Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Yaoi)

Regi2019. 01. 10. 15:20:13#35600
Karakter: Hazel Hayes
Megjegyzés: Mateonak


 ZENE

- Na és mit tanulsz? – Kérdezi kissé felszabadultabban, végig az arcomba mosolyogva. Szemöldökömet felhúzva fogadom kíváncsiskodását. Rühellem, ha valaki próbál belemászni a magánéletembe, vagy próbál haverkodni. Ha nem erről a kölyökről lenne szó, már rég elküldtem volna a halál legnemesebb testrészére. De az igazat megvallva, engem is érdekel ő.  – Gondolom nem az új könyvtáros vagy. Az egyetemi könyvtárba pedig csak dolgozók és hallgatók léphetnek be. – Vezeti le okfejtését, majd kortyol egy nagyot a söréből. A szememmel végigkövetem, ahogy legurulnak torkán a kortyok, kicsit megmozgatva haloványan kirajzolódó ádámcsutkáját. Elképesztő, hogy mennyire lágyak a vonásai. Mintha tényleg valami kibaszott reneszánsz festményről szalajtott angyal lenne. Próbálja itt adni a kemény csávót a fülbevalóival és a szájpiercingjével… De valahogy nem tud átverni velük. Sápadt bőrén át át-áttűnnek a kékes erek nyakán. Szájának gyermekies íve könnyeden gördül felfelé, mintha annyira rohadtul természetes lenne, hogy mindig fülig ér a mosolya. Szemöldöke és szempillái sötét színe erős kontrasztot ad világos szemeivel. 
Hiába tagadnám; felkeltette érdeklődésem. Na meg a fantáziám is.
- Emberi erőforrások szakon vagyok. – bököm ki végül, ő pedig meglepetten meresztgeti szemei.
- Végül is, ha majd a jövőben tanácsot adsz, legalább biztos, hogy nem mernek majd veled ellenkezni az emberek. – vigyorog rám, mint a tejbetök, amit nem bírok ki röhögés nélkül. Azt hiszem ez a kölyök kacérkodik velem. – Nem lehet egyszerű ilyen idősen. Mennyi vagy, 30? – pillant végig rajtam töprengve, én pedig kissé sértődötten vonom fel egyik szemöldököm. Na azé’ nem vagyok ennyire vén trotykos fasz, Nyuszika.
- Csak 25 vagyok, cukorfalat. – dörmögöm, miközben az arcába fújom a bagófüstöt. Elég tapló dolog, ha velem csinálnák, lehet az öklömmel simogatnám meg az illető orrcsontját. De most rólam van szó nem másról. Én meg amúgy sem vagyok egy matyó hímzés.
- Idősebbnek tűnsz. Talán a piercingek miatt. – gondolkodik hangosan, de én inkább ráhagyom a dolgot. Nem a piercingek öregítenek… A heroin nem puszipajtása a külső megjelenésnek sem.
- És te, mi leszel ha nagy leszel? – kérdezem vicsorogva, miközben gyorsan végigfuttatom rajta tekintetem. Felmérem a méretkülönbségeket, és rájövök, hogy a „nagy leszel” kifejezés, mint az életkor manifesztálódása, nem egy elérhető dolog az ő esetében. Elég apró srác, ami igazából csak fokozza az emberben azt az ártalmatlan-ártatlanság érzését, amit a megjelenésével kelt.
- Az majd kiderül. Talán pszichiáter. – közönyösséget tettetve megvonja vállát, majd kér még egy kört Franktől. Próbál átbaszni ezzel az egész lazasággal, kár, hogy túl jól ismerem ahhoz az embereket, hogy bekajáljam a dolgot. Nem mintha érdekelne, hogy mi nyomja csöpp kis szívét. Mindenkinek megvan a maga mocskos keresztje. – Kérhetek egy szál cigit? – kérdezi, ami azért meglep. Talán kiül a pofámra is a dolog, de készségesen felé nyújtom a dobozt. Az angyalok nem pöfékelnek, bassza meg. Két ujjam, és igazából eléggé csajos mozdulattal húz ki egy szállat, majd a szájához emelve rá is gyújt. Annyira nem illik hozzá, még akkor is, ha hót ziher, hogy nem most bagózik először. Kicsit olyan, mintha nekem akarna imponálni. Bár arra rábaszott… ehhez korábban kell felkelned cicavirág. Lassan engedi ki az orrán a füstöt, azért meg kell hagyni, elég rutinosan próbálkozik az elcsábításommal, még ha kissé suta és gyerekes is. Nem vagyok hozzá szokva, hogy valaki engem próbáljon ágyba vinni, ez az én reszortom. És szeretném, ha az is maradna. Na meg amúgy is, nem kifejezetten élveznek nálam előnyt a csávók. Még akkor sem, ha úgy néznek ki, mint ez a kölyök. Bár a viselkedése elgondolkodtat egy kissé. Azt vágom, hogy nem nézek ki buzinak, de picsa gondolta volna, hogy ilyen könnyen leolvasható rólam, hogy két kapura játszom.
- Minden esetre, örülök hogy megismertelek, Hazel Hayes. – pillant rám, majd nagyon óvatos, és komótos mozdulatokkal lemászik a bárszékről. Nem áll túl stabilan a lábán, de azért nagyon erősen megpróbálja előadni nekem, hogy teljesen okés, és józan. – És kösz, hogy megmentettél. Ha nagy leszek, majd meghálálom. - Vigyorog rám valamiféle elbűvölőnek szánt mosollyal, én pedig hangosan felnevetek. Azt hiszem kurvára nem érzékeli, hogy mennyire nagyon vicces az a szituáció, amibe keveredtünk. Elég szarul koordinálva mozgását, megragadja a sörösüvegje nyakát, majd szív egy nagy slukkot a tőlem kapott bagóból. – De most inkább lelépek, mielőtt még valakit vissza kellene utasítanom – mondja, nekem pedig elkerekednek a szemeim. Ha akarnám, sem tudnám leplezni, hogy váratlanul ér ez a kijelentése. Nem mintha ágyba akarnám vinni… ő nyomult énrám. Előhúz némi pénzt, majd az asztalra teszi.  – A következő néhány italt én állom.
- El ne vessz hazafelé menet, Nyuszika! – mondom neki búcsúzóul. Testemmel arra fordulok, amerre ő áll. Nem szokásom leplezni a figyelek valakit. Őt pedig kifejezetten jól esik stírölni. Meg kell hagyni, kellemes látványt nyújt. Meg mozgatja az ember mocskos képzelőerejét. Na meg valami mást is, kissé lejjebb.
Ahogy megindul, elveszti egyensúlyát, kapaszkodóként pedig vállamat sikerül elkapnia. 
- Ha így lenne, keress meg. – súgja kissé közelebb hajolva. Azt hiszem ennél nem sok egyértelműbb felkérést kaphattam volna egy kis potya lepedőakrobatikára. Jót mulatva felhorkanok rajta… De mégsem érzem azt, hogy el akarom fogadni a baszásra való felhívást. Nem azért mert így akarom játszani a jótevő tündér keresztanyát, vagy valami fatökű szentet… Még magamat se tudnám átbaszni ekkora hülyeséggel. Mindenki tudja rólam, hogy elcseszett tróger vagyok. De csak ezért nem fogok gerincre vágni egy kölyköt, aki be van baszva, és lehet reggelre kurvára nem úgy gondolná a dolgokat, mint most. Ekkora fasz még én sem vagyok.
Ezen gondolatok kavarognak fejemben, ahogy végigkövetem tekintetemmel újdonsült ismerősöm alakját, miközben kivonul a lebuj ajtaján. Kissé balfasznak érzem magam, hogy hagytam elszalasztani egy ilyen lehetőséget, másrészt pedig azt hiszem, helyesen cselekedtem. Ez a srác baromira nem olyan, mint én, nem is értem, miért kezdett el velem dumálni. Nem azért nem hagytam, hogy bedrogozzák, mert hősködni akartam, így megmutatni neki, hogy milyen faszagyerek vagyok, hogy aztán megdöngethessem. Nem fogom azzal ámítani magam, hogy nem jött be... Mert kibaszottul jó nézett ki. De kétlem. hogy nem bánta volna meg, ha elmegyek vele és megdugom. Ő annyira más mint, én… Nem ennyire elcseszett. Nem ennyire romlott.
Elmélkedésemből kedves, együgyű barátom szakít ki, amiért kivételesen hálás is vagyok neki. Nem tesz jót a nem létező lelki világomnak , amikor a saját romlottságomról vetek számot.
Rossini ledobja magét mellém, és kérdés nélkül nyúl a söröm után, de mielőtt meghúzhatná, egy „kibelezlek” pillantással vissza is veszem tőle. Nem nagyon tetszik neki a dolog, morcosan húzza el száját. Biztos azt hiszi, hogy érdekel.
- Látom már nem vagy szomjas, te majom – bökök felé az állammal, amire elröhögi magát. Amúgy sem egy Einstein szerencsétlen, de az már mindent elmond az aktuális állapotáról, hogy röhög azon, hogy beszólok neki.
- Hová tűnt az új kis barátod? – kérdezi, miközben matat a pulton. A kezébe akad az a bankjegy, amit a kölyök tett ki. Mielőtt zsebre tenné vagy rendelhetne magának valamit, ki veszem a kezéből.
- Nincs semmilyen új barátom. Bőven elég vagy nekem te is, te istenverése – morgom oda neki, aztán megiszom a söröm maradékát.
- Ugyan már Haz, arra a csinos pofijú kis sápadt srácra gondolok… tudod aki eddig itt ült melletted – mondja eléggé szétcsúszva. Olyan mintha fáziskésésben lenne a szájának artikulálása és az általa kibocsájtott hang.
- Közöd hozzá? – morgok rá, mire szabadkozva emeli mellkasa elé kezeit.
- Én csak azért kérdezem, mert kéne egy kis segítség… majd a hazajutásban… De ha csak a slozira ugrott el, aztán közös testedzést terveztek…
- Na most fogd be! – szólok rá mérgesen. Minek kell ilyen kibaszott hangosan beszélni arról, hogy én kivel dugok vagy éppen kivel nem? Még nemi sincs hozzá semmi köze, nem hogy másnak. – Amúgy meg menj haza egyedül. Faszom kivan már azzal, hogy mindig én mentem ki a segged minden hülyeségből. Apádék nem azért güriztek egész életükben, hogy te elbaszd a saját szaros kis életed – osztom ki, immáron sokadszorra az elmúlt időben. Nem mintha érne számára bármit is, de nem fogom csak ezért befogni a szám. Felpattanok a székről és ott hagyom a fenébe. Nem érdekel, hogy talál majd haza, vagy hogy detoxba kerül-e. Hülye fasz.
Lendületesen lépek ki az ajtón, kezeimet bőrdzsekim zsebébe süllyesztem. Nincs kifejezetten hideg, sőt. Kifejezetten kellemesen érint, ahogy kissé megcsípi a hűvös levegő az arcom. Jól esik végre nem a cigi füstöt és a tömény alkohol szagot beszívni. Ácsorgok vagy negyed órát, mire kitisztul a fejem és lenyugszok. Higgattan már jobban át tudom gondolni a dolgokat. Sóhajtok egy nagyot, és úgy döntök, mégis segítek annak az idiótának. Visszasétálva a kocsmába nem teketóriázok sokat, rögtön felrángatom a székről.
- Ez az utolsó alkalom – sziszegem felé, ő pedig hálásan bólogat. Bár már ebben a bólogatásban sem találok túl sok koordinációt. Ameddig megpróbálja megtalálni az egyensúlyát, előtúrom zsebemből azt a bankjegyet, amit újdonsült ismerősöm hagyott az asztalon.
- Frank - szólok oda a szóban forgó személynek, aki félig felém fordulva, felvont szemöldökkel várja, hogy kibökje, mit akarok. – Ez a tiéd. Borravaló – nyújtom felé a pénzt – Vegyél belőle valamit a kölykeidnek. Egy csokit, vagy faszom tudja, hogy mire elég ez , amit a gyerekek szeretnek – magyarázom, majd a kezébe nyomom.
- Kösz, Hazel – bólogat, majd gyorsan zsebre is teszi.
Ha már ilyen adakozó kedvében volt a srác, kerüljön jó helyre.
Frankat és a nőjét körülbelül kamaszkorom óta ismerem. Már akkor a Három majomba jártam, ha valahonnan volt pénzem. Vagy tudtam lopni valamennyit anyámtól. Az intézetben ez már viccesebb történet volt.
Viszonylag fiatalon jöttek össze, mindketten itt dolgoztak. Aztán Kate bekapta a legyet és úgy döntöttek, hogy megtartják a gyereket. Kamaszként nem is értettem miért nem dobbant. Kate meg nevelje fel egyedül a kölyköt, ha már annyira meg akarja tartani… Aztán azóta eltelt jópár év, én meg rájöttem, hogy ők is azon kevés pár közé tartoznak, akikre fel tudok nézni. És bassza meg, szívesen lennék egy olyan család tagja, mint az övék. Azóta már született náluk egy kistesó is. Nem vagyunk túl nagy haverok Frankkel, de kamaszként párszor azért kihúzott a szarból. Akkor én miért ne segítsek neki viszont? Még ha nem is nagy valamivel.
Abban a reményben, hogy gyorsabban megtesszük a lakásomig vezető utat, hagyom, hogy Marco átkarolja a nyakamat. De még így is majd egy órába telik, mire elkonvergálunk a kocsmától egyébként húsz percnyire lévő lakótömbig. Persze közben megállunk párszor rókabulizni, amit én éles szitkozódással kommentálok végig. Pláne amikor a bakancsom is kap némi gyomortartalmat. Csak és kizárólag nem szidom közben Mrs. Rossinit, mert túlságosan rendes asszony ahhoz, hogy az idióta fia miatt ősi mesterséget űzőnek nevezzem.
A lakásomban elterítem Marcot a kanapémon és stabil oldalfekvésbe pozícionálom. Az kellene még, hogy belefulladjon a saját hányásába, és ki kelljen dumálnom magam a zsaruknak. A fejével egy vonalban leteszek egy vödröt a földre, abban bízva, hogy így majd kevesebb mocskot kell feltakarítanom.
Elvonszolom magam a zuhanyzóig. Kifejezetten várom, hogy végre letusolhassak. Nemtörődöm módon dobálom le magamról a ruhákat, jól esik megszabadulni tőlük. Sosem voltam az az ember, aki ilyen kis faszmutogatós nudista lett volt. Az aktuális ágybetéteimnek sem mutogatom magam, csak ha muszáj. De most kifejezetten jól esik pucérnak lenni, és nem érezni a gönceimből áradó oroszlánszagot. Még akkor is, ha első látásra nem is vagyok egy túlságosan igényes pasas, nem szeretek koszos lenni. De sajna a sok meló és feszített napirend miatt néha kimarad egy-egy tusolás. A mai nap pedig egy ilyen volt.
Hátrahajtom fejem, és hagyom, hogy a langyos víz beterítse arcom. Kezeimmel kicsit rásegítek a pofámat ékesítő smink eltávolítására, bár tisztában vagyok vele, hogy nem úszom meg ennyivel. Vakarászhatom majd még a törölközővel is a fekete, zsíros szemceruza maradványait. Gyors hajmosás és tusfürdőzés után még ásztatom kicsit magam, jól esik az ízületeimnek az éppen csak meleg víz. A fürdőszoba tompa fényeinél szemügyre veszem karjaimon a tetoválásokat, van pár, ami kissé megfakult már. Újra kéne csináltatni… csak nincs miből. Jelenleg nincs felesleges pénzem eféle luxusokra. Jelenleg örülhetek, hogy tető van a fejem felet, van mit ennem, és még a sulit is úgy, ahogy, de tudom finanszírozni. Na meg annyira még nem is néznek ki fosul.. Pár évet még kibírnak. Na meg én is kibírok.
Tekintetem néhány nem túl szép, kis kör alakú hegre téved. Összeszorul a gyomrom. Nem sokszor veszem szemügyre őket, igazából tudatosan kerülöm az ilyen pillanatokat. Gyűlölöm, hogy ott vannak rajtam. És emlékeztetnek mindenre, amit kölyökként át kellett élnem. Gyűlölöm, hogy nem tudom eltüntetni őket. Erősen megkaparom némelyiket, de csak egy-egy vörös sáv jelenik meg a bőrömön körmeim nyomán, a hegek meg sem moccantak. Megismétlem a műveletet még párszor, de csak egyre dühösebb leszek. Kezem ökölbe szorítom, és hatalmasat bokszolok a csempébe.
- A kurva életbe! – szisszenek fel fájdalmasan, kezemet rázogatva. Legalább arra jó volt ez az egész, hogy a düh helyett már öklöm sajgására koncentrálok. Megpróbálom a lehető leggyorsabban összeszedni magam és befejezni a zuhanyzást. Bedobom magam az ágyamba és magamra rángatom a takarót.
Nehezen sikerül elaludnom. Az estén jár az eszem. Végigfuttatom fejemben az eseményeket pillanatról pillanatra. Néha elmosolyodok magamban.
Talán mégsem volt annyira szörnyű ez az egész, mint vártam.
 
~°¤°~
 
 Az elkövetkező pár napban kicsit besűrűsödnek a teendőim, szinte semmi időm nem marad az egyetemre. Amennyi órát csak lehet, kihagyok. Az sem jó, ha lemaradok az anyagokkal, viszont ha nem melózóm, nem lesznek óráim, amire bejárhatnék.
Marco az ominózus este óta kerüli a társaságom, és rohadt jól is teszi. Nem hiányoznak az ökörségei, és amennyire még mindig pipa vagyok rá, lehet úgy kiosztanám, ahogy még az apja se tette. De ha más nem teszi, majd megnevelem én. Szerencsétlen szülei a belüket kidolgozzák, hogy neki és a testvéreinek könnyebb dolga legyen, mint amilyen nekik volt. Ez a marha meg cseszik az egészbe. Ha azt hiszi, hogy majd élete végéig eltartják, akkor nagyon téved. Bár lehet, hogy még a szüleit nem is zavarná annyira a dolog, mint engem… De arra várhat, hogy hagyni fogom, hogy visszaéljen a szülei szeretetével és jóindulatával.
 
 Vagyok olyan szerencsés, hogy két munkahelyemen egymás utáni műszakokban osztanak be, így becsúszik egy huszonnégy órázás is, mire végre sikerül eljutnom az egyetemi könyvtárba. Az az egy piszok nagy mázlim van, hogy felpakolják a netre az előadások anyagait, így legalább azt tudom, miket kell majd bepótolnom. Fáradtan vadászom össze a szükséges szakirodalmat. Majdnem mindet megtalálom elsőre, viszont akad egy, amit egyszerűen hiába keresek. Nincs túl sok időm, így viszonylag gyorsan feladom a kutatást és egy üres asztal után nézek. Vagyok olyan szerencsés, hogy egyet sem találok. Csak azt nem értem, hogy azok miért nem húznak el a picsába, akik csak pofázni és melegedni ültek be. Viszonylag hangosan kezdek el magamban zsörtölődni, amire a könyvtáros banya ércesen megköszörüli a torkát. Ha nem tudnám, hogy ezzel akar csendre inteni, azt hinném félrenyelte a protkóját. Bár amennyire intenzíven szopogatja, nem biztos, hogy lenne ilyesmire lehetőség.
A hátsóbb asztalok felé veszem az irányt, ahol megpillantok egy ismerős, fehér lomboncot.
Mateo.
Az elmúlt pár napban, valahogy eszembe sem jutott… Nem volt időm rajta gondolkodni, és valahogy úgy voltam vele, hogy úgysem látom viszont. Erre most itt van. És még mindig ő tűnik a legértelmesebb társaságnak, akihez csatlakozhatom. Magabiztos léptekkel indulok meg felé, bár fingom nincs, mit mondok majd neki. Vagy, hogy egyáltalán mire emlékszik arról az estéről. Nem mintha annyira fontos lenne.
Ahogy mellé érek, már készen állok a szokásosnál kissé emberibb üdvözlésre, mint amit úgy általában a többi ember felé szoktam tanúsítani. De ahogy meglátom csukott szemeit, résnyire nyílt száját, rájövök, hogy fasznak erőltettem magamra egy fokkal jobb modort. Az asztalra dőlve húzza a lóbőrt, párnának egy nyitott könyvet és a karjait használva. Halkan felkuncogok rajta, fejemet csóválom.  Azt hiszem nem leszünk egymás terhére tanulás közben, nem lesz szükség felesleges bájolgásra. Amit hülye leszek bánni.
Ledobom magam a tőle legtávolabb eső székre, és nekiesek a munkának. Estére Rossiniék boltjába kell mennem árut pakolni, addig pedig még rohadt sok dolgot ki kéne jegyzetelnem. Csupán csak az a bökkenő ezzel az egésszel, hogy kurvára álmos vagyok, így nem haladok abban a tempóban, mint ahogyan szerettem volna. Nem igazán megy a koncentrálás, és mire észbe kapok, szemeim már az előttem szuszogón kalandoznak, nem pedig a könyvet bújják. Lehet, hogy rosszul teszem, de engedek a csábításnak. Fején kócosan tekeregnek össze-vissza a hullámos tincsek, némelyik arcához tapadva űz gúnyt belőle; megcsiklandozza orrát, ő pedig fintorogva dörgöli meg kézfejével. Akár csak egy kölyök. Vajon hány éves lehet? Ajkai résnyire nyíltak, miközben figyelem őket, bevillan pár kép arról, ahogyan kajánul rám mosolygott. Még engem is meglep, hogy ilyenekre emlékszem. És nem csak hogy meglep, fel is bosszant. Nem kellene ilyeneket megjegyeznem. Semmi közöm nincs ehhez a sráchoz. Megpróbálta megdugatni magát velem, én pedig nem voltam rá vevő. Csupán ennyi történt köztünk.
Nagyot szusszantva folytatnám inkább a munkát, amikor tekintetem arra a könyvre téved, melyet a kölyök használ vánkosként. Ismerősnek tűnik belőle pár mondat – ekkor esik le, hogy ez az könyv, amit kerestem. Rögtön nyúlok is érte, de megakad a kezem mozdulat közben. Azért talán mégsem azzal kéne felébresztenem, hogy lefejeltetem vele az asztalt. Nagyot sóhajtva feltápászkodom, körülbelül, mint egy öregember, és odasétálok mellé. Egyik kezemet óvatosan becsúsztatom karjai alá, figyelve arra, hogy a kelleténél jobban ne tépjem méginkább a haját. Bér kissé meglep, amikor megérzem, hogy mennyire kibaszottul selymes. És nem csak a haja. Alkarjain a bőr is. Egy pár pillanatig csak bambán állok a felfedezéstől, majd mikor összekapom magam, kissé megemelem. Másik kezemmel pedig bűvészeket meghazudtoló ügyességgel operálom ki feje alól a könyvet. Az asztalra való visszahelyezéssel már nagyobb gondok vannak – viszonylag hangosat koppan a feje. Én meg vagyok olyan suttyó, hogy majdnem hangosan felröhögök, mikor észreveszem, hogy nem nagyon zavarta meg az alvásban. Visszatelepszem a helyemre és lelkesen kezdek jegyzetelni. Ebből a tárgyból vagyok leginkább lemaradva, elég szarul jött volna ki, ha végül pont ez a könyv nem akad a kezem ügyébe. Csak akkor hagyom félbe a munkám, mikor meghallom az előttem ülő neszezését.  
- Hazel… - motyogja, miközben felkönyököl és a szemeit dörzsölgeti. – Azt a könyvet használtam. – bök az általam használt könyv irányába, akárcsak egy durcás kiskölyök. Akaratlanul is homlokomig szalad az egyik szemöldököm. 
- Ja, párnának. Én viszont jegyzetelnék belőle. – közöm vele a tényeket. Nem igazán hat meg, hogy most ébredt és talán még nehezebben fogja fel maga körül a külvilágot.
- Ezt nem vétózhatom meg – ismeri el, hogy ugazam van, majd nagyot nyújtózkodik ülő helyzetben. Fehér póló van rajta, szinte beleolvad bőrszínébe. Sokkal jobban áll rajta, mint az a fekete, amiben a kocsmában volt. Felesleges eljátszania a rosszfiút a sötét cuccaival – úgyse venné be senki. Beletúr táskájába, majd néémi apróval csörögve el tűnik pár percre. Nem igazán figyelem, hogy merre megy, fontosabb dolgom is akad annál. De azért fél szemmel felmérem távolodó hátsóját… Azt hiszem nagy rajongó tábora lenne egy börtönben.
Mikor visszaér, kezében két doboz kávét tart. Az egyiket le teszi elém, a másikat felbontja és beleiszik. Kérdőn nézek rá, de ő csak megvonja a vállát.
- Ahogy elnézlek, nem csak nekem van rá szükségem – pillant végig rajtam célzás jelleggel. Nem mintha szükségem lenne bárminemű célozgatásra, gondolom mennyire fosul nézek ki.
- Kösz. – egy mozdulattal felbontom a dobozt és szinte egyszerre iszom meg az egészet. De ezt a fajtát máshogy nem is lehet. Olyan íze van, mint a cukrozott lónyálnak. Amikor végre lemegy a hányásszerű utóíze is, rápillantok a telefonom kijelzőjére. Idegesen horkanok fel, mikor meglátom, hogy elszaladt az idő. – Fenébe, késésben vagyok. – futólag rápillantok a jegyzeteimre, majd a könyvre is vetek egy pillantást. Hangyafasznyit sem haladtam a jegyzeteléssel. Mégis morogva csukom be a tanulmányt. Nem igazán van választási lehetőségem a tanulás és a meló között. Mr. Rossinit pedig kifejezetten nem akarom cserbenhagyni. Mateo maga elé húzza az általam imént becsukott könyvet, majd már bele is lapoz.
- Befejezhetem neked – veti oda, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Engem viszont meghökkent. Még a pakolászást is abbahagyom egy pillanatra. – De nem lesz ingyen – halvány, de valami kibaszottul kacér mosoly kúszik az arcára, én pedig akaratlanul is elvicsorodom. Nocsak. Talán mégsem volt annyira részeg.
- Jól gondold át, mibe sodrod magad, Nyuszika. – figyelmeztetem hozzá hasonlóan kétértelmű hangszínnel. Felkelti az érdeklődésem viselkedésével, hiába is próbálnám leplezni.
- Kedves, hogy aggódsz értem, de tudok vigyázni magamra – mondja, én pedig kissé felhorkanok. Hú, de önálló és magabiztos úriemberrel van dolgom, kérem szépen. Kár hogy a kis Rómeójától nekem kellett megmentem azt a kerek seggét. – Segítek befejezni a jegyzeteidet. Cserébe szombat este eljössz velem egy koncertre. – kihívóan néz szemembe, én pedig hülye lennék nem viszonozni. Elém tol egy plakátot, amin egy számomra viszonylag ismeretlen banda hétvégi koncertjét reklámozzák. Bár itt most igazából nem is a koncert a fontos…
- Azt hiszem amúgy is jönnél egy szívességgel... – hajolok hozzá egészen közel, hogy farkasszemet nézhessek vele. Egészen jól állja a pillantásom, bár azért némi zavart felfedezek szemeiben. Sokkal kitartóbb kölyök, mint azt ahogy sejtettem. – De mivel rohadt sokat segítenél ezzel a kis szorgalmas jegyzeteléssel, nem bánom. Elmegyek veled. Mert még a végén bajba keverednél – vigyorgok rá, de valami olyan eszelős módon, hogy kissé zavarba is jön.
- Akkor azt hiszem, ezt megbeszéltük – vigyorog rám végül. Bár szerintem csak ezzel akarja félbeszakítani számára kellemetlenné váló szemezésünk. – Eljössz majd értem, nehogy véletlenül elvesszek út közben? – incselkedik tovább. Nem baszom át magamat sem azzal, hogy nem indít el bennem ezzel a viselkedéssel valamit. Bár annak a valaminek lehet nem itt a könyvtárban lenne a helye. Azt hiszem, akkor többet nem kéne egyikünknek sem betennie ide a lábát. Viszont a könyvtáros nyannyer arckifejezését szívesen megnézném…
- Ó, én azt hittem tudsz vigyázni magadra – hajolok hozzá még egy leheletnyit közelebb. Igazából talán csak pont az a bizonyos lehelet választ el minket egymástól… Számat égeti az orrán kiszuszogott levegő, szinte a saját bőrömön érzem, ahogy ereiben gyorsabban kezd száguldozni a vér, mint normál esetben. Vele ellentétben én halál nyugodtnak érzem magam.  Próbálja nyugtatni magát, rejtegetni milyen hatással vagyok rá. Összezárja ajkait, hogy ott még véletlenül se szökjön ki egy picike levegő sem, szemeit le-lesüti. Ugyan Nyuszika, azt hiszed, hogy majd pont engem fogsz tudni átverni? Nem ismerlek, de átlátok rajtad. Ezen az egészen. Hogy teszed magad nekem. Volt már dolgom nem egy ribihez, bennük van valami, ami alapjáraton romlott. Valami egyszerű felfogás, leszaromság, vagy nevezhetjük bárminek. Te pedig kurvára nem ilyen vagy. Ha ezt szeretnéd játszani, hát legyen. Nem fogom kérdezni, hogy mit akarsz tőlem, vagy hogy miért teszed. Nekem csak jót teszel ezzel. De nem fogsz tudni megtéveszteni.
Aztán mégis megtorpanok. Körülbelül úgy érzem magam, mintha nyakon öntöttek volna egy vödör jeges vízzel. Végigpillantok Mateo alakján, vékony, mégis szálkásnak tűnő felsőtestén, csupasz karjainak, hófehér bőrén, majd újra belefúrom szemeimet az ő tiszta, hidegkék szemeibe. Annyira azt érzem vele kapcsolatban, hogy ő nem olyan ember, mint amilyennek előadja magát. Értem én, hogy színház az egész világ… de mire jó ez? Semmi jó nincs abban, mint amilyen próbál lenni. Én, mint született tróger, már csak tudom. Nem annyira fasza, ha csak a rosszat látják az emberben. Ezzel szemben benne olyan, mintha semmi rossz nem lenne.
Felegyenesedem és kihúzom magam, amit látszólag nem nagyon ért. Hát biztos, hogy fura lehet a hirtelen távolság, miután belemásztam az arcába.
- Írd le a címed Nyuszika. Elmegyek érted, ha már ez a kicsi szíved vágya – kacsintok rá magabiztosan, pedig bassza meg, most azért valahol odalett az a kurva nagy egóm. Mateot látszólag felvillanyozza a dolog, kitép a füzetéből egy darab fecnit, majd rákaparja a címét. Bár a kaparás nem biztos, hogy jó kifejezés, mivel az én kézírásomhoz képest, az övé kurva szép. Igényes.
- Tessék – nyújtja felém, én pedig elveszem, és anélkül, hogy megnézném, begyűröm a zsebembe. – Mutasd meg, hol tartottál a jegyzeteléssel – húzza közelebb a vaskos könyvet, amit nem olyan régen, még én forgattam. Gyorsan futtatom végig szem a sorokon, aztán rábökök a megfelelő helyre. – Ha odaadod az eddigi jegyzeteid, akkor arra folytatom. Hogy egy helyen legyen – mondja lelkesen, én pedig nem is értem, hogy lehet valaki ilyen. Egy kibaszott koncertért én nem tennék meg ennyi mindent. Azért meg pláne nem, hogy egy olyan ember társaságában legyek, mint én. Oké, hogy pokolian sármos vagyok, szellemes, és a magam módján szexi… De mégis csak én vagyok.
- Kösz – szűröm neki oda fogaim között, csak úgy félvállról, mikor nekiáll a jegyzetelésnek. Nem vagyok hozzászokva a köszönetnyilvánításhoz. Nem sokszor volt életemben olyan jellegű „kötelezettségem”, hogy bárkinek meg kelljen köszönnöm bármit is.
- Akkor legkésőbb szombaton találkozunk – vigyorog rám teli szájjal.
- Ja. Nyolcra érted megyek – biccentek felé, majd elköszönésként intek neki egyet.
 
~°¤°~
 
Már amikor bevágódom a lakásom ajtaján késésben vagyok. Bassza meg. Megcsúsztam az aznap délutáni munkahelyemen, így nem sok esélyt láttam arra, hogy időben odaérek Mateohoz. Már a bejárati ajtóban elkezdem ledobálni magamról a gönceimet, és rögtön bekanyarodok a fürdőbe, hogy villámsebességgel letusoljak. Nem nagyon lenne kedvem totál csapzottan és büdösen koncertre menni. Bár szerintem egyértelmű, hogy a mai estének messze nem a koncert lesz a fénypontja.
Még ádámkosztümben beesek a tükör elé és magamra mázalom koponyás álarcom. Most a torkomra is húzgálok fekete sávokat, majd szétmaszatolom őket, mintha kilátszódnának a légcsövem porcai. A szemeim megkapják a szokásos fekete keretet, a járomcsontom is kiélesítem. A végeredményt pedig még én is igazán lehengerlőnek találom – bár azt az időmennyiséget, már kevésbé díjazom, amit sikeresen elbasztam a művészkedésre. Bár kit érdekel igazából…? Nem hinném, hogy Mateo fogná magát és elindulna nélkülem. A pénzt meg muszáj nekem megkeresnem, ha már az nem keres engem.
Ruházat szempontjából nem nagyon kell megerőltetnem magam, hisz majdnem teljesen egyforma darabokat hordok csak. Magamra rángatok egy viszonylag szűk szabású fekete farmert, aminek bal térdén hatalmas lyuk tátong. De nem ez a kis faszom divatbuzis, amit körülbelül minden második pasinak gúnyolt létformán lehet látni mostanában… Ez eredetileg nem volt szakadt. És eredetileg én sem akartam akkorát taknyolni egy jól sikerül buli után, hogy ez legyen a végeredmény… De igazából egész menőn néz ki. Felsőnek pedig egy Mansonos néhai rövidujjú tökéletesen megteszi. Ami most már trikó, mert így jobban tetszett. Felveszem a szegecses nyakörvemet is, nehogy véletlenül is kicsit emberibb külsőm legyen. Biztosra megyek. A fülbevalóimat, fültágítóimat és piercingjeimet nem piszkálom meg. Nem szoktam se cserélgetni se kiszedegetni őket. Ezeket velem együtt fogják majd eltemetni is, azt hiszem. Végül belebújok a dzsekimbe és a bakancsomba is.
Mielőtt elindulnék, összevadászom a konyhaasztalról a kis fecnit, amire Mateo felírta a címét. Attól, hogy tahó vagyok, nem vagyok egy trehány szar. A fontos dolgokra figyelek és vigyázok. Alaposan bezárkózom, aztán megindulok az éjszakába. 
Nyolc után húsz perccel érkezem meg az általam keresett panelhoz. Igazából nem is nagyon kellett keresnem, ismertem a környéket. Jártam már ez előtt is arra párszor, de úgy igazán sosem figyeltem meg előtte… Nagyon nem az én világom volt. Oké, nem egy puccos, újgazdag környékről van szó, de olyan kis… családias. Vagy picsa tudja, hogy milyen. Tipikusan olyan, ahol a hozzám hasonlóak laknak. Szerintem, ha lenne elég pénzem, és megpróbálnék itt kivenni egy kecót, a lakástulajok az első pillantás után rám hívnák a zsarukat. Nem mintha akarnék ilyen helyen lakni… Legalább is azt hiszem.
A megfelelő lépcsőházat megtalálva felcsöngetek a megadott lakásra.
- Tessék? – hallom meg Mateo hangját a recsegő-ropogó telefonon keresztül.
- Szerencséd, hogy nem mentél el nélkülem – felelek neki magabiztos hangom, miközben egy halvány, féloldalas mosoly kiül az arcomra.
- Hazel… - mondja alig hallhatóan. Kicsit meglepettnek tűnik, mintha azt hitte volna, hogy felültettem. – Mindjárt megyek – hadarja és már meg is szakítja a vonalat. Vigyorogva felszusszanok reakcióján. Kis hülye…
Betámasztom a hátam az ajtóhoz, felveszek egy nagyon laza pozitúrát, és így várom, hogy leérkezzen hozzám Mateo. Előhúzom farzsebemből a bagósdobozom, majd rágyújtok. Hiába cigizek már hosszú évek óta, az első slukkok még mindig kaparják kicsit a torkom – bár már inkább egyfajta kellemes, megszokott érzetet váltanak ki bellem, mintsem köhögésre irritálnak.
Mélyeket szívok a füstölgő szálból, amikor lassú, kissé tova lépteket hallok az ajtó mögül. Azonnal formába vágom maga, a szám féloldalas mosolyra szalad…. De azonnal le is hervad az arcomról, amikor nem az álltam várt Hófehérke jelenik mellettem, hanem egy idős nénike, aki kis híján ott halálozik el mellett az ijedségtől. Gondolom úgy nézhetek ki a szemében, mint valami darabolós gyilkos, aki kifejezetten az a 80 és halál közötti nyannyerekre pályázik. Pláne így, félhomályban… Ugyan is nem a bejárat fölött kis lámpa nem túl sok fényt biztosít.
- Jó estét kívánok – mosolygok rá elég esetlenül, hogy mentsem, ami még menthet. – Én csak az egyik ismerősömre várok – magyarázom, majd szívok egy nagyot a cigiből. És ekkor meghallok megint lépéseket közeledni. A néni a hang irányába sandít, majd hamarosan én is megpillanthatom az éppen érkezőt.
-  Kezét csókolom, Mrs. Robinson – köszön illedelmesen Mateo a még mindig mellkasát szorongató idős hölgyeménynek, aki látszólag nem teljesen érti a szituációt, én pedig egyre jobban kezdek derülni az adott szituáció. Az igazat megvallva, elég éretlen dolog tőlem, hisz az öregeket tisztelni kell, megbecsülni, meg még sok, hasonló hülyeség… Kár, hogy soha nem volt olyan idős ember az életemben, aki felé mutathattam volna efajta tiszteletet. Hát… szar ügy, de e van.
- Mehetünk? – intézi felém a kérdést Mateo, de választ sem várva belekapaszkodik könyökömbe, és indulásra invitál. Bár szerencsétlen öregasszonyt elnézve, lehet jobb nem kísérteni a sorsot… Jobb távozni az előtt, mielőtt ki kéne hívnunk a mentőket.
Ahogy kellő távolságba érünk, azért ki-kiszalad a számon egy-egy nevetés, Mateo pedig nevelési célzattal, vállon ver. Csak nehogy a végén én neveljem meg őt…
- Azt hittem meggondoltad magad és nem jössz – jegyzi meg, mikor már célirányosan haladunk a koncert helyszíne felé.
- Nem szokásom hazudozni – vonom meg a vállam rávicsorogva, majd előhúzok még egy szál cigit. De mielőtt visszacsúsztatnám a zsebembe a dobozt, felé bökök vele. – Kérsz? – kérdezem, miközben az ajkaim között próbálom egyensúlyozva megtartani a saját szálam.
- Köszönöm – és ezzel szerez is magának egy szálat. Kattan az öngyújtóm és már fel is parázslik a cigarettám vége. Egy újabb mély slukk, aztán kezelésbe veszem Mateot is. Amikor ő is rendben van, végre akad némi lehetőségem, hogy végignézzek rajta. Ismét tetőtől talpig feketét visel, bár most magára aggatott egy sötétkék farmerdzsekit is. Arca kissé ki van pirulva, és némi izgatottságot is vélek rajta felfedezni.
- Amúgy meg, segítettél nekem, így végképp nem lenne pofám átbaszni – mondom neki közönyösen, még hozzáfűzve előbbi megjegyzéséhez. – Csak későn végeztem a melóban – árulom el neki. Nem mintha tartoznék bármiféle magyarázattal.
- Ha már a segítségnél tartunk… - kezd bele és közben kihúz a dzsekije zsebéből pár kettőbe hajtott lapot – kissé meggyűrődött, bocsi – szabadkozik majd felém nyújtja őket.
- Nálam sokkal szarabbul nézne ki – vigyorodom el, majd köszönetnyilvánításként biccentek egyet és még egyet hajtva a jegyzeteket begyűröm őket a saját zsebembe.
- És hol dolgozol? – érdekezik a kérdés.
- Túl sok helyen, hogy mindet felsoroljam – szusszantok nagyot, kesernyés vigyorral az arcomon. – De valamiből meg kell élni.
- Nem lehet könnyű az egyetem mellett – kommentálja elsősorban magának, mint nekem.
- Hát ebben az életben sok minden nem az, Nyuszika – jegyzem meg gunyorosan.
- Elképzelhető, hogy nekem is keresnem kell valamit. Ha elvesztem az ösztöndíjam. Még a végén megkérlek, hogy ajánlj be valahová – próbálná elviccelni a dolgot, de hangjából érezhető, hogy nem annyira élvezné ezt az opciót.
- Na, máris ennyire beleélted magad abba, hogy segítjük egymást jóban-rosszban, peace, love és rock’n’roll? – Kötözködöm kicsit, csak hogy zavarba hozzam. – Egyébként nem hiszem, hogy neked valók lennének azok a melók, amiket én csinálok – jegyzem meg végül, komolyabban. Nem azért, mert nem nézem ki belőle a dolgosságot, csak nem egy olyan alkat, aki órákon keresztül tudna nehéz ládákat pakolgatni. Bár szemem sarkából azért látom, hogy kicsit magára veszi ezt a megjegyzésem. De mentegetőzni nem fogok. Ha félreértette, hát… az az ő baja… Én nem akartam a kis lelkébe tiporni. Mégis… kissé szarul érzem magam miatta. – Amúgy hány éves vagy? Ha már engem egy vén fasznak néztél, jó lenne tudni, hogy mennyire vagy kölyök – próbálom terelni a témát.
- 19 vagyok – böki ki, én pedig lopva az arcára pillantok. Igazából annyinak is néz ki. Bassza meg, mellette mégis csak egy vénembernek tűnök. Még a végén valami perverz fasznak fognak nézni, hogy vele lógok.
 
A koncert viszonylag egy népszerű klubban lesz, az utolsó pillanatban érünk oda, hogy meg tudjuk még venni a bejáratnál a jegyeket. Viszont az ajtón belül már megy a hering parti, egy gombostűt sem lehetne leejteni. Rühellem az ilyen tömegnyomort, legszívesebben azonnal vissza is fordulnék, kidobott pénz a jegyre, ide, vagy oda, leszarom… De mivel első sorban nem magam miatt jöttem próbálok jó fiú módjára viselkedni – már amennyire tőle ez elképzelhető.
- Mit kérsz inni Nyuszika? Sör jó lesz? – kérdezem kissé közelebb hajolva Mateohoz, hogy biztosan meghalljon.
- Igen, köszi – mosolyog rám, bár azért az ő arcvonásai sem teljesen őszinték. Szerintem őt is feszéjezi a tömeg.
- Oké. De amég visszaérek, nehogy elkószálj! – Szólok rá fél oldalas mosollyal pofámon. – Mert még a végén ismét összeszedsz egy Rómeót.
- És talán nem mentenél meg ismét? – Incselkedik, én pedig felhorkanva nevetek.
- Hát ha nem tanultál a múltkoriból, lehet megfontolnám – beletúrok hajamba, és úgy vicsorgok rá. Hátat fordítok neki, hogy keressem a bárpultot. Eltelik néhány percbe, mire megtalálom. Amire pedig sikerül átverekednem magam a tömegen, kb. megtaposok 30 lábat, eleresztek 10 „kurvaanyját” és majd szétrobban a fejem a szín tiszta idegtől. Legszívesebben rágyújtanék, de nem egy, hanem minimum három szálra egyszerre, viszont vagyok olyan tündéri, hogy nem akarom senkinek sem lángra lobbantani a haját, vagy a ruháját. Ebben a nyomorgásban pedig elkerülhetetlen lenne.
Két sörrel a kezemben próbálok visszalavírnyázni Mateohoz, bár hiába szedem elő nem létező kötéltáncos tudományom, így is sikerül kicsit kilöttyinteni mindkét üvegből egy kicsit. És nem mellesleg nem is olyan egyszerű tájékozódni a sok ember között. Amikor végre kiszúrom a fehér hajkoronát, már legalább kicsit könnyebb a dolgom. Kb három ember választ el minket, mikor előre nyúlok, hogy megkocogtassam a vállát. Amikor felém fordul kissé a felsőtestével, a kezébe nyomom az egyik üveget. Egy szabad kézzel már azért könnyebb eltolnom magam elől az embereket.
- Undorító, hogy mennyien vannak – jegyzem meg mellé érve, és nagyot húzok az üvegből.
- Nem fogok látni semmit – jegyzi meg kicsit csalódottan, én pedig kiröhögöm. Sértődötten pillant rám, mire szabadkozva felemelem a kezeim. Annyira kölyök még, de tetszik.
- Ha csak ennyi hiányzik a boldogságodhoz, cukorfalat – megragadom szabad kezén a csuklóját és megindulok magam után húzva. Lehet hogy nem túl szép dolog a tolakodás… De éppen leszarom. Viszonyleg könnyen tudom törni a sort magam előtt, bár az én paramétereimmel azt hiszem nem is meglepő. Na meg azt hiszem, „kicsit” túl is öltöztem a többiekhez képest… Elég elmebetegnek tűnök a sok Mateoval egykorú, hasonló stílusú kölyök mellett.
Körülbelül az ötödik sorig sikerül eljutnunk, de annál nem is akarok előrébb menni. Elől mindig a legidiótábbak álnak, aztán ha elkezdenek pogózni, nem lenne kedvem senkinek sem leverni a fél veséjét. Magam elé állítom Mateot, hogy ne zavarjak be neki a kilátásban, majd a válla fölött a füléhez hajolok.
- Itt már megfelel, Nyuszika? – kérdezem tőle, direkt a lehető legközelebb hajolva hozzá. Hogy csak a leheletem válasszon el minket egymástól. Ha már játszunk, csináljuk rendesen.  
- Tökéletes – fordul fejével felém, de arra ügyel, hogy véletlenül se érjünk egymáshoz. Mélyen a szemébe fúrom a sajátjaimat. Elkapom, és csapdába ejtem a tekintetét. Mintha én lennék a fenevad, ő pedig a menekülő préda. De ezt a prédát azt hiszem, nem nagyon kell üldöznöm.
Szemezésünket félbeszakítja a kezdődő gitárszóló, ami a koncert kezdetét jelzi. A tömeg egyöntetűen felsikolt,visít és üvölt. Azt hiszem, a hangulattal nem lesz baj. Rögtön egy pörgősebb számmal kezd a banda, amit még viszonylag ismerek is. Ez legalább segít kicsit abban, hogy ráhangolódjam az estére. Nem viszem túlzásba, de még egy kicsit headbangelek is. Az én hajhosszammal nem is éri meg úgy ráznom a fejem, mintha epilepsziás lennék. Viszont Mateo tök mereven ácsorog mellettem, ami nem igazán tetszik. Ha már rock koncerten vagyunk, mozogni kell, bassza meg. Meghúzom az üvegem, majd szabad kezemmel a tarkójára simítok. Ujjaimat lassan csúsztatom fel hajas fejbőrére. Aztán óvatosan, ritmusra elkezdem mozgatni a fejét. És közben nagyon próbálok arra figyelni, nehogy kitörjem a nyakát…
- Lazulj már el! – Szólok oda neki, ő pedig próbál engedelmeskedni. Elveszem a kezem, és meg kell állapítanom, hogy gyorsan tanul. Kurva jól néz ki, ahogy göndörkés, fehér tincsek körbetáncolják az arcát.
 
 A koncert végére már mindketten nagyon átvesszük a többi ember hangulatát. Bár én nem kezdek el ugrálni, mint egy idióta táncolás címszó alatt. Mateot jobban megmozgatja a zene, mint engem. De nem is bánom, Egészen jól szórakozom, miközben nézem. Jól áll neki ez a felszabadultság. Hogy kiereszti a gőzt. A Három Majom viszont még mindig nem az ő világa. Az egy késdobálós lebuj. Ez a hely azért jobban illik hozzá. Itt már nem mutat rajta furán a fekete szett, a fülbevalók, sőt még a szájpiercing sem. Egy egészen más generáció tagjának tűnik, mint amiben én nőttem fel. Bár arról inkább szó se essen, hogy én miben nőttem fel. Nem csodálkozom azon, hogy milyen elcseszett lettem.
Egy órás zenélés után véget ér a buli, az emberek többsége pedig elkezd kifelé szivárogni. Mi úgy döntünk, inkább megvárjuk, ameddig kivonul a tömeg nagyobb része. Bár én aztán meg sem érezném acélbetkósban, ha átgázolnának a lábfejemen. Na meg nem hiszem, hogy bárkinek lenne annyi bátorsága, hogy ezzel a kinézettel velem merjen kötekedni a lökdösődés miatt.
Éjfél után nem sokkal érünk ki a klub elé, pár lélegzetvétel elejéig jól esik a tiszta levegő, aztán azonnal rá is gyújtok. Lassan megindulunk Mateoval, csendben haladunk egymás mellett. Nem értem hová vihette el a cica a nyelvét, de nincs hangulatom kérdezősködni. Majd mondja, ha bármi bassza a csőrét. Kissé próbálok lemaradni mögötte, legalább egy fél lépés távolságot mindenképpen akarok hagyni kettőnk között. Így kellemes rálátásom nyílik alakjára. Igazából kurvára vonzó srác, bár azt nem értem, mi is vonz benne ennyire. Alacsony, lehet hogy szálkás, de vékonydongájú… Ami egyébként nem gáz, csak nem kifejezzen férfias. Arcának vonásai viszont baromira képesek megfogni az embert. Engem legalább is biztos. Egyszerre lágyak, mégis van bennük valami komolyság, feszesség. És azok a kibaszottul kék szemek. Mintha egy reneszánsz festményről szökött volna meg. Olyan, tipikus képről, amin a művész az emberi szépség minden kis részletét egyszerre próbálja megjeleníteni. Mintha Mateo megtestesítené az angyalok által képviselt és elképzelt sémát. Mégsem sematikus. Nem hinném, hogy van még egy olyan megjelenésű ember ezen a kibaszott sárkupacon, mint ő. De persze a külső nem minden. De ha rá nézek, egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy szar ember lenne. Egyszerűen… azt érzem vele kapcsolatban, hogy ha akarna, sem tudna az lenni. Nem tudom, hogy akkor ő most egy francos szent, vagy micsoda, de egyszerűen jót sugároz magából. Bár… abban sem kételkedem, hogy neki is megvannak a maga keresztjei.
Mindenkinek megvannak. Kinek nagyobb, kinek kisebb. De megvannak.
Úgy döntök, hazáig kísérem Mateot, nehogy véletlenül eltévedjen. Na meg jól is esik a társasága. Lehet nem beszélgetünk, de mégis jobb, mint magányos faszként hazasétálni. És bármennyire is meglepőnek tűnik, nincsenek semmilyen kétértelmű, vagy csúnya és gonosz szándékaim vele. Nem mondom, hogy nem tudnék vele mit kezdeni… De nem érzem azt, hogy szükséges lenne ez után az este után. Beszarás… Hazel Hayes, mi a picsa lett veled? Bár arról fogalmam sincs, hogy az ő fejében mi járhat. De mindegy is. A döntést úgyis én hozom meg. A lakótömbhöz érve Mateo kicsit lassít a léptein, már-már beképzelek olyan hülyeségeket is, hogy nem akar még felmenni a lakásába belebújni a kis pizsikéjébe. Kis cukorfalat. Megáll a lépcsőház ajtajában, én közvetlenül mögé sétálok. Egy ideig még háttal nekem matat valamit a zsebében, aztán előhúz egy kulcscsomót.
- Hát akkor… - kezd bele, miközben felém fordul. – Kösz a mai estét. Nagyon jól éreztem magam – én csak közömbösen megvonom a vállam, majd kajánul elmosolyodok. Azt hiszem itt az ideje egy újabb (ordas)farkasszemezésnek… - Nincs kedved feljönni hozzám? – mutogat zavartan az ajtó irányába, én pedig kivételesen próbálok nem tahó lenni és kinevetni. Így hát csak egy halk kuncogást engedek el… Nem mintha nevetséges lenne, egyszerűen csak jól szórakozom a viselkedésén. Ahogy próbál felszedni. Ahogy próbál bátorságot keríteni ahhoz, hogy felszedjen. Nem tudom mi a faszt láthat bennem..
Gondolkodás nélkül lépek még egy lépcsőfokkal feljebb, hogy még közelebb férkőzhessek hozzá. Minden egyes lélegzetvételemmel bekúszik orromba az illata. Fogalmam sincs, hogy ez az öblítője, parfümje, vagy a bőrének van ilyen kibaszottul mámorító illata, de egészen magával ragad. Mint egy vadállat, úgy csapok le rá, és csókolom meg. Nekiszorítom az ajtónak, egészen hangosat nyekken, mikor viszonylag erősen nekicsapódik a háta az öreg fa szerkezetnek. Nem kegyelmezek neki, nem finomkodok. Nem is ismerek efajta dolgokat. És nem sajnálom használni a nyelvem sem.. Fogaimmal eljátszadozom az alsó ajkával, egészen megborzongok, mikor fogaimon fémes hanggal koccan piercingje. Kell némi idő, mire ő is kapcsol, és partner lesz a dologban. Eleinte igaz bizonytalan, de aztán sikerül felvennie velem a ritmust. És őszintén megvallva, nem is csinálja rosszul… De lenne még hová fejlődnie.
Kiélvezek minden pillanatot, ahogy szánk összeér. Olyan közel szorítom magam hozzá, hogy orrom szorosan bőréhez simuljon, viszont testeink között hagyok egy hajszálnyi távolságot. De ahelyett, hogy ez elvenne az egész élmény értékéből, csak még inkább feltüzel. Nem tudok betelni vele, nem tudom eléggé magamba inni az egész valóját. Megmámorít. Mintha egész addigi életemben szomjaztam és éheztem volna, de most megkapnám a világ leginkább szomjúság oltó italát és a világ legfinomabb ételeit. Mintha… a jóságát, ártatlanságát szívnám magamba…  
Hirtelen szakadok el tőle, nem foglalkozva azzal, hogy ő még hajolna utánam. Egyszerűen nem tud érdekelni, olyan hirtelen ér a felismerés. Felülkerekedik rajtam az érzés, hogy én hozzá képest egy utolsó senkiházi vagy. Egy olyan ember, akiben egy szemernyi jóság sincsen. Miközben ő… És így, ilyen szörnyetegként még bemocskoljam őt…? Mintha csak azzal is tönkre tudnám tenni azt az egészet, amit benne látok.
Próbálom összeszedni magam, nyugodtságot erőltetni arcvonásaimra. Nem fogom hagyni, hogy olvasson belőlem.
- Legyen szép estéd, Nyuszika – suttogom még mindig túlságosan közel hozzá, egy féloldalas mosolyt erőltetve. Kezem a feje mellett ökölbe szorul az ajtón. Vetek még egy utolsó pillantást rá; Tágra nyílt pupilláira, résnyire nyílt, levegőért kapkodó ajkaira. Aztán hátat fordítok neki, és ott hagyom. Jobbom a magasba emelve intek neki, de már nem nézek vissza.
Mekkora egy idióta vagyok.


vicii2018. 09. 30. 21:11:50#35574
Karakter: Mateo Reinheit
Megjegyzés: (Hazelnek)


- Mr. Reinheit, megtisztelne minket is a figyelmével? – hasít a csendbe a professzor ingerlékeny hangja, én pedig a nevem hallatán meglepetten pillantok fel. Fel sem tűnt, hogy ennyire elmerültem a gondolataimban. Minden tekintet rám szegeződik, egyesek arcán kárörvendő vigyor. Elszégyellem magam.
- Elnézést, Professzor. – kérek bocsánatot, de az öreg vonásai kicsit sem enyhülnek meg. Minden esetre visszafordul a tábla felé és folytatja az előadást. Néhány percig kitartok, majd újra az újságomat kezdem el lapozgatni. Figyelnem kellene, de egyszerűen képtelen vagyok koncentrálni. Pedig nem ronthatok, az ösztöndíj eddig fedezte a kiadásaimat, ha szűkösen is. Ha lerontom a jegyeimet, munkát kell keresnem, hogy megélhessek.
Az apróhirdetésekhez lapozok. Nyaranként mindig kávézókban vagy cukrászdákban dolgoztam, kellemes meló volt. Sokat nem keresnék vele, de talán megtenné. Élveztem ott a munkát, élveztem az emberek társaságát is, egész kellemes volt. Talán itt kellene hagynom az egyetemet és rögtön munkába állnom. Lehet, ez az egész nem nekem való. Hogy akarok a jövőben embereken segíteni, mikor én is egy csődtömeg vagyok?
Sóhajtva csukom be az újságot, majd a padra dőlök, a fejemet a kezemre fektetem. Tompán hallom csak a professzor előadását. Lehunyom a szemem, és csak a szívem ritmikus dobogására koncentrálok. Kizárok minden más zajt, csak a saját testemre figyelek. Egészen elcsitul háborgó lelkem.
Megszólal az előadás végét jelző csengő, hirtelen vág bele a csendbe. Halk moraj gerjed, mindenki automatikusan pakolni kezd, az öreg pedig kelletlenül befejezi a mondandóját. Én is összepakolom a cuccaimat, és már épp távozni készülnék, mikor a Professzor magához hív.
- Reinheit, jöjjön ide, kérem.
Meglepetten pillantok le a pódiumra, majd kelletlenül megindulok felé. Nincs kedvem ehhez, nem akarok végighallgatni egy újabb leszidást vagy szentbeszédet. Kedvem lenne most csak leheveredni a fűbe és élvezni a nap melegét a bőrömön. Mindennél jobban vágyom most erre.
- Mi történt magával? Az év elején még a legígéretesebb diáknak hittem, de romlani kezdtek az eredményei. Nem figyel az órán. Mi történt? – kérdi, arcán őszinte aggodalommal, én pedig zavartan túrok a hajamba. Most mit mondjak erre? Hogy egy érzelmi csődtömeg vagyok, aki igazából azért jött egyetemre, hogy távol kerüljön a régi életétől? Hogy nem is akarom ezt az egészet igazán?
- Sajnálom Professzor, némi magánjellegű problémám akadt. – hárítok, az öreg pedig figyelmesen lesi minden mozdulatom, majd lassan bólint.
- Értem. Felesleges lenne azt mondanom, hogy bátran forduljon hozzám, ha segítségre lenne szüksége, maga nem tűnik annak a fajtának, aki élne a lehetőséggel. – közli, én meg majdnem belepirulok, mennyire beletrafált. – Rendezze a dolgait és szedje össze magát minél hamarabb, rendben? Nem leszek sokáig elnéző. Döntse el, mennyire fontosak a tanulmányai. – mondja komoly arccal, mélyen a szemembe nézve, én pedig nem tudom állni a tekintetét. Ezzel elfordul, a papírjait kezdi rendezgetni, én pedig jelzésnek veszem, hogy a beszélgetésnek vége. Megkönnyebbülten távozok a teremből, hogy nem kell tovább hallgatnom, mégis valami rossz szájízt hagy maga után a dolog. Igaza van az öregnek, végtére is régi álmom, hogy pszichiáter legyek. A történtek pedig nem befolyásolhatnak a céljaim elérésében. De mégis…
Mivel ez volt az utolsó előadás, távozom az épületből. A kampuszon lévő kis park felé veszem az irányt, leheveredem egy nagy tölgyfa tövébe, kezemet a fejemet alá téve dőlök hátra a selymes pázsiton. Lehunyom a szemem, nagy levegőt veszek, és csak hallgatom a környezet halk morajlását. Az emberek beszélgetéseinek foszlányait, ahogy a szélben zizegnek a falevelek, a madarak csicsergését. Ebben a pillanatban semmi más nem számít.
Ahogy kinyitom a szemem, a levelek közt átszűrődő fénysugár épp az arcomra esik. Hunyorognom kell. Égeti a szemem, de makacsul nézek vele szembe. Látom, ahogy a ragyogó fényoszlopban kis pihék lebegnek, apró porszemcsék. Bár lehetnék én is csak porszem… sodródnék, nem tudván, honnan indultam és merre tartok…
Megcsörren a telefonom, én pedig nyögve halászom elő a táskámból, ami mellettem hever a gyepen. Mikor meglátom a kijelzőt, elfintorodom, már csak ez hiányzott. Veszek egy nagy levegőt, majd fogadom a hívást.
- Szia, anya. – köszönök, jókedvet erőltetve a hangomra.
- Szervusz, drágám. Mi újság, hogy vagy? – kérdi könnyed hangon, de hallom a szavaiban megbúvó szomorúságot.
- Kösz, jól. Megvagyok. – mondom szűkszavúan. Kis csend.
- Az jó. Remek. – mondja, majd újra habozik, mielőtt megszólalna. - Apád és én tudni szeretnénk, mikor látogatsz haza. – teszi fel újra a kérdést, amit minden alkalommal, mikor beszélünk, én pedig felsóhajtok.
- Anya, ezt már megbeszéltük… rengeteg dolgom van, sokat kell tanulnom. Nem érek rá. – mondom makacsul, lassan törökülésbe tornázva magam.
- Csak egyszer voltál itthon, mióta megkezdted a szemesztert, aggódunk miattad! Látni akarjuk, hogy jól vagy. Ha te nem vagy hajlandó hazajönni, akkor majd mi meglátogatunk.
- Kizárt. Anya, figyelj, meg kell értened, hogy most szükségem van egy kis magányra. Csak el akarok szakadni kicsit mindentől… szükségem van erre. - vallom be halk hangon, a vonal túlsó végén pedig vészjósló a csend.
- Nagyon szeretlek, kicsim. És nagyon aggódok érted. Biztos, hogy jól vagy? – kérdi sírós hangon, nekem pedig ettől kicsit mindig összeszorul a torkom.
- Igen. – mondom magabiztosságot erőltetve a hangomra.
- Jól van. Akkor jól van. – ismétli, kicsit szipogva. – De meg kell ígérned, hogy apád születésnapjára hazajössz, rendben?
- Ígérem.
- Szeretlek, kicsim.
- Én is, anya.
Bontja a vonalat, én pedig bűntudatosan bámulom a mobil képernyőjét. Tudom, hogy fájdalmat okozok nekik ezzel és aggódnak, de el kell szakadnom egy kicsit, hogy rendet tegyek magamban és megtaláljam önmagam.
Na jó, muszáj lesz tanulnom, ha nem akarom elveszíteni az ösztöndíjat.
Feltápászkodok és elszántan az egyetemi könyvtár felé veszem az irányt. Szociálpszichológiából eléggé le vagyok maradva, rá kell feküdnöm, hogy felzárkózzak.
Bevetem magam egy eldugott zugba és addig tanulok, amíg már nem zsong a fejem. Muszáj meghajtanom magam, nem maradhatok le teljesen. Nem veszthetem el az ösztöndíjat, mert akkor a szüleim végképp idegbajt kapnak majd. Addig tanulok, míg szinte már zsong az agyam, arra eszmélek, hogy már elrepült az egész délután. Mikor már az olvasottakat nem tudom normálisan felfogni, akkor döntök úgy, hogy befejezem mára. Becsapva a könyvet nagyot ásítok, kinyújtóztatom elgémberedett tagjaimat majd felállok. Kicsit elzsibbadtam, iszonyú kényelmetlenek ezek a székek. Fújtatva dörgölöm meg a szeme, alig látok ki a fejemből. És szinte varázsszóra sétálok neki valakinek.
Keményen nekiütközöm, jobban mondva nekisétálok a mellkasának, ha pontosan akarunk fogalmazni, és majdnem az orrom törik bele. Nyögve dörgölöm meg az említett testrészt, majd meglepetten pillantok fel a tőlem vagy egy fejjel magasabb férfira. Hirtelen belém is fagy a szó, ahogy rápillantok.
Magas és robosztus, elsőre pedig az arcában fityegő rengeteg fém kelti fel a figyelmemet. Még sosem láttam ennyi piercinget meg fülbevalót egy emberen, elképesztő. A haja kétoldalt felnyírt, a színét hirtelen meghatározni sem tudom. Meghökkentő látvány, az már biztos, az ellenséges tekintete pedig nem javít az összképen.
- Bocsánat. – találom meg a hangom, de válasz helyett csak felhúzza az egyik szemöldökét. Egyáltalán mit keres egy ilyen fickó itt? Lehet vagy harminc, későn döbbent rá, hogy pályát tévesztett, vagy mi a szösz? Érdekes, minden esetre nem én leszek, aki ítélkezik mások fölött. – Vissza tennéd nekem ezt a könyvet, ha szépen megkérlek? Én nem érek fel odáig – mondom bizakodóan felé nyújtva a lexikont, nem fűlik hozzá a fogam, hogy elrángassam idáig újra a kislétrát.
Néhány pillanatig azt hiszem, a számba tömi a könyvet és átgázol rajtam, de aztán elveszi a kezemből.
- Felülről a harmadik sorban van, a… - mutatok a helyére, de mielőtt befejezhetném, félbeszakít.
- Lehet, hogy nem úgy tűnik tündérbogár, de az ábécét azért ismerem. – mondja gúnyosan, én pedig meglepetten pillantok fel ellenséges arckifejezésére.
- Én nem… - kezdenék mentegetőzni, de meg sem várja, hogy bármit is mondjak, távozik. Megszeppenten nézek utána. Ez érdekes volt…
 
*
 
Már majdnem teljes letargiába merülök otthon, mikor elhatározom, hogy kicsit felrázom magam. Rég nem mozdultam ki, épp itt lesz az ideje. Láttam egy plakátot az egyik villanyoszlopon, egy feltörekvő alternatív rockot játszó bandáról. Egy lebujban lépnek fel, nem messze innen. Még nem jártam ott, de egyszer mindent ki kell próbálni.
Kicsípem hát magam, majd belevetődök az éjszakába. Könnyen megtalálom a kocsmát, és lepukkantabb, mint az elsőre látszik. Sötét és füstös, a tapéta már elszíneződött, a pulton beleivódott foltok, a zene viszont mindenért kárpótol. Egy BlackLove nevű banda lép fel, a tagjai meglepően fiatalnak tűnő lányok, rózsaszín tütüben és fekete acélbetétes bakancsban. Az énekes pedig olyan torokhangon hörög, amit bármilyen férfi megirigyelhetne. Élvezhető, minőségi zenét játszanak, egészen nagy tömeget vonzzanak be. Észrevétlenül csúszik le néhány üveg sör, a végére pedig olyan jó hangulatom lesz, hogy belecsusszanok a vonagló tömegbe. A ritmusra ugrálok én is, átadva magam teljesen a zenének, kiürül a fejem is, elfelejtek mindent, csak a pillanatot élvezem önfeledten. Nekem csapódik egy test, egyszer, kétszer, harmadszorra már egy kéz is csatlakozik hozzá. Szúrós pillantást küldök, arrébb csusszanok, de követ. Lihegve válok ki inkább a tömegből, a pulthoz lépek, rendelek még egy sört. Egy bárszékre vetve magam, kicsit még zihálva figyelem a tömeget, a kedvemet pedig hamar elrontja, mikor meglátom a bárgyú vigyorú férfit, ahogy épp az embereket félre lökdösve próbál eljutni hozzám. Leül a mellettem lévő székre, kér ő is egy italt, majd kicsit maszatos hangon, közel hajolva a fülembe súg.
- Tudod, nagyon bejössz nekem, hogy hívnak? – kérdi az indokoltnál közelebb hajolva, forró lehelete szinte égeti a bőrömet. Számat elhúzva hajolok távolabb, nem válaszolok, de nem szegi kedvét.
- Ugyan, ne kéresd magad. Mi lenne, ha keresnénk egy csendesebb helyet, hm? Beszélgethetnénk… - búgja erotikusnak szánt hangon, de belőlem jelenleg csak undort vált ki. Izzad, mint egy ló, a beszéde pedig arról árulkodik, már akkor sem lehetett szomjas, mikor két órával ezelőtt megérkeztem.
- Bocs, de nincs hozzá kedvem. – közlöm vele ridegen, ellenséges pillantással, de még ez sem elég neki, hogy vegye a lapot. Vagy túl részeg, vagy túl hülye…
- Na, szerintem nem bánnád meg. Jól szórakoznánk. – vigyorog, egyik kezével a combom felé nyúl azzal a meggyőződéssel, hogy megmarkolja, de mielőtt hozzám érhetne, erőteljes, határozott mozdulattal tolom el a kezét.
- Bocs – közlöm élesen, lecsapom a maradék söröm a pultra, majd felállok és faképnél hagyom. Kimegyek a mosdóba, időt hagyva neki, hogy elvonszolja a közelből a testét. Jutott már valaha numerához egyáltalán ezzel a szar dumával?
Hideg vízzel mosom meg az arcom, az kicsit felélénkít, majd visszatérek a helyemre. Megtorpanok egy pillanatra, mikor észreveszem, hogy az a csődtömeg még mindig ott dekkol, de megemberelem magam. Ha látja, hogy rendíthetetlen vagyok, hamarosan lekopik. Visszaülök a helyemre, büszkén, mintha mi sem történt volna, felkapom a sörömet és már épp ráhúznék, mikor egy kéz megragadja a csuklómat. Meglepetten nézek oldalra, két székkel odébb pedig egy ismerős, de meghökkentő ábrázat bámul felém.
- Én ezt nem tenném a helyedben, Nyuszika. – búgja mély hangon, nekem pedig a karcos baritonról beugrik a délutáni kép, a könyvtárban. Ő az a magas pasas, akibe beleütköztem, bár alig ismertem meg a groteszk smink miatt. Kéretlen udvarlóm előtt áthajolva veszi ki kezemből az üveget és a pultra teszi, majd a mellettem ülő részeg szerencsétlenhez fordul. – Te meg jobban tennéd, ha elhúznál a faszba. Mielőtt szólok a biztonságiaknak. Vagy én magam verlek agyon. – mondja halk, fenyegető hangon, nekem pedig a hangszínétől még a pihék is felállnak a tarkómon. Olyan gyűlölködő pillantást vet a másikra, hogy ebben a pillanatban elhiszem, hogy képes lenne kitaposni belőle az életet. Megborzongok.
- Te ebbe ne pofázz bele. Én láttam meg előbb. – hördül fel a részeg idióta, az alkoholtól láthatóan nem sikerült neki felmérni az erőviszonyokat. Névtelen jótevőm feláll a bárszékről, szinte a másik fölé tornyosul, szó nélkül megragadja a pólóját és kirángatja az erőtlenül kalimpáló Rómeót a bárból. Elképedve nézem, milyen könnyedséggel hajítja ki, és senki nem meri megkérdőjelezni a döntését, még a biztonságiak sem. Fürge, ruganyos léptekkel tér vissza, leveti magát a bárszékre. Szinte remeg az indulattól, halántékán kidudorodik egy lüktető ér. Lehunyja a szemét és mély lélegzetet vesz, nekem pedig most sikerül alaposabban szemügyre vennem a félhomályban. Sötét farmer, fekete póló és bőrdzseki van rajta, lábán acélbetétes bakancs. Úgy van felöltözve, mint majdnem mindenki a kocsmában, rajta mégis természetesebben áll. Izmos nyakán szegecses, nyakörvszerű dísz, ami furcsa mód izgalomba hoz. Arcán meghökkentő festés, koponyaszerű mázolmány, ami egészen groteszk megjelenést kölcsönöz neki. Akár egy horrorfilmbeli sorozatgyilkos is lehetne ezzel az ábrázattal. A smink alatt meglepően jóképű arc bújik meg, karakteres, markán áll, némi visszafogott, ébenfekete szakállal. Ajkai teltek, orra egyenes, karakteressé teszi az arcát. Szemei vékony vágásúak, mélyen ülőek, a színük pedig valami elképesztő. Fakó, kissé szürkés kék. Kétoldalt és hátul felnyírt haja középen hosszabb, a színe valami elképesztő kavalkád. A rengeteg fém az arcán pedig másodjára is ugyanolyan megdöbbentő. Számos fülbevaló, fültágító… sosem láttam még férfit, akinek az orrnyergében, sőt, még a szája két sarkában is piercing lett volna. Vajon a nyelvében is van...? A megjelenése egészen letaglózó és vad. Furcsa mód mégsem taszít. Sőt.
Néhány hosszú lélegzet után sikerül megnyugtatnia magát, felkapja a sörét és egy szuszra lehajtja a maradékot, majd az én üvegemmel együtt a pultos felé csúsztatja.
- Frank, öntsd ki ezt a szart. – mondja utálkozó hangon. – Nehogy valaki ingyen sör reményében megigya. – mondja szinte undorodva, a pultos pedig szó nélkül eltünteti az üveget. Rám pillant, elkapja a tekintetem és szinte kihívóan bámul vissza rám, láthatóan megszokta már a közönséget.
- Én… azt hiszem, köszönöm. – mondom tétován, nem is igazán tudom, mit kellene mondanom. Még senki nem hajított ki miattam mást egy kocsmából.
- Ne hagyd többet felügyelet nélkül a piád. Mert még a végén egy sikátorban ébredsz, meztelenül. – közli szárazon. – Pláne egy ilyen helyen ne csinálj ekkora ökörséget. – mondja látványosan körbemutatva, majd előhúzza a farzsebéből a cigijét és rágyújt. Kér még két sört, az egyiket pedig felém nyújtja. Meglepetten elveszem.
- Köszönöm. – mondom, miközben kortyolok egyet. Meglepett, nem tűnt annak az irgalmas szamaritánus fajtának, aki csak úgy meghív másokat egy italra. – Délután a könyvtárban…- szólalok meg tétován néhány perc múlva, ő pedig csak kérdőn néz rám. – Én nem akartalak hülyének nézni. – vonom meg a vállam, mire csak szórakozottan felröhög. Nem igazán tudom hova tenni a reakcióit.
- Kölyök, komolyan azt hiszed, hogy magamra vettem? – kérdi fülig érő vigyorral, én pedig zavartan bámulok vissza rám. Összezavar a viselkedésével. Ezek szerint nem gázoltam a lelkébe…
- Haz, tudod, hogy rühellem, ha a pultnál bagóztok. – szólal meg mögöttünk a robosztus pultos, mire névtelen megmentőm csak megvonja a vállát.
- Sehol sem látom kiírva, hogy nem lenne szabad. Amúgy is, már csak két slukk.
- Lesz abból még 62 is… amennyit te pöfékelsz. – jegyzi meg savanyúan a pultos, mire csak egy kaján vigyor a válasz.
Erről jut eszembe, még a nevét sem tudom.
- Egyébként, Mateo Reinheitnek hívnak. – mutatkozom be magabiztosan, a kezemet nyújtva. Felém fordul, tétován nézi a felé nyújtott jobbot, végül a markába fogja a kezem. Szinte elveszik az enyém a tenyerében. Határozott, erős kézfogása van, a tenyerén a bőr kicsit érdes.
- Hazel Hayes. – mondja végül, én pedig eleresztek egy mosolyt.
- Na és mit tanulsz? – kérdem kicsit könnyedebben, így, hogy hajlandó volt bemutatkozni és nem küldött el melegebb éghajlatra, a magabiztosságom kezd visszatérni. Felvont szemöldökkel néz rám, én pedig szenvtelen mosollyal bámulok vissza az arcába. – Gondolom nem az új könyvtáros vagy. Az egyetemi könyvtárba pedig csak dolgozók és hallgatók léphetnek be. – mondom, újabbat kortyolva a sörömből, a szemem sarkából figyelve a vonásait. Imponáló férfi, nagyon is, és meglepő, mennyire vonzónak találom. Talán az erőteljes, vad kisugárzása miatt. A teljes ellentéte azoknak az embereknek, akik eddig körülvettek. Igazság szerint még sosem találkoztam hozzá hasonlóval.
- Emberi erőforrások szakon vagyok. – mondja végül, én pedig meglepetten nézek rá. Ez a férfi egyre több és több meglepetést tartogat.
- Végül is, ha majd a jövőben tanácsot adsz, legalább biztos, hogy nem mernek majd veled ellenkezni az emberek. – vigyorodom el, mire öblös hangon felnevet, láthatóan jót mulat a megjegyzésemen. – Nem lehet egyszerű ilyen idősen. Mennyi vagy, 30? – pillantok végig rajta elgondolkodva. Felvonja a szemöldökét, hagy pár pillanatot a gondolkodásra, végül lerombolja az illúzióimat.
- Csak 25 vagyok, cukorfalat.- világosít fel, a beszívott füstöt beszéd közben engedve ki a száján. Elbűvölten nézem, ahogy kavarog körülötte a szürke füst.
- Idősebbnek tűnsz. Talán a piercingek miatt. – gondolkodom hangosan, ő pedig rám hagyja a dolgot. Végül azok a ragyogó szemek rám vetülnek, nekem pedig bizsergés fut végig a gerincem mentén a pillantásától.
- És te, mi leszel ha nagy leszel? – kérdi széles vigyorral, én pedig egy hajtásra kiiszom a sörömet, mielőtt válaszolnék.
- Az majd kiderül. Talán pszichiáter. – vonom meg a vállam, majd a pultos felé fordulva kérek még egy kört, mielőtt azonban nekilátnék egy újabb üvegnek, Hazel felé fordulok. – Kérhetek egy szál cigit?
Kicsit meglepődik, de aztán felém tartja a dobozt, én pedig elegánsan kihúzok belőle egy szálat. Kattan az öngyújtó, és mikor már izzik a rúd vége, nagyot szívok a nikotinos füstből. Lehunyt szemekkel élvezem, ahogy elárasztja a tüdőmet, bent tartom pár másodpercig, majd lassan az orromon engedem ki a füstöt. A pultos mögöttünk felmorran.
- Minden esetre, örülök hogy megismertelek, Hazel Hayes. – pillantok rá széles mosollyal, majd lassan lemászok a bárszékről. Zsong már a fejem, és nem csak a mai nap történései miatt, talán kicsit túlzásba vittem az ivást. – És kösz, hogy megmentettél. Ha nagy leszek, majd meghálálom. – vigyorgok rá, mire felnevet. Jól szórakozva nézi, ahogy a nyakánál megmarkolom a sörömet és még egyet szívok a cigimből. – De most inkább lelépek, mielőtt még valakit vissza kellene utasítanom. – kacsintok rá, talán kicsit kihívón, az alkohol teszi. Előhúzok egy bankjegyet a zsebemből és a pultra teszem. – A következő néhány italt én állom.
- El ne vessz hazafelé menet, Nyuszika! – mondja Hazel. Hirtelen megingok, az egyensúlyérzékem épp kezd cserbenhagyni. A vállába kapaszkodva tartom meg magam, nem tiltakozik.
- Ha így lenne, keress meg. – súgom sokat mondó mosollyal, mire azok a csodás szemek sötéten izzanak fel. Felnevetve veszem az irányt a kijárat felé, és miközben átküzdöm magam a tömegen, végig érzem magamon a tekintetét. Hazel Hayes, remélem, nemsokára újra összefutunk…
 
*
 
Másnap reggel kész kínszenvedés felkelnem. A fejem lüktet, a szemem ég, a fény pedig úgy hat rám, mintha ezernyi forró kis tűvel böködnék a koponyámat. De muszáj elvonszolnom magam az előadásokra, majd meghúzódom valahol a hátsó sorban. Teletömöm magam fájdalomcsillapítóval, majd bevetődöm a zuhany alá. Ahogy a forró vízcseppek végigsimogatják a bőrömet, kicsit jobban érzem magam. Bevillannak a tegnap este emlékképei, az arcomon pedig akaratlanul széles mosoly jelenik meg. Józanul eszembe sem jutott volna olyan kétértelműen beszélni, de így visszagondolva, nem bánom. Lehet, hogy soha többet nem látom, szóval kár lenne az elvesztegetett lehetőségért. De az is lehet, hogy nemsokára összefutunk valahol. Talán a könyvtárban.
A gondolattól felgyorsul a szívverésem. Vonzz az a férfi, nem tudom megmondani miért, de nagyon is vonzz. Talán mert ilyen könnyedén ki tudja fejezni magát. Nem esik nehezére kinyilvánítani az érzéseit és a gondolatait. Én sosem tudnék ilyen bátor lenni, de bizonyára könnyebb lenne úgy az élet. Nem félni mások ítélkezésétől, rosszalló pillantásától. Megtanulni figyelmen kívül hagyni mások véleményét. Felszabadító érzés lehet.
Ahogy felidézem a kaján vigyorát és a sötét, pásztázó tekintetét, borzongás fut végig a testemen. Lehunyt szemekkel tartom az arcom a zuhanyrózsa felé, a zubogó víz pedig az arcomba ömlik, szinte kimosva a gondolatokat a fejemből. Néhány perc múlva kilépek a zuhany alól, megtörölközök, felrángatok magamra néhány göncöt, összeszedem a cuccaimat és elindulok az első előadásra.
 
*
 
A következő néhány délutánt a könyvtárban töltöm. Hiába is tagadnám magamnak, igazából fél szemmel mindig Hazelt lesem. Várom, hogy kiváljon a tömegből magas alakjával és megbotránkoztató külsejével. Reménykedem, hogy a következő pillanatban feltűnik az egyik polc mögött, de egyenlőre hiába.
Sóhajtva sétálok a polcok között, keresgélek a könyvek között, majd leveszek egyet, ami épp kapcsolódik a mostani anyaghoz. Unott arccal vetem le magam a szokásos asztalomhoz az egyik legeldugottabb sarokba, majd felütöm a könyvet és lapozgatni kezdem. Jegyzetelek kicsit, de ásítás tör rám, szinte leragadnak a szemeim. Húsz perc ádáz küzdelem után megadom magam és az asztalra borulva hagyom, hogy elnyomjon az álom.
 
*
 
Nehezen ébredek, lassan válok ki a szirupos álom folyamából, fokozatosan érzékelem magam körül a valóságot. Nyögve könyökölök fel, majd megdörgölöm a szemeimet és tétován körbenézek. Persze, a könyvtárban vagyok, elaludhattam jegyzetelés közben. Laposakat pislogva vizslatom magam előtt az asztalt, de nem találom a könyvet, amiből épp információt nyertem ki. A szemöldökömet ráncolva nézek körbe, mikor az asztal túlsó végén meglátok egy alakot. Először fel sem fogom, kit látok, csak akkor világosodok fel, mikor az a különleges szempár egy hosszú pillanatra rám siklik a jegyzetei fölül.
- Hazel… - motyogom kásás hangon, majd a könyvre pillantok, amiből épp jegyzetel. – Azt a könyvet használtam. – bökök az említett tárgyra durcásan, mire csak felszalad az egyik szemöldöke.
- Ja, párnának. Én viszont jegyzetelnék belőle. – közli a kegyetlen igazságot, mire elhúzom a szám. Touché.
- Ezt nem vétózhatom meg. – vallom be, majd nagyot nyújtózok a széken. Mindenem elzsibbadt, a hátam pedig iszonyúan fáj, nem szoktam én a széken alváshoz. Nyögve túrok a táskámba apróért, majd lassan két lábra erőlködöm magam és a könyvtár bejáratánál lévő automatához sétálok. Veszek két doboz kávét, majd komótosan viszabattyogok az asztalhoz. Az egyik doboz kávét leteszem az asztalra Hazel mellé, a másikat pedig felbontom, és miután leültem, nagyot kortyolok belőle.
Hazel kérdőn pillant fel rám a kávé láttán, de csak vállat vonok.
- Ahogy elnézlek, nem csak nekem van rá szükségem. – pillantok végig kicsit elnyűtt ábrázatán.
- Kösz. – bontja fel ő is a dobozt, majd szinte egy hajtásra kiissza. Aztán az órájára pillant és bosszúsan felmorran. – Fenébe, késésben vagyok. – szisszen fel, tétován a jegyzeteire néz, majd becsukja a könyvet. Magam elé húzom a vaskos tanulmányt, majd a jegyzeteire pillantok, amiket épp készül elpakolni.
- Befejezhetem neked. – vetem fel, csak úgy mellékesen, mire meglepetten áll meg a mozdulat közben. – De nem lesz ingyen. – kúszik apró mosoly az arcomra, Hazel pedig szélesen elvigyorodik. Halvány ötlet körvonalazódik még mindig kissé bódult elmémben. Nem tudom, jó ötlet-e, de talán nem is érdekel. Talán épp most készülök kinyitni Pandora szelencéjét, de még azt sem bánom.
- Jól gondold át, mibe sodrod magad, Nyuszika. – figyelmeztet kaján vigyorral az arcán, de állom a tekintetét. Talán pont erre van most szükségem az életemben. Egy kis spontán őrültségre.
- Kedves, hogy aggódsz értem, de tudok vigyázni magamra. - mondom, miközben kinyitom a könyvet ott, ahol ő az előbb becsukta. Kijelentésemre csak felhorkant, de elengedem a fülem mellett. – Segítek befejezni a jegyzeteidet. Cserébe szombat este eljössz velem egy koncertre. – pillantok rá kihívóan, táskámból előkutatva a szórólapot majd kiterítve az asztalon. Az egyik kedvenc bandám lép fel, viszont egy ilyen kaliberű koncertre nem szívesen mennék el egyedül.
A szíven hevesen kezd dobogni, talán még soha életemben nem csináltam ilyen őrültséget. De itt az ideje, hogy végre elkezdjek élni.


Regi2018. 09. 20. 14:01:53#35571
Karakter: Hazel Hayes
Megjegyzés: Mateonak


ZENE

Fülsiketítően szólal meg pontosan a fejem mellett a telefonomon az ébresztő. Csukott szemmel megkeresse azt a szart, és fél szememet résnyire nyitva likvidálom. Amint megvolt a művelet, azonnal vissza is csukom, ugyanis a kora reggeli napsugarak a szokásos, nem túl kedves módjukon ki akarják égetni a retinám. Helyezkedek kicsit a takaró alatt, de mikor átgördülök az oldalamra, váratlan meglepetés ér. Kell néhány perc, amire sikerül felidéznem magamban az előző estét, és azt, hogy az aktuálisan mellettem fekvő Morticia Addams hasonmás hogy a pokolba került mellém. Na jó… Valójában Amandának hívják…
Hosszú fekete haja kócosan tapadt izzadt hátára, néhány tincs nyaka köré fonódik. Arcának vonai nem kifejezetten különlegesek, sőt - kifejezetten átlagosak. Nem mintha én egy született Adonisz lennék. Orra kicsit nagy és görbe, ajkai se nem teltek, se nem vékonyak. De ennek ellenére megvan a maga vonzereje. Bár lehet, hogy csak ügyesen sminkel – bár annak már nem örülök, hogy az esti két kiló vakolatának minimum a kétharmada a az ágyneműmön kötött ki. Nagyokat szuszog mellett, szinte biztos vagyok benne, hogy ő jobban kiütötte magát mint én. Szerintem őt még nem is láttam huzamosabb ideig nem-kiütve. Na de mindenki úgy cseszi el a saját életét, ahogy jól esik neki.
Egy laza mozdulattal arrébb tolom a mellettem fekvő testét, rajtam nyugvó sas-műkörmös kezét lesöpröm mellkasomról,  hogy könnyebben ki tudjak mászni az ágyból. Magamra rángatom az alsónadrágom. Mivel nincs túlságosan rossz kedvem, vagyok olyan tündéri, hogy nem azonnal keltem fel immáron nem szívesen látott vendégemet – hagyok neki még néhány percet arra, hogy magától felébredjen és szép csendesen lelépjen. Gyorsan megteszem a hálószobámból a konyháig vezető utat – ebben a lakásban kb a retyón ülve is tudnám nézni a nappaliban álló TV-t -, hogy főzzek magamnak egy kávét. Azért is mert reggel van, és azért is, mert tegnap este mégsem sikerült annyira jól mértéket tartanom. Máásnapos fejfájásra pedig nincs is jobb gyógyír.
A kotyogósból egyenes a bögrémben landol a fekete folyadék, olyan erős illata van, hogy gyanítom, a kanál megállna benne, ha nagyon próbálkoznék. Odatelepszem a kis asztalomhoz, és kinyitom az ablakot. Nem tart túl sokáig, mire kezem ügyébe akad a cigis dobozom és az öngyújtóm is. Azért még én sem vagyok akkora tróger, hogy premier plánban befüstöljem a saját lakásom. Igaz, hogy még egy egérlyukban is több hely lenne, mint itt, de mégis csak az enyém. Én güriztem meg érte és nem is néz ki szarul…  És végül is a környék sem rossz. Láttam már pocsékabbat is.
Mélyen a tüdőmbe szívom a nikotinos füstöt. Végigmarja légcsövem, érzem, ahogy elárasztja a tüdőm, még a gyomromba is eljut a kesernyés íze, majd ahogy visszafordul, lassan engedem ki orromon az opálos gázkolloid részecskéit. Ekkor hallom meg a közeledő lépteket, és már előre fogom a fejem, hogy miféle csevejbe fogok perceken belül keveredni.
- Jó reggelt! – pattan le velem szembe vendégem, szerencséjére immáron talpig ruhában – már amennyire a picsavillantó csípőfarmert és a csöcstartószerű felsőt annak lehet nevezni. Maga elé húzza bögrémet, és bőszen belekortyol kávémba. Hirtelen a felháborodástól köpni-nyelni nem tudok, csak akkor reagálok gaztettére, mikor másodszor is a szájához emeli a bögrémet. Határozott mozdulattal veszem ki a kezéből és elég nagy erővel teszem le magam elé, hogy biztosan nyomatékosítsam benne azt, hogy ez nem az övé.
- Ez nem volt valami kedves – böki felém karba font kezekkel, én pedig megvonom a vállam.
- Nem is akartam kedves lenni. És ha most megtennél egy szívességet – fejemmel a bejárat ajtó felé bökök – szerintem már tudod, hogy merre van az ajtó – eresztek el felé egy mosolynak gúnyolt vicsort. Én ezzel le is zárom őt és az egész szituációt, nem igazán veszek tudomást arról, hogy hogyan reagál. Azt még hallom, ahogy az ajtóból felém sziszeg néhány nem túl kedves becenevet, majd bevágja maga után az ajtót. Nem értem miért van így kiakadva… Nem most volt itt először, és úgy gondolom, hogy előző alkalmakkal sem filozofálni vagy romantikázni hoztam fel magamhoz…
Nem kávézgatok túl sokáig, nem igazán jár ki nekem ez a luxus. Magamra kapok néhány göncöt és már indulok is az aznap délelőtti munkahelyemre. Muszáj pénzt keresnem, a tandíjam nem fizeti ki magát.
Általában több helyen is dolgozom egyszerre. Nem mindenhol van minden napra beosztva, így a lyukas helyeket próbálom másod és harmad állásokkal kitölteni. Legalább azt nem mondhatja rám senki, hogy nem akarok abból a nyomorból kitörni, amibe anyám kitolt. És ugye ott van még az egyetem is… Azt is jó lenne emberségesen elvégezni. Nagyon kell az a diploma ahhoz, hogy normális munkát kapjak. Bár meg kell hagyni, hogy igazán bevállalós az az ember, aki egy olyan pofaszerkezetű embert alkalmaz, mint én. E kettő között egyensúlyozok nap mint nap. Végezni a feladataim és haladni a tanulmányaimmal. Kell ennél nagyobb felelősség az életben…? Hát… Azért van, ami jó is lehetne.
 
~°¤°~
 
Meló után az egyetemi könyvtár felé veszem az irányt, nem mintha bármikor is buzgómócsing lettem volna, de egyszerűbb kivenni a szükséges könyveket, mint megvásárolni. Na és persze pénztárcakímélőbb is. A könyvtáros nyannyer a szokásos, csúnya tekintetével méreget, mikor bevágódom az ajtó, de mielőtt rikácsolásra nyithatná a száját, az orra alá dugom a diákigazolványom és az olvasó kártyám. Megszopogatja párszor rosszallóan a műfogsorát, majd visszahelyezi pápaszemes tekintetét arra a könyvre, amit érkezésem előtt is vizslatott. Ennyi idősen már tudom, hogy okosabb néha szó nélkül állni egyes szituációkat, mintha odaszólnék valami nem túl illedelmeset, így inkább szépen, csöndben megkeresem a nekem szükséges könyveket és letelepedem egy asztalhoz. Táskámból előhúzok egy füzetet és pár tollat, majd nekiesek a jegyzetelésnek. Mivel korlátolt idő áll rendelkezésemre, próbálom minél hatékonyabban lenni. Próbálok nem tudomást venni a körülöttem beszélgető, neszező emberekről – nem mintha ez bármikor is túl nagy problémát jelentett volna.
Kicsit késésben vagyok, mikor feltápászkodom az asztaltól, hogy visszapakoljam a helyükre az addig használt könyveket. Nem nagyon izgatom magam, hogy el fogok késni. A munka megvár, Mr. Rossininél pedig nem nagyon ismerek jófejebb embert. Bár lehet csak azért jófej velem, mert megtűröm az evolúciós zsákutca fiát… Na meg kihúzom a seggét minden hülyeségből, amibe magától beleugrana.
Komótos léptekkel keresem meg a polcok között a megfelelő folyosót, hogy helyre tehessem az utolsó művet is. Elégedetten pöccintem beljebb a mutatóujjammal, és már indulnék is a dolgomra, de izomból nekiütközöm egy szerencsétlennek. Bosszúsan pillantok le a tőlem minimum egy fejjel alacsonyabb illetőre, aki ráncolva vonásait dörzsölgeti orrát. Biztosan beütötte mellkasomba. Szegény… még a végén eszembe jut megsajnálni.
- Bocsánat – mondja, mikor sikerül rendeznie arcvonásait, és felkukkant a szemembe. Válasz helyett viszont tőlem csak egy élesen, kérdőn felhúzott szemöldököt kap. – Vissza tennéd nekem ezt a könyvet, ha szépen megkérlek. Én nem érek fel odáig – nyújtja felém a szóban forgó darabot, én pedig – mivel még mindig nem vagyok kifejezetten rossz kedvemben – úgy döntök, hogy nem leszek seggfej. Szegény. Kicsi. Apróság.
- Felülről a harmadik sorban van, a… - kezdené magyarázni, amire kissé bepöccenek.
- Lehet, hogy nem úgy tűnik tümdérbogár, de az ábécét azért ismerem – mosolygok rá gunyorosan. Egy kissé, lopva, végigfuttatom szemem sziluettjén. Festet, fehér haj, sápadt bőr, lágy vonású arc. És olyan kék szemek, amiket még életemben nem láttam… Mi a fene. Honnan szalajtották ezt a srácot? Egy Botticelli festményről? Igazából, ha nem itt találkoztunk volna, hanem mondjuk egy sötétebb helyen, ahol több az ember, szívesen nézegettem volna még egy darabig.
- Én nem… - kezdene mentegetőzni, de nem várom meg, hogy befejezze mondatát. Kezemet felemelve intek neki egyet, és már ott sem vagyok.
 
Rossiniék kisboltjában minden este dolgozom már vagy hat éve. Elsősorban az árut szoktam átvenni, elpakolni, ide-oda hurcibálni. Nem egy könnyű munka, mégis itt érzem magam a legjobban. Érdekes egy família az övék; öt gyerek – közülük a középsővel engem is ver az ég -, hangos, de szeretetreméltó szülők. És velem is nagyon emberien viselkednek. Már kölyökként sem ítéltek el, amikor Marco néha hazarángatott magával iskola után. Egyszerűen csak… elfogadtak. Persze nem voltam soha olyan, mintha én is az egyik kölykük lettem volna, de mégis segítettek, ha látták, hogy szükségem van rá. Miután kikerültem az intézetből, Mr. Rossini kérés nélkül ajánlotta fel nekem a munkát. Előttem is megoldotta az öreg ezt a feladatot valahogy, és azért nekik sem volt soha annyi, hogy elszórják a pénzüket egy plusz, felesleges alkalmazottra. De mégis meghozták értem ezt az áldozatot. Ez a legnagyobb önzetlenség, amit egész életemben valaki megtett értem. Talán éppen ezért vállaltam magamra Marco bébiszitterének szerepét. Oké, nem annyira szörnyű, hogy a barátomnak nevezhetem, de azt hiszem nem árt neki, hogy mellette vagyok, aztán nem hagyom, hogy hülyeséget csináljon. Valahogy neki sosem nőtt be a feje lágya, és nem tanulta meg elkülöníteni azokat a dolgokat, amik akár az egész életét tönkre tehetik, attól, amik még beleférhetnek egy-egy szituációba. Nem veszi komolyan a füvezést, az sem érdekli, ha egymás utáni napokon picsa részegre issza magát. Pedig ez aztán igazán el tud cseszni egy életet. És baromi nehéz belőle kimászni.
Nem szoktam túl sokat rágódni azon, hogy milyen volt a gyerekkorom, mit kaptam, és mit nem attól a nőtől, aki az anyakönyvi kivonatomban a szülőanyámként van feltüntetve. Nem is lenne semmi értelme. Megváltoztatni úgysem tudom a múltat, már csak a jövőre tudok hatni. Tudom, hogy honnan jöttem, és tudom, hogy mi felé akarok tartani. Az pedig úgy nem megy, ha emésztem magam azon, hogy milyen egy szar gyerekkorom volt. Viszonyítási alapom pedig nincs, hogy milyen lett volna, ha nem vele, aztán intézetben töltöm az első 18 évemet, hanem mondjuk egy szerető családban. Ahol, ha nincs is mindenre pénz, de a szülők gondoskodóak, igyekvőek. Persze, azt nem varrhatom teljesen anyám nyakába, hogy lőttem magam. Ez az én döntésem volt. Egy nagyon hülye döntés, amivel sikeresen tettem méginkább tönkre a saját, már addig is elcseszett életem.
- Ma megyünk valamerre? – intézi hozzám Marco a kérdést, miközben feltornázik egy nagyobb dobozt a kijelölt helyére. – Ma lesznek koncertek a Három majomban.
- Nincs kedvem no-name, kis semmitérő bandák értelmetlen nyávogását hallgatni – húzom a számat, de érzem, hogy ebből most nem fog engedni.
- Hú, valaki nagyon morci – kezdi csesztetésem, amire összeráncolom a szemöldököm.
- Morci az öreganyád.
- Talán nem sikerült jól a múlt éjszaka, dögös, fekete, kedves közös ismerősünkkel? – feszegeti tovább a témát. Nem mintha bármi köze lenne hozzá…
- Talán féltékeny vagy, hogy neked csak a saját kezed jut? – vágok vissza, amire ő csak elröhögi magát. Hát igen… ezeken a szomorú tényeken én is csak röhögnék kínomban.
- Haz, ez nálad már egy komoly kapcsolat! Hányszor is dugtatok már?
- Mit tudom én – forgatom szemeim. És őszintén… fogalmam sincs. De nem is érdekel. – Na, akkor akarsz menni a Majomba, vagy mi legyen? – próbálom terelni a témát. Nincs túl sok hangulatom a hülye humorához.
- Hát ha már ilyen szépen kérdezed… Ha itt befejeztük a pakolást szerintem mehetünk is. Majd kölcsönadom anyám szemceruzáját, hogy kikend magad – lelkesedik.
- Kösz. Pont az a lényeg, hogy ki legyek kenve. Az már lényegtelen, hogy ugyanabban a ruhában rohadok reggel óta – Hangom cinikus, de igazából csak kötekedni akarok.
- Majd kapsz egy pólót. Én sem akarom, hogy a szagod távol tartsa tőlünk a nőket – vigyorog teli szájjal.
- Túl sok fogad van… - dünnyögök vissza. – Szívesen orvosolnám ezt a problémát – szurkálódok vele kicsit, jelezve, hogy jobban jár, ha nem szívja a vérem. De látszólag nem vesz komolyan; kiröhög. Előre érzem, hogy mekkora rakás szar lesz ez a mai este...
 
ZENE

Mielőtt elindulnánk, vettek még egy pillantást a kipingált arcomra, és elégedetten konstatálom, hogy nem is sikerült olyan vészesen a szokásos koponyás sminkem. Vastagon kihúztam szemeimet feketével, majd alul és felül is elmaszatoltam körbe. A számhoz vonalakat pingáltam, hogy meglegyenek a „fogaim” körvonalai. Járomcsontjaim alá is maszatoltam némi feketét, hogy adjon némi beesettséget az arcomnak. Szeretek így kinézni, élvezem, ha meghökkenthetek néhány embert. Nem egyszer kapok beszólásokat, miatta, de nem igazán érdekel. Az a lényeg, hogy én jól érezzem magam. És azt sem bánom, ha az arcfestéssel sikerül távol tartanom magamtól néhány embert. Nem vagyok az a haverkodós, társasági ember. Nem szeretem, ha idegenek beszélgetést akarnak kezdeményezni velem. Elvagyok én magamban is. Barátkozni sem akarok. Minek? Marco néha így is több barát a szükségesnél. A Három majom pedig nem éppen az a hely, ahol elkerülhetném azt a kevés, és igazán bátornak nevezhető idegen embert, aki megpróbál velem haverkodni. Na de melyik késdobálos lebúj ne lenne ilyen? Talán ez a hely annyival jobb, hogy hallgatható zenét játszanak, ami nagyban hozzájárul ahhoz, hogy még én is elviselhetőnek tartom. Néha pedig Joe, a tulaj, szervez olyan estéket, amikor helyi kis feltörekvő bandák léphetnek fel. Persze semmit sem fizet nekik, a bandák csak tapasztalatot nyernek. Hogy neki ebből mekkora bevétel van, arról már ötletem sincs.
Ahogy megérkezünk, hatalmas tömeg fogad. Már javában játszik az egyik fellépő banda. Elég groteszk látvány, amikor egy 16 körüli kiscsaj, akiben vasággyal sincs 50 kiló, takonyrozsaszín tütüben, fekete koponyás acélbetkósban olyan sátáni hörgést levág, hogy majdnem elszégyellem magam.
Rögtön a pult felé konvergálunk, ahol Marco nem aprózza el, rendel magának valami rövidet és egy sört, és amint megkapja, lelkes vigyorral az arcberendezésén már tovább is áll. Nem tudom milyen reményeket táplál a mai estével kapcsolatban, de ha egy pillanatig is elhiszi, hogy leszek olyan tündéri, hogy hazacipelem picsa részegen magamhoz, hogy ne bukjon le az apjáék előtt, akkor nagyon téved. 25 éves, bassza meg. Ideje megtanulnia vállalni a felelősséget a tetteiért.  
Rendelek magamnak egy sört, nem akarom túlzásba esni. Holnap este óráim lesznek, nem akarok totál másnaposan beülni. Néhány tanár így se lát szívesen. Na de rábasztak, mert vagy így, vagy úgy, de le fogok diplomázni. Leteszem a seggem egy bárszékre, és úgy fordulok a tömeg felé. Tökéletesen megfelel nekem az is, hogy csak onnan nézelődök. Na meg amúgy is. A fellépőket is elsősorban hallgatni kell, nem nézni. Az imént említett kiscsajból pedig bőven elég volt az pár másodpercnyi rálátás. Mindkét oldalamon ülnek még emberek, de ügyet sem vetek rájuk. Mit foglalkozzak én velük? Remélem ők sem fognak megpróbálkozni hasonló gaztettel. Békésen kortyolgatom a söröm, élvezem ahogy kesernyés íze végigkarcolja a torkom. Mellettem egy csávó éppen nagyon próbál befűzni egy csajt. Egész érdekesen alakul a beszélgetés, ezért csak úgy diszkréten elkezdek hallgatózni.
- Mi lenne ha keresnénk egy csendesebb helyet, hm? Beszélgetnénk… - Kis híján felröhögök. Ez a pasas max BASZélgetni akar…
- Bocs, de nincs hozzá kedvem – érkezik a válasz, egy kicsit mélyebb hangon, mint amilyenre számítok. Na ez így már más tészta, mosolygom magamban. Enyhén oldalra biccentem a fejem, hogy szemügyre vegyem a hölgynek hitt nem-hölgyet. És ekkor lepődök meg igazán. A délutáni Hófehérke gubbaszt tőlem kettővel arrébb, erősen az üvegére koncentrálva, miközben a mellettem ülő, elég szánalmas és lecsúszott kinézetű faszi egyre csak magyaráz neki.
- Na, szerintem nem bánnád meg. Jól szórakoznánk – nyúlna a kissé megszeppent kölyök felé. Már szinte várom, hogy kétségbeesetten összerezzenjem az érintéstől, olyan kis szűzies kislány módjára… de nem ez történik. És szerintem ezen én lepődöm meg a leginkább. Mi a fene.
- Bocs – határozottan tolja el a csávó kezét és feláll a székről. Annyira sajnálom, hogy nem látom a mellettem ülő szerencsétlen arcát… feldobta volna az egész napom.
A szememmel követem a srácot, ahogy elvonul előttem. És be kell vallanom, végig is nézek rajta. Érdekes egy jelenség, az már biztos.  És… nem ide való. Már ránézésre is van benne valami… kibaszott nagy ártatlanság. Attól, hogy tetőtől talpig felöltözik feketébe, még nem lesz egy olyan velejéig romlott szarházi, mint például én. A fehér hajával, fehér bőrével valahogy manifesztálódik számomra a személyisége is. Pedig nem is ismerem. És talán ez az egészben a legszebb. Teljesen az ellentétem. Ha engem lát egy vadideg, max csak gyomorgörcsöt érez és azt, hogy kerüljön ki nagy ívben. Nem mintha bánnám… Csak azért mégis. Bassza meg.
Visszafordulok a pulthoz és rendelek magamnak még egy sört. Valahogy sikerült elcsesznem a saját kedvem, amit legszívesebben piába fojtanék… Ha nem lennének bennem azok a kurva elvek. Na de azok is kellenek. Azok segítenek a helyes mederben tartani a kis elcseszett életem.
A szemem sarkából figyelem a mellettem ülő faszit. Nem kelt túl biztató látványt. Az csak egy kis apróság, hogy már szomjasnak se mondanám.  Turkál valamit a farmerja zsebében, és amikor előszedi a kis zacskót, már biztos leszek benne, hogy nem csak papírzsepit keresett az allergiája miatt. Érzem, ahogy gyorsul a szívverésem, a homlokomon pedig elkezd lüktetni egy vastagabb ér. A fogával feltépi a zacsit, aztán beleönti a tartalmát az ismerősen ismeretlen srác üvegébe. Valamiért van egy olyan érzésem, hogy nem porcukor vagy C-vitamin volt benne… Ezen a ponton durran el az agyam. Gyűlölöm az ilyen rohadék szarháziakat. Legszívesebben azonnal szétcsapnám a képét, de abban a pillanatban visszaérkezik a fiú. Látom ahogy meghökken egy tizedmásodpercre, talán abban reménykedett, hogy már nem lesz ott az őt minden áron meghódítani akaró Rómeó. Ha lenne esze, akkor most azonnal sarkon fordulna… De nem. Visszateszi a seggét a székre és már nyúl is az üveg után. Én pedig gondolkodás nélkül nyújtózkodom át a mellettem ülő férgen, és kapom el a kezét.
- Én ezt nem tenném a helyedben, Nyuszika – mosolygok rá sokat mondóan, majd a mellettem ülő baromra nézek. De ő már nem kap a mosolyomból… Előszedem a leggonoszabb énem, és érzem, ahogy még a hangszínem is megváltozik, amikor megszólalok. – Te meg jobban tennéd, ha elhúznál a faszba.  Mielőtt szólok a biztonságiaknak. Vagy én magam verlek agyon – És igen. Ott, abban a pillanatban tényleg agyon tudnám verni.
- Te ebbe ne pofázz bele. Én láttam meg előbb… - kezdene veszekedni velem, de nem igazán adok lehetőséget neki a szarakodásra. Felállok és belekapaszkodom a pólójába. Nem. Nem fogom megütni. Szarba nem szokás nyúlkáni… A grabancánál fogva rángatom ki a kocsmából, majd az ajtónál nagyot lendítek rajta, hogy lehetőleg feltörölje a betont a pofájával. Nem várom meg, hogy feltápászkodjon, inkább visszamegyek addig, ameddig tudom türtőztetni magam. Leülök a székre és veszek pár mély lélegzetet. Bár semmire sem megyek a kibaszott meditációval. Úgy érzem, hogy mindjárt agyvérzést kapok. Felkapom a söröm, és egy húzásra megiszom a maradékot.
- Frank – szólok oda a pultosnak – öntsd ki ezt a szart – kezébe adom a droggal töményített italt. - Nehogy valaki ingyen sör reményében megigya – mondom, miután egy kicsit megnyugodtam. Csak ekkor veszem észre, hogy a fiú még mindig ott van és engem figyel. Leplezetlenül visszabámulok rá.
- Én… Azt hiszem, köszönöm – mondja pár perc után. Olyan, mintha kissé meg lenne illetődve.
- Ne hagyd többet felügyelet nélkül a piád. Mert még a végén egy sikátorban ébredsz, meztelenül – közlöm vele tényszerűen a dolgokat. Nem mintha rám tartozna, hogy mi lesz vele. – Pláne egy ilyen helyen, ne csinálj ekkora ökörséget – mutatok körbe kinyújtott karral. Ha nem tud vigyázni magára, sakkozni járjon, ne hardcore kocsmába. Előhúzom farzsebemből a cigarettás dobozom, majd rágyújtok. Kérek még két sört Franktől. Az egyiket lepasszolom a mellettem ülőnek, mert én már csak ilyen jófej vagyok.
- Köszönöm – motyogj, majd megint elviszi a nyelvét az a bizonyos macska. Mondhatnám, hogy örülök neki, hogy nem akar haverkodni. De azért valahol kicsit kíváncsi is vagyok erre a kölyökre. – Délután a könyvtárban… - szólal meg újból, én pedig kérdőn felvonom a szemöldököm. – Én nem akartalak hülyének nézni – magyarázkodik én pedig elröhögöm magam.
- Kölyök, komolyan azt hiszed, hogy magamra vettem? – nevetek tovább, ő pedig kissé zavarba jön. Velem már nem olyan határozott, mint a személyre szabott Rómeójával.
- Haz, tudod, hogy rühellem, ha a pultnál bagóztok – szól oda Frank, én pedig nemtörődömül megvonom a vállam.
- Sehol sem látom kiírva, hogy nem lenne szabad. Amúgy is, már csak két slukk.
- Lesz abból még 62 is.. Amennyit te pöfékelsz – jegyzi meg nem túl boldogan, én pedig kajánul elmosolyodom.
- Akkor már legyen 69… Az egy nagyon szép szám – Erre már nem tud mit válaszolni, csak megcsóválja a fejét. Ő is tudja, jobban jár, ha rám hagyja. Úgyis nekem van igazam. Elnyomom a már teljesen elfüstölt szálat és rágyújtok a következőre. Most kell a nikotin az idegeimnek.
- Egyébként, Mateo Reinheitnek hívnak – hallom meg magam mellől a srácot. Felsőtestemmel felé fordulok, és akkor látom meg, hogy kezet nyújt nekem. Egy darabid csak nézem a vékony kézfejet, formás, törékeny ujjakat. Végül én is odanyújtom mancsom.
- Hazel Hayes.   


Szerkesztve Regi által @ 2018. 09. 23. 12:04:34


© Copyright 2009-2019. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).