Anime szerepjáték.hu - Magyarország elsõ korhatáros anime szerepjáték oldala

- Köszönöm – nyögöm megilletődötten, meglep a felém mutatott aggodalom.

- Nincs semmi, amit köszönnöd kéne. Csak elmondtam azt, amit eddig én tapasztaltam – mondja közömbös arccal, tekintetét az enyémbe fúrva. Sokáig állom a pillantását, de aztán lesütöm a szemeimet, nem bírom el a tekintete súlyát. Szégyellem magam, amiért ide jutottam. De mindenért csak magamat hibáztathatom. Látva, hogy ő mennyire küzd a céljaiért, én pedig csak így eldobom őket…

- Viszont… - mondom bizonytalanul, a témától eléggé zavartan. – Azt hiszem minél előbb munkát kéne találnom. Az ösztöndíj nélkül nem fogom tudni fizetni az albérletet – nyögöm ki a hajammal babrálva. Kényelmetlen helyzet, de sokáig keresgéltem állás után, de eddig nem találtam semmit. Kénytelen vagyok segítséget kérni… - Esetleg nem tudnál ajánlani egy valamit, bármit, ahol alkalmazottat keresnek? – nyögöm ki végül, Hazel pedig felvonja a szemöldökét.

- Hát ahogy rázni tudod magad elég sok sztripper bár szívesen fogadna – röhög fel gúnyosan, bennem pedig megáll az ütő is. Elborít a szégyen, és azt kívánom, bár megnyílna alattam a föld… tényleg ennyire gusztustalanul viselkedtem? Kellettem magam mint egy szajha…

Könnyek kezdik csípni a szemem, de erőnek erejével megpróbálom visszatartani. Nem szégyeníthetem meg magam még jobban előtte…

- Nyuszika, ahol én dolgozom, az nem neked való munka – mondja végül, én pedig nem merek felnézni rá, nehogy elbőgjem magam a tekintetétől.

- Értem. Azért köszi – súgom remegő hangon, majd összekaparva magam menekülőre fogom. Felállok és a cuccomat felkapva halvány mosolyt erőltetek az arcomra. – Akkor… majd valamikor biztos összefutunk – búcsúzom, majd sarkon fordulva minél gyorsabban próbálok elmenekülni a helyszínről. Ahogy kiérek az épületből már potyognak is a könnyeim.

Istenem, hogy én mekkora idióta vagyok. Úgy viselkedtem mint egy olcsó lotyó, mégis mit vártam? Biztos undorodik tőlem ezután… egy hatalmas csődtömeg vagyok…

Ahogy bevetem magam a lakásom ajtaján és becsukódik mögöttem az ajtó, hátamat a hideg falapnak vetem és engedem, hogy feltörjenek belőlem az érzések. Hangosan zokogok fel, arcomat a kezeimbe temetem és lassan az ajtó tövébe csúszok. Egy csődtömeg vagyok, egy igazi vesztes. Az életem romokban, és a legrosszabb, hogy erről csak én tehetek. Senki mást nem tudok okolni.

És senkinek nem kellek. Hiába kínáltam fel magam, mintha csak a homlokomra lenne írva, hogy gyerekként szexuálisan kihasználtak. Mintha mindenki tudná, milyen mocskos vagyok. De bárhogy súrolom, ez a fajta mocsok nem jön le rólam, bekúszott a bőröm alá, egyenesen a csontjaimba ivódott. Ott van minden sejtemben…

Másnap nem megyek be az órákra. Egész délelőtt fekszem az ágyban és bármennyire próbálkozom távol tartani, elönt az önsajnálat. Utálom magam érte, viszont mégis megnyugtatja kissé sajgó lelkemet. Az emberi természet része, hogy másokat próbálunk okolni a saját nyomorunkért. Végigfut az agyamon, hogy a szüleimet kezdjem hibáztatni, amiért olyan későn ismerték be, hogy nincs velem minden rendben. Ha csak egy évvel hamarabb kapok segítséget, talán máshogy alakul minden. Talán nem lett volna szükségem olyan sokáig szakorvosra.

Eszembe jut Chandler, a régi pszichiáterem. Eszembe jut, hogyan férkőzött hozzám egyre közelebb, kihasználva a szeretetéhségemet. Hogyan használta fel a szaktudását, hogy manipuláljon és a kedvére játszadozhasson velem, hogy kihasználjon érzelmileg és fizikailag. Emlékszem a lángoló szerelemre, ami fellobbant bennem iránta, pedig az elmémben ott motoszkált, hogy rossz, amit teszünk.

De hiába próbálom a gyűlöletemet másra fókuszálni, a szívem mélyén akkor is tudom, hogy erről az egész helyzetről csak én tehetek. Hibáztathatok mást, de semmi értelme végtére is.

Annyira akartam ezt az iskolát. Minden vágyam volt. Emlékszem, végtére is Chandler motivált. A kedvessége, hogy milyen közvetlen volt, hogy milyen hamar képes voltam megnyílni előtte. Tényleg segíteni akart a problémámon, törődött velem akkor is, mikor senki más. Emiatt szerettem volna pszichiáter lenni. Hogy segíteni tudjak azokon, akik azt hiszik, már senki nem törődik velük. Hogy meggyőzzem őket, minden élet értékes, nem számít, mi történt, mit kellett elszenvedniük.

De valahol út közben ez a magasztos gondolat egyszerűen elveszett.

Úgy érzem, elpárolgott az erőm és az elhatározásom. Hogy valahol a cél felé vezető úton eltévedtem, és most nem találok vissza az ösvényre. Ez az érzés pedig lassan kezd felőrölni.

Halkan rezegni kezd a telefonom, én pedig ahogy a képernyőre pillantok, felsóhajtok. Anyám keres, megint. Csak kinyomom. A legkevésbé sincs szükségem ilyen lelkiállapotban a felsőbbrendű kioktatására.

Délutánra aztán valamelyest összekaparom magam, mégsem depizhetek begubózva egész nap. Alig két hét múlva kezdődnek a vizsgák, legalább annyira össze kell szednem magam, hogy ne kaszáljanak el.

Elvonszolom magam a könyvtárba a lehető legkevesebb lelkesedéssel, őszintén remélve, hogy elkerülök minden ismerőst, de persze ahogy lenni szokott, nincs ilyen szerencsém. Sosincs ilyen szerencsém.

Olyannyira ki akar velem tolni az univerzum, hogy már messziről megpillantom Hazel hatalmas sziluettjét a szokásos asztalnál. Egy pillanatra felsejlik bennem, hogy sarkon fordulok és simán megfutamodok a helyzet elől, de akkor még ennél is jobban csalódnék magamban. Ezért hát nagy levegőt veszek, majd felszegett állal megindulok előre. A magabiztos lépteim viszont minden méter után egyre bizonytalanabbak lesznek.

Leveszem hát az egyik könyvet a polcról, amit kerestem, majd indulnék a következőért, de ahogy közelebb érek, megtorpanok. Hazel görnyedve könyököl az asztalnál jegyzetei kusza tömege fölött, arcát a kezeibe temetve, a kép pedig annyira meglep, hogy egy pillanatra a földbe gyökerezik a lábam.

Hirtelen pillant fel, nekem pedig összeszorul a torkom, felötlenek bennem a múltkori megalázó szavai.

- Szia – nyögöm vékony hangon, lesütött szemekkel, majd sietve tovább indulnék, de mielőtt elmenekülhetnék, Hazel a lábával kilöki a vele szemközti széket. Megtorpanok, megfordul a fejemben, hogy simán csak távozom, de végül mégiscsak leülök. Zavartan, lesütött szemekkel nyitom ki a polcról levett könyvet és lapozom fel a megfelelő fejezetet. Kínos csend ül közénk, amit Hazel tör meg végül.

- Na mi van? Ennyire a lelkedbe tiportam? – kérdi nyersen, én pedig megilletődötten nézek fel rá. Zavartan kezdenék magyarázkodásba, de végül mégsem mondok semmit. Nevetségesen festenék, ha habogva próbálnám kimagyarázni magam és felmentést kérnék a viselkedésemért, ezért inkább várok még néhány pillanatot, és megfontolva válaszolok.

- Nem, nem haragszom – válaszolok végül szűkszavúan, savanyú mosollyal. Hazel arcát fürkészem, próbálok leolvasni róla valamit, hogy mégis mit szeretne tőlem. Még egyszer belém rúgni? Kiengesztelni? De az arca olyan nyugodt, a tekintete pedig olyan kifürkészhetetlen, hogy akár egy formabontó brokkolis pite receptjén is gondolkodhat, arra sem jönnék rá.

- Azt hiszem, tudok neked segíteni a melóval kapcsolatban – szólal meg végül, a tőlünk jobbra lévő rendkívül érdekes könyvespolcot stírölve.

- Komolyan? – kérdem döbbenten, nagyra tágult szemekkel.

- Az egyik melóhelyemen… Ma este kéne kezdened. Aztán ha bírod a tempót, beoszt délutánra. Az már könnyebb munka lesz mint a mai – hadarja, bennem pedig a lelkesedés kitör, mint egy vulkán. – Viszont a környék nem a legfaszább. Majd leírom a címet – tép le egy sarkot a füzetéből, amire macskakaparással le is firkantja a címet.

- Ezzel most rengeteget segítettél… Köszönöm – sóhajtom megkönnyebbülten, ezzel legalább a problémáim egy része megoldódik.

- Ne hálálkodj. Nem egyszerű melót kerítettem neked – mondja, arcán pedig szétárad egy széles vigyor. Gyors mozdulatokkal szedi össze a cuccait, majd feláll az asztaltól. – Estére akkor még látjuk egymást Nyuszika – búcsúzik, majd két öles lépéssel már mellettem is van. Megilletődötten pillantok fel rá, ahogy megáll mellettem, a tekintete furcsán sötéten kavarog. Zavartan pillantok fel rá, ő pedig lehengerlő féloldalast mosolyt villant, amitől nagyot dobban a szívem. Bármennyire a lelkembe tiport, ettől a mosolytól egy csapásra elfelejtek mindent.

Egyik kezével felém nyúl, de az arcomtól pár centire megáll. A tekintete elbűvölten fürkész, az arcomra pedig halvány pír kúszik attól a pillantástól.

Aztán valami olyan történik, amitől a gerincem mentén végigfut a borzongás.

Pille érintéssel simít végig az arcomon, egy tincset pedig finoman a fülem mögé tűr. Az érintése mentén szinte bizseregni kezd a bőröm.

Döbbenten nézem, ahogy gyors léptekkel távozik, otthagyva mindennemű magyarázat nélkül, zavartan.

Ezt most mégis mire véljem? Mit jelentett ez az egész?

A délután további része pörgős, akad még néhány dolgom a campuson és a végén már annyi időm sem marad, hogy hazamenjek átöltözni, csak felülök az első buszra és rohanok dolgozni. Nem vetne rám jó fényt, ha rögtön a legelején elkésnék. Főleg, hogy Hazel szerezte nekem ezt a lehetőséget.

A környék tényleg nem túl bizalomgerjesztő, kissé lepukkant és nem túl barátságos. A bolt aprócska, nehéz megtalálni, majdnem elsétálok mellette.

Mikor befutok, a pult mögött megpillantok egy kedélyes, idős urat. Széles mosollyal lépek oda hozzá, udvariasan bemutatkozom, ő pedig lelkesen fogja meg a vállam és terelget beljebb. Jókedvűen elbeszélgetünk, ő kérdezget, én pedig készségesen válaszolgatok. Megbeszéljük, mit vár el tőlem, mi a feladat, mit tudok vállalni. Szimpatikus férfi, amolyan kedélyes nagypapa típus, halvány olasz akcentussal.

A megbeszélés után betessékel a raktárba, ahol Hazel és egy másik srác már javában belevetette magát a munkába.

- A fiúk majd segítenek, elmondják, hogy mit tudsz csinálni – mondja, majd távozik, a többiek gondjaira bízva.

- Csá! Marco Rossini – ugrik elém széles vigyorral a vidor figura, lelkesen kezet nyújtva, én pedig mosolyogva mutatkozom be. – Szóval te vagy Haz ismerőse – mondja egyre szélesedő vigyorral, én pedig zavartan pillantok az említettre, aki kicsit odébbról figyel minket. Talán említést tett rólam?

- Inkább hagyjad békén, mert még megfertőzöd azzal a gyógyíthatatlan hülyeséggel, amit az egyik ismerősödtől kaptál el – böki oda Hazel nem túl kedvesen, de Marcoról lepereg a sértés. – Te pedig nagyon kicsípted magad. Talán be szeretnél jönni a porcicáknak? – kérdi szemrehányóan, én pedig rosszallóan ráncolom össze a homlokomat.

- Nem volt időm hazaugrani átöltözni – magyarázkodom sértődötten, mire csak felszusszanva túr bele a hátizsákjába. Egy sátor méretű fekete, elnyűtt pólót vesz elő.

- Ezt vedd fel. Ebben talán kicsit kényelmesebben leszel. – vágja hozzám a ruhadarabot, én pedig hálásan vigyorgok rá.

- Köszi – mondom, miközben magam elé tartva a ruhadarabot mérem fel. Azt hiszem ebben menedékre lelhetne egy hat fős család is…

Bizonytalanul nézek körbe, helyet keresve, ahol átöltözhetek, de semmi ilyesmit nem találok.

- Na mi van? Talán szégyenlős vagy, királyfi? – kérdi csipkelődve, gúnyos mosollyal, én pedig sértődötten harapom be az alsó ajkam. Dacosan gombolkozom ki, az utolsó gombnál viszont már fülig vörösen, mikor tudatosul bennem, hogy leplezetlenül bámul. Végig érzem magamon a tekintetét, ahogy átöltözöm, a szemei nyomán szinte felforrósodik a bőröm.

- Pont a te méreted – vigyorodik el, mikor magamra húzom a hatalmas ruhadarabot.

- Tényleg? Pedig aggódtam, hogy kicsi lesz – mondom tettetett megkönnyebbüléssel, mire hangosan felröhög, a nevetése pedig engem is jókedvre derít.

Belevetjük magunkat a munkába, a fiúk nekilátnak az áru pakolásának, én pedig kitakarítom a raktárat, a pincétől a padlásig. Mire végzek, a hajamba pókháló ragad, a térdem pedig foltos lesz a sok földön csúszástól, hogy az állványok alatt is tiszta lehessen minden. Utána segítek én is a dobozokkal, látványosan kisebbeket és könnyebbeket bíznak rám, apróságokat, hogy úgy mondjam. Mármint a többi pakolnivalóhoz képest.

Mire lejár a munkaidő, teljesen lever a veríték, de elszánom magam és csak azért is egyedül birkózom meg a feladattal. Mikor végzünk, megkönnyebbülten roskadok le. Minden tagom sajog, de valahogy jó érzéssel tölt el. Úgy érzem, kicsit kitisztult a fejem a mai meló után. Megkönnyebbültnek érzem magam.

Mr. Rossini a kezembe nyomja a következő hetek beosztását, mikor indulni készülünk, én pedig sűrű köszönetek között, boldog mosollyal teszem el.

Hazel már a kabátját veszi, én pedig készülök visszahúzni az ingemet, mikor legyint.

- Hagyjad a picsába. Majd valamikor visszakerül hozzám – mondja, én pedig túl fáradt vagyok, hogy ellenkezzek. – Pulóvered vagy kabátod van? – kérdi, én pedig csak tétován megrázom a fejem.

- Nem igazán… - túrok a hajamba, majd zavartan nézem, ahogy felmorran és leveszi a dzsekijét.

- Vedd fel ezt – nyújtja felém, én pedig szabadkozva lépek hátra.

- Jaj, hagyjad. Nem szükséges – tiltakozom, de meg sem hallja, egyszerűen mellém lép és a vállamra teríti a kabátot. Megszeppentem húzom össze magamon, megcsap a kabátból áradó kellemes, férfias illat. Megnyugtat és ellazít.

- Mire vársz? Le fogjuk késni a buszt. És azért annyira nem vagyok lelkes, hogy egészen innen kísérjelek hazáig. – háborog Hazel az ajtóból, én pedig megilletődötten sietek utána.

- Sziasztok, gyerekek, aztán nehogy egy romantikus sikátorban kössetek ki hazafelé menet! – vigyorog szélesen, az ajtóból búcsút intve, Hazel pedig szúrós szemekkel pillant vissza rá.

- Bekussolsz, vagy te fogsz sikátorban ébredni holnap reggel, seggfej – veti oda, majd kecsesen bemutat neki búcsúzóul. Marco felröhög, majd bezárja az ajtót, én pedig nevetve zárkózom fel Hazel mellé.

- Régi barátok vagytok Marcoval, mi? – kérdem vidáman, mire csak felsóhajt egyet.

- Inkább vagyok a bébiszittere, mint a barátja - mondja bosszúsan, fintorogva, én pedig csak felkuncogok.

Sietős léptekkel vágtatunk a buszmegálló felé, én pedig alig tudom tartani a tempót, de azért nem maradok le. Bizonytalanul pillantok körbe, és akaratlanul is közelebb húzódom Hazelhez. Ez tényleg nem a legjobb környék, meg kell hagyni, főleg így sötétedés után, már nem túl bizalomgerjesztő. A szükségesnél több erre a kocsma, és nem holmi vidám sörözők, hanem sötét hangulatú, agresszív alkoholistákkal tömött helyek.

Egy hangos, ötfős csapat jön velünk szemben, hangosan röhögve, káromkodva, én pedig megszeppenten még közelebb húzódom Hazelhez, a vállam már a karjához ér.

- Nyugi, nem fognak felfalni, Nyuszika – böki oda gúnyos mosollyal, én pedig dacosan csücsörítve sandítok fel rá, de azért nem távolodom el. A csapat alaposan végigmustrál minket, kapok néhány elmosódott megjegyzést, de Hazelbe nem mernek belekötni, ami azért megnyugtató.

- Persze, mert a nagy, ordas farkassal lógok – sandítok rá kis mosollyal, mire hangosan felröhög.

A buszmegállóban alig ácsorgunk fél percet, mikor begurul a jobb napokat látott jármű. Jegyet váltunk, majd Hazel a leghátsó ülések egyikére veti le magát, én pedig helyet foglalok mellette. A karját végigfekteti az ülésem támláján, engem pedig a közelségétől megcsap kellemes, férfias illata. Zavartan ölelem magamhoz a táskámat, a padlót szuggerálom, kicsit zavarban vagyok a helyzettől. Hazel olyan kétértelmű jeleket küld felém, hogy teljesen összezavar. Egyszer ellök és bánt a szavaival, máskor pedig pont ő kezdeményez… nem tudok kiigazodni rajta.

A gondolataimból egy kellemes érintés ránt ki. Felpillantva látom, ahogy Hazel egész közel hajol, szinte csak centik választanak el minket. A hajamra fókuszál, finoman beletúr, a gerincem mentén pedig kellemes borzongás fut végig.

Enyhe pír önti el az arcom, hogy ilyen közelről vehetem szemügyre az arcát. A kemény, férfias vonásokat, amitől olyan jóképű. A feszes, komoly kifejezést, ami mindig az arcán ül, mikor elgondolkodik…

- Csak pókháló – mondja végül, ráfújva az ujjaira, a finom, fehér szálak pedig elrepülnek. De nem távolodik el, én pedig ugyanolyan elbűvölten nézek rá továbbra is.

- Köszönöm – súgom szinte öntudatlanul, közvetlen közelről nézve azokba a sötéten kavargó szemekbe. Eltelik néhány másodperc, ujjai visszatérnek a hajamhoz, lassú, kényelmes mozdulattal tűrve el egy rakoncátlan tincset. Majd az idilli pillanatnak a busz kemény fékezése vet véget.

- Itt kell leszállnunk – mondja rekedt hangon, hirtelen pattanva fel, én pedig felocsúdva követem. Nagy levegőt veszek, mielőtt felzárkóznék mellé, próbálom kiverni a fejemből a történteket. Nem akarok úgy viselkedni, mint egy zavarban lévő tinilány…

Hirtelen csörren meg a telefonom, én pedig a zsebembe túrva pillantok a kijelzőre. Hazel érdeklődve sandít hátra. Anyám keres, én pedig sóhajtva nyomom ki. Erre van most a legkevésbé szükségem. Már vagy ezredszer hív ma…

- Hazel… - szólítom meg bizonytalanul, de hátra sem néz, csak morran egyet, jelezvén, hogy figyel.

- Én azt hittem… szóval azt gondoltam, hogy… - elakadok, próbálom keresni a megfelelő szavakat. Lépteink visszhangzanak a kihalt utcában, azt a hatást keltve, mintha csak mi léteznénk ebben a hatalmas világban. És talán ebben a pillanatban így is van. – Először elutasítottál, nyíltan közölted velem, hogy nem vagy rám kíváncsi… mostanában mégis… - nyögöm elkeseredetten, megtorpanva. Össze vagyok zavarodva, minden kavarog körülöttem. De máskor legalább azt tudtam, hol van a helyem a világban, de most még ebben sem vagyok biztos.

- Túl sokat agyalsz, Nyuszika – közli szárazon. A léptei pár pillanatra elhalnak, aztán ugyanolyan magabiztossággal konganak tovább. Tétován zárkózom fel hozzá, szótlanul, egy lépéssel lemaradva. Csend ül közénk, és én elgondolkodva bámulom Hazel hátát. A vékony felsőn keresztül kirajzolódnak kemény hátizmai. Széles válla még szélesebb árnyékot vet az aszfaltra az utcai lámpák sárgás fényénél.

Talán hiba volt ezt felhoznom. Nem kellett volna ezzel a témával lezárnom ezt a napot…

Mikor megérkezünk, megköszörülöm a torkom. Elhatározom, hogy nem leszek elrontója a mai estének, ezért mosolyt húzok az arcomra, ami nem teljesen hamis. Hálásan pillantok fel az előttem álló Hazelre.

- Köszönöm hogy beajánlottál Mr. Rossinihez. Életmentő volt – mondom hálásan, miközben kibújok a hatalmas kabátból és a lezserül zsebre tett kezekkel álló Hazel felé nyújtom.

- Hagyjad… - kezdene bele, de félbeszakítom.

- Dehogy, így is rengeteget segítettél. És ha összeszednél valami csúnya megfázást, hálából nekem kéne ápolnom téged, ami elég kellemetlen szitut teremtene – mondom vállat vonva, elhúzva a számat, mire felhorkantva visszaveszi a kabátot és belebújik. Én fázósan húzom össze magam, hűvös ez az este.

- Nem tudom jól járnék-e vele – mondja gúnyos mosollyal.

- Határozott nem a válaszom – vágom rá komoly arccal, mire felröhög. – Kösz hogy elkísértél – zárom le végül a beszélgetést, ő pedig különös pillantással firtatja az arcom.

- Holnap találkozunk, Nyuszika – köszön el, majd sarkon fordul. Egy hosszú pillanatig nézem távozó alakját, majd elővéve a kulcsaimat benyitom a lépcsőházba. Talán nem szúrtam el teljesen a hangulatot. Tartozom Hazelnek annyival, hogy legalább a köztünk lévő kialakulóban lévő baráti kapcsolatot ne tegyem tönkre, ha már nem kaphatom meg tőle azt, amire vágyom.

Jókedvűen baktatok fel a lépcsőn, majd mikor befordulok a folyosóra, döbbenten torpanok meg. Anyám áll a bejárati ajtóm előtt, a korlátnak támaszkodva néz ki a lépcsőház ablakán, nekem pedig összeszorul a torkom. Mégis mit keres itt?

- Anya… - mondom tétován közelebb lépve, a hangomra pedig felém kapja a fejét.

- Mateo! Fiam! Mégis hol voltál? Nem vetted fel a telefont! – korhol le rögtön, én pedig ajkaimat összeszorítva lépek közelebb, hogy kinyissam a lakás ajtaját és a négy fal közt, kényelmesebb körülmények között folytathassuk a beszélgetést.

- Anya, nem mondtad, hogy ide készülsz. Valami baj történt? – kérdem azért aggódva, miután betessékeltem. – Minden rendben otthon?

- Persze, csak aggódtam érted. Látni akartalak, ha már te nem vagy hajlandó hazalátogatni – korhol le, profi módon keltve bennem a jól ismert bűntudatot. Szó nélkül látok neki vizet forralni hogy teát készítsek.

- Sajnálom, de most éppen nem alkalmas. Sok a dolgom, lassan jönnek a vizsgák is… - magyarázkodom, kényelmetlenül érzem magam, amiért a saját anyámnak kell magyarázkodnom.

- Akkor nem itthon kellett volna tanulnod? Mégis hol voltál? Rossz társaságba keveredtél? – kérdi színpadiasan rémült arckifejezéssel, én pedig megforgatom a szemeimet.

- Jesszus anya, nem vagyok óvodás. Dolgoztam – közlöm felszegett fejjel.

- Dolgoztál? De minek? Az ösztöndíj nem fedezi a kiadásaidat? – kérdi rögtön, rátapintva a lényegre, nekem pedig összeszorul a torkom. Előbb-utóbb úgyis el kellett volna mondanom.

- Nem. Mivel már nem kapok ösztöndíjat – közlöm egyszerűen és lényegretörően. A hatás pedig döbbent csend.

Amíg feldolgozza a hallottakat, előveszek két bögrét és forró vizet töltök bele, majd filtert áztatok a vízbe. A zöldtea kellemes, megnyugtató illata betölti a konyhát. Rakok cukrot a teába, majd az egyik bögrét leteszem anyám elé az asztalra, a másikat pedig a tenyereimbe fogom. Csípőmmel a konyhapultnak támaszkodva nézek rá a kavargó gőzön át.

- Tudtam, hogy nem fog jót tenni neked, ha elengedlek, ilyen messze a családodtól! – tör ki belőle végül, akár egy cunami, hisztérikus hangon, épp csak a haja nem mered égnek. – Ez az egész egyetem rossz ötlet volt! Nem kellett volna elkezdened ezt az iskolát! Nem kellett volna hagynom, hogy elgyere ide, nem tudsz vigyázni magadra! – köpi egyre emelkedő hangon, én pedig összeszorult torokkal próbálom végighallgatni. Próbálom visszafojtani a feltörni készülő indulatokat.

- Holnap hazaköltözöl – jelenti ki, mintha már kész tény lenne, és ez az a pont, ahol elszakad nálam is a cérna.

- Mi?! Eszem ágában sincs hazaköltözni! Miből gondolod egyáltalán, hogy megmondhatod, mit csináljak? Felnőtt ember vagyok! – vágok vissza, én is immár emelkedett hangerővel, a bögrémet erőteljesen lecsapva a konyhapultra.

- Nagykorú vagy, az igaz, de a döntéseid alapján akkor is csak egy gyerek! Felelőtlen vagy és meggondolatlan! Nem vagy alkalmas arra, hogy önálló életet élj! – sziszegi, szemeit keményen az enyémbe fúrva, én pedig érzem, ahogy a könnyek égetni kezdik a szememet, de nem engedhetem meg magamnak, hogy sírva fakadjak. Nem adhatom meg neki azt az előnyt.

- Boldogulok, anya. És nem fogok hazaköltözni, bármit is csinálsz. Soha nem fogok visszamenni oda, ahol ez az egész pokol kezdődött. Távolságra van szükségem – mondom fojtott hangon, ökölbe szoruló kezekkel. Erővel veszem rá magam, hogy ne kiabáljak.

- Mindig ezt mondod, hogy távolságra van szükséged, de amikor csak kiengedlek a kezeim közül, valami borzalmas történik. Túlságosan naiv vagy és jóhiszemű, és mások ezt mindig ki fogják használni, Mateo! Csak lásd be végre! Sosem leszel képes rendes, önálló életet élni, azt hittem belátod majd a betegséged után, de…

Leforrázva és elárulva érzem magam. Szóval a saját anyám azt gondolja, hogy képtelen vagyok megállni a lábamon. Azt gondolja, hogy a múltbéli mentális betegségem még mindig befolyással van rám.

- Aludj itt ma éjjel, anya, aztán holnap menj haza – közlöm hideg hangon.

- Szállodában alszom – jelenti ki, majd feláll, az ajtó pedig nagy csattanással vágódik be mögötte. Én pedig sírva fakadok.

Éjjel nem alszom túl sokat, csak az elhangzottakon rágódom. Máshogy is alakulhatott volna a beszélgetés. Tudom, hogy csak aggódik értem, de hogy még arra sem méltat, hogy döntsek a saját életem felett… hogy úgy hiszi, nem vagyok alkalmas saját döntéseket hozni. Hogy azért, mert mentális betegségem van, az kihat valahogy a józan ítélőképességemre is. Mintha fogyatékos lennék a szemében vagy ilyesmi…

Sosem gondoltam volna, hogy csak ennyire tart. A saját anyám…

Reggel bármennyire is fáj, kénytelen vagyok megemberelni magam. Összekaparom magam valamennyire, aztán beülök az órákra, kevés haszonnal. Délután pedig hazaugrok átöltözni, ezúttal valami kényelmesebbe, mielőtt felülök a buszra és beérnék melóba. Vidáman köszönök mindenkinek, mikor megérkezem, váltok pár szót Mr. Rossinivel a papírokról, hogy hivatalosan alkalmazhasson, majd megmutatja, hogyan működik a pénztárgép. Nem annyira nehéz, mint amilyennek elsőre tűnik, hamar belejövök a használatába, és mikor már jól megy, bátran hagy magamra a pult mögött, míg a többiek hátul pakolnak.

Vidáman, arcomra fagyott mosollyal köszöntök minden betérőt és készségesen szolgálom ki, de meg kell hagyni, nagyon érdekes alakok fordulnak meg itt. Tényleg nem a legjobb környék, meg kell hagyni, érdekes a vásárlók felhozatala.

Besavanyodott, keserű öregasszonyoktól piáért könyörgő tinédzserekig sok mindenki megfordul itt, de a pontot az i-re egy részeg pacák teszi fel.

- Egy rekesz sör lesz szöszi – veti oda két böfögés között, én pedig igyekszem nem undorodó arckifejezést vágni, miközben előkerítem a portékát. Mikor a pultra teszem és nekilátok beütni a gépbe, kikap egy üveget a többi közül és gyakorlott mozdulattal felbontja.

- Elnézést, uram, de az üzletben alkohol fogyasztása tilos. Legyen kedves rendezni a számlát, majd távozás után elfogyasztani az italt – próbálkozom roppant udvariasan, töretlen mosollyal, mire az ürge összeakadó szemekkel, félrehúzott szájjal néz rám.

- Mit makogsz szarházi? Ha kifizetem, ott iszom meg ahol kedvem tartja! – fröcsögi felém, nekem pedig lehervad a mosoly az arcomról. Végigpörög az agyamban pár pszichológia órán hallott dolog, ami esetleg hasznos lehet ebben a szituációban. Felmérem a férfit és megpróbálom kitalálni, mivel érhetném el a számomra megfelelő reakciót.

Pár pillanatnyi gondolkodás után megköszörülöm a torkom.

- Na ide figyeljen, seggfej, kifizeti a sört és eltakarodik máshova vedelni, ha jót akar magának, mert ha tovább szarakodik velem, lenyomom a lábam a torkán és garantálom, hogy a seggén fog kijönni – ripakodok rá megemelkedett hangerővel, mire elkerekednek véreres szemei, végül bárgyú mosolyt húz a képére.

- Van vér a pucádban, kölyök – röhög fel, majd előhalászik a zsebéből egy gyűrött bankót, a pultra veti, felmarkolja a piát és kibotladozik. Megkönnyebbülten szusszantok fel, gondosan kisimítom a gyűrött bankjegyet és beteszem a kasszába.

- Ezt már nevezem töpszli, jól kiosztottad a szeszkazánt – jelenik meg Marco kócos feje a raktárajtóban, én pedig elvigyorodom. – Pedig nem néztem volna ki belőled. Olyan kis gyámoltalan fejed van – teszi még hozzá kuncogva, de mielőtt visszavághatnék, Hazel ragadja meg a ruhájánál fogva és tereli vissza dolgozni. Mikor visszalökdösi a raktárba, összevillan a tekintetünk, én pedig melegen rámosolygok.

Kajaszünetben fáradtan lépek be a raktárba a srácokhoz, akik néhány dobozon elterülve esznek már. Levetődöm én is az egyikre, majd a táskámba túrok a kajám után, mikor a kezembe akad a telefonom. Nehéz szívvel nézem meg, anyám adott-e magáról valami életjelet, de természetesen semmit. Bepötyögök még egy gyors üzenetet, hogy hívjon fel, mert aggódom érte, aztán sóhajtva túrok a hajamba.

- Mi a helyzet, szöszi? Miért lógatod az orrod? – kérdi Marco rögtön, én pedig csak vállat vonok.

- Hát… tegnap éjszaka váratlanul beállított hozzám az anyám. Aggódott értem, amiért mostanában nem látogattam haza, és összevesztünk… - vallom be töredelmesen, bosszúsan beleharapva a szendvicsembe.

- A szülők már csak ilyenek, mindig az ember nyakán lógnak meg folyton baszogatják. Majd úgyis elfelejti – legyint Marco, én pedig felvont szemöldökkel, értetlenül nézek rá.

- Azt hiszem, mi nagyon más világban élünk… - jegyzem meg. Mr. Rossini a nevét kiáltja valahonnan, mire morogva feltápászkodik, kettesben hagyva minket Hazellel. Én a gondolataimba mélyedve majszolok, mikor mély hangja ránt vissza a valóságba.

- Tudod, Nyuszika, hálásnak kéne lenned, amiért egyáltalán veszi a fáradtságot és aggódik érted az anyád – közli nyersen, tekintetét az enyémbe fúrva, én pedig megilletődötten nézek rá. Lassan hozzászokhatnék a durva modorához és a hatalmas igazságérzetéhez, na és persze a legyőzhetetlen késztetéshez, hogy az arcomba vágja a véleményét. És ami a legrosszabb, eddig mindig igaza volt.

- Úgy gondolja, nem vagyok és nem is leszek soha alkalmas az önálló életre… - mondom elhúzva a számat, kissé még mindig sértetten, mire csak rosszallóan felmorran.

- És tettél valamit azért, hogy bebizonyítsd az ellenkezőjét? Ugye hogy nem – néz rám áthatóan, én pedig gondterhelten felsóhajtok. – Nézd, bármit is mondott, akkor is az anyád, aki aggódik érted. Tedd félre a kicseszett egódat és kérj tőle bocsánatot. Mert a családod az egyetlen, akire mindig számíthatsz az életben, ha szarban vagy.

Lehajtott fejjel emésztem a hallottakat és be kell vallanom, megint a lényegre tapintott. Az anyám, aki felnevelt, és semmi nem megbocsáthatatlan tőle… végül is, tényleg csak aggódik értem, csak elcseszett módon fejezi ki.

- Azt hiszem, igazad van. Most is – szusszantok, mire féloldalas, lehengerlő mosolyt villant, és beleborzol a hajamba. Mosolyogva lököm félre a kezét, hogy aztán megigazítsam szétfötört tincseimet.

- Mert egy kibaszott bölcs vagyok – villant széles vigyort, mire megforgatom a szemeimet.

- Aha, én meg az angol királynő – pislogok fel rá tündéri mosollyal, és mielőtt még bosszút állhatna a gúnyolódásomért, a számba tömöm a szendvicsem maradékát és felpattanva menekülök el a helyzet elől.

Műszak végén hulla fáradtan szedegetem össze a cuccaimat. Nemcsak fizikailag, hanem szellemileg is teljesen leszívott ez a mai nap. Az a sok kretén, aki betévelygett és megpróbált belém kóstolni, tisztára leolvadt tőlük az agyam.

Hazel türelmetlenül vár már az ajtóban. Elbúcsúzunk Mr. Rossinitől és Marcotól, majd ütemesen caplatunk a buszmegálló felé. Épp csak sikerül elérnünk a buszt.

- A szöszölésed miatt majdnem gyalogolnunk kellett – korhol le, levetődve a hátsó ülésre, én pedig fáradtan rogyok le mellé.

- De csak majdnem, és az a lényeg – sóhajtok fel, a fejemet hátra döntve. Lehunyt szemekkel lihegek, az utolsó pár métert futva kellett megtennem, mivelhogy nekem nincsenek olyan fene hosszú lábaim.

- Itt helyben el tudnék aludni.

- Akkor viszont kifosztva és valószínűleg megerőszakolva végeznéd – közli szárazon, mire összehúzott szemekkel fordítom felé a fejem.

- Ne mondd, hogy nem őriznéd az álmom.

- Nem vagyok kicseszett őrangyal. Itt hagynálak – mosolyog sokat mondóan, mire kiöltöm rá a nyelvem. – Ne légy gyerekes.

Fintorogva morranok fel, az ő arcáról pedig letörölhetetlen a mosoly. Leszállva a buszról a lakásomig vezető út jó hangulatban telik. A munka tényleg jót tesz, eltereli a figyelmemet, és megállás nélkül butaságokról csacsogok, de végre felhőtlenül jó kedvem van, Hazel pedig csendesen hallgatja a hülyeségeimet, kivételesen jó fej és alig szól be.

Mikor megérkezünk, gyorsan keresem elő a kulcsaimat a táskám aljából.

- Tényleg, elfelejtettem a pólódat! Kimostam, csak fent hagytam.

- Kizárt, hogy egy ilyen nap után megmásszak három emeletet – tiltakozik a lépcsők felé sandítva.

- Akkor várj egy percet és lehozom – mosolygok rá. – Vénember – teszem hozzá gúnyosan, mire felém kap, azzal a szándékkal, hogy megtorolja a sértést, de gyorsabb vagyok.

Épp indulnék fel, mikor megakad a szemem a postaládámon. Gyorsan nyitom ki, felmarkolva a tartalmát indulok fel. A szórólapokat galacsinba gyűrve dobom be a szemetesbe, majd az egyetlen lényeges levelet feltépve olvasni kezdem. Alig teszek meg néhány fokot, mikor a földbe gyökerezik a lábam. Döbbenten állok meg, alig hiszek a szememnek. Mintha leforráztak volna.

- Mi a baj? – hallom meg Hazel hangját mögülem, de nem reagálok, csak miután teljesen végigolvastam a levelet. Annyira letaglóz, hogy először nem tudok kinyögni egy szót sem.

A főbérlőm írt, miszerint a következő hónaptól majdnem megduplázza a bérleti díjat, miszerint a piac diktál, és hálás lehetek, amiért eddig nem emelt. És mivel pont most kellene hosszabbítani a szerződésem, ha nem tetszik a dolog, pakolhatok és menjek ahová akarok.

Elemi erővel tör rám az elmúlt napok nyomora. A világ legszerencsétlenebb alakjának érzem magam. A baj csőstül jön, ezt szokták mondani. Hát úgy érzem, ennél rosszabb ebben a pillanatban már nem is lehetne.

- A jövő hónaptól duplájára emelik a bérleti szerződésem. De azt már nem fogom tudni fizetni – mondom felé fordulva, a könnyek lassan futják el a szememet. Új albérletet kell keresnem, de szinte lehetetlen, hogy a jövő hónapig az sikerülne. – Nemsokára nem lesz hol laknom – súgom elcsukló hangon, a könnyeimmel küszködve.

És talán pontosan ez. Hogy ő maga az Ég, én pedig a Föld. Ő a tisztaság, az érinthetetlen magasság, amit talán csak minden századik ember képes csak megközelíteni, én pedig a mocskos, kegyetlen valóság. Az emberi fertő két lábon járó manifesztálódása. És ha beledöglök, akkor sem tudom ebből kivakarni magam, soha a büdös életben.

Mintha ő lenne a tökéletes megtestesítője annak, ami én sosem voltam és sosem leszek. Az ellentétek meg azt hiszem vonzzák egymást – legalább is a fizika valami ilyesmit mond ki. De persze arról már nem beszél, hogy ilyenkor mi a faszt csináljon az ember. Mi lenne a helyes.

Megdöbbenve állok meg a tömb ajtajában.

Furcsa belegondolni, hogy pont én, a megtestesült romlott emberi erkölcs azon agyal, hogy mi a helyes. Máskor, más helyzetben... és ha talán másról lenne szó, egy tizedmásodpercig sem hezitálnék azon, hogy megdöntsem-e vagy sem. Tény, hogy kurva jól néz ki. És akármennyire is kölyök, és kölyök módjára próbálja közölni azt, hogy benne lenne egy kis kufircban, egyszerűen nem érzem azt, hogy ő ilyen lenne. Egyszerűen… túl sok jó árad belőle ahhoz, hogy csak egy egyéjszakás kis ribancként tudjak ránézni. Ő ehhez túlságosan törékenynek tűnik. És bármekkora állat is vagyok, és bármennyire is emberi „tulajdonság” – én nem szeretek rombolni, törni és zúzni. Pláne egy olyan dolgot, egy olyan embert nem fogok tönkretenni, ami alapjában véve jóra lett teremtve.

Még nem találkoztam hozzá foghatóval. De mérget mernék rá venni, hogy nem is jön velem szemben minden másnap egy olyan, mint ő.

Azt a bizonyos estét követően nem futok össze Mateoval, de nem is igazán bánom. A napjaimat költi a meló, esténként pedig a tananyag seggelése, ugyanis kurvára le vagyok maradva a tanulással. Az pedig sajna nem opció, hogy bármiből is elbasszanak, aztán csússzak. És valahol jót is tesz a (nem éppen) pillangólelkemnek, hogy nem kell látnom. Nem akarok a történtekre gondolni, ahhoz meg végképp kurvára nincs kedvem, hogy emésszem magam rajta. Eddig sem volt szokásom felesleges dolgokon őrlődni és nem tervezem, hogy beveszem a hétköznapi rutinomban. Elég sok szar van az életemben így is.

Tartom a tisztes, számomra mindenképpen egészséges – számára pedig mindenképpen kifizetődő – távolságot.

Az egyik szokatlanul meleg délután nagy nehezen ráveszem magam, hogy elvonszoljam a seggem a könyvtárba, ugyanis nem ártana pár dolgot kiírogatnom, hogy effektívebben haladjak a tanulással.

Fullaszt a levegő és tűz a nap – messze nem az én öltözködési szokásaimhoz passzoló időjárás. Nagy morgások közepette otthon hagytam dzsekimet, hiszen úgyis csak rám rohadt volna, így egyszál – és nem mellesleg igencsak szakadt – pólóban vetem be magam az egyetem területére. Nem igazán érdekel, ha megbámulnak, az meg pláne nem ha valaki szerint igénytelen, hobós vagyok. Nem divatbemutatóra készülök, bassza meg. Voltam már hobó, vagyis valami majdnem olyan, szóval ha jelenleg nem is, de már állt hozzám közel ez a jelző.

Határozott léptekkel csörtetek a könyvtár felé, amikor szemem sarkéból megpillantok egy ismerős, ezüstfehér üstököt. Azonnal kaján mosoly kúszik arcomra, és gondolkodás nélkül indulok meg felé. Hát igen… azt hiszem ez az egyik legrosszabb szokásom. Hogy gyakran elfelejtem használni a kibaszott eszem, mielőtt cselekednék. De jelenleg nem igazán érdekel, mi lenne a helyes döntés. Olyan régen láttam már. És akármennyire is meglepődöm még én magam is rajta, hiányzik az az egész, ami belőle árad. Mintha az ő jóságban fürdőzve én is valami több lehetnék. Ami persze kurvára nem igaz, de talán ha csak ezzel álltatom magam, az még nem káros egyikünknek sem. Ennél többet úgyse fogok elvenni tőle.

- Megfosztasz a napfénytől – nyafog, miután észleli jelenlétem, és azt, hogy árnyékot vetek lustálkodó alakjára.

- Akárhányszor összefutunk, te mindig henyélsz – cipőm orrával megbököm az övét. És kissé ledöbbenek, mikor meglátom, hogy, hogy az én hatalmas patáimhoz képest, milyen törékeny a lábfeje még cipőstől is. Azért nem gondoltam, hogy ekkora batár nagy állat vagyok.

- Így szép az élet – mondja elengedve felém egy gyermeki, mégis huncut mosolyt, aztán látványosan nyújtózkodik, de úgy, hogy inge alól kivillanjon a csípője. Meg sem próbálom leplezni, ahogy szemügyre veszem. Minek tenném? Ennyi azt hiszem nekem is jár. Egy kis szemlegeltetés. Egy kis szépséggel-táplálkozás. Hiszen még én is érzem, hogy kis híján felfalom tekintetemmel… Ha akarnám tagadni - de nem akarom -, akkor sem tudnám, hogy bejön. Az érintetlen fehér bőre, a szépen kirajzolódó medence csontja, a köldöke, és az alatta lévő pár szőkés, pihe szőrszál… Hogy a picsába tud valaki ilyen tökéletes genetikai adottságokkal rendelkezni?

- A könyvtárba mész? – kérdezi, de választ sem várva, elkezd feltápászkodni. Azért ez már kevésbé szexi a nyújtózkodós kis mutatványához képest. Sokkal inkább öregasszonyos, de igyekszem nem kiröhögni. – Nekem is ki kellene vennem egy könyvet – sóhajt fel, miközben leporolja a nadrágját. Táskáját a vállára kapja és megindul a könyvtár felé. Két lépéssel utolérem, nem jelent nehézséget lépést tartanom vele.

- Kávét? – kérdezi a szemöldökét felvonva, majd felém nyújtja azt a kávénak gúnyolt dobozos lónyálat, amit a kezében tar..

- Nem értem hogy tudod azt meginni – morgom felé, nem titkolva undoromat, de ő csak vállat von és nagyot kortyol abba a vacakba.

A szokásos asztalhoz pakolunk le, én pedig nem tökölök, céltudatosan indulok meg a polcok felé. Hiába esik jól Mateo társasága, nem igazán fér bele az időmbe, hogy csak úgy, csak miatta elszöszöljek a könyvtárban. Ma estére a kisboltba is be vagyok osztva. Ezzel szemben a kis Hófehérke nem nagyon csipkedi magád, mire ledobja mát mellém, én már rég jegyzetelek.

- Már majdnem azt hittem, hogy megfutamodtál, Nyuszika – vigyorgok fel rá, amikor már nem észlelem, hogy fészkelődne a székében. Makacsul állja a pillantásom, egyenesen a szemembe néz. Próbálja elhitetni velem a kis cuki, hogy nincs zavarban. Érzem a viselkedésén, hogy azért még ott van benne a koncert utáni smárolás. De minek tagadjam? Bennem is ott van. Csak azt hiszem én jobban a helyén tudom kezelni.

- Azt gondolod, ilyen akaratgyenge vagyok? – kérdezi kissé sértődötten, felvont szemöldökkel, amit nem bírok ki röhögés nélkül. Annyira gyerek. És én ezt nagyon élvezem.

- Csalódtam volna – vigyorgom felé, megvallva az igazságot.

Egészen belemélyedek a jegyzetelésbe, kizárom a környezetemet. Ha odafigyelek, legalább valamennyit megjegyzek már kiírás közben is. Tény, hogy nem olyan jó a memóriám, mint annak, aki normális kezdte az egyetemet érettségi után, ne meg azért elég rendesen elbasztam én is magam ilyen téren. És bármennyire is szégyellem, ezen nem fogok tudni változtatni. Legalább is olyan biztosan nem leszek, amilyen lehettem volna.

Rövid időn belül arra leszek figyelmes, hogy valaki égető tekintettel fürkész, de igyekszem egészen addig kizárni, ameddig be nem fejezem a jegyzetelést. Igazából nem nagyon izgat, hogy fürkész, szegény biztosan nem bír a hormonjaival.

Miután lekapartam az utolsó mondatot is, szenvtelenül pillantok fel, azonnal tekintetébe mélyesztve enyémet. Kis dacosan próbálja állni, próbál ellenkezni az ellen, hogy felfaljam. De ha igazán fel akarnám falni, esélye sem lenne… És a legszebb az egészben, hogy meg sem próbálja leplezni, hogy milyen dolgok járnak abban a kócos kis fejében. Én pedig érzem, ahogy ösztönösem kaján mosolyra húzom a számat. Azért mi tagadás, valahol nagyon ego simogató, hogy egy ilyen ember vonzódik hozzám. De kettőnk közül legalább nekem észnél kell lennem. Nem hagyhatom eluralkodni az egom. És persze az sem lenne okos döntés, ha hagynám, hogy a farkam vezessen. Pedig idejét sem tudom már, hogy mikor éreztem ilyet valaki iránt utoljára – ha egyáltalán éreztem. Persze… az ágymelegítőim is bejöttek, vagy mi, de az egy egészen más dolog. Ők csak a szükséget elégítették ki, az ösztönös vágyat. Ezzel szemben ez a kölyök valami olyat tesz velem, amit még megfogalmazni sem tudok igazán.

Színpadias mozdulatokkal becsapja az előtte heverő könyvet, majd lassan feláll és megindul a könyvespolc felé. Ahogy nézem a mozgását, legszívesebben felhorkannék a felháborodástól. Ribancokat megszégyenítő módon rázza azt a kerek seggét, és rohadtul idegennek hat tőle. Persze, hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem kurvára szexi, de egyszerűen felcseszi az agyam. Nem értem miért kell így lealacsonyodnia. Azt hiszi ez majd hatással lesz rám? Hogy így majd megdugom? Egy pillanatra végigszalad az agyamon – a vörös köd hatására -, hogy kár volt megmentenem attól, hogy az a nyomorék megbassza bedrogozva egy sikátorban, de ahogy ezt végiggondolom, el is szégyellem magam. Nem. Ennyire szar ember még én sem lehetek.

De ez mindenképpen leckéztetésért kiált.

A polchoz érve ismét beveti a nyújtózkodós trükköt. Hátul kivillan a dereka, ezáltal leleplezve a két kis Apolló-gödröt nadrágja korca felett. És persze ez a mutatvány még nagyobb rálátást enged arra a bizonyos testrészére, ahol engem nagyon szíves „látna”.

Lendületesen lököm ki magam alól a széket, és egy gyors pillantással körbenézek. Nem szeretné a kis tervemhez nézőközönséget. Öles léptekkel indulok meg felé – itt az ideje, hogy a ragadozó elejtse prédáját. Amikor mögé érek, könnyed mozdulattal megragadom kézfejét és a helyére pöccintem a kezében tartott könyvet.

- Tudom, mit művelsz. De nem fog beválni. – morgom fülébe figyelmeztetően, remélve érteni fog már ennyiből is.

- Nekem nem úgy tűnik. – mondja, miközben lendületesen felém fordul, hatalmas, önelégült mosollyal a képén. Nem kímél, sem engem sem magát. Szégyentelenül nekem simul testével, amit saját magamban sem tudok hová tenni. Egyszerre leszek ismét dühös, és meglepett magabiztosságától. Ujjaim egyre erősebben szorítják feje mellett a polcot, így próbálok uralkodni saját érzelmi kavalkádomon.

Közelebb hajolok, közben egy pillanatra sem eresztve tekintetét. Ajkai sóvárogva nyílnak el, szinte követeli, hogy csókoljam meg. De ez az, amit tőlem most hót ziher, hogy nem fog megkapni.

- Nem járnál jól velem – mondom neki ellenvetést nem tűrő, mély hangon. Az ő érdekében. Jobb, ha ilyennel nem is próbálkozik.

- Nem te döntöd el, mi a jó nekem. – suttogja dühösen, és olyat tesz, amire aztán végképp nem számítok: megragadja felsőmet, és közelebb ránt magához. Esélye se lenne ellenem, de abban a helyzetben olyan váratlanul ér az egész, hogy nem tudok ellenkezni. Ajkaival az enyéimre tapad, kissé sután, de annál inkább követelőzően. Eltart pár pillanatig, mire feleszmélek, és átveszem az irányítást. Addigra nekem préselődött madárcsontú testét a polchoz szorítom. Torokhangon morgok a szájába, ő pedig nagyot nyekkenve nyög fel, ahogy a fa szerkezetnek szorítom. Szabad kezemmel eszemet vesztve túrok hajába, és belemarkolok tincseibe. Nem figyelek arra, hogy megtépem e vagy sem. Ő akart ribancosan viselkedni, akkor úgy is bánok vele, mint egy közönséges lotyóval. Kíméletlenül dugom át nyelvem a szájába, leigázom, nem hagyom, hogy egy pillanatra is átvegye az irányítást. Hajánál fogva „segítem” fejének mozgását, hogy számomra a lehetséges legjobb legyen ez a csók. Két kezével vállamat markolja, érzem, ahogyan vékony ujjai húsomba vájnak.

Végigharapdálom alsó ajkát, elidőzve, kissé megtépve piercingjét. Halkan nyögdécsel, bár nem tudom eldönteni, hogy vágytól vagy fájdalomtól. És őszintén szólva, abban a helyzetben nem is érdekel. Elszakadva szájától nem hagyok neki időt, hogy kifújja magát. Félre húzom fejét és rámarok nyakára. Beleharapok puha bőrébe, és szívni kezdem. Nem foglalkozva azzal, hogy nyomot hagyok e tiszta bőrén.

- A fél fogamra se lennél elég, Nyuszika – lihegem bőrére, majd nyelvemmel egészen füléig simítok. És ekkor valami olyan dolog történik, amire egyáltalán nem számítok… Megérzem az ízét és az illatát. És egészem megmámorít. Mintha az összes dühöm elillanna egy szempillantás alatt. Ez az, amit nem tud letagadni, amit nem tud megjátszani. Ezt az édes, ártatlan ízt és illatot. Orrommal egy másodpercig elidőzök a füle mögött, de aztán hirtelen elszakadok tőle, és arcát kezdem fürkészni. Tudom, hogy ha nem állítom le magam, akkor nem lenne jó vége ennek az egésznek. Villantok felé még egy szélest vigyort, és kissé elégedetten látom, hogy mennyire a hatásom alá kert. De az az igazság, hogy az illata engem is kis híján rabul ejtett…

Öles léptekkel visszasétálok az asztalhoz és próbálom kizárni a történteket. És talán magamat is meglepem, hogy milyen könnyen megy. Belemélyedek az előttem lévő könyvbe, és elhatározom, hogy nem fogok Mateora nézni. Nem fogom biztatni. Ne érezze azt, hogy ribanckodással bármit is elérhet nálam. Sőt. Ne érezze azt, hogy ezzel bárkinél bármit elérhet. Ő ettől sokkal több, hogy ekkora mélységekbe süllyedjen.

Hallom, ahogy tétován megindul és távolodik. Amikor csapódik az ajtó, egy pillanatra még fellesek és körbenézek a könyvtárban. Látok néhány embert magam körül, de valószínűleg nem volt túl nagy közönségünk az előző jelenet során. Nem mintha amúgy annyira érdekelne.

A lényeg igazából az, hogy a könyvtáros nyannyer nem kapott rajta minket, és nem halálozott el infarktusban. Az kellemetlen lett volna. Az meg még inkább, ha emiatt bevonnák az olvasójegyem.

A könyvtáros ügyet követően viszonylag könnyen sikerült elterelnem a gondolataimat, nem emésztettem magam a történteken. Minden második este a boltban volt, ugyanis a közeljövőben ellenőrzést fognak kapni Rossiniék. Leltároztunk, pakoltunk, könyveléseket néztünk át. Így szinte felüdülésnek érzem, amikor az egyetemen lehetek. Két óra között beülök az egyetemi könyvtárba egy jó erős feketére. Lehet mazochizmus, de konkrétan élvezem, ahogy a fekete lé bassza a gyomrom és érzem, ahogy lassan szétárad a szervezetemben a koffein. Közben a jegyzeteimet olvasgatom.

Aztán váratlanul lehuppan a velem szemközti székre egy ismerős sziluett. Felsandítok a papírok közül, és egyáltalán nem lepődöm meg, amikor Mateot pillantom meg.

- Szia. Szüneted van? – kérdezig eléggé búvalbaszott arckifejezéssel, én pedig nem igazán tudom mire vélni az egészet.

- Igen. És te? Mit keresel itt ilyen későn? - kérdezem gyanakodva. Nagyon remélem, hogy nem a múltkori miatt agonizál ennyire.

- A Tanulmányi Osztályon voltam. Megvonták az ösztöndíjam. – Megvonja vállát, aztán belekortyol a kávéjába, ami azért egy fokkal bizalomgerjesztőbb, mint a múltkori dobozos fos. – Csak magamat hibáztathatom. Ez az iskola volt a nagy vágyam, de az elmúlt időben elvesztettem valahol a motivációmat. – Magyarázza továbbra is leverten, szemeivel szigorúan a kávé kavargatására fokuszálva. Egy pillanatra meglep, hogy ennyire őszinte velem, aztán pedig mérges leszek. Fasz se érti, hogy mi ütött ebbe a kölyökbe. Minek a jó égnek akarja ennyire elbaszni az életét? Először én, most meg az ösztöndíj… -

- Nálam hiába keresel vigasztalást, Nyuszika, a saját hülyeségedre nincs gyógyír. – közlöm vele közönyösen. De azért igyekszem nem egy kegyetlen szarházi lenni.

- Bocs, nem vigasztalásért jöttem vagy ilyesmi, nem akartam, hogy így jöjjön le a dolog. Csak jó volt elmondani valakinek – mentegetőzik zavartan, de arcán látszik valamiféle megkönnyebbülés. És bassza meg, egy kicsit megesik rajta a szívem.

- Figyelj – kezdek bele egy nagy sóhajt követően. – csak annyit tudok mondani, hogy gondold át a dolgaid, és miután túl vagy azon, hogy másra kened az életed elcsesződést, legyél tisztában azzal, hogy te mit basztál el – vonom meg a vállam, majd lehúzom a csészém alján maradt feketét. – Ha tudod mit rontottál el, már könnyebb lesz helyrehozni a dolgokat. De azt se felejtsd el, hogy ki az akit emiatt hibáztatni tudsz! – osztom tovább azt észt, mint valami kibaszott öreg bölcs. – Jól fog még jönni olyan éjszakákon, amikor alvás helyett ezen agyalsz majd – erre egy kicsit elmosolyodik, bár azok a jégkék szemei ugyanolyan kivert kiskutyásan csillognak továbbra is.

- Köszönöm – mondja halkan, kissé megilletődve. Bassza meg, nekem pedig rohadt jól esik.

- Nincs semmi amit köszönnöd kéne. Csak elmondtam azt, amit eddig én tapasztaltam – vonom meg közönyösen a vállam, végig a szemeibe nézve. Egy darabig így fürkésszük egymást, majd végül lesüti a szemeit.

- Viszont… - vág bele a tématerelésbe. – Azt hiszem minél előbb munkát kéne találnom. Az ösztöndíj nélkül nem fogom tudni fizetni az albérletet – zavartan a füle mögé tűr egy hajtincset, én pedig akaratomon kívül is végigkísérem szemeimmel a mozdulatot. Egyszerűen nem tud nem eszembe jutni, hogy milyen volt az illata… Pedig az elmúlt pár napban faszán el tudtam kerülni az ilyen gondolatokat. Kezem ökölbe szorul az asztalon. – Esetleg nem tudnál ajánlani egy valamit, bármit, ahol alkalmazottat keresnek? – kérdezi zavartan.

- Hát ahogy rázni tudod magad elég sok sztripper bár szívesen fogadna – röhögöm el magam. Kegyetlen vagyok, tisztában vagyok vele – de valahol mélyen még mindig haragszom rá emiatt. De ahogy alsó ajka megremeg, leesik, hogy ezt nem feltétlen kellett volna. – Nyuszika, ahol én dolgozom, az nem neked való munka – próbálom menteni a helyzetet a fejemet csóválva.

- Értem – szemeit lesüti, alig hallhatóan beszél. Azt hiszem ezt most kellőképpen elbaszarintottam… - Azért köszi – mondja és gyorsan menekülőre fogja: feláll a székről, és vállára kapja a táskáját. – Akkor.. majd valamikor biztos összefutunk – küld felém egy halovány mosolyt és otthagy. Én pedig kellőképpen fosul kezdem érezni magam.

Hazel Hayes… hogy a kurva életbe lehetsz ekkora seggfej?

Izomból belevágok ököllel a combomba, de olyan erővel, hogy még a csontom is belesajdul. Mi a jó eget műveltem? A saját önteltségem, makacsságom miatt még belerúgtam egyet szerencsétlenbe. Milyen egy szörnyeteg vagyok én?

A nap hátralévő részében azon agyalok, hogy mekkora egy vadbarom vagyok. Komoly lelkiismeret-furdalás gyötör, ami azért nem túl gyakran esett meg eddigi életemben. Pláne azért, mert másnak ártottam. Viszont legalább azt sikerült még inkább bebizonyítanom neki is és magamnak is, hogy jobb, ha tartjuk a tisztes távolságot. Viszont.. az tény is egyre határozottabban körvonalazódik a fejemben, hogy ezt valahogy jóvá kell tennem. És azt hiszem tudom is, hogy mivel tudnám..