Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Harry Potter)

Sai2019. 10. 30. 22:41:34#35666
Karakter: Newton Scamander



 
 
– Szerintem feküdjünk le aludni, és holnap folytassuk a keresést. - ajánlja fel
 
– Lehet, mégse kellene  – Mi lesz, ha a muglik rájuk találnak?
 
– Bízzunk benne, hogy jól el tudtak bújni, és már ők is alszanak. Ha pedig alszanak, nem mozognak, így nem sok nyomuk lesz. Plusz alig bírom már nyitva tartani a szemem .
Az ablakhoz lépek, és a kinti fényeket kezdem fürkészni – mind az utca, mint pedig az ég magasságában. Mellém lép.
 
– Tudom, hogy menni szeretnél – töri meg  a csendet. – Azonban neked is szükséged van a pihenésre, nem csak nekem. Ha így megyünk ki, csak még jobban elfáradunk, és nem tudjuk majd jól felmérni a kialakuló helyzeteket.
 
Nagyot sóhajtok tudom, hogy igaza van, de anyai aggodalmaim nem hagynak nyugodni.
 
– Gyere, itt van a hálószoba, össze van tolva két ágy, de egy pillanat alatt széttolom őket. Ha szeretnél, addig le is tudsz zuhanyozni.
 
Bólintok, de azért  kissé értelenűl pillantok körbe hol is lehet az a bizonyos fürdő. Elég kicsi ez a lakás mégse egyértelmű számomra.
 
– Ó, az az ajtó lesz a zuhanyzó. Nem túl nagy, de a víz kifejezetten meleg szokott lenni, úgyhogy óvatosan nyisd majd ki a csapot.
 
Hallom ahogy összetolja az ágyakat. Miután levetkőztem és beálltam a zuhany alá kb 1 másodpercig finom meleg víz folyt rám, de aztán átváltott jéghidegre és hiába állítgattam már nem jött vissza a kellemes meleg víz.  Kilépve kissé dideregve megyek vissza Valmarhoz. Bűnbánóan csak ennyit mondok– Azt hiszem, elfogyott a meleg víz.
Teljesen betakarózok tiszta, friss ágyikómba. Még mindig vacogok, de csak idő kérdése és a testem felmelegíti magát. 

 
 
Másnap kipihenten ébredek , Valmar már rég talpon van épp reggelit készít.
- Jó reggelt! - köszönt én pedig viszonzom
 
- Jó reggelt. - lépek oda hozzá  . Kicsit közelebb , mint szerettem volna , szemem sarkából látom, ahogy felemeli kezét, hogy a fejemet megsimogassa vele, de félúton megáll. Ő is én is kissé elpirulunk, pedig nincs miért, de akkor is kissé zavarba ejtő volt. 
 
Kínos csöndünket csörömpölés zavarja meg. Mindketten odapillantunk. Niffler épp Valamar pénztárcáját rámolja ki. Pontosabban csak az aprót hisz az van aranyból, ugyebár a varázslók pénze aranyból készül és ennek a csillogásnak Niffler sose tudna ellenállni.

 
- Niffler! - szólok rá kissé mérgesen , Valamar pedig halkan felkuncog.
 
- Hagyd csak sose tudom elkölteni az aprót, folyton felgyűlik. - ezen én is elmosolyodok, de azért mégse Niffler erre  a megoldás.
 
- Ma milyen  lényt vadászunk? - kérdezi tálalás közben , nagyon jól néz ki az omletje.
 
- A minisztériumban találkoznom kell a bátyámmal.
 
- Nocsak itt él  a bátyád? - bólintok
 
- Igen én nem túl jó  a kapcsolatunk.
 
- Akkor miért találkoztok? - kérdezi jogosan.
 
- Mert megfenyegetett, ha nem találkozok vele felnyom a minisztériumban , mint illegálisan becsempésző bűnözött. Tudja, hogy milyen lények vannak  a bőröndömben. Gyerekkorunkban is állandóan beárult.
 
- Hát én egyke vagyok, sose voltak ilyen gondjaim.
 
- Ne érts félre én nem utálom a testvéremet csak ezzel az agyamra megy. - mentegetőzök, de mosolyát látva úgy érzem nem kell előtte.
 
 A reggeli elvégeztével útnak indultunk előtte , kiráztam minden egyes aprót Niffler erszényéből és vissza adtam Valamnak, aki csak jót mosolygott a jelenet láttán. 
 
A minisztériumba érve nem igazán kellet keresnünk őt, ő maga jött elénk.
 
- Theseus! - mondom ő pedig közelebb jön hozzánk.
 
- Newt ezerszer elmondtam már, hogy szabadulj meg attól
a nyavalyás bőröndtől.
 
- Nem lennék most bajban, ha nem árultál volna be. - felelem magamhoz képest kissé bosszúsan.
 
- Nem én voltam. - feleli és idegesen a hajába túr.- Az öcsém vagy és már nem vagyunk gyerekek. - Tekintette átvándorol Valmar-ra.
 
- Te ki vagy? 
 
- Én is örvendek- feleli kissé gúnyosan Valmar neki. - Valmar Inno a mágus főosztályán dolgozok alkalmi viszonyban. Néha összefutottunk ezen  a folyóson.
 
- És mi közöd van az öcsémhez.  Netalán  te is tudsz az ostoba bőröndjéről.
 
-Igen tudok és szerintem inkább hasznos , mint ostoba. 

 
- Baj készítésben hasznos. - feleli Theseus bosszúsan majd megragadja a karom és elráncigál. - Szeretnék négyszemközt beszélni az öcsémmel. 
 
Egészen az irodájáig húzz. Ott magunkra zárja ajtót majd gondterhelten ennyit kérdez.
 
- Még mindig tartod a kapcsolatot Dumbledore-al,
 
biccentek- Miért?
 
-Grindelwald megszökött és nem igazán működik velünk együtt Dumbledore, arra kérnélek szedj ki belőle minden hasznos információt amit csak tudsz, mármint ami Grindelwald megállításáshoz kell.
- Én? - kérdezem megdöbbenten 
 
- Igen, te Newt, mindig is te voltál a kedvence előtted nem titkolózna, cserébe segítek elsimítani ezt a kis ügyedet.
 
Várj, egyáltalán ki árult be, ha nem te?
 
- Leta!
 


Calael2019. 08. 09. 11:35:04#35655
Karakter: Valmar Inno (kitalált karakter)
Megjegyzés: ~ Newtnak - megkésve


Zavar, hogy nem tudok olvasni a viselkedéséből. Eltűnik egy paraván mögött, én pedig egy ideig fontolóra veszem, benézhetek-e oda? Végül úgy döntök, biztos nem egy paraván mögött lesznek a legféltettebb kincsei, így éppen csak belesek, hogy mit csinál.
Ha tippelnem kellene a viselkedéséből, valamit keres, mégpedig nagy erőkkel. Pont akkor nézek be, mikor már sikerrel jár, így hamarosan vissza is húzom a fejemet a takarásba és tovább várakozok. Mikor kilép mögüle, egy fiolával és különböző szárított növényekkel tér vissza.
- Ez majd segít – mondja, majd felemeli a gyűjteményét. Ránézésre nem tudom beazonosítani a növényt – látszódik, hogy a Durmstrangban a képzésünk nem éppen a gyógynövényekre volt kihegyezve.
– Kell segítség? – kérdezem őszintén, de nemlegesen válaszol.
Belép a ketrecbe, én pedig pálcával a kezemben figyelem, mit csinál. Probléma esetén szándékomban áll közbe lépni, de fohászkodom, hogy ne így legyen.
Mikor megnyugszom, hogy minden rendben lesz és a qvinta-valami már biztosan nem fog támadni, más dologra terelődik a figyelmem. Egy kúszó, ide-oda lebegő, természetellenes fekete felhő vonja magára a figyelmem, ami mintha saját tudattal bírna, de mintha mégse lenne neki. Soha nem láttam még ehhez fogható jelenséget.
– Ez egy obskurus – nevezi meg a fekete felhőt, miközben a kezével prezentálja számomra a dolog állagát. Inkább mintha valami szellem-felhő lenne, mert nem látom, hogy kikerülné, hanem majdnem olyan, mintha inkább átmenne rajta.
– Egy sötét mágia mely akár olyan, mint egy élősködő. Akkor születik meg, ha valaki elnyomja a varázserejét. Akkor életre kel és szinte elevenen fölfalja gazadatestét. A test emiatt nem is él sokáig olyan 11-12 éves korig, de ez túlélte a gazdatest halálát. Magam se tudom, hogyan, de most olyan, mintha életre kelt volna.
– Hogy szerezted meg? – teszem fel a kérdést, mert egyszerűen nem tudok rá jobb szavakat.
– Leválasztottam egy kislány testéről Afrikában, mikor tavaly arra jártam. Véletlenül találtam rá, haldoklott, utolsó kérése pedig az volt, hogy szabadítsam meg ettől. Így én megtettem. Nem is gondoltam volna soha, hogy egy nap aktivitást fog produkálni. Azt hittem örökre vegetál majd, de most olyan, mintha új gazdatestet talált volna, mintha őt keresné.
Ez a kijelentés nem tűnik túl megnyugtatónak. Szívem szerint valahova Szibériába hopponálnék vele, és ott zárnám el, hogy még véletlenül se találkozzon semmivel, amivel rezonálni tudna.

Kis idő elteltével végül elhagyjuk a bőröndöt. A többi lény is kapott táplálékot, úgyhogy egy ideig valószínűleg nem kell lemerészkednünk.
Odafent a jól ismert szoba fogad. Egy kicsit még meg is könnyebbülök, hogy a sok furcsa lény közül visszatérhetek abba a világba, amit ismerek és kezelni is tudok.
– Kérlek, ne szólj a látottakról a minisztériumnak. Elvennék őket tőlem és azt ők se, meg én se élném túl – mondja szomorkás hangon, felém fordulva ugyan, de a föld felé nézve.
– Rendben van, egy feltétellel – mondom, tudva, hogy ezzel egy igazán kellemetlen terhet rovok a saját nyakamba, de talán ezzel most nem szabad törődni – sőt, biztos vagyok benne, hogy ezzel most nem foglalkozhatom.
Félve pillant fel rám, én pedig kimondom magamra az ítéletem.
– Nem zársz ki a felkutatásból, és engeded, hogy továbbra is elkísérjelek.
Látom rajta, ahogy megkönnyebbül, és még egy halvány mosoly is felkúszik a szájára.
– Rendben van.
Ezt örömmel hallom. Tekintetem az ablakot keresi, odakintről pedig a teljes éjszakai sötétség pillant vissza. Van egy olyan érzésem, hogy már éjfél is bőven elmúlt, és hiába hajtott eddig a sok izgalom és új dolog, kezd a fáradtság ólmos súlyával rám telepedni.
– Szerintem feküdjünk le aludni, és holnap folytassuk a keresést.
– Lehet, mégse kellene – jegyzi meg feszengve. – Mi lesz, ha a muglik rájuk találnak?
– Bízzunk benne, hogy jól el tudtak bújni, és már ők is alszanak. Ha pedig alszanak, nem mozognak, így nem sok nyomuk lesz. Plusz alig bírom már nyitva tartani a szemem – teszem hozzá és egy fáradt mosolyt erőltetek az arcomra.
Az ablakhoz lépdel, és a kinti fényeket kezdi fürkészni – mind az utca, mint pedig az ég magasságában. Mellé lépek, és egy ideig én is ezt teszem.
– Tudom, hogy menni szeretnél – töröm meg a csendet. – Azonban neked is szükséged van a pihenésre, nem csak nekem. Ha így megyünk ki, csak még jobban elfáradunk, és nem tudjuk majd jól felmérni a kialakuló helyzeteket.
Szívem szerint a vállára tenném a kezem, de valami azt sugallja, hogy ezzel nem feltétlenül szereznék jó pontot nála, így inkább nem lemondok a fizikai kontaktusról.
– Gyere, itt van a hálószoba, össze van tolva két ágy, de egy pillanat alatt széttolom őket. Ha szeretnél, addig le is tudsz zuhanyozni.
Bólint, majd kérdőn néz rám egy pillanatra.
– Ó, az az ajtó lesz a zuhanyzó. Nem túl nagy, de a víz kifejezetten meleg szokott lenni, úgyhogy óvatosan nyisd majd ki a csapot.
Amíg a hálószobát rendezem gyors pálcasuhintásokkal, meghallom a vízcsobogást, majd tíz perccel később fürdőköpenybe burkolódzva lép ki Newt kissé lila szájjal.
– Azt hiszem, elfogyott a melegvíz.
Egy perccel később már tesztelem is ezt a kijelentést, és igazat kell adnom a vendégemnek. Lehet, hogy a szállásos néni csak az esti órákra melegíti fel a központban a vizet, éjszakára pedig kikapcsolja?
Dideregve mosom le a mai nap szennyeződéseit magamról. A Durmstrangban sem volt túl gyakran meleg víz, de amióta kiköltöztem Amerikába, teljesen elszoktam tőle. Ha nem zuhanyzó lenne, hanem egy kád víz, még fel is lehetett volna melegíteni varázslattal, de így...
A hálóba érve látom, hogy Newt szinte teljesen elbújt a takaró alatt. Teljes mértékben igazat adok neki, és libabőrösen én is ugyanígy teszek, miközben elfoglalom a helyem a szabadon hagyott ágyban.


Sai2019. 01. 27. 00:22:21#35608
Karakter: Newton Scamander



 Miután Bundást sikeresen visszajuttatuk  a bőrönd mélyebe én is leereszkedem. Lent egy bűbájjal védet burok ketrecbe terelem. Látom rajta, hogy ideges. Nem élvezi. Hát persze, miért élvezné? Élete nagy részét bezárva töltötte és én most csak újra felidézem ezt benne, de egyenlőre nem tehetek semmit. Amíg nem önmaga itt kell tartanom pedig a szívem szakad meg érte. Úgy érzem mintha lemondtam volna róla.
Valmar halk lépteire visszatérek egy kicsit a gondolat világomból.
 
– Egyébként, mi ez? –  kérdezi Bundásra mutatva
– Ő egy kvintaped.- felelem rá s e pillatva
– Szóval, nem tudod, miért viselkedik így.
– Nem... - ez őrít meg a legjobban. – Hiába szólítgatom, egyszerűen nem viselkedik úgy, ahogy szokott. És nem értem... Mi vadíthatta meg ennyire?
– Felteszem, nem akarod így itt hagyni.
– Persze, hogy nem!
 
Fogalmam sincs  most mi lehetne tenni
 
– De mégis ezt kellene tennünk. Amíg nem múlik el ez a veszett viselkedése, addig lehet, a többi lényre is veszélyes. Nézd csak meg, mi történt az állatkertben! Biztos ügyes és tehetséges lényeid vannak, de nem hiszem, hogy nem végződne halállal a dolog. Üsd ki, adj neki valami nyugtató főzetet, és különítsd el egy olyan térbe, ahonnan nem törhet ki! - kicsit irigylem ezt a nagy határozotságát. Úgy mondja mintha nem lenne más választásunk. Aztán rá kell jönnöm, hogy nincs is. Nagyot sóhajtva a paravánnal eltakart íróasztalhoz sétálok, amolyan irodaként szolgál, de mégsincs teljesen elszeparálva lényeimtől.
Pár perc kutakodás után a fiókból előveszek egy fiolát, és egy hegyes tűt. Ujjam végét megszúrva véremet a fiolába csöpögtettem. Kell pár perc, hogy megteljen, miután ezzel végzek egy másik fiókban kezdek el  matatni. Onnan egy fekete zsákot húzok elő, melyben préselt fekete zsálya van. Nyugtató , kábító  hatása van. A vére  pedig elnyomja kesernyés ízét. Vissza megyek Valmar mellé.
 
- Ez majd segít.- emelem fel a kis fiolát mellyben a vérrem és a  zsálya keveréke van. 
Bólint.- Kell segítség? - kérdezi, de én csak megrázom a fejem. 
A védőketrecen egy átjárót nyitok magamnak, majd belépek. Kisebb megpróbáltatások árán, de sikerül elérnem, hogy kinyalja a kis tárolóból az utolsó cseppett is. 
Vissza térve Valmar- hoz felfigyelek arra, hogy valamit nagyon feszülten figyel, követem a tekintetét és meglátom, hogy pontosan mit is néz.
Elöttünk egy olyan mondhatni" ketrec" van mellyett egy igen homályba burkolozó lény számára tartok fent. Nem is igazán ketrec csak kineveztem a bőrönd világában egy olyan sarkot ami az övé. Mivel nem mozog, sose aggódtam, hogy elhagyja. Állandó lebegésével szinte az ember már észre se veszi, de most nem így viselkedet. Nyugtalan volt. Egy kis körben, de körözött. Ha nem tudnám mi ez engem is megrémíteni ez a megfoghatatlansága. Akár túlontúlinak is hívnám.
Oda léptem a fekete felhő rengeteghez. Jobb kezemet kitartva hagytam, hogy folyamatosan átmenjen rajta.
- Ez egy Obskurus. - mondtam le se véve a szememet róla. A felhő gombolyag meg csak kitartóan körözött maga körül, többször is áthaladva az akadályként szolgáló kezemen. Valamar felé fordultam.
- Egy sötét mágia mely akár olyan, mint egy élősködő. Akkor születik meg, ha valaki elnyomja a varázserejét. Akkor életre kell és szinte elevenen fölfalja gazadatestét. A test emiatt nem is él sokáig olyan 11- 12 éves korig, de ez túlélte a gazdatest halálát. Magam se tudom , hogyan, de  most olyan, mintha életre kellt volna. 
-  Hogy szerezted meg?- kérdezi meg Valmar teljesen jogosan.
- Leválasztottam egy kislány testéről  Afrikában, mikor tavaly arra jártam. Véletlenül találtam rá, haldoklott, utolsó kérése pedig az volt, hoyg szabadítsam meg ettől. Így én megtettem nem is gondoltam volan soha, hogy egy nap aktivitást fog produkálni. Azt hittem örökre vegetál majd, de most olyan, mintha új gazdatestet talált volna, mintha őt keresné.
Szavaimtól nem csak Valmar , de én is megrémültem. Mindketten csöndben figyletük őt egy darabig.
 
*
A börődből kilépve Valmar házában találtam magam. Éreztem, hogy a házat körbevedte különféle védőbűbájokkal. Ezért hálás voltam neki. Feléje fordúltam miután ő is kilépet a bőrönd világából.
- Kérlek ne szólj a látotakról a minisztériumnak. Elvennék őket tőlem és azt ők se meg én se élném túl.- hajtottam le  a fejem szomorúan
- Rendben van, egy feltétellel.- kissé félve pillantottam fel rá 
- Nem zársz ki a felkutatásból, engeded, hogy továbbra is elkisérjelek.
Talán életemben most mosolyogtam másodszor egy embere. Bólintottam és csak ennyit mondtam.
- Rendben van.
 


Szerkesztve Sai által @ 2019. 01. 27. 00:23:26


Calael2019. 01. 26. 21:18:56#35607
Karakter: Valmar Inno (kitalált karakter)
Megjegyzés: ~ Sainak


Látom, hogy nem hisz nekem, de végül csak visszapakol a bőröndjébe. Mindenkinek jobb lesz, ha gyorsabban tudok mozogni, seprű nélkül pedig hihetetlenül lelassítana bármilyen vért.
– Figyelj, ez a lény, ami ott bent van nagyon nagy, erős és akaratos lény. Hagyd, hogy én intézzem a dolgokat, te addig bújj el!
– Azt kérted segítsek, nem fogom a kispadról végig nézni, ahogy szenvedsz vele
– De bajod eshet.
Mélyet sóhajtok, és csak utána válaszolok.
– Lehet, de ugyanúgy, mint te, varázsló vagyok, úgy hiszem meg fogok birkózni előttem álló nehézségekkel. Mint mondtam, terelő voltam. – Mivel ezt kicsit nyersnek érzem, egy bátorító mosolyt még erőltetek az arcomra.
– Rendben – bólint rá végül a dologra, és el tudunk indulni az állatkert irányába. Egyre kevesebb állat tart felénk, úgy néz ki, hogy az egész hely teljesen kiürült.
A kerítésen belül tág terek találhatóak. A pusztulást követve pedig hamar megtaláljuk a keresett lényt. Már láttam ilyen lényt, egy könyvben, és odaírták mellé, hogy veszélyes. Az, hogy mi a neve... nem gondoltam volna, hogy valaha is szükségem lesz arra, hogy meg tudjam nevezni. Mindenesetre nem szép látvány.
– Maradj itt, rám hallgat!
Hitetlenkedve nézem, ahogy elindul. Annyira megdöbbent, hogy csak így megy, teljesen kiszolgáltatva egy olyan lény felé, ami ha nincs láncon, ész nélkül képes a tombolásra. És azt hiszi, hogy minden rendben lesz? Könyörgöm, hát ott nyomja a fejét bele egy zebrába!
– Bundás! – hívja magához, és pedig felnyögök. Ha nem lennénk ilyen slamasztikában, talán egy nevetés lett volna.
A lény megemeli a fejét, hogy Newtonra nézzen. Ujjaim szinte ráforrnak a pálcámra, és célzásra emelem – csak a biztonság kedvéért.
– Nyugodj meg, itt mama!
Ahogy figyelem a lényt, nem úgy tűnik, mintha meg szeretne nyugodni. Sőt, igazából inkább azt látom rajta, hogy új célpontot fedezett fel magának, aki sokkal lomhábbnak tűnik annál a zebránál, amiből éppen lakmározott. Még Newton is hátrálásba fog, amit úgy sejtek, a szörny csak bíztatásnak vesz, hogy mehet előre. Egy pillanatig úgy tűnik, mintha minden rendben lenne, de a kviddicsmeccsen is ilyen, mikor egy gurkó irányt vált. Egy másodpercig egy helyben lebeg, aztán megindul. És ez is ezt teszi.
– Lapis Torpeo! – kiáltom parancsolóan, s a varázslat el is találja a jószágot. Kéken izzik fel egy pillanatra, aztán megmerevedve néz csak ránk, stabilan állva öt lábából hármon, a másik kettő a levegőben merevedett meg. Amint biztosra veszem, hogy így is marad, belemarkolok Newton vállaiba és magam elé rántom, hogy a szemébe tudjak nézni.
– Ez a lény életveszélyes, egyáltalán miért van nálad?!
– Mert bántották és én otthont adtam neki.
Persze, hogy nem néz még így se a szemembe, csak a mellkasom közepét bámulja meredten.
– Aha. Oké. Oké. Egyértelmű. – Helyeslően bólogatok, de süt az irónia belőle. – Na, akkor zsákold be szépen, mielőtt újra, idekint érezné otthon magát.
Dühösen engedem el, talán kissé meg is lököm Newtont, de pokolian dühös vagyok rá ebben a pillanatban. Szívem szerint leordítanám, hogy nem normális, amiért ilyen fenevadat tart magánál, és még csak nem is úgy tartja magánál, hogy lehetetlen legyen, hogy elszökjön tőle.
– Nem szokott így viselkedni. Tényleg nem. Van benne valami... emberi. Nem látod?
Felhorkantok, jelezvén, hogy nem, nem látom. Miközben a táskája csatjával babrál, a pálcám újra a szörnyre szegezem. Nincs kedvem hozzá, hogy két méterre tőlem kezdjen tombolni.
– A benti lényeket nem támadja meg? – kérdem, mikor már a fél lény eltűnt a táskában.
– Meg tudják védeni magukat – feleli, de látom, hogy elsápad.
– Nem tűnsz valami magabiztosnak.
Egy pillanatig gondolkodik, mielőtt válaszol.
– Lemegyek én is. Kérlek, vidd biztonságba a táskát! Utána, ha szeretnél, itt hagyhatsz.
Halványan mosolyogva ingatom a fejem. Olyan szomorúság bujkál a szavai mögött, hogy egyszerűen nem tudok hátat fordítani neki.
– Majd utánad megyek.
Bólint, valami mosolyféle suhan át az arcán, majd bemászik a táskájába. Bezárom, majd igyekszem a legtöbb kárt helyre hozni. Az állatok befogására nincs időm, azt majd megoldják a muglik maguknak. De ezeket a falakat visszaépíteni sok idő lenne számukra.

 
*

Húsz perccel később a táskát a szobámba viszem, és mielőtt kinyitnám, levédem a szobát különböző bűbájokkal, hogy baj esetén ne szűrődjön ki semmi zaj, és ide se tévedjen be senki.
Egy létrán ereszkedek le, hogy egy otthonos kis kuckóban találjam magam. Nem figyelem meg a környezetet igazán, előre szegezett pálcával indulok el keresni Newtont. Szerencsére hamar ráakadok.
Egy fénylő kupola veszi körbe a lényt, amit az előbb behozott ide. Már magánál van, és dühödten megy körbe a fal mentén.
– Egyébként, mi ez? – Kezdem unni, hogy nem tudom, mi a neve.
– Ő egy kvintaped.
Elismétlem magamban háromszor a nevét, de attól tartok, nem fogom tudni megjegyezni a teljes nevét.
– Szóval, nem tudod, miért viselkedik így.
Kijelentésnek szánom, és nem kérdésnek.
– Nem... – mondja csak úgy maga elé, letörten. – Hiába szólítgatom, egyszerűen nem viselkedik úgy, ahogy szokott. És nem értem... Mi vadíthatta meg ennyire?
Szeretnék válaszolni rá, de semmi nem jut az eszembe. Nem ismerem, csak azt tudom, hogy veszélyes mindenre, ami él és mozog. Vagyis nagyon erős és nincs mitől félnie. De valami mégis megzavarta ennyire.
– Felteszem, nem akarod így itt hagyni.
– Persze, hogy nem!
Teljesen tanácstalannak tűnik, és én is így érzem magam.
– De mégis ezt kellene tennünk. Amíg nem múlik el ez a veszett viselkedése, addig lehet, a többi lényre is veszélyes. Nézd csak meg, mi történt az állatkertben! Biztos ügyes és tehetséges lényeid vannak, de nem hiszem, hogy nem végződne halállal a dolog. Üsd ki, adj neki valami nyugtató főzetet, és különítsd el egy olyan térbe, ahonnan nem törhet ki!
Látom rajta, hogy nem tetszik neki az ötletem, de én nem tehetek semmit. Az ő lénye, az ő döntése.



Szerkesztve Calael által @ 2019. 01. 26. 21:20:12


Sai2018. 05. 03. 01:08:39#35480
Karakter: Newton Scamander
Megjegyzés: Calaelnek


 

 

Kellet egy kis idő mire végre sikerült Dougel nyomára bukkannom. Ékszertartónak álcázta magát az egyik üzletben, remélve, hogy nem veszem észre, de a furkászokat nem erre a munkára teremtették, tekintve kapzsisága miatt. A kirakat üvegéhez léptem, Dugel pislogni se mert, én csak elhúzott szájjal jeleztem neki, hogy sajna ez a trükk nem jött be nálam.

 – Fenestra!

 A komoly üldözési jelenet után végre sikerül elkapnom pár bűbáj segítségével. Úgy tartottam, mint egy rossz gyereket, néha észre se veszem, mit néha, mindig, hogy le is szidom.
 
– Tessék. Örülsz? - persze választ nem várok tőle, helyette sziréna hangjára figyelek fel, egy maroknyi rendőr tűnik fel kezükben fegyverekkel, amiket ránk szegeztek.
 
– Kezeket fel!
 
– Az meg mi? - kérdezi az egyik rendőr és már magyaráznám is el neki, hogy Dugel micsoda, amikor a kedves barátom megelőz ebben.
 
– Oroszlán –  bajszos kis barátunk hangosan üvölt egyet, amire a rendőrök meg is ugranak, nekem pedig csodálkozásra nyílik a szám.
 
– Nocsak, New York sokkal, de sokkal érdekesebb hely, mint hittem.
 
Valmar megragadja kezem és dehopponál velem.
 Érzem Valmar szigorú pillantást miután eldugott kis sikátorba dehopponálunk. Tudom én, hogy megint bajt okoztam, de most Dougel miatt történt minden.

 – Még kettő... – fordulok Valmar felé kissé megkönnyebbült mosollyal, Dugelt sikeresen vissza gyömöszöltem a ládába, a neheze még csak most jön. – Szerinted egy közepes méretű lény, ami kedveli a tavakat, a fákat, a tágas síkságokat, az hova menne itt?

 – A Central Parkba. Ott ezek közül minden megtalálható, még ha csak kicsiben is.

 – És az pontosan hol van?

 – Hogy hol van a Central Park? - utólag belegondolva ténylg badarságot kérdeztem tőle– Elviszlek oda.
 
Felém nyújtja a kezét én kissé bizonytalanúl, de megragadom a karját majd hamarosan meg is érkezzünk az említett helyszínre. Épp csak, hogy megérkezünk amikor egy jó nagy madár fut el mellettünk. Döbbenettel figyelem a távozását. Tényleg nagyon érdekes város ez a New York. A bőröndből egy fejvédőt húzok elő, majd  Valmar felé nyújtom.

 – Ezt vedd fel!

 – Terelőként játszottam, nem lesz rá szükségem. - ellenkezik, de nem tud meggyőzni.

 – Bízz bennem. - mondja, de ez sem hagy nyugodni, végül nagyot sóhajtva, de elteszem vissza a bőrönd mélyére. 

Figyelj ez a lény ami ott bent van nagyon nagy, erős és akaratos lény. Hagyd, hogy én intézzem a dolgokat te addig búj el!
 
Kissé felhúzza szemöldökét.
 
-Azt kérted segítsek, nem fogom a kispadról végig nézni, ahogy szenvedsz vele
-De bajod eshet.

     - Lehet, de ugyanúgy, mint te varázsló vagyok úgy hiszem meg fogok birkózni előttem álló nehézségeken. Mint mondtam terelő voltam. - mosolyog rám bíztatóan.

     - Rendben. - adom be a derekam, nem volt nehéz megtalálni, hogy honnan is menekülnek azok a mugli állatok.  A hídon átsétálva a park belsejében találjuk magunkat, ahol egy kisebb állatkert fogadott minket.  Az én bestiám hatalmas termetével el se tudott volna bújni, olyan mintha egy pókot egy szőrös izével kereszteztek volna, elég ritka és veszélyes faj, de valamiért én elnyertem a bizalmát a szeretetével együtt. Tudom nem egy cuki ölelgetni való lény, de neki is van szíve, én már csak tudom. Valmart nem igazán lelkesedett érte, amikor meglátta, némi undort, és félelmet véltem felfedezni az arcán. 
 
- Maradj itt rám hallgat! - meg sem vártam a válaszát, majd megindultam a lényem felé, akit annak idején nem túl kreatívan neveztem el, de ő szereti ezért megtartottuk.

-Bundás! - nyugtatóan magam elé nyújtottam a kezem, miközben lágy halk hangon nyugtatgattam. Épp egy zebrát majszolt, véres pofáját felém fordította. Hegyes fogai között egy-egy húscafat lógott ki. Ritka ronda látványt nyújthatott így szegény Valmart-nak, de mentségére szóljon, ő már szelíd példány. Vagyis engem nem bánt, de igyekszem békés teremtményé formálni.

-Nyugodj meg, itt mama! - ahogy vizslatott nem tetszett, a szemi máshogy pillantottak rám, olyan volt, mintha nem önmaga lenne. Mintha meg sem ismert volna. Rám vicsorgott, amitől én csak kissé hátrébb léptem. Ismerem a szabályokat, ha veszélyben érzi magát támad, ezért meg kell értetnem vele, hogy én soha nem leszek számára veszély forrás. A másik probléma Kvintaped- el, hogy idők kezdete óta rákattantak az ember húsra, így most én is csak egy zsákmány vagyok számára tekintve, hogy valamiért nem önmaga.  Nem is tévedtem, félbehagyott zebráját félre dobta, majd egyenesen felém közeledett, gyorsított tempóban, már majdnem elért, a félelem miatt mégse voltam képes cselekedni, helyettem valaki más cselekedet.

-Lapis Torpeo! - Valmar épp, hogy mellém ért, mielőtt Kvintaped vagyis Bundás el nem kapott volna.
Bundás kővé dermedve állt előttünk, csak a szemét tudta forgatni. Valmar felém fordult. Két kezével megragadta a vállaimat és mérgesen rám szólt.

-Ez a lény életveszélyes, egyáltalán miért van nálad?

-Mert bántották és én otthont adtam neki. - feleltem lesütött szemekkel, nem az fájt, hogy meg akart támadni, hanem az, hogy valamiért nem önmaga és én nem tudom miért ezáltal segíteni se tudok rajta.



Szerkesztve Sai által @ 2018. 05. 03. 11:56:23


Calael2018. 03. 27. 14:17:30#35428
Karakter: Valmar Inno (kitalált karakter)
Megjegyzés: ~ Sainak


 – Köszönöm! – mondja hálásan.
– És, mik is tűntek el abból a bőröndből? – Még egy pillanatig rá nézek, utána inkább a kávéfőzés mellett teszem le a voksomat. Ha egész este kutatnunk kell, nem árt, ha előtte feltöltjük magunkat egy kis éberítő szerrel.
– Kávét? – kérdezem oldalra fordítva a fejem.
– Kérek, köszönöm – válaszolja, én pedig jelzek felé, hogy hallottam a válaszát, és behelyezem a darálóba a kávébabokat.
– Hát a furkászom… – Erre a szóra nem tudok nem hátra fordulni. – Occamy és a legproblémásabb az a Demiguise, ő veszély esetén láthatatlanná válik, nagyon nehéz volt megtalálnom őt a természetes élőhelyén hát itt se lesz könnyebb egy számára idegen környezetben.
Amíg mesél, egy kicsit meggyorsítom a főzés folyamatát a pálcámmal, és mire a mondandója végére ér, már ki is tudom önteni őket. Egy kevés cukrot is rakok bele, ami pillanatok alatt feloldódik a csészében. Lerakom Newton elé a neki szánt adagot, a másikat pedig fújdogálva óvatosan kortyolgatni kezdem.
– Mivel is foglalkozol? – kérdezek rá végül, mert nagyon furcsa, hogy egy brit itt kóborol New Yorkban, és egy halom varázslatos lényt tart magánál.
– Legendás állatokat kutatok fel is tanulmányozom őket.
– Értem – felelem, bár bevallom őszintén, valami másra számítottam. Igaz, nem tudom mire. Bájitalfőző... Az talán jobban illene hozzá.
– És te? – kérdez vissza hirtelen, és valószínűleg meg is lepődik saját magán, mert szinte egyből folytatja, immáron visszafogottabban. – Bocs, nem kell válaszolnod.
– Ugyan nem hadititok, tanár vagyok – vallok színt halvány mosollyal a számon, de nem néz fel rám. Annyi baj legyen. – Az Ilvermorny iskolában oktatok, az egyik legjobb mágusképzőnek tartom.
De a Durmstrangnál nincs jobb. Ezt azonban már inkább nem teszem hozzá. Valamiért ősi ellentét alakult ki a Durmstrang és a Roxfort között. Bár amit olvastam ebben a témában, eléggé arra hegyeződött ki a helyzet kettejük között, hogy mifelénk a sötét mágiával is foglalkoznak az oktatás keretein belül, míg a Roxfort egy rózsaszín buborékot hoz létre, és csak a fekete mágia elleni védekezést tanítják.
– A Roxfortnál nincs jobb. – Egy pillanatra felnéz, bár a tekintete mintha valahol az államnál megakadna. –Ne haragudj ez csak az én szubjektív véleményem.
– Nem haragszom. – felelem mosolyogva.
Tekintete megint elkalandozik, majd hirtelen felpattan az asztaltól, amelytől a rajta lévő csészében a kávé veszélyesen hullámzani kezd.
– Dougel! – kiáltja, majd az ajtóhoz rohan, és erőnek erejével próbálja felfeszíteni. A zár azonban nem enged, számomra nem túl meglepő módon.
– Hé! – szólok rá, mivel a házinéni biztos nem örülne neki, ha kiszakítaná valaki az ajtót mindenestül a helyéről. Felkapom a kulcsot a pultról, és pár pillanattal később már a zárba is illesztem. Gyorsan elfordítom, mire az ajtólap ki is vágódik, Newton pedig ész nélkül rohan végig a folyosón. Visszalépek a konyhapulton lévő pálcámért, majd gondos zárogatást követően a nyomába szegődöm.
Tíz másodperc előnyt kaphatott Newton, ami pont elég ahhoz, hogy a tekintetemmel keresni kényszerüljek. Egy pillanatig bizonytalanul forgolódom, majd hallgatva a megérzésemre jobbra indulok el. Szerencsém van, mivel épp elkapom a tekintetemmel, ahogy befordul a legközelebbi sarkon. Teljes erőből futni kezdek utána, mert nem akarom még egyszer elveszíteni a szemem elől.
Legalább öt percig tart az üldözés, mire végre valahára utolérem, és ténylegesen a sarkában loholok. Egyszer csak megáll, majd forgolódni kezd. Végül egy ékszerüzleten állapodik meg a tekintete, amelynek a kirakatában egy általam még soha nem látott lény áll kővé merevedve. Nem esik nehezemre kitalálni, hogy valószínűleg ő itt Dougel. Az utcán kevés mugli jár, mi pedig közelebb lépünk az üveglaphoz.
– Fenestra!
Fény villan, az ablaküveg pedig szilánkosra törik. Newton szinte berepül az üzletbe, és komoly üldözési jelenetet bonyolít le. A kedves kis furkász pedig, igyekszik elmenekülni. Röppályát módosít a begyűjtő bűbáj után, és egy másik kirakat üvege felé repül tovább. Azonban Newton bűbájának hála az üveg anyaga módosul, és a kis jószág beleragad. Amíg azon küzd, hogy kiszedje onnan, rossz érzésem támad.
– Tessék. Örülsz?
Nem fordulok hátra, mert a közelben szirénák hangjai harsannak, és nemsokára egy adag rendőr tűnik fel az utcánkban, és parkolnak le mellettünk. Amíg farkasszemet nézünk velük, ők kiszállnak a kocsiból, majd fegyvert rántanak.
– Kezeket fel!
– Az meg mi?
Több dolog is megfordul a fejemben, hogy mire irányulhat ez a kérdés, azonban egy sokkal evilágibb, a muglik számára megfoghatóbb dolog dugja be bajszos orrát a képbe.
– Oroszlán – szólalok meg, és rámutatok a bundás jószágra. A rendőrök is oda fordulnak, Newtonnal együtt.
– Nocsak, New York sokkal, de sokkal érdekesebb hely, mint hittem.
Nem hagyom csodálkozni, ehelyett megragadom a karját és dehopponálok vele.

Nem beszéljük meg az eseményeket, pont eleget mond egymásnak a tekintetünk. Én kissé szigorúan nézek, hogy ennél óvatosabbnak kell lennünk a jövőben, mert a végén megint a minisztérium embereivel gyűlik meg a bajunk, ő viszont ennek ellenére picit felszabadultabban viselkedik, hála annak, hogy Dougalt csak éppen most nyomta bele a bőröndjébe.
– Még kettő... – bukik ki halkan belőle, majd felém fordul. Nagyjából. – Szerinted egy közepes méretű lény, ami kedveli a tavakat, a fákat, a tágas síkságokat, az hova menne itt?
– A Central Parkba. Ott ezek közül minden megtalálható, még ha csak kicsiben is.
– És az pontosan hol van?
– Hogy hol van a Central Park? – nézek rá döbbenten. A központban, nem véletlenül ez a neve, azonban ezt nem mondom ki hangosan. – Elviszlek oda.
Felé nyújtom a kezem, hogy társas dehopponálást hajtsunk végre. Lassan felém nyúl, majd megszorítja a jobb alkaromat. Felidézem magamban a hidat, mint a legegyedibb pontját a parknak, és a közeli fás rész felé terelem a gondolataimat. Télen mindig be van fagyva a tó, ezért sok mugli szokott ott korcsolyázni, és lehet, nem előttük kellene felbukkanni.
Egy pillanatra elsötétül a világ, majd a Central Parkban bukkanunk fel a fák között. A híd felé vesszük az utunk, ahol egy strucc jön velünk szemben. Nem marad kérdés bennem afelől, hogy valami kiszabadította az állatokat az állatkertből, és most ész nélkül menekülnek el onnan. Newton megáll, majd a bőröndjéből egy fejvédőt vesz elő.
– Ezt vedd fel!
– Terelőként játszottam, nem lesz rá szükségem.
Látom a kétséget a szemében, így mosolyogva hozzáteszem.
– Bízz bennem.


Sai2018. 03. 20. 22:24:53#35423
Karakter: Newton Scamander
Megjegyzés: Calael-nek


   Az idegen közelebb sétál hozzám és pálcás kezével a vállamhoz ér, érintésétől kissé kiráz a hideg, de nem feltétlenül azért, mert kellemetlen lenne sokkal inkább azért, mert szokatlan– A helyedben nagyon gyorsan eltűnnék ebből a városból. Nem vagy ide való, és ez mindenkinek szemet szúr. Azt a muglit is hagytad elmenni anélkül, hogy törölted volna az emlékeit. - igazat kell adnom neki, d e mielőtt megszólalhatnék, folytatja.

– Ha segítségre van szükséged, itt megtalálsz. –elővesz egy jegyzetfüzetet majd kitépve belőle egy lapot felírja rá a címét. Zsebembe csúsztatja. - Egy hétig leszek a városban.

Egy női alak jön felénk sietős léptekkel. Kezében mintha pálcát vélnék felfedezni– Tiszteletem! - hozz vissza gondolataimból az idegen hangja, aki már el is tűnik mellőlem. A nő közben mellém ér. Megragadva a karomat távolabb hopponál velem egy csendesebb, zártutcába.

Kicsoda maga? – teszi fel rögtön a nem túl udvarias kérdését.

-          - Newt Scamander és kegyed? – kérdezem rápillantva. Valahogy nőknél nem okoz gondot az, hogy felvegyem velük a szemkontaktust, talán azért, mert a munkám miatt sok anyával van dolgom, még ha ezek az anyák nem is emberek.  Csak egy kicsi értelmetlen fintort kapok tőle válaszul.

-          - Mr Scamander  be kell vinnem!

-          - Hová? – kérdeztem értetlenül

-         -  A minisztériumba több szabályt is megsértet és mint Auror ezt nem nézhetem el. – megragadva a karomat elhopponált velem az amerikai mágiaügyi minisztériumába.  

                                               

                                                                                       ***

 

– Mi történt? – hirtelen fordulok a hang irányába, a minisztériumi kiruccanás nem segített egyrészt Tina kisasszonyt nem vették komolyan másrészt pedig az elveszett lényeim még mindig valahol kint kóborolnak. Egy olyan városban mely számukra csak idegen.– Megszöktek. Hárman.

Nem mond, semmit csak kulcsait elővéve kinyitja nekem a lakásának az ajtaját. Igazából nem tudom miért jöttem el hozzá. Persze értelemszerűen segítséget kérni tőle, d e vajon miért érzem úgy,hogy megbízhatok benne, mikor  az ég adta világon semmit s e tudok róla.– Hogy történt?  kérdezi, miközben hellyel kínál. Élek a lehetőséggel és leroskadok a székre. Gondterhelten kócos fürtjeibe túrok– Valmar Inno.- nyújtja felém hirtelen a jobbját. Én pedig hirtelen az se tudom, mit akar ezzel, aztán persze beugrik.

– Tessék? …..Newton Scamander.

– Roxfort?

– Igen, igen.  Miért?

– Ó, semmi különös, csak érdekelt a dolog. Szóval...?

– A mugli véletlenül kiengedte őket. Vissza kell őket szereznem! Ez a hely teljesen ismeretlen a számukra, és veszélyben vannak minden egyes pillanatban!

– A minisztériumi hölgy nem segít ebben? – érdeklődik

– Porpentina? Ő nem akar belekeveredni, ha nem muszáj, de azt mondta, rajtam akarja tartani a szemét. Segíts meggyőzni! – pillantok fel rá, de aztán meg is bánom. Olyan elmélyülten vizsgál, hogy ez kissé kellemetlenül érint engem.

– Végül is... Bár nem így képzeltem el a szabadságom, de nem mindig alakulhatnak úgy a dolgok, ahogy szeretnénk. - válaszolja én pedig megkönnyebbülten felsóhajtok.

-          - Köszönöm!

-          - És, mik is tűntek el abból a bőröndből? –kérdezi a konyha pulthoz sétálva, bekapcsolja  a kávéfőzött és két csészét vesz elő.

-          - Kávét?

-          - Kérek, köszönöm. - bólint és folytatja ott ahol abbahagyta.

-          - Hát a furkászom….- felhúzott szemöldökkel néz rám- Occamy és a legproblémásabb az a Demiguise, ő veszély esetén láthatatlanná válik, nagyon nehéz volt megtalálnom őt a természetes élőhelyén hát itt se lesz könnyebb egy számára idegen környezetben.  -  a kávé közben leforrt, Valmar ki is tölti  a két kis csészébe, az egyiket lerakja, elém majd belekortyol a sajátjába.

-          - Mivel is foglalkozol?

-         -  Legendás állatokat kutatok fel is tanulmányozom őket.

-          - Értem.

-          - És te? – csúszik ki hirtelen a számon, amit meg is bánok nem szokásom érdeklődni mások felől.

-          - Bocs, nem kell válaszolnod - motyogom az orrom alatt rá se pillantva.

-          - Ugyan nem hadititok, tanár vagyok. – feleli, és mivel nem nézek rá nem láthatom a szája sarkában megbújó halvány mosolyt.

Kíváncsian pillantok fel rá.

-        -   Ilvermorny iskolában oktatok, az egyik legjobb mágusképzőnek tartom.

-          - Roxfortnál nincs jobb. – mikor leesik mit mondtam megint el szégyelem magam- Ne haragudj ez csak az én szubjektív véleményem.

Rám mosolyog.

-          - Nem haragszom. – feleli, amitől kissé megkönnyebbülök egészen addig míg kitekintve az ablakán meg nem pillantom Dugelt a macskaköves utcán eliszkolni.

-          - Dugel! – kiáltom a nevét és nagy lendülettel felpattanva az ajtóhoz rohanok, ami ugyan zárva, de én még így is rángatom, hátha így kijutok.

-          - Hé!- szól rám Valmar, de már veszi is elő a kulcsát és kinyitva az ajtót és fénysebességgel a kis furkászom után szaladok.


Calael2018. 03. 14. 14:35:13#35413
Karakter: Valmar Inno (kitalált karakter)
Megjegyzés: ~ Sainak


 A téli szünet örömére úgy döntöttem, meglepem magam egy New Yorkba szóló vonatjeggyel. A fülkét, amiben ülök, valamiért a muglik nem szívlelik, így mindannyian tovább sétálnak, hogy helyet keressenek maguknak. Egyedül a kallert oldom fel a bûbájom alól, aki értetlenkedve lép be hozzám. Elkéri a jegyem, amit oda is nyújtok neki. Már lépne ki az ajtón, mikor visszafordul, de aztán megrázza a fejét és kimegy a fülkémbõl.
Visszasüppedek a békés utazás nyugalmába, miközben tovább olvasom a Heti Mágusvadászt. A muglik egyre nyugtalanabbak, röpiratokat osztogatnak az utcákon a nagyvárosokban, hogy vigyázzanak a varázslókkal, mert veszélyesek és kihasználják õket... Hogy el kell õket pusztítani, mert különben õk fognak minket. Milyen nevetséges... Õk itt békésen elvoltak a világháború alatt, persze, hogy ellenséget kell keresniük, akár létezik, akár nem.
Ahelyett, hogy megülnének a seggükön, befognák a szájukat, és csinálnák a dolgukat.
Kora délután érkezünk meg New Yorkba. Komótosan szedem össze a dolgaimat, úgyse megy tovább a vonat.
Az állomáson pár centi hó vár. Még szerencse, hogy néha itt is esik. Legalább ez elfedi a macskaköves utcákat, ahol egy fát sem lehet találni.
A szállásomra megyek, amely pár utcányira van csak a helyi Minisztériumtól. A házi néni már mosolyogva vár és adja át a kulcsot. Lehet, meg kellene venni ezt a lakást, ha már úgyis évente egyszer-kétszer erre járok. De amikor nem vagyok itt, csak leromlana a belseje; így viszont fennáll a kockázata, hogy mikor jönnék, foglalt lesz.
Elvégzem a szokásos védelmi bûbájaimat, amelyek megvédenek a betörõkkel szemben, na meg azoktól is, akik szívesen nézegetik, hogy mások mit csinálnak az otthonukban. Elõkerítem a pénztárcám, amelyben mugli bankjegyek sorakoznak. Magnix... Mindig elfelejtem, hogy így kellene hívnom õket, és nem pedig úgy, ahogyan otthon is tenném. Ez egy másik hely, és ha azt akarom, hogy tényleg befogadjon mindenki, akkor az elsõ feladatom, hogy megtanulok úgy beszélni, ahogyan õk is szoktak.
Bő egy óráig ténfergek a szobában, amíg otthonosan berendezem, majd felveszem a kabátom, és elhagyom a lakást. A lépcső vidáman dobog a talpam alatt, én pedig kellő magabiztossággal vetem bele magam a kinti tömegbe.
Első állomásom egy pékség, amely hasonló dolgokat árul, mint amelyeket otthon megszoktam. Az eladó mosolyogva köszön, és a hogy létem felől érdeklődik. Talán ő az egyetlen mugli magnix! , akivel az otthonomról beszélgettem. Ő a jelenlegi Szovjetunióból vándorolt ide. Sok mindenben más nézeteket vallunk, de mégiscsak a saját nyelvén beszélgethet velem, viszonylag fesztelenül  elvégre, mindketten magunk mögött hagytuk az eddigi életünket.
A pékséget elhagyva sétálni kezdek a városban. Céltalanul kóborlok, miközben a papírzacskóból kilógó mezei, teljesen átlagos sós kiflit eszem. Az ember hozzászokik a különleges ételekhez egy mágusképző iskolában, és megváltásként hatnak az ilyen egyszerű étkek is.
Nemsokára egy bank előtt találom magam, ahol épp tüntetés zajlik. Nem is tüntetés, hanem inkább valamilyen lázítás a varázslók ellen. Hitetlenként csóválom meg a fejem és hagyom magam mögött a tömeget, és egy kevésbé zajos utcácska felé veszem az utam.
Hoppanálás zaja töri meg a városi csendet, és két alak jelenik meg a semmiből. Picit távolabb egy bőrönd landol, amely valamiért felcsigázza az érdeklődésem. Mintha mágikus hullámokat éreznék... Legalább fél éven át tanították, hogyan lehet felismerni a különböző varázslatok lenyomatait. Nem mondanám, hogy különösebben tehetséges voltam ebben, de ez a tárgy annyira egyértelműen ontja magából ezeket a jeleket, hogy nem tudom figyelmen kívül hagyni.
Gyors körbepillantás után magamhoz hívom a bőröndöt, majd némán, erősen koncentrálva kimondom magamban a tanult igét: Aperire vestras mundi!  Mintha kitágulna a tér körülöttem, és fátyolosan látom magam egy havas vidéken, de a vékony függönyök mögött más és más tájak tárulnak a szemem elé.
Prope!  Eltűnik a káprázat, és a figyelmem a két alak köti le újfent.
 Csak nem ezt a bõröndöt keresed?  kérdezem gunyorosan mosolyogva a feltételezett tulajdonost. Elég egyértelmű mondjuk, hogy nem a kövér palihoz köthető a bal kezemben tartott bőrönd. Kicsit közelebb sétálok, érdeklődve figyelve a kibontakozóban lévő jelenetet.
 Óvatosan!  szól rám, de nem érzem a határozottságot mögötte, hogy bármit is tenne velem szemben, ha nem így tennék.
 Érdekes egy világ van benne  mondom mosolyogva, élvezve feszélyezettségét. Hogy kerül egy ilyen pali pont ebbe a városba?
– Ezek szerint nem mugli vagy.
Oh, szóval nem helyi lakos. Vagyis, nem amerikai. Egészen pontosan európai.
 Eltaláltad. És egy igen értékes kincs került a birtokodba.
 Add vissza! Kérlek!
Pillanatnyi magabiztossága egy szempillantás alatt el is tűnt. Szemét leszegve áll, én pedig odasétálok hozzá, és mellé ejtem a bőröndjét. Fél pillanattal később csapódik rajta egy hasonló bőrönd, mint amit az előbb még a kezemben tartottam. Szóval ezért keveredett bele az a mug... magnix. Feszengve áll mellettem, majd mellé lépek és pálcás kezemmel megérintem a vállát.
 A helyedben nagyon gyorsan eltűnnék ebből a városból. Nem vagy ide való, és ez mindenkinek szemet szúr. Azt a muglit is hagytad elmenni anélkül, hogy törölted volna az emlékeit.
 Ha segítségre van szükséged, itt megtalálsz.  Előveszem a jegyzetfüzetemet a zsebemből, és egy kitépett lapra felírom a címet, ahol jelenleg lakok, és belegyűröm a zsebébe. - Egy hétig leszek a városban.
A háttérben egy gyanús, álcázott boszorkány jelenik meg. Persze előnyben vagyok újdonsült cimborámhoz képest, mivel én már láttam ezt a nőt a minisztériumban, nem is egyszer. Viszont szinte biztosra veszem, hogy én elkerültem az ő figyelmét.
 Tiszteletem!  kiáltom felé, majd hoppanálok a helyszínről, egészen messzire  fel a bank tetejére. Onnan figyelem, ahogy egymással beszélnek, majd eltűnnek a színről  én pedig egy kietlen helyen folytatom tovább a délutáni sétámat.

Késő délután érek vissza, azonban az ajtóm előtt már ott sétál fel-alá a bőröndös férfi.
 Mi történt?  kérdezem, de a célom egyértelműen az, hogy csak felhívjam magamra a figyelmet, hogy megérkeztem. Valamiért azt érzem, hogy nem új találkozásként kell ezt az egészet felfogni, hanem csak folytatni kell ott, ahol abbahagytuk.
 Megszöktek. Hárman.
Teljesen sápadt, és a haja is mintha kuszább lenne, mint délután volt. Szorosan fogja a bőrönd fülét, és kicsit hátrébb húzódik a lakásom ajtajától.
Előveszem a kulcsaim, majd nemsokára bejutunk. Előre engedem, hogy a belépésünk után egyből tudjak zárni.
 Hogy történt?  kérdezem, és hellyel kínálom. Elfogadja, és le is telepedik az asztal mellé. Mielőtt leülnék, bevillan, hogy az alapvető jó modort nem kellene hanyagolni.  Valmar Inno.
 Tessék?  pillant fel rám, majd miután meglátja kinyújtott jobb kezemet, ő is bemutatkozik.  Newton Scamander.
 Roxfort?
 Igen, igen.  feleli kissé hadarva.  Miért? 
 Ó, semmi különös, csak érdekelt a dolog. Szóval...?
 A mugli véletlenül kiengedte őket. Vissza kell őket szereznem! Ez a hely teljesen ismeretlen a számukra, és veszélyben vannak minden egyes pillanatban!
Most először látom folyamatosan beszélni, szenvedélyesen és tüzesen. A végén még kiderül, hogy teljesen magával ragadó személyisége van. Kedvtelve nézem a vonásait, teljesen elütnek az enyémtől. Mikor összeakad a tekintetünk, egyből félrekapja a fejét, és a falat kezdi nézni, majd a padló és az asztallap között ugrál a tekintete, mintha nem merne rám nézni.
 A minisztériumi hölgy nem segít ebben?
 Porpentina? Ő nem akar belekeveredni, ha nem muszáj, de azt mondta, rajtam akarja tartani a szemét. Segíts meggyőzni!
Egy darabig még vizslatom, aztán rábólintok.
 Végül is... Bár nem így képzeltem el a szabadságom, de nem mindig alakulhatnak úgy a dolgok, ahogy szeretnénk.


Szerkesztve Calael által @ 2018. 03. 14. 14:39:31


Sai2017. 01. 20. 11:16:58#34963
Karakter: Newton Scamander
Megjegyzés: Calael-nek


 

New York egy város Amerika szívében és egy kalandos utazás kezdete az én életemben. Mikor betöltöttem a 21. életévemet nagy elhatározás tettem. A Sárkányügyi Kutató és Ellenőrző Központ munkatársaként útra keltem, hogy az ottani fajokat tanulmányozhassam és védelmezhessem.

Hónapokig készültem az útra. Nem, nem azzal teltek el napjaim mégis milyen ruhákat vigyek magammal sokkal, inkább azzal különleges lényeimet melyek a családomat képezték, hogyan is juttassam be az államokba. Szigorú ellenőrzések vannak ott nem csak mugli téren, de varázslótársaim se tűrik, ha valami ismeretlent vinnék be az országukba. Aztán eszembe jutott a nagyapám régi bőröndje. Semmi extra csak egy egyszerű bőrből készült öreg bőrönd volt. Pont olyan, ami senkinek se szúrna szemet. Ezért megbűvöltem tágító bűbájjal és belső világában rejtettem el szeretett különleges lényeimet.

Három napos hajóút után végre megpillantottam a szabadság szobrot mely erős jelképpel bír a muglik körében. Nem tagadom tényleg pompás egy darab. A hajó egyik rozoga padján ültem ölemben az öreg varázslatos bőröndömmel. Felálltam és közelebb léptem a hajó korlátjához. Egy nagy mosoly kúszott az ajkaimra. Hát itt vagyok.

A kikötőbe megérkezve rögtön átvizsgáláson estünk át. Mindenkit alaposan leellenőriztek. Mikor rám jutott a sor képtelen voltam a férfi szemébe nézni. Valahogy képtelen vagyok szemkontaktust felvenni az emberekkel.  Ezt, ahogy láttam elég gyanús viselkedésnek fogta fel ezért faggatni kezdett.

Útlevelemet előtte jó alaposan megnézte

-          Szóval brit. – mondta komoly hangstílusban.

-          Igen. – feleltem neki kissé félénken.

-          Először jár nálunk?

-          Igen.

-          Van abban élelmiszer? – kérdezte miközben a bőröndömre mutatott.

-          Nincs. – ráztam meg a fejem neki.

-          Élő állat? – itt már kissé gyanúsan nézet rám főleg azért, mert egy pillanatra rémülten pillantottam rá.

És pont ekkor nyílt ki a bőrönd csatja. Odanyúltam, hogy visszazárjam. Dugel megint a legrosszabb pillanatban rosszalkodik.

 

-          Meg kell javíttatnom… öhm nincs. 

-          Azért megnézem. – felelte és a fém asztalra mutatott, hogy helyezem rá a bőröndömet. Eleinte haboztam, de végül jobbnak láttam, ha azt teszem, amit mond.  Feltéve az asztalra mugli kímélő opcióra állítottam a csat melletti kis karral a bőröndöm tartalmát. Mikor belenézet kissé csalódottan tapasztalta, hogy ami benne van az csupán csak ruhák. Talán abban reménykedet, hogy valami illegális tartalomra bukkanhat. Végül visszazárta a bőröndömet és csak ennyit mondott.

-          Üdvözlöm New Yorkban. – átnyújtva útlevelemet utamra engedet.

-          Köszönöm. – feleltem neki lelkesen és amilyen gyorsan csak tudtam leléptem.

 

        A város csak úgy hemzseget az élettől. Egyik kocsi a másik után száguldott át a város főutcáján. Emberek sietek a munkába vagy egyéb fontos teendőik miatt. Ámuldozva sétáltam közöttük minden épületet alaposan megnézve magam körül. Angliában nincsenek ehhez hasonló építmények. Amerika tényleg egy másik világ.  Figyelmetlenségemben neki is mentem valakinek. A koccanás következtében a bőrönd kiesett a kezemből és ki is nyílt így már semmi se akadályozta meg Dugelt abban, hogy utat törjön magának. Kiszabadulva egyből futásnak eredt. Az alak, akinek neki mentem meg se néztem, hogy, hogy néz, ki sőt még bocsánatot se kértem tőle nem azért, mert egy neveletlen bunkó alak vagyok csupán csak Dugel szabadulása elvonta a figyelmemet róla. Hisz, ha ő kiszabadul, kifoszt minden útjába kerülő ékszer üzletet és az eredeti tervem az, hogy feltűnésmentesen végzem itt a kutatásaimat, de Dugel mellett ez lehetetlen főleg, ha szabadon garázdálkodik.

-          Dugel! – kiáltottam rá és utána eredtem kikerülve az idegent. Utólag jöttem rá, hogy a bőröndöt is otthagytam a lábai előtt, ami kifejezetten nagy hiba volt.

Nem csalódtam a kis furkászomban. Egyből a nemzeti bankot szemelte ki magának. A bent lévő nők és férfiak csillogó kiegészítőit lopta le róluk úgy, hogy tulajdonosaik észre se vették a lopást. Halvány mosoly kúszott az ajkaimra. Bámulatos, hogy a fajtája milyen kis ravasz tud lenni. A muglik a szarkához hasonlítanák őket hisz, ha jól tudom, az a madár faj se tud ellenállnia csillogó dolgok látványának. Szem elől tévesztettem mikor az egyik oszlop mögé került. Így leültem a terem közepére kihelyezett padra, hogy onnan nézzek szét alaposan. Mellettem egy kövérkés férfi ült. Rám köszönt.

-          Jó napot! Ön mi járatban van erre? – beszélgetést kezdeményezett, ami nem az erősségem az emberekkel, de nem akartam udvariatlan lenni vele.

-          Amiért ön is itt van. – feleltem neki gondolkodás nélkül közben fejemet ide-oda kaptam hátha megpillantom újra Dugelt.

-          Pékséget akar nyitni?- kérdezte döbbenten.

Én fel se fogtam a kérdését, mert ekkor megpillantottam a kis tolvajt, aki egy pénzszállító kiskocsin csücsült elégedet mosollyal.

-          Igen. Bocsánat, de mennem kell. - felpattantam és magára hagytam a megszeppent férfit.

Dugel felé rohantam, akit a lift felé toltak. Nem értem oda időben. Mire elérhettem volna a lift ajtaja bezárult én pedig ott álltam előtte csalódottan.  Nagy kapkodásomban nem vettem észre, hogy megint elhagytam valamit. A fél éve talált Occamy tojást, melyet mindig is gondosan védtem hisz tojása nagy értékű mivel színtiszta ezüst borítja így sok kapzsi kéz fosztja eme csodás élőlény tojásait.

-          Hé, uram elhagyott valamit. – kiáltotta mögülem a férfi ekkor előkapva a pálcámat magamhoz invitáltam őt tojásostul mindenestül és lehopponáltam vele az alaksorban ahol Dugel már biztos javában fosztja a kincstárat.

Nem is tévedtem Dugel épp betuszkolta magát a kincstár ajtajának egyik apró résén.

-          Na, azt már nem. – szóltam rá mérgesen és egy Alohomora varázsigével kinyitottam az ajtót.

Meg kaparintva a kis bestiát el hopponáltam az épületből a magammal hozott muglival együtt. Aki még mindiga történtek hatása alatt állt.  Kezemben Dugel-el rádöbbentem, hogy nincs mellettem az értékes bőröndöm.

-          Jaj, ne! – aggodalmasan pillantottam az előttem álló muglira hát még ő rám.

-          Bocsásson meg, de törölnöm kell az emlékeit a történtekkel kapcsolatban. – először ezt az ügyet kell lezárnom. Nem lenne túl jó rám nézve, ha elengedném így, hogy mindent látott.  Már vettem volan elő a pálcámat, amikor is egy hang szólalt meg mögülem.

-          Csak nem ezt a bőröndöt keresed? – az idegen felé fordultam ki ott lóbálta a kezében a bőröndöt mintha csak egy egyszerű öreg eszköz lenne.

-          Óvatosan! – szóltam rá aggodva és kezemet kinyújtottam, hogy visszavegyem tőle, de az idegen nem nyújtotta felém készségesen.

-          Érdekes egy világ van benne. - mosolyra húzódót a szája csak azt nem tudtam eldönteni, hogy biztató vagy éppen ravasz mosoly volt.

-          Ezek szerint nem Mugli vagy. – állapítottam meg a tényeket.

-          Eltaláltad. És egy igen értékes kincs került a birtokába. - felelte sejtelmesen.

-          Add vissza! – szóltam rá kissé erősebb hangvétellel, mint szeretem volna ezt észrevéve kissé javítottam rajta.

-          Kérlek! – és a továbbiakban nem kerestem a szemkontaktust vele.  Amit talán nem vett jó néven, de rossz szokásaim közé tartozik, hogy képtelen vagyok sokáig szemkontaktust felvenni az emberekkel. Egyszerűen sokkal jobban érzem magam egy bestia közelében, mint egy egyszerű ember közelében.

 A mugli időközben megcsapott a bőröndjével és elmenekült. Nem érdekelt már, hogy nem töröltem az emlékeit most csak az lebeget előttem, hogy vissza kell szereznem a bőröndömet. A világomat, az életemet.



Szerkesztve Sai által @ 2017. 01. 20. 11:17:25


© Copyright 2009-2019. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).