Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Manga, PC és könyv)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


vicii2020. 09. 20. 23:14:38#35803
Karakter: Ríviai Geralt
Megjegyzés: (Shayolának)


Felnézek a fölöttem tornyosuló tündére, sebhelyes arcára és kegyetlenül csillogó szemébe. Vajon milyen életutat járt be, amiért ennyire gyűlöli az embereket? Mi kell ahhoz, hogy egy tünde orvgyilkosként, megveszett vadként támadjon rá mindenkire?
- Que glosse pherian? (Mit nézel félvér?) - kérdi foghegyről, én pedig elhúzom a szám.
- Nem vagyok félvér, és te, Aen Seidhe, láttam már hozzád hasonlót. A te fajod büszkén járja az erdőket és magasztosan hirdeti, milyen nemesi vérvonala van. Te is büszke vagy rá, nemde? Vissza szeretnéd kapni mindazt, amit elvettek tőled az emberek – mondom végigmérve, gúnyos kis félmosolyra húzva a szám. Provokálom, magam sem tudom, miért. Talán hogy megöljenek végre, és vége legyen ennek az életnek nevezett vergődésnek. Bár a Sorssal úgysem szállhatok szembe.
- Okos vagy dh’oine, látom, viszont te is ugyanolyan vagy, mint ők – sziszegi, mutatóujját rám szegezve, és én összehúzom a szemeimet.
- Mutáns vagyok, nem ember – szűröm a fogaim között. Körbepillantok, a tábor gyér tüzénél is kiszúrok egy… kettő… legalább három tündét megbújva a fák között. – Miért fogtatok el engem? – pillantok vissza rá. Ha meg akartak volna ölni, nem ébredtem volna fel, szóval válaszokat akarok. Mit akarnak tőlem?
- Thaess aep (Pofa be), dh’oine. Csak én kérdezek tőled. Tudod, csak egy egyszerű mozdulat és itt fulladhatsz meg a saját véredben – mondja gúnyosan, majd elővillan egy tőr. Nilfgaardi penge, szépen megmunkált darab. Vajon milyen magas rangú tisztet gyilkoltak meg érte…?
A penge vörösen villan fel a tábortűz fényében, a hideg acéllal végigsimít az arcomon. Felszisszenek, ha meg akar kínozni, rossz fába vágja a fejszéjét. De a tőr tovább siklik, majd érdeklődve kocogtatja meg vele a nyakamban lógó farkas medált.
- Valóban egy vatt’ghern vagy, vagy csak egy varh’he (kurva)? – kérdi gúnyosan, én pedig összeszorítom a fogaimat. Élvezettel felkuncog a reakcióm láttán. Unom ezt a kis játékot. – Úgy tudtam, a witchereknek nincsenek érzéseik. Mondd, a fájdalmat érzitek? – kérdi, majd a következő pillanatban a tőr markolatával az arcomba vág, nekem pedig nyögve rándul hátra a fejem az ütés erejétől.
- A d’yaebl aép arse! (Basszon meg az ördög!) – sziszegem felé dühösen, érzem, ahogy vékony vérpatak kezd csorogni az orromból. A hegyesfülű láthatóan jól mulat rajtam.
- Látom, nemcsak érted az Ősi nyelvet, hanem beszéled is. Az igazat megvallva a kiejtésed olyan, mintha egy hegyi troll beszélt volna, de elmegy. Legalább csak szitkozódni tudsz, vagy értelmes mondatokat alkotni? – kérdi érdeklődve, én pedig mély levegőt veszek. Az előbbi jókívánság csak úgy felszakadt belőlem, gondolkodás nélkül. Viszont most erősen kell keresgélnem foszlányos emlékeim közt, hogy eszembe jussanak a szavak.
- Válaszolj, különben… - morogja, majd belemarkol kibomlott hajamba és durván felrántja a fejem. Közvetlen közelről néz a szemembe, nekem pedig lehetőségem van részletesen tanulmányozni a durva sebhelyet az arcán.
- M’aespar que va’en, ell’ea? (Le fogsz lőni, vagy mi?)- kérdem, ahogy végre előtörnek tudatom mélyéről a szavak.
- Nem, neked mást szántam, söpredék – mosolyodik el, majd talpát mellkasomra helyezve nagyot taszít rajtam, én pedig nyögve terülök el a földön. Hideg tekintettel figyelem, ahogy fölém térdel, a kését pedig a mellvértem egyik tartószíjához illeszti. Fenébe, ez még szinte új…
- Mi a francot akarsz? – kérdem ingerülten, talán végre kinyögi.
- Válaszokat a kérdéseimre. Mit keresel itt? Talán felbéreltek téged hogy végezz velünk? – szűkül össze a tekintete, én pedig hűvösen válaszolok.
- Nem akarok semmi rosszat. A szörnyet akarom megölni, ami a tóban van – magyarázom, próbálva higgadtságot erőltetni magamra.
- Elrontanád a legszebb munkám? Tudod milyen nehéz volt elfogni egy élő Amphisbaenat? – vigyorodik el elégedetten, én pedig felvonom a szemöldököm.
- Hogy érted azt, hogy a munkád? – sziszegem, ezek szerint a Scoia’tael felelős a kayranért a kikötőben?
- Csak én kérdezek, Gwymbleidd. Lassan nem sok minden marad a páncélodból, ha így folytatod.
- Valóban? – kérdem, mire újabb szíjat nyisszant el. - Mit fogsz levágni rólam, ha elfogyott az összes szíj a páncélomról? – kérdem, mire gonoszan felkuncog. A kés pengéjét lusta mozdulattal táncoltatja végig a hasfalamon, majd az ágyékomnál állapodik meg vele, én pedig dühösen szorítom össze a fogaimat.
- Lehet még mit levágni rólad, witcher – búgja élvezettel, majd végez az utolsó szíjjal is és könnyed mozdulattal rúgja le rólam a páncélt. – Viszont visszatérve a szörnyünkre… abba a falucskába, vagy városba, ahol élnek azok a mocskok, többször nagy szállítmány érkezett hajón. Élelemmel és minden egyéb luxussal… viszont az nincs benne a szállítólevélben, hogy titokban megannyi fegyvert és páncélt szállítanak. Azokat a páncélokat, amiket felvesznek majd és fegyvereket amiket hamarosan elfek vére fog befesteni. Ezt akadályoztam meg a szörnnyel. Ezért elkezdtek karavánokban fegyvereket hozni, viszont azokat mind megszereztük sikeresen.
- És azt hiszed, ez majd megállítja őket? – kérdem felvont szemöldökkel, szkeptikusan.
- Eddig sikerült. Miért ne működne? – mondja fölényesen, én pedig keserűen elmosolyodom. A tündék mind ugyanolyanok. Keményfejű, makacs, szemellenzős népség. Nem tudnak elszakadni a múlttól és szembenézni a jelennel. Ez lesz egyszer majd a vesztük.
- Ha én idejöttem a szörny miatt, többen is ide fognak. Ha nem én ölöm meg a szörnyet, akkor egy másik witcher fogja. Utána pedig ugyanúgy jönnek azok a szállítmányok, akármit teszel ellene. Így nem tudsz győzni ellenük. Ugyanúgy ölni fognak titeket, mert nem vagytok mások a szemükben csak lázadók, akik ártatlanokat mészárolnak – szűröm a fogaim között, hátha meglátja a lényeget, hiszen vesztett csatát vív.
Ingerülten néz a szemembe, tekintetéből düh árad, a kés pengéjét a torkomhoz illeszti. Érzem, ahogy az acél éle finoman a bőrömbe vág.
- Adok választást, witcher. Vagy elmész és nem térsz ide vissza, vagy bemész a faluba és velük együtt halsz. Vagy megengedem, hogy megöld a szörnyet, felvedd a pénzed és utána szépen elmenj, de akkor biztosan felégetem a falut. Mit szólsz hozzá? – kérdi, arcán fölényes mosollyal. Azt hiszi, megfogott, hogy sarokba szorított. De nagyobbat nem is tévedhetne.
- Hát égesd. Azt hiszed, azzal majd mindennek vége? – kérdem, arcára láthatóan meglepettség ül ki. – Még többen fognak majd ide jönni. Ez a folyószakasz egy kereskedelmi útvonalon fekszik, aki uralja, szép kis summát gyűjthet be. Akármennyi vér is folyjon, mindig lesznek kapzsi embereket, akik majd idejönnek és megpróbálnak kiirtani titeket a gazdagság reményében – mondom gúnyosan, szinte már jókedvűen. Vicsorog, nagyot rúg az oldalamba, én pedig nyögve rándulok össze, de arcomról nem tudja letörölni a diadalittas kifejezést.
- Te is jól tudod, hogy így lesz. Vesztes csatát vívsz.
- Amíg egy tünde is él ezen a nyavalyás földön, nem hagyjuk magunkat. Bármennyien is jöjjenek, el fogjuk pusztítani őket – szegezi rám a mutatóujját, hevesen gesztikulál, egyre ingerültebb. Parázsba nyúltam, de már nem hátrálhatok ki.
- Képes lennél feláldozni őket a kicsinyes céljaidért? – kérdem hűvösen, mire újabbat rúg belém, ezúttal úgy érzem, a vesémet találja el. Összeszorított fogakkal fújtatok, az oldalamra fordulok, hogy legalább oda ne rúghasson még egyszer.
- Ha ennyire okos vagy, akkor mondd, mégis mit tennél a helyemben? Települjünk be a városaikba és legyünk a szolgáik, asszonyaink pedig a kurváik? Vagy húzódjunk be a mocsarakba, ahova még ők sem merészkednek, és hadakozzunk nap mint nap a szörnyekkel a megélhetésért? – kérdi, szinte köpve a szavakat, én pedig elkomorulok.
- Adj lejjebb az igényeidből, és békességben élhetsz – közlöm szárazon, és már azt hiszem, újabb rúgás a jutalmam, de csak megvetően felhorkant.
- És legyek olyan, mint te? – kérdi fölényesen végigpillantva rajtam. Elhúzom a szám. Pontosan tudja, mivel képes a legjobban felbosszantani. – Vadásszak szörnyekre hogy ne dögöljek éhen? Végezzem el más helyett a piszkos munkát?
- Ez is egy élet – vonom meg a vállam. – De lehetsz kurva is. Sikered lenne, van néhány különös ízlésű ember, akinek biztosan tetszene a helyes ábrázatod – vigyorgok rá alattomosan. Szándékosan hergelem, ha már a tűzzel játszok, égessen meg magam. Szó nélkül, hirtelen súlyt le, esélyem sincs, hogy elkerüljem a csapást. Állon rúg, a fogaim hangosan csattannak össze, majd a nyakamra lép az egyik lábával és finoman rám nehezedik. Elakad a lélegzetem, hörögve vergődöm. A fulladásnál el tudnék képzelni valamivel szebb halált is.
- Nagy a pofád, Gwymbleidd. Tudd, hol a helyed – sziszegi lehajolva hozzám, közelebbről nézve a szemembe és kísérve figyelemmel a vergődésem. Meg-megrándulok már, a levegőhiánytól vibrálni kezd a kép, sötét foltok táncolnak a szemem előtt. Percekig vergődöm, mire végre leszáll rólam és nagy levegőt vehetek. Sípolva kapkodok oxigén után, majd lihegve köhögni kezdek. Picsába.
- Kemény fából faragtak, de velem akkor sem veheted fel a versenyt.
- Vezetned kellene a néped, Aen Seidhe, de nem a halálba – mondom rekedten, mire összeszűkül a szeme.
- Ezúttal elengedlek, witcher, de ha újra a szemem elé kerülsz, megöllek – veti oda egyszerűen, immár higgadtabban, majd félig elfordul és int a fejével. Az erdőből két elf válik ki, mindegyik kezében felajzott íj. Leengedik a fegyvert, ahogy közelednek, a nyilaikat visszateszik a tegezeikbe. Gyanakodva figyelem, ahogy az egyik lehajol hozzám, belemarkol a hajamba, majd a könyökével megcélozza a halántékom. Elájulok.
 
*
 
Képek villannak be, hangok. Az Ősi Nyelven beszélnek körülöttem, foszlányokat kapok csak el… mocskos witcher… meg kéne ölnünk… de akkor mérges lesz…
Érzem, ahogy durván rángatnak végig a talajon, a fejem kiálló gyökerekbe és sziklákba ütközik… majd nagy puffanással ledobnak valahova, és én a fájdalomtól összerándulok.
 
*
 
Nem tudom, mennyi idő telhetett el, mire magamhoz térek. A nap már lassan nyugodni készül, a sugarak már nem adnak annyi fényt. Sejtelmes félhomályba borult az erdő, elcsendesedett, madárcsicsergés helyett baljóslatúbb neszezés hallatszik. Nyögve túrok kibomlott hajamba, majd felszisszenek, ahogy ujjaim egy sebre találnak a fejbőrömön. Francba.
Felülök, majd körbepillantok. A kardjaim itt hevernek mellettem a földön. Sóhajtva tápászkodom fel, visszacsatolom magamra a fegyvereimet, majd körbepillantok, hogy kitaláljam, hol is vagyok tulajdonképpen. Az erdő szélénél hagytak, a falutól kicsit távolabb, hogy azért legyen esélyem összezavarodni.
Útközben levágok néhány koskát, már előmerészkedtek a kis nyavalyások. Elővigyázatosnak kell lennem, mert az a hegyesfülű megszabadított a vértemtől. Holnap be kell szereznem egy újat. Elmegy majd rá minden megtakarított pénzem, kénytelen leszek a kayran mellett elvállalni még néhány pitiáner munkát is.
Rosszkedvűen érek be a fogadóba, ahol szobát vettem ki éjszakára. A lépcső felé indulok, hogy rögtön elvonuljak, nincs kedvem még egy korsó sörhöz sem egy ilyen nap után, de a fogadós a pult mögül utánam kiált.
- Vaják uram, ne siessen annyira! A Kormányzó járt itt tegnap este, maga felől érdeklődött. A lelkemre kötötte, ha visszaér, adjam át az üzenetét, miszerint feltétlenül látogassa meg az irodájában! – mondja nagy komolyan, én pedig morogva biccentek felé. Semmi kedvem jópofiskodni, én csak a munkámat szeretném tisztességesen elvégezni, aztán felmarkolni a fizetségem és eltűnni innen. De tapasztalatból tudom, ha nem teszek eleget egy ilyen kérésnek, megnehezíthetik a dolgom.
Felérve a szobámba ledobálom a ruháimat, majd a táskámból előkeresek egy üvegcsét. Mikor megtalálom a főzetet, gondolkodás nélkül kiiszom. Az elixír keserű, szinte marja a torkomat. Pár perc, és már érzem is a hatását, egész testemben reszketni kezdek, a tagjaim elnehezednek. Leheveredek a rozoga ágyra és behunyom a szemem. Egy-két óra alvás, és a főzetnek hála nagyrészt regenerálódni fogok.
 
*
 
Még délelőtt felkeresek a városban egy kovácsműhelyt, hogy beszerezzek egy új vértet. Nem szeretem a nehéz páncélokat, nem tudok bennük elég gyorsan és szabadon mozogni, inkább a megmunkált, megerősített bőrvérteket részesítem előnyben. Be is szerzek egy igényes darabot, kicsit még az árából is sikerül alkudnom. Csak ezután veszem az irányt a Kormányzó irodája felé. A főtér egyik központi épületében találom meg.
A férfi fiatal, ambíciózus és túlságosan ellenszenves. Túl sok az önbizalma és azt gondolja, övé a világ.
- Vaják uram, igazán örvendek, már vártam magára. Talán végre maga megszabadít minket ettől a bestiától a kikötőben – áll fel az asztala mögül, majd elém siet és kezet nyújt, én pedig udvariasságból kezet rázok vele.
- Az a körülményektől függ – válaszolom hidegen, mire megrándul a szája széle, de az arckifejezése nem változik.
- Csak nem keveselli a jutalmat? – kérdi, én pedig keresztbe fonom a kezem.
- Ami azt illeti, pont így van.
- Igazán sajnálom, de a kayran nagy kárt tett a városban, sok bevételtől fosztott meg minket, ez minden, amit fel tudok ajánlani – mondja komoly arccal, miközben az egyik szekrényhez sétál, elővesz két poharat meg némi bort. Kérdés nélkül tölt, az egyiket felém nyújtja, én pedig habozva bár, de elveszem.
- Márpedig az kevés lesz. A szörny fészkét vizsgálva találkoztam a Scoia’taellel, meg fogják nehezíteni a dolgomat.
- Azok az ördögfattyak vadásznak az embereimre. Ártatlan népeket is levágtak már, nem számít nekik, asszony vagy gyermek, nem válogatnak. Legalább akkora kárt okoznak, mint az a bestia a vízben. Vágja le őket is, vaják uram, busásan megfizetem érte – kortyol bele a borába, majd érdeklődő pillantással figyeli a reakciómat.
- Sajnálom, de én csak szörnyeket ölök.
- Szörnyek azok is, ádáz vadállatok, ki kell irtani őket az utolsó szálig. A vezetőjük, Iorweth, nem láttam még nála kegyetlenebb elfet.
- Nem ölök másfajúakat – ismétlem magam, immár határozottabban, a férfi pedig elhúzza a száját.
- Legyen, de azért csak gondolkodjon rajta. Ha újraindulna a kereskedelem, jómódban élhetne.
Néz rám fürkészően, de kifejezéstelen arcom és hideg tekintetem nem árul el semmit, így hát kis grimasz fut át az ábrázatán. Tölt magának még egy pohár bort.
- És mit tud még mondani erről a kayranről?
- Valami aggaszt. A kayran mocsarakban él, nem szereti a mély, gyors sodrású vizeket. Az pedig, hogy hajókat támadjon meg… békés állat, amit ha nem hergelünk, nem támad. Rendellenesen viselkedik – mondom elgondolkodva, majd egy hajtásra kiiszom a bort, a poharat pedig könnyed mozdulattal az asztalra teszem. A bor egészen kellemes, kissé fanyar, de testes. Elégedetten fonom keresztbe a kezeimet.
- Mit gondol, mitől lehet ez?
- Egyenlőre még nem tudom, de ki fogom deríteni. Mindennek fényében, 500-al többe fog kerülni, hogy levágjam – közlöm hidegen a tényeket, a kormányzó pedig fanyarul elmosolyodik.
- Maga aztán keményen alkuszik. Legyen hát. De akkor egy héten belül takarítsa is el.
- Legyen.
- Ha szüksége van valami, keresse a kikötőmestert.
Ezzel visszaül az íróasztala mögé, így jelezvén, hogy távozhatok. Szó nélkül fordulok ki az irodából.
A kikötőben aztán megkeresem a kikötőmestert, aki megmutatja a kayran által legutoljára megtámadott hajót, ami épp az öböl széléhez sodródott, így a nagy része kilátszik a vízből. Egyre aggasztóbbnak találom a nyomokat. A kayrannek jókorának kell lennie ahhoz, hogy egy ilyen méretes bárkát elsüllyesszen.
Csalira lesz szükségem, hogy előcsalogassam a vízből és láthassam, felmérjem a méretét. Kérésemre előkerítenek egy ócska kis csajkát, ráterelnek egy beteg, sivítozó kecskét és vízre bocsátják, abba az irányba, ahol a monstrum legutoljára feltűnt. Úgy fél órát várok, mire végre előbukkan a szörny. Még megjelenése előtt vibrálni kezd a nyakamban a medál.
Fodrozódni kezd a víz, egyre erősebben, majd előbukkan egy megdöbbentően hatalmas csáp. Lesújt a kis csajkára, úgy töri ketté, akár egy bot volna, a kecske vízbe esik, kétségbeesetten kapálózni kezd és segélykérően mekeg. Csak egy pillanat, míg felbukkan a víz alól a hatalmas, puha test, felvillannak a tűhegyes fogak és elnyeli a kecskét.
Több pénzt kellett volna kialkudnom.
 
*
 
Dühösen csörtetek az erdőben, összeszűkült szemekkel, cseppet sem érdekel, mekkora zajt csapok közben. Hanyagul trancsírozok szét néhány utamba kerülő fojtólidércet és kikimórt. Érzem, ahogy a vér lüktet az ereimben, szinte zúg tőle a fülem.
- Iorweth! Told elő a képed! – kiáltom be az erdő sűrűjébe, széttárt karokkal körbefordulva. Hangomra panaszosan felkárognak a varjak és felreppen egy kisebb csapat nem messze. – Beszédem van veled!
Előbb hallom meg a nyílvessző jellegzetes, éles suhogását, minthogy megpillantanám. Ösztönösen rántom félre a fejem, a vessző pedig keményen a mögöttem álló fába fúródik. A szememre célzott az átkozott.
- Megmondtam, Gwynbleidd, ha visszajössz, végzek veled – hallom meg fenyegető hangját valahonnan a lombok közül, én pedig megforgatom a kardom, a pengével nyolcasokat írva le magam előtt a levegőben.
- Megpróbálhatod, de előbb válaszolj a kérdéseimre – kiáltom vissza a hang irányába. Hallom, ahogy megmozdul, egy faág halkan megreccsen. Újabb nyílvessző süvít felém, könnyedén félrecsapom a kardommal, de a nyomában egy másik halad. Félfordulatot teszek, így ez is elsüvít mellettem.
- N’aen te a dice’n, vatt’ghern (Nem tudsz meg tőlem semmit, witcher) – mondja gúnyosan, én pedig összehúzott szemekkel próbálom kiszúrni a lombok között, de túl jól rejtőzik.
- Azt hittem a néped tisztel minden életet, és nem avatkozik a természet dolgaiba. De az a kayran… mágiával módosított – mondom, szinte köpve a szavakat, végtelenül dühösen. Az az állat zavarodott és valószínűleg fájdalmai vannak, azért viselkedik ilyen agresszívan és abnormálisan.
Újabb nyílvessző, ezúttal a felsőtestemre céloz. Megpördülök, a mozdulat közben felemelve a kardom, hogy félrecsaphassam a második nyílvesszőt, a harmadikat pedig az Aard jelével térítem el. A gyenge lökéshullám elég, hogy megtörje a nyíl útját, és az erőtlenül hulljon a földre.
Megrezzen a lombkorona, a tünde pedig kecses mozdulattal ér földet tőlem néhány méternyire, egyik kezében még mindig az íjával. Körbepillantva int a fejével, gondolom a többi rejtőzködő hegyesfülűnek, hogy hagyjanak minket magunkra.
- Mi közöd neked ahhoz? Azért vagy itt, hogy végezz vele, akkor meg nem mindegy? – kérdi foghegyről, újabb nyílvesszőt illesztve a húrra, de még nem feszíti ki. Védekezően tartom magam elé a kardom, a biztonság kedvéért. Ilyen közelségből lehet, hogy nem tudnék időben félreugorni.
- Nem kellene végeznem vele, ha nem dühöngene.
Szavaimra gúnyos mosoly jelenik meg az arcán.
- Álszent vagy, Gwynbleidd. Vagy mondjam inkább azt, Blaviken mészárosa? – kérdi, én pedig elkomorodom. Az emlékeim homályosak ezzel kapcsolatban, de vannak felvillanások. Egy mocskos, alattomos csatáról. – Tudom, ki vagy, Ríviai Geralt.
- Jó neked – húzom ocsmány vigyorra a számat. – Ezek szerint a hírnevem megelőzött. Megtiszteltetésnek veszem.
Elfintorodik, kifeszíti az íját, a nyíl hegye az arcom felé mutat. Laza csuklóval lendítem meg a kardom, könnyed nyolcasokat írva le a pengével a levegőben.
- Íjjal? Légy férfi, és állj ki ellenem pengével – mosolygok rá halványan, mire felhorkant.
- Egy witcher ellen közelharcban? Nem vagyok ostoba – közli szárazon, fél szemével céloz, én pedig megfeszítem az izmaimat, ugrásra, támadásra készen állok.
- Azt hittem, megvetitek a mágiát, mivel a használói elszipolyozzák a föld lelkét – mondom, lassan oldalra lépve, mire szinte tizedmásodperc múlva indul el ő is a másik irányba. Óvatos léptekkel körözni kezdünk, a szemem cikázik rajta, gyengepontot keresek, vagy csak egy másodpercnyi késlekedést, eddig hasztalanul.
- A háborúk olykor áldozatokat követelnek – válaszolja hidegen, a szemembe nézve közben. Zöld szemében büszkeség és gyűlölet. Megkeseredett lélek.
Mégis van valami a kisugárzásában, ami felkelti az érdeklődésem. Mozdulataiból árad a kecsesség és az erő. Vajon mi mindent láttak már azok a szemek…?
Talpam alatt megreccsen egy faág, ebben a pillanatban pedig elereszti a nyilat, ami süvítve közeledik felém. Félrecsapom a kardommal, szabad kezemmel közben már a jelez formázva. A tegezéhez kap, villámgyors mozdulattal előhúz egy újabb nyílvesszőt, az íjra illeszti, de alig egy tizedmásodperccel gyorsabb vagyok. Egy lökéshullámot küldök felé, a láthatatlan erő pedig ledönti a lábáról, kitépi a kezéből az íjat és nagy nyekkenéssel elterül a földön. Már rajta is vagyok, csípője fölött térdelek, egyik kezemmel lefogom az egyik kezét, másikkal, amiben a kard is van, a pengét a torkához illesztem. De ekkor megérzem az oldalamnak fúródni a nyílvessző hegyét. Félbetört ugyan, de ebben a szögben ha a májamba szúrja, azzal végzetes sebet is tud okozni. Sakk-matt.
- Egy mocskos harcban mocskos eszközökhöz kell folyamodni – mondja, és nem tudom, hogy még a beszélgetésünket szövi tovább, vagy már a jelenlegi helyzetre céloz.
- De akkor te is pont ugyanolyan alávaló leszel, mint azok, akik ellen harcolsz – válaszolom közelebb hajolva hozzá, arcunkat csak pár centi választja el. Konokul állja a pillantásom. Megpróbálja kitépni lefogott kezét a szorításomból, de ujjaim a csuklójába vájnak. A nyilat jobban az oldalamba nyomja, én pedig még közelebb illesztem a pengét a torkához, de ügyelek rá, hogy egyenlőre ne sebezzem fel a bőrét.
- Ez egy új mellvért, ne tedd tönkre. Ráment majdnem minden pénzem – figyelmeztetem, mire rosszindulatúan elmosolyodik. – Miért küldted el a csapatodat? Talán ők nem tudnak a machinációról a kayrannel? – kérdem összehúzott szemekkel, és mikor megrándul szavaim nyomán, minden tudóan elmosolyodok.
- Thaess aep, vatt’ghern (Pofa be, witcher) – vicsorogja a képembe, én pedig jókedvűen elmosolyodom. Finoman leereszkedem, csípőmmel szegezve még jobban a földre, és érzem, ahogy teste minden izmában megfeszül alattam. A bő ruhák ellenére is meg tudom állapítani, hogy vékony, de inas, erős alkata van. Ilyen közelről alaposabban szemügyre tudom venni finom vonású arcát. Állkapcsa megfeszül, kívánatos ajkait vékony vonallá préseli össze. Konok büszkeség süt mélyen ülő, vékony vágású szeméből. Tekintetem lejjebb siklik nyakára, a jobb oldalon, a gallér alól tetoválás kúszik elő. A fehér bőrön fekete tintával kanyargó borostyán, indáin a levelek kecsesek és aprólékosak. Igazi mestermunka. Vajon meddig folytatódik ez a tetoválás?
- Que glosse? (Mit nézel?) – sziszegi ellenségesen, de már nem fészkelődik alattam.
- Kár, hogy ilyen körülmények között találkoztunk. Kedvem lenne behatóbban megismerni téged – mondom a szemébe nézve, halvány, sokat sejtető mosollyal. Szeme meglepetten kerekedik el, majd a következő pillanatban, kihasználva lankadt figyelmem, a térdeit lendületből a hátamba vájja, ezzel kibillentve az egyensúlyomból. Előrebukok, kihasználva a lendületet átfordulok és fél térdre érkezem. Megpördülök, Iorweth pedig néhány méterrel előttem már talpon van, bal kezében a törött nyílvesszőt szorongatja még mindig. Könnyed léptekkel sétál a földön heverő íjához, felveszi, és átveti a vállán.
- Va vort a me, Gwynbleidd (Távozz) – mondja halk hangon, én pedig felegyenesedem.
- Még látjuk egymást – mondom könnyedén, valami azt súgja, ez az ügy nem lesz olyan egyszerű és elkerülhetetlen, hogy keresztezzük egymás útját. Nem szól, csak néz rám furcsán egy pillanatig, majd fürge léptekkel eltűnik a sűrűben. Elgondolkodva nézek utána, majd visszacsúsztatom a kardom a hüvelyembe és elindulok visszafelé a faluba. Érdekes egy tünde, meg kell hagyni. Kedvemre való.


Shayola2018. 09. 08. 21:40:29#35563
Karakter: Iorweth
Megjegyzés: Az én kis vatt'ghern-nek


 

Az emberek csak patkányok. Olyan kis nyomorult lények akik nem tudnak továbbgondolni a gyilkoláson és a háláson kivül. Mindegyik egytől egyig egy velejéig romlott korcs. Azt hiszik hogy fajtájuk a legfenségesebb, akik a történelmet írják e földön. De ez korántsem így van, és sosem lesz így. Nem amíg én itt vagyok, és lélegzek. 

 


 

Egy újabb éjszaka, és társaimmal némán szeltük az erdő melletti utat. Lovak halk hangjára leszek figyelmes, és intek nekik hogy rejtőzzenek el. Mindegyikünk felmászott egy-egy fára és íjaikat felhúzva vártuk az arra jövő karavánt, vagy katonákat. Én még vártam, amíg megtudunk bizonyosodni mik vagy kik utaznak. A kerék nyikorog, és ahogy egy-egy gödörbe belehajtottak hallani lehetett a fém csilingelő hangját. Szállítmányt hoztak, hogy leölhessenek minket.

 


 

Mély levegőt vettem, majd felhúztam én is íjamat. Hallottam a húr édes hangját ahogy megfeszül, s várja hogy kilőhessem vele prédám. A hold ezüstös fénye világítja be a teret, s hamarosan a fáklyák vörös lángjai beborítják a kis utat. Miután végigmértem a katonákat, akik mindegyike egy mocskos dh’oine (ember), ellőttem nyilamat. Többiek mindegyike kiszemeltek egy őrt maguknak, s hamarosan majdnem az összes katona holtan hevert. Páran még maradtak, de ők sem sokáig. Félve néztek körbe és halott társaikra. A mai nap csak emberek vére fog folyni.

 


 

Visszaraktam hátamra tegezem, majd villámsebességgel elővettem tőröm és rejtekhelyemről leugrottam. Az adrenalintól teljesen lelassult az idő körülöttem. Csak a dh’oine láttam, ahogyan felém fordul és a félelem kirajzolódik az arcán. A félelem a haláltól, tőlem. Láttam ahogyan kiállt társainak, ám hiába. Akaratlanul is éreztem ahogy vigyorra húzódik a szám. Megszabadítom a földet a mocsoktól.

 


 

Hamarosan tőrömet a nyakába mélyesztettem, és vele együtt estem a földre.

 


 

Vére ezüstösen csillogott ahogyan a hold fénye megtört benne. A fáklyák pedig mély vörössé majdnem feketévé festették, ami beborította ruhámat, arcomat és pengémet. Mikor kihúztam tőrömet, ő még próbálkozott túlélni. Láttam ahogy a vér egyre jobban eredt ki sebéből, és ahogyan felköhögi. Felkeltem és láttam ahogyan próbált elkúszni akár egy igazi féreg. 

 


 

Láttam arcában a könyörgést, ahogyan megannyi katonában. De nem érdekelt, ahogyan őket sem érdekelné ellenkező esetben. Tőrömet újra vágásra kényszerítettem és felmetszettem végleg a nyakát.

 


 

Vérét hamarosan a föld beissza. A húsukat varjak, és farkason fogják mardosni. Lenyugtattuk a lovakat, majd elvittük a készletet a mi táborunkba.

 


 

Egy újabb sikeres éjszaka. Az erdő mostmár csöndes. Ruhámról, kardomról és arcomról lemosom a szennyüket. Sokunk már nyugovóra tért, csak pár őr járőrözik nehogy lecsaphassanak ránk. Ha elég erősek és merészek akkor bemernek jönni az erdő mélyébe. De ahogy ismerem ezt a fajt, az emberek félnek a közelébe is jönni.

 


 

Felmásztam a táborunkhoz közel lévő egyik gyönyörű tölgyfára és zöld levelein keresztül néztem a teliholdat. Lágy szellő lengedezett, és most az egyszer a természet illatát hozta. A friss virágok, a föld, a patak illata. Nem pedig a mocskos emberek bűzét. Elégedetten, előveszem furulyám és egy régen elfeledett vers zenéjét furulyáztam el. Miközben játszom a vers szövege eszembe jutott.

 


 

Elaine blath, Feainnewedd (A gyönyörű virágszál, a Nap Gyermeke) 

Dearme aen a'caelme tedd (Álmodik egy szebb jövöért) 

Eigean evelienn deireadh (Ahol mindennek vége)

Que'n esse, va en esseath (S így is lesz, te is vele mész) 

Feainnewedd, elaine blath (Nap gyermeke, gyönyörű virágszirom)

 


 

Egyszer mindennek vége lesz. De addig is ébernek kell maradnom. Ébernek és könyörtelennek addig amíg nem szabadulunk fel. Míg nem leszünk csak holmi kurvák és szolgák. Hanem szabadok. Addig is tűrnöm kell a fájdalmat, és a kivetettséget. Tűrnöm kell ahogyan megannyi mocskos ember megöli testvéreimet. De nem sokáig, hamarosan rendszerük el fog dőlni.

 


 

Dubhenn haern am glândeal, morc'h am fhean aiesin (Ragyogásom átszűrődik a sötétségen, és fényességem eloszlatja az árnyékot).

 


 

Hála asszonyainknak akik elviselik minden nap hogy az emberek fogdossák és holmi kis pénzért hálják, elterjesztették a hírt, hogy egy szörny megfeneklett a kikötőben. Nehéz volt találni egy élő Amphisbaena-t és egyáltalán elkapni is, viszont most már temérdek kárt tudott okozni a hajókban és pár embert el is tüntetett. Ráadásul ahogy hallottam tojásokat is rakott, szerencsénkre sikerült egy olyan példányt elkapni amelyik pont meg lett termékenyítve.

 


 

Viszont ez hir hallatán hülye utazók, szerencsét próbáló félnótások is jöttek ám mindhiába. Mindegyiküket megölte a bestia. Viszont ha a hír gyorsan járja az utakat, akkor viszont egy vatt'ghern (witcher) is felüti a fejét. Nem félek tőlük. Őket is ugyanúgy meg lehet ölni. Lehet kicsit erősebbek, mozgékonyabbak de eddig senki fia nem volt gyorsabb nyilvesszőimnél. 

 


 

Ha a szabadságunkhoz Witcher vérnek is folynia kell ám legyen. Ha ily nagy ára van népem szabadulásának akkor megteszem.Ha kell felgyújtom az összes falut, várost és porig döntöm tanyáikat, hogy az a vér amit ők ontottak, hadd folyhasson a folyókba és patakokba. Végül ez a kis falu is elég majd mint a többi, a kurváival együtt, a gyerekekkel és mindennel ami benne van.

 


 

Elrakom furulyám majd kényelemben helyezkedek a fán, ittfenn sokkal több mindent meg lehet hallani. Már késő van és testem már elfáradt. Hamarosan olyan földeken lépkedhetek, amik már csak az álmaimban léteznek.

 


 

***

 


 

A reggeli nap édes sugarai ébresztettek fel. Mikor lemásztam a fáról, egyet nyújtózkodtam, lehet nem volt jó döntés teljes páncélzatban aludni, de már javarész megszoktam. Két felderítő jött hozzám és üdvözöltek.

 


 

-Ceádmil (Üdv), Iorweth.

 


 

-Ceádmil, fraeren (Üdv, testvér). Mi hírt hoztál személyesen nekem?

 


 

-Egy embert kaptak el a táborunk közelében.

 


 

-Miért nem ölték meg azonnal? – sziszegtem, mérhetetlen dühvel. Nem tudhatják meg merre van a táborunk!

 


 

-A dh’oine talán egy vatt'ghern. Eléd hozzuk majd te eldöntöd a sorsát.

 


 

-Ám legyen. Mutassátok hol van ez a feltehetőleges “Witcher”.

 


 

Hamarosan elém tárult, az ismeretlen ember személye. Eszméletlenül vonszolták közelebb hozzám. Majdnem lábaim előtt hever amikor felnézek harcosaimra.

 


 

-Voe'rle (állj), ott már jó lesz. Hozzatok egy vödör vizet amivel felébreszthetem Hófehérkét. Utána pedig csak lesből figyeljetek. Nem szeretném ha ez a pherian (félvér), bármiben mesterkedne.

 


 

Haja akár a nagy hegyekben a tiszta hó, talán egy kis sár került rá mivel a földön húzták eddig. Fegyvereit elvették tőle, viszont páncélja még mindig rajta volt. Eléggé nyúzott volt, több helyen látszott hogy nem egyszer rakták össze. Mikor kicsit megmozdítottam nyakában a Witcherek emblémája a farkas ott lógott. Valóban Witcher lennél, vagy csak egy a sok közül aki egy hullán találta és elvette? Ekkor visszadobtam a földre majd vártam társaimat.

 


 

Hamarosan ide hozták a vödröt, és azonnal eltűnnek mellőlem. Részben csak Ő és én maradtam itt. Megfogtam a vödröt és nyakon borítottam vele. Az új hideg zuhany nem tetszett neki, és folyamatosan prüszkölt miatta. Mikor körbe figyelte a tájat, és azt hogy ő láncon van a fejét felém szegeszte. 

 


 

Sárga farkasszeme azonnal rám fokuszált. Mint egy igazi fenevad aki csak arra vár hogy megszelídítsék. Lassan de biztosan felkel a sárból, de egy pillanatra nem veszi le szemét rólam. A vadászból lett vad. Oh micsoda örömömet fogom benne lelni ahogyan megfosztom mindentől.

 


 

-Most, hogy felébredtél, mondd el szépen, mit kerestél az erdőmben. – fonom össze karjaimat és várom a válaszát. 

 


 

-Egy italra azért meghívhattatok volna, mielőtt csak úgy leüttök és idehurcoltok. – azonnal megismerte öklömet amitől kibillent és újra a földet csókolta. De nem váratott sokat magára újra felült, és vért köp.

 


 

Mikor újra felnézett a félelemnek egy falatnyi szikráját nem láttam a szemébe. Mintha nem is érdekelné hogy láncon van és nem az én kezembe lenne az élete.

 


 

-Que glosse pherian (Mit nézel félvér)?

 


 

-Nem vagyok félvér, és tégedet Aen Seidhe (elf). Láttam már hozzád hasonlót.A te fajod büszkén járják az erdőket és magasztosan hirdetik milyen nemesi vérvonalaik vannak. Te is büszke vagy rá nemde? Visszaszeretnéd kapni mindazt amit elvettek tőled az emberek.

 


 

-Okos vagy dh’oine látom, viszont te is ugyanolyan vagy mint ők.

 


 

-Mutáns vagyok nem ember. - hirtelen témát vált - Miért fogtatok el engem?

 


 

-Thaess aep (Pofa be), dh’oine.  Csak én kérdezgetek tőled. Tudod, csak egy egyszerű mozdulat és itt fulladhatsz meg saját véredben.

 


 

Veszem elő törömet és feléje mutatom, majd végigsimítok vele az arcán. Szisszent de nem mozdult el tőle. Ekkor lejjebb vezettem kardom majd pengémmel kicsit megkocogtattam a medálját.

 


 

-Valóban egy vatt'ghern (witcher) vagy, vagy csak egy varh’he (kurva)?

 


 

Ekkor kuncogok, látszott rajta ahogy kezd ideges lenni. Látni lehet a halántékán ahogyan megfesziti, és hallani lehet ahogy csikorgatja a fogait. 

 


 

-Úgy tudtam a witchereknek nincsenek érzéseik nemde? Mond, a fájdalmat érzitek?

 


 

Ekkor csak morgott egyet, és megmozdult hogy a pengéről leessen a medálja. Ekkor megfordítottam a pengémet és markolatjával orrba vágtam. Az ütés miatt a feje kicsit hátradőlt

 


 

-A d'yaebl aép arse (Basszon meg az ördög)! - morogta felém akár egy veszett vad.

 


 

Azt hiszem teljesen jól fogok szórakozni ezzel a példánnyal.

 


 

-Látom nem csak érted az Ősi nyelvet hanem beszéled is. Igazat, megvallva a kiejtésed olyan akár mintha egy hegyi troll beszélt volna, de elmegy egynek. Legalább csak szitkozódni tudsz, vagy értelmes mondatokat is tudsz mondani?

 


 

Ekkor csendben maradt és mély levegőt vett, mintha próbálna emlékezni valamire, valamire amit elfelejtett. 

 


 

-Válaszolj különben- mondom miközben megfogom hófehér haját és magam felé fordítom a fejét, hogy engem lásson.

 


 

-M'aespar que va'en, ell'ea (Le fogsz lőni vagy mi)?

 


 

-Nem, neked mást szántam söpredék.- mondom neki és lábammal hátralököm, és ő pedig morogva puffan a földön.

 


 

Ekkor a pengével végigszántok mellvértjén, majd az egyik tartószíját elvágtam.

 


 

-Mi a francot akarsz? - kérdezte mérgesen viszont hangjában mintha hallottam volna hogy  érdeklődik.

 


 

-Válaszokat a kérdéseimre. Mit keresel itt? Talán felbéreltek téged hogy végezz felünk? 

 


 

-Nem akarok semmi rosszat. A szörnyet akarom megölni ami a tóban van.

 


 

-Elrontanád a legszebb munkám? Tudod milyen nehéz volt elfogni egy élő Amphisbaena?

 


 

-Hogy érted azt hogy a munkád? - kérdezi dühödten, és szemei összeszűkülnek.

 


 

Ekkor két újabb darab szíjat vágtam le róla.

 


 

-Csak én kérdezek, Gwynbleidd (Fehér Farkas). Lassan nem sok minden marad a páncélodból ha így folytatod.

 


 

-Valóban? - kérdez megint, és én egy újabb szíjtól szabadítom meg. - Mit fogsz levágni rólam ha elfogyott az összes szíj a páncélomról?

 


 

Ekkor felkuncogtam, és lejjebb vittem a pengém egy érzékenyebb rész felé.

 


 

-Lehet még mit levágni rólad Witcher. - mosolygok rá gonoszan, majd visszatértem és az utolsó szíjat is levágtam róla. Egy egyszerű mozdulattal lerúgom róla a páncélt. - Viszont visszatérve a szörnyünkre… az a falucska vagy város ahol vannak azok az mocskok többször nagy szállítmány érkezett hajón. Élelemmel és minden egyéb luxussal…. viszont az nincs benne a szállító levélben hogy titokban megannyi fegyvert és páncélt szállítanak. Azokat a páncélokat amiket felvesznek majd, és fegyvereket amiket hamarosan elfek vére festi be. Ezt akadályoztam meg a szörnnyel. Ezért elkezdtek karavánokban hozni ide a fegyvert, viszont azokat mind megszereztük sikeresen. 

 


 

-S azt hiszed ez majd megállítja őket? - kérdezte tőlem én pedig érhetetlenül néztem rá.

 

 

 

-Eddig sikerült. Miért ne működne?

 


 

-Ha én idejöttem a szörny miatt, többen is ide fognak. Ha nem én ölöm meg a szörnyet akkor egy másik Witcher fogja. Utána pedig ugyanúgy jönnek azok a szállítmányok, akármit teszel ellene. Így nem tudsz győzni ellenük. Ugyanúgy ölni fognak titeket mert nem vagytok más a szemükben mint lázadók akik ártatlanokat ölnek.

 

 

 

Ekkor szemébe nézek, majd leszállok róla hajánál fogva felhúzom és a pengét a torkához szorítom. 


-Adok választást Witcher. Vagy elmész és nem térsz ide vissza, vagy bemész a faluba és velük halsz, vagy megengedem hogy megöld a szörnyet, felvedd a pénzed és utána szépen elmenj, de akkor biztosan a falut felégetem. Mit szólsz hozzá?



Szerkesztve Shayola által @ 2020. 09. 07. 21:01:42


vicii2018. 08. 15. 11:08:34#35550
Karakter: Ríviai Geralt
Megjegyzés: (Kezdés Iorvethnek)


 A magas fűben lapulva fülelek. Hallgatom a saját, lassú ütemű szívverésem és a természet zajait. Bagoly huhog valahol messze, a másik irányból farkasüvöltés hallatszik. A rothadó avar édeskés szaga betölt mindent.
Már rég elmúlt éjfél, de a hajnal még várat magára. Felettem sűrű lombok takarják ki a holdfényt, de így is tisztán látok. Előttem pár méterre csapda, közepén hatalmas, rothadó húscafattal.
Neszezés oldalról. Mozdulatlanul fürkészem az aljnövényzetet. Ágak ropognak a hatalmas mancs súlya alatt. A fenevad megáll, szimatol, mielőtt közelebb jönne, de a szél szemből fúj, nem érezheti meg a jelenlétem. Néhány hosszú másodperc után előtűnik, óvatos mozdulatokkal lép ki az apró tisztásra. Hatalmas, legalább három méter hosszú, farkasra emlékeztető lény. Csak sokkal nagyobb, vérszomjasabb és veszélyesebb. Szinte fekete bundájával majdnem teljesen beleolvad az éjszakai erdőbe.
Gyanakvóan méregeti a húscafatot, majd némi gondolkodás után mégis elindul felé. Puha léptekkel szeli át a tisztást, én pedig lassú, hangtalan mozdulattal nyúlok a kardom felé. Az izmaim megfeszülnek, az adrenalin a véremben felpezseg.
A warg ráharap a csalira, a csapda pedig működésbe lép. Az ezüstszállal átszőtt acélhurok a fenevad nyakára csapódik, szorosan rászorul, a lény pedig felvonyít. Éles süvöltéssel küzd, én pedig a következő pillanatban előrevetem magam, ugrás közben kivonva a kardomat. A bestia szeme megvillan, egész testével nekifeszül, a sodrony pedig elszakad. A szörny egész súlyával hátrazuhan, bukfencezik a földön, de a következő pillanatban már talpon is van. A csapda helyére érkezem, megpördülök, hogy szembe kerüljek a warggal. A bestia rögtön rám vetné magát.
Könnyű mozdulattal térek ki, közben pengémmel végighasítva a szörny oldalát. Felvonyít, a fájdalom a téboly felé sodorja. Hevesebb lesz és kevésbé meggondolt.
Nekem ront, ledönt a lábamról, fölém tornyosul. A kardom pengéjén csattannak a fogai, próbálja elérni az arcom. Nekifeszülve tartom magam, a fenevad tetemtől bűzös lehelete elér. Megfeszülök, a következő pillanatban a bal kezemmel elengedem a pengét, a fejem pedig oldalra rántom. Az ezüstpenge végighasítja a fenevad pofájának egyik oldalát, félig lemetszve az alsó állkapcsát. A fejemet célozva a földet marja meg. Ezt a pillanatot kihasználva kardomat alulról a bordái közé döföm, jó mélyen, a warg pedig felvonyít. Megremeg, nyüszít, majd erőtlenül rám omlik. Veszek pár mély lélegzetet, majd lelököm magamról. Lassan feltápászkodva nézek végig a tetemen, szép kis summát fogok begyűjteni érte. Kardom ezüst pengéjéről letörlöm a fekete vért egy ronggyal, majd a hüvelyébe csúsztatom. Egy rövid vadászkéssel állok neki kizsigerelni a vadat, hogy kinyerjek a testéből minden használható anyagot.
 
*
 
A warg feje nagy csattanással landol a pulton, a fogadós pedig elfintorodva néz rajta végig. A lény fekete nyelve oldalt kilóg a szájából, nyitott szemei tejüveg színűek lettek, miután megszáradtak.
- Te jó ég, hát tényleg végeztél vele! – kiált fel az időt férfi, majd undorát legyőzi a kíváncsiság, és a kampónál fogva forgatja meg a levágott fejet, hogy közelebbről szemügyre vehesse. – Ez aztán a méretes bestia… közelebbről még nagyobbnak tűnik. – mondja morfondírozva, én pedig kelletlenül felmorranok. Rám villannak a szemei, majd kelletlenül felsóhajt, előveszi mellényéből a pénzzel teli erszényt és felém dobja. Egy kézzel elkapom, majd tűnődve mozgatom meg, a súlyát vizsgálgatva.
- Ez kevesebb, mint amit ígértél. – mondom összeszűkülő szemekkel, fenyegetően felé lépve, de csak sértődötten elfordítja a fejét.
- 600 oren, eggyel sem kevesebb.
- 800-ban egyeztünk meg.
- A piac diktál, sajnálom.
- Akkor a te fejeddel kell behajtanom a maradékot. Remélem, megér a bőröd 200 orent… - sziszegem, miközben lassú mozdulattal nekilátok kivonni acélkardom. Pár másodpercig állja a tekintetem, majd rémülten nyüszít fel.
- Jól van, jól van, itt van a maradék. – mondja kelletlenül, elővéve egy kisebb erszényt. A pultra dobja, a bestia feje mellé, én pedig gyors mozdulattal a markomba zárom. – Most pedig takarodj innen, mocskos witcher. – sziszegi sértetten. Elhúzom a szám, majd szó nélkül visszatolom a kardom a hüvelyébe és kifordulok a fogadóból.
Bosszúsan ülök fel a lovamra, és már épp indulni készülnék, mikor egy fiatal férfi lép oda hozzám.
- Ha igazán nagy fogást akarsz, menj Flotsamba. – mondja halk hangon, a fogadó bejárata mellett támaszkodva, én pedig felvonom a szemöldököm.
- Miért, mi van Flotsamban?
- Egy kayran. A kikötőben tanyázik, és úgy hallottam, megbénította a kereskedelmet. Azt beszélik, kétszer akkora, mint a fajtársai. Busás jutalmat ajánlanak annak, aki levágja. Witchernek való munka.
Nem válaszolok, megfordítom a lovamat és távozom a faluból.
Szóval egy kayran. Rég nem volt dolgom egyel sem. Kihívást jelentő, undorító, nyálkás vízi szörnyek. Nehéz velük elbánni, és pont ezért fogom megpróbálni. Ha elég jó vagyok, kinyuvasztom, ha nem, akkor lenyel egészben. Bárhogy legyen, sokat nem veszt a világ.
Három nap alatt járom meg az utat, éjszaka a szabad ég alatt táborozva. Nem találkozom sem emberekkel, sem másfajúakkal. Béke és nyugalom vesz körül, a lelkem egészen lecsendesedik. Figyelem a természetet, amely körülvesz és nem foglalkozom semmivel. Nem tudom, ki vagyok, hogy honnan jöttem, sem pedig, hogy milyen életutat jártam eddig. Nem tudok semmit magamról. Céltalanul bolyongok csak a világban, sodródom az árral. Sodródom, egyre közelebb a halálhoz.
Már majdnem Flotsamba érek, a városkapu már látszik a távolban, mikor megpillantok egy kisebb csapatot. Három férfi vesz körül egy tünde nőt, aki a földön fekszik. Mikor odaérek, az egyik férfi épp belerúg.
- Hát illik így bánni egy hölggyel? – kérdem rosszalló hangon, megállítva a lovamat és leszállva róla. Minden szem rám szegeződik.
- Maradj ki ebből, ha jót akarsz magadnak!
- Először halljam, miért bántjátok ezt a nőt?
- Scoia’tael kém! Bevisszük a városba, ahol majd felakasztják!
- És mi a bizonyíték?
Körbepillantok, ők pedig hallgatnak, végül a legbutábbnak tűnő szólal meg.
- A bizonyítékot épp most akarjuk kiszedni belőle! – röhög fel, és próbál még egyet rúgni a nőbe, de megmarkolom a vállát és hátrarántom. Nyögve vágódik hanyatt a porba. A többiek rögtön felém fordulnak, az egyik a tőréhez nyúl, mire ujjaim a kardom markolatára fonódnak.
- Azt nem ajánlanám. Ha most távoztok, életben hagylak titeket, de ha megtámadsz, leváglak, akár egy vágóhídi marhát. – mondom halk, fenyegető hangon. Egy pillanatig gondolkodik, majd sarkon fordul és futásnak ered. A társai meglepetten pillantanak utána, aztán nem kell sok, követik a példáját. A tünde nő meglepetten néz fel rám, mikor hozzá lépve a kezemet nyújtom. Felsegítem a porból, ő pedig nyögve az oldalát fogja, de komolyabb sérülések nem látszódnak rajta.
- Köszönöm, idegen. Megmentettél. – súgja hálásan, én pedig csak biccentek.
- Kár lett volna egy ilyen gyönyörű jelenségért. – mondom apró mosollyal, mire elpirul. – Ha ki akarod fejezni a háládat, egy ideig biztos a városban leszek. – mondom kajánul, a nő pedig lesütött szemekkel lép hátra. Visszaülök a nyeregbe, a tünde pedig végignézi, ahogy elügetek.
 
*
 
A városban sok emberrel beszélek, információt gyűjtök a kayranről. Az elmondottak alapján aggasztó a dolog, a szörny jóval nagyobb, mint a fajtársai és abnormálisan viselkedik. A fajtája jobban szereti a mocsarakat, a sekély vizet, és a nyugodt helyeket. Az emberektől távol élnek, de ez a példány bevetette magát a kikötőbe és a kereskedő hajókat kezdte el fosztogatni. Kis kutatás után megtudom, hol van a régi fészke, ezért felkerekedem, hogy alaposabb szemügyre vegyem. Bevetem magam az erdőbe. Figyelmeztetnek, hogy scoia’taelek lakják, de nem aggódom túlságosan. Ha meghúzom magam és nem keltek feltűnést, a tapasztaltak alapján békén hagynak majd.
Könnyen megtalálom a kayran fészkét és nekilátok, hogy megvizsgáljam, mikor neszezést hallok távolról. Megdermedve hallgatózok, kezem lassan elindul a kardjaim felé, de egyenlőre nem tudom, melyiket markoljam meg.
És akkor ág reccsen, én pedig megmarkolom az acél pengét. Tündék rontanak rám az erdőből, legalább hatan, de lehet, többen is vannak még. Körbevesznek, kivont karddal, néhány távolabbról, nyilakkal.
- Nem akarok bajt. – mondom halk hangon, egyik kezemet békítően előre nyújtva. A másik a kardom markolatán, de még nem húzom ki.
- A baj már megtörtént, mikor idejöttél. – mondja az egyik, lassan közeledve.
- Nem miattatok jöttem. A kayran fészkét vizsgálom. – mondom nyugodt hangon, de az izmaim megfeszülnek. Szorult helyzet, ekkora túlerővel nem valószínű, hogy elbírok.
- Nem hiszek neked.
Nekem rontanak, én pedig próbálok védekezni. Hosszú ideig állom az ostromot, aztán egy óvatlan pillanatban az egyik mögém kerül. Hatalmas ütést érzek, a világ pedig elsötétül.
 
*
 
Arra ébredek, hogy egy kéz a hajamnál fogva emeli fel a fejem, majd egy vödör hideg vizet öntenek az arcomba. Nyögve prüszkölök, próbálok magamhoz térni. A fejem iszonyúan hasogat, és ahogy kinyitom a szemem, a fénytől csak még rosszabb. Érzékelem, hogy térdelő helyzetben vagyok, a kezem hátul összekötve. A kéz elengedi a hajam, én pedig arccal a földre zuhanok. Nyögve küzdöm fel magam, majd körülnézek.
Egy védett tisztáson vagyunk, amolyan tábor féle lehet. Két tünde áll közvetlenül mellettem, kezük a fegyverükön. Előttem egy másik férfi, büszkén felszegett állal, ő lehet a vezetőjük. Magas, szikár, és meglepően jóképű. Tündéhez képest meglepően férfias vonásai vannak, de lágyak. Fején vörös kendő, amely jobb szemét is takarja. Arcának jobb oldalán mély, csúnya heg.
- Most, hogy felébredtél, mondd el szépen, mit kerestél az erdőmben. – mondja mély, selymes hangon, keresztbe font karokkal, én pedig megrázom a fejem, hogy teljesen felébredjek.
- Egy italra azért meghívhattatok volna, mielőtt csak úgy leüttök és idehurcoltok. – mondom savanyúan, mire egy ököl repül az arcomba. A szám felszakad, újra a porban fekszem. Ahogy felküzdöm magam térdelő helyzetbe, vért köpök a tünde lába elé. Szórakozottan figyelem. 


© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).