Két napja esik az eső, ami jelenleg, furcsa mód abszolúte nem zavar, eddig mindig csak a vele járó gondok kötötték le a figyelmemet, meg az, hogy a megsérült tető mennyi pénzt fog elvinni… Jó, most is ezekkel foglalkozok, de nem az én pénzem bánja. Vigyorogva suhanok át a hallon, ahol a szolgálók serényen takarítanak.
Pár napja, mikor idekerültem az egész kúria egy tömör gyászmező volt, de most, így kitakarítva sok virággal, kihúzott függönyökkel, hogy a csodaszép márványpadlón táncra keljen a nap, csodás látványt nyújt. Óvatosan végig simítok a lépcső faragott szélén elterülő oroszlánon, annyira érdekes és szép. A napokban temérdek dolgom volt, rengeteg megsérült, vagy már elhasználódott berendezési és használati eszközt küldtem tűzre, élvezettel néztem, ahogy az ósdi bútorok az enyészeté lesznek. Felhúzott szemöldökkel, meglepve néztem utána körül a padláson, ahol rengeteg szebbnél szebb brokát és bútor volt. Mivel kedves… hm… főnököm elzárkózott minden elől, így kezembe vettem az irányítást és mindent kicseréltem. Ha végre kidugja azt az arisztokrata orrát a barlangjából, tán azt fogja hinni, hogy nem is otthon van. Vigyorogva lejtek a lakrésze felé, ahol már is finoman belengi a teret a rózsa és a vadvirágok kellemes illata. Igyekszem hivatalos, gyászos arcot magamra erőltetni, majd kopogni kezdek, először csak párat, majd mivel nem válaszol folyamatosan kopogok, már igen csak csúnyán vigyorogva. Szinte magam elött látom, a gyászos képét.
- Vagy jöjjön be, vagy menjen el, de ezt az idegesítő kopogást fejezze be! – Gyászhuszár…Sóhajtva lépek be a Barlangba, ahol szinte pofon vág az áporodott levegő és a szobát eluraló sötétség. Szemeimet forgatva várom, hogy melóztasson rám nézni, hiszen kellene az engedélye a kinti pavilon felújításához, az már csak nem csip-csup ügy.
-Közölje miért jött, aztán távozzon. De ha maga is azért jött, hogy apróságokkal zavarjon, akkor már most közlöm, hogy nem érdekel, Mr Owens. Az ilyen dolgokat beszéljék meg a főkomornyikkal, nekem ilyesmire nincs időm.- összehúzott szemekkel méregetem, ezt az ember méretű ülőgumót, nem volt ennek gyerekszobája?! Újabb szemforgatással ülök le a méretes asztala másik oldalára, ezzel az asztalféleséggel simán játszhat erődösdit akkora. Épen jókor fogom vissza a gunyoros arcmimikám, szemei kékje az enyémbe fúródik, azzal a szent pillanattal letaglózva engem. Ennek a seggfejnek mióta ilyen szép a szeme?... Ez nem fair. .
- Azért jött, hogy engem bámuljon? Önnel ellentétben, nekem rengeteg dolgom van, úgyhogy ha megkérhetem, távozzon. Attól, hogy munkát adtam, még nem kell lépten-nyomon követnie.- Vajon… ha ráborítom az asztalt… nagyon haragudna? Az asztalt szugerálva próbálom felbecsülni a súlyát, mikor feláll és az ablakhoz lép. Mintha érezte volna, mire készülök, habár ebben a tettében semmi logika nincs, hisz azon a vastag brokáton, biztos nem lát ki. Idióta. Majd a sötétítő mintázatát figyelve, lába egy számára bizonyosan ismert dallamot kezd el verni a padlón. Igazán hangzatos, még egy csúfondáros megszólalására, ilyen ütemmel fogom a koporsójába a szeget verni.
Mintha megint érezné, mit tervezek, felém sétál, szépen lassan. Nagyon lassan. Kék szemének vizslatásától, kiráz a hideg, de nem negatívan, hanem… jólesően, mintha a tányérján lévő legfinomabb falatot gusztálná. Mellém lépve a vállamra teszi a kezét, amitől összerezzentem, nem azért, mert a keze rajtam volt, márhogy mint… nem teljesen, mert inkább attól, amilyen illata van ennek az arisztokrata seggfejnek, annyira… finom. Megremegek a gyönyörtől. De sajnos pár pillanatig tartott csupán és az asztal sarkára ült velem szemben. Na, mégsem játszunk erődösdit?
- Nos, Mr Owens, megkérném, hogy ne rabolja az időmet, a papírmunka nem vár. Ha nem szeretne semmit mondani, akkor meg kell kérnem, hogy távozzon. Önnek is bizonyára akad jobb dolga. Viszont ha kérdése vagy óhaja van, meghallgatom, de csak később. Estefelé, mikor már lement a Nap, legyen a hátsó udvarban a szökőkút mellett. Hozzon magával vívótőrt is. Van egy sejtésem, hogy jó kardforgató. Rám férne egy kis testmozgás. – Hát persze, hogy a papírmunka nem vár, hiszen papír…Nem köből van, nincsen zászlaja, habár lehet belőle hajtogatni, de akkor is… A gondolatmenetemet megszakította a felismerés, hogy éppen most hívott ki abba az őskertbe vívni, megbolondult ez az ember?! Látta már azt a kertet ebben az évszázadban?!
- Vívni akar velem? – döbbenten kérdezem, tágra nyílt szemekkel.
- Igen. Vagy talán lát még mást a szobában, akit Owensnek hívnak? Mert én nem. Vagy talán gyáva, és nem mer kiállni ellenem? – ez a hibbant arisztokrata, komolyan kihívott? Ha harc, hát legyen harc. Összehúzott szemekkel pattanok lábra, hogy a tekintetébe mélyedve vívjunk dominancia harcot.
- Még hogy én gyáva? Ne becsüljön alá, Uram! Szívesen alázom meg a szolgái előtt, ha ez minden vágya. . mélyan sóhajtva gondolok arra az elvadult részre, amit sajnálatos módon elég hamar ráncba kell szedni. Gondolataim ösvényét, már megint ő taposta szét, most azzal, hogy még közelebb hajolt hozzám, szinte összeért az orrunk, egymás arcába lélegezve.
- Ne higgye, hogy esélyt adok arra, hogy olyasmiben verjen meg, amiben jó vagyok. Próbálkozhat, de ne bízza el magát, mert a végén csalódni fog, és még ettől is feldúltabb lesz, Mr Owens. – Imádni fogom letörölni az arcáról ezt az önhittséget, majd meglátja, hogy nem jó emberrel húzott ujjat. Az ajtóhoz lépdelve ringatom, abba a hitbe, hogy győzött, de ez koránt sincs így.

- Ott leszek – hangosan csattan mögöttem az ajtó, ami felettéb elégedettséggel tölt el. Bosszankodva, megyek a kertészlakig, kiadni a feladatokat, ha már eddig a semmiért kapták a fizetésüket. Mikor megemlítettem nekik a közelgő érkezését Urunknak, az a rémült arckifejezés… Hát igen csak sajnálom, hogy nem vagyok festő, mert ezt megalkottam volna igazán.
Ha a kert nem lett volna elég munka a délutánra, a megbeszélt időre a megbeszélt helyre indulva, rám ömlött egy nagy adag festék, beterítve az ingem. Hangosan szitkozódok, mire megjelent James is. Elhűlve néz rám.
- Lord Damien, már elindult, fiatalúr
-Én is James, én is... Kérlek, mond meg neki, hogy halaszthatatlan dolgom akadt.-mutatok az ingemre, mire halvány mosolyt ejtve, el is indul.
Sóhajtva, kocogok fel a szobámba, egy gyors ingcserére, majd határozott léptekel elindulok a már rendbeszedett kertbe. Nem sietek, had várjon. 
Akár egy ketrecbe zárt uszkár, úgy rója a köröket, széles vigyorra húzódik a szám, úgy figyelem, de nem ácsoroghatok itt örökre, így sóhajtva trappolok felé, féloldalas mosollyal néz rám. Ez a csillagok jelenlei állása és a fecskék tollazati színe alapján, nem jelent számomra semmi jót....

- Már kezdtem aggódni, hogy a szava semmit sem jelent. Öntől még egy menyasszony is gyorsabb. Nem csoda, hogy ilyen tempóval sehol nem talált munkát. Már én is kezdem bánni, hogy felvettem ügyintézőnek – legszívesebben a szemem forgatnám a gúnyolódására, és a türelmetlenségét jelző pótcselekvését figyelve, ahogy ütemre kopogtatja a kard hegyét a drága csizmáján. Seggfej.
-Elkezdjük végre vagy inába szállt a bátorság? Csakhogy tudjam mire számítsak.

- Hát, ha már kiharcolta, eme kegyet, hogy velem vívhasson… Uram. Akkor igazán nem léphetek vissza. – ugyanolyan félmosollyal és pimaszul villogó szemekkel veszem fel a vívóállást, amire ő csak felemelt szemöldökkel teszi ugyanezt.
Kellemes tempóban kezdünk vívni, inkább csak kóstolgatva a másikat, de egy perc leforgása alatt kedvenc uram és parancsolóm igen csak komolyan véve a dolgot kezdett támadni, alig bírtam kivédeni, de az elismerő tekintete jól esett a kis lelkemnek. Ahogy csattantak a pengék, ahogy mi táncoltunk már volt, hogy én is tudtam támadni, csillogó tekintete elárulta, ugyanúgy élvezi ezt ahogy én. De mindennek vége szakad, és Fortuna kiválasztja a párbajozó felek közül az egyiket, ezesetben én volt az. Ahogy felé támadtam, későn vett észre, de a teste ösztönösen mozdult volna ám a lába nem abban a helyzetben voltak, így összegabalyodtak. Halk puffanással esett a fenekére, elrepülő kardjával picit megsértette a markolatot szorító kezemet, de nem foglalkozva az apró fájdalommal a torkának szegem a kardom.
-Győztem. – lihegve nézek rá, de ő csak a kezemet figyeli, amire magam is oda nézek, apró csíkban folyik a vérem a csuklómból, nem vészes a seb ahogy látom. Ajkait megnyalva kitágult pupillákkal figyel, akár egy zsákmányát figyelő nagymacska. Hatalmasat nyelek, meg sem bírok mozdulni. Nem, ez hazugság, nem akarok megmozdulni, megbabonázva figyelem őt, ahogy…vívódik? De valami győz benne, talán az elhatározás? Nem tudom, egyszer csak gyorsabban, mint ahogy azt a szememmel és eszemmel felfoghatom, megfogja a kezem és közelebb ránt magához. Éhesen végig nyal a véres csuklómon, arany színben villan a tekintete, majd a teste által leszorítva, a földön találom magam.
- Damien?.. – döbbenetemben a keresztneve úgy csúszik ki ajkaim közül akár egy fohász, de ő, mintha tudná, mit akarok, vagy mit kell tenni, sólyomként kap ajkaimra. Nyelvét átdugva hív csatára, amit boldogan teljesítek. Jobb csuklómat továbbra sem ereszti, így a másikkal vagyok kénytelen a hajába túrni. Selymes zuhatagként siklanak tincsei az ujjaim között. Alig veszem észre, ahogy egy kézzel ügyesen kibontja a nadrágomat, kemény péniszem, akár a katonatiszt pattan ki a fogságból, egyenesen finom meleg tenyerébe, ő pedig nem rest, köré is kulcsolja. A csókot megszakítva nyögők fel, nagyon régen vettem saját magam kezelésbe az ügyet, rádásul ő nagyon is ért ehhez. Lábaimat szélesebbre tárom, hogy még közelebb tudjon hozzám férkőzni, fejemet pedig hatra feszítem az édes kínban, pokolian közel vagyok a menyországhoz, mikor a nyakamba harap, kitágult pupillákkal érzékelem, ahogy a szemfogai átszúrják a bőröm, majd mohón nyelni és szopni kezdi a vérem.
Soha sem hittem, hogy ez lehetséges, de akár a tenger hullámai, úgy sodor magával emiatt a gyönyör, hogy meg kell kapaszkodnom a vállába.
Finoman nyalogatja a nyakam, mire visszatérek a valóságba, a ruhámat és egyéb testrészeimet eközben finoman elrendezte, csak a hófehér ingemen lévő apró cseppek bizonyítják a gyönyöröm.
-Ha ez mindig ilyen… kellemes érzés, nem értem a hadakozást a vámpírokkal. Ha már a bemelegítés ily kellemes, a többiről álmodni sem merek. – Aranylóan csillogó szemeibe nézek, szemöldökét csak a nemesektől megszokott eleganciával húzza fel az egyik oldalt.

- Csak nem le akar teperni a szőnyegre, lefogni a kezeimet és a nyakamba harapva megjelölni tulajdonaként magáévá tenni? Ó, elnézést, Uram. Tudomásom szerint azokkal a szerencsétlen nőkkel így bánnak, ámbár kikell, hogy ábrándítsam; kis városkánk nem tart fent vöröslámpás negyedet, így elég messzire kellene menni ilyen élvezetekért. Oh, megint csak bocsánatáért esedezem, elfelejtettem, Uram.

A pohár, ami eddig a kezemben pihent,hamar megérezhette a vasmarkom erejét. Mondjuk még mindig jobb, ha azt szorongatom. Owensért kár lenne. Eltelt pár másodperc, mire annyira összeszedtem a gondolataimat és az akaraterőmet, hogy ismét higgadtságot mutassak felé. Válaszoljak a kérdésére? Minek? Felesleges lenne. Egy újabb mély levegő után a szorításom is enyhült a pohár körül, ami szinte ugyanabban a pillanatban darabokban hullott a padlóra, hogy még apróbb szilánkok születhessenek belőle.

- Úgy vélem, ez már menthetetlenül kifolyt,Uram – kivételesen egyetértően bólintottam. Hümmögve figyeltük mindketten a vörös foltot, de csak addig,míg az egyik szolgálólány meg nem jelent,és el nem tüntette a bűncselekmény nyomait. Bűncselekmény egy pohár ellen? Vajon hány évet kaphatnék érte? A gondolat igencsak szórakoztatott, de hamar vége is szakadt, amikor meghallottam a hangját ismét.

- Mondja már el, kedves Uram, itt a falnak is füle van? – fordult felém, de én még mindig a zárt ajtót bámultam.

- Hogyan, kérem? – meglepődve kaptam felé tekintetem.

- A szobalány. Amilyen vastagok a falak, korántsem halhatta meg, kivéve, ha a falak súgtak neki, hogy vagy siet, vagy a torkomnak ugrik.

- A torkának? – értetlenkedtem.

- A bor miatt. Ám engedelmével, én távozok, Uram.

Nem szóltam semmit, csak hosszasan figyeltem távolodó alakját, még akkor is,amikor már rég elhagyta a szobát. Az ajtót és annak a mintázatát szuggeráltam, mígnem az esőcseppek koppanása az ablakon magamhoz nem térítettek.

- Átkozott! – motyogtam magam elé, majd egy újabb itallal a kezemben a dolgozószobámba mentem. Az asztal mögé ülve végignéztem a papírhalmokon, s egy egyszerű mozdulattal lesepertem az összeset. Miért bosszant fel a jelenléte? Miért érzem úgy, ha ez az átkozott eső nem áll el a napokban, akkor soha nem szabadulok meg tőle!? James. Ő tehet róla. Befogad minden kóbor állatot, nem beszélve erről a taknyosról. Holnap úgy hiszem, ideje lesz megbüntetnem. Csak, hogy tudja ki az úr a házban. Az engedetlenséget jó apám se tűrte, akkor én miért legyek különb? Csak azért, hogy az itt lakók ne tartsanak tőlem? Mindkét kezemmel az asztalra könyököltem, tenyerembe temetve az arcom, majd halántékomat kezdtem masszírozni. Meg kellett nyugodnom. Annyi a feladatom,hogy amíg itt van, ki sem mozdulok ebből a szobából, vagy ha mégis, levegőnek nézem. Nem nehéz, a legostobább embernek is menne. Pár órával később ismét a hallban tartózkodtam, azokkal a papírokkal, amiket lefelé menet James nyomott a kezembe. Ott ültem egy darabig, és tanulmányoztam őket. Végül mégiscsak fel kellett mennem a dolgozószobámba tollért és tintáért. A szalon ajtajához érve vettem észre az újdonsült lakónkat. A papírok között kutakodott. Az ajtófélfának dőlve fontam keresztbe karomat mellkasom előtt,szemöldököm feljebb csúszott, ahogy kibukott belőlem az első szó.

- Segíthetek, esetleg?- Hangomra gyorsan felém fordult, és mintha elégedett mosoly terült volna szét az arcán.

- Ha már ilyen kedvesen kérdezi, igen. Azt, aki ezeket összeadta, küldesse vissza az iskolába, vagy fogadjon fel tanárt, de a helyében az intézőjét lecserélném. Ez egy hatalmas birtok, ha nem figyel, az elég sok jövedelem kieséshez vezet. Oh pardon, Uram.

- Tessék?- Meglepett. Honnan tudhatná mindezt? Figyeltem, ahogy szőke tincseit összefogta és közelebb invitált. Eleget tettem a kérésnek, és kissé mögötte állok meg, hogy rálátást nyerjek a papírokra. Figyeltem vékony ujjainak mozgását a lapokon, hangját, ami egészen másnak tűnt. Magabiztos, mintha mindig is ezzel foglalkozott volna.

- Ezek miatt vannak a panaszlevelek is. Nem azt a gabonát kapták, nem abban a mennyiségben.

Feltettem az első kérdést, ami az eszembe jutott, és ami abban a pillanatban a legjobban foglalkoztatott.

- Ezt ön mégis, hogyan vette észre? -Tényleg érdekel. Egy közönséges ember nem ismerheti ezt. És ha a saját intézőm se birkózott meg vele, akkor ő mégis,hogyan képes erre?

- Ügyvédnek tanultam, egy ilyen egyszerű munka, mint a birtok intézése és a papírok rendezése, nem kerül semmibe. Túl sokszor vettem már részt ehhez hasonlóban.

Nem épp erre a válaszra számítottam, igencsak furcsa, hogy egy ügyvédtanonccal volt szerencsém összefutni.

- Mondja csak, hová is indult tegnap ebben az időben?

- Munkát találni. Hallottam, hogy az erdész munkást keres. Az ügyvédi iroda, ahol bojtár voltam, megszűnt az ügyvéd halálával.

- Nem kell tovább keresnie.

- Pardon?

- Ön a birtok új intézője, szóval javítsa ki ezeket. Papírt, tintát és tollat talál a szomszéd szobában. Használhatja irodának. - Ezt most tényleg én mondtam?Megőrültem?! Legszívesebben homlokon csaptam volna magam ott helyben, de amit egyszer kimondtam, azt nem vonhatom vissza. Sóhajtva hagytam magam mögött Owenst. Mégis mibe keveredtem bele? Tegnap még el akartam zavarni, ma meg munkát ajánlok neki? Azt hiszem elment az eszem. Nem elég, hogy alig bírok ellenállni a kísértésnek, most még egy házban is kell lennem vele.

Két nappal később az eső elállt. De hogy örültem-e neki? Hát nem. A kúria újra megtelt élettel. A szolgálók igyekeztek rendbe hozni a károkat, s minden apró dologgal megtaláltak; ezt dobjuk-e ki, ezt cseréljük-e le? Már szinte zsongott a sok kérdéstől a fejem, nem beszélve a sok kimondatlan gondolatokról. Nincs nekem ilyesmire időm. Ott van James és az új intéző, akik azért vannak, hogy megoldják az ilyen problémákat helyettem. Alig vártam, hogy ismét egyedül maradhassak a szobámban, amit ismét sötétség borított, pedig kint hétágra sütött a nap. Bezzeg a folyosókon széthúzták a függönyöket, szellőztettek, egy-egy helyre még virágot is tettek. Szerintem feleslegesen, de nem szóltam semmit.Addig nem zavarnak, míg nem a szobámmal teszik ezt. Éppen hátra dőltem volna, amikor valaki kopogtatott.Szememet lehunyva sóhajtottam fel, figyelmen kívül hagyva az ajtó mögött állót. Lehet, ha nem szólalok meg, akkor megunja és elmegy. De a kopogás csak nem szűnt. Ez biztos nem az én szolgálóim egyike, azok tudják, hogy ha nincs válasz, akkor jobb, nem zavarnak. Orrnyergemet nyomkodva morrantam fel.

- Vagy jöjjön be, vagy menjen el, de ezt az idegesítő kopogást fejezze be! - hangom dühösen csengett, és úgy is éreztem magam. Az ajtó nyikorogva engedett utat a bejövőnek. Rá se kellett pillantanom az érkezőre, hiszen illatát megérezve is pontosan tudtam, ki zaklat ilyenkor. Már megint ő. Mikor fogom már megszokni az illatát és a jelenlétét? Nem is néztem felé. -Közölje miért jött, aztán távozzon. De ha maga is azért jött, hogy apróságokkal zavarjon, akkor már most közlöm, hogy nem érdekel, Mr Owens. Az ilyen dolgokat beszéljék meg a főkomornyikkal, nekem ilyesmire nincs időm.

Éhes voltam. Eddig tűrhető érzés volt, de ahogy meghallottam, hogy a szemben lévő széket kihúzza és leül, erősebb lett. Lassan nyitottam ki szemem, hogy övéibe nézhessek. Nem szólt semmit. Vajon miért? Ráadásul a gondolatait sem hallottam. Furcsa, de nem szenteltem nagyobb figyelmet neki.

- Azért jött, hogy engem bámuljon? Önnel ellentétben, nekem rengeteg dolgom van, úgyhogy ha megkérhetem, távozzon. Attól, hogy munkát adtam, még nem kell lépten-nyomon követnie.

Értetlen arcot vágott, ami miatt eltűnődtem, hogy vajon idegen nyelven beszéltem-e hozzá? Tudtommal nem. Két napja mindent értett, most pedig ott tartottunk, hogy játssza a némát. Lassan kifújtam a levegőt, és felálltam asztalomtól. Kezeim összekulcsoltam magam mögött, majd megkerülve az asztalt, az ablakhoz léptem. Kifelé tekintve még mindig a válaszát vártam, de az valahogy csak nem érkezett meg. Most akkor mi van? Azon dolgozik, hogy az őrületbe keressen, vagy mi a célja ezzel a hosszas hallgatással? Lábammal kezdtem el dobolni. Nyugalom, kezeld higgadtan.

Felé fordulva a hátát kezdtem el fixírozni. Olyan egyenesen ült ott, mint aki karót nyelt. Halk léptekkel haladtam felé, így volt időm jobban megfigyelni. Haja kimondottan ápolt volt; olyan, amibe az ember szívesen túrt volna bele, vagy akár tekerte volna fel kósza tincsei egyikét az ujjára szórakozás gyanánt. Minél közelebb értem, annál intenzívebben árasztotta el légzőszerveimet az illata. Meg kellene hátrálnom, kizavarnom, de azzal csak elismerném, hogy tartok tőle. Jobban mondva nem tőle, hanem attól, hogy mit tudnék vele csinálni. Az emberek annyira esetlenek, könnyedén belesétálnak a csapdába. Ő is ilyen lehet.

Elérve a szék támláját, kezemet vállára csúsztattam, mire ő összerezzent. Nem tudtam mihez hasonlítani az érzést. Más volt, egyszerre kellemes és félelmetes. Érintettem meg már embert, de belőle áradt a harag, a gyűlölet és még valami más egyvelege. Elengedve a vállát leültem az asztal sarkára, hogy vele szemben legyek. Hangom ezúttal már nyugodtabban csengett.

- Nos, Mr Owens, megkérném, hogy ne rabolja az időmet, a papírmunka nem vár. Ha nem szeretne semmit mondani, akkor meg kell kérnem, hogy távozzon. Önnek is bizonyára akad jobb dolga. Viszont ha kérdése vagy óhaja van, meghallgatom, de csak később. Estefelé, mikor már lement a Nap, legyen a hátsó udvarban a szökőkút mellett. Hozzon magával vívótőrt is. Van egy sejtésem, hogy jó kardforgató. Rám férne egy kis testmozgás.

Ezúttal felnézett rám; szemei olyasmiről árulkodtak, hogy jól ítéltem meg, ért a kardforgatáshoz. Már csak az a kérdés, hogy mennyire. Érdemes-e ilyesmire áldoznom az időt vagy sem? Úgyis kiderül. Amúgy is, ez a kis párbaj csak arra fog szolgálni, hogy megszokjam az ittlétét,hogy ne kavarogjanak furcsa gondolatok a fejemben.

- Vívni akar velem? – kérdezte hitetlenkedve. Úgy látszik nem csak néma, hanem süket is.

- Igen. Vagy talán lát még mást a szobában, akit Owensnek hívnak? -forgattam meg szemeimet, s kezemmel a combomra csaptam. - Mert én nem. Vagy talán gyáva, és nem mer kiállni ellenem? – Szavaimra büszkén kihúzta magát,miközben felállt és farkasszemet nézett velem.

- Még hogy én gyáva? - nevetett fel gúnyosan. - Ne becsüljön alá, Uram!Szívesen alázom meg a szolgái előtt, ha ez minden vágya.

Nevethetnékem támadt. Tetszett a helyzet, kivéve utolsó mondata. De ez ezzel jár. Felbosszantottam a kis mitugrászt, és úgy látszik, megvan a gyenge pontja.Felálltam, hogy közelebb léphessek hozzá,majd kissé előre dőltem a felsőtestemmel,hogy még közelebb kerüljek az arcához.

- Ne higgye, hogy esélyt adok arra, hogy olyasmiben verjen meg, amiben jó vagyok.Próbálkozhat, de ne bízza el magát, mert a végén csalódni fog, és még ettől is feldúltabb lesz, Mr Owens. - Láttam az arcán, hogy mondott volna még valamit, de kihátrálva a helyzetből, inkább az ajtóhoz ment.

- Ott leszek – hangzott a tömör válasz, majd becsapva maga mögött az ajtót távozott. Visszaültem a székembe,mosolyom levakarhatatlan volt. Végre valami érdekes is lesz ebben a napban,nem csak az egyhangú papírmunka marad, mint minden nap. A maradék órákat nem is tudtam nyugton kivárni; szinte minden ötödik percben az órára néztem, mint egy kisgyerek, aki valami hatalmas ajándékra vár. Végül, amikor ütött az óra, elhagytam a szobát.Jamesnek előre megüzentem, hogy vigye ki a tőrömet, amit remélhetőleg meg is tett. Útközben levettem a nyakamban lévő szalagot, majd az ingem kézelőjét is kigomboltam, hogy felgyűrhessem ujját. Nem szerettem, ugyanis eléggé zavart a mozdulatokban, de nem vehettem le. A hátsó udvarra érve láttam, hogy az intézőm még nincs sehol. James meghajolva adta át a tőrt.

- Mr Owens késni fog. Azt üzente, hogy halaszthatatlan dolga akadt.

Hát tényleg gyáva lenne, hogy nem jött el? Ennyit érne a szava? Ebben valahogy kételkedtem, legalábbis reménykedtem, hogy nincs igazam. Fel s alá járkálgattam arra várva, hogy megjelenjen. Csak teltek a percek, és én egyre jobban kezdtem elunni magam. Nem erre számítottam. Azt hittem, élvezni fogom a pillanatot, amikor összemérhetem vele az erőm. Tudni akartam, hogy mire képes, de így csalódás ért. Újabb köröket róttam le, mire végreléptek zaja hallatszódott mögülem. Szembefordulva vele félmosolyra húztam ajkam.

- Már kezdtem aggódni, hogy a szava semmit sem jelent. Öntől még egy menyasszony is gyorsabb. Nem csoda, hogy ilyen tempóval sehol nem talált munkát. Már én is kezdem bánni, hogy felvettem ügyintézőnek – gúnyolódtam, miközben tőröm végével a csizmám szárán kezdtem el dobolni. - Elkezdjük végre vagy inába szállt a bátorság? Csakhogy tudjam mire számítsak.

Olyan ez, mintha átkozott volnék. A munkám nem volt különösebben élvezhető, bojtár voltam egy ügyvéd mellett, a haragos panaszok, tolvajlások ügyei nem voltak kiemelkedően érdekesek, de jól fizetett. Vehettem egy aprócska lakást a városba, ahova a testvéreim menekülhettek a szüleink elől, a legidősebb nővérem nevére vettem, másik két nővéremével együtt. Így már nem tudják akaratuk nélkül férjhez adni őket. Ám a munkáltatóm már túl öregnek érezte magát, túl sok csirketolvajlásos ügyben vett részt, így átadta az ügyvédi prakszisát, ám ő nem tartott igényt a munkásságomra. Hiszen nemesi ivadék ne akarjon dolgozósat játszani, menjen vissza oda, ahová való. Hatalmasat rúgok az előttem tudatlanul nyugvó kőbe s jó messzire rúgom. S mintha ez volna a nap megkoronázása hatalmasat dördült az ég, a városkában lévő kis lakásba nem tudok visszamenni, nővéreim minden kis helyet elfoglaltak, két embernek elegendő helyen laknak hárman, én már a padlóra sem férnék, elmosolyodom azon, hogy mindenképpen megpróbálnának nekem valamit összetákolni. A nagybirtok mögött lévő erdőben a vadász, ha jól értesültem keres segítséget, tán megpróbálhatom rábeszélni. Kitanítottak még gyermekként, a kutyákkal is jól bánok. Éppen csak elértem a birtok határát, mikor hatalmas égzenkést követve elkezdett zuhogni az eső, aki nem szigetország lakója, el sem tudja képzelni milyen is ez, vastag köd száll alá miközben olyan erősen esik, mintha függönyön keresztül néznénk, tán két méterig sem látok. Hiába vastag bőr csizma van rajtam, a nadrágomon végig zúduló víz miatt így is tocsog a lábam is, próbálom még jobban a fejemre húzni a kabátot, legalább a hajam maradjon száraz. A hatalmas kúria körvonalai kezdtek feltűnni, habár az út mellette visz el, akkor sem kellene látnom. Sóhajtva indulok el felé, reménykedek benne, hogy megszánnak és megvárhatom a vihar végét, de ha esetleg rám mosolyognának fentről s tán munka is akadna…  A sártól nagyon nehezen tettem meg a hátra lévő métereket, tán kétszáz lépésre voltam, de mintha órák teltek volna el.
A kúria hatalmas ajtaján lévő ezüstös kopogtatóra tettem a kezem, bár magam sem tudom miért, a rajta lévő furcsa démoni fej kicsit sem rémisztett meg. Mitológiai, avagy démoni lényeknél az ember sokkal ijesztőbb és gonoszabb tud lenni. Mit sem számít, hogy a vámpír vért eszik, a vérfarkas alakot vált, az emberi kegyetlenséghez nem ér fel, hisz a vámpír nem öli meg minden esetben áldozatát, tőle függ, hogy öldököl avagy csak táplálkozik. Már kopogtattam volna, amikor kinyílt az ajtó, őszes hajú, mosolygós tekintetű komornyik áll előttem, nem értettem miért nevet a szeme, aztán magamra tekintve egyből megértettem. Lemondóan sóhajtottam, térdig sáros voltam, még a kezeim is, ahogy felverődött az eső álltal.
-Szállást kérnék éjszakára, ez az égszakadás, nem úgy tűnik, mintha el akarna tűnni. Én meg nem szeretnék eltévedni és tüdővészben elmúlni.
- Kérem, kövessen. – Amikor még mindig a küszöbön toporogtam, intett a csizmám felé, jelezte, hogy nyugodtan kövessem, amennyire tudtam leráztam a lábamról majd utána eredtem. Az emeleten lévő vendégszobák egyikében kaptam helyet, meglepetten perdültem körbe, hiszen arra számítottam, hogy a cselédszobák egyikében leszek.
Amikor kinyitotta elöttem az ajtót első döbbenetemben majdnem a saját lábamba botlottam el, a francia stílus jegyében pompázott a szoba, csupa arany dísz, tündökölően fehér, arany mintás brokátokkal, a szőnyegek árába bele sem merek gondolni.
A komornyik arca sem rezdült, ám vidám tekintetét nem tudta palástolni, magam is jót mulattam saját reakcióimon, így vigyorogva néztem a szemébe.
- A szomszéd szobában megtalálja a tisztálkodó helyiséget, a szobalányok már feltöltötték a kádat, talál váltó ruhát is. Engedelmével.- egy finom mozdulattal meghajolt kissé, majd el is tűnt. Végignéztem magamon, csurom víz ruháimon, haldokló csizmámon, kezdtem el vetkőzni, amint haladtam a tisztálkodó szoba felé.
A víz meleg volt, a szappan drága kölnivel készült, így mennyei illata betöltötte a kis szobát. Órákig bírtam volna heverészni a finom meleg vízben ám, ez illetlenség lett volna. Sóhajtva kászálódtam ki a kádból, megtörölközve nyúltam az odakészített holmikért, finom anyagból készült ing, nadrág és harisnya, az utóbbit félre dobva kezdtem magamra húzni. Nagyapám ruhái voltak utoljára a családunkban ilyen jó minőségűek. Kellemes érzés a bőrnek. A komornyikkal egyszerre léptünk a szobába.
-Kérem, kövessen, körbe vezetem.- A csizmámat megpucolva és szárazon találtam az ágy mellett, gyorsan magamra rántottam, majd követtem. A folyosókon és termeken áthaladva sorolta a szabályokat, kételkedik benne, hogy másnap el tudom hagyni a birtokot, hiszen az ilyen esőzések napokig is eltarthatnak, ami miatt elárasztja az utakat, ilyenkor a birtok megközelíthetetlen egy természetes várárokként működnek az utak, se ki sem be. Hümmögve követtem. Jelenleg időm, mint a tenger. Tető van a fejem fölött, így a legfontosabbat teljesítettem is egyelőre. Figyelmeztetett, hogy a gazdája kissé furcsa és nyers ember, néha már modortalan.
- Ne feledje fiatal úr, a nyugati szárnyat kerülje el, az a Gazda saját része.
- Úgy, mint a mesében? – vigyorodtam el. kezd nagyon érdekes lenni.
- A mesében?
-A szépség és a szörnyeteg.
-Valóban. Igen olyasmi. – mosolyogva követtem. Elértünk egy ajtót, ami alatt fény szűrődött ki. Ahogy beléptünk egy szintén francia elrendezésű szalonba értünk.
- De miért kell ennyire tartanom tőle? Embereket eszik netán? – A mese után teljesen egyértelműnek tartottam feltenni ezt a kérdés már csak a vicc kedvéért is. ám egy mély méltatlankodó mordulás magára vonta a figyelmemet. Éppen ekkor kortyolt a borba, jéghideg tekintete nem hagyott kétséget, hogy ő a tulaj. Magas, szélesvállú férfi ült egy fotelban keresztbe vetett lábbal, a lábai is izmosak voltak, olybá tűnik nem, az a kényelmes pöffeszkedő Úr. Ám a tekintetétől felállt a szőr a hátamon, legutóbb apám nézett így rám, elmondhatatlan volt a késztetés, hogy a nyakába öntsem azt a pohár bort.
- Elnézést, hogy megzavartuk gazdám, csak körbe vezettem Owens urat. – A mosolyától megrezzent a kezem, ez a fickó kezd nagyon tenyérbemászóan viselkedni. Finoman  felült, kesztyűit igazgatva közeledett felénk, hanyag eleganciával intette le a komornyikot, miközben mi farkas szemet néztünk.
- Az előbb úgy hallottam, hogy tud beszélni és morbid humorral rendelkezik az új vendégünk! Így nem igen látom, hogy miért vagy még mindig itt, James? – Végig egymás szemébe nézve harcoltunk a dominanciáért, engem nem ijeszt meg ezzel a jéghideg viselkedéssel, dacosan néztem továbbra is a szemébe. Tőlem legalább másfél fejjel magasabb és izmosabb, igazán jóképű férfi ám jéghideg tekintete a figyelmeztetés, hogy meg se próbálj közelebb kerülni a gazdájához, különben csalódás ér. .
-Lord Damian Lasarus vagyok, a birtok ura, de ezt bizonyára már tudja. Nem tudom, hogy Jamesel milyen egyességre jutottak, de amíg itt tartózkodik, és remélhetőleg ez az idő rövid lesz, addig az én társaságomban tisztelettudóan viselkedik.  Maga vendég, én pedig a vendéglátó, de ez nem azt jelenti, hogy bármit megtehet. Ha rajtam múlt volna, még mindig az ajtó előtt állna és várna arra, hogy valaki beengedje, vagy jobbik esetben elment volna. Az utóbbi szimpatikusabb a számomra. – Vajon ezt a pöfeteggombát csapták már meg, de úgy Istenesen? Van a falon egy fából faragott címer, azzal nagyon szívesen megsimogatnám a fejét. Már el is szoktam a nemesek viselkedésétől. Nem is tudtam, mi hiányzik az életemből eddig. Nos, megkell vallanom, nem ez. De a legjobb emberrel kezdtél háborút. Én magam is jól ismerem a nemesi praktikákat.
- Nos, remélem érthető voltam Mr…?
- Ruben Dominique Owens.- most mi nem tetszik neked, te pöfeteggomba? Bemutatkoztál s én magam is így tettem, vagy mondjam én is oda, hogy Lord? Változtatna ez valamin?
- Nos, Mr.Owens a megszólításom még mindig, Uram. De ez egyszer elnézem magának, és ha minden jól megy, akkor keveset is fog látni. – Olybá tűnik, igen számított volna, hogy a nemesi ranglétrán bizony egy fokon vagyunk. hiába szegényedett el a család, a nemesi rang nem vész el.
- Maga mindig ennyire karót nyelt, Uram? Az uram szót erősen megnyomva tettem fel a kérdésemet, csak nem megvillant a szemed pöfetegkém?
- Úgy látom a pimaszsága határtalan, Mr. Owens, de régen rossz, ha engem akar kóstolgatni!  Ez nem egy vöröslámpás negyed, ahol nőket aláznak meg. Itt a megalázott fél maga lesz, ha ezt sokáig folytatja.- felvont szemöldökkel lenézően mérem végig, amitől megrebben a tekintete.
- Csak nem le akar teperni a szőnyegre, lefogni a kezeimet, a nyakamba harapva megjelölve tulajdonaként megjelölve magáévá tenni? Ó elnézést, Uram. Tudomásom szerint, azokkal a szerencsétlen nőkkel így bánnak, ámbár ki kell ábrándítsam, kis városkánk nem tart fent vöröslámpás negyedet, így elég messzire kellene menni ilyen élvezetekért. Oh, megint csak bocsánatáért esedezem, elfelejtettem. Uram. – Úgy markolta azt a poharat, hogy amint rendbe szedte az arcmozdulatait és engedett a szorításon a pohár azonmód szörnyethalt a padlón.
- Úgy vélem ez már menthetetlenül kifolyt. Uram.- a szétterülő vörös foltot bámulva egyetértően hümmögöt. Mintha szórakoztatná is ez a helyzet. Furcsa egy ember. Már azon gondolkoztam, hogy felszedem a szilánkokat, amikor megjelent egy szobalány és gyorsan feltakarította.
- Mondja már el kedves Uram, itt a falnak is szeme van? – még mindig merőn néztem a zárt ajtót.
- Hogyan, kérem? – meglepődve nézett a szemembe.
- A szobalány. Amilyen vastagok a falak, koránt sem halhatta meg, kivéve, ha a falak súgtak neki, hogy vagy siet, vagy a torkomnak ugrik.
- A torkának? – az említett testrészem felé nézett
-A bor miatt. Ám engedelmével én távozok. Uram. – Fejemet megbiccentve távoztam, szerencsére megjegyeztem mi merre van, így könnyedén a szobámba találtam, meglepődött arcán mikor otthagytam, felkuncogok. Uram, honnan szalajtották ezt? Már senki nem hívatja magát így. Csizmámat lelökve dőlök végig az ágyon. Nyögve fúrom a fejem a pihe-puha párnába, az ágy szinte magába ölel. Nagyon régen feküdtem ilyen kényelmes ágyba. A falon lévő elegáns órára tekintve elkerekedik a szemem, már hajnali két óra, egyáltalán nem csoda, akkor, hogy ennyire fáradt vagyok. Lemondóan sóhajtva tornászom magam ülő helyzetbe, hogy levetkőzzek, az ágy szélén észreveszek egy gondosan összehajtott hálóruhát, azt magamra kapva bújok a paplan alá.
Hangosan lihegve a saját kiáltásomra ébredek, azonmód kiugrok az ágyból, testmre tapadt izzadt hálóruhámat gyűrögetem, miközben a torkomra szorítom a kezemet. Újabb rémálom, a rémképekre sosem emlékszem ébredés után, csak a csontig hatoló rémület marad meg. Az ablakhoz lépek, széthúzom a nehéz selyem sötétítőt. Jamesnek igaza volt, az eső csak nem akar elállni, az út, amin jöttem, innen tisztán látható. A víz ellepte, magasan nyaldossa a zöld pázsitot. Sóhajtva döntöm az üvegnek a fejem, csak nem dob ki ilyen ítéletidőben az a pöfeteg. Felöltözve lépek ki a folyosóra, a csendben visszhangzik a léptem. Felvont szemöldökkel fordulok körbe, ez a hely ugyanolyan sötét, mint este. Végig megyek a folyosókon, leérek a hallba, sehol semmi, egy pisszenést sem hallok. Visszamegyek a szalonba, ahol este találkoztam azzal a pöfeteggombával, de ő sincs sehol. Szétnézve papírokat találtam az asztalon. Gyönyörű gyöngybetűkkel a birtok számlája és pár lakó panasza, nehezményezik a gabona minőségét.  Felhúzott szemöldökkel olvasom végig őket, mind kisstílű ügy, amivel az emberek csak a panaszkodási vágyaikat elégítik ki, ám a számlák sokkal érdekesebbek, nagyjából tíz-tizenegy oldal. De sok helyen hibás.
-Segíthetek, esetleg? – Az asztal szélén ülök, keresztbe vetett lábakkal, a pöfeteg pedig az ajtónak támaszkodva keresztbe tett karokkal felvont szemöldökkel.
- Ha már ilyen kedvesen kérdezi, igen. Azt, aki ezeket összeadta, küldesse vissza az iskolába vagy fogadjon fel tanárt, de a helyében az intézőjét lecserélném. Ez egy hatalmas birtok, ha nem figyel, az elég sok jövedelem kieséshez vezet. Oh pardon, Uram.
- Tessék? – veszedelmesen elmélyül a hangja. sóhajtva túrok a hajamba, majd a csuklómra kötött szalaggal felkötöm tincseimet.
- Jöjjön, megmutatom. Az intézője pár oldalt tévedett. – mellém lépve mutogatom az adott oldalakon. – ezek miatt vannak a panaszlevelek is. Nem azt a gabonát kapták, nem abban a mennyiségben.
- Ezt ön még is, hogyan vette észre?
- Ügyvédnek tanultam, egy ilyen egyszerű munka, mint a birtok intézése és a papírok rendezése, nem kerül semmibe. Túl sokszor vettem már részt ehhez hasonlóban.
- Mondja csak, hová is indult tegnap ebben az időben?
- Munkát keresni, hallottam, hogy az erdész munkást keres, az ügyvédi iroda ahol bojtár voltam, megszűnt az ügyvéd halálával. – ezzel nem is hazudtam, mert az megszűnt, más vette át, aki átnevezte.
- Nem kell tovább keresned.
-Pardon?
- Te vagy a birtok intézője, szóval javítsad ki ezeket. Papírt, tintát és tollat találsz a szomszéd szobában. Használhatod irodának. – Megfordult és kisétált a szobából. Tátogva néztem utána. Hát, vég ül is, megoldodott a munkakeresési problémám…

- Úgy látom a pimaszsága határtalan, Mr. Owens, de régen rossz, ha engem akar kóstolgatni!  Ez nem egy vöröslámpás negyed, ahol nőket aláznak meg. Itt a megalázott fél maga lesz, ha ezt sokáig folytatja.