A szobájába beérve először körbenéz, gondolom a szobatársát keresi - aki a vezetékdzsungelt elnézve csak informatikus lehet, aztán a szekrényhez lép (lábujjhegyre kell állnia, hogy elérje a felső polcot) és egy törölközőt a kezembe nyomva a fürdő felé hesseget, ahol inkább úgy döntök inkább jó fiú leszek, és nem matatom körbe a cuccait, ha már megetetett és az egészségemre is ennyire oda figyel.

Gyorsan a lezuhanyzom, és éppen akkor lépek ki az apró fülkéből, mikor Vincent is megjelenik az ajtóba. A kölcsön kapott törölközőt a derekam köré fogom és mire visszanézek a hófehérkére, azon kapom, hogy tekintete mindenféle leplezés nélkül cikázik rajtam. Na mi az, Vincent, nem csak arról volt szó, csak addig nem lesz rajtam ruha, amíg fel nem húzok magamra egy másikat?

- Te Liam - mondja végül-, nekem valami itt sántít. Mármint rajtad kívül. - fejezi be, és érzem ahogy az arcomra fagy a vigyor.

Hogy mi? Mármint, úgy értem... hogy mi? Ő nem tudta? Hogy a fenébe nem tudta?

- Nem lehetne, hogy ezt a beszélgetést azután ejtsük meg, hogy felöltöztem? - kérdezem reménykedve, hogy hátha lesz legalább pár percem összekaparni a gondolataimat.

- Egyefene - egyezik bele, és nem csak hogy ki megy, hanem kivonul a fürdőből.

Ez azt jelenti, hogy most haragszik? Nem haragudhat, ennél egyértelműben nem igazán kezelhettem volna ezt a helyzetet. Eddig mindenki tudta, akivel találkoztam. Könyörgöm, nem csak hogy instagarmomon van több tucat kép, ahol látszódik, de még a tinder bemutatkozómban is erről írtam! Sosem árultam zsákbamacskát, soha nem is akartam, akkor mégis hogy keveredhettem egy ennyire nyomorult helyzetbe?

Gyorsan magamra rángatom a ruhákat amit Vincent hozott, köztük egy pindúr pandúros pólót (amikor azt mondta keres nekem száraz és MELEG ruhát, nem éppen erre gondoltam) meg egy nadrágot, ami már ránézésre rövidnek tűnik. Bele sem merek nézni a tükörbe, anélkül biztos vagyok benne, hogy pont annyira festek úgy mint egy idióta, amennyire csak lehet.

- Én egy olyan erős kapcsolatot szeretnék, amilyen erős a szövete a pólómnak, hogy még nem szakadt ki a mellkasodon - mondja kuncogva amikor kilépek, ami csak még inkább megerősít az elképzelésemben. Egy pillanatig várom, hogy hozzáteszi, hogy akkor most le is út, fel is út, Liam, ha ilyen alapvető információkat nem voltam képes vele közölni, de aztán elém lépve ad egy csókot arcomra - Na, ne legyél morcos, nem rajtad nevetek.

- Akkor te most nem vagy kiakadva? - kérdezem biztos ami biztos, mert mint ahogy az imént kiderült, nála semmi sem annyira egyértelmű, mint én gondolom.

- Mi miatt is kellene? Legalább nem tudsz olyan könnyen elfutni előlem.

- Te teljesen hibbant vagy - mosolygom vissza rá.

- Azért a sztorira még kíváncsi vagyok - néz rám komolyan - Éreztem én, hogy te mindig valami rosszban SÁNTIKÁLSZ - kuncog újra saját viccén. Ez már volt Vincent, de köszi az információt.

- Mostantól ezt fogom hallgatni?

- Tudod volt egy ismerősöm, aki azt mondta a fél lábát is odaadná, hogy bekerüljön egy valóság showba… Nem ismeritek véletlenül egymást? - folytatja a nevetést, és ez minden kérdésemre választ ad.

- Ezt igennek veszem.

Végül a ruháim a radiátoron kötnek ki, én meg Vincent ágyán. Az első, ami feltűnik a szobájában, hogy még a kisebb káosz ellenére is minden annyira otthonos; a képek a falon, az ötvenféle díszpárna, a könyvek és jegyzetek az ágyvégében. A második, hogy mindennek, legalábbis az ő részén mindennek Vincent illata van. A fiú mosolyogva pötyörészik valamit a telefonján, úgyhogy én az ágya mellé a falra ragasztott képek felé fordulok. A nagyrészükön ő és a testvérei vannak, legalábbis gondolom hogy ők lehetnek, aztán Vincent is megerősíti, amikor lelkesen kezdi el mesélni egy-egy kép történetét.

Aztán megjelenik az ajtóban egy elég morcosnak tűnő szobatárs (Benjamin, aki mindig vesz neki tejet) és Vincent kijelenti, hogy eleget LÁBATLANKODTAM már nála, a ruháim is száraznak tűnnek, szóval, szia Liam.

Amíg a nadrágomat cserélem át (a kedves szobatárs előtt, aki vagy nagyon szerencsés ma, vagy nem annyira), azon gondolkodom vajon ő tudja e, hogy Vincent meleg. Erről még nem beszélgettünk túl sokat, mármint, párszor csókolóztunk már nyilvános helyen, szóval gondolom, hogy csak nem annyira titkos, de lehet nem ártana ezt a beszélgetést megejtenünk a közeljövőben.

- Hát, a pólód még nem száradt meg teljesen, szóval kénytelen leszel ebben - mutat a még mindig felfoghatatlanul botrányos pólómra - hazamenni. Remélem minél több emberrel találkozol hazafelé, csak hogy megcsodálhassák ők is milyen jól áll - kuncog magában.

- Sajnos nem - biggyesztem le a délutánihoz hasonlóan az ajkamat - kocsival jöttem.

- Akkor mit keresel még itt? - kérdezi csipkelődve és ujjaival megbökdösi oldalam.

- Nem akartam lecsúszni a kihagyhatatlan ajánlatodról. - rántom meg a vállaimat vigyorogva.

- Ennyire szeretted volna felpróbálni a Pindúr Pandúros pólóm?

- Persze - hagyom rá, és a szobájukból kilépve még magamra rángatom a dzsekimet és intek a nemtúlboldog Benjaminnak.

A kollégium bejáratában még kapok egy gyors búcsócsókot (mikor kerültem bele egy nyálas tinifilmbe, te jó ég) és már ott sem vagyok.

Hazaérve a nappalimban  Gerdát találom, lábai az asztalomon, kezében valami könyv (ami biztos vagyok benne, hogy szintén az enyém) és amikor meglát kiszakad belőle a nevetés.

- Csini a pólód - kacagja - csak kicsit kicsi rád, nem gondolod?

- Vincenté - mondom - és igazából azt csodálom, hogy rám jött egyáltalán.

- Annál a fiúnál nem nehéz nagyobbnak lenni, az biztos - nevet fel újra - Mi volt randin?

- Amikor meglátta a lábam, pontosabban azt, hogy nincs, mert hogy mint kiderült eddig ezt nem tudta - hadarom el a randink legjelentősebb momentumát miközben megpróbálkozom lefejteni magamról a pólót - az volt a reakciója, hogy mindig is tudta, hogy rosszban sántikálok.

Látom, ahogy Gerda arcán egyre több kérdés jelenik meg, végül csak újra nevetésbe tör ki: - Látod, megmondtam én, hogy ő életed tinder matche!

- Mindenkire ezt mondod - borzolom meg mosolyogva a haját, aztán a hálóm felé veszem az irányt - Gondolom ma is itt alszol, ugye? Jó éjt, Gerda.

- Jó éjt.

***

A hét további része rámegy a tanulásra és mire észbe kapok, már el is jött a péntek. Már előre kiválasztottam mit is főzzek, a fő szempont igazából csak az volt, hogy ne tűnjön túlságosan "az egész napom ráment erre hogy ezt itt megcsináljam" de azért lássa a belefektetett munkát. Ha már a több tucat kajás képéből nem tudtam semmit leszűrni instagramon.

Azt beszéltük meg, hogy körülbelül ötre jön, hogy legyen időm a főzésre, ami többé kevésbé elég is lett, már csak a sütésből van hátra egy kevés amikor átöltözök gyorsan és lemegyek a lépcsőházba Vincent elé. Éppen akkor érek le, amikor a fiú is megjelenik, arcán mosoly és kell pár pillanat, amíg feldolgozza az agyam, mennyire jól néz ki ma.

- Azon gondolkodtam a liftben, milyen szerencsés is vagy - áll meg előttem  - le merem fogadni, hogy minden reggeled jól indul, mert nem tudsz ballábbal felkelni - kuncog, és a tarkómnál fogva lehúz magához egy csókra - Szólj ám, ha kezdek sok lenni.

- Nem - rázom meg a fejem - Sőt. Örülök, hogy nem kezelsz úgy, mintha... érted - próbálkozom meg egy mosollyal - Köszönöm, Vincent.

Vincent csak mosolyog, és megkérdezi lifttel megyünk e. A tizediken lakom, mazochista azért nem vagyok, válaszolom, és megnyomom a lift hívógombját. A liftben csatlakozik hozzánk az egyik idős hölgy is a házból, akinek kicsit sok macskája lett mióta megözvegyült, de legalább mindig lelkesen kérdez Elvisről.

Aztán a lakásomba beérve gyorsan elmutogatom neki mit merre talál és végül a konyhában ültetem le pulthoz, az egyik széken terpeszkedő Elvis mellé, aki idő közben felébredt, úgyhogy bőven van ideje morcosan-lesajnálóan méregetni az új idegent.

- A macskád féltékeny típusnak tűnik - jegyzi meg Vincent szórakozottan.

- Elvist csak a macskakonzerv érdekli - legyintek és az ölem beveszem a labdaszerű jószágot, hogy Vincent mellé tudjak ülni. - Meg minden más, amit megehet - nevetem - És ha már itt tartunk, pár perc, és nekünk is kész lesz a kaja. Remélem, ízleni fog.

- Ó, én mindent szeretek, csak főtt étel legyen. - rántja meg  vállait- A koliban nem főzök magamra.

Csak nehogy elfelejtsek csomagolni neki akkor.

Ahelyett, hogy bármi verbálisan érdemleges választ adjon, csak közelebb hajol, aminek következtében én is automatikusan közelítek felé, s a pillanatot Liam csodálatos időzítése töri meg. Mikor valaki annyira béna, hogy saját magának rontja el a pillanatot… Oh, Liam…  Akik nagy családban nőnek fel köztudottan jobb reflexekkel rendelkeznek, hiszen öt gyerek közül neked kell elsőnek elkapni, amit akarsz, és megvédened magad a többiektől. Ezekre a reflexekre hagyatkozva kapom el a narancsleves üveget mielőtt átitatná a plédemet.

-        -   Igazán örülök, hogy annyira ízlik, hogy még a földet is meg szeretnéd kínálni… de szerintem nem szomjas – mosolyodom el, és nem bírom el, hogy ne csípjek oda egy kicsit a szavaimmal.

Becsavarva az üveg száját már huppannék vissza a helyemre, de megelőzve elkapja a derekamat, és arra eszmélek, hogy ajkai már a számon landoltak. Nagy csibész ez a fiú nagy csibész. Elengedve magam hagyom a kezeim is kissé elkalandozzanak fel egészen a hátára. Hmm… Az úszóknak olyan jó széles hátuk van… Érzem, ahogy belemosolyog a kis csókunkba, majd elhajolva elfekszem a pléden.

-        -   És neked hogy telt a napod?

-         -  Úgy döntöttem nem megyek ma be az egyetemre és egyszerűen kialszom magam – vonom meg a vállaimat. És milyen jó döntést hoztam ezzel, most is még csalogat vissza az ágyam…

-          - Hűha, ennyire kimerítő dolgokat terveztünk ma még csinálni? – kérdezi belekapaszkodva a tekintetemre, mire én csak egy mosolyt villantok. Én személy szerint a sorozatozásomra pihentem rá, az hogy te mit csinálsz este Liam, az már nem az én dolgom…

Büszkén húzom ki magam minden egyes alkalommal, mikor látom, hogy egy újabb és újabb szendvicsemet próbálja ki, és majszolja el. Vajon Jóanyám is mindig ezért vigyorog mikor kétpofára esszük a főztjét? Valószínűleg. Mondjuk én nem felnevelni akarom ezt a fiút, és nem is anyai érzéseket fűzök felé… Inkább csak jólesik nézni, ahogy a kezem munkájával tömi azt a kis butus fejét.

Végül felpattanok, hogy kinyújtóztassam tagjaimat, és egy kis sétára invitáljam a fiatalembert, akinek láthatóan sokkal inkább nehezére esik felállni, mint nekem.

-        -   Rendben csak segíts felkelni – nyújtja felém a kis kezét.

-          - Azért ennyire nem vagy vén, Liam – nevetek fel, majd kezemmel megragadva őt segítek neki feltápászkodni.

Villám sebességgel kezdem el összepakolni a kis dobozaim és a plédet, hogy aztán beleszuszakoljam a kosárba. Megállva a kosár előtt másodpercekig szuggerálom, majd pillantásomat rávetem Liamra.

-          - Nehéznek tűnik – jegyzem meg, és jelentőségteljesen pillantok rá, majd a kosárra. Remélem veszi a célzást. – Segítek vinni – vezetem rá a kis lelkem, és ujjaimat az ujjaiba akasztom ártatlanul mosolyogva.

-          - Az a kezem Vincent – teszi is meg a tényközlést. Liam, te egy zseni vagy.

-          - Tudom – válaszolom gyermeki mosollyal az arcomon, mire csak megforgatja a szemét, mint az a szülő, aki nem tudja megróni a gyermekét, mert az túl aranyos. Életem egy félmondatban.

Romantikus filmbe illően húzom magam után, és indulunk el az általam kiválasztott irányba, habár semmi tervem nincs mit is csinálhatnánk most, de fő a határozottság.

-          - Arra gondoltam, hogy csak hogy viszonozzam ezeket a páratlan és mesés szendvicseket pénteken átjöhetnél hozzám. Főznék valami finomat – áll meg velem szemben. Hmm.. Micsoda ajánlatokat kapok ma. – Ígérem, ha szeretnéd tényleg csak enni fogunk.

-          - Benne vagyok – bólintok és kezemmel újból a keze felé nyúlok.

Majd megszakítva a filmbe illő idillt, elkezd csöpögni az eső. Na jó, nem vagyunk cukorból, nem kell aggódni pár csepp miatt, ám amikor már a fa alá húzódva is a teljes átázás miatt didergünk bölcsebb dolognak tűnik felmenni a kollégiumba, amíg el nem áll ez a gedva.

-          - Ne, ne vigyorogj így, csak addig, amíg nem lesz rajtad ruha, amíg fel nem húzol valami szárazat helyette – magyarázom az idétlen mosolyára reagálva, amit csak nem tud letörölni az arcáról.

Magam után húzva közelítjük meg a kollégium épületét szinte teljesen átázva vetjük be magunkat a liftbe. Nekidőlve a liftben lévő tükörnek rázom meg a fejem, és próbálom kirázni a nagyja vizet a hajamból, ami Liamen landol ő pedig erre csak a szemét kezdi el forgatni.

Beérve a szobába nyugodtan konstatálom, hogy Benjamin nem tudom merre ment el, de nincs itt. Remélem kibékültek Janettel és most lent lopja nála az időt, mert ha a közeljövőben feljön akkor nagyon ki fog akadni rám. Kinyitva a szekrényem lábujjhegyre állok, hogy elérjem a felsőpolcról a tiszta a törölközőket, majd egyet Liam kezébe nyomok, és mutatok a fürdő irányába. Amíg letusol és kicsit átmelegszik keresek neki valami  száraz és meleg ruhát.

Nagyon mélyen kell bemásznom a szekrénybe, hogy az én babaméretemen kívül mást is találjak, s végül egyetlen póló akad a kezembe, ami az én méretemnél 2 mérettel nagyobb, mert direkt alvósnak vettem és azon is Pindúrpandúros lógó színesen ott virít. Remélem szereti a mesét mert nagyon nincs más választása, mint ezt felvenni, ha nem akar tüdőgyulladást kapni. Valamint kerítek neki egy kinyúlt szöszmöszmackónacit, amibe remélem, hogy bele tudja majd préselni magát.

Felpakolva a ruhákkal megindulok a fürdő felé, s kopogással felkészítem a lelkét arra, hogy be fogok lépni a kis magángőzfürdőbe. Kinyitva az ajtót, belépek, berúgom az említett tárgyat, majd a kis tükrös fogmosó részhez rakom le a száraz ruhát, s felegyenesedve szembenézek a tusolóból már kiszállt Liammel, aki volt olyan kedves, hogy maga köré tekerte a törölközőjét. Leplezetlenül nézek végig rajta – elvégre miért ne tenném, ha ilyen nyílt alkalmam adódna rá. Na várjunk. Valami nem stimmel. Felnézek az arcára, erősen újraindult most a windows, szinte látom a saját homlokomon a buffering feliratot. Kecsesen felülök a ruha mellé a csaphoz.

-          - Te Liam – kulcsolom össze ujjaimat a térdemen. – Nekem valami itt sántít. Mármint rajtad kívül – utalok lehelet finoman a lábára. Vagyis inkább a tényre, hogy nincs neki.

-          - Nem lehetne, hogy ezt a beszélgetést azután ejtsük meg, hogy felöltöztem? – kérdezi kissé zavarban, kezével még mindig derekán tartva a törölközőt.

-          - Egyefene – vonom meg a vállam és kivonulok a szobából.

A saját szobámban én is gyorsan áttörlöm magam és felveszem a kis alvós pizsigatyóm, hiszen nincs az az isten, hogy én ma már kimozdulok, maximum annyira, hogy lekísérem Liamet. Miért nem mondta az egészet a lábával? Jó, így érthetőbb, hogy miért esik olyan nehezére felállni, és miért volt olyan nyögvenyelős leülni a padra, mikor először futottunk össze. Meg oké, be kell vallanom nem az a legtutibb ismerkedős szöveg, hogy „Szia Liam vagyok, hiányzik egy lábam” várjunk… Most, hogy így belegondolok… Mintha valami ilyesmi szöveg lenne kint neki tinderen…

Gondolataimból az ajtó nyitódása zökkent ki, és egy morcosnak látszó lábatlan egyén. Nagy szemekkel nézek rá, és pár másodperc után muszáj elnevetnem magam. Annyira édes, ahogy a kisebb pólót ott feszül rajta és a szöszmöszmackóból kikandikál a bokája, mert bőven rövid neki, ráadásul az a dühös kisgyerek arckifejezés viszi a pálmát.

-        -   Én egy olyan erős kapcsolatot szeretnék, amilyen erős a szövete a pólómnak, hogy még nem szakadt ki a mellkasodon – mondom nevetve, majd én is gyorsan belebújok egy pólóba és közelebb lépek hozzá. – Na, ne legyél morcos nem rajtad nevetek – simogatom meg egyik kezemmel az arcát, majd lábujjhegyre állva csókot nyomok az arcára, ami érezhetően megenyhíti ugyanis kezei secpec alatt a hátamon matatnak.

-          - Akkor te most nem vagy kiakadva? – hajol el az arcomtól még mindig tartva a hátamnál.

-          - Mi miatt is kellene? – vonom fel fél szemöldököm. – Legalább nem tudsz olyan könnyen elfutni előlem – kacsintok rá egy ezerwattos mosoly társaságában.

-          - Te teljesen hibbant vagy – töröm meg a morcosságát és végre egy mosoly virít az arcán.

-          - Azért a sztorira még kíváncsi vagyok – nézek rá komolyan. – Éreztem én, hogy te mindig valami rosszban SÁNTIKÁLSZ  - kuncogok a saját poénomon.

-          - Mostantól ezeket fogom hallgatni? – forgatja a szemeit.

-          - Tudod volt egy ismerősöm, aki azt mondta a fél lábát is odaadná, hogy bekerüljön egy valóság showba… Nem ismeritek véletlenül egymást? – piszkálódom.

-        -   Ezt igennek veszem – sóhajt fel. 

- Te még nálam is fáradtabbnak tűnsz - jegyzi meg.

- Az is vagyok. - legyintek-  A délutáni előadásokra ma lehet, hogy nem jövök be, ha lesz katalógus, megkérhetlek, hogy engem is felírsz?

- Na, mi az, végre te is kihagysz egy órát a földi pokolból? Talán csak nem lány van a dologban? - kérdezi csipkelődve - Vagy fiú, persze.

- Gerda ma megy az éves vizsgálatra, és megígértem neki, hogy elkísérem. - rántom meg a vállam. Mintha csak ennyi lenne. Bárcsak ennyi lenne.

- Sok szerencsét - mondja még fészkelődve kicsit Brendon, és én nagyon hálás vagyok amiatt, hogy tovább már nem firtatja a témát.

***

Amikor beérek a kórházba, Gerda már ott van, idegesen járkál fel-alá, és én nagyon szeretném megnyugtatni, azt mondani neki, hogy biztosan nem lesz semmi gond, hogy feleslegen izgul, de ilyet csak az mond, aki még nem volt benne ebben. Úgyhogy inkább megölelem és csak annyit mondok, hogy bármi is lesz, megoldjuk.

- Eddig is mindent megoldottunk. - nevet frusztráltan, aztán eltűnik az ajtó mögött. Mindig meglepődök kicsit lelkileg milyen erős lány Gerda.

Először Carollal beszélek pár szót, de gyorsan rájövünk, hogy így csak még jobban felidegesítjük egymást, úgyhogy miután megígértette velem, hogy amint tudok valamit, írok neki, rám tette a telefont. A szánalmas kísérletem a tanulásra még gyorsabban befuccsolt, szóval végül az instagramomat kezdtem el tekergetni. Embereket követek ki - be, amikor jön az értesítés, hogy Vincent új képet töltött fel.

Egy lánnyal van rajta, aki a valamiért ismerősnek tűnik, de hogy honnan az már rejtély; és Vincent olyan arcot vág, mint akinek nem igazán százas. Szinte rögtön jön az üzenet is, hogy holnap háromra menjek érte a kollégium elé. Aha, szóval már van is terve?

Visszaírni már nincs időm, mert kilép az ajtón Gerda, sokkal megkönnyebbülten, mint ahogy bement, és érzem, ahogy én is megnyugszom.

- A laboros eredményeket még nem tudja... de a doki szerint nem lesz gond - szorongat meg ölelés közben - És kérdezte, mikor látogatod meg.

- Múlt hónapban voltam vizsgálaton, ennyire azért nem szeretek idejárni.

- Szerintem ő nem a vizsgálatra gondolt - mosolyog sunyin - De ne aggódj, mondtam neki, hogy most lefoglal más. Egészen pontosan Mr Második Randi.

- Nemsokára harmadik - mondom, mire Gerda mosolya még szélesebb lesz - Na gyere, menjünk haza.

Csakhamar eljön a másnap, azon belül is a randink időpontja. Azon kapom magam, hogy kicsit tovább állok a szekrényem előtt, de végül megállapodom egy fekete farmer, világos pólónál, meg a nem-igazán-bőr bőrdzsekimnél és mielőtt még elindulok, elcsípem Gerda megjegyzését, miszerint már megint piperkőc vagyok.

Vincent már a padon ül, amikor meglát kezei éles kalimpálásba kezdenek(nem kizárt, hogy kicsit az én szívem is) és amikor mellé érek, a vállamra támaszkodva ugrik le a padról.

- Na, ma mit csinálunk? - kérdezem végignézve a rajta és a kosáron a kezében.

- Együnk valamit - mondja, és kisujjainkat összefűzve iramodik meg a park felé - Előre szólok, szívem-lelkem benne van ebben a kosárban, úgy egyed. - Ó, szóval már ellopnom sem kell a szívét, adja ő magától?

- Te minden helyzetben ennyire irányító vagy?

- Nem foglak latexruhában nyakörvvel a nyakamban elfenekelni egy pálcával, bocs, hogy össze kell törnöm az álmaidat - biggyeszti le alsó ajkát. Micsoda élénk képzelő erőd van, Vincent!

- Kár. Pedig már beleéltem magam - utánzom le a mimikáját, mire rám nevet. Nagyon tetszik a nevetése.

A parkban egészen célirányosan egy fához vezet, és rögtön el is kezd kipakolni a kosárból. Először egy kockás plédet vesz ki(mert mégis mi mást), aztán mindenféle műanyag dobozt és poharakat. Egy pillanatra elgondolkodom, biztos jó ötlet e leülnöm, de végül győz a kíváncsiság, na meg Vincent szép mosolya.

- Abban felvágott gyümölcs van, az ott a salátás-tojásos szendvics, abban paradicsomos sajtos van, ott a szélén találod a laktózmentes tojássalit, meg van egy sütis doboz is- mutogat körbe, de döbbenetemben el is felejtek odafigyelni az információáradatra amit rám zúdít - Minden szendvicsből van hús meg laktózmentes is, mert nem tudtam, hogy vegetáriánus vagy e vagy laktózérzékeny, esetleg mindkettő.

Ezt mind miattam csinálta? Mármint, miért?

- Te elég sokat dolgoztál ezekkel - foglalom össze a gondolataimat, majd egy szendvicset felemelve a szemébe nézek - Köszönöm szépen, Vincent.

- Majd azután köszönd, hogy nem kaptál esetleges gyomorrontást - vonja meg a vállát. - Milyen napod volt?

- Elment - vonom meg én is vállaim - Nagyon nem kellene megbuknom az egyik tárgyból, így is elég vén vagyok az egyetemre - teszem még hozzá, csak hogy egy kicsivel több érdemi információt is mondjak.

- Ugyan, nem is látszik annyira a korod. Sokan vannak így… Huszonöt felett már fél lábbal a sírban. - szeretnék kínomban felnevetni, mármint, lényegében most ismerte el, hogy öreg vagyok, de még a levegőt is elfelejtek venni a következő mozdulata után.

Az egész, ahogy megtörli ujjával kicsit az arcom, annyira intim, és, nem is tudom gondoskodó, hogy a szívem kettőt kihagy, mire harmadszorra felfogja, mi is a dolga. Talán ez sokkal komolyabb, mint eddig kezeltem. Vagy mint ahogy eddig hittem.

- Tudod, imádom nézni, amikor majdnem sikerül zavarba hoznom téged már csak ennyivel is - teszi még hozzá mosolyogva.

Válasz helyett inkább közelebb hajolok hozzá, hogy megcsókolhassam, vagyis hogy újra megcsókolhassam, idézem fel a pár napja történteket, és Vincent veszi a lapot; ő is közelebb húzódik, hogy aztán ügyetlenségemben felborítsam a közöttünk lévő narancslés üveget. Vagyis, csak felborítottam volna; mert Vincent elkapta(mégis hogy csinálta?), mielőtt az egész ránk és a takaróra ömlött volna. Még éppen elcsípem a diadalom ittas mosolyt ajkain ahogy visszatekeri az üveg kupakját.

- Igazán örülök, hogy annyira ízlik, hogy még a földet is meg szeretnéd kínálni... de szerintem nem szomjas. - csipkelődik egy vigyorog kíséretében.

Mielőtt visszaülne az előbbi helyére, én vagyok a gyorsabb; derekánál fogva húzom közelebb, hogy befejezzem amit elkezdtem. Muszáj belemosolyognom csókunkba amikor megérzem vékony ujjait a hátamon, és egy egészen rövid időig egyszerűen csak úgy érzem, hogy ez így most túl jó, hogy igaz legyen. Hogy ennyire könnyen menjen minden.

 Végül én húzódom el, igazából, túlságosan is jól érzem magam vele ahhoz, hogy már most véget vessen a randinknak egy erre tévedt anyuka, aki szerint megrontjuk a gyereke elméjét már csak a létezésünkkel is.

- És neked hogy telt a napod? - kérdezem miután elterült mellettem a pléden.

- Úgy döntöttem nem megyek ma be az egyetemre - vonja meg vállait -, és helyette kialszom magam.

- Hűha, ennyire kimerítő dolgokat tervezünk ma még csinálni? - kérdezem megkeresve tekintetét, mire ő csak rám villant egy mosolyt, és én majdnem megint zavarba jövök. Valószínűleg felborulna az univerzum rendje, ha egyszer kettőnk közül őt is meghatnák kicsit ezek.

Eddig sosem fogott még ki rajtam senki ennyire. De ő újra és újra, és még azt sem mondhatom, hogy zavar, sőt, le sem tagadhatnám (nem mintha annyira akarnám?), az idétlen mosolyaim után pláne nem. Mégis hogy csinálja?

Még egy órán át beszélgetünk, vagyis inkább Vincent beszél, hát úgy mindenről, míg én végigkóstolom először az összes mindenmentes szendvicsét, aztán a laktózmenteseket is. Egyszer még nem lesz ebből gond, és látni az arcát, ahogy minden alkalommal lelkesen magyarázza melyikben mi van, már önmagában megéri. Végül hirtelen felpattan, és kijelenti, hogy elgémberedett a lába, inkább sétáljunk kicsit.

- Rendben, csak segíts felkelni - nyújtom felé a kezem. A lábammal a leülés még könnyű, de mindenféle kapaszkodó nélkül elég körülményes a felkelés, és egyelőre még nem szívesen adnám elő neki a műlábbal feltápászkodós attrakcióm.

- Azért ennyire még nem vagy vén, Liam - nevet, és én nem értem a megjegyzését, hogy vajon direkt kerüli e a témát a lábamról, de aztán a kezemet megfogva hagyja, hogy rátámaszkodjak. Egy szempillantás az egész. Ha mást nem is értem el a rehab alatt, azt mindenképp, hogy szinte rekordidő alatt tanultam meg alkalmazkodni az új körülményekhez és, hát az új lábamhoz is. Legalább Carol kevésbé aggódott.

Miután Vincent mindent visszapakol a kosárkájába, újra megáll előttem.

- Nehéznek tűnik. - mondja elgondolkodva, és érzem, ahogy az értetlenség kiül az arcomra; nincs is nálam semmi - Segítek vinni. - vigyorodik el, majd ujjaival az enyémek után nyúl.

- Az a kezem, Vincent.

- Tudom - válaszolja ártatlanul mosolyogva, és kell még egy pár pillanat, amíg leesik. Csak a szememet forgatom, mire ő összefűzve ujjainkat kezd el a kijelölt út felé húzni.

Ha valaki azt mondja nekem egy hónapja, hogy én ma bájosan-kedvesen kézen fogva fogok sétálgatni valakivel, akit tinderen ismertem meg, ráadásul egy 60-as éveket megszégyenítő piknik után, én kegyetlenül kiröhögtem volna. De láss csodát, itt vagyunk, és ó, hogy én mennyire nem bánom ezt!

 - Arra gondoltam, hogy, csak hogy viszonozzam ezeket a páratlan és mesés szendviceket, - kezdek bele-  pénteken átjöhetnél hozzám. Főznék valami finomat - mondom, majd megállok, hogy a szemébe nézhessek - Ígérem, ha szeretnéd, tényleg csak enni fogunk.

- Benne vagyok - bólint mosolyogva, aztán a újra kezem után nyúl, és én örömmel fogom meg az övét.

Először fel sem tűnt igazán, hogy csöpörög az eső, csak amikor egyik pillanatról a másikra zuhogni kezd. Először egy fa alá húzódunk, hátha eláll, de aztán gyorsan kiderül, hogy még sincs a hófehérkénél esernyő, szóval csak egy vállrántással elintézi annyival, hogy oké, akkor menjünk vissza a kollégiumába, az úgyis közel van.

- Ne, ne vigyorogj így - teszi még hozzá - csak addig nem lesz rajtad ruha, amíg fel nem húzol valami szárazat helyette. - viszonozza még azért mosolyom, majd a kollégium irányába kezd el húzni.

Mégis ki szervez úgy pikniket, hogy nem nézi meg előre az időjárás jelentést?

-          - Miért, te hogy neveznéd? – vonom fel fél szemöldököm.

-          - Az egyelőre maradjon az én titkom – jajj de kis titokzatos valaki.

-          - Akkor én nem is zavarok tovább – lépek el tőle pár lépést hátrálva.

-          - Ha hazaértem írok – bólint. Hát, ez a minimum, ha már eddig várakoztattál.

-          - Ajánlom is – vágom zsebre a kezem, és elindulok a kollégium felé.

Mikor már biztos távolságba kerülök, és tudom, hogy se ő se senki más nem láthat egy önelégült mosoly terül szét az arcomon. Azt hiszem nagyon jó úton haladunk ahhoz, hogy valami nagyon jó legyen mind a kettőnk életében. Ki gondolta volna, hogy ilyen jó dolog tud majd kisülni abból, ha az embert felregisztrálják tinderre.

A kollégiumban kivételesen szobatársammal is találkozom, ami igencsak ritka dolog hiszen Ben és a barátnője alig tudnak elszakadni egymástól. Mindent összevetve Ben jó srác. Mármint tipikusan az a srác, aki olyan szinten informatikus, hogy a szoba padlója kész útvesztő a zsinegek miatt, és mindig elveszít valamit, elfelejti ha mondtál neki valamit programozás közben, de mindig vesz neked tejet a lenti közértben, ha van rá szükséged ha nincs. Nem elfelejtendő részlet, hogy az egyik legjobb haverja az a felsőbbéves, akivel smároltam gólyatáborban, s emiatt az első közös sörözésünk elég kellemetlenre sikeredett. „Sziasztok, Ő itt Vince a szobatársam, ő pedig Peter és Chris.” „Tudom..” Nem maradt sokáig titok a homoszexualitásom, nem mintha olyan nagy titkot csinálnék belőle amúgy is. Legalább hamar meglett közöttünk az egyezmény, én nem hozok fel senki srácot mikor ő itt van a szobában, ő pedig nem dugja meg a barátnőjét mellettem. Pozitív pozitív együttélés.

-          - Rég láttalak Benjamin – ülök le az ágyamra. – Ennyivel kényelmesebbek az elsőn az ágyak?

-          - Kissé összezördültünk Janettel, úgyhogy feljöttem pár napra – fordul felém a kis gurulós székével, és feltolja szemüvegét az orrán.

-          - Már megint min? – veszem le cipőmet, s elkezdek tiszta törölközőért matatni a szekrényben.

-          - Nem tudom. Nem emlékszem. Éppen programoztam mikor elkezdett magyarázni valami kutyáról meg ruháról meg talán valami napszemüvegről – ráncolja homlokát – de ha megversz sem tudom visszaidézni.

-          - Úr. Isten. Benjamin. Hát ilyen SZUPCSI dolgokra nem figyelni – dobom le a törölközőt az ágyra, és fejbe feltolva a hangomat gesztikulálok.

-          - Ezt ne csináld – veszi le a szemüvegét. – Ilyenkor kibaszott ijesztő vagy, és nem akarok arra törekedni, hogy seggel és szájjal is a falnak fordulva tudjak aludni – erre csak kitör belőlem a röhögés, hogy a szememből a könny is kicsordul.

-          - Jól van főnök – indulok meg a zuhany felé még mindig kuncogva.

Végezve a tusolással elfekszem a matracon és hallgatom, ahogy Benjamin csapkodja a klaviatúrát. Relaxáló. Hirtelen pittyen a telefonom, én pedig olyan hirtelen kapom fel a komódról és nyitom meg. Liam. Vigyorogva pötyögök neki vissza „jól sikerült a randi?” küldöm el rögtön kissé szívva a vérét.  „aha, csak valami fura srác belekotnyeleskedett” hát a pofátlanság netovábbja mit ne mondjak. Ki képes ilyen szörnyűségre?

Másnap reggel vidáman és frissen kelek ki az ágyból. Még a hajam megzabolázását is megpróbálom, habár szinte egyenlő a lehetetlennel kezdeni vele valamit. Hát borzasztó mit ne mondjak. Beleugorva a szokásos farmerembe és tornacipőmbe egy teljesen minta nélküli fekete pulcsira esik a választás, majd táskámat a hátamra kapva indulok meg az egyetemi épületek felé.

Lepakolok Nora mellett a teremben, majd a büfé felé veszem az irányt. Kell nekem két kávé, hogy kibírjam ezt a napot, jó kis orvosi latinnal, anatómiával, szakmódszertannal és délutáni gyakorlati órával. Közelebb érve az objektumhoz, egy ismerős alakot pillantok meg.

-          - Fáradtnak tűnsz – teszek ténymegállítást mellé érve, majd nekikezdek Barbarával bizniszelni, hogy fél áron adja nekem oda a kávéimat, hiszen törzsvendég vagyok a helyen, és az ösztöndíjam felét, mindig itt a büfében iszom el.

-          - Erről abszolút te tehetsz – jelenti ki, mikor megtisztelem figyelmemmel.

-         -  Ezt majd akkor mond, ha mellettem ébredsz – közlöm vele a lehető legártatlanabb arckifejezésem felöltve. – Jó, hogy itt vagy amúgy, mert szerettem volna kérdezni, hogy holnap ráérsz e? Megejthetnénk a harmadik randinkat.

-          - Akár.

-          -  Akár.

Somolyogva megszerezve a két kis kávémat visszasomfordálok a terembe és az egyiket Nora elé csúsztatva felnyitom a laptopom, hogy neki kezdhessek „jegyzetelni” és miközben „jegyzetelek” elkezdhessem tervezni a kis randinkat. Hajrá Vince kreatívnak kell lenni, és most nem sózhatom rá a fizetést. Nora mellettem belemerülve nézi küzdelmem valami teljesen random online játékkal, majd beleunva ő is előveszi laptopját, hogy 1v1-ben elverhessem valamiben. Elvégre mire épül egy szoros barátság ha nem versengésre.

Kivételes alkalmak egyike, mikor eljön velem a kollégiumig. Nora a lánykoliban lakik, nem is nagyon szeret kimozdulni onnan. Én inkább bele sem akarok gondolni, milyen állapotok lehetnek ott, mikor annyi lány nekikezd egyszerre menstruálni… Nekünk elég volt hármat elviselni az évek alatt... Fent a szobámban lepakolva a cuccainkat vásárolni is elkísér, ugyanis szükségem van azokra a kezekre a cipekedésben.

Kenyér, pipa. Sonka, pipa. Vaj, pipa. Zöldségek, pipa. Gyümölcsök, pipa. Tojás, pipa. Narancslé, pipa. Túlcukrozott üdítőital, pipa. Random gumicukor, pipa. Még egyszer végignézek a kocsi tartalmán, majd Norával összenézve elgurulunk a kasszához fizetni, aztán próbáljuk úgy hazacibálni a szatyrokat, hogy lehetőleg egyik se szakadjon ki. Segítségül idézzük a liftet, hogy felvigyen minket a harmadikra, majd beeve magunkat a szintes konyhába nekikezdődik a móka. A Nike gyárakban dolgozó gyerekek megirigyelhetnék a kezem gyorsaságát és ügyességét, ahogy kenem a kenyereket és pakolom rájuk a cukor, sót és mindenmijót. A nagy munkámból csak Nora zökkent ki.

-          - Vince nézz ide! – áll oda mellém, mire egyik kezemmel átkarolom a nyakát a másik hüvelyujjammal pedig megérintem az alsó ajkam. Mint valami fotómodell. – Soha nem lehet egyetlen normális képem sem veled?  - néz vissza és lebiggyesztve ajkát kiskutya szemeket mereszt rám.

-          - Najó, csináljunk egy cukit is – egyezem bele és a kép kedvéért mindkét kezemmel átölelem a nyakánál és puszit nyomok az arcára. – Nyálasan cukormázas lett. Örülsz?

-          - El nem tudom mondani mennyire.

Forgatom a szemeimet, majd a szendvicseket, a felvágott gyümölcsöket elpakolgatom a norvégmintás éthordóimba és berakom a hűtőbe az üdítőkkel együtt. Kezembe véve a telefonom, először is kiposztolom instagramra az első képünket Norával a következő hashtaggekkel: #friendshipgoals, #nemszeretimikorszexizek #csakazértiseztaképetrakomki, másodszor pedig megnyitom Liam kis chatablakát. „Holnap délután háromra gyere értem a kollégium elé” küldöm el, majd lekísérve Norát a kollégiumból úgy döntök valami hasznosat is kellene csinálnom, s a beadandó írás mellé esik a választásom.

Másnap önkényesen az otthonmaradás mellett döntök, és a kialvás opciója mellett. Amúgy sem lenne semmilyen fontos órám és a jegyeimmel csak ellóghatok egy napot. Felkelve beleborzolok tincseimbe, majd kinyitva szekrényemet előkeresem a fehér gyapjúpulcsimat, ami értelmes kinézetet KÖLCSÖNÖZ. Na és persze nem utolsó sorban ez az a pulcsim, ami legfelül van és nem gyűrött nekem pedig semmi kedvem  nekiállni még vasalni is.

Este írtam a kolis csoportba, hogy van e valakinek egy kosara, s az egyik óvónő hallgató a másodikról volt annyira kedves, hogy kölcsönadta az övét, ami belehajtogatom a kockás plédem és a konyhából belepakolom az éthordókat, majd úgy indulok le a kollégium elé bevárni ezt a fiút. Elegánsan felülök az egyik padra és amikor meglátom Liam alakját hevesen integetni kezdek neki.

-          - Na, ma mit csinálunk?  - ér oda elém, s mielőtt még válaszolnék felegyenesedve a padon megtámaszkodom a vállán és leugrom, hogy ha el is esem, valami puhán landoljak.

-          -Együnk valamit – kapom fel a kosaram és kisujjamat belefűzve a kisujjába kezdem el húzni a park felé, amit kinéztem magunknak. – Előre szólok, szívem-lelkem benne van ebben a kosárban, úgy egyed – mosolygok rá a lehető legártatlanabb mosolyommal.

-          - Te minden helyzetben ennyire irányító vagy? – kérdezi kuncogva, mire én csak rávillantom a szemeimet.

-          - Nem foglak latexruhában nyakörvvel a nyakamban elfenekelni egy pálcával bocs, hogy össze kell törnöm az álmaidat – biggyesztem le az alsóajkamat.

-          - Kár. Pedig már beleéltem magam – biggyeszti le ő is az alsóajkát, mire csak felnevetek. Vicces ez a fiú.

A parkba érve elengedem a kezét, de csak azért, hogy leteríthessem a plédet a földre az alá a fa alá, amit már előre kinéztem. Letérdelve pakolom ki a dobozokat és a műanyagpoharakat, aztán Liam és leül velem szembe, ahogy én is törökülésbe helyezkedem. Undorítóan szirupos szerelmeseknek nézhetünk ki.

-          - Abban felvágott gyümölcs van, az ott a salátás-tojásos szendvicsé, abban paradicsomos sajtos van, ott a szélén találod a laktózmentes tojássalit, meg van egy sütis doboz is – mutogatok körbe, habár szinte biztos vagyok benne, hogy elfelejti miben mi van.  – Minden szendvicsből van hús meg laktózmentes is, mert nem tudtam, hogy vegetáriánus vagy e vagy laktózérzékeny, esetleg mindkettő – magyarázom.

-          - Te elég sokat dolgoztál ezekkel  - vesz ki egy mindenmentes szendvicset. – Köszönöm szépen Vincent.

-          - Majd azután köszönd, hogy nem kaptál esetleges gyomorrontást – vonom meg a vállam és beleharapok én is egy szendvicsbe. – Milyen napod volt? – teszem fel az egyszerű kérdést. Néha a legegyszerűbb dolgok tudnak a legtöbbet jelenteni.

-          - Elment – vonja meg a vállát. – Nagyon nem kellene megbuknom az egyik tárgyból, így is elég vén vagyok az egyetemre – magyarázza, majd beleiszik a narancslébe, ami miatt kis bajusz képződik a felső ajka fölött.

-        -  Ugyan nem is látszik annyira a korod – vonom meg a vállam. – Sokan vannak így… Huszonöt felett már fél lábbal a sírban – viccelődök, és közelebb hajolva hüvelykujjammal letörlöm a bajuszát, amitől egy pillanatra megdermed. – Tudod, imádom nézni, amikor majdnem sikerül zavarba hoznom téged már csak ennyivel is. 

- Az előbb - ülök le mellé -, pittyent a telefonom, hogy üzenetem jött, és amikor észrevettem, hogy nem Vincenttől, nem is tudom, elszomorodtam.

- Mr. Második Randi? Mi is ezzel a gond? - kérdezi, és szórakozottan kezdi el ujjaival fésülgetni az időközben ölébe telepedett Elvis szőrét.

- Nem tudom eldönteni, hogy is érzek ezzel az egésszel kapcsolatban. Egyrészt csalódott vagyok, leginkább magamban, másrészt meg... izgatott, talán? - dörzsölöm meg a homlokom - Ez új. Új, hogy ennyire nem akarom ezt elrontani.

- Nem lenne, ha engednéd másnak is, hogy megismerhesd - nevet Gerda, és újra a telefonjáért nyúl.

- Szóval?

- Szóval mi? - kérdez vissza

- Nem kapok Gerdaféle életvezetési jó tanácsot?

- Na mi az, most már beleszólhatok a magánéletbe? - nevet - Szerintem nem kellene ennyire komolyan venned ezt az egészet. Túl nagy jelentőséget tulajdonítani minden apróságnak. Nézd, mindketten tudjuk, hogy hajlamos vagy nagyon rápörögni valamire, aztán azzal a lendülettel elveszteni minden, de tényleg minden lelkesedésedet. Hidd el, Carollal mi örülnénk a legjobban, ha végre boldog lennél... de Liam, inkább most csak lépj hátra kettőt, és, nem is tudom, vedd lazán? És persze ne baszd el, ha lehet.

- Köszönöm, Gerda. - mondom, és a vállainak dőlök. Biztos vagyok benne, hogy ilyen érzés, amikor az embernek vannak testvérei.

- Mihez is kezdenél te nélkülem?

- Mihez is kezdenék én nélküled.

***

Az idő sokkal gyorsabban telik, amikor halogat az ember. Őszintén szólva, mocskosul zavarja a büszkeségem, hogy így kifogott rajtam ez a helyzet. Az egyik pillanatban úgy érzem, nyert ügyem van; jobban nem is alakulhatnának a dolgok, aztán a következőben mintha lekapcsolnák a fejemben a villanyt, és csak a sötétben tapogatóznék. Hát könyörgöm, én nem ilyen kontextusban akarok vele a sötétben tapogatózni!

Szerintem egészen egyértelmű, hogy tetszik nekem. És nyilván én is neki, mármint, miért töltené velem az idejét, ha nem így lenne? Akkor meg mégis mi a fenéért nem ír?

A tinder ismerős pittyenése ránt ki a gondolataimból. Új párom lett, hát fantasztikus, már csak ez hiányzott az életemből. Inkább lezárom a telefonom, és kiszabadítom az egyik könyvem Gerda kávésbögréje alól. Ha egyszer elvégzem az egyetemet, többet ki sem nyitom, sőt, megkapja Gerda pohár alátétnek. Csak végezzem el.

Aztán a napok a hét végére még jobban besűrűsödtek és Vincent közben sem írt -legalábbis nem nekem. Éppen az egyik órámról kiérve gondolkodtam azon, hogy vajon mi lenne, ha egészen véletlenül a kollégium felé mennék haza(csak egészen kicsi a kerülő), úgyis régen találkoztam Normannal(az idő relatív), akkor talán (nagyon remélem) Vincent megint kint lenne azzal a giccses dobozzal; amikor Gerda feldobta az ötletet, hogy együnk együtt.

Gerda mindig ugyan abban a boxban ül, szerintem még csukott szemmel is eltalálna odáig. Amikor beérek az étterembe, gyorsan még intek Lilahnak, de valamit nagyon kapálózik, hát, gondolom nem nekem, és levágom magam Gerdával szemben.

- Nagyon fáradt vagyok - mondom köszönés helyett - Mit gondolsz, a nővéred hajlandó nekem adni egy kávét?

- Liam, mikor aludtad ki magad utoljára? - kérdezi Gerda.

- Majd vizsgák után. - vonom meg vállaim.

- Még csak vizsgaidőszak sincs! Tudod, hogy ha lestrapálod magad, a lábad.. - kezd bele, de félbeszakítom.

26 éves vagyok. Így is bőven később kezdtem az egyetemet, mint mások, nem tehetem meg, hogy még megfejelem ezt azzal, hogy csúszok egy félévet - mondanám neki, de hirtelen az előző boxból felemelkedik egy vékony alak, és megindul a pult felé. Ezt nevezem szerencsének!

- Itt van Vincent - bökök a fejemmel a fiú felé , mielőtt megindulok utána.

Csak az étterem előtt érem utol, észre sem vesz (észre sem akar venni?), és a csuklója után nyúlva vetek véget a fogócskának.

- Szia Liam - fordul meg halál nyugalommal, amitől kicsit lehervad a mosoly az arcomról, mármint, most mi van? - El nem tudod képzelni mennyire játszanék veled farkasszemet, de az a lány szerintem bent rád vár - bök fejével az étterem felé.

Körbe kapom a fejem, hogy mégis melyik idősödő anyukára gondol, vagy inkább.. ó. Szóval erről fúj a szél.

- Vincent, ő Gerda, a - a legjobb barátom, fejezném be, de belém fojtja a szót.

- Liam. Figyelj, nincs ezzel semmi gond, habár előre közölhetted volna, ha csak ki akarod próbálni ezt az egész „fiús” dolgot - magyarázza tovább, és egy pillanatra felmegy bennem a pumpa. Könyörgöm, Vincent, nem közel a harminchoz akarok én "fiús dolgokat" kipróbálni, ne csináld már ezt velem!

- Vincent szerintem te teljesen félreérted a helyzetet - próbálom meg újra a magyarázkodást.

- Hah. A randink óta egyáltalán semmilyen kontaktba nem léptél velem, és most egy lánnyal látlak kettesben abban az étteremben, ahova randizni szoktad vinni az embereket. Ezt viszonylag nehéz félreérteni - húzza fel az egyik szemöldökét.

- Jó. Ez tényleg egy elég félreérthető szituációnak látszik ebben a kontextusban - vallom be, és legszívesebben elnevetném magam kínomban. Nagyon remélem, hogy ennek nem így lesz vége

- Nem csak ebben a kontextusban - feleli, és végre megjelenik egy halvány mosoly az arcán - Igazából csak azt akartam odaadni, amit a múltkor nálam felejtettél - mégis mit? Az önbecsölésem felét, maximum, Vincent, te meg mi a fenéről beszélsz már megint? -, de nem akarom elszúrni a randidat.

- Vincent, nincsen semmiféle randim. Ő az a barátom, akinek a családjáé az étterem. Nincs közöttünk semmi. - próbálkozom meg újra megértetni vele a helyzetet, úgy tűnik sikeresen, mert egy pillanatra elkerekednek a szemei.

-  Nos, akkor azt hiszem vissza tudom adni, amit a múltkor ottfelejtettél.

És mire észbekapok, már Vincent ajkai az enyémeken - aztán, aztán persze, hogy csak ennyi az egész. Képes lenne lerendezni két másodperccel? Nem-nem Vincent, ma már itt tartunk, én sokkal többet felejtettem ott az este. Még mielőtt teljesen ellépne tőlem, közelebb húzom magamhoz még egy csókra. Ha valaha is gondolkodtam volna azon, milyen lehet vele csókolózni (persze, nyílván nem), pont ilyennek képzeltem volna.

- Attól, hogy ez az kis intermezzo megtörtént semmi nem jogosított fel arra, hogy meg is tapizz - mondja miután elhajolt, majd a kezemre néz, ami a csípőjét tartja.

Egy pillanatra még rámosolygom, mielőtt elengedném, aztán az étterem üvegén besandítok Gerdára. Süt az arcáról az őszinte megdöbbenés, csak remélni merem, hogy az enyémről azért ennyire nem.

- Aranyos, hogy te ezt - mutatok közénk - így hívod.

- Miért, te hogy neveznéd? -  húzza fel újra a szemöldökét. Valami nagyon jó a kezdetének.

- Az egyelőre maradjon az én titkom - kacsintok rá, mire egy vigyort kapok cserébe.

- Akkor én nem is zavarok tovább. - mondja, és hátrál még pár lépést.

- Ha hazaértem írok. - bólintok, és hirtelen várni kezdem azt a "hazaértem"-et.

- Ajánlom is - szól még hátra, majd miután lefordult a kollégium felé, eltűnik.

Gerda hatalmas mosollyal az arcán vár az asztalnál, azzal a ragadós fajtával, amitől érzem, hogy az én arcomon is elterül a bamba vigyor.

- Na, Liam, minden rendben? - kérdezi.

- Minden. - viszonzom a cinkos pillantását, és még egyszer felidézem magamban az elmúlt pár perecben történteket.

Amikor hazaérek tényleg írok neki, amire rögtön jön is a "jól sikerült a randi?" üzenet. Fejcsóválva válaszolom neki, hogy "aha, csak valami fura srác belekotnyeleskedett", aztán szinte fel sem tűnt, hogy hajnal lett. Valahogy mindig eléri, hogy gyorsabban teljen az idő amikor vele beszélek, és ha akarnám sem tudnám letagadni, mennyire tetszik benne ez.

Másnap újra a szőke büféslánynál kötöttem ki, akinek a kávéja mosószer ízű, de legalább erős. Amíg a telefonom töltődik, a lány (Barbara?), egy történetet mesél arról, miért hagyta ott az egyetemet, mármint mint tanuló. Már éppen kezd tényleg érdekes lenni, amikor felbukkan egy ismerős hófehérke.

- Fáradtnak tűnsz - mondja egy sunyi mosoly kíséretében, majd Barbarához fordulva egyezkedik valamit, amire talán jobb lenne, ha odafigyelnék; de túlságosan lefoglal az, hogy kicsit lábujjhegyre kell állnia ahhoz, hogy kényelmesen felkönyökölhessen a lánnyal szemben.

- Erről abszolút a te tehetsz. - mondom, amikor újra felém fordul.

- Ezt majd akkor mond, ha mellettem ébredsz - feleli egy ártatlan mosollyal arcán, majd témát vált: - Jó, hogy itt vagy amúgy, már szerettem volna kérdezni, hogy holnap ráérsz e? Megejthetnénk a harmadik randinkat.

- Akár - válaszolom.

- Akár - ismétli el, majd otthagy a túlságosan is ledöbbent Barbarával.

Elnézve a lányt, lehet, hogy többet nem kellene elfelejtenem otthon feltölteni a telefonom. 

Vivi♥: Nyugalom, nem kell beszámolnom neked a magánéletem minden kis ragacsos részletéről.

Am$$: Hát a ragacsos részletek pont nem érdekelnek, köszi.

Vivi♥: De legalább kettőnk közül egyikünknek vannak ilyen részletei a magánéletben. ♥

A$$: Annyira kibaszott módon tudlak utálni

Vivi♥: Jajj drága… Te lesz a legjobb facér nagynéni majd ha bármelyikünk a gyerekei közelébe enged J

Am$$: Tudod, ha nem lennél a testvérem, akkor nagyon megvernélek

Vivi♥: ♥♥♥

Elterülve az ágyamon nyomkodom a telefonomat. Én tényleg nagyon jól éreztem magam azzal a fiúval. Tényleg. Jajj Vincent, nem, nem éled bele magad semmibe, nincsen semmi értelme, akkor nem esünk pofára. Oldalamra fordulva pörgetem tovább az instagramomat, arra gondolva, hogy másodszor is fogunk találkozni, és hogy ez jó jel. Jó jel, igaz? Na majd kitapogatom nála mit is jelent ez, persze természetesen szavakkal. A tettek mezejére elég később lépni, elvégre erős, erkölcsös fiatal férfi vagyok, aki nem veti oda magát rögtön az első potenciális hímnek… OH VALAKI ÍRT.

„Ne haragudj, de ma mégsem tudunk találkozni” felülök az ágyon, majd pöttyen a következő is „Legközelebb bepótoljuk, jó?” Hmm de legalább hajlandó menteni a menthetőt. Ez kifejezetten jó. „Honnan veszed, hogy lesz legközelebb?” húzom kicsit az agyát, hiszen minden emoticon nélkül küldöm el. Aztán agyalhat rajta a kis buksija, hogy milyen hangsúllyal szántam. Én vagyok a megtestesül gonosz maga. MUHAHAHAHA. „És ha cserébe állom a cechet?” Jajj ez a fiú tudja hogyan kell az én nyelvemen beszélni. „Öröm veled üzletelni ;)” szinte 2 másodpercre jön a válasz: „Szuper vagy, köszönöm” Wowowowowow. Ad 1: mondj olyat, amit nem tudok. Ad 2: na, legalább tudom, hogy én vagyok fölényben. Magamban somolyogva zárom le a telefont, és felkapva egy pulóvert, úgy döntök átmegyek Nora kollégiumába, ha már üres a napom legalább vele töltsem.

Igazából Norával a gólyatáborban nőttünk össze. Én kb egy-két embert ismertem látásból, akik szintén abból a kisvárosból valók, ahonnan én, de mivel ugye nekem esett ki idő az évek miatt, amit Norvégiában töltöttem, személyesen egyikkel sem beszéltem soha, csak a létezésükről tudtam. Az első dolog, amit a gólyatáborban megtanultam azaz, hogy az orvosi karosok nagyon sokat tudnak inni. A második, hogy isten óvjon mindenkit azoktól, akik mentőstisztnek tanulnak, mert ők a legnagyobb barmok. A harmadik, hogy a fiúmosdóban smárolni egy felsőbbéves gyógyszerész hallgatóval csak a filmekben romantikus, és hogy volt egy Nora nevű lány, aki nagyon sokat sírt mindig egy opcionális mosdóban, ami üres volt. Igazából nemes egyszerűséggel bemásztam hozzá a fülkébe, hogy megkérdezzem minden oké, amikor ő kecsesen tökön rúgott és meggyanúsított azzal, hogy be vagyok nyomva és meg akarom erőszakolni. Hát igen. Minden igazán közeli barátság ezzel kezdődik. Legalább lesz mit mesélni a gyerekeknek és az unokáknak.

Hétvégére hazautazom, hogy kicsit húzzam a családom agyát és ne csak telefonon beszélgessek az én kedvenc nővéremmel. Ő az egyetlen, aki tud az egész Liam dologról, és titokban is tartja a többiek előtt. Amber ilyen szempontból kicsi korunk óta a tettestársam volt, mindig hallgatott mint a sír, bármit is mondtam el neki, s ha bajba keveredtünk akkor közös erővel, sztorit egyeztetve mindent rákentünk Oscarra. Kishúgom kitalálja, hogy családi fotózást szeretne tartani, így mindenkinek áttúrja a gardróbját és felöltöztet, mintha csak valami babák lennénk amiket tud pakolgatni. Legalább mindig sok családi képünk van.

A hétvége után végre eljön a várva várt találkozó az én szívem egyetlen Liamjével is, és kivételesen sikerül időben megérkeznem, de ő így is megelőz engem.

-          - Pedig most pontos voltam – vonom meg a vállam mosolyogva – na mi az úti cél?

-         -  Egy ismerősöm étterme.

-        -   Biztosra mentél, hm? – szívom egy csöppet a vérét.

Útközben beszélgetünk, elmesélem neki az igencsak kalandos hétvégét a családommal, ő pedig  a nagynénjét megemlíti, és megmagyarázza miért kellett lemondani a találkozónkat, amit teljesen meg is értek. A családom miatt én is lemondanék egy randit.

Egy barátságosnak kinéző kis étterembe vezényel be, ahol csak kapkodom a fejem, hogy felmérjem a terepet. Tetszik. Az utolsó boxba ülünk be, eltávolodva egy hangoskodó nagycsaládtól. Szegény anyáéknak milyen lehetett egyszerre öt gyereket hurcolni étterembe. Ezek alapján valahogy most már megértem miért nem mentünk olyan gyakran.

Megkapva a menüt minden annyira jól néz ki, hogy választani sem tudok, főleg hogy most nem is kell aggódnom az áruk miatt, hiszen nem én vagyok az, akinek fizetnie kell végén. Na jó, azért nem szúrok ki vele, hogy a legdrágább dolgokat rendelem meg, azért mégsem illik ilyet csinálni. Belém is szorult egy kis emberség még ha nem is mindig látszik. Csak telik az idő, és az étel, ahogy témáról témára ugrálunk, aminek következtében egy jó desszertet is megkívánok.

-         -  Véletlenül se értsd félre, de nem aggódsz, hogy cukormérgezést kapsz? – szegezi nekem a kérdést, méregetve a süti mennyiségem.

-         - Nézd a jó oldalát, akkor majd ápolhatsz egy kicsit- kacsintok rá.

-         - Áh, az csak a filmekben szexi – legyint rám, mire csak megvonom a vállam.

Lenyelve a falatot már nyitnám a számat, hogy mondjak valami frappáns választ, amikor megcsördül a telefonom, amit egy rutinmozdulattal nyomok ki. Mikor azonban újra elkezd csörögni felveszem és egy bocsit artikulálva arrébb megyek.

-         - Igen, Amber? – kérdezem mézesmázos hangon.

-         - Viviiiiiiiiiii. Minden oké? Hogy megy a randi?

-         - Menne, ha nem a közepén zavarnál meg – közlöm tényszerűen.

-         - Jól van naaa. Nem aggódhatok az öcsémért? – kezdi el játszani az anyuka kettőt.

-         - Amber. Le fogom tenni a telefont. Legközelebb inkább írj egy sms-t vagy írj messengeren – sóhajtok. Javíthatatlan ez a lány.

-         - Jó. Nagyon haragszol rám?

-         - Nem. Szia.

Teszem le a telefont direkt minden érzelem nélküli hangon. Had egye egy kicsit a fene, ha már megzavart. Gyorsan ülök vissza Liammel szembe.

-        -  Bocsi, csak Amber megint  nagyon elemében van – magyarázom tényközlőn.

-        -  Ő a húgod?  - nem talált.

-        -  Nem, az egyik nővérem – segítem ki az információval mosolyogva.

-         - Ó, tényleg, már emlékszem, ő az, akinek köszönhetlek – nézünk egymás szemébe. Én nagyon jó vagyok ebben Liam. Nem nyerhetsz. Én nem fogom elkapni a tekintetem.

-         - Neked van testvéred?

-         - Nincs – vonja meg a vállát, majd igazán nem is engem néz már hanem úgy elréved a tekintete. Mint aki valami régi emlékben merül el. Vajon mi jár a fejedben Liam?

-         - Liam? Min gondolkodsz ennyire? – szakítom ki a gondolataiból.

-         - Most mondjam ki mindenki előtt? Itt egy rakás gyerek is – erre csak rosszallóan csóválni kezdem a fejem. Liam, Liam, Liam… Valami hihetőbbet, tudom jól, hogy nem ezen agyaltál.

-         - Szóval mindenkit idehozol első randira? – terelem kicsit a témát. Majd ha meg akar nyílni, akkor megfog.

-         - Ez a második randink – okít ki.

-         - Ó, bocsánat, akkor minden másodikra?

Nincs válasz. Szóval akkor igen. Hmm… gondolhattam volna. Tényleg biztosra megy a kis csibész. Magamba tömöm a maradék sütimet, majd Liam rendezi a számlát és úgy lépünk ki a kis étteremből.

-         - Tudod, nem messze van a lakásom – vigyorog rám, mire én csak egy mosoly kíséretében megveregetem a hátát.

-         - Fantasztikus akkor legalább nem fogsz eltévedni – te lepődnél meg a legjobban, ha azt mondanám, hogy felmegyek hozzád. Mondjuk az a reakció is megérne egy próbát.

-         - Elkísérlek egy darabon – ajánlkozik én pedig nemesen nem ellenkezem.

A kollégium utcájában muszáj megállnom megkötnöm a cipőfűzőmet, majd felegyenesedve Liamet érzem az aurámban. Enyhén érzem a hőt, amit a teste bocsát ki magából, érzem a mosószerének és a parfümjének a keverékét. Közel hajol hozzám, amit én is viszonzok. Na mi lesz Liam? Mit fogsz csinálni? Mély levegőt véve várom, hogy végre erőt vegyen magán és megcsókoljon, de ez elmarad. Kissé zavartan nézek rá, ahogy ellép tőlem és jóéjszakát kíván. Mármint. Tessék? Egy enyhe mosolyt varázsolok az arcomra és befordulok a kollégiumhoz.

Beérve beállok a zuhany alá, és hagyva, hogy a víz zubogjon le a testemen a csempének dőlve neki kezdek az élet értelmén filózni. Vagyis. Miért nem csókolt meg az az idióta?  Vagy ha nem is akart, akkor meg minek teremtette meg a hangulatot hozzá? Beleborzolok vizes tincseimbe, ahogy elzárom a zuhanyt, és megtörölközve eldőlök az ágyamon. Felnézek instagramra az üzeneteknél látom a kis zöld pöttyöt a képénél, de nem fogok írni neki. Majd írjon, ha valamit akar az az istenjószága.  

Másnap szintén laptoppal ülök be órákra, és unottan nyitok meg valami teljesen bugyuta játékot, hogy lekössem magam. Amber tegnap este óta bombáz engem üzenetekkel, amikre nem is akarok válaszolni, így egy-két teljesen témától független memet küldök neki vissza. A percek fájdalmasan telnek szinte egész nap, délután pedig végre megkapjuk az e-mailt a múltkori zh-ról. Pár másodpercre rá jön Nora üzenete, hogy hármas lett neki. Igen, emiatt kellett kiverni a hisztit a múltkor.

Csiga lassúsággal telnek a napok, én pedig mindig csak nézem a kis zöld pöttyöt a profilképe mellett, és idegesít, hogy nem ír. Vincent, úgy érzem, hogy neked kell majd a tettek mezejére lépnek. Elhatározva magam, úgy döntök nem akarok egy snassz „szia, hogy vaggyal?’ kezdeni, hanem inkább felkapom a tornacipőmet. A lábaim visznek előre, és végül a kis étterem előtt állok meg, és mély levegőt véve belépek oda. Azt mondta, hogy egy ismerősének az étterme, úgyhogy gondolom sokat jár ide. Beülve a hátsó boxok egyikébe szórakozottan nézek magam elé.

Vincent, te totál hülye vagy… Mégis mit gondoltál, amikor idejöttél? Ilyen csak a filmekben létezik, ez pedig nem valami Zs kategóriás romantikus film. Mosolyogva kezdem el piszkálni a szalvétát a tartóban, amíg  a pincérnő meg nem jelenik. Ugyanaz, mint aki volt, amikor Liammal voltunk itt. Rendelek valami innivalót, az talán senkinek nem fog ártani. Elkezdem felmérni az embereket az étteremben. Gyerek, gyerek, gyerek, gyerek, gyerek, szülők, szülők, szerelmespár, egy csajszi egyedül. Na, legalább nem csak én ülök itt egyedül. Háttal ül nekem a következő boxban, és a telefonját nyomkodja, láthatóan vár valakire. Úgy tűnik neki legalább lesz egy jó estéje. Én is előveszem a telefonom és görgetni kezdem az instagramot, amikor egy alak halad el mellettem, amire felkapom a fejem.

Liam leül a lánnyal szemben, és rögtön szóba is elegyednek. Hmm. Azt hiszem ez egy rossz döntés volt, már értem miért nem keresett, és csak elrontanám a hangulatot. Kiiszom az utolsó cseppeket is a poharamból, majd felállva a pulthoz megyek fizetni. Nem akarom felhívni magamra a figyelmüket, ahogy kilépek újra szól a csengő, és valaki elkapja a csuklómat.

-         - Szia Liam – fordulok meg halál nyugalommal az arcomon. Pásztázza az arcomat, míg végül a tekintete megakad a szememen. – El nem tudod képzelni mennyire játszanék veled farkasszemet, de az a lány szerintem bent rád vár – bökök a fejemmel az étteremre.

-         - Vincent, ő Gerda, ő… - kezdi el idegesen de felemelve a kezem belé fojtom a szót.

-         - Liam. Figyelj, nincs ezzel semmi gond, habár előre közölhetted volna, ha csak ki akarod próbálni ezt az egész „fiús” dolgot – folytatom tovább a kis monológom rezzenéstelen arccal.

-         - Vincent szerintem te teljesen félreérted a helyzetet – kezd el szabadkozni erősen gesztikulálva kezeivel.

-          - Hah. A randink óta egyáltalán semmilyen kontaktba nem léptél velem, és most egy lánnyal látlak kettesben abban az étteremben, ahova randizni szoktad vinni az embereket. Ezt viszonylag nehéz félreérteni  - vonom fel egyik szemöldököm.

-         - Jó. Ez tényleg egy elég félreérthető szituációnak látszik ebben a kontextusban – vakarja meg a halántékát.

-         - Nem csak ebben a kontextusban – csipkelődök. – Igazából csak azt akartam odaadni, amit a múltkor nálam felejtettél, de nem akarom elszúrni a randidat  - vonom meg a vállam, mire ő csak zavartan néz rám.

-         - Vincent, nincsen semmiféle randim. Ő az a barátom, akinek a családjáé az étterem – magyaráz. – Nincs közöttünk semmi. – egy pillanatra elkerekednek a szemeim, majd gyorsan rendezem az arcvonásaim.

-         - Nos, akkor azt hiszem vissza tudom adni, amit a múltkor ottfelejtettél – sóhajtok egy halvány mosollyal.

Csak értetlenül pillázik rám, mire én határozott mozdulattal megbököm a hasát, hogy ne fájjon, de reflexszerűen lehajoljon egy kicsit, és gyorsan ujjaimat a tincsei közé fúrom, és lehunyt szemekkel tapasztom számat az ajkaimat. Ahogy a meglepetéstől elnyílnak az ajkai lehetőséget kapok, hogy egy kicsit elmélyítsem az első csókunkat, de nem hagyom, hogy beleélje magát, s amilyen hirtelen cselekedtem olyan hirtelen is hajolok el. Látom az érzéseket kavarogni a szemében, mire a következő mozdulatával egyik kezével a nyakamnál ragad meg a másikkal pedig a csípőmnél, és úgy csókol meg, viszonozva azt lassan elhajolok.

-         - Attól, hogy ez a kis intermezzo megtörtént semmi nem jogosított fel arra, hogy meg is tapizz  - mondom neki kötekedve kezére nézve, ami a csípőmet tapogatja. 

Megnyitom az instagramom, hogy még egyszer leellenőrizzem a hol és mikor találkozunk. Tényleg, még nem is néztem meg a profilját, az elmúlt két napban a mai zárthelyimre készültem. Utálom az utolsó pillanatra hagyni a készülést, most mégis összejött.

Először simán elkönyvelem magamban, hogy egy kész káosz, ami a profilján folyik, aztán szinte fejemben hallom Gerda hangját, ahogy azt mondja, én vagyok csak olyan elvetemült, hogy még az instagram fiókom rendezettségére odafigyeljek. Lehet, hogy igaza van? Szóval, Vincent profilján nagyrészt ételekről készült képek vannak, ami akár egy erős célzás is lehetne. Legalább nem kell sokat gondolkodnom azon, hogy ha lesz legközelebb, akkor hova menjünk.

Nagy ásítások közepette úgy döntök, veszek egy kávét, de csak automatásat találtam, abból is az ihatatlan fajtát, úgyhogy igyekszem minél gyorsabban leküzdeni, aztán elfelejteni még a létezését is. Mire visszaérek, Carol már a bejárat előtt áll, éppen telefonon veszekedik franciául valakivel, vagyis inkább csak ő mondja a magáét, úgy tűnik a túloldali nem igazán jut szóhoz. Amikor meglát, nemes egyszerűséggel nyomja ki a telefont és a táskájába vágja.

- Ó, kincsem, de jól nézel ki, - ölel meg - szinte már igazságtalanság, hogy ezerévenként láthatlak csak!

- Másfél hónap telt el - nevetem el magam.

- Én is ezt mondom, ezer éve - nevet már ő is - Nagyon hiányoztál.

- Te is nekem. - Ölelem át újra.

Miután megszereztük az indokolatlanul telepakolt bőröndjét (csak 5 napra jött, minek ennyi cucc?), megkerestük az autót is és kis szenvedések árán a csomagtartóba szuszakoltam a bőrönd-monstrumot. Ő végig csak mosolyogva állt mellettem, mint aki nagyon jól szórakozik.

- Vezetsz te? Én most még nem megyek haza - nyújtom felé a kulcsot miután végre lecsuktam a csomagtartó tetejét.

- Csak nem randid lesz? - húzza fel sejtelmesen az egyik szemöldökét.

- Így is mondhatjuk.

Hetente többször is beszélünk telefonon, ezért fel sem tűnik, mennyire átlagos témákról beszélgetünk odafelé. Elmesélem neki a mai zh-mat, és hogy mennyire fáradt vagyok, mire ő csak nevet, és azt mondja, fiatal vagyok, kibírom. Kicsit irigy vagyok, amikor kiderül, hogy egy francia lap szerkesztőjével ordibált az imént, és megint eszembe jut, Carol mennyire is jó a munkájában. Mielőtt kiszállok az autóból, megszorítja a kezem és sok szerencsét kíván, szeretném azt mondani neki, ez nem a szerencsén múlik, de helyette csak mosolyogoni tudok. Basszus, nagyon hiányzott.

Végül kicsit előbb értem ide, mint beszéltük, de csakhamar feltűnik Vincent. Szórakoztat a gondolat, hogy bőre már-már világít a sötétben, ráadásul még rá is tett egy lapáttal a fekete ruhával, köztük egy aranykoronákkal tarkított pólóval, ami csak egy hajszálnyival jobb, mintha feliratos lenne. Végig néz rajtam, ahogy én is rajta, és végül pólóján hagyom tekintetem, hátha kapok valamiféle magyarázatot.

- Direkt miattad választottam ezt a felsőt - töri meg végül a kínos csendet. Nem tudom visszafojtani az értetlen tekintetem, akkor meg pláne nem, amikor pisztolyt formálva kezeiből a szívem felé bök - Mert ma este én leszek a szíved királya! - magyarázza meg. Nevetnem kell, ahogy újra végignézek rajta, a borzalmas pólója ellenére, van valami hihetetlenül elbűvölő ebben a srácban, kár lenne tagadni.

Ha nem jártam volna már ehhez hasonló "kúltúr pénteken", valószínűleg akkor is tudnánk, merre menjünk, elég csak a bömbölő zenét követni. Az épület előtt kicsit elkap a kételkedés, nem érzem most igazán magamban a partiszellemet.

Amikor beérünk újra kételkedni kezdek abban, jó ötlet volt ide jönni, a zene túl hangos, a rengeteg ember miatt kezd a nappali egy szardíniás dobozra hasonlítani, és még a levegő is fejfájdítóan fülledt. Vincentre nézek, és megkönnyebbülök kicsit, amikor hasonló érzések tükröződnek az ő arcán is.

Lábujjhegyre kell állnia, hogy felérje fülem, ekkor tudatosul csak bennem, hogy több mint egy fejjel magasabb vagyok, azt kérdezi, keresünk e egy csendesebb helyet. Szinte már boldogan bólogatok, hogy igen, ez egy nagyon jó ötlet. Aztán összeakasztja ujjainkat, én meg őszintén örülök, hogy nem látja a teljesen ledöbbent arcom, amivel abban a pillanatban nézek rá, amikor realizálom a szituációt.

Aztán amikor kikötünk a konyhában, legszívesebben saját arcomba nevetnék. Hát, Liam, gratulálok, ezt most jól félre értetted - veregetem gondolatban vállon magam, és emlékeztetem is, hogy ez most egy normális randi. Rápillantok a konyha másik végben álló Vincentre, aki a pultnál ügyködik a poharakkal és kis válogatás után én is szerzek magamnak egyet.

Mire visszafordulok, már a pult másik végén ül pohárral kezében.

- Na és Liam, mit keres egy ilyen srác, mint te tinderen? - szegezi felém a kérdést. Egy széket húzok vele szembe, a szék fájdalmasan reccsen, ahogy levágom magam rá, igazából csak próbálom húzni az időt, míg válaszolok.

- Ezt én is feltehetném.

- Igen, de én kérdeztem előbb, szóval előnyt évezek - magyarázza, és mosolyognom kell, amikor meglátom, ahogy beszéd közben lóbálja a lábait.

- A neten könnyebb - mondom a legegyszerűbb magyarázatot, amit csak egy szemforgatással jutalmaz - Na és akkor te?

- Engem a nővérem rakott fel unalomból - rántja meg vállait.

- Ez sem menőbb válasz, mint az enyém mit ne mondjak.

- Mindegy is. Akárhogyan is történt, a lényeg, hogy minőségi időt töltünk jelenleg egymással - túr bele hajába, de nem sok minden változik, mivel rögtön a mozdulat után vissza is állnak fekete tincsei eredeti állapotukba.

- Micsoda mély gondolatok.

- Hát nem csak a gondolataim mélyek - kacsint, és miután kiürítette poharát, visszanéz szemeimbe.

- Te ez nagyon élvezed, igaz? - kérdezek vissza egy kicsivel később.

- Mármint mire gondolsz?

- Ahogy megpróbálod zavarba hozni az embereket.

- Piszkosul - válaszolja miközben kicsit ajkába harap, zöld szemei egy pillanatra rám villanak, ahogy lenéz a szemembe, és mielőtt bármit is csinálnék, újra emlékeztetnem kell magam, hogy ez most egy normális randi.

Ahogy telik az idő, úgy jövök rá, mennyire rosszul gondoltam, amikor azt hittem nem lesz nagy szám ez az este. Témáról témára váltunk, idő közben Vincent is inkább átül egy székre, ezután néha összeér vállunk vagy combunk, kicsit olyan, mintha újra tizenéves lennék, és az egész valahol nevetségesen idillikus.

Szinte észre sem veszem, mennyire elfáradtam, csak mikor hajnalban elindulunk hazafelé. Rendesen megfogytak az emberek, már csak a keménymag van jelen, na meg azok, akik a ház különböző pontjain kabátokkal, pulóverekkel a fejük alatt szunyókálnak.

Végül addig az épületig sétálunk, ahova a találkozót is beszéltük. Vincent megáll velem szemben és látszólag komoly dilemmákkal küzd, hogyan is tovább. Őszintén szólva, túl szórakoztató őt így látni ahhoz, hogy bármit is mondjak.

- Meglepően jól éreztem magam, Liam. - szólal meg végül-  Mit szólnál, ha jövő héten elmennénk enni valahova? - kérdezi, mire meglepődöm kicsit, nem gondoltam volna, hogy máris szó lesz a következő találkozónkról. Ez azért határozottan pozitív megerősítés.

- Én ráérek - próbálkozom meg egy nem-túl-fáradt mosollyal.

- Akkor majd még beszélünk róla. - bólint, és megindul a kollégium felé.

Egy kicsit még figyelem, míg erőt gyűjtök a hazainduláshoz, majd mikor lefordul a sarkon, én sem vesztegetem tovább időm.

***

Késő délután kelek csak fel Gerda és nagynéném csacsogására. Néha már aggasztó, mennyire jól kijönnek. Éppen elcsípem, ahogy nagynéném azt ecseteli, hogy, ha így folytatom a" tinderkarrierem", nem sokára becsúszik egy-két unoka. Felháborodva szusszantok, ideje véget vetni ennek a beszélgetésnek.

- Miért nem akadtok már le a magánéletemről? - kérdeztem belépve a konyhába, mire csak összemosolyognak.

- Meg nem tudom mondani, mikor gonolkodtál el egyáltalán azon, hogy valakivel kétszer találkozz, nem, hogy legyen egy normális párkapcsolatod - mondja diplomatikusan Carol.

- Ki beszélt itt bármiféle kapcsolatról? - kérdezek vissza élesebben és őszintébben, mit szerettem volna, de csak megint egy sunyi összemosolygást kapok válaszul.

- De a második randit tervezgeted - mondja ezt már Gerda.

Először nem esik le mire gondol, aztán gyorsan eszembe jut a tegnap este és az is, hogy hazafelé voltam akkora barom és visszaírtam Gerdának. Öreg hiba.

- Miért csináljátok ezt minden alkalommal, amikor találkoztok? - nevetek kínomban, és inkább meg sem várom válaszuk, elveszem Gerda elől a kávéját, majd tüntetőleg kivonulok az erkélyre Elvis társaságában meginni, hátha oda már nem jönnek ki kutakodni a magánéletemben.

A hétvége hátralevő részében már nem kerül elő a téma, igazából Vincenttel sem igazán beszélünk. Én igyekeztem Carollal tölteni az időm, látszólag Vincent sem tengődött az unalomtól, úgyhogy csak hétfő este pittyen miatta újra a telefonom. "Mit szólsz a holnaphoz?" - áll az üzenetben. Gyorsan visszapötyögöm neki, hogy ráérek. Végül abban egyezünk meg, hogy ott találkozunk ahol múltkor is, onnan meg rám bízza, merre tovább.

Kedd délután a csodálatos római jognak szentelem magam míg Carol a kanapén szunyókált. Nem szeretnek az utolsó pillanatokra hagyni semmit, de ezt pláne nem. Viszonylag gyorsan veszi be az agyam a betűket, észre sem veszem, már csipog a telefonomon beállított ébresztő, hogy ideje készülődnöm. Lezuhanyzom gyorsan és a nappalin áthaladva látom, hogy Carol még mindig alszik. Említette, hogy nem érzi jól magát, ezért elkezdem keltegetni és csak akkor veszem észre, mennyire forró a homloka.

- Carol, jól vagy? - kérdezem, mire csak egy fáradt és homályos pillantást kapok válaszul - Fenéket vagy jól - mondom inkább csak magamnak, és kicsörtetek a konyhába keresni valami lázcsillapítót.

Az órámra pillantok, fél hat lesz, hatra beszéltük meg, talán Vincent még nem indult el feleslegesen. Gyorsan előveszem a telefonom, és pötyögni kezdek.

"Ne haragudj, de ma mégsem tudunk találkozni." Küldöm el az üzenetet. "Legközelebb bepótoljuk, jó?" Írom még mellé. Nem szeretném, ha azt hinné, csak szórakozom vele. Ez most nagyon nem úgy jött ki, ahogyan terveztem.

"Honnan veszed, hogy lesz legközelebb?" Érkezik a válasz szinte rögtön. Nem tudom eldönteni kekeckedik csak, vagy tényleg megbántódott. "És ha cserébe én állom a cechet?" Próbálkozom megint.

"Öröm veled üzletelni." - jön az üzenet egy kacsintós emoticon kíséretében. "Szuper vagy, köszönöm" - írom szinte reflexből, és abban a pillanatban, hogy elküldtem, meg is bánom. Lazábban kellett volna vennem. Ez túl nyomulós volt, ugye? Nem akkor kellene üzengetnem amikor máshol jár az eszem, hát Liam, te totál hülye vagy?

Inkább meg sem nézem mit válaszol, csak lezárom a telefonom, előkeresem a megfelelő gyógyszereket, csinálok teát és visszamegyek a Carolhoz. Eddigre feltornázta magát ülésbe, de rosszabbul néz ki mint 10 perce.

- Ezeket vedd be - nyomom a markába a gyógyszereket -, holnap majd elmész orvoshoz. Áttetetem a jegyed, így biztos, hogy nem fogsz holnap repülőre ülni.

Csak morog válaszképp, de aztán beletörődik és inkább egyszerre leküzdi a fájdalom és lázcsillapítókat, amiket adtam neki. Felülök mellé a kanapéra, a tévében valami dokumentumfilm megy a delfinekről, nagyon intelligensek, aha, a saját szívverésüket is tudják szabályozni, wow, átlagosan 14 embert támadnak meg évente, nagyszerű, már éppen tényleg érdekelni kezd, amikor nagynéném megszólal mellettem:

- Neked nem randid lesz? Ne rám vigyázz te csacsi, én jól vagyok!

- Persze, csak éppen ülni alig bírsz- rivallok rá- Na, idd meg a teád és aludj.

***

Végül két nappal később találkozunk csak. Carol a reggeli órákban visszarepült Franciaországba, közben látszólag jobban is lett, így már nem volt egy jó érvem sem, hogy maradásra bírjam. Vincenttel a "terveink" változatlanok maradtak, éppen csak az időpont csúszott pár napot.

Hat előtt pár perccel már a megbeszélt helyen vagyok, gondoltam, ha már miattam tettük át, legalább legyek itt időben. Vincent is feltűnik csakhamar, majd mikor mellém ér, elmosolyodik.

- Pedig most pontos voltam - mosolyog még mindig -, na, mi az úti cél?

- Egy ismerősöm étterme.

- Biztosra mentél, hmm? - kérdezi, bár inkább tűnik úgy, mintha inkább magának mondaná, mint sem nekem. Válaszul csak rámosolyogom, aztán elindulok.

Pár perc alatt már meg is érkezünk, azalatt kibeszéljük, kivel mi történt mióta nem találkoztunk. Haza ment a hétvégére, mondja azzal az őszinte mosollyal arcán, ami mindig feltűnik rajta, mikor a családjáról beszél. Én megemlítem neki Carolt, és hogy részben ezért sem tudtunk kedden találkozni, mire csak egy megértő hümmögést kapok.

Az étterem bejárata előtt megállok, hogy előre engedjem, belépve Gerda nővére a pult mögül meglát, és csak rosszallóan csóválja a fejét. Küldök felé egy baráti mosolyt és intek neki, amit többé-kevésbé viszonoz is, majd miután megláttam az ajtó közelében ülő és hangoskodó nagycsaládot, a vállainál fogva inkább egy hátulsó box felé terelem Vincentet.

Egy pillanatra elgondolkodom, mellé vagy vele szembe vele üljek le, de végül az utóbbit választom, az mégiscsak udvariasabb. Egy új pincérlány veszi fel a rendelésünk, én már megszokásból ugyan azt rendelem, és örömmel látom, hogy nem választottam be nagyon ezzel a hellyel, mert Vincent több lehetőség között is vacillál.

És megint csak azt veszem észre, hogy gyorsan telik az idő. Meglepően könnyű vele beszélgetni nagyjából bármiről, talán kicsit olyan, mintha régóta ismerném.

Miután végztünk vacsoránkkal, bejelenti, hogy szerez magának valami desszertet. A pulthoz sétál és hosszasan diskurál a pultnál Gerda nővérével, majd tányérján többféle süteménnyel tér vissza.

- Véletlenül se értsd félre, de nem aggódsz, hogy cukormérgezést kapsz? - kérdezem inkább viccelődve, miután végignézek al csupa-cukor és cukormáz piskótákon.

- Nézd a jó oldalát, akkor majd ápolhatsz egy kicsit - kacsint, és egy adag sütit töm a szájába.

- Áh, az csak a filmekben szexi - legyintek.

Mire válaszolna, megcsörren a telefonja. Nem láttam, nem is néztem, ki volt az, Vincent először reflexből kinyomta, de a túloldalon valaki nagyon kitartónak bizonyult, mert újra csörögni kezdett. Eltátog egy bocsit, majd feláll az asztaltól és valamerre arrébb megy. Én is előhalászom a telefonom, amíg telefonál, visszaírok Gerdának, törlöm a tindertől kapott értesítéseket és elfogadok pár üzenet-engedélykérést instagramon. Már éppen unatkozni kezdenék, amikor visszazuttyan elém.

- Bocsi, csak Amber megint nagyon elemében van.

- Ő a húgod? - kérdezem, ismerősen cseng a neve, mintha már mesélt volna róla.

- Nem, az egyik nővérem - mosolyog.

- Ó, tényleg, már emlékszem, ő az, akinek köszönhetlek - veszem fel vele a szemkontaktust. Na, ki kapja el előbb a tekintetét?

- Neked van testvéred? - kérdezi, még mindig a szemembe nézve. Csak most látom mennyire zöldek a szemei, mint a frissen vágott fű, vagy inkább, mint a menta. Egy embert sem ismerek, akinek ennyire zöld szemei lennének, vagyis, hát, akinek ennyire szép szemei lennének.

- Nincs. - Rántom meg a vállam.

Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy hozzáteszem, nekem csak Carol van, de végül elvetem. Nem igazán meséltem még neki magamról, nem ezzel az információval akarom kezdeni. Ráadásul megsajnálna, és akkor el kellene magyaráznom, hogy miért nem sajnáljon, vagy azt hinné ezzel "árva gyerek vagyok" kártyával akarok elérni valamit nála, ami szintén feleslegesen kínos szituációt szülne. Nem nagy dolog, nem is kellene annak lennie. Nem kellene ezen egyáltalán annyit gondolkodnom.

Talán csak attól félek, hogy úgy reagálna, ahogy mindenki mást. Az... kiábrándító lenne.

- Liam? Min gondolkodsz ennyire?

- Most mondjam ki mindenki előtt? - suttogok - Itt egy rakás gyerek is - varázsolom elő újra a meggyőzésre szánt mosolyom.

Válaszul csak fejcsóválást kapok, látom rajta, hogy nem veszi be, de témát vált: - Szóval mindenkit ide hozol első randira?

- Ez a második randink. - térek ki a válasz elől.

- Ó, bocsánat, akkor minden másodikra?

Vannak azok az emberek, akik azt hiszik hogy a striguráikkal dicsekedni valami elképesztően menő és vonzó dolog. Ha ez így lenne, vagy én is így gondolnám, valószínűleg azt válaszolnám, hogy általában nem jutunk el második randiig. Ezért helyette csak megrántom a vállam, és azt mondom: - Nem.

Látom, ahogy mosolyra rándul a szája, de aztán csak a fejét csóválja. Nem beszélgetünk, míg megeszi a maradék instant diabéteszét, de ez nem az a fajta kínos csend, ahol vágni lehet a feszültséget, sokkal inkább kellemes, sőt, igazából nagyon is az.

Végül a pultnál rendezem a számlát, míg Vincent előremegy. Szerencsémre Lilah épp elfoglalt, ezért megúszom a "nevelőcélzatú kifaggatást", bár biztos vagyok benne, hogy csak egyelőre. Az új pincérlány bénázik egy sort, ezért biztatóan rámosolygom, hátha, de ezzel látszólag csak rontok a helyzeten. Szóval inkább türelmesen megvárom, míg háromszor háromféle végeredményt számol, majd negyedszerre csak összejön, és megyek is a kint álldogáló hófehérkéhez.

- Tudod, nem messze van a lakásom. - jelentem ki egy vigyor kíséretében, inkább csak kíváncsiságból, semmiféle komoly szándék nélkül.

- Fantasztikus, akkor legalább nem fogsz eltévedni - veregeti meg a hátam nevetve. -  Szia, Liam.

- Elkísérlek egy darabon - ajánlom fel ezt már komolyan, és nagyon remélem, hogy az előző kijelentésem miatt nem ért félre.

Valószínűleg nem, mert csak bólint egyet, majd fejével int, hogy kövessem. Az úton már csak ilyen lényegtelen témákról beszélünk, mint a kollégium harmadik szintje, Navarróék eltűnt ajtaja és a macskatartással járó állandó macskaszőrben élés.

Végül a kollégium utcájáig kísértem. Megállt, hogy bekösse a cipőfűzőjét, én is megálltam, pontosabban elé, és mikor felegyenesedett, újra visszatért közénk az a kényelmes csend, ami az étteremben is. Hirtelen jött ötletből közelebb léptem hozzá, talán túl közel is - vártam, hogy hátrébb lép, hogy azt mondja, Liam, ne már, de csak állt ott, és nézett. Próbáltam kiolvasni valamit vonásaiból, valami jelet, bármit, csak lássak túl ezen a közönyös arckifejezésen, közelebb hajoltam hozzá, hogy arcunk egy szintben legyen, hogy jobban lássam szép arcát, hogy érezzem parfümének illatát, hogy csak egy kicsit tovább nézhessem zöld szemét, erre ő még közelebb hajolt, és,

és végül nem csókoltam meg.

Hátrálok pár lépést, ő még mindig a szemembe néz, kicsit talán zavartan, rámosolygok, "jó éjszakát, Vincent" - mondom, ő visszamosolyog, majd befordul a kollégium felé.

Nekem sem ártana hazamennem. 

Igaz, az orvosi latin előadást a mellettem ülő Norával végig Pacmanezzük, ami igencsak hasznos és életre tanító foglalkozás, mély belső tartalommal, de sajnos nem fog átrugdalni a vizsgán, így majd valakitől jegyzeteket kell vadásznom. A gyógytornászi szakmódszertanon kb. az előadás félig tudok koncentrálni. Majd a gyakorlati órán úgy is tisztázódik mit, hogyan kell csinálni, de így elméletben vizuálni sem tudom magam előtt. Jobban leköt a telefonom, amit taktikusan a laptop billentyűzetére csempésztem fel. Gyorsan lecsekkolom a messengert, hugica írt a fotós projektjével kapcsolatban, hogy végre kikapták az eredményeket, és külön díjas lett a képeivel rólam. Hát igen. Minden a jó modellen múlik, ezt mind tudjuk… Alatta a szobatársam, hogy hazafele menet legyek kedves tejet venni neki. Unalmamban elkezdem átlapozgatni a messenger napokat. Ez itt van, az unatkozik, ezek már megint szerelmi bánatban szenvednek, ők meg összejöttek. Semmi igazán figyelemre méltó.

Egyik pillanatról a másikra jelenik meg a kijelző a „Liam üzenetet küldött” értesítés, amire rögtön rá is nyomok. Na, csak visszaírt a kis szeplős, akkor csak nem rontottam el nagyon az első benyomást. „És mi van, ha nekem nem csak a szíved kell?” Azzal a lendülettel készítek képernyőképet a „beszélgetésünkről” és küldöm el Ambernek, s amíg nővérem reakcióját várom, addig visszaírok ennek a kis szeplősnek. Önbizalma az van, az egyszer biztos, de valami értéket is tud mutatni? Közben messengeren is jön az üzenet drága testvéremtől: „Egy napja vagy tinderen és máris kikaptad az első strigulavadászt?” Elvigyorodom a válaszán, és rögtön vad pötyögésbe kezdek.

Vivi©: Tudod Am, mindenki csak a THESTHEMET akarja… Ez is Jóanyánk jó génjeinek a hibája… Örülj annak, hogy te apára hasonlítasz.

Am$$: Baszódj meg Vincent J

Vivi©: Ami késik nem múlik C♥

Am$$: Akkora idióta vagy, hogy néha nem akarlak elhinni…

Vivi♥: Nekem is te vagy a kedvenc testvérem, persze csak Celia után, meg Alice után, ja és Oscar után… Ja várjunk…

Am$$: ♥♥♥

Testvéri szeretet melengeti keblemet. Vagy mifene. Közben telnek a percek, serényen válaszolgatok a tinderes üzenetekre, vagyis jobban mondva annak az egy embernek az üzeneteire. Habár nem mondható valami mély beszélgetésnek, és igencsak egyoldalú is, ugyanis szinte én vagyok az egyetlen, aki kisregényeket tud visszaírni, de meglepően jó érzés ilyen formában ismerkedni egy másik emberrel. Utolsó „Na mesélj most már te is” üzenetemre választ sem kapok.

Óráim befejeztével visszamegyek a kollégiumba, ahol már megint áll a bál. A harmadik szint, amúgy is egy kritikus terep a többi szinten élők szerint, de mi legalább nem unatkozunk. Valami mindig történik. Múlt héten Nathannek sikerült részegen úgy megfejelnie a falat a szobájukban, hogy a gipszkarton behorpadt és celluxszal meg fehér temperával tűntették el a nyomokat, két hete az egyik szintlakó úgy gondolta jó ötlet a wc-be önteni a maradékokat, és az egyik csirkecsont dugulást okozott, ami miatt a szint északi felét elárasztotta a szmötyi. Tegnap a hatos szoba lakói alakítottak és sikeresen kiapplikálták az ajtót a keretből. Úgy érzem nem is akarom tudni a sztorit, hogy hogyan. A szint többi lakójához képest a mi aranyos nyolcas szobánk unalmas. Semmi rongálás, vagy hangoskodás. Mondjuk egyedül nehéz is hangoskodni, mivel a szobatársam Ben, szinte mindig az elsőn van a barátnőjénél.

Becsukom magam mögött az ajtót, és elterülve az ágyamon nagy elánnal kezdem a plafont vizslatni. Találnom kellene valami új hobbit, hogy ne unatkozzak ennyire, mikor itt vagyok egyedül.

~~~~

Egészségügyi jogról kijőve teljes lelkibékével megyek fel a kis nasis dobozomért, és ülök ki a koli parkosabb részéhez. Holnap ZH, úgyhogy éjszaka körülbelül a nullával egyenlő alvással számolok, így legalább még most had pihengessek egy kicsit. Megacélozom a lelkem az anatómiára, és arra, hogy Nora körülbelül hajnali háromkor fog kifakadni, hogy ez neki nem megy, itt fogja hagyni az egész egyetemet, minek is jött ide, ha nem bírja a tanulást. A szokásos forgatókönyv minden ZH előtti éjszaka.

-          - Tudod, eddig azért kételkedtem, hogy valóban elmúltál tizennyolc – szakít ki a gondolataimból egy idegen hang. – Megjegyzem, elég elkeserítő, hogy ugyanarra az egyetemre járunk, és mégis előbb találkoztunk tinderen, mint itt – na jó, ez most meglepett. Mit keres egyáltalán a kollégiumnál? Biztos, hogy nem itt lakik, akkor már összefutottunk volna…

-         -  Szia Liam. Csak nem a szívemért jöttél? – rendezem gyorsan vonásaimat. Hiába néztem Bear Grylls minden műsorát, erre még ő sem tudott felkészíteni.

-          - Ha tudtam volna – nevet fel, miközben kissé gépiesen ülésbe helyezkedik velem szemben. Hmm… Nem hittem volna, hogy ilyen férfias hangja van – lehet, hogy tudsz nekem segíteni Nem tudod véletlenül, hol találom Alexander Naverrót?

-          - Pff, fogalmam sincs – az ajtóbetörős incidens óta nem nagyon láttuk, valószínűleg el akarja kerülni a kolifőnököt ameddig csak tudja. – De egy pillanat, írok a szintfelelősnek, hátha ő tudja – nyitom meg a messengert, és keresem ki a nagysasszonyt, aki már minimum tíz évet öregedett a stressz miatt, amit a szinten élők okoznak neki.

-          - Milyen segítőkész vagy – felsandítok, hogy lássam, ahogy lazán felkönyököl az asztalra.

-          Nem írtál vissza – közlöm a tényt vele. Nincs semmi mögöttes szándékom, egyszerűen csak nem írt. Ha írni nem is akar, akkor legalább most meséljen valamit.

-          - Ne haragudj, ez egy hosszú nap volt – válaszolja én pedig diplomatikusan hallgatok tovább. – Viszont, ha már itt tartunk, akartam kérdezni, hogy lenne e kedved velem találkozni? Mármint, ami nem véletlen – ajándékoz meg egy mosollyal, amitől egy picit gyorsabban kezd el kalimpálni a szívem. Le sem tagadhatom mennyire nyálas tinédzserlelkem van néha.

-        -  Harmadik emelet, hatos szoba. Azt írja, nem fogod eltéveszteni – válaszolok neki fapofával, ugyanis időközben a szintfőni is visszaírt.

-         - Parancsolsz? – Ki nem fejezhetően szórakoztató, ahogy látom az értetlenséget szétterülni az arcán.

-         - Akit kerestél, Alexander szobája.

-        -  Oké, hát ez egy kínosan egyértelmű lekoptatás volt. Mindenesetre köszi az infót – nevet kínjában vagy zavarában, de már én sem bírom tovább nevetés nélkül. Szegényemen látni, ahogy dolgoznak a fogaskerekek, hogy megértse mi folyt itt az egész beszélgetés alatt. Elragadó.

-        -  Csak vicceltem, ne haragudj. Nagyon szívesen találkoznék veled nem-csak-véletlen Liam.

-        -  Akkor majd még írok.

Bólintok, majd visszatérek a telefonomhoz és a kekszemhez. Még egy órát pihenek, talán megnézek egy epizódot a sorozatomból, és nekiállok tanulni. Annyira csak nem borzasztó, hogy ne tudjam lenyomni, és még jegyzeteim is vannak.

-        -  Te figyelj csak. Ha már arra jársz, nincs kedved ezt odaadni Alexandernek? – nyújt felém egy igencsak vastag papírhalmazt. Oh Liam… Hogy találtad el?

-        - Ó, érzem, hogy innen már megoldod egyedül is, Liam – kacsintok rá, majd visszatérek az igazán fontos dolgokhoz.

~~~

-          Nora drága, ha feleennyit panaszkodnál azon, hogy meg fogsz bukni, és azt az időt is tanulással töltenéd, akkor most nem itt lennénk, hanem már alhatnánk – felelem teljes nyugalommal a telefonba.

Hajnali négy óra. Már csak három oldal van vissza. Tizenegyre kell bemenni ZH-ra, ha egy óra alatt sikerülne azt a maradék három oldalt megtanulni, akkor tudnék öt órát aludni, és nem félhullaként bemenni. A jóslataim szokás szerint bejöttek és Norát megint elkapta a pánik, hogy meg fog bukni. Mellettem fog ülni, ha valamit nagyon nem tud úgy is letudja majd másolni, de sajnos őt szinte semmivel nem lehet megnyugtatni. Azt hiszem elfelejthetem az öt óra alvásomat.

Reggel még annyi energiát sem fektetek a készülődésre, mint amennyit alapból szoktam, ami valljuk nem egy igazán nagy szám. Legfelső pulcsi a polcról, farmer, tornacipő, tolltartó. Menjünk essünk túl ezen az egészen. Belépve a terembe látom, hogy a többiek is ugyanolyan frissek és üdés, mint én. Jó az a tudat, hogy nem csak én vagyok zombi üzemmódban. Lezuttyanva Nora mellé, csak átkarolom a vállát, hátha a nyugalmamból ragad át valami rá is. Fene se tudja. Kikapva a lapokat, az egész ZH, csak három kérdés. Három, kegyetlen hosszú kifejtős kérdés, a csuklóm már a második felénél fájni kezd, de az idő szorít. Mikor végeztünk odafordulok Norához, és elrángatom magammal sütizni.

Visszaérve a kollégiumba először a mai nap lecsekkolom az üzeneteimet. Ez nem érdekel, ő nem érdekel, ez hülyeség, jé ott az öcsém, oh Liam. Tényleg írt. Pirospont. „Bocs a kései válaszért, kötelességeim elszólítottak a telefonomtól.” Nem kell sok idő, hogy pittyegjen a készülék a válaszüzenetre. Meglepetten veszi be az infót az agyam, hogy az instagramon és a tinderen kívül nincsen fent semmilyen közösségi platformon. Hát akkor honnan bizonyosodom meg arról, hogy nem egy pszichopata, ha nem a régi bejegyzéseiből? Végül bekövetem instagramon, azért ott talán mégis „barátibb” üzengetni, mint tinderen. Azért gyorsan lecsekkolom az én profilomat is, hiszen amilyen ritkán használom nem is nagyon van a fejemben miket posztoltam ki. Kajás kép, kajás kép, Oscarral kép, Norvégia, Norvégia, Norvégia, én ahogy szenvedek, tesós kép ötünkről, kaja, kaja. Ha ő is megnézi a profilom és nem esik le neki, hogy legközelebb vigyen el enni, akkor ez egy halott kapcsolat.

Kisvártatva eljön a péntek. Végül abban egyeztünk meg, hogy félúton találkozunk az egyik igencsak könnyen felismerhető egyetemi épületnél. Nem is tudom mivel lehetne definiálni ezt a valami programot, ahova megyünk. Elméletben „Csapatépítő kultúr péntek”, gyakorlatilag pedig egy hatalmas házi buli, ahol kvázi minden karról vannak emberek. Veszek egy gyors zuhanyt a koliban, majd kinyitva a szekrényemet kivételesen több időt szánok a ruhadarabok kiválasztására, s végül megállapodok egy fekete farmer – hu de kurva kreatív vagy ma is Vincent – és egy fekete alapon kis aranyszínű koronákkal tarkított pólót. A hajammal szokás szerint semmit nem kezdek csak beletúrok párszor. Jó lesz az úgy. Belebújva a tornacipőmbe és farmerkabátomba el is indulok a megbeszélt helyre.

Igaz, három perc késéssel, de megérkezem az objektumhoz, ahol Liam a falnak dőlve vár engem. Kicsit sem leplezve pillantásomat végignézek rajta, ahogy is rajtam, s végül a tekintete megállapodik a felsőmön, ami kikandikál a farmerkabát alól. Lehet be kellett volna gombolnom a kabátot?

-         - Direkt miattad választottam ezt a felsőt – töröm meg a kínos csendet kettőnk között. Ő csak kérdőn néz a szemembe, mire egyik lábammal hátrébb lépve pisztolyt formázik a kezemből és a szíve felé lövök  - Mert ma este én leszek a szíved királya! – pár pillanatnyi néma csend, aztán kitör belőle a nevetés, én pedig visszaállok alapállásba.

Az én arcomon is mosoly terül szét, majd elindulunk a helyszín felé, amit lehetetlen eltéveszteni. Olyan hangos a zene, hogy csodálom, hogy a rendőrök még nem jöttek ki. Belépve megcsap a meleg, az alkoholszag. Körbenézek a szobában, ahol velünk egykorúak jól érzik magukat az alkohol adta örömökben. Ránézek Liamra, akiben, ahogy nézem ugyanazok a gondolatok fogalmazódtak meg. Lábujjhegyre állva kezemmel tölcsért csinálok a fülemnél, hogy hallja is amit mondani akarok a nagy zenétől.

-         - Nem keresünk inkább egy csendesebb helyet a házban? – kérdésemre csak bólogatás kapok, majd kisujjamat beleakasztva a kisujjába a legnagyobb természetességgel elindulok az emberek között. Nehogy elkeveredjünk egymástól, elég nagy ez a ház.

Kóválygás után rátalálunk a konyhára. Mosolyogva csukom be magunk mögött az ajtót, majd a sok piros műanyag pohárból, ami a konyhapultra lett kikészítve. A pult másik feléről eltűntetem a romokat, és felülve rá végre teljes figyelmemet Liamnek szentelhetem, aki időközben szintén szerzett magának egy poharat.

-         - Na és Liam, mit keres egy ilyen srác, mint te tinderen? – szegezem neki a kérdést, majd belekortyolok az italomba. Ő odahúz magának egy széket velem szembe.

-         - Ezt akár én is feltehetném – támaszkodik meg a támlán.

-        -  Igen, de én kérdeztem előbb szóval előnyt élvezek – fejtem ki álláspontomat, ami ismét csak megmosolyogtatja.

-        -  A neten könnyebb – rántja meg a vállát, mire én csak forgatom a szemeimet. Ennél klisébb választ nem is adhatott volna – Na és akkor te? – vág vissza látva reakciómat.

-         - Engem a nővérem rakott fel unalomból – vonom meg a vállamat.

-         - Ez sem sokkal menőbb válasz, mint az enyém mit ne mondjak – jegyzi meg egy féloldalas mosoly társaságában, ami miatt egy kicsit jobban szorítom a kezemben a poharat. Veszélyesen jóképű a fiú mikor mosolyog.

-          - Mindegy is. Akárhogyan is történt a lényeg, hogy minőségi időt töltünk jelenleg egymással – túrok bele szabad kezemmel kusza tincseimbe.

-         -  Micsoda mély gondolatok – jajj de szarkasztikus a fiú, jajj de szarkasztikus.

-         -  Hát nem csak a gondolataim mélyek – kacsintok, majd kiiszom a poharam tartalmát, és úgy nézek vissza a szemeibe.

-         - Te ezt nagyon élvezed, igaz? – könyököl fel a támlára.

-         -  Mármint mire gondolsz? – meresztem rá zöld szemeimet, mint valami ma született aranyos kisállat.

-        -   Ahogy megpróbálod zavarba hozni az embereket – túr bele ő is a szőkés-vöröses tincseibe.

-         -  Piszkosul.

Telnek az órák, egyik témáról ugrunk a másikra. Egy idő után én is inkább leszálltam a konyhapultról és melléhúztam egy széket, hogy úgy beszélgessünk tovább. Ezt a beszélgetést néha egy-egy fizikai kontakt kísérte, mint a vállaink összeérése vagy a combjainké pár pillanatra. Semmi komoly, mégis olyan meglepően kellemes érzés. A hajnal eljövetelével mi is inkább a hazafele indulás mellett döntünk.

A házban már csak a retro nyálas számok szólnak, a legtöbben már kidőltek, vagy hazamentek, csak pár nagyon lelkes ember van még a nappaliban. Kint frissítően hat a friss levegő és a hajnal hűvössége. Lassan ballagunk egymás mellett egészen az objektumig, ahol a találkozópontot beszéltük meg. Igazából nem tudom mit illene tenni. Korainak érzem a testi érintkezést, de nem szeretnék egy egyszerű „Sziával elköszönni és otthagyni”. Dilemmák…

-        -  Meglepően jól éreztem magam, Liam – állok vele szembe, kezemet kiveszem a zsebemből. – Mit szólnál, ha jövő héten elmennénk enni valahova?

-         - Én ráérek – szedi elő azt a megnyerő mosolyt, amivel próbált a múltkor rávenni, hogy intézzem el a papírokat helyette. Ez a srác nem ma kezdte a szakmát.

-         - Akkor majd beszélünk róla – bólintok.

- Pedig ő nagyon szép volt. - Hallom Gerda hangják a hátam mögül- Nem kellene ennyire válogatósnak lenned.

- Ugyan, ez a lány még a profiljába is írta, hogy 17 éves! Nem most akarom elkezdeni a Hugh Hefner karrieremet, köszönöm szépen. Na és látod, itt van még egy. - mutatom felé a telefont. A képen  hófehérke átkozottul jóképű fiú kiadása mosolyog vissza, és egy pillanatra elgondolkodom, hogy talán egyszer kivételt teszek. - Áh, mindegy. - rántom meg a vállam és a képét balra húzom, vagyis csak húznám, mert szeleburdi barátnőm villámsebességgel kapja ki telefonomat a kezemből.

- Várj már, ne ikszeld! Legalább a képeit nézzük meg! - hadarja a kelleténél hangosabban - 22 éves. - jelenti kis egy kicsivel később, "én megmondtam" éllel a hangjában. - Talán most mentettem meg életed match-ét.

"Túl reagálod" - válaszolnám, de barátnőm egy elégedett mosoly kíséretében visszacsúsztatja telefonomat elém. A képen csupamosoly fiú valószínűleg házi készítésű tortával, aranyos gödröcskékkel arcán és végül inkább nem mondok semmit, Vincent egyből párom is lesz, én meg alaposan az eszembe vésem, hogy ideje nem csak az első kép alapján ítélnem. Írni szeretnék neki, valami idétlenül sablon szöveget, valamit ami talán megmosolyogtatja, de a telefonom újra Gerdánál köt ki, ezért inkább a társaság többi tagjához fordulok. A téma nyilvánvalóan a "köcsög egyetem" és valami Trónok Harca szerű sorozat párhuzamosan, egymást túlordítva.

Valamikor hajnalban keveredek haza a nem-túl-józan Gerdával, aki immár ezen a héten negyedszerre hívatja meg magát hozzám.

***

- Gerda, kelj el, órára kell mennem - szólok be szobámba, majd tovább keresem tolltartóm. Az ajtó túl felén a hajkupac csak morog valamit,valószínűleg elátkoz, majd átfordul a másik oldalára. - Órára kell mennem, itt nem maradhatsz. - próbálkozom meg valamivel kedvesebben a lány mellé guggolva, de csak egyenletes szuszogást kapok válaszul. Nyilván alszik, ezen már igazán nem kellene meglepődnöm.

Lassan három éve, hogy ismerem. Emlékszem, egyszerre kerültünk be az onkológiára, ő már egyszer megjárta azt az utat, én semmit nem értettem, próbáltam túlélni, próbáltam közönyös maradni. "Tudod, lehet másokat sikerül beetetni ezzel, de én látom ám, hogy nem vagy oké" - mondta, én meg erre az első estét a legkevésbé sem filmbeillően végigbőgtem vele. Utána minden este átlopakodott hozzám egy pakli UNO-val, meg a hülye általa kitalált szabályaival és  persze mindig ő nyert. Hiába voltak ott a barátaim, a csodálatos nagynéném, biztos vagyok benne, hogy az ő nem kifejezetten egyértelmű támogatása miatt nem őrültem bele az egészbe.

Mielőtt elindulnék enni adok Elvisnek, ébresztőt állítok Gerdának és elmondok egy imát, hogy  ha hazaérek, épségben találjam otthonomat.

***

Már az egyetemen vettem csak észre, hogy egyébként a teljesen lemerült telefonomat húrcibáltam el magammal, úgyhogy óra előtt még gyorsan elugrom a büféhez megkérni a szőke büféslányt, hogy tegye fel nekem töltőre.

Kicsit későn érek be, az előadás még nem kezdődött, de elől már minden hely foglalt. Alapvetően nem szeretek a hátsó sorokban ülni, onnan nem látni elég jól, ráadásul az öreg és csúszós lépcsők sem hiányoznak az életemből. Körbenézek, rögtön ki is szúrom Brendont pár sorral feljebb, mellette üres hellyel: tökéletes.

Őszintén várható volt, hogy ez lesz. Nem sok lépcsővel gyűlik meg a bajom, de persze, hogy pont az a fajta van itt amivel bőven igen. Pár fokot sem teszek meg, már rosszul lépek és el is veszttettem az egyensúlyom. Nem esek el, ott azért már régen nem tartok, mégis felém kapják páran a tekintetüket. Pár lány összesúg mögöttem, egy pillanatra elgondolkodom, küldjek e feléjük egy szúrós pillantást, de inkább csak levágom magam Brendon mellé. Ilyennel már régóta nem kellene foglalkozom.

- Óra után lemásolhatom a múlt heti vázlatod? - súgja oda, figyelembe sem véve az előbbi szituációt.

Úgyhogy 2 óra tömény agyzsibbadás után leültünk a büfé egyik eldugott asztalához. Amíg Brendon lelkesen másol, elkérem a büféslánytól a telefonom egy hálás mosoly kíséretében, úgy tűnik zavarban van kicsit, ezért inkább a telefonszámát már nem kérem el - nem rontok a helyzeten.

Ahogy bekapcsolom a telefonom, legszívesebben azzal a lendülettel vissza is csinálnám a műveletet. Tegnap este óta az összes értesítést most kapom meg, egy része Gerda üzenetei, amikben azt fejtegeti miért szereti őt jobban az én macskám, egy másik része azok az üzenetek, amikre nem akarok és nem is fogok válaszolni de.. de legnagyobbrészt tinder értesítéseket kapok.

Megnyitom az alkalmazást, hogy felmérjem a károkat amiket drága barátnőm okozott tegnap este, de nem jutok túl messzire, mert az üzenetek között ott virít egy ismerős arc.

"Szia! Hát lehet nem vagy Liam Neeson, de megengedem, hogy elrabold a szívem" áll az üzenetben. Hangosan felnevetek, mire Brendon kérdőn néz rám. Csak legyintek, és screenshot formájában továbbítom Gerdának. "Légy szíves vegyél vissza egy kicsit a hedonista énedből, és őt ne fuckboykodd el" jön rögtön a válasz. Hát, azt majd meglátjuk.

"És mi van, ha nekem nem csak a szíved kell?" pötyögök vissza Vincentnek. Nem teszek mellé semmilyen emoticont, megadom neki a lehetőséget, hogy úgy értelmezze ahogy csak szeretné. Percek múlva jön a válasz, és innentől kezdve a napomat ő és az üzenetei teszik ki.

Mikor hazaérek Gerda már nincs ott, de rendelt nekem is enni. "Tessék, egyél, segítek neked ágykeretre spórolni, nagyon unom már a matracod." Egy pillanatra felszalad a vérnyomásom, akkor minek dekkol nálam állandóan, basszus?, majd inkább visszatérek Vincenthez.

Belegondolva, ez az első olyan tinderes beszélgetésem, ahol nem tértem pár üzenetváltás után a lényegre, csak, hogy ne vesztegessük egymás idejét. Leköt, amit mesél, hogy mindenre van valami frappáns válasza, és, nehéz megmagyarázni, pláne úgy, hogy nagyjából fél napja beszélgetünk csak, és azt is interneten, ahol, hát, ahol mindenki olyannak állítja be magát, amilyenek csak szeretné; szóval nehéz elmagyaráznom, de egy nagyon kiegyensúlyozott srácnak tűnik.

"Na, mesélj most már te is." - áll az utolsó üzenetében. Eddig felületesen beszélgettünk Norvégiában töltött napjairól, arról, hogy jelenleg gyógypedagógiát tanul és, hogy milyen öt testvérrel az élet. Én meséltem neki kicsit azokról a helyekről, ahol jártam, kihagyva az olyan rendkívül egzotikusakat, mint például az onkológia, és, és nagyjából ennyi. Fair, vagy nem fair, ahogy tudtam, kitértem a válaszadás elől. És most sem fogok neki válaszolni, fáradt vagyok és nyűgös, interneten ismerkedni fárasztóbb, mint hittem, inkább majd holnap elhívom valahova.

Lezárom telefonom és az utolsó gondolatom Vincent, aki nagyon remélem, hogy nem lesz tipikusan az "élőben tökre kiábrándító vagy" csalódás.

***

Az utolsó órám után jutok el addig, hogy újra visszaírjak az embereknek, köztük Vincentnek, de akkor is megzavar Brendon, aki a szokásosnál is frusztráltabb és sápadtabb.

- Liam, hatalmas szívességet kell kérnem. - vág bele rögtön.

- Figyelek.

- Ezeket el kell vinned a kollégiumba és odaadnod Alexander Naverrónak - Terít szét egy halom papírt az asztalon - Alá kell írnia egy csomó helyen... de ezt elvileg tudja. Csak vidd el őket, könyörgöm, nekem már nincs időm, és holnapra le kell adni, szóval...

- Oké.

- Amúgy se dugtad még soha a kollégium közelébe az orrod, idejársz már második éve itt az ideje, hogy..

- Mondom, hogy oké! - szakítom félbe barátom kis monológját újra.

Ezután megköszöni az "életmentést" és elsiet. Ami azt illeti, tényleg nem jártam még a kollégium közelében sem. A lábam miatt sosem volt opció, hogy oda megyek, a koleszes barátaim általában ha találkozni akarnak hozzám jönnek, vagy a városban találkozunk valahol, úgyhogy igazán nem az én hibám, hogy már a kollégium előtti fás-füves részen belegabalyodtam abba, hol is vagyok.

Ismerős arcokat kerestem, őket kérdeztem meg hol van Alexander, de hát persze, hogy senki nem tudja. Egy ilyen beszélgetés közben vettem észre a pár méterrel arrébb lévő padon egy ismerős-ismeretlent.

Éppen egy norvégmintás alumíniumdobozból halászott elő egy kekszet és nagyon belemerülten böködte a telefonját. Haja a szélrózsa minden irányába állt, vékony pulóvere alól kikandikáló bőre még fehérebb, mint a képek alapján hittem. Elgondolkodtam, menjek e oda, nem lesz e furcsa, de végül győzött a kíváncsiság.

- Tudod, eddig azért kételkedtem kicsit, hogy valóban elmúltál tizennyolc. - lépek az ismerős hófehérke mellé. - Megjegyzem, elég elkeserítő, hogy ugyan arra az egyetemre járunk, és mégis előbb találkoztunk tinderen, mit itt.

Egy pillanatra megáll a falat a szájában, elgondolkodik, majd rendezi vonásit a meglepettségből, és már teljesen nyugodtan köszön: - Szia, Liam. Csak nem a szívemért jöttél?

Megkerülöm a padot és leülök az asztal túloldalán lévő padra, vele szemben. Először csak jobb lábamat akarom áttenni, de rá kell jönnöm, hogy elég rossz első benyomás lenne a paddal a lábam között, félvállról beszélni hozzá, úgyhogy gyorsan átlendítettem a balt is. Elég megszokott mozdulat, hát, remélem megy már annyira hétköznapian, mint gondolom.

- Ha tudtam volna - nevetek -, lehet, hogy tudsz nekem segíteni. Nem tudod véletlenül, hol találom Alexander Navarrót?

- Pff, fogalmam sincs. - Mondja, és egy újabb kekszért nyúl - De egy pillanat, írok a szintfelelősnek, hátha ő tudja. - mosolyog, majd pötyörészik valamit a telefonján.

- Milyen segítőkész vagy - könyökölök fel az asztalra.

Pár pillanatig még nyomkodja a készüléket, majd újra enyém a figyelme.

- Nem írtál vissza. - Jelenti ki. Nem szemrehányóan vagy számon kérően, egyszerűen csak mondja. Meglepődöm, na már nem azon, amit mond, sokkal inkább azon, hogy nem szarakodik, puhatolózik, hanem ennyire őszintén kezeli. A legtöbb ember bőven nem így reagálna.

- Ne haragudj, ez egy hosszú nap volt. - felelem - Viszont, ha már itt tartunk, akartam kérdezni, hogy lenne e kedved velem találkozni? Mármint, ami nem véletlen. - mosolygom rá - Pénteken lesz ez az évnyitó... hát, valami.

- Harmadik emelet, hatos szoba. Azt írja, nem fogod eltéveszteni.

- Parancsolsz?

- Akit kerestél, Alexander szobája. - feleli diplomatikusan.

- Oké, hát ez egy kínosan egyértelmű lekoptatás volt. Mindenesetre köszi az infót - nevetek kínomban, és állnék fel a padtól, mire ő is felnevet. Először azt hiszem rajtam, de aztán gyorsan hozzáteszi:

- Csak vicceltem, ne haragudj. Nagyon szívesen találkoznék veled nem-csak-véletlen, Liam.

Önkéntelenül is elmosolyodom. Felesleges tagadnom, megkönnyebbültem egy kicsit.

-  Akkor majd még írok.

Bólint és ezzel lezártnak tekintem a beszélgetést. Ideje elrendeznem, amit Brendon rám tukmált. Vagyis... Már éppen megindulni készültem, amikor még valami eszembe jutott. Elővarázsolom a legmeggyőzőbb mosolyom, és visszafordulok Vincenthez:

- Te figyelj csak. Ha már arra jársz, nincs kedved ezt odaadni Alexandernek? - nyújtom elé a papírköteget.

- Ó, érzem, hogy innen már megoldod egyedül is, Liam. - kacsint egy angyali mosollyal az arcán, és újra a kekszeinek szenteli a figyelmét.

Újra ledöbbenek, és hiába a meglepettségem és a pimasz újbóli visszautasítás, csak mosolyogni tudok. Ez határozottan új, ebben a srácban jóval több van, mint először gondoltam.

Talán most az egyszer hallgatnom kellene Gerdára, és nem elbaszni.

-         - Köszönöm kincsem, innentől én átveszem a dolgokat  - taszajt arrébb szülőanyám a konyhapulttól, mikor már majdnem elkezdenék kipakolni. Azért a csokimat még gyorsan kikapom a többit pedig ráhagyom.

-        -  Tudod Anya, ha Oscar végre letenné a jogsit – emelek kicsit a hangerőn, hogy a szomszéd nappaliban ps4-ező öcsém is hallja – akkor nem kellene kéthetente nagybevásárolni, hanem intézhetné ő is kocsival.

Szülőanyám csak mosolyogva megforgatja a szemeit, kisöcsi pedig pampog valamit a nappaliból. Oscarnak ez az utolsó éve a gimnáziumban, végre el kellene döntenie mit akar kezdeni az életével, de a zoknijának a párját sem találja reggelente… Mondjuk nekem, aki két évre lelépett Norvégiába egy szava nem lehet ellene. Meg hát igazából nincs is… Majd eldönti a gyerek mit akar. Megvonva a vállam bújok ki a cipőmből, és telefonomat elővarázsolom a farzsebemből. Csodálom, hogy még nem görbült el a képernyője azután, hogy ennyit ülök szerencsétlenen. Lecsekkolom a messengert, reagálok a képekre, amiket a gyógyped-es csoportba raktak ki a többiek. Szabadkezemmel beletúrok a hajamba, majd visszapötyögve mindenkinek visszasüllyesztem a zsebembe a készüléket, és kettesével szedve a lépcsőfokokat felérek a szobámhoz.

Megállva az ajtó előtt már látom a deszka alatt átszűrődő fényeket, ami jelzi, hogy valaki van a szobámban. A fél életemet fel merném tenni fogadásban, hogy ki lehet az. Lenyomom a kilincset, és nem kell csalódnom, megnyertem volna a kis fogadásomat.

-        -  Isten hozott a szobámban Amber, de mikor visz? – csipkelődöm fiatalabbik nővéremmel, aki szinte teljesen belakta már az ágyamat.

Óvatosan arrébb söpröm a dolgait, hogy én is elfekhessek a matracon. Füzetek, laptop, aranyos állatformájú radírok, meg valami hegyesebb, ami próbál utat törni a csigolyám felé. Áh! Tollak. Drága leánytestvérem kiveszi a fülhallgatót a füléből, és kérdőn néz rám, mire én is kérdőn nézek vissza rá. Elvégre ez mégiscsak az én szobám vagy mifene. Lehajtja a gépe fedelét és törökülésbe tápászkodik, hogy aztán onnan vizslasson tovább. Van valami az arcomon, vagy mi, hogy ennyire bámul?

-         - Vivi, add oda a telefonod – nyújtja ki a kezét. Összevonom a szemöldököm, de előszedve az említett tárgyat a kezébe adom.

-        -  Csak ne állíts át benne semmit – csúsztatom be kezeimet a fejem alá.

Amber mindig is nagyon akaratos volt, ami ötünk közül csak bennem nem található meg. Talán ez az oka annak, hogy én mindenkivel kijövök, míg a másik négy néha egymás torkának tud esni. Főleg Amber és Oscar. Nagyot sóhajtva az oldalamra fordulok, és nézem mit ügyködik drága nővérem. Az a széles vigyor, ami idő közben az arcára termett nem tölt el bizalommal. Feltornászom én is ülésbe magam, és odamászok mellé, hogy lássam mit is csinál pontosan.

-         - Tessék, itt van a friss és ropogós tinder profilod – adja vissza nagy büszkén a telefont, mire én csak felvonom a szemöldököm.

-         - Élvezd ki, mert amint kimész a szobából valószínűleg ki is törlöm a telefonomból – közlöm vele, mire ő csak sértődötten összefonja a kezeit a mellén. – Am, szó se róla értékelem, hogy próbálsz… Nos, fogalmam sincs ezzel mit akartál, de mindenképpen értékelem – karolom át a vállát. Majd vetek egy pillantást  a telefonképernyőjére, és megnézem az adatlapot, amit alkotott nekem.

Három képet töltött fel rólam, amiket meglepően jól választotta ki. Hmm… Le vagyok nyűgözve. Az első még tavaly készült Norvégiában a gyerekekkel, akikre vigyáztam, ahogy a fjordoknál voltunk hajós kiránduláson. A második már egy frissebb, amolyan „művészkép”, amit a húgom lőtt rólam két hete, a „kell egy férfi modell a már fogalmam sincs milyen projektjéhez, és Oscar olyan izé” címszó alatt, beültetett egy üres szobába, egy tapinadrágban és kigombolt ingben, hogy pózoljak. Az utolsó pedig az szülinapomon készült kép a tortámmal, amin úgy vigyorgok mint egy ötéves. Vagy egy idióta. Esetlegesen egy idióta ötéves. A bemutatkozás rovatba csak annyit írt: Igen, tényleg 22 vagyok.

-         - Igazán kreatív ez a bemutatkozás, gondolom el vette el a legtöbb időt az egészből – csipkelődöm, mire csak oldalba bök a könyökével. – Jól van na. Amúgy meglepően olyan képeket választottál, amiket én is tettem volna. Ügyes vagy – simogatom meg a haját, mire csak megforgatja a szemét. Gyorsan átlépek a beállítások részbe, és kissé átírom a bemutatkozás részét. „Fedett pályás távolba néző bajnok, az anyukám szerint nagyon helyes vagyok és bárki boldog lenne mellettem. Amúgy tényleg 22 vagyok”

-         - Ez most komoly Vivi? – nevet fel mellettem a leány, mire csak megvonom a vállam.

-         - Ha már felraktad ezt a szart a telefonomra had élvezzem én is egy kicsit – vigyorgok rá, majd beállítom a keresőt is férfiakra, 60km-re és 23-28ig.

Amber vállamra dőlve figyeli, ahogy elkezdem kitapasztalni ezt az egészet. Van pár elég érdekes figura is ezen az oldalon mit ne mondjak… Telnek a percek, balra, balra, balra, jobbra, balra, jobbra, jobbra. Majd éles sikítás és már nincs is a telefon a kezemben.

-         - Vincent ő tudod ki? – fordítja felém a képernyőt.

-        -  Liam, 26 éves, és szeplős – mondom az egyértelműt, na meg persze, amit kidob a tinder.

-         - Nem így értettem. Ő egy úszó! Vagyis csak volt, olyan 3 éve már nem nagyon hallani róla. Basszus, soha nem gondoltam bele, hogy meleg lehet… Micsoda csalódás – pörgeti a képeit.

-         - Jobb, ha beletörődsz Amber, minden igazán jófaszi meleg… Nézz csak rám.

Végül szeplőske jobbra kerül, miután drága nővérem túlteszi magát az első sokkon. Úszó, mi? Kíváncsi vagyok miért hagyhatta abba, elvégre még nincs abban a korban, hogy kiöregedjen a sportból… Vállat vonva folytatom tovább utazásomat a tinder csodálatos világába, majd elálmosodva búcsút intek Ambernek és kitessékelem a szobából a cuccaival együtt. Holnap úgy is megyek vissza a kollégiumba, legalább ma had élvezzem a saját ágyikómat.

Reggel értesítések rengetegére kelek. Lettek párjaim, sőt az első üzeneteimet is megkaptam, habár van olyan, ami több mint bizarr. Átpörgetve a párokat, egy ismerős szeplős arc néz vissza rám. Megnyitva a profilját nem találok olyan sok mindent, semmi közös facebook-os kedvelés, csak a pár kép, amit felrakott meg a „ne aggódj, nem csak a macskámnak hiányzik egy lába” szöveg, no meg az instagram fiókja. Udvarias gyerek módjára nem csekkolom le instán annyira. Csak egy kicsit. Lássam mivel állok szembe. Végül nagy levegőt véve megnyitom a chat részt, és pötyögni kezdek.

„Szia! Hát lehet nem vagy Liam Neeson, de megengedem, hogy elrabold a szívem” még egy kacsintós emoticon, és egy nevető és mehet is. Remélem veszi a poént, vagy hát ha nem… Akkor sem valószínű, hogy valaha csak úgy összefutok vele.