyümölcsös ládákat pakolja le, míg én az új szerszámokat teszem a helyükre. Még új inget is kaptam, meg egy mellényt, ami pont az én méretem. Ha lehet, ettől még szörnyűbben érzem magam, de nem mutathatom ki. Pedig szégyellem magam, hiszen úgy viselkedtem, ahogy nem illik, erre az úrfi még ruhát is vett nekem. Meg sem érdemlem azok után.
- Úrfi, esetleg beszélhetnénk? – kérdem nagyon óvatosan, miután végzünk. Nem tudom, milyen hangulatban van, mert egész úton nem szólt hozzám, én sem hozzá.
- A holnapi munkát apámmal beszéld meg, más nincs mára.
Csalódott vagyok, talán egy kicsit dühös is, hiszen csak meg akartam neki köszönni, amit tett és bocsánatot kérni azért, ahogy viselkedtem. De ő szóra sem méltat, csak bemegy a házba, utána pedig egész délután nem látom. A vacsorát a házamban költöm el egyedül, hiszen nem akarok a szeme elé kerülni. Edward úrfi szemmel láthatóan gyűlöl és megvet engem, amire minden oka megvan. Éjjel nehezen jön álom a szememre, magam sem tudom, miért.

~*~

Reggel fáradtan kelek, ki vagyok merülve, mindenem fáj. Ezen kívül rettegek, hiszen szembe kell néznem az úrfival, hacsak nem marad ma is odabenn a házban. Az úrral tegnap megbeszéltem a feladataimat, így ma ki kell hajtanom a birkákat és a teheneket a legelőre, hadd legeljenek kedvükre. A többi munka most várhat, de fontos, hogy az állatok jól hízzanak a friss, dús füvön és szép gyapjuk, sok tejük legyen. Gyorsan megmosdom, elköltöm a reggelimet és már éppen a teheneket is megfejtem, amikor az úrfi megjelenik. A régi ingemet viselem, a munkához az sokkal jobb, az újat majd hordom ünnepnapokon. Kár lenne tönkretenni, olyan szép.
- Jó reggelt, úrfi! - köszönök halkan, miközben arra készülök, hogy kihajtsam az állatokat.
- Jó reggelt! - mondja ő is, a hangja kimért, mintha még mindig haragudna. Aztán végignéz rajtam. - Miért ezt a rongyot viseled? Hiszen tegnap vettem neked új inget.
- Az túl szép, a munkához meg ez is megteszi – vonok vállat. - A másiknál csak félnék, hogy elszakad, vagy piszkos lesz. Ennek meg mindegy, ha piszkos lesz.
- Te tudod – morogja halkan, mintha sértené a dolog, de nem teszi szóvá. - Hová mész?
- Az apja megkért, hogy hajtsam ki a jószágot a legelőre. Szép, dús a fű, hadd legeljenek valami mást is, mint a takarmányt – mondom, majd nekilátok kihajtani az állatokat.
- Egyedül úgysem fogod bírni – sóhajt fel, majd nekilát segíteni. Csak ekkor veszem észre a kezében a hatalmas piknikkosarat. - A teheneket bízd csak rám, te foglalkozz a birkákkal!
Bólintok, majd együtt kezdjük el kihajtani az állatokat. A birkák, és  a tehenek is szépen kijönnek, de való igaz, egyedül nem ment volna, túl sok az állat és nem tudnék mindre figyelni. Elkéne egy jó terelőkutya, vagy akár kettő, de nem merek erről szólni. Furcsának is tartom, amiért nincs kutya a farmon, de talán nem akarnak, vagy nem tudnak venni. Hiába, egy jó házőrző, vagy egy jó juhászkutya drága pénzbe kerül.

Míg kiérünk az állatokkal a közeli legelőre, egy szó sem esik köztünk. Természetesen én cipelem a kosarat, amit ő zokszó nélkül enged is nekem. Mégsem lenne szép dolog, ha a munkaadóm dolgozna helyettem és ő cipelne ilyesmit. Lopni meg nem merészelnék belőle. Mikor kicsapjuk az állatokat, azok meg legelni kezdenek, mi ketten egy hatalmas fa hűs árnyékába telepszünk. Meleg napunk lesz ma, de a jószágoknak hála égnek lesz ivásra lehetőségük. Ott a közeli patak, ahol a szomjukat olthatják.
Sokáig nem szólunk egymáshoz, én a tájat és az állatokat figyelem, az úrfi pedig engem, de ezúttal nem teszem szóvá. Bár még mindig nem értem, mi néznivaló van rajtam. Kényelmetlen a dolog, de a tegnapi után egy szavam sem lehet. Végtére is, jól bánik velem, új ruhát vett, kevésbé volt morcos, mint vártam, így nem róhatok fel neki semmit.
- Azt mondtad, északról jöttél – szólal meg, engem pedig olyan váratlanul ér a hangja, hogy akaratlanul is összerezzenek. Nem teszi szóvá, inkább folytatja. - De pontosan honnan?
- Nem érdekes – rázom a fejem. - Egy jelentéktelen kis faluból, ami távol esik mindentől és még a nevét sem érdemes megjegyezni.
- Miért jöttél el? Hiszen ott is dolgozhattál volna – jegyzi meg könnyedén.
Lehajtom a fejem, miközben arra gondolok, hogy veszekedtek felettem a falusiak apám halála után. A falu egyik fele eleve elkergetett volna, hiszen nem volt senkim és semmim. A másik fele lelencházba dugott volna, ami a halálnál is rosszabb sors egy magamfajtának. Senki sem akarta a nincstelen árvát, akinek az apja részeges és erőszakos volt. Hiszen ki tudja, talán én is olyan lettem volna, iszákos, verekedős, aki egy éjjel legyilkolja a befogadóit, ellopja mindenüket. Ismerem az embereket, tudom, milyenek, így inkább eljöttem, mielőtt rosszabbra fordult volna minden.
- Nem volt miért maradnom – közlöm egyszerűen. - Nem volt már senkim, aki marasztalt volna.
- Nem voltak barátaid? - kérdi, a hangjából pedig őszinte kíváncsiságot vélek kihallani.
- Ugyan, ki engedné barátkozni a gyerekét egy részeges semmirekellő kölykével? - A hangom dühtől csepeg, de hamar észreveszem magam, és még mélyebbre hajtom a fejem. - Sajnálom, úrfi, én… nem kellett volna ezt mondanom – mondom szinte suttogva. - Maga nagyon szerencsés, tudja? Itt van az apja, akihez bármikor hazajöhet, aki várja magát. Itt vannak a barátai, akik mindig örülnek magának. Van miért itt maradnia, mégis menekül. Legyen hálás a szeretteiért, amíg teheti, mert nem lesznek mindig itt. Tudja… kissé irigylem is értük magát.
- Te.. irigyelsz engem? - kérdi döbbenten, mire bólintok.
- Fáj bevallanom, de igen – mondom halkan, miközben még mindig nem nézek rá. - Mert magának van kihez hazajönnie.
- Pedig az én életem sem olyan mesés, mint hiszed – mondja halkan, a hangjában fájdalommal és talán egy kis haraggal, mintha megbántottam volna.
- Tudom – válaszolom, majd lassan felemelem a fejem és a szemébe nézek. - Magában is hatalmas fájdalom van, de velem ellentétben, maga mellett mindig volt valaki, aki segített átvészelni a nehézségeket, valaki akivel megoszthatta a fájdalmát. Kettőnk között ez a különbség, Edward úrfi.
Elhallgatok, nem szólok többet és sokáig ő sem beszél. Mintha elevenjére tapintottam volna, mert mikor ránézek, fájdalmat látok a szemében. Ő is elveszített valakit, akárcsak én annak idején anyámat, aki szeretett és óvott engem apám kezétől. Tudom, milyen érzés elveszíteni valakit, aki sokat jelentett nekünk és akit sosem kaphatunk vissza. Talán pont ezért irigylem, mert mellette volna valaki, aki segített feldolgozni a gyászát, míg mellettem sosem állt senki, akitől akár egy jó szót is kaptam volna. Nem mintha sajnáltatni akarnám magam, hiszen pont ezért nem beszéltem soha senkinek a múltamról. Nem értem, most miért mondtam el olyasmit, amit eddig nem akartam. Talán azért, mert Edward úrfi is hasonló hozzám. Vagy csak ki akartam végre mondani, amit gondolok.
- Sajnálom, úrfi, nem akartam tiszteletlen lenni – mondom végül halkan, és elfordulok. - Főleg nem azok után, hogy új inget és mellényt vett nekem. Hálás vagyok érte, nem is tudja, mennyire. Nem is tudom, miért mondtam ilyesmiket. Csak úgy… kijöttek belőlem a szavak. Ne haragudjon!
- Nem haragszom, elvégre én hoztam fel a témát – válaszolja. - És némiképp igazad is van, de én… nem vagyok idevaló. Nem a gazdálkodás az életem, és ha apám már nem élne, valószínűleg eladtam volna a farmot. Az én életem a városban van, Londonban van. Jártál már ott? - kérdi.
- Még soha, de megfordultam pár nagyvárosban – felelem, miközben felidézem magamban az ottani dolgokat. - De túl sok volt az ember, nagy a lárma, sok a kosz, a korom. Nem szerettem ott, túl büdös volt és sok volt a tolvaj, meg az utcalány. Bár igaz, munkát kapni könnyebb volt, de nem tudtam megszokni. A nagyvárosok csúnyák, zsúfoltak, nekem inkább való a vidék, a mezők, erdők, farmok.
Szavaimra elmosolyodik, de nem értem, mi mulatságos van azon, amit mondtam. Én csak az igazat mondtam ki, amit gondolok. Elheveredik, onnan figyeli a birkákat és teheneket, miközben én a hátamat a tölgyfa vastag törzsének döntöm és behunyom a szemem. Most minden olyan békés, mintha kibékültünk volna most, hogy kimondtuk, ami a szívünkön van. De még mindig félek, hogy ennek a boldog időszaknak hamar vége lesz. Nem sokat aludtam az éjjel, érzem, hogy egyre bódultabb vagyok. Pedig nem szabadna elaludnom, mégis… mégis…


Réka102019. 03. 25. 15:47:48#35616
Karakter: Edward Thomson
Megjegyzés: Andronak (Adam)


 Adam előre enged, pedig szemmel láthatóan koszosabb, mint én. Úgy látszik, nem tud felülkerekedni az udvariasságán. Gyorsan megmosom kezem, és arcom, majd megyek is asztalhoz. Vacsora közben nem sokat szól, inkább apa és én beszélgetünk, minden féléről.

- És, jól halad a munka? - kérdi apa hozzá fordulva. Gyorsan nyelt egyet, aztán válaszolt csak.

- Jól, uram.

- Ezek szerint jól kijöttök ti ketten – mosolyog elégedetten.

- Egészen jól, bár Adam nem az a szószátyár fajta – jegyzem meg.

- Való igaz, hogy nem beszél sokat, de jó munkaerő, és ez a fontos – biccent az apa.

Csak lehajtja fejét, nem szól semmit sem. Nem köszöni meg, nem sértődik meg, pusztán nem tudja, mit kezdjen a dicsérettel. Valószínűleg korábban nem mondtak semmit kedveset sem neki.

Végül feláll, mikor végzett és neki állt elmosni a tányérját.

- Hagyd csak! - int neki apa. Szerintem hagynia kellene, dolgozzon meg a pénzért, elég jó bért kap. - Majd én elmosom. Fáradt lehetsz, pihenj csak!

- Nem úgy van az! – mondja hirtelen, kicsit mintha haragos is lenne. Ezen az élen próbál kicsit javítani a következő mondatával. - Ha már elkezdtem, be is fejezem, uram.

Miután befejezte a mosogatás, csendben, egy hang nélkül elindul kifelé. Úgy gondolom, itt a lehetőség, hogy őszintén elbeszélgessek vele megint. Nem tetszik nekem, hogy apám észre sem veszi, de szép lassan befurakodja magát a családba. Legközelebb az lesz, hogy a házban fog aludni, és elviszi mindenünket, ne adj Isten, meg is öl minket.
Mögé érve, meg sem kell szólalnom, mikor megfordul. Gyönyörű este van, a csillagok ragyognak. Londonban nem sokat látni őket, a sok füst és korom mindig takarja az égboltot. A hold úgy világít, tisztán látom arca minden rezdülését.

- Óhajt valamit, úrfi? – kérdi kíváncsian.

- Nagyon teszed a szépet az apámnak – mondom, mire nagyon furcsán néz rám. Mintha nem értené, amit mondok neki. - Mik a szándékaid, Adam?

- Úrfi, mondhatok valamit? – kérdezi, s én bólintok. - Az úrfi és én két külön világban élünk. Ha akarnék valamit az apjától, akkor már kértem volna. Én mindössze segítek neki, ennyi és nem több az egész. Ezen kívül, ön úgy bámul engem, hogy a szemei majd kiguvadnak.

- Hogyan?! – kérdezem döbbenten, és hátra is lépek egyet - Ezt mondd még egyszer! – leszek mérges. Még is mit képzel ez magáról?

- Pedig így van.  Folyton engem bámul, és ha leány volnék, még el is pirulnék. Ám így csak dühít a dolog. Kérem, többé ne tegye, mert kellemetlen nekem is, és magának is. Jó éjszakát, úrfi!

Kezem ökölbe szorul, nem is tudok mit mondani hirtelen. Hogyan gondolhatja ezt rólam, és különben is miért hiszi, hogy őt választanám? Még ha választhatnám is! Nem megyek utána és nem ütöm meg. Nem adok okot neki, hogy olyat tegyen, amit mindannyian megbánnánk. Végignézem, ahogy besétál a szállására. Pár percig csak állok, és próbálok lehiggadni. Még hogy én bámulom!

Beérve látom, hogy édesapám végignézte az egészet.

- Hagyj nyugtot annak a fiúnak. Csak túl akar élni.

Ezeken gondolkodva aludtam el.

 

~*~

 

Miután felöltöztem, és elkészültem a munkára, amit ma szintén Adammal együtt fogunk végezni. Meglátja majd ki bámulja! Mintha különleges lenne… Amikor kinézek az ablakon, pont a kútból meri a vizet. Mire leértem, és kiértem a szabadba, már félig le volt vetkőzve, és mosakodott. Nem is értem, miért nem használja a mi fürdőhelyiségünket, hiszen engedélyt kapott rá, és mindent eszközt is hozzá. Mikor közelebb érek hozzá, akkor látom meg. Akkor veszem észre az okot, miért nem tudja elfogadni a dicséretet, miért akar csak túlélni, és miért háborodik fel, amikor rosszat feltételezek róla. A fekete hajáról lefolyó cseppek megtörnek a sok-sok hegen, amit isten tudja csak mi vagy ki ejtett rajta. Valószínűleg meghallotta, hogy közeledem, ami nem is volt szándékos. Csak sokkolódva állok ott, azt sem tudok mit mondjak mikor megfordul, és meglátom szemében a félelmet. Hirtelen hatalmas csend áll be, csak akkor szűnik meg, mikor a hirtelen megmozdulásától leesik a vödör. Magára kapja az ingét, és hiába kiabálok utána, ahogy csak tudok, szaladásnak ered. Mit szaladásnak? Egyenesen rohan, mintha azt állt volna előtte, aki okozta azokat a hegeket. Sokáig állok ott, azon gondolkozva, hogyan lehet képes valaki ezt tenni egy másik emberrel. Egy gyerekkel. Hiszen még most is azt! Milyen fiatal lehetett…

 

Miután felocsúdtam a történtekből, kerestem egy megfelelő állapotban lévő teknőt, és bevittem a házába. Szappant, és tiszta törlőt is tettem mellé. Nem muszáj nálunk mosdania, ha ez zavarja. Megfáradtan halásztam ki a vödröt, amit belökött a kútba, és úgy ahogy volt, magamra borítottam. Ezen a forró napon, nagyon jól esett a hűsítő víz, és az, ahogy a hideg nedves ruha rám tapad.

Leellenőriztem a terményeket, hogyan áll az új termés, mennyink van még. Egyedül a farmon nem tudtam, mit kezdeni magammal, minden munkát megcsinált Adam. Milyen nehéz élete lehet, és még így is ilyen keményen dolgozik. Most, mikor pihenhetne, kiélvezhetné a szabadságát. Fiatal még, most kellene mindent kipróbálnia, minden tudást magába szívnia. Nem itt, egy öregember helyett dolgozni.

Éppen belefogtam egy nagyobb munkába, mikor megjelent. Már nem halogathattam a dolgokat, így hát muszáj volt két személy helyett cselekednem. Rám sem nézett, nem tudom miért, nem mert, nem akart, őszintén fogalmam sincs, csak ment a helyére, mint egy megvert kutya. Egyáltalán nem értettem.
- Nem akarsz segíteni, ha már fizetünk érte? – kérdezem a vállam fölött, miközben csinálom a dolgomat. Meglepődött, és megállt. Nem tudta eldönteni, mit csináljon.

 - Megyek, úrfi – felelte halkan, majd jött és csinálta a dolgát. 

Nem beszélt, nem panaszkodott, pedig az ebédet is kihagyta a csavargása miatt. Nem mondom, hogy nem voltam mérges rá, hiszen a mai napon – kivéve a reggelt - nem volt produktív.  

- Holnap bejössz velem a faluba. Pótolnod kell a mai kimaradást.

- Rendben – felelte miután lenyelte a falatot.

Egész vacsora alatt nem szólt többet, ránk se nézett. Én pedig nem bámultam úgy, ahogy eddig, és ahogy neki nem tetszett.

 ~*~

 Másnap reggel, akkor érek ki, mikor ő pont végzett az állatokkal. Még a nagy meleg előtt elkészülünk az induláshoz. Befogtuk az egyik lovat, és zötykölődve, de elértük a piacot. A lovat biztonságosan kikötjük a bejáratnál, majd beindulunk az ember rengetegbe. Első utam gyermekkori barátomhoz vezet, akivel nem tudtam találkozni első látogatásom során.
 - Menj, nézelődj a következőnél, nemsokára megyek – mondom Adamnak, miközben barátom felé közeledem.

Pár szót beszélünk csupán, nagy a forgalom miatt. Gyorsan el is köszönök, és meg is köszönöm az információt, mi szerint érdemes most venni csirkéket, minden féle célra. Adam kelletlenül tapogatja a ruhaneműket ott, ahova küldtem. 

 - Tetszik valamelyik? – kérdezem tőle.

 - Nagyon szépek, úrfi – rám sem nézett.

 - Válassz nyugodtan.

 Kissé megmerevedik, majd elpirul. Most nem tudom, hogy örül neki, vagy megint meg sikerült sértenem. Szerintem örülnie kellene, főleg ahogy a ruháit nézem. Minden darabból új kellene, mert már nem javíthatóak, és ha ki akarná mosni őket rendesen, félő, hogy szétmennek. Abból a fizetésből pedig, amit tőlünk kap, hát, nem sok mindenre futná.

 - Ne sértődjön meg, úrfi, de nem kell sajnálatból ruhaneműt vennie nekem.

 Még, hogy sajnálom! Persze nem volt felhőtlen gyerekkora, de kinek volt minden tökéletes? Ha ennyire büszke, akkor vegye meg magának. Csupán nem akartam, hogy ilyen alap dolgokra költse a pénzt, amit nehezen megkereset.

- Akkor vedd meg magad – rivalltam rá szemöldök összehúzva.

El is indultam tovább, a szárnyasok felé, nem is néztem rá, hogy követ-e, csak csináltam a dolgokat. Üzleteltem, számoltam, igyekeztem mindent beosztani mindenre, és a lehető legjobb árakat kialkudni, többnyire sikerült is. Mikor már az utolsó, számunkra fontos, standnál állunk, akkor érzem meg a karomon a kezét.

- Ne haragudjon, úrfi.

- Miért is? – fordulok oda felé.

- Az előbbiért, úrfi. Kicsit nyers lehettem, csupán arra gondoltam… - modortalanság, de nem hagytam, hogy befejezze, szavába vágtam.

- Nem, Adam. Én azért szerettem volna venni neked, mert rád nézve szükséged van rá, és nem szerettem volna, ha a nehezen megkeresett pénzed erre költöd. Mikor felvettünk, vállaltuk az ellátásod – kicsit kezdett felmenni bennem a pumpa, nem is értem miért. Talán a miatt, ami történt vele, vagy, amiért magát ostorozza mindenért, nem tudom. Már eljutottam oda, ha ilyen makacs öszvér, akkor lássa el magát. – Nem érdekel mi volt veled korábban, nem számít. Amíg elvégzed a munkát, addig nem. Ha gondolod, menj vissza érte, mit bánom én.

Ezzel le is zártam ezt a beszélgetést.

 

 Miután mindent a szekérre pakoltunk, és lassan haza zötykölődtünk, apám segített elpakolni. Rögtön elvezette a jószágokat a helyükre, és sokáig figyelte őket, hogyan viselkednek az új helyükön. Én a gyümölcsös ládákat pakoltam, Adam pedig az utolsó szerszámokat rakta helyükre.

 - Úrfi, esetleg beszélhetnénk? – kérdezte Adam az új felsőjében, amit végül én vettem meg. Azóta nem szólt hozzám, hogy elmondtam mit is gondolok. Néha lehetek én is nyers, és adhatok hangot a véleményemnek.

 - A holnapi munkát apámmal beszéld meg, más nincs mára.

 Arcán látszott a csalódottság, és egy kis düh is, de ma nagyon felhúzott. Ideje megértenie, hogy nem csak vele történtek borzalmas dolgok.

 A délután többi részében csak az ablakból néztem, mit csinál, miközben a házban tevékenykedtem. Este sokáig forgolódtam az ágyamban, és próbáltam elhessegetni fejemből azt az Adam arcképet, amit megérkezésünk után láttam. 

 



Szerkesztve Réka10 által @ 2019. 03. 25. 15:54:23


Andro2019. 03. 03. 16:17:15#35614
Karakter: Adam Colbert
Megjegyzés: (Edward úrfinak)


- Ha nem fontos, ne ragaszkodjunk az úrfi megszólításhoz, itthon én is csak egy munkás vagyok – mosolyog rám.
- Ahogy óhajtja, uram.
Végignéz rajtam, és hiába mosolyog, látom rajta, hogy nem tart elég megbízhatónak. De már hozzászoktam, elvégre én csak egy sehonnan jött csavargó vagyok. Ha úgy dönt, hogy elküld, nem tehetek semmit. Ő az úr, nem én.
- Mióta is vagy nálunk? – kérdezi.
- Egy hete – válaszolom alázatosan.
- És hogy tetszik itt?
- Nagyon, ennél jobbat kívánni sem tudnék, uram. Az édesapja nagyon kellemes társaság.
Újfent elmosolyodik. Nem értem ezt az embert. Talán valami jót mondhattam?
- Nos, szeretném, ha ez így is maradna. Ha beszélhetünk őszintén…
- Persze, én is ezt szeretném – mondom, de már sejtem, hová akar kilyukadni. Ki is böki azonmód.
- Ha lopni jöttél ide, vagy kizsákmányolni minket, esetleg csak valahol el lenni amíg nem lesz más – összehúzom a szemem, de nem szólok. Nem először hallok ilyesmit, de akkor is felbosszant. Ám okosan csukva tartom a szám -, akkor kérlek, még most menj el.
Elvörösödöm a méregtől. Mégis hogy képzelhet ilyesmit rólam? Nekem is megvan a magam büszkesége. Nem tűröm, ha sértegetnek, mert én soha senkinek nem tettem semmi rosszat egész életemben. Felszegem a fejem, majd büszkén a szemébe nézek és megszólalok:
- Eszem ágában sincs ilyet csinálni, uram. Csupán dolgozni szeretnék a megélhetésért. Most pedig, ha megbocsájt…
Hátat fordítok neki, majd visszatérek a munkámhoz. Talán kissé erősebben ütöm be a szögeket, mint kéne, de nem érdekel. Most mélyen megalázott ez az úrfi, de mégsem szólhatok semmit. Hallom, hogy elmegy, gondolom, neki igazából semmi dolga. De miért is lenne? Ő a városban él, ahol az ilyesfajták szórakoznak. Azután egész nap nem látom, de talán jobb is. 


~*~


Egy hétig kerülgetjük egymást Edward úrfival, akivel legfeljebb csak az étkezésekkor találkozunk. Egyébként nem csinál semmit, de tudom, hogy rajtam tartja a szemét. Nem bízik bennem, és tudom, hogy miért nem. Én is hallottam azokat a szörnyű pletykákat egyik-másik béresről, akik csúful meglopták a munkaadóikat, vagy meg is ölték őket. Én sosem tennék ilyet, hiszen azzal magamnak is kellemetlenséget okoznék. Nem vagyok egy okos ember, de megvan a magamhoz való eszem. Nem csinálnék olyasmit, amiből nekem is károm származna. Én csupán dolgozom, rendbe hozom a kerítést, ellátom az állatokat, fát vágok télire és elvégzem az egyéb, ház körüli teendőket is. Így William úrnak nincs annyi dolga, hiszen nem fiatal már, nem bírja úgy a munkát, mint én. 
Egyik reggel utasítást kapok, hogy a gyümölcsfákat is meg kell metszeni. Szükségem van az úrfira is, aki természetesen jóval később kel fel, mint én. Mire kegyeskedik felkelni, én már régen túl vagyok a reggelin és a szerszámokat ellenőrzöm. Muszáj, hiszen ócska, vagy életlen szerszámmal nem lehet metszeni. 
- Jó, hogy itt vagy. Ma segítek neked, a gyümölcsfákkal foglalkozunk – hallom a hangját, mire odakapom a fejem. Egyszerű ruha van rajta, így már munkásnak néz ki.
Nem válaszolok, csak bólintok, majd összeszedem a szükséges szerszámokat. Egyet-kettő ma reggel éleztem meg.
- Levágjuk a szükségtelen ágakat, megtrágyázzuk őket, esetleg oltunk egyet-kettőt. Meglátjuk mik a lehetőségek.
- Rendben, uram – válaszolom kurtán.
Nem beszélünk, ami úgy látom, hogy bosszantja Adam úrfit. De a csevegés elvonja a figyelmet a munkáról. Egyébként is, sok helyen nem szeretik, ha a munkások fecserésznek. Jómagam meg amúgy sem vagyok egy szószátyár alkat. Végül úgy tűnik, az úrfi a harmadik fánál megunja a dolgot, és megszólal.
- Mesélj magadról Adam.
- Mit szeretne tudni rólam úrfi? - kérdem. Mégis, mi érdekelheti bennem?
- Honnan jöttél, mi van a családoddal? – faggat, nekem pedig egy pillanatra összeszorul a szívem.
- Nincs családom – felelem egyszerűen.
- Mindenkinek van családja. – Magamon érzem a pillantását, de nem nézek rá, nem is válaszolok egyből. Mégis mit mondhatnék? Hogy árva vagyok? Az majdnem olyan rossz, mintha lelenc lennék. Végül csak mesélni kezdek.
- Mikor gyermek voltam, apám meghalt. Még kisebb koromban édesanyám is. Egyke vagyok – mondom, majd végül csak ránézek. – Így nincsen családom.
Nem jön válasz, de miért is jönne? Most meglehet rólam a véleménye. Egy apátlan-anyátlan árva, aki az utcákon nőtt fel és valószínűleg nem tanult tisztességet. Már várom, hogy elküld, hiszen egy ilyet senki sem alkalmaz. 
- Én is elvesztettem anyámat – mondja végül, de nem válaszolok semmit.
Nem felelek, nem érti meg, milyen nekem. Neki itt az apja, aki még, akihez hazajöhet. Én sosem mehetek vissza oda, de nem is akarok. Keményen dolgozom aznap, keveset pihenek és iszom, így estére jól el is fáradok. Mikor végre este bemegyünk a házba, ott mennyei illatok terjengenek. William úr remek szakács, meg kell hagyni.
- Mosakodjatok meg, és vacsorázunk – szól William úr.


Engedelmeskedünk, én pedig udvariasan előreengedem Edward úrfit, hiszen így illik. Úgy tűnik, nem tudja mire vélni a dolgot, de nem szól semmit. Miután végez, én magam is gyorsan kezet és arcot mosok, jól lecsutakolva magam. A ruhámat is leporolom, elvégre koszos ruhában nem illik asztalhoz ülni. Vacsora közben nem sokat szólok, inkább a gazda és a fia beszélgetnek, én szótlanul lapátolom magamba az ételt. 
- És, jól halad a munka? - kérdi William úr hozzám fordulva. Udvariasan lenyelem a falatot, ami a számban van, csak aztán válaszolok.
- Jól, uram – mondom kurtán.
- Ezek szerint jól kijöttök ti ketten – mosolyog elégedetten.
- Egészen jól, bár Adam nem az a szószátyár fajta – jegyzi meg Edward úrfi.
- Való igaz, hogy nem beszél sokat, de jó munkaerő, és ez a fontos – biccent az apja.
Lehajtom a fejem, sosem tudom, hogy viselkedjek, ha megdicsérnek. Ez nem sűrűn fordult elő, így inkább nem szólok semmit, csak folytatom az evést. Magamon érzem az úrfi tekintetét, de fogalmam sincs, mit találhat bennem ennyire érdekesnek. Nem vagyok én senki, csak egy vidéki bugris, akinek se apja, se anyja. Nem értem, miért bámul úgy, mintha valami furcsaság lennék. Talán még sosem volt béresük? Tudom, hogy nem bízik bennem, a helyében én sem bíznék magamban. De akkor is elszomorít, mert bármikor úgy dönthet, hogy egyszerűen elzavar a háztól. 
Végül felállok, mikor végeztem, a tányéromat a mosogatóhoz viszem, majd nekilátok elmosni.
- Hagyd csak! - int nekem az úr. - Majd én elmosom. Fáradt lehetsz, pihenj csak!
- Nem úgy van az! - mondom kimérten, talán kissé erőszakosabban, mint kéne. - Ha már elkezdtem, be is fejezem, uram.
Az öreg csak halkan nevet, de rám hagyja. Mióta idejöttem, majdnem minden este eljátsszuk ezt a kis „játékot”, végül hagyja, hogy azt csináljak, amit akarok. Annyival akarom meghálálni, hogy megfogadott, amennyivel csak tudom. Ő gondoskodik rólam, főz mindannyiunkra, így ez a legkevesebb. Mikor végzek, elköszönök, majd kilépek a házból. Ám nem jutok messzire, mikor lépteket hallok magam mögött. Hátra sem kell fordulnom, hogy tudjam, az úrfi az. Megállok. Odakinn már sötét este van, csak a csillagok világítanak fenn az égen, meg a hold. Hátrafordulok, elvégre udvariatlanság hátat fordítani valakinek.
- Óhajt valamit, úrfi? - kérdem kíváncsian.
- Nagyon teszed a szépet az apámnak – mondja Edward úrfi, mire értetlenül nézek rá. - Mik a szándékaid, Adam?
- Úrfi, mondhatok valamit? - kérdem, mire bólint. - Az úrfi és én két külön világban élünk. Ha akarnék valamit az apjától, akkor már kértem volna. Én mindössze segítek neki, ennyi és nem több az egész. Ezen kívül, ön úgy bámul engem, hogy a szemei majd kiguvadnak.
- Hogyan?! - kérdi döbbenten, és egy lépést hátrál is. - Ezt mondd még egyszer! - förmed rám dühösen.
- Pedig így van – mondom őszintén. - Folyton engem bámul, és ha leány volnék, még el is pirulnék. Ám így csak dühít a dolog. Kérem, többé ne tegye, mert kellemetlen nekem is, és magának is. Jó éjszakát, úrfi!
Látom, hogy a kezei ökölbe szorulnak, de nem jön utánam, nem üt meg. Tudom, hogy nyers voltam, nem tehetek róla. De zavar, ahogy bámul engem, ahogy folyton vizslat, mintha méricskélne. Nem vagyok én holmi fehérszemély, valami bakfislány. Tudom, hogy talán rosszul fejeztem ki magam, de sosem jártam iskolába, én csak ezt a fajta életet ismerem. Ahogy a házacskám felé sétálok, rettegve gondolok arra, hogy talán holnap elküld, amiért így beszéltem vele. 


~*~


Reggel még alig pirkad, amikor én már a teheneket fejem, aztán megetetem a lábasjószágot és ellenőrzöm a szénát. Hamarosan itt az aratás, amikor kaszálunk. Ma különösen meleg az idő, így hamar megizzadok. Úgy döntök, talán nem árt egy kis felfrissülés a kútnál, így húzok egy jó vödör vizet, majd a kút szélére teszem. Körbenézek, nem lát-e meg valaki, aztán egyszerűen keresztülhúzom a fejemen az ingemet. Annak sem ártana már egy mosás, de jelenleg nincs másik, amit felvehetnék helyette. 


Végignézek magamon. Gyűlölöm a testem, mindenhol ott van apám verésének a nyoma. Bár már hat év eltelt azóta, hogy meghalt, a szíja által okozott sebek, meg néhány kemény ütésének nyoma még mindig látszik. Valószínűleg sosem fog elmúlni, bármennyi idő is teljen el. Ezért mindig ügyelek rá, hogy csak olyankor vetkőzzem neki, ha senki sem lát. Nem akarok undorral, vagy még inkább, szánalommal teli tekinteteket látni. Elég, ha saját magam gyűlölöm magam, nem kell másnak is. 


Nekilátok mosakodni, előbb a kezem és az arcom mosom meg, majd a hajamra is öntök egy kis vizet. Aztán a testem következik. Élvezem a vizet, hiszen ritkán van alkalmam alaposan megtisztálkodni. Bár a gazda engedi, hogy használjam a kádját, sőt, meleg vizet és szappant is kaptam már tőle a múlt héten, de mégsem akarok visszaélni a jóságával. Majdnem végzek, amikor  lépéseket hallok a hátam mögött. Mikor megfordulok, Edward úrfit pillantom meg, amint döbbent tekintettel, a kezét a szája elé kapva engem néz. A levegő is megfagy körülöttem, hirtelen köpni-nyelni nem tudok, mikor rájövök, hogy látta a borzalmas hegeket a hátamon, amik szinte minden tenyérnyi bőrdarabot beborítanak. Hirtelen mozdulok, amikor leverem a vödröt, amely visszaszánkázik a kútba, hangosan csobbanva, ahogy elmerül. Magamra kapom az ingem, de már késő. Látta! Látta, hogy nézek ki, és most undorodik tőlem. Egy szempillantás alatt döntök, és futásnak eredek. Hallom az úrfi kiáltását, de nem érdekel. Nem maradhatok itt tovább. Úgyis csak elküldene innen. 


Réka102019. 02. 02. 22:21:43#35609
Karakter: Edward Thomson
Megjegyzés: Andronak


 Leteszem jegyzetfüzetemet az asztalom fiókjába. Egy ideig nem lesz rá szükségem, vár a farm, édesapám és a rengeteg munka. Csak remélhetem, hogy idén is olyan jó lesz a termés, mint az előző évben, bár az ezzel járó rengeteg munkát nem kívánom. Keresnünk kellene valakit erre az időszakra, aki besegít, már ő sem bírja úgy, mint rég. Megfogom a nehéz utazóládámat, és kimegyek London szürke utcáira. Szolgálati egyszobányi kis szállásom nincs messze a vasútállomástól, így gyalog teszem meg utamat.

A Londoni vasút állomás hatalmas, tele füstölgő mozdonyokkal, kiabáló jegykezelőkkel és rohanó utasokkal. Mindezek ellenére hamar megtalálom az én vágányomat. A már előre kiváltott jegyemmel keresem meg a helyemet, és leülök egy csinos hölggyel szemben. Elegáns öltözetet visel, aranysárga haja szép fonatokban van helyezve. Vaskos könyvet olvas, szeme falja a sorokat.

- Jó napot kívánok, kisasszony.

Csak biccent egyet, rám sem néz. Nem szegi kedvem, csendben leülök és nézem az ismerős tájat.

Úgy érzem, hamar megérkezünk, pedig nem rövid utat tettünk meg. Az idő kitisztult, és egész idilli lett a környezet. Az emlékképek megrohantak, valószínűleg ezért is tűnt ilyen gyorsnak az utazás. Ahogy apámmal játszunk a telkünkön, mikor bolondozva tereltük a jószágokat a helyükre. Olyan gondtalannak és boldognak tűnt akkor. Gyerekszem még nem vette észre a szembe megbújó szomorúságot. Ma már állandóan ott van benne. Beleívódott a lelkébe. Mint ahogy az enyémben is, miután már kezdtem érteni és érezni mi történt. A gyász széttépte, megrágta, majd kis falatkákként köpte vissza lelkem darabjait. Sajnos nem csak az enyémet, apám ugyan ezt érezte, csak ő minden nap át éli. Szerencsére Londoni tartózkodásom alatt nincs időm ilyenekre gondolni, és tárgyak sincsenek szemem előtt, hogy emlékeztessenek, mit is vesztettünk el. Kiket és mit kell gyászolnunk, amik valójában sosem voltak velünk.

Mikor leszállok a járműről, apám nagy mosollyal vár a peron mellett. Elhozta a legkisebb szekerünket és a legjobb lovunkat, hogy hazaszállítson.

- Reméltem, hogy megírt járattal érkezel, fiam.

Hosszan megöleltük egymást, és próbálom nem észrevenni, mennyit változott amióta nem találkoztunk. Ráncai mélyebbek lettek, bőre már sötétebb a szabad levegőn való munkától.

- A világért sem késtem volna le.

Feldobtam a ládámat, felszálltunk és neki vágtunk utunknak. Közben elmeséltem neki mi törtét velem és a városban, mindazt, amit levélben nem tudtam megírni, ő pedig beszámolt a faluról, a munkálatokról, és a helyi pletykákról.

- Felvettem valakit. Muszáj volt, már nem bírom úgy a munkát, mint régebben.

- Természetesen, megértem. Remélem be fog válni. Mennyi fizetséget ajánlottál neki?

- Heti két font és az ellátás. Eddig nagyszerűen végzi a dolgát. Nem kotnyeles, erős fiatalember. Szerintem tetszeni fog neked.

- Majd meglátjuk – zárom le a témát.

Miután megérkeztünk és bepakoltam szobámba, vacsorát készítünk és tovább beszélgetünk. A kamránk már kezd ürülni, és 3 ember ellátása rendesen kiüríti. Szerencse, hogy idén jó lesz a termés és az állatok is egészségesek. Étkezés alatt is folytatjuk a társalgást, majd elkezdem leszedni az asztalt.

- Átviszem neki a vacsorát. Holnap már együtt eszünk, de ma még kettesben akartam eltölteni veled.

Mondja apám, és megfogja az egy adagnyi kis maradékot és elviszi a szolgálóházba. A gyenge fénynél csak alakokat látok mozogni, apámét és egy vékony fiatalemberét. Nem látok többet, úgy néz ki a kíváncsiságomat nem fogom ma este kielégíteni. Mire visszaér szülőm, már csak a koszos vizet kell kivinni és eltörölgetni az edényeket.

Fáradtan dőlök be a friss megvetett ágyra. Semmi erőm nincs rendesen befeküdni, és magamra húzni a takarót. Az utazás teljesen kimerített, és annyi információt kaptam apámtól, csak úgy zúg a fejem. Szerencsére kellemes idő van, így nem kell megmozdulnom, na, nem mintha megtudnék, mert igen hamar elnyom az álom.

Reggel szokásomhoz híven később kelek. Gyors megmostam arcom, és felöltöztem, hogy bemenjek a falu központjába, a piacra, hogy találkozzam gyerekkori barátommal. Ő nem költözött nagyvárosba, mint sokan mások, itt maradt a családi birtokon, és generációkon átívelő üzletet viszi tovább.

-*- 

Mikor visszaérkezem, meglátom a béresünket. Éppen az egyik kerítést javítja, amit már két esztendővel korábban is kellett volna. Méricskél, kalkulál, odapróbálja a lécet. Szájából kiveszi a szeget, és belekalapálja. Ekkor fordul hátra, és néz rám. Messziről csak egy vékony, fiatal fiúnak látszik, egyáltalán nem gondolom, hogy bírná az itteni munkákat. Fekete haja rövid, és poros, úgymint kezei és ruhái, ami igen elnyúltnak tűnik. Bőrét már megcsípte a tavaszi nap. Közelebb megyek hozzá, és megszólítom.

- Szóval, te vagy az új béresünk? – közelebbről is megnézem magamnak. Csak egy csavargónak tűnik. Egy erőteljes, egészséges csavargónak, akiről ez nem látszik az út pora miatt. - Edward Thomson vagyok, nagyon örvendek.

- Adam Colbert – mutatkozik be és megrázzuk egymás kezét. Nagyon határozott fogása van, keze érdes. - Örvendek, Edward úrfi.

- Ha nem fontos, ne ragaszkodjunk az úrfi megszólításhoz, itthon én is csak egy munkás vagyok – mosolygok rá.

- Ahogy óhajtja, uram.

Csak mosolygok és végignézek rajta újra. Nem tűnik megbízhatónak, de bízom apám megérzéseiben.

- Mióta is vagy nálunk? – kérdezem.

- Egy hete.

- És hogy tetszik itt?

- Nagyon, ennél jobbat kívánni sem tudnék, uram. Az édesapja nagyon kellemes társaság.

Elmosolyodom ezen. Talán ugyan az hiányzik mind a kettőjüknek, a család. Ezért is találhattak ilyen jól egymásra.

- Nos, szeretném, ha ez így is maradna. Ha beszélhetünk őszintén…

- Persze, én is ezt szeretném.

- Ha lopni jöttél ide, vagy kizsákmányolni minket, esetleg csak valahol el lenni amíg nem lesz más – összehúzza a szemét, és kimutatja, hogy nem tetszik neki, amit mondok, de nem vág szavamba. -, akkor kérlek, még most menj el.

Elvörösödik, és nem tudom azért, mert elemébe találtam, vagy mert mérges, de hamar megkapom a választ. Kihúzza magát, állát felszegi, és halkan, de határozottan felel.

- Eszem ágában sincs ilyet csinálni, uram. Csupán dolgozni szeretnék a megélhetésért. Most pedig, ha megbocsájt…

Visszafordul a kerítéshez, és folytatja a munkát. Erősebben és durvábban üti a szeget, mint ahogyan kellene. Hátat fordítok neki és visszamegyek a piacon vásárolt termékekért.


-*-

Egy hétig kerülgettük egymást a béresünkkel, nem igazán beszélt, inkább csak megfigyelt mindent. Többnyire csak az étkezéseknél, leginkább vacsoránál találkoztunk. Persze én mindig szemmel tartottam, ha tudtam, még mindig nem bízom benne teljesen. Sok más csavargóról lehetett hallani, hogy meglopja munkáltatóit, nagyobb kárt okoz, mint amilyen volt nekik, esetleg meg is öli őket. Adamnél nem láttam ezekre utaló nyomot, de nem árt óvatosnak lenni. Még semmit sem tudunk róla.

Egyik reggel laza öltözéket vettem fel, pamut felsőt, egy kényelmes, elnyúlt szövetnadrággal, hiszen kimentem dolgozni. A gyümölcsfákat kell rendbe hozni, ehhez pedig kell Adamnak a segítség. Mikor kimentem, hogy elkezdjük, ő már reggeli után volt és a szerszámokat ellenőrizte, élezte és tette rendbe.

- Jó, hogy itt vagy. Ma segítek neked, a gyümölcsfákkal foglalkozunk.

Nem válaszol, csak bólint egyet és összeszedi a szükséges eszközöket.

- Levágjuk a szükségtelen ágakat, megtrágyázzuk őket, esetleg oltunk egyet-kettőt. Meglátjuk mik a lehetőségek.

- Rendben, uram.

Már a harmadik fánál járunk, mikor megunom a hallgatagságát. Hozzászoktam, hogy munka közben mindig beszélgetünk, megosztjuk a fejünkben lévő gondolatokat.

- Mesélj magadról Adam.

- Mit szeretne tudni rólam úrfi?

- Honnan jöttél, mi van a családoddal? – Meg sem hallom a megnevezést. Ha ő így érzi jónak, nem akadályozom meg. Nem sért meg vele.

- Nincs családom.

- Mindenkinek van családja. – Ránézek, de ő csak folytatja a munkát, és már azt hiszem, nem beszél többet, és a hátralévő napot csendben töltjük el, amikor mesélni kezd.

- Mikor gyermek voltam, apám meghalt. Még kisebb koromban édesanyám is. Egyke vagyok – rám néz, és így mondja az utolsó szavakat. – Így nincsen családom.

Elfordulok, és vizsgálni kezdem az ágakat. Szörnyű gyerekkora lehetett árván egy ilyen világban. Nem csodálom, hogy csak dolgozni szeretne, és egy békés helyet, ahol meghúzhatja magát.

- Én is elvesztettem anyámat – közlöm vele, mintha így azt akarnám kifejezni, hogy átérzem a helyzetét. Pedig fogalmam sincs milyen lehet neki.

Nem felel, mindketten folytatjuk a munkát. Töretlenül végzi a munkáját, mintha a fák holnap már nem lennének itt. Pihenni, inni is kevesebbszer áll meg mint én. Dolgunk végeztével fáradtan megyünk be a házba, ahol jó illatok vesznek körül minket.

- Mosakodjatok meg, és vacsorázunk – szól apám.



Szerkesztve Réka10 által @ 2019. 02. 02. 22:22:31


Andro2019. 01. 26. 11:23:03#35606
Karakter: Adam Colbert
Megjegyzés: (Edwardnak) Kezdés


Eljött a nyár és vele a betakarítás, ami azt jelenti, hogy sok munka lehet a környező farmokon. Éppen egy kisváros szélén vágok keresztül, hogy valami munka után nézzek, hiszen anélkül felkopik az állam. Ha nincs munka, nincs pénz és akkor ételt sem tudok venni magamnak. Jó lenne egy olyan hely, ahol legalább a nyár végéig ellehetnék, hogy egy kis pénzt keressek. Már egy új ruha is rám férne, a mostani kissé viseltes, de még megteszi, ám ha megjön a tél, már nem lesz elég vastag. Szükségem lesz egy kabátra, egy másik nadrágra és egy jó cipőre, de ezek a dolgok nagyon drágák még a kisvárosokban is. Ugyan meg tudnám magamnak varrni, de ahhoz is anyag kellene. 
A távolban hirtelen megpillantok egy kisebb gazdaságot. Jónak néz ki, szép a táj, jó a termés, már innen látom. A földben már érik a búza, a kukorica, a szénának való fű is szép zöld még. Gyümölcsfákat is látok, a frissen érett almák illatát egészen hozzám is elhozza a lágy szellő. Amott már látszik az udvarház is, mellette nem messze a csűr és az istálló is. Szép gazdaságnak tűnik, remélem, még nincs béresük és felfogadnak. Vállamra akasztott motyómat leteszem az egyik út menti kőre, majd alaposan letisztogatom a ruhámra akadt port, hogy mégse nézzek ki úgy, mint egy ágrólszakadt csavargó. A városban már így is megbámultak a népek, elvégre nem itten születtem, így nem csoda, ha gyanakodva néztek rám. Még hajamat is meggereblyézem ujjaimmal, de nem segít sokat. Fésűm nincs, de talán így is megteszi. Végignézek magamon. Az ingem, mellényem, nadrágom tiszta, a cipőmet is letisztogattam, amennyire tudtam. Jó lenne tisztességesen kitisztítani, a ruhámat kimosni, de sajnos erre nincs igazán lehetőségem. Nagyot sóhajtok, majd holmimat a vállamra véve elindulok a ház felé.


A háznál senkit sem látok, talán a gazda éppen dolgozik. Elvégre dologidő van. Elindulok az istálló felé, ahonnan hamarosan hangokat is hallok. Az istálló mellett tyúkól van, amelyben tyúkok kapirgálnak és kárálnak nagy hangon. Azonnal megpillantom a színes farkú kakast, amely, amint észrevesz, határozott léptekkel indul meg, ám csak az ól rácsos oldaláig jut, de úgy tűnik, nem tetszem neki. Az istállóban tehenek bőgnek, disznók röfögnek, sőt egy ló is felnyerít. Benézek, de sehol senki. Ekkor hallom meg a fejsze jellegzetes hangját az istálló mögül, így odasietek. Egy idősebb férfit pillantok meg, aki olyan idős lehet, mint apám volt, amikor meghalt. Éppen fát hasogat, egy kisebb adag tűzifa már ott van szépen felhalmozva, de egy nagy rakás farönk még arra vár, hogy felvágják. Nem tudom, mit mondjak, ilyenkor mindig bajban vagyok, de muszáj megszólítanom. Végül csak elhatározom magam.
- Jó napot, uram! - mondom hangos, határozottnak vélt hangon.
A férfi megtorpan, abbahagyja a munkát, majd felegyenesedik és rám néz. A zsebéből zsebkendő kerül elő, amivel megtörli izzadt homlokát, csak aztán szólal meg.
- Jó napot! Segíthetek, fiam? - kérdi ízes, falusi akcentussal, ahogy az itteniek beszélnek.
- Úgy látom, inkább ön szorul segítségre – mutatok a farönkökre. - Cefet munka ezeket felvágni, ön pedig úgy tűnik, nagyon fáradt. Ha nem bánja, szívesen a segítségére leszek az úrnak.
- Munkát keresel, fiú? - kérdi, mint aki pontosan tudja, hogy miért vagyok itt, miközben végignéz rajtam.
- Azt, uram – válaszolom.
Elgondolkodva néz rám, mintha azt mérlegelné, vajon elég jó vagyok-e, meg lehet-e bízni bennem. Ideges vagyok. Nem egyszer történt meg, hogy durván kipenderítettek egyik-másik helyről, vagy be sem engedtek, szóba sem álltak velem. Remélem, itt azért másképp lesz. Nincs már sok pénzem, mindössze egyetlen árva fontom maradt, ami ugyan nagy pénz a magamfajtának, de az sem tart egy-két hétnél tovább. 
- Na, lássuk, hogy vágod a fát, fiú – nyújtja felém a baltát, mire a szemeim felcsillannak. - Erős legénynek tűnsz, ha elégedett leszek veled, akkor talán felfogadlak. Amúgy is gondoltam már, hogy meg kéne fogadnom valakit a nyárra.
- Köszönöm, uram! - mosolyodom el halványan, majd holmimat ledobom a földre és elvéve a baltát, nekilátok a munkának.
Nem könnyű a munka, de meg sem érzem. Egyik fadarabot hasítom szét a másik után, így alig egy-két óra alatt minden készen van. A férfi végig engem figyel, miközben szépen pakolgatja az általam felvágott farönköket. Mire végzek, kellően elfáradok, kimelegszem és éhes is vagyok. De nem merek megmukkanni, mert még azt hinné, hogy ki akarom enni a vagyonából és bélpoklos vagyok. Nagyon jól megtanultam gyerekkoromban, hogy mit lehet és mit tilos mondani. 


A férfi elégedetten néz rám, majd a fahasábokra, és a kezét nyújtja. Elképedve nyújtom én is a kezem, hogy kezet fogjunk. 
- A nevem William Thomson – mutatkozik be. - Ennek a birtoknak vagyok a tulajdonosa.
- Adam Colbert vagyok – mutatkozom be én is. - Örvendek, uram.
- Azt látom, hogy jó munkaerő vagy, szépen vágod a fát – mondja Mr. Thomson. - Hát más munkával hogyan állsz? Dolgoztál már egyáltalán gazdaságban?
- Igen, uram – bólintok. - Többször is. Értek a lovakhoz, csirkékhez, disznókhoz, tudok tehenet fejni, fát vágni, tetőt és kerítést javítani, szőlőt és gyümölcsfát metszeni és segítettem már betakarításkor is. Szeretem a földet, magának pedig nagyon szép gazdasága van.
- Ez szép és jó dolog, fiam – bólogat Mr. Thomson. - Bár a fiam is így vélekedne ahelyett, hogy Londonban ostobaságokkal tömi a fejét és bugris tudósoknak segédkezik. Itt lenne rá szükségem a farmon. De veled szerintem jól fogok járni, hát felfogadlak. Heti két fontot tudok fizetni, valamint kapsz enni és lesz szállásod. Megfelel?
- Ez több mint amennyit megérdemlek, uram – hajtom le a fejem szerényen. Két egész font hetente! Mindenhol csak negyed fontot fizettek egy héten, vagy egy felet, de ennyit sehol.
Mr. Thomson megveregeti a vállam, majd int, hogy kövessem, mert megmutatja, hol fogok aludni. Felkapom a holmim, és sietek is utána, hogy ne várakoztassam meg. 


~*~


Egy hete dolgozom Mr. Thomson gazdaságában, a szállásom pedig egy kis ház, amit annak idején még az előző béres használt. Nem nagy, mindössze egy ágy, egy kis szekrényke, egy asztal és egy szék van benne, de nekem tökéletesen megfelel. Reggel korán kelek, már a madarakkal, megfejem a teheneket, megetetem az aprójószágot, a disznókat, meg a többi állatot. Csak aztán költöm el a saját bőséges reggelimet a gazda társaságában. Mr. Thomson jó ember, aki nem hagyja, hogy elgyengüljek. Nagyon magányosnak tűnik, biztosan hiányzik neki a fia. Sokat beszél róla, némileg büszke rá, de azért jobban szeretné, ha idehaza élne, mintsem a nagyvárosban. London… még sosem jártam ott, de biztosan érdekes lehet. Talán egyszer eljutok oda. 


Éppen az egyik kerítést javítom, amelyik már igencsak rossz állapotban van. Muszáj megjavítani, ha nem akarjuk, hogy a tehenek kijussanak a földekre és mindent letaroljanak. Éppen az egyik szeget verem be, amikor megérzem, hogy valaki figyel. Hátrafordulok, és egy nagyjából velem egyidős fiút pillantok meg, aki lazán, zsebre tett kézzel néz engem. Sötét, rövid haja szépen fésült, mint aki éppen most jött ki a borbélytól. Szemei kifejezőek, kissé szomorúak, szemöldöke szépen ívelt, arca igencsak megkapó a borostájával együtt is. Testalkata szálkásan izmos, a fiú pedig valamivel magasabb nálam. Inget, mellényt és nadrágot visel, kezében zakó, mint az úri fiúknál. Nem tudom őt hová tenni.
- Szóval, te vagy az új béresünk? - kérdi, miközben közelebb jön hozzám. Érdeklődve vizslat, mintha valami különös állat lennék. Aztán kezet nyújt. - Edward Thomson vagyok, nagyon örvendek.
- Adam Colbert – mutatkozom be, miközben kezet fogok vele. - Örvendek, Edward úrfi – teszem hozzá, ahogy annak idején tanították. Elvégre ő az úrfi, én csak a béres vagyok. 


© Copyright 2009-2019. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).