Karakter: Ríviai Geralt Megjegyzés: (Shayolának)
Felnézek a fölöttem tornyosuló tündére, sebhelyes arcára és kegyetlenül csillogó szemébe. Vajon milyen életutat járt be, amiért ennyire gyűlöli az embereket? Mi kell ahhoz, hogy egy tünde orvgyilkosként, megveszett vadként támadjon rá mindenkire?
- Que glosse pherian? (Mit nézel félvér?) - kérdi foghegyről, én pedig elhúzom a szám.
- Nem vagyok félvér, és te, Aen Seidhe, láttam már hozzád hasonlót. A te fajod büszkén járja az erdőket és magasztosan hirdeti, milyen nemesi vérvonala van. Te is büszke vagy rá, nemde? Vissza szeretnéd kapni mindazt, amit elvettek tőled az emberek – mondom végigmérve, gúnyos kis félmosolyra húzva a szám. Provokálom, magam sem tudom, miért. Talán hogy megöljenek végre, és vége legyen ennek az életnek nevezett vergődésnek. Bár a Sorssal úgysem szállhatok szembe.
- Okos vagy dh’oine, látom, viszont te is ugyanolyan vagy, mint ők – sziszegi, mutatóujját rám szegezve, és én összehúzom a szemeimet.
- Mutáns vagyok, nem ember – szűröm a fogaim között. Körbepillantok, a tábor gyér tüzénél is kiszúrok egy… kettő… legalább három tündét megbújva a fák között. – Miért fogtatok el engem? – pillantok vissza rá. Ha meg akartak volna ölni, nem ébredtem volna fel, szóval válaszokat akarok. Mit akarnak tőlem?
- Thaess aep (Pofa be), dh’oine. Csak én kérdezek tőled. Tudod, csak egy egyszerű mozdulat és itt fulladhatsz meg a saját véredben – mondja gúnyosan, majd elővillan egy tőr. Nilfgaardi penge, szépen megmunkált darab. Vajon milyen magas rangú tisztet gyilkoltak meg érte…?
A penge vörösen villan fel a tábortűz fényében, a hideg acéllal végigsimít az arcomon. Felszisszenek, ha meg akar kínozni, rossz fába vágja a fejszéjét. De a tőr tovább siklik, majd érdeklődve kocogtatja meg vele a nyakamban lógó farkas medált.
- Valóban egy vatt’ghern vagy, vagy csak egy varh’he (kurva)? – kérdi gúnyosan, én pedig összeszorítom a fogaimat. Élvezettel felkuncog a reakcióm láttán. Unom ezt a kis játékot. – Úgy tudtam, a witchereknek nincsenek érzéseik. Mondd, a fájdalmat érzitek? – kérdi, majd a következő pillanatban a tőr markolatával az arcomba vág, nekem pedig nyögve rándul hátra a fejem az ütés erejétől.
- A d’yaebl aép arse! (Basszon meg az ördög!) – sziszegem felé dühösen, érzem, ahogy vékony vérpatak kezd csorogni az orromból. A hegyesfülű láthatóan jól mulat rajtam.
- Látom, nemcsak érted az Ősi nyelvet, hanem beszéled is. Az igazat megvallva a kiejtésed olyan, mintha egy hegyi troll beszélt volna, de elmegy. Legalább csak szitkozódni tudsz, vagy értelmes mondatokat alkotni? – kérdi érdeklődve, én pedig mély levegőt veszek. Az előbbi jókívánság csak úgy felszakadt belőlem, gondolkodás nélkül. Viszont most erősen kell keresgélnem foszlányos emlékeim közt, hogy eszembe jussanak a szavak.
- Válaszolj, különben… - morogja, majd belemarkol kibomlott hajamba és durván felrántja a fejem. Közvetlen közelről néz a szemembe, nekem pedig lehetőségem van részletesen tanulmányozni a durva sebhelyet az arcán.
- M’aespar que va’en, ell’ea? (Le fogsz lőni, vagy mi?)- kérdem, ahogy végre előtörnek tudatom mélyéről a szavak.
- Nem, neked mást szántam, söpredék – mosolyodik el, majd talpát mellkasomra helyezve nagyot taszít rajtam, én pedig nyögve terülök el a földön. Hideg tekintettel figyelem, ahogy fölém térdel, a kését pedig a mellvértem egyik tartószíjához illeszti. Fenébe, ez még szinte új…
- Mi a francot akarsz? – kérdem ingerülten, talán végre kinyögi.
- Válaszokat a kérdéseimre. Mit keresel itt? Talán felbéreltek téged hogy végezz velünk? – szűkül össze a tekintete, én pedig hűvösen válaszolok.
- Nem akarok semmi rosszat. A szörnyet akarom megölni, ami a tóban van – magyarázom, próbálva higgadtságot erőltetni magamra.
- Elrontanád a legszebb munkám? Tudod milyen nehéz volt elfogni egy élő Amphisbaenat? – vigyorodik el elégedetten, én pedig felvonom a szemöldököm.
- Hogy érted azt, hogy a munkád? – sziszegem, ezek szerint a Scoia’tael felelős a kayranért a kikötőben?
- Csak én kérdezek, Gwymbleidd. Lassan nem sok minden marad a páncélodból, ha így folytatod.
- Valóban? – kérdem, mire újabb szíjat nyisszant el. - Mit fogsz levágni rólam, ha elfogyott az összes szíj a páncélomról? – kérdem, mire gonoszan felkuncog. A kés pengéjét lusta mozdulattal táncoltatja végig a hasfalamon, majd az ágyékomnál állapodik meg vele, én pedig dühösen szorítom össze a fogaimat.
- Lehet még mit levágni rólad, witcher – búgja élvezettel, majd végez az utolsó szíjjal is és könnyed mozdulattal rúgja le rólam a páncélt. – Viszont visszatérve a szörnyünkre… abba a falucskába, vagy városba, ahol élnek azok a mocskok, többször nagy szállítmány érkezett hajón. Élelemmel és minden egyéb luxussal… viszont az nincs benne a szállítólevélben, hogy titokban megannyi fegyvert és páncélt szállítanak. Azokat a páncélokat, amiket felvesznek majd és fegyvereket amiket hamarosan elfek vére fog befesteni. Ezt akadályoztam meg a szörnnyel. Ezért elkezdtek karavánokban fegyvereket hozni, viszont azokat mind megszereztük sikeresen.
- És azt hiszed, ez majd megállítja őket? – kérdem felvont szemöldökkel, szkeptikusan.
- Eddig sikerült. Miért ne működne? – mondja fölényesen, én pedig keserűen elmosolyodom. A tündék mind ugyanolyanok. Keményfejű, makacs, szemellenzős népség. Nem tudnak elszakadni a múlttól és szembenézni a jelennel. Ez lesz egyszer majd a vesztük.
- Ha én idejöttem a szörny miatt, többen is ide fognak. Ha nem én ölöm meg a szörnyet, akkor egy másik witcher fogja. Utána pedig ugyanúgy jönnek azok a szállítmányok, akármit teszel ellene. Így nem tudsz győzni ellenük. Ugyanúgy ölni fognak titeket, mert nem vagytok mások a szemükben csak lázadók, akik ártatlanokat mészárolnak – szűröm a fogaim között, hátha meglátja a lényeget, hiszen vesztett csatát vív.
Ingerülten néz a szemembe, tekintetéből düh árad, a kés pengéjét a torkomhoz illeszti. Érzem, ahogy az acél éle finoman a bőrömbe vág.
- Adok választást, witcher. Vagy elmész és nem térsz ide vissza, vagy bemész a faluba és velük együtt halsz. Vagy megengedem, hogy megöld a szörnyet, felvedd a pénzed és utána szépen elmenj, de akkor biztosan felégetem a falut. Mit szólsz hozzá? – kérdi, arcán fölényes mosollyal. Azt hiszi, megfogott, hogy sarokba szorított. De nagyobbat nem is tévedhetne.
- Hát égesd. Azt hiszed, azzal majd mindennek vége? – kérdem, arcára láthatóan meglepettség ül ki. – Még többen fognak majd ide jönni. Ez a folyószakasz egy kereskedelmi útvonalon fekszik, aki uralja, szép kis summát gyűjthet be. Akármennyi vér is folyjon, mindig lesznek kapzsi embereket, akik majd idejönnek és megpróbálnak kiirtani titeket a gazdagság reményében – mondom gúnyosan, szinte már jókedvűen. Vicsorog, nagyot rúg az oldalamba, én pedig nyögve rándulok össze, de arcomról nem tudja letörölni a diadalittas kifejezést.
- Te is jól tudod, hogy így lesz. Vesztes csatát vívsz.
- Amíg egy tünde is él ezen a nyavalyás földön, nem hagyjuk magunkat. Bármennyien is jöjjenek, el fogjuk pusztítani őket – szegezi rám a mutatóujját, hevesen gesztikulál, egyre ingerültebb. Parázsba nyúltam, de már nem hátrálhatok ki.
- Képes lennél feláldozni őket a kicsinyes céljaidért? – kérdem hűvösen, mire újabbat rúg belém, ezúttal úgy érzem, a vesémet találja el. Összeszorított fogakkal fújtatok, az oldalamra fordulok, hogy legalább oda ne rúghasson még egyszer.
- Ha ennyire okos vagy, akkor mondd, mégis mit tennél a helyemben? Települjünk be a városaikba és legyünk a szolgáik, asszonyaink pedig a kurváik? Vagy húzódjunk be a mocsarakba, ahova még ők sem merészkednek, és hadakozzunk nap mint nap a szörnyekkel a megélhetésért? – kérdi, szinte köpve a szavakat, én pedig elkomorulok.
- Adj lejjebb az igényeidből, és békességben élhetsz – közlöm szárazon, és már azt hiszem, újabb rúgás a jutalmam, de csak megvetően felhorkant.
- És legyek olyan, mint te? – kérdi fölényesen végigpillantva rajtam. Elhúzom a szám. Pontosan tudja, mivel képes a legjobban felbosszantani. – Vadásszak szörnyekre hogy ne dögöljek éhen? Végezzem el más helyett a piszkos munkát?
- Ez is egy élet – vonom meg a vállam. – De lehetsz kurva is. Sikered lenne, van néhány különös ízlésű ember, akinek biztosan tetszene a helyes ábrázatod – vigyorgok rá alattomosan. Szándékosan hergelem, ha már a tűzzel játszok, égessen meg magam. Szó nélkül, hirtelen súlyt le, esélyem sincs, hogy elkerüljem a csapást. Állon rúg, a fogaim hangosan csattannak össze, majd a nyakamra lép az egyik lábával és finoman rám nehezedik. Elakad a lélegzetem, hörögve vergődöm. A fulladásnál el tudnék képzelni valamivel szebb halált is.
- Nagy a pofád, Gwymbleidd. Tudd, hol a helyed – sziszegi lehajolva hozzám, közelebbről nézve a szemembe és kísérve figyelemmel a vergődésem. Meg-megrándulok már, a levegőhiánytól vibrálni kezd a kép, sötét foltok táncolnak a szemem előtt. Percekig vergődöm, mire végre leszáll rólam és nagy levegőt vehetek. Sípolva kapkodok oxigén után, majd lihegve köhögni kezdek. Picsába.
- Kemény fából faragtak, de velem akkor sem veheted fel a versenyt.
- Vezetned kellene a néped, Aen Seidhe, de nem a halálba – mondom rekedten, mire összeszűkül a szeme.
- Ezúttal elengedlek, witcher, de ha újra a szemem elé kerülsz, megöllek – veti oda egyszerűen, immár higgadtabban, majd félig elfordul és int a fejével. Az erdőből két elf válik ki, mindegyik kezében felajzott íj. Leengedik a fegyvert, ahogy közelednek, a nyilaikat visszateszik a tegezeikbe. Gyanakodva figyelem, ahogy az egyik lehajol hozzám, belemarkol a hajamba, majd a könyökével megcélozza a halántékom. Elájulok.
*
Képek villannak be, hangok. Az Ősi Nyelven beszélnek körülöttem, foszlányokat kapok csak el… mocskos witcher… meg kéne ölnünk… de akkor mérges lesz…
Érzem, ahogy durván rángatnak végig a talajon, a fejem kiálló gyökerekbe és sziklákba ütközik… majd nagy puffanással ledobnak valahova, és én a fájdalomtól összerándulok.
*
Nem tudom, mennyi idő telhetett el, mire magamhoz térek. A nap már lassan nyugodni készül, a sugarak már nem adnak annyi fényt. Sejtelmes félhomályba borult az erdő, elcsendesedett, madárcsicsergés helyett baljóslatúbb neszezés hallatszik. Nyögve túrok kibomlott hajamba, majd felszisszenek, ahogy ujjaim egy sebre találnak a fejbőrömön. Francba.
Felülök, majd körbepillantok. A kardjaim itt hevernek mellettem a földön. Sóhajtva tápászkodom fel, visszacsatolom magamra a fegyvereimet, majd körbepillantok, hogy kitaláljam, hol is vagyok tulajdonképpen. Az erdő szélénél hagytak, a falutól kicsit távolabb, hogy azért legyen esélyem összezavarodni.
Útközben levágok néhány koskát, már előmerészkedtek a kis nyavalyások. Elővigyázatosnak kell lennem, mert az a hegyesfülű megszabadított a vértemtől. Holnap be kell szereznem egy újat. Elmegy majd rá minden megtakarított pénzem, kénytelen leszek a kayran mellett elvállalni még néhány pitiáner munkát is.
Rosszkedvűen érek be a fogadóba, ahol szobát vettem ki éjszakára. A lépcső felé indulok, hogy rögtön elvonuljak, nincs kedvem még egy korsó sörhöz sem egy ilyen nap után, de a fogadós a pult mögül utánam kiált.
- Vaják uram, ne siessen annyira! A Kormányzó járt itt tegnap este, maga felől érdeklődött. A lelkemre kötötte, ha visszaér, adjam át az üzenetét, miszerint feltétlenül látogassa meg az irodájában! – mondja nagy komolyan, én pedig morogva biccentek felé. Semmi kedvem jópofiskodni, én csak a munkámat szeretném tisztességesen elvégezni, aztán felmarkolni a fizetségem és eltűnni innen. De tapasztalatból tudom, ha nem teszek eleget egy ilyen kérésnek, megnehezíthetik a dolgom.
Felérve a szobámba ledobálom a ruháimat, majd a táskámból előkeresek egy üvegcsét. Mikor megtalálom a főzetet, gondolkodás nélkül kiiszom. Az elixír keserű, szinte marja a torkomat. Pár perc, és már érzem is a hatását, egész testemben reszketni kezdek, a tagjaim elnehezednek. Leheveredek a rozoga ágyra és behunyom a szemem. Egy-két óra alvás, és a főzetnek hála nagyrészt regenerálódni fogok.
*
Még délelőtt felkeresek a városban egy kovácsműhelyt, hogy beszerezzek egy új vértet. Nem szeretem a nehéz páncélokat, nem tudok bennük elég gyorsan és szabadon mozogni, inkább a megmunkált, megerősített bőrvérteket részesítem előnyben. Be is szerzek egy igényes darabot, kicsit még az árából is sikerül alkudnom. Csak ezután veszem az irányt a Kormányzó irodája felé. A főtér egyik központi épületében találom meg.
A férfi fiatal, ambíciózus és túlságosan ellenszenves. Túl sok az önbizalma és azt gondolja, övé a világ.
- Vaják uram, igazán örvendek, már vártam magára. Talán végre maga megszabadít minket ettől a bestiától a kikötőben – áll fel az asztala mögül, majd elém siet és kezet nyújt, én pedig udvariasságból kezet rázok vele.
- Az a körülményektől függ – válaszolom hidegen, mire megrándul a szája széle, de az arckifejezése nem változik.
- Csak nem keveselli a jutalmat? – kérdi, én pedig keresztbe fonom a kezem.
- Ami azt illeti, pont így van.
- Igazán sajnálom, de a kayran nagy kárt tett a városban, sok bevételtől fosztott meg minket, ez minden, amit fel tudok ajánlani – mondja komoly arccal, miközben az egyik szekrényhez sétál, elővesz két poharat meg némi bort. Kérdés nélkül tölt, az egyiket felém nyújtja, én pedig habozva bár, de elveszem.
- Márpedig az kevés lesz. A szörny fészkét vizsgálva találkoztam a Scoia’taellel, meg fogják nehezíteni a dolgomat.
- Azok az ördögfattyak vadásznak az embereimre. Ártatlan népeket is levágtak már, nem számít nekik, asszony vagy gyermek, nem válogatnak. Legalább akkora kárt okoznak, mint az a bestia a vízben. Vágja le őket is, vaják uram, busásan megfizetem érte – kortyol bele a borába, majd érdeklődő pillantással figyeli a reakciómat.
- Sajnálom, de én csak szörnyeket ölök.
- Szörnyek azok is, ádáz vadállatok, ki kell irtani őket az utolsó szálig. A vezetőjük, Iorweth, nem láttam még nála kegyetlenebb elfet.
- Nem ölök másfajúakat – ismétlem magam, immár határozottabban, a férfi pedig elhúzza a száját.
- Legyen, de azért csak gondolkodjon rajta. Ha újraindulna a kereskedelem, jómódban élhetne.
Néz rám fürkészően, de kifejezéstelen arcom és hideg tekintetem nem árul el semmit, így hát kis grimasz fut át az ábrázatán. Tölt magának még egy pohár bort.
- És mit tud még mondani erről a kayranről?
- Valami aggaszt. A kayran mocsarakban él, nem szereti a mély, gyors sodrású vizeket. Az pedig, hogy hajókat támadjon meg… békés állat, amit ha nem hergelünk, nem támad. Rendellenesen viselkedik – mondom elgondolkodva, majd egy hajtásra kiiszom a bort, a poharat pedig könnyed mozdulattal az asztalra teszem. A bor egészen kellemes, kissé fanyar, de testes. Elégedetten fonom keresztbe a kezeimet.
- Mit gondol, mitől lehet ez?
- Egyenlőre még nem tudom, de ki fogom deríteni. Mindennek fényében, 500-al többe fog kerülni, hogy levágjam – közlöm hidegen a tényeket, a kormányzó pedig fanyarul elmosolyodik.
- Maga aztán keményen alkuszik. Legyen hát. De akkor egy héten belül takarítsa is el.
- Legyen.
- Ha szüksége van valami, keresse a kikötőmestert.
Ezzel visszaül az íróasztala mögé, így jelezvén, hogy távozhatok. Szó nélkül fordulok ki az irodából.
A kikötőben aztán megkeresem a kikötőmestert, aki megmutatja a kayran által legutoljára megtámadott hajót, ami épp az öböl széléhez sodródott, így a nagy része kilátszik a vízből. Egyre aggasztóbbnak találom a nyomokat. A kayrannek jókorának kell lennie ahhoz, hogy egy ilyen méretes bárkát elsüllyesszen.
Csalira lesz szükségem, hogy előcsalogassam a vízből és láthassam, felmérjem a méretét. Kérésemre előkerítenek egy ócska kis csajkát, ráterelnek egy beteg, sivítozó kecskét és vízre bocsátják, abba az irányba, ahol a monstrum legutoljára feltűnt. Úgy fél órát várok, mire végre előbukkan a szörny. Még megjelenése előtt vibrálni kezd a nyakamban a medál.
Fodrozódni kezd a víz, egyre erősebben, majd előbukkan egy megdöbbentően hatalmas csáp. Lesújt a kis csajkára, úgy töri ketté, akár egy bot volna, a kecske vízbe esik, kétségbeesetten kapálózni kezd és segélykérően mekeg. Csak egy pillanat, míg felbukkan a víz alól a hatalmas, puha test, felvillannak a tűhegyes fogak és elnyeli a kecskét.
Több pénzt kellett volna kialkudnom.
*
Dühösen csörtetek az erdőben, összeszűkült szemekkel, cseppet sem érdekel, mekkora zajt csapok közben. Hanyagul trancsírozok szét néhány utamba kerülő fojtólidércet és kikimórt. Érzem, ahogy a vér lüktet az ereimben, szinte zúg tőle a fülem.
- Iorweth! Told elő a képed! – kiáltom be az erdő sűrűjébe, széttárt karokkal körbefordulva. Hangomra panaszosan felkárognak a varjak és felreppen egy kisebb csapat nem messze. – Beszédem van veled!
Előbb hallom meg a nyílvessző jellegzetes, éles suhogását, minthogy megpillantanám. Ösztönösen rántom félre a fejem, a vessző pedig keményen a mögöttem álló fába fúródik. A szememre célzott az átkozott.
- Megmondtam, Gwynbleidd, ha visszajössz, végzek veled – hallom meg fenyegető hangját valahonnan a lombok közül, én pedig megforgatom a kardom, a pengével nyolcasokat írva le magam előtt a levegőben.
- Megpróbálhatod, de előbb válaszolj a kérdéseimre – kiáltom vissza a hang irányába. Hallom, ahogy megmozdul, egy faág halkan megreccsen. Újabb nyílvessző süvít felém, könnyedén félrecsapom a kardommal, de a nyomában egy másik halad. Félfordulatot teszek, így ez is elsüvít mellettem.
- N’aen te a dice’n, vatt’ghern (Nem tudsz meg tőlem semmit, witcher) – mondja gúnyosan, én pedig összehúzott szemekkel próbálom kiszúrni a lombok között, de túl jól rejtőzik.
- Azt hittem a néped tisztel minden életet, és nem avatkozik a természet dolgaiba. De az a kayran… mágiával módosított – mondom, szinte köpve a szavakat, végtelenül dühösen. Az az állat zavarodott és valószínűleg fájdalmai vannak, azért viselkedik ilyen agresszívan és abnormálisan.
Újabb nyílvessző, ezúttal a felsőtestemre céloz. Megpördülök, a mozdulat közben felemelve a kardom, hogy félrecsaphassam a második nyílvesszőt, a harmadikat pedig az Aard jelével térítem el. A gyenge lökéshullám elég, hogy megtörje a nyíl útját, és az erőtlenül hulljon a földre.
Megrezzen a lombkorona, a tünde pedig kecses mozdulattal ér földet tőlem néhány méternyire, egyik kezében még mindig az íjával. Körbepillantva int a fejével, gondolom a többi rejtőzködő hegyesfülűnek, hogy hagyjanak minket magunkra.
- Mi közöd neked ahhoz? Azért vagy itt, hogy végezz vele, akkor meg nem mindegy? – kérdi foghegyről, újabb nyílvesszőt illesztve a húrra, de még nem feszíti ki. Védekezően tartom magam elé a kardom, a biztonság kedvéért. Ilyen közelségből lehet, hogy nem tudnék időben félreugorni.
- Nem kellene végeznem vele, ha nem dühöngene.
Szavaimra gúnyos mosoly jelenik meg az arcán.
- Álszent vagy, Gwynbleidd. Vagy mondjam inkább azt, Blaviken mészárosa? – kérdi, én pedig elkomorodom. Az emlékeim homályosak ezzel kapcsolatban, de vannak felvillanások. Egy mocskos, alattomos csatáról. – Tudom, ki vagy, Ríviai Geralt.
- Jó neked – húzom ocsmány vigyorra a számat. – Ezek szerint a hírnevem megelőzött. Megtiszteltetésnek veszem.
Elfintorodik, kifeszíti az íját, a nyíl hegye az arcom felé mutat. Laza csuklóval lendítem meg a kardom, könnyed nyolcasokat írva le a pengével a levegőben.
- Íjjal? Légy férfi, és állj ki ellenem pengével – mosolygok rá halványan, mire felhorkant.
- Egy witcher ellen közelharcban? Nem vagyok ostoba – közli szárazon, fél szemével céloz, én pedig megfeszítem az izmaimat, ugrásra, támadásra készen állok.
- Azt hittem, megvetitek a mágiát, mivel a használói elszipolyozzák a föld lelkét – mondom, lassan oldalra lépve, mire szinte tizedmásodperc múlva indul el ő is a másik irányba. Óvatos léptekkel körözni kezdünk, a szemem cikázik rajta, gyengepontot keresek, vagy csak egy másodpercnyi késlekedést, eddig hasztalanul.
- A háborúk olykor áldozatokat követelnek – válaszolja hidegen, a szemembe nézve közben. Zöld szemében büszkeség és gyűlölet. Megkeseredett lélek.
Mégis van valami a kisugárzásában, ami felkelti az érdeklődésem. Mozdulataiból árad a kecsesség és az erő. Vajon mi mindent láttak már azok a szemek…?
Talpam alatt megreccsen egy faág, ebben a pillanatban pedig elereszti a nyilat, ami süvítve közeledik felém. Félrecsapom a kardommal, szabad kezemmel közben már a jelez formázva. A tegezéhez kap, villámgyors mozdulattal előhúz egy újabb nyílvesszőt, az íjra illeszti, de alig egy tizedmásodperccel gyorsabb vagyok. Egy lökéshullámot küldök felé, a láthatatlan erő pedig ledönti a lábáról, kitépi a kezéből az íjat és nagy nyekkenéssel elterül a földön. Már rajta is vagyok, csípője fölött térdelek, egyik kezemmel lefogom az egyik kezét, másikkal, amiben a kard is van, a pengét a torkához illesztem. De ekkor megérzem az oldalamnak fúródni a nyílvessző hegyét. Félbetört ugyan, de ebben a szögben ha a májamba szúrja, azzal végzetes sebet is tud okozni. Sakk-matt.
- Egy mocskos harcban mocskos eszközökhöz kell folyamodni – mondja, és nem tudom, hogy még a beszélgetésünket szövi tovább, vagy már a jelenlegi helyzetre céloz.
- De akkor te is pont ugyanolyan alávaló leszel, mint azok, akik ellen harcolsz – válaszolom közelebb hajolva hozzá, arcunkat csak pár centi választja el. Konokul állja a pillantásom. Megpróbálja kitépni lefogott kezét a szorításomból, de ujjaim a csuklójába vájnak. A nyilat jobban az oldalamba nyomja, én pedig még közelebb illesztem a pengét a torkához, de ügyelek rá, hogy egyenlőre ne sebezzem fel a bőrét.
- Ez egy új mellvért, ne tedd tönkre. Ráment majdnem minden pénzem – figyelmeztetem, mire rosszindulatúan elmosolyodik. – Miért küldted el a csapatodat? Talán ők nem tudnak a machinációról a kayrannel? – kérdem összehúzott szemekkel, és mikor megrándul szavaim nyomán, minden tudóan elmosolyodok.
- Thaess aep, vatt’ghern (Pofa be, witcher) – vicsorogja a képembe, én pedig jókedvűen elmosolyodom. Finoman leereszkedem, csípőmmel szegezve még jobban a földre, és érzem, ahogy teste minden izmában megfeszül alattam. A bő ruhák ellenére is meg tudom állapítani, hogy vékony, de inas, erős alkata van. Ilyen közelről alaposabban szemügyre tudom venni finom vonású arcát. Állkapcsa megfeszül, kívánatos ajkait vékony vonallá préseli össze. Konok büszkeség süt mélyen ülő, vékony vágású szeméből. Tekintetem lejjebb siklik nyakára, a jobb oldalon, a gallér alól tetoválás kúszik elő. A fehér bőrön fekete tintával kanyargó borostyán, indáin a levelek kecsesek és aprólékosak. Igazi mestermunka. Vajon meddig folytatódik ez a tetoválás?
- Que glosse? (Mit nézel?) – sziszegi ellenségesen, de már nem fészkelődik alattam.
- Kár, hogy ilyen körülmények között találkoztunk. Kedvem lenne behatóbban megismerni téged – mondom a szemébe nézve, halvány, sokat sejtető mosollyal. Szeme meglepetten kerekedik el, majd a következő pillanatban, kihasználva lankadt figyelmem, a térdeit lendületből a hátamba vájja, ezzel kibillentve az egyensúlyomból. Előrebukok, kihasználva a lendületet átfordulok és fél térdre érkezem. Megpördülök, Iorweth pedig néhány méterrel előttem már talpon van, bal kezében a törött nyílvesszőt szorongatja még mindig. Könnyed léptekkel sétál a földön heverő íjához, felveszi, és átveti a vállán.
- Va vort a me, Gwynbleidd (Távozz) – mondja halk hangon, én pedig felegyenesedem.
- Még látjuk egymást – mondom könnyedén, valami azt súgja, ez az ügy nem lesz olyan egyszerű és elkerülhetetlen, hogy keresztezzük egymás útját. Nem szól, csak néz rám furcsán egy pillanatig, majd fürge léptekkel eltűnik a sűrűben. Elgondolkodva nézek utána, majd visszacsúsztatom a kardom a hüvelyembe és elindulok visszafelé a faluba. Érdekes egy tünde, meg kell hagyni. Kedvemre való.
|