Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Karácsonyi novellapályázat
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Harry Potter)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


Sai2017. 07. 16. 23:03:07#35175
Karakter: Lysander Scamander
Megjegyzés: Yoshikonak


 - Ezek után kíváncsi lennék, hogy milyen a te valóságod? – hangjában némi szarkasztikusságot vélek felfedezni.

-         -  Segíts kutatni és megtudod! – Rengeteg olyan lény van, amiről még sosem hallottál. – mosolygok rá.

- Nem. – közli nemes egyszerűséggel.

- Az előbb mondtad, hogy kíváncsi vagy rá – vállat von– Na, tökéletes kutatótárs lehetnél bátor vagy és látom, hogy érdekel. Sok új dolgot láthatnál. – a legszebb nézésemmel próbálkozok, de nem hatja meg.

- A nem az nem. – közli nemes egyszerűséggel.

- De miért? – kérdezem csalódottan. Látszik, hogy érdekli a téma mégis itt makacskodik nekem.

- Tanulnom kell.

- Egész nap úgysem tudsz tanulni.

- Ennem is kell, és fürdenem meg aludnom. Ez legalább kilenc vagy tíz óra a napomból.  Meg, megtalálnom a pálcám, amit voltál olyan kedves elhajítani. Az pedig ebben a mocsárban ki tudja mennyi idő – int a mocsaras terület felé.

- Segítek megkeresni, de azt ne mondd, hogy képes vagy a maradék tizennégy órában folyamatosan koncentrálni és tanulni. Ezt még én sem hiszem el. – ez képtelenség, közben már feltűrt talár ujjakkal belevettem magam a sárba, hogy ráleljek a pálcájára.

- Márpedig a tényen, hogy tanulnom kell, nem változtat. – mondja és szemem sarkából látom, ahogy elégedetten keresztbe fonja maga előtt a karját.

- Ahogyan az iskolában mindenki másnak is, de amúgy biztos vagy abban, hogy a Hugrabugba osztottak be? – választ nem hallat, ezért felpillantok rá.– Tudod, segíthetnél, előbb megtalálnánk.

- Tudod, ha már varázsló vagy egy egyszerű invitot is elmondhatnál –gúnyos mosolya miatt mérgesen pillantok rá. Majd felegyenesedve elmormoltam egy Invito varázsigét.

- Invito pálca! – pálcát átnyújtom neki, amit el is fogad.

- Köszi . – megtisztítása után útnak ered én pedig szorosan lépdelek mellette.

- Akkor …  Csatlakozol hozzám?

- Mondtam már, hogy nem –  hmm, makacsabb akár egy öszvér. Pedig élete legjobb kalandjait élhetné át mellettem.

- Jól van, adok gondolkodási időt, majd valamikor még megkereslek. – gond nélkül elértük az erdő szélét. Néha le kart térni a helyes útról, de ekkor én visszalöktem őt a kijelölt ösvényre.

- Nem kell rajta gondolkodnom.

- De legalább egy kicsit gondold át – mutatom neki azt a kicsit az ujjaimmal szórakozottan.

- Figyelj, nem szórakozásból jöttem ide. Csak ez az egy évem van hátra, és nem akarok több bajba keveredni –További jó kutatást – indul a kastély felé, de én még utána kiálltok.

- Rendben, de azért gondolkodj rajta, majd megkereslek, hogy mi a válaszod, szia! –intek búcsúzóul és Hagrid kunyhója felé veszem az irányt.

 

Hagrid az egyedüli személy az iskolában, aki ugyanolyan lelkesedéssel tud beszélni a varázslatos lényekről, mint én.  Imádok nála lenni és pár napja sárkánytojásra tett szert. A kikelése pedig mára várható. Nem szabad lekésnem.

-         -  Hagrid! – vágom ki az otthonának az ajtaját, mintha csak a saját otthonomnak tartanám. Ami nem is olyan nagy hazugság.

-         - Lys ezerszer elmondtam már, hogy kopogj. Barlangban élsz?- kérdezi felháborodottan, de tudom, már hozzá van szokva.  Vállat vonva letelepedek én is az asztalhoz. Egy kopottas rongyra téve melegítő bűbáj tartja melegen a tojást. 

-          -Történt már valami? – megrázza, a fejét- idő kell, neki addig mesélj! Mi újság van feléd?

-          -Semmi. Lorcan folyton piszkál az alvással és most már Scorp is beszállt.  Anyáék az Amazonas mentén csatangolnak valahol, Lucy meg valamilyen fesztiválon van a barátaival.

-          -Ilyenkor?  Azokat nem nyáron tartják a muglik.

-         - De, csak ez valami különleges buli így ilyenkor is van. Van, pénze bőven megteheti meg már nagykorú is. Anyáék nem szólnak bele az életébe.

-         - Azért nem helyes, hogy egy fiatal lány egyedül csatangoljon a nagyvilágban.

-          -Oh, mindig egy egész kiéhezet, hím csorda veszi körül. Van bőven testőre. – nevetek fel és ekkor repedés hangjára leszünk figyelmesek. A tojásra téved a tekintetünk. A pici keservesen, de megküzd azért, hogy megszülessen.  Egy magyar menydörgő.  Csillogó szemekkel édesgetem magamhoz a csöppséget. Annyira gyönyörű.

-          -Megtarthatom? –nézek kiskutya szemekkel Hagridra.

-          -Szó se lehet róla. Már el is képzeltem, ahogy órákra viszed magaddal. Malfoy kifejezetten örülni fog neki, ha beviszed az órájára. – kivéve kezemből egy speciális kiságyba helyezte át. Aminek a tetejét még zárni is lehet. A kulcsot pedig elrejtette a szakálla mélyében.

-          -Na, sipirc az órákra! – nem túl kedvesen az ajtó felé taszigált.

-          -De szombat van és te hívtál át, hogy nézem meg.- kezdek nyafogni neki.

-         - Igen a kikelést nem pedig a felnevelését. Képes lennél a maradék éveidet is itt tölteni. – az ajtón kívül pedig ártatlanul feltettem neki egy kérdést.

-          -És az baj? – válaszként egy sziát felelt majd bevágta előttem az ajtót.

 

 

*-*-*-*-*-*-*

Napok óta nem tudtam Erlend-el beszélni. Lázasan tanult és volt egy olyan érzésem, hogy még bujkál is hozzá. Legalább is hiába kerestem sose találtam meg vagy, ha igen valaki mindig elráncigált tőle mondván beszélni akar velem. Mintha az egész iskola az ő oldalán állt volna.  De ma nem menekülhet. Teljesen véletlenül a szemem sarkából pillantottam meg a könyvtár egyik asztalánál ülni és nagy lelkesedéssel épp körmölt valamit.  Majd összegyűrve a lapot a földre dobta és ez még nem volt elég neki. Élve elégette szerencsétlent, mintha főbenjáró átkot követett volna el ellene az a szerencsétlen papírlap.

-          -Nem mondtad, hogy szeretsz a tűzzel játszani. – huppanok le mellé, mintha már ezer éve barátok lennénk. Mondjuk én így is gondolok rá.

- Üdv, Scamander – köszön, de fel se néz rám. Majd új áldozatott vesz elő a táskája mélyéről.

- Na, a Scamander olyan barátságtalan, hívj Lysandernek vagy Lysnek. – Elfogyott az ihlet? Pedig az előbb olyan szorgalmasan írogattál – hajolok közelebb. Pofátlanul belemászva a magánszférájába.

- Valami olyasmi. – feleli kissé unott stílusban

-  Mi ez a nagy gondolkodás? Szerelmes levél?  –kérdezem vigyorogva, de szokás szerint nem veszi a poént és ismét bevágja a hisztit.

- Szeretnél valami mást is az idegesítésemen kívül? –pillant végre fel rám.

- Gratulálni. De ha szerinted idegesítelek… - megjátszott sértettséggel állnék fel, de megállít benne.

- Mégis mihez? 

- A vizsgáidhoz .

- Mégis honnét tudsz róluk?

- Tudod… - vigyorgok rá,mint a tejbetök– Megvannak a forrásaim, szóval gratulálok.

- Köszönöm – egy mosolyt küldök neki, majd felpattanva a folyosó felé veszem az irányt. Ő, gyors léptekkel követ nehogy lemaradjon tőlem.  Az egyik fordulónál ér utol úgy igazán majd  kinyújtva kezét megragadja, a vállamat úgy húz vissza magához.

-Scamander … Végül gondolkodtam a dolgon és lenne pár kérdésem. Mennyi időmet venné igénybe, hogy segítek neked és mennyire lenne veszélyes?

 

- Hm… annyit segítesz, amennyit tudsz és akarsz, veszélyesnek pedig abszolút nem mondanám a kutatást. Jó, vannak varázslények, amik nem túl barátságosak – inkább nem említem, hogy életveszélyesek hisz azzal csak elijeszteném -  és nehéz velük jól kijönni, de legfeljebb csak pár iskolai szabályt hágnánk át, az pedig nem olyan veszélyes, nem?

- Azt hiszem, van egy kutatótársad. – hatalmas vigyorral fogadtam a döntését majd lehúztam magamhoz, hogy átkaroljam a nyakát, megszeppenve fogadta a túlságosan baráti viselkedésemet, de túl lelkes voltam ahhoz, hogy ezt észrevegyem, lázasan meséltem neki két fajról is melyeket fel kéne kutatnunk. Alig tudni róluk bármit is. Nagyapámnak se sikerült megtalálni őket, de nekem meggyőződésem van két példány tartózkodási helyéről is. Sikerülni fog érzem.  Beavattam mindenbe, hogy az egyik Spideur nak hívják és egy pók ember kereszteződése vagy legalább is kinézetre így néz ki. Nem túl barátságos lény tehát némi jutalomfalattal kell megközelítenünk. Ami nem más, mint ganajtúró bogarak a másik viszont vele ellentétben talán a legszebb lény, amelyet valaha láthattunk. Pillegon a neve és, mint neve is sugallja lepkesárkánnyal lesz dolgunk. Mesém végére érve már nem voltam benne biztos, hogy tényleg velem tart erre a kalandra.

- Ilyen lények élhetnek az erdőben? – nos, ha én ő lennék én se túlzottan lelkesülnék fel a gondolatra, hogy ilyenek tanyáznak az iskola melletti erdőben, de szerencsére Scamander- nek születem így ilyen problémám nincsen.

-  Hát , hogy is mondjam….Nem egészen itt élnek. - szemöldökfelhúzása után jobbnak láttam folytatni.

- Zsubszkulcsot kell használnunk, hogy eljussunk hozzájuk…. és  ez legalább egy napos kaland lesz, ha nem több - némi csönd után rám förmedt - tehát az egyik legsúlyosabb kihágást akarod velem megcsinálni már az első napon?

- Nyugi, sokszorosító bűbáj segítségével egy napig senkinek se tűnik fel, hogy leléptünk. Csinálunk magunkból még egyet. Ők pedig bejárnak órára. Igaz sajna beszélni nem tudnak, de reménykedjünk benne, hogy egy tanár se fogja őket feleltetni és akkor nem lesz gond. – szavaim nem adtak neki megnyugvást.

- Scamander…. – de mielőtt folytathatta volna kezeimmel betapasztottam a száját. Két nevetgélő lány ment el mellettünk az idei Kvidvics kupáról pletykálva, hogy vajon idén a Kígyók vagy az Oroszlánok nyerik e meg azt? Tekintetük ránk siklót.  Ahogy pipiskedve betapasztom a kezeimmel Erlend ajkait eme mozdulatom szörnyű női vinnyogást váltott ki belőlük majd némi sugdolózást, hogy vajon titkos légyotton kaptak e el minket? Szerencsénkre nem állta le mozizni. Kezeim még egy kicsit az ajkain maradtak és mikor megbizonyosodtam, hogy tényleg odébb álltak csak akkor vettem le róla.

- Már mindent elterveztem. - tértem vissza a beszélgetéshez mintha mi sem történt volna. Erlend viszont nem reagált semmit az arca elvörösödött így ismét felemelve a jobb kezemet a homlokára helyeztem.

- Lázas vagy? – kérdeztem kissé aggódva. Nehogy már az első kalandunk előtt betegedjen le.  Erlend feleszmélt és egyik kezével levette a kezemet a homlokáról, de nem engedte el.   Pár percig fürkésztük egymás tekintetét, amíg a másik szabad kezemmel kitéptem egy szőrszálat a karjából.

- Áúv, normális vagy? - Tért vissza ismét a hangja. Közben háborús sebét simogatta.

- Igen, eme szőrszál segítségével foglak sokszorosítani. Ne aggódj, kitűnő vagyok bájitaltanból tökéletes másolatod lesz.  Hajnal egykor találkozzunk a bagoly toronynál. A klubhelyiségetek feletti emeleten van. Ki van táblázva nem fogod eltéveszteni. Légy láthatatlan, ne láson meg senki. Hozd a pálcát és kb ennyi minden mást én intézek. Akkor este majd találkozunk, szia!  - nem vártam meg a válaszát nehogy még azt mondja, nem jön. Elviharoztam, hogy a bogarakat és egyéb jegyzet papírjaimat beszerezzem az útra.

A bájitalkészítést gyorsan kipipálhattam nem úgy a bogárgyűjtés. Nem csak az erdőt másztam át értük, de még az iskolát is ahol bizony hamar nevetség tárgya lettem.  Bár mikor nem vagyok az? Épp a nagyterem szélénél üldöztem négykézláb egy példányt, amikor is az utamat két nagyon ismerős láb állta.  Lassan felpillantottam az illetőre.

-          -Te mégis mit művelsz? – kérdezte Lorcan mellkasa előtt összetett karokkal. Arcán pedig nem túl kedves nézés fogadott. 

-          -Minek tűnik? – kérdeztem vissza szórakozottan.

-          -Nem tudom épp ezért kértelek számon mindenesetre bolondot csinálsz magadból. Mégis mi a jó fenét csinálsz?

-          -Vadászom!

-          -Mégis mire?

-          --Bogarakra. – feleltem nemes egyszerűséggel és kikerültem mászva és folytattam a vadászatott a fal mentén, amit Lorcan nem igazán akart hagyni.

-          Lys! – kiáltott rám, de már nem figyeltem rá. Miután meglett a bogár és betettem a kis befőttes üvegembe melyben társai is helyet foglaltak, hálókörletem felé vettem az irányt. Van még 8 órám, hogy aludjak egy kicsit a nagy út előtt. Odaát koncentrálnom kell, majd nem lehetek fáradt.  Olyan mélyen aludtam mire a többiek is nyugovóra tértek, hogy arra se ébredtem fel teljesen, ahogy Lorcan megpróbál kirázni az ágyból.

 

Nos, igen a kis alvásból késés lett. Pedig még vagy 5 db órát is felhúztam. Igaz ez, mind madárcsicsergős ébresztős üzemmódba van állítva mely drága nővérem bűn cselekménye. Még nem volt időm átállítani őket és most se lesz.  Először kapkodva akartam kikelni az ágyból, de aztán rájöttem mindenki alszik körülöttem. Így a lehető legcsöndesebben hagytam el a szobát.  Scorp álmos hangja a vért is megfagyasztotta az ereimben. Utálom, hogy pont a mi ajtónk nyikorog ennyire.

-         - Lys hova mész? – dörzsölte álmosan a szemét miközben felült és úgy várta a válaszomat.

-          -Csak a mosdóba. – feleltem neki és közben reménykedtem, hogy mindjárt visszadől a párnájára.

-          -Táskástul, pálcástul? – kérdezte kissé felvont szemöldökkel. – mégis mióta beszél ő ilyen sokat?

-          --Csak képzelődsz, mindjárt visszajövök.

Úgy rohantam végig a sötét folyosókon, mint egy éjjeli ragadozó. Már az se zavart, hogy minden falnak neki mentem csak Erlend legyen még ott.  Amikor oda értem nem láttam sehol. Csalódottan elkezdtem felkészülni az útra.

-          -Fél órát késel, és még nélkülem akarsz elindulni? – hallom meg a hangját.

-          --Erlend! – kiáltok fel hangosan és jókedvűen, de ő lepisszeg.

-          -Rémlik, hogy csöndben kéne ezt csinálnunk? – mérgesen néz rám, de én csak nevetni tudok.

-          -Bocsi csak úgy örülök, hogy megvártál.

-          -Úgyse lett volna más választásom miután belegyeztem ebbe az egészbe. – feleli majd kérdően néz a kőre, amit zsubszkulcs gyanánt hoztam magammal.

-          -Egy követ bűvöltél meg?

-         - Nem volt jobb ötletem. - végül a továbbiakban már nem volt beszédtéma.

 

Erlend is rátette a kezét a kőre. Az az örvény, amibe kerültünk gyomorforgató volt. És az érkezés s e volt leányálom. Erlendre estem, aki nagyot nyögött a súlyom érzékelésénél. Amikor sikerült lemásznom róla illetve készségesen ő is lelökött magáról, ami nem volt túl kedves, jobban szemügyre vettük a helyet ahová kerültünk.  A látvány ahová éreztünk igazán pompás volt mármint valamilyen szinten. Nem tudtam pontosan behatárolni melyik földrészre léphettünk. Amerika, Európa, Afrika vagy akár Ázsiában is lehetünk.  Sikár volt és rémisztő, de leginkább száraz. Alig volt élet a fák rothadásnak indultak az állatok rettegtek. Ember alkotta dolog nem is volt jelen.  Az idő viszont kifejezzen meleg volt még annak ellenére is, hogy az élet itt haldoklott. Nem elviselhetetlen meleg, de nem is az a kellemes meleg. A közelben volt egy megkopasztott erdő így oda indultam.  Erlend is velem tartott nem beszélgetünk az út során. Valahogy mindketten megéreztünk ilyen helyen bölcs dolog a hallgatás. Nem lenne jó, ha túl korán magunkra vonnánk az itt élők figyelmét.   Ahogy egyre bentebb értünk különös módon a fákat sűrű pókháló borította. Oké, valahol itt kell lennie. Elégé berendezkedet ahhoz, hogy itt éljen. Az egyik fáról egy emberi testet formáló gubó lógott. A pókháló szorosan és gondosan elrejtette ki is lapul alatta. Kissé hátra léptem, ami következtében Erlendnek ütköztem. Két karjával megragadta a vállaimat.  Felnéztem rá, de ő nem mondott semmit csak intett a szemeivel, hogy menjünk tovább. Támogattam az ötletet meg nem is. Arachnofóbiás énemre hallgatva már ég vissza fordultam volna, de sajna a kíváncsi énem jobban elemében volt ma. Tovább mentünk. Síró Kneazle hangjára lettem figyelmes.



A hangot követve egy kisebb tisztásra értünk ahol csak egy kőbarlang helyezkedet el. A cicus pedig előtte feküdt sérülten és rémülten. A kismacska keserves nyávogásba kezdet. A keresett lény pedig pont feléje tartott. Több se kellet azonnal közéjük rohantam. Illetve a macskát a karjaimba kaptam. Közben egy pillanatra se vettem le a szememet a Spideur-ról.  Aki vészesen közeledet felénk. Erlend jó szokása híven pálcát rántott, hogy valami átkot küldjön rá.

-          -Erlend, várj! - kiáltottam rá, bár úgy reszkettem, mint a nyárfalevél.

-         - Mégis mire? Tán tálcán kívánod magad felkínálni neki?

-          -Nem, de biztos megérti a szándékaimat, ha nem agresszívan közlöm vele. –  bár ezt én se gondoltam komolyan, Erlend  se vett komolyan.

-          -Hát abszolút kommunikatív lénynek tűnik. - mondta gúnyosan miközben a fenyegető lényre mutatott.  Aki hosszú lábaival felém nyúlkált. Miközben hegyes fogait is csattogta csak, hogy demonstrálja nekünk igen ő márpedig húsevő. A hideg is végigfutott a gerincemen, de főleg akkor, amikor rám ugrott. Pók és még ugorni is tud? Azt hittem ott kapok szívrohamot. Az arcom falfehér lett a félelemtől.  A macsek meg már rég kiugrott a karjaimból egészen pontosan Erlend mellkasára aki futólag még eltudta kapni. Majd letette maga mellé.

-          -Lysander! – Erlend átkot küldött rá, de lény pálcámat elkobozva kivédte. Ez Erlendet is megrémítette.

A lény ekkor váratlanul megszólalt. Álmaimban se gondoltam, hogy egyszer csevegni fogok egy ilyen nagy pókkal oké félig ember, de ez nem tud megnyugtatni.

-          -Féled -e  a halált? – kérdezte teljesen közel hajolva az arcomhoz.

Némán bólintottam, de nem szüntettem meg vele a szemkontaktust.  A testem remegni kezdet, ahogy emberi kezével végigsimított az arcomon. 

-          -Igazán szép példány vagy varázsló létedre.  Kár, hogy hímnek születél. Asszonyommá tehettelek volna. - zavarba hozott, de próbáltam uralkodni magamon.

-         - Békés szándékkal jöttünk. – dadogtam neki reszketve miközben esetlenül egy peace jelet mutattam neki.

-         - Valóban? Akkor játszunk! Felteszek egy találós kérdést és, ha jól megválaszoljátok, nem fallak fel. – ravasz mosoly kúszott az ajkaira.

Erlendre pillantottam, aki ugyanúgy nem értette ezt az egészet.

-          -Rendben halljuk! – fordítottam vissza a fejemet a lény alakjára.

-          -Nincs nekem se bátyám se húgom, de ennek az embernek a fia az én apám gyereke. Ki ez?

Néma csönd fogadta a kérdést. Kellett pár perc mire rájöttem. Helyettem viszont Erlend mondta ki.

-         - A válasz én. - kissé közelebb jött hozzánk, amit a lény nem vett túl jó néven. Egyik hosszú lábát a nyaki ütőeremre helyezte. Amilyen hegyes volt könnyen átszúrhatta volna bár most még ügyelt rá, hogy ez ne következzen be.

-          -Szeretnéd, hogy elvérezzen? – kérdezte Erlendet barátságtalanul kémlelve.

-         - Enged el!

-         - Miért tenném? Kedvem szerint eljátszhatok ezzel az apró testel  és , ha megunom, akkor meg is ehetem. Duplán jóljárok vele.  És ez ellen semmit nem tudsz tenni kölyök.

-          - Ez nem kérés volt. – Erlend komolynak tűnt.

-        -  Netalán csak nem a párja vagy? – a kérdés olyan váratlanul ért mindkettőnket, hogy a piruláson kívül nem igazán tudtunk rá reagálni.  Szegényt elég kellemetlen helyzetbe hoztam illetve a pók, de én hoztam el őt a lakhelyére.

A lény elmosolyodott majd lehajolt hozzám. Az ajkaink már majdnem összeértek, amikor valaki erősen fejbe vágta. Ez a valaki Erend volt. Mégis miből gondolta, hogy varázslat híján a puszta kéz majd hatásos lesz ellene?

Mindenesetre az ütés legalább annyit ért, hogy ki tudjak mászni alóla.  

-        -  Varászló létedre van merszed. - de mielőtt Erlendre támadhatott volna előkaptam a földön fekvő táskámból a rovar gyűjteményemet. Kinyitva fedelét kinyújtott karokkal felkínáltam neki a csemegét.

-          -Várj, nézd ajándék! – talán a legelején is így kellett volna közelednünk felé, mert egyből kedvesebb lett.

-         - Hát miért nem ezzel kezdted Scamander! – kikapva a kezemből pedig lakmározni kezdet belőle.

-         - Honnan tudtad, hogy ki vagyok? Nem szoktam névjegykártyát osztogatni a varázsaltos lények között, ha találkozok velük. Így a nevemet nem igazán ismerhetik.

-          -Volt szerencsém a nővéredhez. Mivel egy családból származtok az illatod alapján egyből rájöttem, hogy ki vagy.

-          -A pókoknak van szaglása? – egyből előkaptam a kis füzetemet és lejegyzeteltem ezt az új felfedezést.

-        -  Nem mondtad, hogy van egy nővéred. – lép mégközelebb Erlend miközben én valami kemény felületet keresek az íráshoz. Végül nem marad más, mint Erlend háta, amit nem igazán díjaz, de legalább nem lök el.

A jegyzet mellé egy gyors vázlatrajzott is készítek róla. Az izmos mellkasa meglep. Kidolgozott izmokkal rendelkezik annak ellenére, hogy csak félig ember. És nem hinném a felülések eredménye ez.  Hosszú fehér haja egyenes. Zöld szemei igazán szépek csak ne lenne azok a póklábak és hegyes fogak.


-          -Ez igazán finom volt. – jegyzi meg miután az utolsó áldozatát is elfogyasztotta.

-         - Örülök neki magam fogtam- húztam ki magam büszkén, de amikor ismét közeledni kezdet volna Erlend mögé bújtam szorosan megragadva a ruháját..  A macska, aki időközben arrébb vonszolta magát fenyegetően fújni kezdet a pókfickóra, aki tudomást se vett már korábbi prédájáról.

-         - Nincs, okod félned tőlem. – jegyzi meg csak úgy, mintha igaza is lenne.

-          -Azért nem vagy túlságosan bizalom, gerjesztő. - jegyzi meg Erlend barátságtalanul. A levegő mintha szikrázna egy kicsit közöttük.

-          -Ha a nővéred gondjára keresel gyógymódot nincs rá. – vált hirtelen témát, ezzel is azt érzékeltetve Erlendnek, hogy figyelembe se veszi a jelenlétét.

-          -Hogy mi?- nézek rá értetlenül.

-         - Haldoklik, gondolom ezért is kerestél fel, hogy segítsek. Hisz csak is az én vérem menthetné meg. – mondandója végére érve úgy érzem, minden megszűnik körülöttem. Lucy haldoklik? Az nem lehet. Luch kvibli, normális mugli életet él, mint a barátai. Semmilyen bajba nem keveredhetett, ami az életét követelné. Mindenesetre a hír olyan sokkoló volt, hogy elájultam. Erlend hangja  volt az utolsó, amit halottam.

-        -  Lysander, hé, mi van veled? Lysander!



Szerkesztve Sai által @ 2017. 07. 19. 22:15:01


Yoshiko2017. 07. 10. 23:07:39#35164
Karakter: Erlend Larsen (kitalált karakter)
Megjegyzés: Sainak


 - Várj! Összegezzük, segítsek egy nem létező lény keresésében? – húzom fel a szemöldököm szkeptikusan, mire a feltételezhetően őrült palánta felsóhajt.

- Létezik! Ott ült a válladon. – erősködik csak azért is..

- Tényleg? Érdekes nekem nem tűnt fel. – veszem szarkasztikusra a figurát, hátha abbahagyja rászedésem. Tény, idióta, biztosan hiányzik pár kereke, de ez még hozzá is meredek.

- Mert béna vagy az ilyenhez. – Hah… nekem ilyen ovis „kinek van jobb képzeletbeli barátja?” vitára nem érek rá! Jó eredményt kell produkálnom a szintfelmérő vizsgákhoz, aztán le kell tennem a RAVASZ-t, hogy mehessek amerre látok. Nincs időm ilyen nyomorultakat istápolni. Elmeháborodottakra nincs képesítésem, különben sem a Szent Mungóba készülök. Egy szó nélkül összekapom a könyveim, amik az ő jóvoltából repültek szét és némán hátat fordítva gyalogolok beljebb az erdőbe..

- Ne, várj! Ne vágd be a durcit csak vicceltem. – Jön utánam és egy pillanatra elgondolkodom, hogy miért is nincs a Roxfortban kisegítő óra az ilyeneknek?

- Nem durcizok. Csak idegesít a jelenléted. – Válaszolom anélkül, hogy megállnék.

- Az nálam ugyanaz. – kerül hirtelen elém és mellkasomra téve a kezeit, hogy feltartóztasson.

- Oké, ezt nem láttad, de mutatok valamit, amit biztos látni fogsz! És ezt csak azok láthatják, akik már átéltek egy és mást az életben. – néz fel rám elszántan. Egy rövid ideig mérlegelem a lehetőségeket. Ha nemet mondok, úgysem fog békén hagyni, de ha odamegyek és nem látok semmit, akkor már kénytelen lesz. Az a pár perc, ami meg ezzel jár, bőven belefér egy rövid szünetbe. Meg… kelletlenül, de legalább magamnak el kell ismernem, hogy valamennyire felkeltette a kíváncsiságom.

- Ne kímélj! – Sóhajtok egy nagyot és meglepetésemre az erdő legmélyéig visz. Azt hiszem ez már nem a pár perces kategória, ezenkívül ki nem néztem volna belőle, hogy így ismeri az erdőt, ahogyan azt sem, hogy bátor. Nem tudom hány diák lett volna képes egy rezdülés nélkül bemerészkedni idáig, pláne amilyen rémtörténetek keringenek a helyről.

De menet közben azon is elgondolkodom, hogy lehet azért nem fél, mert olyan hülye. Vagy azért mert annyit beszél. Egyszer valamelyik mugli újságban olvastam valamit erről. Néha, amikor kérdez reagálok egy igennel vagy nemmel, de többet nem mondok. Nem haverkodni jöttem, ráadásul rengeteg olyat kérdez, amihez semmi köze és még mindig nem érkeztünk meg oda, ahol a semmit kéne megnéznem, szóval a kifejtendő kérdésekre is nemet és igent kap. Hátha felfogja, hogy ezek után hagyjon lógva. HÁTHA.

Aztán egyszer csak felemeli a kezét és véve a jelzést megállok, viszont nem épp a legszebb helyen. Ha akart volna sem tudott volna ingoványosabb vidékre vezetni. Gyorsan körbenézek, de nem látok semmi szokatlant. Kérdezném, hogy mit is kéne látnom, ami nem létezik, de lepisszeg azelőtt, hogy megszólalnék.

Hirtelen négykézlábre ereszkedik és úgy gázol bele a mocsárba, ami… meg kell mondjam… szórakoztató látványt nyújtana, ha érteném mire ez a felhajtás. Csendben élvezem az érthetetlen műsort és felvont szemöldökkel próbálok rájönni, hogy ezzel mit akar elérni.

Szórakozottan figyelem a ténykedését, de egyszer nem várt mozgás és egy aranyló villanás vonja magára a figyelmem. Egy undorító kékes, zöldes, eldeformált, emberszerű lény dugta ki fejét egy kő mögül, arcán ronda fintor, mint aki utálja a hívatlan látogatókat. Meglepetten kapom elő a varázspálcám és szegezem az ismeretlen szörnyre, ami viszonzásul vicsorításba kezd. Könyvekben sem olvastam még róla, mik lehetnek még ebben az erdőben?  A szörny talán ugrani készül, izmai megfeszülnek, szemét nem veszi le rólam, ahogyan én se róla, várom a pillanatot, mikor kell cselekednem, de az idióta szőke egyszer csak közöttünk terem. Pálca nélkül, mi több, az én pálcám is megragadja és elhajítja, a szörny fogai pedig az ő bőrébe mélyednek.   

- Scamander mit művelsz! – kiáltok rá, egy döbbent másodperc után, mikor az agyamban elpattant türelmem utolsó húrja is. Ez a tag… közveszélyesen felelőtlen, idióta, hülye, fogyatékos, mentálisan sérült!

- Nincs, semmi baj. – kezdi el simogatni a szörny undorító fejét, mintha valami házi kedvenc lenne, ami tovább erősíti bennem az érzést, hogy ennek a srácnak valami nagyon nincs rendben a fejében. Legnagyobb megrökönyödésemre azonban a lény elereszti és nyugodtan üldögél tovább.

- Ő egy Koboldvarangy.  – Tessék? – Ritkánál is ritkább faj. Eredeti otthona az Amazonas folyó mentén van, de ő valószínűleg illegálisan csempészték be majd fogva tartóitól valamilyen módon, de sikerült megszöknie, de a lényeg, add a kezed ahhoz, hogy átéld meg kell érintened. – Micsoda?

- Köszi, így is átélem, látom én kristálytisztán. – ellenkezek azonnal, még hogy megfogjak egy ilyen szörnyet, aki az előbb ránk támadt. Ráadásul pálca nélkül!   

- Ne hisztizz, a barátaimban nem tesz kárt. –oktat ki, de nem veszem be. Engem biztos nem von bele a marhaságaiba.

- Csak megkóstolja őket minden világos. – Felelem makacskodva, de nem érdekli. Míg nem figyelek megragadja a kezem és a szörny nyálkás fejére teszi.

Hirtelen megrohamoznak az emlékek, úgy villannak fel a szemem előtt, mint egy elszabadult tüzijáték fényei. Pár halovány emlék apámról, aztán az idegen emberek, akik körülvettek, akik aztán a családommá váltak, a troll vadászat az unokatesóimmal a fjordokban nyolc évesen, a Durmstrang első, kemény évei, aztán azok a furcsa történések, a tapintható feszültség a levegőben, a sutyorgások,a lopások és az eltűnések, a gyilkosság, a dac, a dementorok társasága és az elmúlt pár nap nyugalma. Minden újra éledt bennem, mintha újraéltem volna az elmúlt tizenhét évet. Kutyafuttában és akaratlanul.

Zihálva húzom vissza a kezem, mikor az utolsó emlék is elenged, ahol ezt a tökfilkót követem, aki lehet, hogy nem is annyira dilinyós, mint eddig gondoltam. Új megvilágításban látom a folyton mosolygó arcát és nem értek semmit. Ezernyi kérdéssel a tekintetemben meredek rá, míg próbálom visszatuszkolni emlékeimet jó mélyre, egy olyan zugba, amiről azt is elfelejteném, hogy létezik.

- Gondolom, ismered a Thestralokat? – bólintok - Nos annak a fajnak is van egy előd faja mint minden lénynek vegyük a dinókat. Belőlük fejlődtek ki a csirkék. Nos, a Thestralok a Koboldvarangyok mutációja. A muglik a régi időkben rettegtek ezektől a lényektől. Hisz emberi formájuk van, de mégse emberek sokkal inkább szörnyszülöttek ezért irtani kezdték őket a saját módszereikkel. A mocsarakat meggyújtva igyekeztek fajt minél előbb visszaküldeni a másvilágra. Meggyőződésük volt, hogy maga Lucifer engedte fel őket a felszínre.  A kiirtás, mint láthatod nem sikerült. Alkalmazkodtak a zord körülménykehez. Rájöttek , ha szárnyakra tesznek, szert sokkal könnyebben eltudnak menekülni az ember, elöl. Így jöttek létre a Thestralok. Vagyis a halál lovak mugli néven.  Thestralt az láthat, aki már látott meghalni valakit, nos  a Koboldvarangyokkal is  ez a helyzet és mivel elég szótlan vagy gondoltam történt veled valami hasonló ezért is bátorkodtam megmutatni neked őt, de kérlek tartsd titokban a létezését, ha  minisztérium tudomást szerezne róla valószínűleg elpusztítanák a mérgező harapása miatt.

- Mérgező harapás? – kérdezem ijedten. Hiszen őt is megharapta! Hogy fogom elvinni a gyengélkedőig az erdő mélyéről?

- Semmi bajom, az akaratával képes elzárni mérgező mirigyeinek a fecskendező nyílását, így aki elnyeri bizalmát, azt nem öli meg mérgével. Legalább is tanulmányozásom alatt ezt tapasztaltam nála. – Bizalom… tanulmányozás… kezdem feladni.

- De várj! Mégis hogy a fenébe tudja kivetíteni az eddigi életutamat? – Jut eszembe hirtelen, mire felsóhajt.

- Nos, ez nekem is probléma, de kutatásaim alatt még nekem se sikerült rájönnöm, de nem adom fel egy nap biztos választ adok a kérdésedre, ha ehhez meg kell aszalódnom addigra, hát legyen.

- Scamander mégis milyen világban élsz te? – nézek rá a már békésen szaladgáló és lepkét kergető koboldvarangyra. A kérdést csupán magamnak tettem fel, mert ha el is mondja, ezek után nem sikerülne elképzelnem. 

- A kőkemény valóságban. – tárja ki karjait színpadiasan és az egész olyan abszurdan hat, hogy majdnem felnevetek. A srác, aki nem létező lényeket kerget, azt állítja, hogy a kőkemény valóságban él, és mégis neki van igaza.

-Ezek után kíváncsi lennék, hogy milyen a te valóságod? – csúszik ki a számon meggondolatlanul, miközben merengve nézem a koboldvarangyot.

-Segíts kutatni és megtudod! – lelkesedik fel rögtön, akár egy kisgyerek karácsonykor. – Rengeteg olyan lény van, amiről még sosem hallottál.

- Nem – mondom egy rövid hezitálást követően és meg sem lep az ellenkezése, pedig nem ismerem olyan régóta.

- Az előbb mondtad, hogy kíváncsi vagy rá – sopánkodik azonnal, de csak a vállam vonom. – Na, tökéletes kutatótárs lehetnél bátor vagy és látom, hogy érdekel. Sok új dolgot láthatnál. – pislog rám kiskutya tekintettel, de csak a fejem csóválom.

- A nem az nem. –vetek még egy utolsó pillantást az érdekes és új szörnyre, ami még egyszer rám kapja a tekintetét, nekem pedig a hideg is végigfut a hátamon. Hogyan volt képes az emlékeimbe látni?

- De miért? – zárkózik fel mellém, miután elindulok, remélhetőleg kifelé az erdőből.

- Tanulnom kell.

- Egész nap úgysem tudsz tanulni – köti az ebet a karóhoz, nekem pedig eszembe jut, hogy nem kedvelem a srácot a vonatút óta. Mert idegesítő, újonnan felfedezett oldala ide vagy oda.  

- Ennem is kell, és fürdenem meg aludnom. Ez legalább kilenc vagy tíz óra a napomból. – érvelek, hátha felfogja egy három betűs szó jelentését. – Meg megtalálnom a pálcám, amit voltál olyan kedves elhajítani. Az pedig ebben a mocsárban ki tudja mennyi idő – intek végig a karommal a helyen.

- Segítek megkeresni, de azt ne mondd, hogy képes vagy a maradék tizennégy órában folyamatosan koncentrálni és tanulni. Ezt még én sem hiszem el. – csóvalja a fejét, feltűri a talárja ujját és nekiveselkedik a mocsárnak azon a részén, amerre a pálcám dobta.

- Márpedig a tényen, hogy tanulnom kell, nem változtat. – maradok továbbra is határozott, és élvezem a látványt, ahogyan könyékig sáros lesz.

- Ahogyan az iskolában mindenki másnak is, de amúgy biztos vagy abban, hogy a Hugrabugba osztottak be? – kérdi fel sem nézve , majd miután nem válaszolok felpillant és morcosan ráncolja a szemöldökét. – Tudod, segíthetnél, előbb megtalálnánk.

- Tudod, ha már varázsló vagy egy egyszerű invitot is elmondhatnál – kúszik kaján vigyor a képemre. Igazán, nem kell rondán nézni, ez volt a legkevesebb. Kihúzza magát, előveszi a pálcáját és előrelendíti.

- Invito pálca! – és már repül is a kezébe a varázspálcám, amit azonnal oda is ad.

- Köszi – veszem el, kicsit megtisztítgatom és elindulok kifelé az erdőből. Legalábbis azt hiszem, hogy kifelé az erdőből.

- Akkor – szólal meg pár perc után – Csatlakozol hozzám?

- Mondtam már, hogy nem – jelentem ki újra és ezek után szerencsémre csendben marad és gondolkodik. Gondolom azon, hogyan győzzön meg, de felesleges.

- Jól van, adok gondolkodási időt, majd valamikor még megkereslek. – Közli az erdő szélénél egy hatalmas mosollyal, de csak faarccal bámulom.

- Nem kell rajta gondolkodnom.

- De legalább egy kicsit gondold át – emeli fel a kezét, hüvelyk- és mutatóujja egymáshoz közel, törzsét előredönti, és valamiért egy piaci alak képe ugrik be, aki éppen alkudozik.

- Figyelj, nem szórakozásból jöttem ide. Csak ez az egy évem van hátra, és nem akarok több bajba keveredni – Jelentem ki ellentmondást nem tűrő hangon. – További jó kutatást – indulok el a kastély felé, hátha a könyvtárban nyugtom lesz.

- Rendben, de azért gondolkodj rajta, majd megkereslek, hogy mi a válaszod, szia! – integet utánam és egy fáradt sóhaj hagyja el az ajkaim. Sosem adja fel, igaz?

A könyvtárban szerencsére nincsenek sokan, mivel még csak év eleje, és akármennyire sem tetszik a mű, halott csend, kénytelen leszek ezzel beérni. Az egyik legtávolabbi asztalhoz pakolok le, ahol még a könyvtáros szeme elől is elveszek. Lecsücsülök, pont a Zárolt részleg elé és már most érzem, hogy lőttek a tanulásomnak. Vonzanak a polcok, tudni akarom, miket rejtenek a lapok.

Egy sóhajjal elfordítom a fejem és inkább a saját könyveimet bámulom. A Durmstrangban is hasonlók miatt kerültem bajba. Itt nem kell semmit megfejteni, nem kell semminek utána járni. Jobban teszem, ha csak a tanulásra koncentrálok, az még nem ártott senkinek, nem igaz? Különben is, az a generáció és azok az idők, ahol mindig volt egy kis kaland, már rég elhagyták ezt az épületet. A legendás Weasley-ikrek, a folyamatosan életveszélyes helyzetekbe kerülő Ron, Hermione és Harry, az örök ellenség Voldemort és az elátkozott tantárgy, a sötét varázslatok és kivédésük, már mind a múlté. Elmúltak, legendává lettek. Lehet azért, mert az országtól távol nevelkedtem, de a többi elsőssel és diákkal ellentétben valamiért nem hoz lázba a gondolat, hogy lehet, majdnem tizennyolc-húsz évvel ezelőtt a varázsló világ megmentői ültek ennél az asztalnál és unatkoztak. Még egyszer visszapillantok a zárolt részlegre, aztán tovább siklatom a pillantásom a következő részre, amin cikornyás betűkkel az áll, hogy Legendás lények. Még az ötlet sem fogalmazódik meg teljesen a fejemben, de már kelek fel, hogy a könyvek felé vegyem az irányt. Vajon találok valamit a koboldvarangyról? Azt mondta, hogy az Amazonasnál él, ugye?

 

*-*-*-*-*-*-*

Napokkal később, a szinfelmérő után, elégedetten mondhatom magam utolsó éves roxforti diáknak. Nem kerültem lejjebb levő osztályba, nem kell ismételnem semmit. Írok is egy levelet a nevelőszüleimnek, kíváncsi vagyok, hogy mi lehet velük. Semmi hírt nem kaptam róluk azóta, hogy eljöttem. Valószínűleg még mindig abban reménykednek, hogy érkezik valami hír Eirikről. Lehet mégsem kéne írnom nekik, ameddig nem veszik fel velem a kapcsolatot, csak arra emlékeztetném őket és Ariant, hogy mi történt, hogy minden az én hibám. Át is húzom gyorsan a címzettet, de aztán eszembe jut, hogy a megszólítást és a levél tartalmát már nem tudom megmásítani. Végül összegyűröm az egészet és ledobom a galacsint a lábam elé, majd egy apró pálcaintéssel felgyújtom.

-Nem mondtad, hogy szeretsz a tűzzel játszani. – Huppan mellém egy szőke minden lében két kanál.

- Üdv, Scamander – veszek elő egy új lapot, végül csak bámulom a fehérséget. Ha nem a családomnak írjak, akkor kinek? Em néni és Dan bácsi vajon hogyan fogadná a levelem? Hogy átmentem mindenből? Meg kéne nekik köszönnöm, nem? De már megköszöntem, hogy a tudtom nélkül segítettek… Á, sehogy se jó. A Durmstrangba a barátaimnak meg hiába küldök. Egyáltalán nevezhetem őket a barátaimnak? Ha apám nevét írom a borítékra, akkor a bagoly vajon megtalálja? Ugyan, akkor már réges-régen megtalálták volna…

- Na, a Scamander olyan barátságtalan, hívj Lysandernek vagy Lysnek. – ajánlgatja, de azt hiszem maradok a Scamandernél, a végén még elbízná magát. – Elfogyott az ihlet? Pedig az előbb olyan szorgalmasan írogattál – hajol közelebb, hogy belenézzen az üres lapba.

- Valami olyasmi. – forgatom meg a pennát az ujjam között. Igazán nem segít azzal, hogy néz.

-  Mi ez a nagy gondolkodás? Szerelmes levél?  – kérdi vigyorral a képén, mire megingatom a fejem és elteszem a lapot. Úgysem érdekel senkit.

- Szeretnél valami mást is az idegesítésemen kívül? – pillantok végre rá. Gondolom meg akarja kérdezni, hogy átgondoltam-e a segítős dolgot.

- Gratulálni. De ha szerinted idegesítelek… - áll fel, de megállítom.

- Mégis mihez?  

- A vizsgáidhoz – válaszolja nemes egyszerűséggel.

- Mégis honnét tudsz róluk?

- Tudod… - ér fülig a szája – Megvannak a forrásaim, szóval gratulálok – vigyorog, mint a tök én meg szokásomhoz híven nem szólok egy szót sem, de végül a belém nevelt jómodor győz a meglepettségem és szótlanságom felett.

- Köszönöm – ezután elindul a folyosón, tovább a dolgára, fel sem hozza a kutatósdit. Azt hiszem rossz következtetéseket vontam le vele kapcsolatban.

Felállok és igyekszem beérni, mielőtt eltűnik valamilyen titkos átjárónál, amit nem ismerek, mint új diák. A fordulónál érem utol, az utolsó méternél kinyújtom a kezem és úgy állítom meg, húzom vissza.

-Scamander – kezdek bele komolyan, egy pillanatig elgondolkodom, hogy kijavítom Lysanderre, de… inkább nem, még nem. – Végül gondolkodtam a dolgon és lenne pár kérdésem. Mennyi időmet venné igénybe, hogy segítek neked és mennyire lenne veszélyes?

- Hm… annyit segítesz, amennyit tudsz és akarsz, veszélyesnek pedig abszolút nem mondanám a kutatást. Jó, vannak varázslények, amik nem túl barátságosak és nehéz velük jól kijönni, de legfeljebb csak pár iskolai szabályt hágnánk át, az pedig nem olyan veszélyes, nem? – magyarázza még mindig mosolyogva. Fontolgatom még magamban a dolgokat, végül rábólintok, elvégre nem élhetek egy évig mindenféle rendes emberi, baráti kapcsolat nélkül. Ő pedig úgy néz ki dilinyós, idegesítő, de rendes. Legalább nem fogok unatkozni.

- Azt hiszem, van egy kutatótársad. – jelentem ki, mire azonnal fellelkesedik. 


Sai2017. 03. 30. 00:08:53#35068
Karakter: Lysander Scamander
Megjegyzés: Yoshikonak


Nem a Trimágusi tusa miatt jöttem. Az iskolák diákjai különben is együtt érkeznek a Roxfortba, nem pedig év elején a vonattal. – feleli én meg szólnék ismét, de Lorcan nem hagyja kezét szorosan a számon tartja, hogy egy szó s e hagyja el az ajkaimat, ezért halálra fogom szívatni a suliban.  Az új srác csöndben bámul ki az ablakon. Kicsit magányosnak tűnik, de nem tudok ezen sokat gondolkodni, mert most ki kell szabadulnom Lorcan karjaiból.
- Komolyan Lys, csak egyszer, könyörgöm, egyszer maradj csöndben öt percig –kérlel, de imái süket fülekre talál. Megharapva kezét végre elérem, hogy szabad legyen a szám. – Áúúú! Elment az eszed? Varázsoljak rád szájkosarat? – kiált rám hangosan miközben sérült kezét szorongatja. Scorp mellettünk halkan kuncog.
- Rád meg muszáj dzseki bűbájt kéne adni. Alig indult el öt perce a vonat, de még csak barátkozni sem hagysz – mutogatok hevesen az új srácra amiért Lorcan jól fejbe vág. 
Vitánkat Scorp szakítja félbe, aki épp bemutatkozik az idegennek. Na, ne már én akartam lenni az első.
- Scorpius Malfoy – nyújt kezet a srácnak. Nekem meg hisztire görbül a szám.
- Erlend Larsen.
- Ez nem ér Scorp! Én akartam neki előbb bemutatkozni!
- Lorcan Scamander – verekedésünk közepette Lorcan áthajol miközben maga alá nyom.
- Ne már! Ez nem ér!
– Én Lysander vagyok. Lysander Scamander- nyújtom felé a kezemet mikor végre sikerül a közelébe kerülnöm, amit kelletlenül meg is ragad.
– Ha nem a Trimágusi Tusa miatt jöttél, akkor miért? Valami cserediákféle vagy? Melyik suliból? Amúgy hol laksz? Van testvéred?
- Nincs
- Ó, az kár, unalmas lehet, ha nincs kit szívatnod, és hol laksz? Miért jössz a Roxfortba? Milyen házi állatod van?
- Altában lakom
- Ó, sosem hallottam még róla. Az hol van? Közel van Londonhoz? Vagy nem Angliában van?
- Messze van – felelem kurtán és visszafordulok az ablakhoz.
Erlend az út további részében az ablakon kibámulva gondoltban teljesen máshol járt. Néha rám nézet miközben meséltem a nyári kalandjaimról, de nem tett semmiféle megjegyzést.  Mesélésemet az öreg büfés zavarta meg. Félrehúzva a kabin ajtaját kedvesen behajolt és elmondta a több száz éve sablonos kérdését. Szerintem ő már Roxmort alapítása óta itt dolgozik.
- Kértek valamit, kedveseim? –megrohamozva én Lorcan és Scorp finomabbnál finomabb édességeket veszünk tőle. Erlend csak később vesz miután mi zsákmányainkkal ismét helyet foglaltunk.
- Azta – füttyentek egyet neki miközben fülig ér a szám. Lorcntól egy rosszalló nézést bezsebeltem, d e tőle mikor nem? – Nagyon édesszájú lehetsz.
- Nem vagyok édesszájú – feleli morogva és a nagy részét elpakolja a táskájába. Csak pár csoki békát hagy elöl. - Pedig úgy néz ki, kár tagadnod.
- Ha az vagyok is, nincs hozzá semmi közöd.
- Megnézhetem, milyen kártya van benne? – kérdi Scorp és persze vele egyből kedvesebben beszél.
- Ha gyűjtöd, a tiéd – Erlend átnyújtja felé a dobozt. Én meg durcásan fonom össze karjaimat magam előtt.
- Vele annyival kedvesebb vagy. – hisztizek , de nem vesz rólam tudomást. Scorp felé fordulok.
– Melyik kártya van benne Scorp?
- Csak Ron Weasley… már ezerszer megvan. Sirius Blacket és Cedric Diggoryt üldözöm mostanában, de olyan ritkán fogok ki olyan békát. – mondja, kissé csalódottan én pedig elmosolyodok ezen. Én is üldözök valamit, de , ha ezt elmondanám, nekik megint aggódnának.
Hiába próbálok kiszedni belőle bármit is nem hagyja. Egyszerűen olyan életunt módon felel mindenre, hogy kissé elszomorít. Kötelességemnek éreztem, hogy amíg a mi iskolánkban tanul visszahozzam az életkedvét.  És kihitte volna, hogy életveszélyes kalandjaimmal vissza is hozom majd neki.
*-*-*-*-*-*-*-*
 
A beosztási ceremónián mikor elhangzik, hogy Hugrabugba került csalódott lettem. Így kevesebbet tudok vele lenni, bár van egy olyan érzésem, hogy ettől függetlenül is sok időt töltünk majd el együtt. Bámulásomból egy igen ismerős hang hozott vissza. Mégse vettem le a tekintetemet Erlendről, aki szótlanul csendben kanalazta a levesét Hugrabugos társaitól távol az asztal legutolsó székén. 
- Hé, bolond hozzád beszélek! – ragadja meg a taláromat és egész közel húz magához. Szemei szikrákat szór, ha nem tudnám, hogy tetszem, neki szimplán csak azt hinném megint rossz fát tettem a tűzre. Óh, igen Jack is elkezdte utolsó évét pedig meg voltam győződve, hogy bukott diákként megszégyenülve fog ülni az asztalunknál. Úgy látszik Draco tanár úr meg kegyelmezet neki.
- Súlyosan értelmi fogyatékosok kérem, kíméljenek!– nézek fel rá végre. Vagy két fejjel magasabb nálam. Nem hasonlít Monstro-ra. Vele ellentétben vékony, de mégis izmos és még jóképű is lenne, ha nem lenne ekkora fasz. Nekem sose okozott problémát, hogy visszaszóljak neki, de Scorp életét igen megkeseríti, amiért többször is harcba keveredtem vele. Egyszer pl Trolt küldtem rá. Lefizettem bűzvirággal hogy a lehető leghatásosabb módon, de hozza rá a frászt. Az apja haragjától Draco mentett meg aznap, de csak azért ( elmondása szerint) mert nem akarta, hogy meghalljon egy ígéretes diákja. Bájitaltanból mindig kiváló eredményeim vannak, de ettől függetlenül engem nem ez a szakma érdekel. Befogom, járni a világot úgy, mint nagyapa és befejezem azt, amit akkor ő elkezdet. Újabb különleges lényeket fogok felfedezni.
- Nagy a pofád Scamander. – sziszegi. Lorcan pálcát ragadva már küldené el melegebb éghajlatra, de leintem, hogy nem kell ide erőszak.
- Ez nem újdonság Jack. Mondj valami újat! – felelem neki egy vigyor kíséretében. Még egy darabig méreget, de aztán elenged. Majd rajongói társaságában elhagyja a nagytermet egy szokásos fenyegetéssel.
- Le fogom törölni azt a vigyort az arcodról csak, várd ki a végét és neked annyi. - sziszegi elmasírozva én pedig vállat rántok. Tavaly bevallotta, hogy tetszem neki, de én visszautasítottam azóta, egy kibírhatatlan egy fasz.
- Lys bajod lesz belőle, ha tovább gerjeszted. - néz rám aggódva Scorp ,de én csak rámosolygok.
- Majd az erdő szelleme megvéd.
- Miféle erdő szelleme? – kérdezi Lorcan-nal egyszerre.
- Hát a Tiltott erdő szelleme. – felelem nekik értetlenkedve erre ők csak egy nagyot sóhajtanak.
-              Már megint kezdi. - szinte egyszerre mondják én pedig megjátszott sértettséggel fordulok ismét Erlend felé, aki valószínűleg nem látta az előbbi műsort, mert ugyan úgy ott ül egymagában.
                                                        ***
Kifejezetten keveset alszok mostanában.  Időm legnagyobb részét a Tiltott Rengetegben töltöm azt is a lehető legnagyobb titokban. A tanárok elől azért titkolom, mert nevében is benne van, hogy Tiltott a barátim elől meg azért, mert csak aggódnának értem. Scorp már így is gyanakszik, főleg mert megemlítette milyen karikásak a szemeim. Amire csak mindig azt felelem, hogy ma nem úgy sikerült sminkelni, ahogy szerettem volna. 
A világ legkirályabb óráján ülök, mégse tudom nyitva tartani a szememet. Mindennel próbálkoztam, d e tényleg. Ceruzákkal támasztottam ki. Aztán jött a  celux, de egy idő után levált a szemhéjamról. Sokat pukiztam, hogy esetleg majd a szag ébren tart, de ezzel csak a többi Mardekárost és Griffendélést idegesítettem, de még a barackok, amiket tőlük kaptam a fejemre, hogy fejezzem be azok se tartottak ébren.
Megint sikerült az iskola legkoszosabb, legeldugottabb termét megtalálnom. Azt a termet ahol már évezredek óta egy diák, tanár se tette be a lábát, de itt találom azt, amit keresek, akkor ugyebár nekem be kell tennem oda a lábam, csak ez éppen nem olyan könnyű kivitelezni, mint gondoltam. Az utamat vastag pókháló állja és hát én se a pók, kedvelők népes társaságát erősítem így kifejezetten nehéz hiszti nélkül átjutni ezen a sűrű undorító akadályon.
De kemény munkám meghozta a gyümölcsét. A lény, akit kerestem az egyik sötét sarokban kuporgott miközben aranysárgai szemeivel feszülten figyelte minden mozdulatomat. Megtorpantam. Eleinte nem tudtam eldönteni, hogy most közeledjek – e felé vagy várjak még pár percet, hogy mindketten megnyugodjunk? Nos, azt várhatom, mert szinte hallottam, hogy milyen gyorsan ver a szíve vagy talán az én szívem?  Erőt véve magamon mégis tettem felé egy lépést, de ekkor hangos csattanást hallottam mellőlem.  A helyszín megváltozott. Ekkor jöttem rá csak álom volt az egész. Az új helyszín ismét a bájitalterem ahol éppen Draco Malfoy tart órát és mivel szokás szerint megint bealudtam az óráján a naplót hangosan lecsapta az asztalomra.  Nagyokat pislogva néztem rá. Megijesztett, de még se annyira, hogy félelmemben kiesek a padból. Látszólag ez díjazta, de még így se volt boldog.
-              Mr Scamander a kijelölt helyiségekben aludjon, ha kérhetném. Ide tartozik a hálóköre és a gyengélkedő. – majd megfordult és ismét visszatért a tanításhoz. Scorp mosolyogva csóválta a fejét míg Lorcantól csak rosszalló nézést kaptam. Diáktársaim pedig csak ismét jót mulattak a hóbortságaimon. Ugyanis anya után én töltöm be itt Roxfortsban a bolond szerepét, de nem bánom. Hisz egy napom én is híres legendás állatok kutatója leszek, mint nagyapám vagy még őt is túlszárnyalom.
 
 
 
Az óra után fáradtan indultam volna a kijárat felé, de a mozdulatsorban Lorcan megállított Scorp kíséretében. Némi aggodalmat véltem felfedezni a tekintetükben. 
-              Hol voltál este éjfél és hajnali 6 óra között? –tért egyből a lényegre imádott ikertesóm.
-              Dolgozni. – feleltem neki majd megkerültem és egy nagy ásítás közepette az ebédlő felé indultam, mert farkas éhes voltam.  Természetesen ők is velem tartottak.
-              Dolgozni? Már megint tündérkék után nyomoztál? Már ezerszer megmondtam, hogy elég lesz ebből. Nem alszol rendesen utána pedig folyamatosan zavarod az órákat. És veled ellentétben én le akarok itt vizsgázni.
-              És mi akadályoz meg ebben? – az ebédlőben az első székre dobtam le magam. Már erőm se volt tovább menni így az se érdekelt, ha ez éppen egy másik ház asztala.
-              Te. - felelte mérgesen Lorcan majd csípőre tett kezekkel állt meg mellettem. Nagyon lassan, de most kivételesen feléje fordultam.
-              És épp a Griffendél asztalánál eszel. – jelentette ki rosszallóan.
-              Engem nem zavar és téged Albus? – fordultam az imént érkező alakra, aki épp egy pohár vízzel a kezében foglalt helyett a bal oldalamon míg Scorp a jobb oldalamra ült.
-              Amíg nem jössz az agyturkászok szaporodási szokásaikkal addig maradhatsz. – felelte vidáman miközben jó nagy kanállal szedett magának az aznapi ebédből, ami talán pörkölt volt nem vagyok benne biztos, mert úgy nézet ki, mint amit gondosan megrágtak volna nekünk. Elhúztam a szám és inkább más élelem után kutattam az asztalon. Ami kimerült egy húslevesben, de ha nincs, más ez is megteszi.
-              Még egy ilyen Lysander és levelet írok anyáéknak a kiruccanásaidról. – Lorcan ott hagyott, én meg végre fellélegezhettem.
-              Jól megszidtak Lys. Ideje lenne összehúzni magad. Lorcan hamarosan bekeményít, ha megkezdődik a vizsga szezon. – nevetett fel Al és jókedvűen intett Scorpnak a másik oldalamon, aki viszonozta a gesztust felé.
-              Ne is mond… - sóhajtottam fel hangosan mellettük. – Mostanában kibírhatatlan, ha lány lenne, még megérteném hisz havi baj, de így, hogy ő is fiú egyszerűen meghaladja a képességeimet, hogy megértsem a hisztijét. Kész rémálom.
-              Hát nem irigyellek. – vágott hátba Al. Aminek következtében kissé bele fejeltem a levesembe.
Vidám beszélgetésünknek egy árnyék vetett véget. Vagyis pontosabban valaki árnyéka, aki mögöttünk állt és egy torokköszörüléssel folytatta belénk a mondanivalónkat.
-              Mr Scamander, ha végzet kérem, jöjjön az irodámban. Haladéktalanul tisztáznunk kell az elmúlt hetek történéseit. –  Draco Malfoy tiszteletet parancsoló alakjától szóhoz se jutottunk. Scorp apja lett hivatalosan Piton után a Roxfort retteget bájitaltan tanára. És mint aki jól végezte dolgát magunkra hagyott.
-              Komolyan ma még egy levest se tudok nyugiban megenni. – néztem csalódottan a barátaimra.
-              De most komolyan nem normális, amit az elmúlt hetekben műveltél. – szólalt meg hírtelen Scorp pedig ő csak akkor szólal meg, ha feltétlenül szükségét érzi. Teljesen ellentétje a Malfoyoknak.
-              Most miért? Ez a munkám része még egy csomó fajt fel kell fedezni és nincs időm aludni. Ez annál is fontosabb. – próbáltam a védelmemre kelni sikertelenül. Őket, egy cseppet sem hatotta meg.
-              Nem ez már függőség Lys. Tudnod kéne hol a határ.
-              De én tudom csak…
-              Nem, nem tudod. Teljesen kimerült vagy. Az órákon nem veszel részt. Képtelen vagy ébren maradni nappal, ha ezt így folytatod, nem a gyengélkedőre jutsz kimerültséggel, hanem a Szent Mungoba. Ráadásul a szokottabbnál is sápadtabb vagy.
Erre nem tudtam mit visszavágni. Tényleg kimerült vagyok, de a céljaim érdekében muszáj áldozatot hoznom. És az nem más, mint az alvás.
 
Az ebédem elfogyasztása után, oké erős túlzás, hogy ebéd, mert csak egy nyamvadt húsleveshez jutottam, ami legalább fél éves volt na, mindegy majd csak kibírom így a napot, ha már nem alszok az evés meg se kottyan. Szóval felkerekedtem a pincébe. Illetve le, mert az alagsorban található.
Bekopogtam és miután bebocsátást nyertem beléptem.
-              Ááá, Mr Scamander foglaljon helyet! – mutatott Draco az egyik karosszékre. Szófogadóan beleültem.
-              Nos, meséljen, hol császkál ön éjjelente?- úgy nézet rám mintha halálfaló lennék. Kissé rémisztő volt a tekintette ezért csak nyeltem egy nagyot mielőtt válaszolhattam volna.
-              Hát, ööö…. a tiltott rengetegben?- néztem rá bizonytalanul.
-              Ezt most kérdezi vagy mondja? – nézet rám szúrósan.
-              Izé mondom. – javítottam magam ki gyorsan.
-              Mr Scamander ön még fiatalkorú és tanköteles. Tehát a tanulmányait nem hanyagolhatja el holmiféle jött ment tündérmesék alakjai miatt. Ami nem létezik, nem létezik és….
-              Ez hazugság!- vágtam rögtön gondolkodás nélkül a szavába.
-              Tessék?
-              Mármint…. igenis léteznek csak még senki se találta meg őket. A nagyapám is rengeteg olyan fajt fedezett fel, amikről azt hitték, hogy nem is léteznek.
-           Lysander ezze tisztában vagyok, de… - nem hagytam , hogy befejezze a szavába vágtam.
- Bocsásson meg Tanár úr, de Jóslástan órára kell mennem. – a lehető leggyorsabban ki is rohantam csak miután becsuktam magam mögött az ajtót akkor engedtem meg, hogy a bent tartott levegőt kifújjam. Nem kellett volna, hogy ez felidegesítsen, de bánt, hogy az álmaimat az emberek semmibe veszik. Miután lenyugodtam Jóslástan helyet viszont a Tiltott Rengeteget céloztam meg. Ha ott nem tudok lenyugodni miközben Fülnyüszöngőt kergetek akkor sehol máshol se.
 
-Vigyázz, ne mozdulj! – kiáltom, el magam hirtelen mikor az erdő szélén megpillantom Erlend-et. A vállán csücsült a kis lény, akit kerestem. Azonnal rájuk vettem magam. Erlend testére érkezek akár csak egy éhes ragadozó. Szőke tincseim ellepik az arcát így kisebb prüszkölés után leszállok róla miután megbizonyosodtam, hogy amit üldöztem már nincs rajta. Felpattanok és feszülten figyelem tovább a földet mellette. - Merlin szakállára, mi az istent művelsz?! –kér számon mérgesen, de én nem figyelek a panaszkodására.
- Azt hittem most elkapom… -  zsebembe nyúlva pedig éneklő hagymákat veszek elő. A hangjukat szeretik a Fülnyüszöngők. - Micsodát? – kérdezi hitetlenkedve , mintha rossz szót halott volna, közben értetlen arckifejezéssel figyeli mit is csinálok.
- A fülnyüszüngőt. Ott volt a válladon, nem hallottad? –nézek rá hitetlenkedve. Pedig rohadt hangos kis jószágok.
- A micsodát?
- Nem hallottál még róluk? Pedig újabban annyi van belőlük, mint százfűléfőzetben a fűből! Nem ártalmasak csak idegesítőek és remek rejtőzködők. Reméltem be tudok egyet fogni és megfigyelni. Persze anyának is szerettem volna küldeni, de valahol itt kell lennie
- Ha már így beléd botlottam segíthetnél megkeresni. – vigyorogtam rá végül.
- Várj! Összegezzük, segítsek egy nem létező lény keresésében? – húzta fel a szemöldökét, amire csak én nagyot sóhajtottam. És még engem akar idiótának beállítani. Pedig ott ült a vállán nem hiszel el, hogy nem vette észre! Bezzeg, ha oroszlán csücsült volna ott azt már igen.
- Létezik! Ott ült a válladon. – erősködtem.
- Tényleg? Érdekes nekem nem tűnt fel. – próbál gúnyolódni, de nem áll jól neki.
-              Mert béna vagy az ilyenhez. – adtam meg  a végső döfést amire csak hátat fordított nekem és elindult ki  az erdőből tankönyveivel a kezében.
-              Ne, várj! Ne vágd be a durcit csak vicceltem. – szaladtam utána.
-              Nem durcizok. Csak idegesít a jelenléted. – felelte miközben meg se állt.
-              Az nálam ugyanaz. – elé kerültem és kezeimet a mellkasára raktam, hogy ezzel is végre megálljt parancsoljak neki. Hatásos volt, mert megtorpant.
-              Oké, ezt nem láttad, de mutatok valamit, amit biztos látni fogsz! És ezt csak azok láthatják, akik már átéltek egy és mást az életben. – néztem fel rá.
Nagyot sóhajtva végül belement.
-              Ne kímélj! – és én nem kíméltem. Az erdő legmélyebb pontjára vittem be.
Menetelés közben a folytonos csacsogásom ellenére se tudtam kiszedni belőle egy igen vagy nem- mel bővebb kommunikációs féleséget. Néha már olyan kérdésre is ezt a két szót használta ahová egyáltalán nem illet innen tudtam, hogy full ideges.
Az egyik mocsaras résznél viszont megálltam majd kezemet felemelve megállásra kényszerítettem őt is mivel mögöttem sétált. Megállt és már nyitotta is volna a száját, hogy mi van már megint, de lepisszegtem.
Felhúzott szemöldökkel figyelte, ahogy négykézláb gázolok bele a mocsárba. Sose zavart, ha piszkos leszek ezzel ellentétben a környezetemet nagyon is.  Nem is kellet sokat várnunk a lényre. Az egyik mocsártól piszkos kő mögül kidugta fejét és aranysárga szemeivel nem túl barátságosan méregetett minket, vagyis inkább Erlend- et , mert nekem már sikerült elnyernem  a bizalmát. Erlend mikor meglátta azonnal előkapta a pálcáját, hogy átkot szórjon a Koboldvarangyra. Igen elismerem elég ijesztő egy lény, de ne külső alapján ítéljünk. Roppant intelligens faj és megbízható is, ha elnyered a bizalmát. A kis lény rémületében előbújtatta hegyes penge fogait és Erlendre táadt volna, ha nem állok közéjük. Kitépve Erlend kezéből a pálcát a mocsárba hajítottam miközben másik kezemet magunk elé tartottam, amibe beleharapott a Koboldvarangy.  Igen veszélyes faj, ha mérgét a szervezetedbe jutatja szerencsém, hogy ez a példány kedvel engem így méregmirigyei váladékát nem jutatta a szervezetemben. Képes elzárni, ha szükségét érzi. 


-              Scamander mit művelsz! – kiált rém mérgesen Erlend miközben aggodalmat vélek felfedezni a tekintetében.
-              Nincs, semmi baj. – másik kezemmel megsimogattam kis lényünk nyálkás kopasz fejét, amire fogaival enged a szorításon és leválik a karomról. Fogai nyoma tisztán látszódik és a vér is felbukkan itt-ott, de a mérge legalább nem jutott be a szervezetembe, mert onnantól számítva orvosi segítség nélkül kb 1 órám maradna.
-              Ő egy Kobold varangy. Ritkánál is ritkább faj. Eredeti otthona az Amazonas folyó mentén van, de ő valószínűleg illegálisan csempészték be majd fogva tartóitól valamilyen módon, de sikerült megszöknie,  de  a lényeg  add a kezed ahhoz, hogy átéld meg kell érintened.
-              Köszi, így is átélem, látom én kristálytisztán. – ellenkezik és undor ül ki az arcára ahogy kis érdeklődő Koboldvarangyunkra néz.
-              Ne, hisztiz a barátaimban nem tesz kárt. – mondtam neki kioktatóan.
-              Csak megkóstolja őket minden világos. – felelte továbbra is makacsan , de már nem figyeltem rá megragadva kezét,  a kis lény fejére helyeztem majd vártam miként fogja újra átélni eddigi egész életét.
Pár másodpercig volt a keze a kis lény fején. Zihálva húzta el a folyamat végére. Rengeteg kérdést láttam a szemében ezért mesélésbe kezdtem.
 
Gondolom, ismered a Thestralokat? – bólint - Nos annak a fajnak is van egy előd faja mint minden lénynek vegyük a dinókat. Belőlük fejlődtek ki a csirkék. Nos, a Thestralok a Koboldvarangyok mutációja. A muglik a régi időkben rettegtek ezektől a lényektől. Hisz emberi formájuk van, de mégse emberek sokkal inkább szörnyszülöttek ezért irtani kezdték őket a saját módszereikkel. A mocsarakat meggyújtva igyekeztek fajt minél előbb visszaküldeni a másvilágra. Meggyőződésük volt, hogy maga Lucifer engedte fel őket a felszínre.  A kiirtás, mint láthatod nem sikerült. Alkalmazkodtak a zord körülménykehez. Rájöttek , ha szárnyakra tesznek, szert sokkal könnyebben eltudnak menekülni az ember, elöl. Így jöttek létre a Thestralok. Vagyis a halál lovak mugli néven.  Thestralt az láthat, aki már látott meghalni valakit, nos  a Koboldvarangyokkal is  ez a helyzet és mivel elég szótlan vagy gondoltam történt veled valami hasonló ezért is bátorkodtam megmutatni neked őt, de kérlek tarstd titokban a létezést, ha  minisztérium tudomást szerezne róla valószínűleg elpusztítanák a mérgező harapása miatt.
-              Mérgező harapás? – kérdezi ijedten.
-              Semmi bajom, az akaratával képes elzárni mérgező mirigyeinek a fecskendező nyílását, így aki elnyeri bizalmát, azt nem öli meg mérgével. Legalább is tanulmányozásom alatt ezt tapasztaltam nála.
De várj! Mégis hogy a fenébe tudja kivetíteni az eddigi életutamat? – felsóhajtottam.
Nos, ez nekem is probléma, de kutatásaim alatt még nekem se sikerült rájönnöm, de nem adom fel egy nap biztos választ adok a kérdésedre, ha ehhez meg kell aszalódnom addigra, hát legyen.
-              Scamander mégis milyen világban élsz te? – néz rám és néha a vígan pillangót kergető Koboldvarangyra.
-              A kőkemény valóságban. – tártam ki karjaimat színpadiasan. Erlend személyében talán sikerült végre egy kutató társra lelnem hisz más már rég elfutott volna. Az élet apró meglepetéseit kifejezetten szeretem.
 

Szerkesztve Sai által @ 2017. 03. 30. 00:19:09


Yoshiko2017. 03. 12. 01:08:01#35054
Karakter: Erlend Larsen (kitalált karakter)
Megjegyzés: Sainak


 Emlékszem a napra, arra a sorsfordító napra, ami pontot tett addigi életemre. Vicces, sosem gondoltam volna, hogy tizenhét évesen részesülök bármi olyan eseményben, ami változtat sorsom folyásán. Mégis megtörtént, nekem pedig el kellett hagynom az otthonomat, a Durmstrang vastag falait. Éjszaka kellett távoznom, akár egy settenkedő tolvajnak. Senki sem búcsúzott el, senki sem kísérte végig szánakozva a lépteim, egyik barátom sem. Megszűntem létezni.

Némán torpantam meg a főlépcsőn, amit soha ki nem alvó kék lángok világítottak meg, melyek ez alkalommal mégis úgy hunytak ki, akár a távozó lelkek, mikor elhaladtam egy-egy mellett. Hátam mögött áthatolhatatlan sűrű köd kucorgott, lépésről lépésre nőtt, falta gyermekkori emlékeim helyszínét a hátam mögött. Ne is lássam! Akkor már nem tartoztam közéjük. Kitagadtak, kicsaptak. Mégis, mintha mit sem jelentettek volna az itt eltöltött esztendők, érzéketlenül ácsorogtam a durván faragott lépcsőn és az égre pillantva húztam az időt, halogattam az elkerülhetetlent. Sem lélekben, sem papíron nem tartoztam már ide, a gyökereim mégis mélyre nyúltak ebben a fagyos földben, nehéz volt őket kitépni.

Szétfoszló és új erővel pulzáló zöld fény kavargott át a sötét égbolton. Azok a muglik, akik arrafelé éltek azt mondogatták, hogy az elhunyt lelkek tánca, a másvilágra vezető út. Teljes lényemmel azt kívántam, hogy legyen igazuk, és a varázsvilág ostoba, kószáló mágia maradékairól szóló tanulmányai legyenek hibásak. Hinni akartam a muglik ősi hitének, mert akkor az azt jelentette, hogy búcsúzni jött hozzám. Milyen ironikus volt, hogy pont az a lélek követte oly vigasztalón lépteim, akinek halála miatt el kellett hagynom addigi életem. Ennél szebb és jobb vigaszom sosem volt talán.

Az idő lassan telt, kínkeservesen vánszorgott a szünetben, ennek ellenére kevés dolgot fogtam fel belőle. Az óvatos léptek, a halk suttogások és Arian vádló tekintete maradt meg egyedül azokból az örök nappalokból, ahogyan a nyárból is, melyet sokszor túl hűvösnek éreztem, néha olyan ridegnek, mint a dementorok lélegzetét. Csupán léteztem a lassú napokkal együtt és próbáltam egérutat találni egy új céllal. Néhány ilyen próbálkozásom alkalmával felvettem az aznapi újságot az asztalról, hogy visszarázódjak a nagyvilágba, de mikor a Durmstrang neve és néhol a saját arcom köszöntött a Trolldom lapjain, feladtam. Nem maradt olyan varázsiskola, mely felvett volna a sorai közé.

S egy reggel a remény kemény csőrével kopogtatott konyhánk ablakán. Mikor beengedtük tollait felborzolva lépdelt felém s adott át két levelet is. Egyiken vörös viaszpecsét H betűvel a közepén, a dermedt viasz fölött régi címer, a másikon semmi, csupán egy cikornyás mondat „Válaszolj gyorsan!”.  Értetlenül pislogtam a két borítékra és a szárnyas jószágra, amely önként szolgálta ki magát a müzlis tálamból. Nagynéném, nagybátyám és unokatestvérem, Arian, ugyanolyan döbbenten néztek hol rám, hol a levelekre. Mindnyájan ismertük a pecsétet. Ki ne ismerte volna a varázsvilágban? Egyszerre akartam mindkettőt kinyitni, kíváncsiságom enyhe izgatottságot, új életet lehelt belém. Végül a vörös pecsétes boríték győzött.

-E. Larsen úr részére, Finnmark megye, Alta, Buktaveinen 23, padlásszoba bal oldal - olvastam fel hangosan, szemöldököm betűről betűre és szóról szóra feljebb emelkedett homlokomon, s nemcsak az enyém. - Ilyen részletes címzéssel még a Durmstrangtól sem kaptam levelet.

- Az most mindegy, olvasd gyorsan – hajolt közelebb nagynéném izgatottan én pedig teljesítettem a kérést.

- Tisztelt Larsen úr! Nagy örömünkre szolgál, hogy értesíthetjük, különleges eljárás keretében felvételt nyert iskolánkba, a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába. Amennyiben szándékozik tanulmányait a mi intézményünkben folytatni, kérem, küldjön baglyot legkésőbb e hó végéig. A tanév, mint általában, szeptember 1-jén kezdődik. Iskolánk tanulóit a Roxfort Expressz szállítja a King’s Cross pályaudvar kilenc és háromnegyedik vágányáról. Az indulási idő délelőtt tizenegy óra, ne késsen. A tanévhez szükséges tárgyak és könyvek listáját mellékelten küldjük, továbbá ellenőrző vizsgákra, azoknak eredményeitől függően pedig külön órákra számíthat. Tisztelettel: Minerva McGalagony, igazgatónő. – fejeztem be az olvasást, mire olyan nagy csend telepedett ránk, hogy a légy zümmögését is hallani lehetett. Mindenki csak bámult maga elé, mintha bűbájt szórtak volna a fejünkre.

- Milyen különleges eljárásról írtak Larsen? – pillantott rám nagybátyám érdeklődve, de csak ráztam a fejem.

- Gőzöm sincs, nem is jelentkeztem a Roxfortba.

- Aha, persze – pattant fel Arian az asztaltól és felcsörtetett a szobánkba.

Utána siettem, hogy a lelkére beszéljek, de nem akart nekem hinni, ahogyan a durmstrangos rémálom óta egyszer sem. Eirik is velem volt azon az éjszakán, velünk együtt szimatolt, de a pirkadat csupán egy holttestet köszöntött és engem. Eirik nyomtalanul eltűnt, hiánya pedig megmérgezte ezt a helyet is. Csak néztük egymást a bevetett, érintetlen ágy felett, ami a szoba közepén terült el, félúton a mi ágyaink között. Furcsa érzés volt rendezetten látni. Mindig ott üldögéltünk, széttúrtuk a takarót, szétdobáltuk a párnákat, fetrengtünk és birkóztunk rajta hárman, most pedig mintha a lepedőt is kivasalták volna. A régi sziget, ahol mindhárman összegyűltünk, egy akadállyá vált, egy fallá, ami kettőnk közé ékelődött.

-Nem hazudtam… - próbálkoztam még egyszer utoljára, habár tudtam, hogy hiába. A levél volt a bizonyítéka, hogy a folyamatot elindították, ki más kérvényezhette volna, ha nem ők és nem én? Válasz nem érkezett, csak feltűnő elfordulás és olvasás. Sóhajtva futottam át újra a levelet, majd eszembe jutott a másik. Még egy utolsó pillantást vetettem Arianra, aztán felbontottam a név nélküli borítékot.

Kedves Larsen!

Valószínűleg nem emlékszel ránk és több mint valószínű, hogy tudomásod sincs rólunk. Ne haragudj, amiért oly hosszú éveken át egyszer sem kerestünk, édesapád kérésére cselekedtünk így. Fülünkbe jutott mi történt a messzi északon, hogy kicsaptak addigi iskoládból. Próbáltuk Finnel felvenni a kapcsolatot, azonban nem sikerült. Akkor jutott tudomásunkra, hogy hosszú évekkel ezelőtt eltűnt. Bár nem tartottuk a kapcsolatot, mégis szívünkön viseljük a sorsod, ezért egy kedves barátunk segítségét kérve sikerült meggyőznünk a Roxfort igazgatónőjét, hogy mérlegelje a felvételed. Ha úgy döntesz, hogy nekivágsz a roxforti éveknek, kérlek, tudasd velünk. Mindenben igyekszünk majd segíteni, ezenkívül szeretnénk, ha a nyár utolsó heteit vagy napjait nálunk töltenéd Norwichban, hogy újra megismerhessük egymást.

Vigyázz magadra és kerüld a bajt.

ui.: Faraway (a bagoly) szereti a citromot, légy szíves adj neki egy keveset, mielőtt visszaküldöd Angliába.

Emma és Daniel, édesanyád testvérei

 

Eldöntetett.

 Azonnal megírtam a választ mindkét helyre. Szinte nem is gondolkodtam, de nem is volt min. Egy ilyen lehetőséget ki hagyna ki? Mindenképpen kell egy RAVASZ, el kellett végeznem egy iskolát, mindegy hogy hol, na meg aztán itthon úgysem tudtam semmit sem csinálni. Hogy Emma és Daniel nem is azok akiknek mondják magukat és az egész egy csapda? Meglehet. Sok minden eszembe jutott, sok mindenen gondolkodtam, miközben útjára engedtem Farawayt, azonban mindig ugyanoda lyukadtam ki. Ha az édesanyámnak csakugyan voltak testvérei és minden igaz volt, amit írtak, akkor csak jól jártam. Ha pedig nem… akkor azzal ráértem foglalkozni. Bármi jobb volt, mint egy helyben toporogni. Nem volt mit vesztenem.

 

~ * ~ * ~ * ~ * ~ * ~ * ~

 

Nos, így jutottam ide. Angliába. A Kings Cross pályaudvarra egy nagy, rendesen megpakolt kocsival, tetején egy álmos bagollyal. Szívem szerint más állatot hoztam volna magammal, de csak macska, varangyos béka és bagoly közül lehetett választani, szóval a bagoly mellett döntöttem. Kezemben a jegy, rajta az, hogy kilenc és háromnegyedik vágány, ám hiába forgolódok, sehol sincs ilyen. Em néni és Dan bácsi még tegnap este említett valamit, hogy a bejáratot elrejtették, de azt beszéltük, hogy majd reggel megmutatják. Azonban mindkettejüket még az éjszaka behívták, Dan bácsit a minisztériumba, Em nénit a gyermek varázsnyavalya ispotályba. Na, gyerünk, a londoniak nem foghatnak ki rajtam! Tizenhét éves koromig a világ legjobban elrejtett iskolájába jártam, nehogy már egy nyilvános helyre dugott állomás fogjon ki rajtam!

Nézelődök és gondolkodom, a kocsimra és személyemre meredő tekintetek nem tudnak meghatni, járnak muglik ennél furábban is. Hm… a síneknél nem lehet, túl veszélyes lenne a diákok számára. A váró túl zsúfolt. Olyan hely kell, ahol az emberek mozognak, nem figyelnek a környezetükre, mint a peron. Igen, itt lesz… és valahol a kilencedik és tízedik között. Háromnegyedik… háromnegyed úton? Végülis logikus…

Türelmetlenül toporgó muglik figyelik a vonatok a kiírásait, meg-megnézik a karórájuk számlapját vagy valami fura izét huzigálnak elő a zsebeikből, újra és újra elolvassák a táblákat és csak arra figyelnek, hogy ne ütközzenek össze senkivel. Itt kell lennie…

-Ha félsz, hogy nekimész, csak csukd be a szemed és fuss neki! Ne aggódj drágám, nem lesz semmi baj – suhan el mellettem egy csapat ugyanolyan kocsival, mint amilyennel én ácsorgok tetején szintén egy bagollyal. Egy pillanatig sem várok, az apró kerekek gyorsan fordulnak és már a kis család mögött is vagyok. Befordulnak egy irányba, vesznek egy levegőt, aztán futásnak erednek, majd a falnál egy pillanat alatt eltűnnek a szem elől. Szóval a fal a bejárat. Rendben, hát akkor… ha félek csak be kell csuknom a szemem és nekifutnom. Így mondták, nem?  

Én is veszek egy nagy levegőt és rohanni kezdek a fal felé. Tudom, hogy nem fogok nekimenni, mégis várom az ütközést, ami természetesen elmarad és egy régi, múlt századi pályaudvar, régi gőzössel. Csak bámulom, a körülöttem nyüzsgő embereket is. Ez teljesen más mint a a Durmstrang hajója, igaz, nem is számítottam másra. Hirtelen ocsúdok fel, mikor megszólal a kürt és mindenhol búcsúzkodni kezdenek. Mindjárt indulunk, nekem pedig még mindig nincs fent a cuccom. Gyorsan felpakolok, aztán megnyugodva indulok egy szabad helyet keresni, de nem olyan egyszerű, minden fülke tömve van. Végül találok egy fülkét, ahol még két szabad hely várakozik két utasra, illetve már csak egy, mivel az ajtóban egy szőke srác álldogál. Remélem, nem foglalják a megmaradt helyet, nincs kedvem végigsétálni az egész vonaton.  Közelebb lépek, hogy megtudakoljam letelepedhetek-e a társaságukban, de hirtelen egy könyv száguld felém a levegőben.

Hogy az a… tapasztom kezem sajgó orromra és próbálom visszafogni a káromkodást.

- Szerintem azt is megértette volna, ha azt mondod neki, hogy nincs már több hely a fülkében. – hallok egy okoskodó hangot, és csak azért nem dobom vissza a könyvet, mert lefoglal az, hogy ne könnyezzen be a szemem. A franc gondolta volna, hogy ennyire fáj, ha egy vastag könyv telibe találja az ember orrát. De legalább nem törött el.

- Sajnálom, nem neked szántam. Csak a fogyatékos öcsémet próbálom nevelni. – hajol le a könyvért az előttem álló, majd kezet nyújt nekem. - Jól vagy? – kérdi őszintén aggódva, ezért csak a fejem ingatom.

- Semmi baj. Én nem figyeltem. – nyugtatom higgadtan, aztán bepillantok a fülkébe és egy, a mellettem állóéval megegyező arcvonásokkal rendelkező srácot látok bent és egy szintén szőkét, de az ő arca másmilyen. Azt hiszem találtam egy ikreket.

- Szabad? – kérdem a bent ülőtől a mellette levő helyre mutatva.

- Ezt úgy kérdezed, mintha a kezemet akarnád megkérni. – derül fel, kék szemeivel jókedvűen hunyorog, én meg visszafogok egy szemforgatást. Nehéz lenne egy igennel vagy nemmel válaszolni? – Látsz mellettem valakit? Ha nem akkor nyugodtan ülj le. – paskolja meg az ülést maga mellett én pedig megköszönöm és leülök mellé. Miután a vonat elindul csendben nézzük a tájat. Felmerül bennem a gondolat, hogy a Roxfortról kérdezgessem őket, de inkább elhessegetem az ötletet. Úgyis rájövök majd magamtól.  

- És honnan jöttél? – szólal meg hirtelen a mellettem ülő - Még sose láttalak itt. A Trimágus tusa miatt utazol velünk? Melyik iskolához tartozol? Bár ez egyértelmű, hisz nem vagy lány. – nevet fel s még ha akarnék is válaszolni se tudnék, mivel levegővétel nélkül folytatja. -  Miért velünk jössz? A Tusa csak két hét múlva lesz. Hogy hívnak? Hány éves vagy? És… - hirtelen egy tenyér fogja be a száját, magamban pedig hálát mondok a testvérének.

- Bocsi, nagy szófosásai szoktak lenni és elégé kibírhatatlan, de, ha szeretnéd, kidobom a fülkéből. – ajánlja kegyesen, eltűnődöm, hogy élek az ajánlattal, de inkább értetlenül figyelem a hümmögőt, aki még befogott szájjal is szájalna. Két lehetőségem van, itt mindenki megvan huzatva, vagy csak kifogtam a fogyatékosoknak fenntartott kocsit.

  - Nem a Trimágusi tusa miatt jöttem. Az iskolák diákjai különben is együtt érkeznek a Roxfortba, nem pedig év elején a vonattal. – felelem végül az ikreket szemlélve. A befogott szájú küszködik, míg a másik próbálja minél tovább csendben tartani áldozatát, a harmadik fiú meg csak figyeli őket, akárcsak én. Azt hiszem ő szimpatikus, de még korai lenne bármit is levonni. Embert barátjáról, nem igaz? Lehet ő is mindjárt rázendít és nem lehet majd leállítani.

Az ablakon kezdek kifelé bámulni, figyelmen kívül hagyva a testvéri civódást, de még így is tükröződnek az ablak üvegén. Mindketten szőkék, a harmadik fiú is. Kicsit ironikus, én jöttem északról, aztán meg ők szőkék. Mondjuk, nem onnan származom, de akkor is. Lehunyom a szemem és próbálom kizárni őket, de nem megy könnyen. Sőt… már-már lehetetlen feladatnak tűnik.

-Komolyan Lys, csak egyszer, könyörgöm, egyszer maradj csöndben öt percig - kérleli a testvére, mire a beszédesebb elszántabban próbál szabadulni, még a testvérének a kezébe is beleharap. – Áúúú! Elment az eszed? Varázsoljak rád szájkosarat? – szorongatja a kezét.

- Rád meg muszáj dzseki bűbájt kéne adni. Alig indult el öt perce a vonat, de még csak barátkozni sem hagysz – mutogat felém, mire felkúszik a szemöldököm a homlokomra, ahogyan a további szópárbajt hallgatom az ikerpártól.

- Mindenki ilyen a Roxfortban? – súgom a kérdést a szemben ülő srácnak, aki ugyanolyan csendben figyeli az eseményeket, mint én. Azonban ő furcsálkodás helyett inkább élvezi a műsort.

- Nem, de elég sok idióta jár oda. Vigyázz majd, a hülyeség elég ragályos egy dolog.

- Észben tartom majd – bólintok kitérve egy véletlenül újra felém száguldó könyv irányából. Elég volt egy ilyen baleset a mai napra.

- Scorpius Malfoy – nyújt felém kezet. Nevének hallatára meglepődve fogadom el a jobbot. Természetesen tudom kik azok a Malfoyok, de őszintén, nem ilyennek képzeltem őket.

- Erlend Larsen – mutatkozom be én is, mire ismerős, egyre idegesítőbb hang kezd még idegesítőbb sápítozásba.

- Ez nem ér Scorp! Én akartam neki előbb bemutatkozni!

- Lorcan Scamander – hajol át testvérén, aki eddig a másik száját próbálta befogni, vele is kezet rázok.

- Ne már! Ez nem ér! – rázza le magáról Lorcan kezét és felém fordul – Én Lysander vagyok. Lysander Scamander – ragadja meg ő is a jobbom, alaposan megrázza és folytatja tovább onnan, ahol félbeszakították. – Ha nem a Trimágusi Tusa miatt jöttél, akkor miért? Valami cserediákféle vagy? Melyik suliból? Amúgy hol laksz? Van testvéred?

- Nincs – Mi is volt az első kérdése?

- Ó, az kár, unalmas lehet, ha nincs kit szívatnod, és hol laksz? Miért jössz a Roxfortba? Milyen házi állatod van? – pislog nagy szemekkel, várakozóan és olyan energikus, hogy már attól lefáradok, ha ránézek. Nem bírom a túl izgága, hangos embereket.

- Altában lakom – felelem, annak ellenére, hogy tudom, ez a négy betűs városnév képes egy sor másik kérdést generálni.

- Ó, sosem hallottam még róla – meg lepődtem volna – Az hol van? Közel van Londonhoz? Vagy nem Angliában van?

- Messze van – felelem kurtán és visszafordulok az ablakhoz.

Az út nagyon lassan telik. Beszélgetnek, hangoskodnak, Lysander sokszor nyaggat, amikor eszébe jut, hogy öt percig nyugton hagyott és ez vétek. Nem, nem esik le neki, hogy azért nem szólok hozzá, mert nem akarok, hogy azért válaszolok tömören egy-egy kérdésére néha, hogy kopjon le rólam. De az ellentétét érem el az egésszel. Majdnem egy óra alatt szinte mindent megtudok róla, hol járt nyáron, miket csinált, milyen új fura lényeket talált, amikről sosem hallottam. Szerencsére nem engem traktál ilyen információkkal, csupán hallgatom. De ennyi bőven elég, hogy elkönyveljem nem normálisnak, tuti a fejére ejtették, ha ilyen fura lényekről hadovál. Életemben nem hallottam még róluk, pedig volt olyan órám, aminek az volt a neve, hogy a Világ varázslényeinek változatos világa. A zsivajba zörgés-csörömpölés vegyül, végül egy kedvesnek tűnő öreg nő húzza el a fülke ajtaját.

- Kértek valamit, kedveseim? – mosolyog ránk az ajtból, mögötte megpakolt gurulós kocsi. A három fiú egyszerre felel igennel s már pattannak is, hogy szemrevételezzék a kínálatot. Amikor visszatérnek a fülkébe én is kisomfordálok és egy ölnyi csokoládéval térek vissza. Van nálam minden, a csokibékától kezdve a csokoládépálcáig mindenfélével. Nem tudom, hogy mennyire lesz pénzem később édességekre, a roxforti árukról nem is beszélve, szóval most beraktározok alaposan.

- Azta – füttyent egyet Lysander, amikor beteszem magam mögött az ajtót, a többiek is bámulnak, de legalább visszafogottan. – Nagyon édesszájú lehetsz.

- Nem vagyok édesszájú – tudom le ennyivel, elkezdem a táskámba pakolni a csoki halmot, kivéve pár békát, amiket azonnal ki is bontok. Csak egy harapás és máris jobban érzem magam, mintha nem lenne annyira hideg és színesebb lenne a világ. Utálom. A fene gondolta volna, hogy az a másfél hónap zárka egy dementorral ennyire maradandó élmény marad. Ha belegondolok annyira nagy volt a képem. Zárjanak csak el, meg fogják látni, hogy nem én vagyok a bűnös… Lehettem volna ennél ostobább?

- Pedig úgy néz ki, kár tagadnod.

- Ha az vagyok is, nincs hozzá semmi közöd – harapom le a lábát morcosan.  

- Megnézhetem, milyen kártya van benne? – bök Malfoy a dobozra, amikor félretolom.

- Ha gyűjtöd, a tiéd – veszem újra a kezembe és felé nyújtom. Erre persze az idegesítő szőke azonnal morcos képet vág és keresztbe fonja a karjait.

- Vele annyival kedvesebb vagy – durcáskodik, de figyelmen kívül hagyom. – Melyik kártya van benne Scorp?

- Csak Ron Weasley… már ezerszer megvan. Sirius Blacket és Cedric Diggoryt üldözöm mostanában, de olyan ritkán fogok ki olyan békát.  

A beszélgetés végül átvált mendemondák elbeszélésére. Anya mit mesélt Harry Potterról, apa miért nem bírja, mit meséltek, milyen volt Dumbledore, Piton, hogyan harcoltak és a többi. Itt is megpróbál Lysander belevonni a beszélgetésbe azzal a kérdéssel, hogy az én szüleim mit meséltek az utolsó varázsló háborúról, de csak a vállam rántom meg egyszer és bámulok ki tovább az ablakon. Ezt már sosem fogom megtudni, ahogyan azt sem, hogyha a másik kettő képes volt venni a jeleket és békén hagyni, akkor az a szőke vakarék miért nem?

 

*-*-*-*-*-*-*-*

 

-Erlend Larsen – kiáltja nevem végül az igazgató asszony, Minerva McGalagony. Lassú léptekkel, egyenes háttal, büszkén indulok meg a háromlábú szék és a Teszlek Süveg felé, miközben a diákok sugdolódzása kísér. „Ő kicsoda? Ő is gólya lenne?”, „Hogyhogy őt is beosztja a süveg?” , „Mit keres egy ekkora szamár a kicsik között?” és hasonlók.

-Nos, hova is tegyelek téged? – hallok egy hangot, miután fejemre kerül a süveg – Mennyi sötét varázslat kavarog a fejedben, édes fiam. Sokat tanulhattál ezekről… s ravasz vagy, de bátor is, a barátaid igazi kincsek. Nem sok jó történt veled a közelmúltban, békés is vagy, de ezek a sötét gondolatok… Nehéz eset, nehéz eset. – kezd sopánkodásba a kalap, a diákok csendben figyelnek, nem úgy néz ki, mintha bárki bármit is hallana rajtam kívül. - Eszed is van, de még mennyi, ugyanakkor nagyon rideg vagy. Mit gondolsz, vén diák? Tetszene a Mardekár? Vagy tegyelek inkább a Hollóhátba?

- Nekem mindegy, ameddig nyugalom lesz – súgom egy apró sóhajjal a süvegnek. Leteszem a vizsgákat és utána megyek amerre látok. Ennyi. Csak ennyit szeretnék.

- Nyugalom, mi? Tényleg ezt kívánod? – komolyan bólintok. Igen, a kalandokból kijutott nekem tavaly bőven, meghagyom őket másnak. – Akkor legyen hát… HUGRABUG! – kiáltja el magát, mire az egyik asztaltól visszafogott taps hangzik fel. Értetlenkednek, ahogyan mindenki más is, de megtapsolnak.

A ház asztala felé menet észreveszek egy ismerős kék pillantást egy ezüst kígyós zöld lobogó alatt. Szóval Lysander mardekáros. Elmosolyodom, ahogy összefonódik a pillantásunk. Csend lesz, micsoda megkönnyebbülés és micsoda öröm. Mosolyomat félreértelmezve felragyog az arca és hatalmas vigyorral kezd felém integetni. Idióta… Inkább előre nézek és egy szimpatikus helyre, kicsit távol mindenkitől letelepszem.

Vacsora után csatlakozok egy prefektushoz, aki a gólyákat vezeti el a klubhelyiségbe. Minden kölyök megfelelő távolságból próbál nem bámulni, de nem szólok rájuk. Új helyen vannak, távol anyucitól és apucitól, van elég bajuk.

-Itt is volnánk, arra találjátok a konyhának a bejáratát, ahol házimanók dolgoznak, de ezt ne mondjátok el senkinek, az egész Roxfort azt hiszi, hogy csak úgy odavarázsolódnak a fogások az asztalra. Legalábbis azok, akik nem voltak olyan tájékozottak, mint Hermione Granger, akinek köszönhetően már a legtöbb nálunk dolgozó házimanó szabad és kap fizetést. Nem kis munkájába került. Itt is volnánk, a hordóknál van a klubhelyiség bejárata, de nagyon figyeljetek a jelszóra, mert aki elrontja kint éjszakázik – beszél folyamatosan, de neki muszáj, elvégre amolyan idegenvezetőféleség jelenleg. Szóval nem idegesít annyira, mint az a srác a vonaton. S rámosolyogtam, és teljesen félreértette. Belegondolva nem is lehetett volna máshogy értelmezni… egek… ha ezután is zaklatni fog nem tudom, hogy mit fogok csinálni.

Félelmeim nem is alaptalanok. Bárhova megyek az iskolában valahogy mindig összetalálkozunk, pedig kérem szépen! Ez a hely is van legalább olyan hatalmas, mint a Durmstrang! De még úgysem vagyok képes nem összefutni vele, hogy már pár titkos átjárót felfedeztem. Úgy néz ki hatodik érzéke van hozzám, vagy csak velem szórakozik Merlin. Néha Scorpiusszal és másokkal beszélget, ebéd és vacsora közben egyszer hol itt, hol ott eszik, nem érdekli melyik házhoz tartozik az asztal, néha meg valami furcsaságot csinál, sokszor olyan lehetetlen mütyürökkel és testhelyzetekkel, hogy késztetést érzek megkérdezni mit művel. Szerencsére mindig időben vissza fogom magam. Másik nagy szerencsém, hogy inkább a Griffendélesekkel adnak a Hugrabuggosoknak közös órát és a Hollóháttal, Mardekárosokkal csak ritkán. Azért mert ők sunyi fajta mi pedig szelidek és a borzok nem szeretik a kígyókat, legalábbis az egyik szobatársam ezt mondta. Nekem nem kell még órára járnom, mivel az ellenőrző vizsgáimra csak jövő héten kerül sor. Viszont addig feladtak egy rakás könyvet, hogy nézzem át őket, amit meg is teszek, és amiért a klubhelyiségben már elkönyveltek egy Hollóhátat tévesztett hugrabuggosnak.

Egy derűs délután, amikor sem a klubhelyiségben, sem a könyvtárban és sem a vízparton nem találok nyugodt légkört a tanuláshoz, bevetem magam az erdőbe. Azt hiszem Tiltott Rengetegnek hívják, és mint a nevéből is adódik, tiltott. Állítólag nem kéne bemennem a fák közé, nem is szabadna, de ha csak a széléig megyek, mi baj történhetne? Csak tanulni szeretnék, hogy ne lejjebb levő osztályba tegyenek. Megvédeni is meg tudom magam, biztos nem lesz gond.

Csak annyit felejtettem el, hogy a gondok mindig így kezdődnek.

Mindig ilyen gondolatokkal.

-Vigyázz, ne mozdulj! – töri össze az erdő békés csendjét egy hangos kiáltás, aztán a földön találom magam szemem előtt szőke hajszálak, amik eltakarnak mindent.

- Merlin szakállára, mi az istent művelsz?! – kérem számon Lysandert, miután feltápászkodik és a földet pásztázza feszült figyelemmel mindenfele. Még csak bocsánatot sem kért.

- Azt hittem most elkapom… - motyogja, majd előszed a zsebéből valami hagymafüzérhez hasonlító színes dolgot. Jól látom, hogy a színes hagymáknak arca van?

- Micsodát? – kelek fel és porolom le magam én is és próbálok rájönni, hogy mit figyelhet.

- A fülnyüszüngőt. Ott volt a válladon, nem hallottad? – bámul rám meglepetten.

- A micsodát? –lepődök meg én is. Lehet ennek a srácnak tényleg elmentek otthonról?

- Nem hallottál még róluk? Pedig újabban annyi van belőlük, mint százfűléfőzetben a fűből! Nem ártalmasak csak idegesítőek és remek rejtőzködők. Reméltem be tudok egyet fogni és megfigyelni. Persze anyának is szerettem volna küldeni, de valahol itt kell lennie – szegezi tekintetét újra a talajra. Most olyan más… Nem olyan idegesítően idióta, bár még mindig hülyeségeket beszél. Biztos azért, mert most komolyan koncentrál.

- Ha már így beléd botlottam segíthetnél megkeresni – néz rám újra derűsen, nagy vigyorral. Tévedtem. Még mindig ugyanolyan idegesítő. 


Sai2017. 01. 08. 13:45:50#34922
Karakter: Lysander Scamander
Megjegyzés: Yoshikonak


 
Hűvös, esős szeptember 1-ei reggel köszöntött egy álmos Angliai kis falura mely a hegy lábánál húzódott meg. Turisztikailag nem volt látványos és nem is volt nagy, de egy bolttal rendelkezett így az ott élők alapszükségleteiket betudták, szerezni. A nagy pénzköltő shoppingolásokat a fővárosban ejtették, meg Londonban ami két órára van tőlük autóval, vonattal bő három óra alatt tudják megtenni, de falu lakóságának csak kis százaléka rendelkezik autóval mivel a lakósság nagy része idős emberekből áll. Akik se nem látnak, se nem hallanak így mindenki jobban jár, ha nem is rendelkeznek eme modern eszközzel.  Nos, a kis falunk legszélén állt egy kívülről elégé elhanyagolt házikó, de belül makulátlan állapotú.  Illetve kívül is, de bűbáj segítségével a muglik számára csak egy romhalmaz.  Tehát az ember azt hinni nem is lakják, pedig a helyiek minden este fényt látnak az ablakaiból. Nem lepődtek meg ezen sosem, furcsa család volt furcsa szokásokkal.  Vegyünk például a családfőt. Jól nézne ki, ha ruházata nem hanyagolná el egy ütött köpött bőrkabáttal, ami már alapjáraton elrontja fizikai tökéletességet. Hisz negyven éves korára nem öreg se nem kopasz. Olyan férfi, aki után sok nő megfordulna, ha adna a kinézetére is, de emberünket nem érdekli neki bőven elég, ha csak egy nő néz utána az pedig szépséges felesége Luna.  Az asszony férjével ellentétben jólöltözött nő.  Ezáltal nincs olyan ember az utcán, aki ne fordult volna meg utána. Nála csak az volta zavaró, hogy az újságokat fejjel lefelé olvasta így többségében buta szőke libának skatulyázták be.  Az érdekes hangokról, ami a háztól jön, már ne is beszéljünk. Helyiek biztosak benne, hogy a családot szellemek kísértik hisz ilyen földöntúli hangokat csak is az ördög gyermekei adnak ki.
A házaspárnak két fia van. Ikrek. Mindketten szőkék, ahogy az anyjuk. A szemünk színe viszont különböző és a haj hosszúságuk is, de az csak azért, hogy jobban meg lehessen őket különbőztetni. Ők döntöttek így.  Az idősebbiknek barna szemei vannak, míg a fiatalabbnak kék, ahogy édesanyjuknak. A család leg hangosabb, legbizarabb, legproblémásabb egyéne a fiatalabbik fiú, de nincs sok hátra és végre a falu megpihenhet hisz szeptember 1-e az iskolakezdés ünnepe. A pontos idő reggel 9 óra. Luna kapkodva dob össze a családnak valami ehetőt, míg férje fiaik szobája felé tart, hogy kirázza őket az ágyból. Vagyis csak egy valakit. Lysandernek nem az erőssége a korán kellés és ezt családja is tudja, pedig 14 évesen itt lenne az idő, hogy egyedül is menjen neki.  De nem könnyű, ha az ember előző este partizni volt a barátaival a fővárosban ahonnan részegen repült haza seprűjével, de aki éjszaka legény az nappal is legyen az, nem de? Mondaná neki a család, ha ő figyelembe is venné őket.
-          Lys felkelni! – nagy dörömbölés jön a csukott ajtó felöl. A hang tulajdonosa az apja, de első körben Lys azt se tudja, hol van. Zúg a feje, a torka ki van száradva, a teste pedig olyan nehéz, mint egy farönk legalább is ő ezt érzi.
Pár perc után a dörömbölés abba marad. Lys megkönnyebbül és épp az igaz álmok világába térne vissza, de ekkor hangosan, nyikorogva kinyílik az ajtó. Apja dugja, be a fejét majd pálcáját felemelve elmormol egy varázsigét és egy vízzel töltött lufi csattan Lys feje búbján. Ezzel még nem is lenne gond, de a víz, ami benne van hihetetlen módon – 50 fokos.  Ja, igen a család, akinél járunk nem hétköznapi család. Varázslók.
 
-          Váá, ez miért kaptam? – sikítok, fel mikor megérzem a jég hideg vizet a tarkómon lefolyni.
-          Nem szeretnék megint épp, hogy csak befutni a vonathoz, mint minden évben Lys. – mosolyog rám apám.
-          Pedig az izgalom senkinek se árt. – mondom neki bölcsen, de azért felülök. Egy szárító bűbájjal eltüntetem magamról a vizet.
-          Lorcan? – kérdezem, mikor meglátom, hogy nincs az ágyában, sőt már be is ágyazott. A kis angyal. Húzom el a szám a gondolatra.
-          Kettőt tippelhetsz, de azért segítek, épp az útra készül.  – feleli, apám miközben széthúzza a függönyöket. A fény szinte átvágja a retinám.
-          Sminkel? – kérdezem elhűlten, de persze csak megjátszva hisz családom tudja milyen is vagyok ám.
Apa felnevet, majd megrázza a fejét és magamra hagy. Így én is neki állok „ sminkelni” és miután végeztem lebaktattam hozzájuk bőröndöstül mindenestül a konyhába. A legközelebbi székre vettem le magam és várom gondoskodó anyám kiszolgálását. Mázli, hogy nem Weasley vagyok, mert ott nekem kéne csinálni a reggelimet legalább is mikor  nyár elején Hugo-nál jártam még ez volt a szokás
-          Pirítós vagy palacsinta? – kérdezi, tőlem anyám mikor elnyúlok fáradtan a reggeliző asztalon. Soha többé nem iszom. Bár ezt mindig megfogadom, mégse tudok ellenállni egy jó italnak.   
-           Palacsinta. – felelem, miközben lassan lehunyom a szememet.
-          Vissza ne aludj nekem! – szól, rám kedvesen anya én pedig csak nagyokat pislogok rá, hogy eleget tegyek a kérésének.
-          Miért sietünk így ? – kérdezem tőle kíváncsian. Közben egy nagyot ásítok.
-          Apátokkal be kell fognunk egy agyturkászt ami London környékén garázdálkodik. Előbb kell odaérnünk, mint a mugli kormány így hamarabb dobunk ki titeket az állomáson.
Hümmögök egy párat, hogy lássa, figyelek rá. Hamarosan Lorcan és apa is befutotta a konyhába.
-          Ácsi! – pattantam fel és Lorcan elé álltam. Ő értetlenül nézet rám.
-          Mi van? – és lökne is félre, de én nem hagyom.
-          Hmmm, ahogy gondoltam szar lett. – felelem neki csalódottan.
-          Micsoda?
-          Hát a sminked. – vigyorogtam erre ő csak fáradtan eltolt magától. - Még nagyon korán van hozzád Lys.  
 
Nem tehetek róla, hogy lassan eszem. Igenis nem szabad gyorsan kapkodni, mert az egészségetlen. És a legfontosabb étkezés a reggeli így idén se hoztunk szégyent magunkra. Vagyis, én nem hoztam magamra szégyent ismét 3 perccel indulás előtt sikerült beérni a vágányhoz. Megkönnyebbülten fújtam ki a benntartott levegőt.
-          Az idei új rekordunk. – vigyorogtam Lorcanra, aki nem nagyon díjazta, megint leszidott. Mostanában olyan stresszes, ha lány lenne menszeszére tudnám fogni, de mivel fiú ötletem sincs, mi baja lehet.
-          Ha nem lennél ilyen tetű lassú nem kéne minden évben eljátszani ezt a műsort.
-          Hé, tévedésben élsz a tetű nem is lassú az a csiga.
-          Lys! – emelte fel a hangját.
-          Oké, oké csöndben leszek. – tettem magam elé védekezően a kezem.
-          Köszönöm. – azzal már pakolta is fel a ládáinkat a szerelvény csomag megőrző részlegébe. Én addig előre mentem megkeresni Scorpiust.  Nem csalódtam benne hisz ismét egyedül ült egy kabinban. Feltéptem az ajtót. És a lehető legkomolyabban adtam elő neki azt, amit a nyáron tanultam.
-          Jegyeket, bérleteket BKV ellenőrzés! – mondtam neki szigorúan. Ő felnézett rám, (mert eddig az egyik könyvét bújta csak ne keljen mások szemébe néznie. Első óta ilyen csak nekem nyílt eddig meg illetve még Albusnak és Lorcan –nak is, de én vagyok az első számú legfontosabb barátja) majd elmosolyodott.
-          Mi az a BKV? – kérdezte miközben elvette a szomszédos ülésről a kabátját, hogy le tudjak oda ülni.
-          Passz. - vontam neki vállat. – Nyáron, Magyarországon voltunk és miközben vonatoztunk egy ellenőr így köszönt nekünk. Először azt hittem ez valami helyi köszönési forma. Aztán rájöttünk, hogy szimplán csak ilyenek az emberek arra felé. – huppantam le vele szemben majd a magammal hozott hátizsákomból minden ízű drazsé csomagot húztam elő. Felé nyújtottam ő pedig egy jó nagy marékkal kivett belőle. Persze ő nem tudja, hogy minden finomat már kiettem belőle és csak hányás, föld illetve szellem ízűt hagytam benne.
-          Na, és mesélj, merre császkáltál? Tegnap nem tudtalak elérni azon a mobilon, amit adtál. Tavaly kapott tőlem egy mobilt szülinapjára, hogy ha kell gyorsabban is eltudjon, érni a nyáron, ha kellek neki. Hisz a bagoly posta már olyan elavult.
-          Ja, bocsi inni voltunk. És elfajultak a dolgok, de ismersz megoldottam, illetve felejtő bűbájt szórtam az egyik muglira történtek miatt, ami következtében kijöttek a minisztériumtól. És legnagyobb pechemre Hermione néni volt az. Képzelheted milyen szent beszédet kaptam magától a miniszter asszonytól. Égtem, mint a Reichstag, de mégis megúsztam ennyivel. Valamit tudok, úgy érzem- vigyorogtam rá miközben elhadartam neki egy szuszra a tegnapi nap 5 órás esemény sorozatát.  Vagyis csak tippelem, mert a fele hiányzik a történetnek.
-          Én se értem, hogy úszhattad meg ennyivel. – nézet rám Scorp úgy, mintha csoda történt volna velem, de azért némi iróniát kiéreztem a hangjából. Scorp a legjobb barátom. Úgy ismerem, mint a tenyeremet. Első óta együtt lógunk és nem csak azért, mert egy házba kerültünk ez több annál. A kezdetek óta hisz nekem. Amikor pacaltlábú pókokról beszélek neki ( és nem azért , mert szellemileg visszamaradott lennék, bár Lorcan mindig ezt állítja)  nem úgy néz rám, mint egy menthetetlen idiótára ő tényleg elhiszi azt, amit mondok neki. Tényleg hiszi, hogy léteznek ezek a lények és én meg is mutatnám neki, ha hajlandóak lennének Scorp előtt is mutatkozni, de nem teszik. Így Scorp csak hisz nekem, de ez mindig jólesik tőle.   Scorp pedig akkoriban végtelenül magányos volt így mindketten csak jól jártunk a másikkal. Scopot kerülik a Malfoy név miatt. Pedig ez csak egy név neki semmi köze sincs ahhoz mumifikált csávóhoz.  A nagy jókedvünkben Lorcan vágta ki az ajtót kipirultan és fáradtan.
-          Na, mi az? Szerelmet vallottak neked? – nevettem miközben mérgesen lehuppant Scorp mellé.
-          Nem vagyok az inasod, hogy én cipeljem a poggyászodat.
-          Valóban, de te vagy az idősebb.
-          És ehhez mi köze ahhoz, hogy felemeld a segged innen és segíts nekem, ha már jól ott hagytál.
-          Kicsi vagyok és védtelen és anyuék is megmondták a te feladatos, hogy vigyáz rám. – mondtam kioktatóan, de befejezni már nem tudtam, mert Lorcan épp az egyik vaskos könyvévvel akart megdobni, amit mindig magánál hord. Nem is értem, hogy bírja el olyan nehéz, mint egy darab tégla, amikor is egy kecses pálcaintéssel hárítottam a vaskos könyvet, az az éppen érkező fiú képébe vágódott. Váratlan támadás lehetett számára, mert védekezni se tudott már. Megjátszott szigorrar fordultam Lorcan felé.
-          Szerintem azt is megértette volna, ha azt mondod neki, hogy nincs már több hely a fülkében.-
Persze testvérem már nem figyelt rám, Scopius csöndben figyelte a fejleményeket. A srác magasabb volt nálam, ami nem nagy szó tekintve, hogy mindenki magasabb nálam. Fekete haja rendezetten állt. Izmos testét pedig még a talár se tudta takarni. Bár még csak egy közönséges talár volt. Se címer se semmi. Az idegen teljesen új volt hisz ismernünk kellene már, ha már a Roxforti vonaton utazik.
-          Sajnálom, nem neked szántam. Csak a fogyatékos öcsémet próbálom nevelni. - vette fel a földről a könyvet Lorcan miközben közelebb ment az idegenhez és kezet nyújtott neki.
-          Jól vagy? – nézet rá aggódva. Én meg csak tüntetőleg az ablak felé fordultam a fogyatékos jelző miatt. Ezt még visszakapja Lorcan kamatostul. Magamban száz meg száz bosszút eszeltem ki ellene, amikor végre az idegen hallata a hangját.
-          Semmi baj. Én nem figyeltem. – mondta teljesen nyugodtan. A könyv piros foltot hagyott maga után, de ez se tette tönkre a tökéletes arc vonásait.  Helyes volt. Kifejezetten helyes, de ezt az itt ülőknek nem kell tudnia. Bár az is igaz tisztában vannak vele, hogy nem csak lányokkal randizok, hanem fiúkkal is.
Az idegen felém fordult. Majd felemelve a kezét a mellettem lévő üres helyre mutatott.
-          Szabad? – kérdezte miközben mélyen a szemembe nézet. Egy pillanatra meg babonázott.
-          Ezt úgy kérdezed, mintha a kezemet akarnád megkérni. - tértem vissza ismét a régi énemhez a csöndesebb pillanatból. – Látsz mellettem valakit? Ha nem akkor nyugodtan ülj le. – megpaskoltam az ülést magam mellett.
Megköszönte és leült mellém. Lorcan ismét leült Scorp mellé és egy ideig csöndben ültünk, mint a kukák. Megelégeltem és beszélni kezdtem.
-          És honnan jöttél? Még sose láttalak itt. A Trimágus tusa miatt utazol velünk? Melyik iskolához tartózol? Bár ez egyértelmű hisz nem vagy lány. – nevetem, fel. -  Miért velünk jössz? A Tusa csak két hét múlva lesz. Hogy hívnak? Hány éves vagy? És… - nem tudtam folytatni, mert Lorcan előre hajolt és befogta a számat.
-          Bocsi, nagy szófosásait szoktak lenni és elégé kibírhatatlan, de, ha szeretnéd, kidobom a fülkéből.
Tüntetőleg hümmögtem még párat, de feladtam, mert Lorcannak eszébe se volt elengedni. Az újfiú pedig csak értetlenül figyelte a jelenetet.


© Copyright 2009-2017. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).