Anime szerepjáték.hu - Magyarország elsõ korhatáros anime szerepjáték oldala

Don:

Három év alatt azt mondhatná az ember, hogy a diákok cserélődését leszámítva, mindenhez hozzászokik az ember, teljesen beilleszkedik, és mindenkit ismer már. Persze mindenki csak kívülállóként gondolja ezt, ebben biztos vagyok, hisz hiába a sok idő, és hogy a nyári szünetek alatt nem dolgozunk aktívan, még így is van, akit nem teljesen ismerek. Ez is természetesen alap, hisz vannak olyan emberek, akik zárkózottabbak, vagy egyszerűen nincs meg velük az összhang. Igaz sokak szerint ezzel nekem nincs problémám, de a legtöbb ilyen esetről nem szívesen mesélek, vagy éppenséggel nincs lehetőségem megtudni, hogy mi lenne ha. Van ilyen ebben az iskolában is.
Mivel általában nem erőlködöm, és szívesen fogadom, ha segítenek, sosem voltam még kontaktban többek között az iskola titkárával, valamint a karbantartókkal. Még az év elején az iskolába érkezett két új tanárral is hamarabb beszélgettem, mint velük, s bár ez természetes és nem akadok fenn ilyeneken, ironikusan mókásnak tartom. Az élet fondorlatai nemdebár?
A beilleszkedés gyakran problémás, de nekem ebben mindig szerencsém van, s talán pont ezért fogadtam el az igazgató kérését arra, hogy iskolaidőben a legtöbb szünetben segítek a diákoknak, akiknek esetleg szüksége van rá, és magától jelentkezik. Alapból a tanítást ezért választottam, így csak még inkább teljes az elképzelésem abban, hogy tudok segíteni a fiatalságnak, persze csak egy bizonyos körben. Talán enyhe kihasználás is van a dologban, de önző mód így egy tanárnővel megosztva ugyan a helyet, de van egy saját irodám, ahol tarthatom a legtöbb holmimat külön, egy szekrényben – vagy olykor akár szétszórva, ha kevés időm van valamire. Többek között ide jövök be tanítási napon esőnek, hogy az edzőtáskám le tudjam tenni, itt nincs senkinek útban. Ez után jöhet a tanári a kellemes, kávézós kezdéssel napindítóként, s csak ez után az órák.
Arról természetesen fogalmam sincs, hogy máshol hogyan viselkednek ezek a srácok, eleinte mindig kapok ízelítőt, de év végére annyira figyelnek és aktívak, hogy el is felejtem hogyan kezdték az első évüket. Ritka az, ha valaki nem figyel az órámon, ilyenkor általában érzem azt, hogy valami nincs vele rendben, szoktam külön figyelni, hisz nem ritka eset, hogy napokkal, hetekkel később vagy ő, vagy valamelyik társa megjelenik segítségért a tanácsadóban. Megszállottság lenne talán? Ha negatívan akarom jellemezni azon tulajdonságom, hogy szeretek mindenre felkészülni, s míg számomra megnyugtató, ha odafigyeléssel tudok valamit, burkoltan kaptam már meg, hogy okoskodó a jellemem. Szerencsére tudom, hogy legtöbbször indulatból születik a megjegyzés, ez az, amit megtanultam már elég rég, és sosem tántorított el abban, hogy azt tegyem, amit szeretek csinálni. Tanulni a világról, s ezt átadni másoknak. Persze sokszor már teszek csavart is a dolgokba, mert ahogy tanultam is róla, nagyon változatosak az emberek, Van, akinek tényleg szüksége van arra, hogy szó szerint mondják meg nekik a dolgot, és van akinél hatásosabb, ha hagyjuk, hogy maga jöjjön rá, hogy úgy érezze maga oldotta meg a dolgot. Egyik sem jobb vagy roszabb a másiknál, csupán más, de azt hiszem máris túl sokat gondolkodtam ezen. Annyira sikerült elbambulnom ezen a csodás madárcsicsergős reggelen, hogy az „új” ének tanár szólására jut eszembe, indulnom kellene órát tartani.
- Köszönöm Miléne, teljesen elkalandoztam – mosolygok rá, amitől kicsit elpirul, majd legyint, hogy semmiség. Valóban, de mégis, megtehette volna, hogy nem szól, csak kimegy vagy hagy.

Mondhatnám, hogy a kedvenc osztályomba megyek, de szinte mind az, mindenhol megvannak a változatos emberek, legyenek jó vagy rossz értelemben különlegesek. Persze nem mondom azt, hogy nekem csak az számít, hogy az órámon viselkedjenek, mert nem így érzem, de pár tanácson kívül általában nem tehetek többet azok érdekében sem, akik fejlődésre szorulnának. Ami viszont szerintem minden tanárnál megvan, az a pozitív, feltöltő erő, a momentek, amikor mindenki úgy érzi, hogy megéri, amikor látja a diákokon az érdeklődést a tananyag iránt, amikor felcsillanhat valakiben, hogy mi érdekelheti majd a legjobban életében. Szeretem ezeket a felfedezéseket, még ha néha elég sztereotip is tud lenni. Például itt van az osztályban Minette, akiről jó ideig azt hittem, hogy a gyógyászat fogja érdekelni, de egy kötelező elbeszélgetés alatt rájöttem, az anatómia inkább csak a rajzolás miatt érdekli, és mennyire tehetséges benne, sokszor mennyire céltudatos tud lenni, pedig nem hiszi magát annak. Vagy Patrice, aki matematikából lett kiváló, de valójában különösen nem foglalkoztatja, az éneklést jobban kedveli. Egy biztos, ami közhely, mégis igaz: Nem csak én tanítom a gyerekeket, de gyakran én is tanulok tőlük valamit. S a legtöbb diák valamilyen jellegzetességgel, de megmarad az emlékezetemben.

- A következő órán szeretnék röpdolgozatot íratni a legutolsó fejezetből, szóval készüljetek – jelentem ki semlegesen, és mielőtt elkezdenének szokásos elégedetlen mód panaszkodni és hozzászólogatni, csak mosolyogva hozzáteszem – Nem, most sem vagyok lefizethető.

Hiába tudják ezt, mindig jön a próbálkozás, ami persze csak ártatlan kedveskedés, de végül tényleg csak gesztus marad, mint a legutóbbi tálka sütemény, vagy előtte egy akkori kedvenc üdítőmből egy dobozzal. Szerencsére kuncognak rajta, igaz így sem kerülöm el a megjegyzéseket, de sokkal játékosabbak mint az éles panaszkodás lett volna. Összeszedve a holmijaim a tanácsadó irodába megyek be, ahol most egyedül vagyok, de épp csak hogy kattan a kulcs a zárban, valaki siet a folyosón felém.

- Monsieur Aymé, most ráér kicsit? – az illető felé fordulok és a futástól pihegő Minette-t pillantom meg. Nem értem mire a sietség.

- Persze, gyere be – mosolygok rá, kinyitom az ajtót, de úgy rohan be hogy szinte von be magával, majd még ő zárja be az ajtót, és csak lesek rá – Filmekben láttam legutóbb ilyen menekülést, talán üldöz valaki?

Rajtakapottan vörössé válik az arca de csak pillanatokra, utána ez enyhül rózsaszínbe, és máris csendesebb lesz minden téren.

- Mondhatni, de még nem döntöttem el, hogy jó vagy rossz értelemben. De igazából csak el akartam bújni, szóval nem kell velem foglalkoznia, csak egy csendes zugot kerestem.

Megint csak elmosolyodom rajta, és a vállára teszem a kezem.

- Nem-nem, ha már itt vagy, akkor beszélgessünk erről, érdekesnek hangzik. Csinálok egy teát, addig elmondhatod név nélkül, hogy ki elől menekülsz ennyire.

Ahogy persze megint rám néz zavara közben, tudja, hogy nincs menekvés, volt már itt így egy gondterhelt sóhaj után beadja a derekát és leül a diákoknak tartott székre, azaz leülne, de átterelem az igazgatótól kért kanapéra, mégiscsak kényelmesebb, közben hallgatom a felvezetését, amit tényleg csak nagyvonalakban tesz meg.

Egy eddig nem túl jóhírű diák, szerinte indokolatlanul túl kedves lett vele, annyira hogy szinte egy szünetet sem hagy neki nyugton. Ez tényleg elég fura, annyira hogy még nekem is furcsa lenne, de nem azért, mert kedves. És persze a lényeg, nem tudja mit kellene csinálni vele, hisz a híre miatt nem bízik meg benne.

- Ahogy gondoltam, érdekesen hangzik – ülök le mellé tisztes távban, odaadva a poharat a kezébe.

- Nem tudom mit kéne csinálnom vele, hiába kérem nem hagy békén, és mindig attól félek hogy pont most fog megalázni.

- Ej Minette, ne légy ilyen negatív. Tudom, hogy az egyik legnehezebb és legkockázatosabb dolog a világon, hogy bizalmat adsz valakinek, de mindenki ott támadható a legjobban, amitől legjobban tart. – ettől persze még nem könnyebbül meg, sőt… csak morcosan kortyol az innivalóba – Szigorú kedvességgel elég sok mindent el lehet érni.

- Szigorú kedvesség? Elég furán hangzik.

- Tényleg az, sajnálom néha furán fogalmazok arról, ami az elképzelésem – erre legalább megint mosolyog, és figyel – Ne űzd el magadtól, mert látszólag nem hat rá. Engedd magadhoz közel amennyire még nem zavaró, de tisztán lefekteted a határokat, mit ne tegyen. Ha foglalkozol vele, talán kevésbé nyomakszik, ha látja, hogy nem utasítod el teljesen, ehhez nem kell megbíznod benne. Ha túllép mégis egy határ, akkor pedig szólsz egy tanárnak, vagy akár nekem, és elbeszélgetek vele is.

- Nagyon remélem, hogy arra nem lesz szükség… de annyira más… kicsit sem bízom benne, úgy nehéz közelebb engedni.

- Valószínűleg azért, mert egyáltalán nem ismered. Lehet, hogy hallottál már róla, de a plyetyka nem mindig egyezik a valósággal.

- De mindig van benne valami igazság… nem?

- Igen, azt viszont neked kell kiderítened, hogy mi igaz belőle és mi nem. Ahhoz pedig meg kell ismerned, hogy megtudd. Senki nem szereti, ha ismeretlenül ítélkeznek felette.

- Ez igaz – tényleg komolyan és nem túl nagy életkedvvel gondol bele, de azért látom rajta hogy valamit azért csak segített neki az, hogy kibeszélhette. – Köszönöm, tényleg jó volt elmondani.

- Nincs mit.

Mivel szinte azonnal visszaindul a termébe, megint egyedül maradok, így elkényelmesedve eldőlök a kanapén úgy, hogy a lábam lelóg róla, karjaimat használom párnának, és csak a plafont lesem, meg az elválasztófalként felállított könyvespolc csücskét. Eleinte azt gondoltam sok nyűg lesz ezzel a tanácsadással, de könnyű volt arra rájönni, hogy a diáktársadalom nagyja túl büszke, és nem szívesen beszél a dolgairól, egy felnőttnek meg pláne. Annak ellenére, hogy a fiatalabb tanárok közé tartozom. Meglepő, hogy a kötelező elbeszélgetéseket leszámítva nincs annyi dolgom, épp csak annyi ami általában még érdekelne is. Mondhatom magam ezért elég szerencsésnek?

Mivel lyukas óra számomra a következő, már szinte el is alszom ebben a kényelmetlen pózban, amikor benyit valaki, de már vagyok olyan álmos, hogy ne reagáljak rá, épp csak arra pattannak ki szemeim, hogy a másik tanácsadós tanár felém hajolva lökdösi a vállam és zavarba ejtően szinte az arcomban vannak a keblei, amitől egyszerre jövünk zavarba, de ő azért látványosabban. Nos nem segít a feszültségen az sem, hogy ráadásként korombéli.

- Bocsánat Donatien, az igazgató szeretne látni. – zavartan igazgatja hajtincseit amik a kontyból estek ki, és rám sem nézve tolja fel a szemüvegét oldalt, kecses mozdulattal.

- Oh, köszönöm Julie, máris megyek – megigazítom mindenhol az öltözékemet és magára hagyom, a folyosón egy jó nagyot sóhajtva. Látom rajta, hogy nem direkt csinálja, de mindig olyan furcsán nyomulós mozzanatokat tesz. Mivel elég csinos is nyilván nem vagyok fából, de kellemetlen számomra is, hogy érzelemmentes reakciókat vált néha ki. Épp ezért néha túl nyilvánvalóan kellemetlen az ábrázatom, amit sajnálok mert tudom ilyenkor mindig kellemetlenebb számára is a helyzet. Most talán nem volt olyan vészes.

Viszont hamar kimegy a fejemből minden ilyen gondolat, mert fogalmam sincs, hogy mit szeretne az igazgató. Most hogy jobban belegondolok, talán csak egyszer voltam az irodájában, amikor felvett a tanárok közé. Azon felül viszont az irodájában szinte soha. Szinte idegenként kopogok be, ahol „ismeterlen” hang jelzi, hogy menjek be, nyitva az ajtó – ami hangszigetelt, pedig ez még nem az igazgató irodája – és az eddig csak távolról látott titkár kerül elég közel. Igen, már emlékszem miért ennyire idegen számomra a helyzet. Ha a leadandó papírokról volt szó, valamelyik tanár mindig elhozta helyettem puszta kedvességből – meg mintha féltenének tőle -, ha már úgyis erre jött maga is, így szinte sosem találkoztam vele. Csak akkor szintén, amikor véglegesen tanárként szerződtem ide. Így bár hivatalosan nem idegen számomra, a neve megvan, de mint ember teljesen ismeretlen számomra. Ez ugyan nem jelenti azt, hogy másként viselkednék, csupán óvatosabban fogalmazok a megszokottnál is.

Látszik, hogy kicsit ő is komoran, aztán elég meglepetten néz rám a monitor mögül, amikor meglát.

- Miben segíthetek? – vajon csak azért meglepett, mert nem a tanári ajtó felől érkeztem? Bár nem hiszem, hogy az ennyire furcsa lenne, ha nem onnan jövök ugye.

- Monsieur Durand hívott ide, remélem bent van még.

- Persze, hogy bent van – mondja olyan hangsúllyal, mintha sértegettem volna az igazgatót azzal, hogy miért feltételezem, hogy munkaidőben nincs bent. De persze lehet csak beleképzelem – Máris megkérdezem, hogy ráér-e. – Komoran de szerencsére nem úgy áll fel mintha csak egy kis kellemetlen jelenség lennék, és elég feszes tartással lép be az igazgatóhoz bekopogva, fél füllel hallom a kérdést, majd kitárja az ajtót nekem, de épp hogy fordulna ki, az ugazgató utána szól.

- Gilen, maradj, veled is beszélnem kell. – véletlenül pont egymás szemébe nézünk, elég meglepetten, mert hát… annyira nincs közünk egymáshoz mióta itt dolgozom azóta se, előtte meg pláne nem, hogy tényleg fogalmunk sincs mi lehet az, ami miatt pont kettőnkkel egyszerre akar beszélgetni. Persze semmi tiltakozás nincs benne, felesleges is lenne, egy túl hivatalosan hangzó „értettem” után beenged, és ő zárja be mögöttem az ajtót – Foglaljatok helyet – mutat az igazgató a székekre, így egymás mellé ülünk le a székek elhelyezése miatt viszonylag közel. – Nyilván már ismeritek egymást – néz rám, és hirtelen zavaromban csak egy konstans rögzült mosollyal tudok válaszolni.

- Természetesen, csak a munkakörünk különbözősége miatt nem beszélünk sokat. – erre apukásan morcos arcot vág, de kedvesen és a mellettem ülőre néz, mintha tekintettel kicsit dorgálná. Ugyan nem értem mit jelent ez, de mivel nincs közöm hozzá nem is igazán érdeklődöm iránta.

- Amiért hívtalak titeket: Mint tudjátok, madame Blanche és Axelle nyugdíjazásra került tavaly év végén. Eddig ők voltak felelősek az iskolai fesztivál és nyílt nap szervezéséért. Szeretném, ha idén ezt a feladatot ti vállalnátok el. – majd hirtelen felteszi a kezét, hogy ha akartunk is, ne szólaljunk meg. Bevallom némi értetlen tiltakozás volt bennem is, de ezzel rögtön elmúlt. Ez most olyan helyzet, amit muszáj elvállalni, mert mást nem szívesen bízna meg vele, nincs is jobb alkalom rá hogy így fárasszam le magam még inkább, miközben kivívhatjuk az igazgató bizalmát… vagyis csak én, hisz biztos vagyok benne, hogy Gilen-nek már sikerült, hisz „alatta” dolgozik. – Azért titeket választottalak erre a feladatra, mert Don, te értesz szót a leginkább a gyerekekkel és a tanárokkal egyaránt, egy ilyen szervezésnél erre nagyon nagy szükség van, hisz a diákokat is be kellene vonni. Gilen, tudod, hogy mi ilyenkor a teendő, mi fér bele a költségvetésbe, és remekül szervezed meg a beosztásokat is, emellett a tanárok túlóra elszámolását is könnyebb lenne úgy megoldani, ha közvetlen kapcsolatban vagy velük nemde? Tudom, hogy sok munkád van minden mellett, de amíg ezen túlleszünk addig foglalkozom a saját beosztásommal és e-mailekkel. – Ilyen sok feladata lenne ezekkel is, hogy olyan nagy teherlevételt jelentene? Mivel nem értek hozzá, fogalmam sincs, de látszik a mellettem ülőt hogy zavart, tanácstalan, de tudja jól, hogy semmi esélye tiltakozni, így nagy nehezen, de végül rábólint. Az igazgató elégedetten elmosolyodik, majd feláll az asztaltól.

- Én csak ennyit szerettem volna, bízom benne, hogy nagyon jó munkát fogtok végezni – mivel a kezét nyújtja, felállok, és úgy fogok vele kezet, elköszönve tőle ezzel – A többit majd kérlek, beszéljétek meg, Gilen tudja, merre vannak a tavalyi papírok, amit alapul lehet venni. Mehettek.

- Rendben uram – biccentek kis mosollyal, és az engedélyt megkapva gesztussal ki is megyek, de… leendő szervezőtársam még bent marad, félig behajtott ajtónál hallom, hogy váltanak még pár szót, de nem értem hogy mit, nem is baj, mert nem szeretnék hallgatódzni, viszont csak így nem szeretném itt hagyni. Épp ezért türelmesen várok az asztalánál, míg megbeszélik amit szeretne, nem kell sokat várnom és kijön, becsukja maga után az ajtót, először meglepődik amikor megint meglát, de aztán mintha leesne neki visszavált arca a „normálba” amit eddig láttam tőle, és csak elém áll a saját asztala mellé, a székéhez közel.

- Tudom nem nagyon beszélgettünk még, de remélem ez megváltozik majd a közös munka közben – mosolyogva nyújtok kezet, mintha csak valami újra ismerkedés lenne, végülis tényleg olyan a dolog, mert hiába hallottam róla már mindenféle pletykát úgymond, bár ez túl erős megfogalmazás, valahogy nehéz elhinnem minden ilyesmit, de legalább végre lesz lehetőségem rá… ha ő is hagyja persze.