- Elájultál – simogatja az arcom, bennem közben előtörnek a mai nap emlékei– Lucy! Mi van a nővéremmel? – kérdezem tőle kétségbeesetten, és fel is pattannék ülő helyzetemből, ha ő ebben nem akadályozna meg.– Ne ugrálj annyit, most estél össze –aztán mégis enged én pedig a saját lábaimon állva a pók felé fordulok.

- Miért nem kérdezed meg a nővéred?- kérdezi miközben többször is végig  fut rajtam a tekintette.

- Mert tőled kérdezem, és úgy néz ki, sokat tudsz! – lépek közelebb felé, de Erlned egyik karja elkapja az enyémet így csak biztos távolságból tudom tovább faggatni.– Kérlek!

- Ó, a bűvös varázsszó, a barátod sokat tanulhatna tőled.

- Ne szórakozz már, hanem válaszolj neki – Erlend szavait hallva kissé megnyugodom, de ez cseppet sem látszik rajtam, pedig tényleg hálás vagyok neki, hogy végig itt maradt velem, pedig nélkülem már el is mehetett volna.– Mit tudsz a testvéréről? Hogy értetted, hogy haldoklik?

- Úgy ahogy mondtam. Nincs már sok vissza neki és gyógymód sincs rá –  a vér is megfagy az ereimben. Lucy kvibli, Lucy a muglik világát éli, lucy nem találkozik felfedezni való élőlényekkel, ő….

- Mintha azt mondtad volna, hogy csak a te véred mentheti meg – Erlend hangja visszahozz kétségbeesésemből, feléje fordulok. Az arc kifejezése egyből elárulja, hogy dühös.

- Mondtam volna ilyet?

- Igen, én is emlékszem rá! – reményekkel fordulok ismét vissza pókunk felé.

- A nővéred testében méreg van, ennél többet nem mondhatok – hátat fordít nekünk, ne, nem mehet el! – Jobban jártok, ha most hazamentek.

- Milyen méreg? Honnét tudsz te erről? Mennyi ideje van még vissza és ha a véred az egyetlen gyógymód, akkor miért nem segítesz?-  teszem, fel neki kétségbeesve azt a rengetek kérdést, ami a belsőmet szaggatja. Meg se hallja őket, de én nem hagyom, annyiban utána nyúlok és elkapom emberi karját, persze a hideg is kiráz, de most nem dermedhetek le. Most Lucy-ért ki kell bírnom.

- Tűnés innen! – mordul rám majd könnyedén a magasba emel és Erlendre hajít, aki nagyot nyögve tompítja az esésemet. Épp, hogy csak összeszedjük magunkat pókunk már fölénk is magasodik rettentő alakjával– A nővérednek még egy éve lehet hátra, a többiről kérdezd őt. Most pedig vidd tűnés – pálcámat nekem dobja amit eddig oly gondosan magánál tartott, nyolc lábaival pedig az erdő mélye felé veszi az irányt.

- Várj! Még nem végeztünk! – szaladnék utána , de Erlned elkapja a karomat és megállít ebben.– Erlend! Eressz!

- Addig nem, ameddig le nem nyugszol! Ha nem akar beszélni, akkor sem fog, ha egész nap rajta lógsz, a végén még egy gubóban végzed. Le kell nyugodnod.

- De a nővérem!

- Tudom, ezért is kéne tőle megkérdezned. Van egy évünk. Ha most viszont utána rohansz lehet, újból rád támad, vagy eltévedsz az erdőben és akkor aztán keresheted hol hagytad a követ. Ha fejjel rohansz a falnak, azzal nem segítesz senkinek

- De… - nincs értelme tovább vitatkoznom vele erről, be kell látnom, hogy most ebben igaza van. Megadóan csak lehajtom a fejem és mély depresszióba süllyedek.

- Na látod, egyszerűbb, ha a nővérednél kezded. Ehhez a pókhoz bármikor visszajöhetünk, most pedig gyere – megfogja a kezem és visszafelé diktálja a tempót.

A visszaúton nem beszélünk egymással, ERlend kitartóan fogja továbbra is kezemet, nehogy visszaszaladjak a pókhoz. A tisztásra érve ahová korábban érkeztünk a Kneazle nyávogására figyelünk fel. Már jön is felénk és lábaimhoz dörgölőzve próbál kicsikarni belőlem némi életkedvet, de sajna ez nem sikerült neki. Továbbra is csak a mély depresszióba süllyedve állok ott Erlend kezét fogva.

-         Van ötleted hol lehet a kő? – kérdezi hirtelen Erlend, de én csak megingatom a fejem válaszként– Van rajta valami jel? Esetleg különleges formája volt? – megint csak fejrázást adok neki válaszként. Nagyot sóhajtva egyedül neki kezd keresni.

 Aztán eszébe jut, hogy egy Invito varázslattal hamarabb meglesz a zsubszkulcsunk, el is mormolja, majd a kő segítségével a bagolytoronyba érkezünk. A mai nap harmadjára esek rá, de jelek szerint ez őt nem zavarja, nem lök el, csak azért válunk el egymástól, mert közöttünk a kis Kneazel keservesen felnyávog. Hoppá őt is elhoztuk magunkkal.

-Gyere Lysander, gyerünk, talpra – miután talpra állunk és egyhelyben maradok, míg ő már indulna is meg a klubhelyiségébe.

-Lysander? Vissza tudsz osonni a Mardekár klubhelyiségébe?

- Persze – felelem neki egykedvűen ő pedig pár perc gondolkodás után ismét tenyerébe zárja a kezemet.

- Mit szólnál egy pizsi partihoz? Lefogadom, hogy a Hugrabugosokénál otthonosabb házban még sosem voltál –  maga után húz. A kastély folyosóin végig osonva eljutunk a Hugrabug klubhelyiségének ajtajához. Most belegondolva sose jártam itt. Nincs is Hugrabugos barátom, nem mintha rosszban lennék velük csak nincs, sok közös óránk meg amúgy se járnak össze a különböző házak, csak én vagyok olyan, hogy mindenkihez oda pofátlankodok. Ez olyan Lysanderes dolog.

A bejárat előtti hordón lekopog egy jelszót, de már semmire s emlékszem belőle, ez a veszély már nem fenyegeti őket, hogy éjszakánkét majd bejárok a klubhelyiségükbe.  A hálókörletbe érve már mindenki alszik. Erlend ad egy pólót és egy nadrágot én csendben magamra húzom a kölcsönkapott ruhadarabokat. Jó nagyok, de jelenleg ez a legkisebb problémám a mai napban.

-Hé, a nővérednek semmi baja nem lesz. Megtaláljuk az ellenszert – vigasztalóan megsimogatja a hátam miután elfekszünk az ágyában. - Jó éjszakát!

- Jó éjt – súgom neki vissza, de nem is kell sok idő, hogy a fáradság és kétségbeesés miatt valami megbízható , meleg pontott keresek magamnak így akaratlanul is, de szorosan átölelem Erlendet, ki háttal nekem próbál álomba szenderülni.

Reggel zsivajra és kuncogásra ébredek. Álmosan pislogok körbe majd feladva inkább szorosabban ölelem magamhoz Erlend testét.

- Hm… még öt perc .

- Lysander, kelj fel . Hé! Ébredj már fel!  a rázogatás hatásosnak bizonyult, mert kipattannak a szemeim aztán szép lassan rá is jövök, hogy hol vagyok.

- Komolyan Larsen, Scamander a csajod? –  nevetnek ránk a Hugrabugosok.

- Csak irigykedtek ,de nem adom. Mostantól hivatalosan is ő a párnám, ezer éve nem aludtam ilyen jót – a hatás nem várat magára, mindenki rögtön a régi énemet látja viszont. Jókedvűen intenek nekem mikor ERlned társaságában elhagytuk a klubhelyiséget. Persze szigorúan csak azután miután rendbe szedtük magunkat.

-Hé, hogy vagy? – a bejáratnál állva teszi fel Erlend ezt az egyszerű kérdést nekem mégis nehéz rá őszinte választ adnom.

- Egész jól, bár voltam már fényesebben is.

- Ha visszamész a pókhoz, szólj, veled tartok –vállamra teszi a kezét. Valamiért megnyugtat.

- Ne aggódj, fogok. Most, hogy hivatalosan is a kutatótársam vagy, le sem tudsz majd magadról vakarni! –vigyorgok rá, ami az ő arcára is mosolyt csal.

- Ha nem mondod, észre sem veszem.

- Most pedig írok Lucynek. Meg kell magyaráznia ezt azt egészet! Az is lehet, hogy kiszököm hozzá, az is lehet, hogy tévedés az egész és valójában semmi baja – hajamba túr bíztatóan.

- Nem tudom, de a nővéredtől kell hallanod. S ha igaz is, amit a pók mondott, minden rendben lesz. Apropó… a macskával mi legyen- kérdezi.

- A kneazellel? Megtarthatnád, úgy tűnik, hogy kedvel téged

- Jól van… a baglyot, amúgy is csak kölcsönbe kaptam – elköszönés után nem bírok magammal és sarkon fordulva a nyakába vettem magam.

- Köszönöm Erlend, köszönök mindent – suttogom őszinte hálával a fülébe majd gyorsan a Mardekár klubhelyiségbe veszem az utam.

***

Két nap telt el a kiruccanásuk óta. Két napja írtam Lucy- nak. Két napja várom a válaszát, de semmi. Oké, ha a hegy nem megy Mohamedhez akkor Mohamed megy a hegyhez, azt hiszem valahogy így mondta Lucy annak idején ezt a mugli mondást.   A lendület meg is lenne, hozzá csak éppen a körülmények nem engedik. Jelenleg Draco Malfoy bájital óráján kell ülnöm csendben és odafigyelve. Jobb oldalamon Lorcan foglal helyet, míg a balon Scorpius hátam mögött pedig Erlend ül két padsorra arrébb így szökni semmi esélyem.

-         Ki tudja mely főzet képes ugyanazt a hatást elérni, mint a bénító bájital főzete? – hallom meg fél fülel Draco professzor egyszerű kérdését. Az osztály némán hallgat, én pedig csak duzzogva bámulok ki a szabadba. Lorcan mellettem halkan felsóhajt, majd egy kis papír fecnit csúsztat elém,  mellyel gyöngybetűkkel  írt.

„ Lys mi bajod?  2 napja úgy csinálsz, mintha világ tartozna neked némi magyarázattal.”

Közelebb húzom magamhoz a kis fecnit, hogy megírjam neki a választ.

„ Tartozik is csak éppen nem a világ hanem Lucy!”

„ Lucy? Miért ? összekaptatok vagy mi? Bár veled nem nehéz.”

„ Mindegy hagyjuk, haza kell ugranom, faláznál?”

A kérdést látva rám pillant. Szemeimben egyszerre tűnik fel az értetlenkedés és a harag, hogy már megint csak a rosszan jár az eszem.

„ Eszedbe ne jusson! Tényleg írok anyáéknak.”

„Jaj, Lorcan már nem vagyunk ovisok és ez most tényleg nagyon komoly, muszáj vele beszélnem még ma! Kérlek!”

„Ah, jó van, de tartózol ezért.”

„Duplán.” – vigyorogtam rá, mint a vadalma.

_-                    - Rendben, ha senki nem tudja rá a választ akkor holnapra kérek belőle egy 12 oldalas eszét. -  ez megtette a hatását a két ház egyszerre nyögött fel. Pedig a Mardekár és a Hugrabug sose értet semmiben egyet.

_-                     

_-                    - De tanár úr, holnap kvidvics meccs lesz a Mardekár és Griffendél között! – emelte fel a hangját a legnagyobb sóhajtozó, aki nem más, mint Jack  Monstro.

_-                     

_-                    - Lysander tudja a választ úgyis ő a suli hivatalos bájital zseni bolondja. Halljuk Lysander!– hátrafordultam hozzá és, hogy ne legyen annyira elégedet ezzel akis akciójával vállat vontam neki..

_-                     

_-                    -  Mint mondtam korábban is fogyi Mostro értelmi fogyatékosokkal nem kommunikálok. - Szemei villámokat szórtak csak azért, mert vissza pofáztam neki.

_-                     

_-                    - Mardekáros létedre nem izgat a holnapi meccs?- ezek szerint figyelmen kívül hagyta a beszólásomat. Nocsak, sokat fejlődött az önkontrolja terén.

_-                     

_-                    - Nem – felelletem neki halál nyugalommal. Ekkor szakadt el nála  cérna egy rontást küldött felém, ami csak azért nem ért célba , mert Erlend sokkal, gyorsabb reflexekkel lett megáldva , mint én, kivédte a rontás, ami belecsapódott a falba jó mély lyukat hagyva maga után. Az osztály némán figyelte mi fog még következni, jelenleg mindenki elfelejtette az eszét, majd pálcáját Jack felé irányította. csak egy pad választotta el őket egymástól illetve Erlend padtársa, aki rémülten húzta össze magát nehogy az átkok eltalálják.

_-                     

_-                    - Elég legyen! Az iskolában nincs varázslás, főleg, ha azt párbaj céljából használják! – Draco szigorú hangja a pálcák leengedéséhez vezetett.

_-                     

_-                    - Óra után itt maradnak és mindhárman bűntető munkát kapnak. – mi, nem már, Jack kezdte és amúgy is Erlend csak meg akart védeni.
- Tanár úr ERlend csak…. – kezdtem volna, de Draco a szavamba vágott.
- Nem érdekel, folytatnám az órát, ha engednéd!- a kivetítő felé fordult majd mesélni kezdet a főzet első kezdetleges formájáról melyet az 1600-as években fejlesztetek ki az akkori varázslók.

Mérgesen ültem vissza a helyemre, mert ugye a párbaj miatt hirtelen mindhárman felpattantunk. Jack gonosz vigyora nem hagyott nyugodni, csak azért nem vetettem rá magam, mert Lorcan a kezét az enyémre tette nehogy hirtelen meggondolatlanságból elhagyjam a helyemet.

Óra után csendben álltunk a tanári asztal előtt. Én középen tőlem balra Jack jobb oldalamon pedig Erlend. Draco megvárta,míg mindenki távozik és csak négyen maradunk
- A bagoly ház kipucolást kapjátok. Természetesen pálca nélkül.- az ítélet mindhármunkat ledöbbentett, főleg azért, mert együtt kell csinálnunk.
- Mi? Nem fogok alantas mugli munkát végezni ezzel!- fakadt ki Jack miközebn rám mutatott.
- Nehogy letörjön a körmöd kisherceg!- halkan szóltam be neki, de őt ez annyira felidegesítette, hogy hosszú szőke hajamat megragadva magához rántott. Ezzel csak azt érte el, hogy pár szál hajszálam a markában maradt.
- Ide figyelj Scamander!- sziszegte pár centire az arcomtól, de folyatni már nem tudta, mert Draco szétválasztott minket. Megtépázott fejemet simogattam nyugtatóan.
- Este órák után kezdjenek is neki, ellenőrizni fogom magukat. A szüleiket pedig értesíteni fogom elfogadhatatlan viselkedésük kapcsán. Mehetnek!

Kint Lorcan és Scorp állt. Jack direkt még nekik is ment miközben mérgesen fújtatva elment.

-         - Mi történt?- fordult felém Lorcan miután Jack már hallótávolságon kívülre esett.

-         - Csak a szokásos játszotta az eszét és miatta büntető munkát kaptunk, ráadásul még Erlend is pedig ő tényleg ártatlan.

-         - Nem gond, tudok felmosni és söpörni. - tette kezét bíztatóan a vállamra egy mosoly kíséretében. Ez belőlem is kiváltott egy jó nagy nevetést. Az idegeskedésem el is szállt.

-         - Akkor megnyugodtam.

-         - Azért csak vigyázzatok vele, mostanában szokatlanul agresszív lett. - hallatta hangját Scorp halkan.

-        -  Ne aggódj mi ketten vagyunk ő meg egyedül. - kacsintottam rá megszokott Scamander vigyorommal.

A takarítással még nem is lenne gondom, otthon is kell, van benne némi tapasztalatom, a gond Jack jelenléte jelenti nem elég, hogy csak ott áll a bejárat előtt karba tett kezekkel, de közben még utasítgat is minket, hogy hol maradt ki egy- egy folt amit nem vettünk észre.

-         - Jack! – kezdtem volna meg az újabb vitát vele, de Erlend megállított benne. Megragadta a vállamat is a másik irányba fordított, hogy ne lássam annak a gyökérnek az alakját.

_-                    - Koncentráljunk erre és annál hamarabb szabadulhatunk innen. - igazat adtam neki és igyekeztem nem figyelni a továbbiakban Jack-re.  

_-                    Este 11 is már elmúlt, és mivel csak ketten sikáltuk a padlót nem is tudtunk gyorsabban haladni, a madár szar ritka makacs folt, amit varázslat nélkül igen nehéz eltüntetni.

_-                    - Igaz, hogy jártok? – tette fel a kérdést váratlanul Jack. Értetlenkedve fordultam feléje.

_-                    - Tessék?

_-                    - Jól hallottad, válaszolj!- a tekintette mindent elárult. Féltékeny volt, csak az nem értem mire? Én és Erlend nem járunk. Tényleg ezt pletykálják rólunk csak azért, mert nála aludtam?  Picit Erlendre pillantottam, némi pírt véltem felfedezni az arcán, amitől kissé én is elpirultam. Most, hogy belegondolok öreg hiba volt, hisz még rá is másztam, szegény Erlend mibe kevertem…

_-                    - Abszolút nem értem miről hablatyolsz, mint mondtam az értelmi fogyatékosok nyelvét nem értem. - próbáltam hozni előtte az értetlent ez már túl sok volt neki, megindult felém haraggal a tekintetében.

_-                    - A szart is ki átkozom belőled Scamander!  – sziszegte és már vette is elő a pálcáját, én se haboztam, szemem sarkából láttam, ahogy Erlend  is felkészül egy eseteleges párbajra, ami végül nem történt meg közöttünk. Ami megzavart minket az egy zsubszkulcs volt. Nem is akármilyen. Bagoly formában repült közénk. A teste enyhén fényleni kezdet, mint egy patrónus bűbáj mely általában egy állat alakjában jelenik meg. Túl sok volt a fény így kénytelen voltam becsukni a szemeimet mielőtt a retinám is kiéget volna.  Az örvény most nem volt olyan durva, mint mikor én csináltam ezek szerint van még hova fejlődnöm ezen a téren. Mikor megérkeztem a lábaimon álltam. Tényleg sokkal barátságosabb utazás volt ez, mint a múltkori. Szemeimet kinyitva pedig valami eszméletlen látvány tárult elém.  A táj ezerszer barátságosabb és mesésebb volt, mint ahol a pók élt. Csak úgy dúskált az élettől.   

- Ilyen lények élhetnek az erdőben? – kérdem a mese végén elképedve. Ilyen lényeket engednek a diákok közelébe? Ezek után nem csodálom azt a sok kalamajkát és véres történést, ami az iskola területén zajlott a múltban.

-  Hát , hogy is mondjam….Nem egészen itt élnek. - kezd bele, ami megint nem tetszik annyira, mint szeretném. Nem is kérdezek rá, nem vagyok benne biztos, hogy akarom tudni, ezért csak a szemöldököm húzom fel.

- Zsupszkulcsot kell használnunk, hogy eljussunk hozzájuk…. és  ez legalább egy napos kaland lesz, ha nem több - avat be ebbe az aprócska részletbe és hát... több sem kell, hogy ráförmedjek - tehát az egyik legsúlyosabb kihágást akarod velem megcsinálni már az első napon?

- Nyugi, sokszorosító bűbáj segítségével egy napig senkinek se tűnik fel, hogy leléptünk. Csinálunk magunkból még egyet. Ők pedig bejárnak órára. Igaz sajna beszélni nem tudnak, de reménykedjünk benne, hogy egy tanár se fogja őket feleltetni és akkor nem lesz gond. – ecseteli a pompás, rizikófaktorokkal teli tervét, amitől cseppet sem leszek nyugodtabb.

- Scamander…. – kezdenék bele, de hirtelen a számra tapasztja a kezét és elhallgattat. Két lány tűnik fel és halad el mellettünk, jól meg is néznek minket, majd hatalmas vinnyogásba kezdenek. Ahogy eszembe jut, hogy miért, szörnyen zavarba jövök. Ahogy Scamander és én állunk egy elhagyatott folyosón... mint egy titkos, szerelmi légyott...

- Már mindent elterveztem. - közli halál komolyan, de még próbálom magam túltenni az előbbieken. Egész... finom, puha ujjai vannak... 

- Lázas vagy? – kérdi  aggódva a homlokom tapogatva, ami nem segít. Hogy ne hozzon még jobban zavarba, elkapom a csuklóját és eltávolítom a kezét a homlokomról és elkapom a tekintetét. Szemezünk egy ideig, a fejemben valahol hátul megfogalmazódik a gondolat, hogy lehet, hogy olyan, mint én, de ez csupán egy röpke pillanatig tart.

- Áúv, normális vagy? –jajdulok fel a karomhoz kapva, mert ez a félkegyelmű képes volt belém cspíni.

- Igen, eme szőrszál segítségével foglak sokszorosítani – magyarázza boldogan én meg már kezdem megbánni a döntésem. Remélem, nem leszünk kopaszak az év végére a kis kalandjai miatt - Ne aggódj, kitűnő vagyok bájitaltanból tökéletes másolatod lesz.  Hajnali egykor találkozzunk a bagoly toronynál. A klubhelyiségetek feletti emeleten van. Ki van táblázva nem fogod eltéveszteni. Légy láthatatlan, ne lásson meg senki. Hozd a pálcát és kb. ennyi, minden mást én intézek. Akkor este majd találkozunk, szia!  - siet el, mielőtt bármit is válaszolhatnék. Bár ha maradt volna, akkor sem biztos, hogy tudok mit mondani. Igen, gondolkodnék, hogy most a fejem verjem a falba vagy megtépjem egy kicsit. Kis kihágásokról volt szó, nem?

Ezek után nem tudok semmire sem koncentrálni, sem a varázslósakkra, sem az órákra, sem semmi másra. Próbálom elképzelni a helyet, ahova menni fogunk, a hasonmásainkat, hogyan fogják túlélni a napot és hasonlók. Én még nem lepnék meg senkit a hallgatásommal, de Scamander...

Koncentráció teljes hiányában a könyvtárban próbálok információt találni a varázslényeinkről, de semmi. Egy betű sincs róluk, ami épp olyan megnyugtató, mint nyomasztó. Jobb esetben nem találunk semmit, bár a múltkori után ebben kételkedem. Rosszabb esetben találunk egy olyan lényt, akiről semmit sem tudunk. Miért érzem úgy, hogy egy orosz rulettbe keveredtem?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy kihagyjam a mai kalandot és kerüljek el minden veszélyt, mégha csak annyiról is lenne szó, hogy rögtön az első pár hát után kivágnak. Ezen gondolkodtam éjfélig, de a lelkiismeretem nem engedett. Ha nem megyek, az az idióta biztosan egyedül vág neki az útnak és ha bajba keveredik, akkor nem számíthat senkire. Nem tudom így elengedni egyedül...

Miután vagy százszor lejátszottam ezt magamban  egy nagy sóhaj után felkapom a pálcám és kisettenkedem a toronyba. Nem ismerem még úgy a folyosókat, rebesgetik, hogy titkos átjárók tömkelege van a kastélyban, de még nem volt időm felderíteni őket. Pedig most milyen jól jönnének! Végül senki sem csíp fülön utam során és sikeresen elosonok a toronyig, öt perc van még hajnali egyig. Aztán már csak három, aztán kettő, majd egysem és Lysander sehol. Lehet elkapta valaki a folyosókon, lehet megheccelték a lépcsők? Elfelejtette? Nem, az teljesen ki van zárva, ahogyan az is, hogy meggondolta magát. Talán csak elaludt... igen, tökéletesen illene hozzá...

Telnek a percek, senki sem érkezik, én pedig kezdek állva elaludni, ezért sétálgatni kezdek, hogy ébren tartsam magam. Megnézem a baglyokat, belebámulok a fekete, csillagos sötétsgbe, amit nem hasít át egyetlen élénk színes sáv sem, nem kanyarog rajta semmilyen élet. Csalódottan szakítom el tekintetem az égtől, tudom, hogy nem fog megjelenni, mégis mindig várom és keresem. Folytatom tovább a sétát, s mire kiindulópontomhoz visszatérek Lysander már önmagában ügyködik. Csak nem tervezett nélkülem indulni?

-Fél órát késel, és még nélkülem akarsz elindulni? – kérdezek rá a háta mögül.

-Erlend! – kiált fel hangosan és jókedvűen, de azonnal csendre intem, mert a végén idecsődíti a holtakat is.

-Rémlik, hogy csöndben kéne ezt csinálnunk? – nézek rá mérgesen, hátha használ valamit, de nevet tovább.

- Bocsi csak úgy örülök, hogy megvártál – mosolyogja felém vidáman.

-Úgyse lett volna más választásom miután belegyeztem ebbe az egészbe. – felelem és érdeklődve kezdem vizslatni  a követ, amit a kezében tart. Ugye nem?

-Egy követ bűvöltél meg? – kérdezek rá félve és előre csitítva magam.

- Nem volt jobb ötletem. –válaszolja nekem pedig kedvem támad lekaparni az arcom. Egy követ. Mégis mit gondol hány kő lesz ott, ahova megyünk? Hogyan fogunk visszakerülni? De nem mondok semmit, úgysem lenne semmi értelme és az idegeimnek se tenne jót. Soha többé nem fogom ezt ráhagyni.

Mikor elkészülünk és felkészülünk lélekben, megérintjüök a követ és az örvény azonnal beszippant minket. Későn jut eszembe megkérdezni, hogy hol fogunk felbukkanni a nagyvilágban, de most már késő bánat. Az örvény után esünk egy nagyot, beverem a fejem és rögtön utána rám zuhan Lysander is. Nyögök egyet a meglepetéstől és az ütközés fájdalmától is. Kedvesen lelököm magamról, mielőtt még a kő is eltalál vagy bármi más, és nem lenne rossz körbenézni is. Nem érkeztünk túl barátságos helyre, sivár volt, fojtogatóan meleg számomra, élettelen és eső nem sok eshetett erre az elmúlt időszakban, minden kiszáradva és pusztulásnak indulva. Mégis milyen lény képes itt megélni?

Lysander szó nélkül indul meg a közeli erdő felé, ami szintén nem néz ki bizalom gerjesztően vagy barátságosan. A pálca a zsebemben, körülötte szorosan az ujjaim, hogyha bármi történne, azonnal tudjak cselekedni. Szó nélkül kémleljük a környezetünk, szinte tapintható a csend, ami ránk borul. Egyre beljebb haladva lassan változik a táj, horror mesékbe illő sűrű, nehéz pókháló kezdi borítani a fák koronáit és az egyik ágról egy emberi test alakú gubó lógott. Ezt látva még szorosabban fogtam tenyeremben a pálcát. Elképzelni sem tudom, hogy mit akarhat, illetve hogyan akarhat Lysander egy ilyen lényt, vagy inkább szörnyet megvizsgálni, adatokat gyűjteni. Annyi apró és nagy részlet hiányzik a kis kiruccanásunkból, hogy bele sem merek gondolni. Mit csinálunk, ha ideérünk, ha nem úgy történnek a dolgok, ahogy elvárja, ha lebukunk és hasonlók. Túl nem törődöm, túl spontán ez nekem és a gubót elnézve aggódok, hogy ugyanaz fog történni, mint a Durmstrangban.

Lysander valamiért hirtelen hátralép vagy én nem figyeltem, nem tudom, de megfogom a vállait, nehogy elessen. Ekkor tűnik csak fel, hogy milyen keskeny vállai vannak és vékony testalkata. Eddig is láttam, eddig is tudtam, de csak most érzem igazán, hogy mennyire. Felpillant rám nagy, kék szemeivel, mire ugrik egyet a szívem. Talán az izgalom és a lehetséges veszély miatt? Nem tudom, nem a legalkalmasabb pillanat ilyenekkel foglalkozni. A tekintetemmel közlöm, hogy menjünk tovább és újra elindultunk az ismeretlen felé.

Alig teszünk pár lépést és furcsa, síró, keserves nyávogáshoz hasonlító hang üti meg a fülünket. A hang irányába megyünk, ami egy tisztásra juttat minket, ahol egy macskaszerű varázslénybe és a spideurnak nevezett lénybe botlunk. Undorítóbb és ijesztőbb, mint amilyennek képzeltem Erlend leírása alapján. Aztán egyik pillanatról a másikra, gyorsabban, mint amit fel lehetne fogni Lysander a két lény között terem, felkapja a macskát és ahelyett, hogy rohanna csak áll és néz. Mint akit sóbálvánnyá változtattak. Gyorsan előrántom a pálcám és gondolkodom melyik varázsige lenne a leghatásosabb egy ilyen lény ellen.

- Erlend, várj! – kiáltotja Lysander kizökkentve, bennem pedig felmegy a pumpa.

- Mégis mire? Tán tálcán kívánod magad felkínálni neked.

- Nem, de biztos megérti a szándékaimat, ha nem agresszívan közlöm vele. – hozakodik elő valami ostobasággal, amivel bizony nem győzött meg. KicsiT sem.

 - Hát abszolút kommunikatív lénynek tűnik - felelem gúnyosan a nagy emberrel keresztezett pókra bökve, ami már lábaival Lysander felé nyúlkált és fogait csattogtatta. Aztán ugrik, egyik pillanatról a másikra Lysanderre veti magát, én pedig reflexből kiáltanám az első eszembe jutó átkot, ha a megmentett macska nem vájná ijedten a mellkasomba a körmét. Gyorsan leszedem magamról és a földre teszem, hogy Lysander segítségére siethessek.

- Lysander! – küldöm a rontást a pókszörny felé, de kivédi és egy pálcával. Lysander pálcájával. Mióta képesek a varázslények pálcát használni? Hogy fogunk ebből élve kimászni? A pókféle lény közelebb vészesen közel hajol Lysanderhez, de tudom, hogy figyel, a pálcát is biztosan feltartja, ha szükség lenne rá, másik kezével Lysandert kezdi simogatni. Mit csináljak? Valamit ki kell találnom, méghozzá gyorsan!

- Igazán szép példány vagy varázsló létedre.  Kár, hogy hímnek születél. Asszonyommá tehettelek volna – hallom meg a spideur hangját, ahogyan közelebb lépkedek. Asszonnyá… ennek elment az esze… 

- Békés szándékkal jöttünk – dadogja Lysander és majdnem a homlokomhoz csapok, amikor még a béke jelét is felmutatja. Mintha érdekelné ezt a szörnyet!

- Valóban? Akkor játszunk! Felteszek egy találós kérdést és, ha jól megválaszoljátok, nem fallak fel – kúszik ravasz mosoly az ajkaira, Scamander pedig értetlenül felém néz, én is felé. Mégis mi a biztosíték arra, hogy elenged minket, ha helyesen válaszolunk?

- Rendben halljuk! – megy bele a Lys, mondjuk ha nem is enged el minket időhúzásnak jó. Addig közelebb lépkedhetek feléjük és talán lesz egy jó pillanat, amikor a pókra támadhatok.

- Nincs nekem se bátyám se húgom, de ennek az embernek a fia az én apám gyereke. Ki ez? – hangzik el a találós kérdés és lázas gondolkodásba kezdek míg feléjük araszolgatok. Ha kitalálja, hogy van időkorlát, akkor bizony mindegy, hogy helyesen válaszolunk-e vagy sem.

- A válasz én – mondom gyorsan, ahogy rájövök a megoldásra, ezzel viszont magamra vonom a figyelmet és a spideur felfedezi, hogy már nem ott állok, ahol hagyott, hanem jóval közelebb. Undorító és éles lábát Lysander nyakának szegezi.

- Szeretnéd, hogy elvérezzen? – kérdi engem kémlelve.

- Enged el!

- Miért tenném? Kedvem szerint eljátszhatok ezzel az apró testtel, és ha megunom, akkor meg is ehetem.  És ez ellen semmit nem tudsz tenni kölyök. – szórakozik rajtam, vagy a tehetetlenségemen, ami csak olaj a tűzre. Eljátszani ezzel az apró testtel… mégis milyen beteg lehet agyilag?

- Ez nem kérés volt – szólok rá komolyan, ahogyan körvonalazódik egy terv a fejemben.

- Netalán csak nem a párja vagy? – kérdi hirtelen, teljes nyugalommal én pedig a kérdés miatt hirtelen azt sem tudom fiúnak születtem-e vagy lánynak. Ennyire látszana rajtam, hogy melyik nemhez vonzódom? Pedig… nem szokásom hangoztatni és most sem tudok mit válaszolni. Ráadásul Lysander és én?!

Ezzel szemben a spideur undorító mosolygásba kezdett és lehajolt Scamander arcához. Nem teketóriázok sokat, gyorsan melléjük lépek és fejbe vágom. Ha a varázslat nem használ, még mindig ott a fizikai erő, ezt megtanultuk a Durmstrangban. Mindegy hogyan, de támadjunk. Azt magam sem gondolom, hogy csak így legyőzöm a szörnyet, pláne, hogy a spideur nagyon is jó kondinak örvend, de legalább Lysander kiszabadul alóla és már nem vele foglalkozik a pók.

- Varászló létedre van merszed – acsarog felém, előre készülök, hogy ugrani fog, keresem merre menekülhetnék vagy hogyan verhetném vissza a támadást, de feleslegesen.  de mielőtt Erlendre támadhatott volna előkaptam a földön fekvő táskámból a rovar gyűjteményemet. Kinyitva fedelét kinyújtott karokkal felkínáltam neki a csemegét.

- Várj, nézd ajándék! – nyújt fel valami üveget, és a spideur azonnal megfeledkezik arról, hogy rám akart támadni.

- Hát miért nem ezzel kezdted Scamander! – kapja ki a kezéből és elkezdi befalni a tartalmát.

- Honnan tudtad, hogy ki vagyok? Nem szoktam névjegykártyát osztogatni a varázsaltos lények között, ha találkozok velük  – pislog rá Lysander értetlenül, és van benne valami. – Így a nevemet nem igazán ismerhetik.

- Volt szerencsém a nővéredhez. Mivel egy családból származtok az illatod alapján egyből rájöttem, hogy ki vagy.

- A pókoknak van szaglása? – ámuldozik Lys és előkap egy füzetet, hogy feljegyezhesse a dolgokat, ami miatt szívem szerint ismét a homokomhoz csapnék. Scamander! Most kéne elhúzni a picsába! Ameddig nem akar felfalni! 

-        -  Nem mondtad, hogy van egy nővéred. – lépek mellé minden önuralmam megőrizve, hogy ne rázzam meg. S ha újra rávetődne a pók, akkor így könnyebben tudok majd segíteni.  Viszont ebben a gyerekben semmi veszélyérzet, a hátam használja íróasztalnak én meg csak némán csikorgatom a fogamat. Elment az esze, ez már biztos.

- Ez igazán finom volt – jegyzi meg a spideur miután befejezi az evést. Ennyi, vége, a menekülésre használható időnk elfogyott. Remélem, az a személy, aki éppen a hátamon ír, boldog.

- Örülök neki, magam fogtam – büszkélkedik Lysander,mintha csak valami kertvárosi teapartin vendégeskedne, aztán persze mögém búj, amikor a pókja közelebb lépeget hozzánk. Ezért kellett volna visszatérni a kastélyba, ameddig lehetett, de nem… jegyzetelni kellett. Mondjuk hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esik jól, hogy mögöttem keres menedéket. A macska is hirtelen mellettünk terem és fújni kezd a pókra.   

- Nincs, okod félned tőlem – mondja Lysre pillantva, mire majdnem felhorkantok. Mégis ki támadott ránk pár perce és akarta felfalni a szőkét?

- Azért nem vagy túlságosan bizalomgerjesztő. - jegyzem meg barátságtalanul és le sem veszem róla a tekintetem. Csak egy rossz mozdulat és támadok.

- Ha a nővéred gondjára keresel gyógymódot, nincs rá. – közli hirtelen engem teljesen figyelmen kívül hagyva.

- Hogy mi?- értetlenkedik Lysander mögülem.

- Haldoklik, gondolom ezért is kerestél fel, hogy segítsek. Hisz csak is az én vérem menthetné meg. – magyarázza a spideur, de válasz nem érkezik. Hátrapillantok, de már csak ennyit látok, hogy Lysander halálsápadt arccal csuklik össze.

- Lysander, hé, mi van veled? Lysander! – guggolok le mellé és kezdem rázogatni, de nem tér magához.

- Ez a te műved? – nézek fel villámokat szóró tekintettel a pókra, aki teljesen nyugodtan álldogál a lábain, csápjain, akármilyein – Megmérgezted?

- Ne ess túlzásokba, semmi közöm az ájulásához. Nem bírja a stresszt. De ha már így összeesett… megszabadíthatnám a felsőjétől, hogy rendesen kapjon levegőt – nyújtja a lábait felénk, de Lysandert félig karolva arrébb húzom, aztán szorosan ölelem magamhoz.

- Mégis mennyire vagy beteg? – emelem fel a másik kezemmel a pálcám, de csak mosolyog.

- Csak magányos, nem jár erre minden nap ilyen szép és íncsiklandó falat.

- Hozzá ne merj érni egyetlen ujjal vagy lábbal sem! – szegezem pálcám rá, de nem látom rajta, hogy komolyan venne. Végülis… nála is van egy pálca.

- Ezek szerint tényleg a párja vagy… - morfondírozik, de csak még jobban felbosszant.

- Nem vagyok a párja, csak a barátja.

- Majdnem ugyanaz – esküszöm, mintha a fallal beszélnék. Van értelme annak, hogy még itt vagyunk?

- Ebből elég, hazaviszem – unom el a dolgot, de a spideur jót szórakozik magában keresztbefont kezekkel.

- Pálca nélkül? Biztosan örülni fog neki, amikor felébred – lobogtatja meg Lysander elkobzott pálcáját én pedig olyan ronda pillantást küldök feléje, amivel ölni is lehetne.

- Szórakozz a halállal! Add vissza, most – tagolom a szavakat látszólagos nyugalommal. Miért egyeztem ebbe bele? S mit csinálna most ez az idióta, ha nem jöttem volna vele? Sehogy sem jó.

- A kérem szépen hol marad?

- Dögölj meg.

- Csak utánad – vigyorogja továbbra is, aztán nagy levegőt veszek és hagyom a francba. A pálcával még ráérek foglalkozni, a hazajutásunk biztosítása most fontosabb. Átkutatom Lys táskáját, zsebeit, mindenét, amire a póknak megint akad egy perverz hozzászólása, de eleresztem a fülem mellett.

Lysander Scamander… azt ne mondd nekem, hogy otthagytad a követ. Hogy otthagytad a semmi közepén, egy kopár erdőben, ami alapból tele van kövekkel?! Esküszöm, soha többé nem hagyom, hogy te szervezz meg valamit. Soha többé az életben.

-Er… Erlend? – susogja belemarkolva a karomba, lassan nyitogatva a szemeit – Mi történt?

- Elájultál – simítok az arcára, egyben kisimítva pár tincset az arcából, míg egyre jobban magához tér – Lucy! Mi van a nővéremmel? – ül fel azonnal és csak azért nem pattan két lábra, mert fogom – Ne ugrálj annyit, most estél össze – próbálom visszanyomni a földre, de nem bír megülni, mindenképpen fel akar állni, amit végül engedek. A háta mögé állok, hogyha hirtelen meginogna vagy újra összeesne el tudjam kapni.

- Miért nem kérdezed meg a nővéred?

- Mert tőled kérdezem, és úgy néz ki, sokat tudsz! – tesz pár lépést a szörny felé, aki kedvtelve nézegeti, mire majdnem visszahúzom Lysandert. Ennek a gyereknek komolyan nincs veszélyérzete. – Kérlek!

- Ó, a bűvös varázsszó, a barátod sokat tanulhatna tőled – somolyog nagyképűen, mire viszketni kezd a tenyerem.

- Ne szórakozz már, hanem válaszolj neki – morgom oda – Mit tudsz a testvéréről? Hogy értetted, hogy haldoklik?

- Úgy ahogy mondtam. Nincs már sok vissza neki és gyógymód sincs rá – válaszolja végre komolyan, arcán mintha a részvét egy halovány árnya is átfutna, nekem viszont nem tetszik. Máshogy emlékszem a dolgokra.

- Mintha azt mondtad volna, hogy csak a te véred mentheti meg – kotyogok közbe, mielőtt még Lysander újból elájul.

- Mondtam volna ilyet?

- Igen, én is emlékszem rá! – kezdi szuggerálni Lys a pókot az pedig kifejezéstelen arccal bámul vissza rá.

- A nővéred testében méreg van, ennél többet nem mondhatok – vonja meg a vállát, majd hátat fordít nekünk – Jobban jártok, ha most hazamentek.

- Milyen méreg? Honnét tudsz te erről? Mennyi ideje van még vissza és ha a véred az egyetlen gyógymód, akkor miért nem segítesz? – hadarja a kérdéseit Lysander és egyre közelebb és közelebb kerül a pókhoz, a karját is kétségbeesetten megragadja és talán ez volt az, ami nem kellett volna.

- Tűnés innen! – mordul rá és Lyst felemelve nekem dobja és az egyensúlyom elvesztve újra a földön találom magam, a spideur pedig fenyegetően fölénk magasodik – A nővérednek még egy éve lehet hátra, a többiről kérdezd őt. Most pedig vidd tűnés – vágja hozzá a pálcáját és mind a nyolc lábán elindul beljebb az erdőbe vastag falat hagyva maga mögött ragadós pókhálóból.

- Várj! Még nem végeztünk! – szaladna Lysander utána, de a karjánál fogva megállítom – Erlend! Eressz!

- Addig nem, ameddig le nem nyugszol! Ha nem akar beszélni, akkor sem fog, ha egész nap rajta lógsz, a végén még egy gubóban végzed – fordítom magam felé, hogy végre rám figyeljen – Le kell nyugodnod.

- De a nővérem! – pislog rám aggódó, pánikszerű kifejezéssel az arcán és most hirtelen olyan védtelennek tűnik, akár egy kis hörcsög.

- Tudom, ezért is kéne tőle megkérdezned. Van egy évünk. Ha most viszont utána rohansz lehet, újból rád támad, vagy eltévedsz az erdőben és akkor aztán keresheted hol hagytad a követ. Ha fejjel rohansz a falnak, azzal nem segítesz senkinek – sorolom az érveim és csak remélni merem, hogy el is jutnak a tudatáig.

- De… - kezd bele halkan, végül nem folytatja csak olyan szemekkel néz, mint egy magára hagyott kölyökkutya, végül lehajtja a fejét és csendben marad.

- Na látod, egyszerűbb, ha a nővérednél kezded. Ehhez a pókhoz bármikor visszajöhetünk, most pedig gyere – fogom meg a kezét és kezdem el vezetni arra, amerről jöttünk.

S pont, ahogyan erre is jöttünk, visszafele úton sem szólal meg. Némán húzom magam után, félek, ha elengedném a kezét, akkor visszaszaladna. Meg tudom érteni, de még ha át is jut a pókháló falon, ha meg is találja a pókot, hogyan venné rá, hogy beszéljen? Ennél többet nem fog mondani, más helyen kell próbálkoznia. Szeretném valamivel felvidítani, valamivel megnyugtatni, de ez lehetséges ilyen helyzetben? Ilyenkor sajnálom, hogy sosem voltam a szavak embere. A tisztáson a macskaszerű varázslény vár ránk és ahogy meglát minket ránk nyávog üdvözlésképpen, majd a lábainkhoz dörgölőzködik, de Lysandert most ez sem igazán érdekli.

-Van ötleted hol lehet a kő? – kérdezem, de fásultan a fejét ingatja. Sóhajtva elkezdem körbejárni a területet, hátha szerencsém lesz, addig a macskaszerű lény Lysandernek hízeleg – Van rajta valami jel? Esetleg különleges formája volt? – csak ingatja a fejét és most sajnálom igazán, hogy nem néztem meg jobban.

Végül eszembe jut, aminek már nagyon régen eszembe kellett volna jutnia. Felemelem a pálcám és elmondok egy invitot és a zsubszkulcs már repül is felém. Újból megragadom Lysander kezét és a követ elkapva el is nyel minket az örvény. Egy szemvillanás alatt kerülünk át a Roxfort tornyára, ahol találkoztunk, Lys újból rám esik, mai napon már harmadik alkalommal, de most nem lököm le magamról. A szőke hajszálakon át látom, hogy az égen még szikráznak a csillagok és a hűvös angliai szél felüdít a nehéz, párás és fojtogató meleg után. Egy pillanatra elgondolkodom, hogy a Föld másik oldalán, ahol nem volt éjszaka, vajon hol lehettünk pontosan, végül elnapolom a gondolataim máskorra. A macska keservesen felnyávog közöttünk. Őt is sikerült magunkkal hoznunk… ha lebukunk mégis mit fogunk mondani?

-Gyere Lysander, gyerünk, talpra – adom meg a kezdőlökést finoman. Felállunk, de amikor elindulnék ő csak áll továbbra is egyhelyben, fejben teljesen máshol járva. – Lysander? Vissza tudsz osonni a Mardekár klubhelyiségébe?

- Persze – feleli egykedvűen én pedig elgondolkodva vizslatom az arcát. Képes lenne most visszamenni? Egyedül? Eddigi ismeretségünk alapján… igen. Képes lenne most felkeresni a nővérét és kirúgatni magát? Igen… Nagyot sóhajtva felkapom a macskát és másik kezemmel újra tenyerembe zárom Lysander tenyerét.

- Mit szólnál egy pizsi partihoz? Lefogadom, hogy a Hugrabugosokénál otthonosabb házban még sosem voltál – húzom magam után próbálva javítani a kedvén, ami elég szarul megy, de legalább próbálkozom.  

Miután végigosonunk az egész kastélyon, lekopogom a hordón a jelszót és bejutunk a Hugrabug klubhelyiségébe, a háló iránya felé vezetem. Szerencsére mindenki mélyen alszik már és Hugrabug Helga festménye sem csóválja a fejét, hogy kígyót hoztam a borz odúba. Sőt, mintha cinkosan kacsintott volna, de biztosan rosszul láttam. A hálóterembe érve sem ébresztünk fel senkit legnagyobb örömömre. Nem tudom milyen kihágásnak számít kívülállót cipelni a házba, de biztosan nem az elfelejthető, apró bűnök közé sorolják. Halkan előkotrok neki egy alvós pólót és nadrágot, kicsit nagy lesz rá, de most nem számít. Szó nélkül felveszi, a macskaféle lény pedig kényelmesen befészkelődik az ágy sarkába, miközben mi öltözünk.

-Hé, a nővérednek semmi baja nem lesz. Megtaláljuk az ellenszert – simogatom meg a hátát vigasztalón, miután lefekszünk az ágyamba, ami kicsit szűkös két embernek, de az oldalunkon aludva egész elmegy – Jó éjszakát!

- Jó éjt – súgja vissza és hunyom le a szemem, bár nem tudok azonnal elaludni. Végig a történteken gondolkodom és hogy mihez fogunk kezdeni. Mindenképpen fel kell keresni Lysander nővérét, addig nem tudunk semmit sem csinálni. Ha pedig tényleg a spideur vére kell… megnyugtató, hogy van egy évünk. Jobb, mintha csak napjaink lennének.

Aztán amikor sikerülne végre elaludnom, valami meleg ölel át, szuszog bele a tarkómba. Eltart egy ideig míg rájövök, hogy Lysander bújt hozzám álmában és akárhogyan is próbálom leválasztani magamról, nem megy. Csak annyit sikerül elérnem, hogy még inkább rám mászik a keskeny ágyon. Félig a mellkasomon van,  egyik lába teljesen átölel és annyira hozzám simul, amennyire csak tud. Haja az arcom csiklandozza, lehelete a nyakam és az illata is az orromba kúszik. Nagyot sóhajtva feladom a küzdelmet, még ha vissza is tudnám forgatni, reggelre biztosan megint rám mászna. Átölelem, hátha így megakadályozható a további mocorgás, de nem bírom megállni a kísértést és a lehetőséget. Kíváncsian végigsimítok a gerince vonalán le a csípőjéig és vissza. Csak most tűnik fel igazán, hogy milyen nyurga. Eszik egyáltalán rendesen, hogy ilyen vékony?

Reggel zsivajra és kuncogásra, majd sértett fújásra és egy-két ijedt hangra.

-Mi ez Larsen, ő a barátnőd? – röhögnek az arcomba szobatársaim, hirtelen nem is értem miről beszélnek.

- Erlend, tartsd távol tőlem ezt a szörnyet – mutogat a szoba végéből a legfiatalabb, akire a macskaszerű lény barátságtalanul fúj, nekem pedig minden leesik. A zsupszkulcs, a spideur, a nővére… meg persze az, hogy nem sikerült időben felébrednünk és eltüntetni Lysandert a Hugrabugból.

- Hm… még öt perc – motyogja a szőke, barátnőmnek tartott egyed a mellkasomba, ahol az éjszaka folyamán hagyott egy apróbb nyáltócsát.

- Lysander, kelj fel – rázogatom meg gyengéden és hasztalanul. Arcát nyúgösen a nyakamba fúrja és még jobban rám mászik, ha ez lehetséges egyáltalán. Ez pedig határozottan nem tesz jót a reggeli merevedésemnek. – Hé! Ébredj már fel! – rázom meg jobban, ami hatásosnak bizonyul és kipattannak a szemei.

- Komolyan Larsen, Scamander a csajod? – nevetnek a többiek én meg csak a szám húzom.

- Csak irigykedtek – szól oda mélyebb, most ébredős hangon oda Lysander – de nem adom. Mostantól hivatalosan is ő a párnám, ezer éve nem aludtam ilyen jót – kezd hülyéskedni és grimaszokat vágni, amin a többiek jót szórakoznak, amit én is tennék, ha sikerülne végre levakarnom magamról.

Az incidenst követően simán kisétálunk a klubhelyiségből, a többiek fel sem veszik, hogy idegen került közénk. Gondolom tudják, hogy Lysander maximum önmagára veszélyes.

-Hé, hogy vagy? – kérdem, mikor a hordók előtt vagyunk. Az arca még mindig nem olyan élénk, mint volt, most is elkomorodik, majd valahogy egy halvány mosolyt varázsol az arcára.

- Egész jól, bár voltam már fényesebben is.

- Ha visszamész a pókhoz, szólj, veled tartok – teszem biztatóan vállára a kezem, ő pedig bólint.

- Ne aggódj, fogok. Most, hogy hivatalosan is a kutatótársam vagy, le sem tudsz majd magadról vakarni! – vigyorogja, mire nekem is mosolyba kúszik az arcom.

- Ha nem mondod, észre sem veszem.

- Most pedig írok Lucynek. Meg kell magyaráznia ezt azt egészet! Az is lehet, hogy kiszököm hozzá, az is lehet, hogy tévedés az egész és valójában semmi baja – pillant rám reménykedve, mire biztatóan a hajába túrok.

- Nem tudom, de a nővéredtől kell hallanod. S ha igaz is, amit a pók mondott, minden rendben lesz. Apropó… a macskával mi legyen? – simítom kezem a tarkómra.

- A kneazellel? Megtarthatnád, úgy tűnik, hogy kedvel téged – vigyorogja a döbbent képemre. Hát persze… meg se kéne lepődnöm. Mondjuk nincs ellenemre az ötlet.

- Jól van… a baglyot, amúgy is csak kölcsönbe kaptam – felelem, aztán elköszönünk egymástól, de hirtelen sarkon fordul és a nyakamba veti magát.

- Köszönöm Erlend, köszönök mindent –suttogja a fülembe, aztán úgy tűnik el, mint a kámfor. Én pedig csak állok és bámulom a hűlt helyét kicsit gyorsabban verdeső szívvel. Mindig is ilyen meleg volt itt? 

-         -  Segíts kutatni és megtudod! – Rengeteg olyan lény van, amirõl még sosem hallottál. – mosolygok rá.

- Nem. – közli nemes egyszerûséggel.

- Az elõbb mondtad, hogy kíváncsi vagy rá – vállat von– Na, tökéletes kutatótárs lehetnél bátor vagy és látom, hogy érdekel. Sok új dolgot láthatnál. – a legszebb nézésemmel próbálkozok, de nem hatja meg.

- A nem az nem. – közli nemes egyszerûséggel.

- De miért? – kérdezem csalódottan. Látszik, hogy érdekli a téma mégis itt makacskodik nekem.

- Tanulnom kell.

- Egész nap úgysem tudsz tanulni.

- Ennem is kell, és fürdenem meg aludnom. Ez legalább kilenc vagy tíz óra a napomból.  Meg, megtalálnom a pálcám, amit voltál olyan kedves elhajítani. Az pedig ebben a mocsárban ki tudja mennyi idõ – int a mocsaras terület felé.

- Segítek megkeresni, de azt ne mondd, hogy képes vagy a maradék tizennégy órában folyamatosan koncentrálni és tanulni. Ezt még én sem hiszem el. – ez képtelenség, közben már feltûrt talár ujjakkal belevettem magam a sárba, hogy ráleljek a pálcájára.

- Márpedig a tényen, hogy tanulnom kell, nem változtat. – mondja és szemem sarkából látom, ahogy elégedetten keresztbe fonja maga elõtt a karját.

- Ahogyan az iskolában mindenki másnak is, de amúgy biztos vagy abban, hogy a Hugrabugba osztottak be? – választ nem hallat, ezért felpillantok rá.– Tudod, segíthetnél, elõbb megtalálnánk.

- Tudod, ha már varázsló vagy egy egyszerû invitot is elmondhatnál –gúnyos mosolya miatt mérgesen pillantok rá. Majd felegyenesedve elmormoltam egy Invito varázsigét.

- Invito pálca! – pálcát átnyújtom neki, amit el is fogad.

- Köszi . – megtisztítása után útnak ered én pedig szorosan lépdelek mellette.

- Akkor …  Csatlakozol hozzám?

- Mondtam már, hogy nem –  hmm, makacsabb akár egy öszvér. Pedig élete legjobb kalandjait élhetné át mellettem.

- Jól van, adok gondolkodási idõt, majd valamikor még megkereslek. – gond nélkül elértük az erdõ szélét. Néha le kart térni a helyes útról, de ekkor én visszalöktem õt a kijelölt ösvényre.

- Nem kell rajta gondolkodnom.

- De legalább egy kicsit gondold át – mutatom neki azt a kicsit az ujjaimmal szórakozottan.

- Figyelj, nem szórakozásból jöttem ide. Csak ez az egy évem van hátra, és nem akarok több bajba keveredni –További jó kutatást – indul a kastély felé, de én még utána kiálltok.

- Rendben, de azért gondolkodj rajta, majd megkereslek, hogy mi a válaszod, szia! –intek búcsúzóul és Hagrid kunyhója felé veszem az irányt.

Hagrid az egyedüli személy az iskolában, aki ugyanolyan lelkesedéssel tud beszélni a varázslatos lényekrõl, mint én.  Imádok nála lenni és pár napja sárkánytojásra tett szert. A kikelése pedig mára várható. Nem szabad lekésnem.

-         -  Hagrid! – vágom ki az otthonának az ajtaját, mintha csak a saját otthonomnak tartanám. Ami nem is olyan nagy hazugság.

-         - Lys ezerszer elmondtam már, hogy kopogj. Barlangban élsz?- kérdezi felháborodottan, de tudom, már hozzá van szokva.  Vállat vonva letelepedek én is az asztalhoz. Egy kopottas rongyra téve melegítõ bûbáj tartja melegen a tojást. 

-          -Történt már valami? – megrázza, a fejét- idõ kell, neki addig mesélj! Mi újság van feléd?

-          -Semmi. Lorcan folyton piszkál az alvással és most már Scorp is beszállt.  Anyáék az Amazonas mentén csatangolnak valahol, Lucy meg valamilyen fesztiválon van a barátaival.

-          -Ilyenkor?  Azokat nem nyáron tartják a muglik.

-         - De, csak ez valami különleges buli így ilyenkor is van. Van, pénze bõven megteheti meg már nagykorú is. Anyáék nem szólnak bele az életébe.

-         - Azért nem helyes, hogy egy fiatal lány egyedül csatangoljon a nagyvilágban.

-          -Oh, mindig egy egész kiéhezet, hím csorda veszi körül. Van bõven testõre. – nevetek fel és ekkor repedés hangjára leszünk figyelmesek. A tojásra téved a tekintetünk. A pici keservesen, de megküzd azért, hogy megszülessen.  Egy magyar menydörgõ.  Csillogó szemekkel édesgetem magamhoz a csöppséget. Annyira gyönyörû.

-          -Megtarthatom? –nézek kiskutya szemekkel Hagridra.

-          -Szó se lehet róla. Már el is képzeltem, ahogy órákra viszed magaddal. Malfoy kifejezetten örülni fog neki, ha beviszed az órájára. – kivéve kezembõl egy speciális kiságyba helyezte át. Aminek a tetejét még zárni is lehet. A kulcsot pedig elrejtette a szakálla mélyében.

-          -Na, sipirc az órákra! – nem túl kedvesen az ajtó felé taszigált.

-          -De szombat van és te hívtál át, hogy nézem meg.- kezdek nyafogni neki.

-         - Igen a kikelést nem pedig a felnevelését. Képes lennél a maradék éveidet is itt tölteni. – az ajtón kívül pedig ártatlanul feltettem neki egy kérdést.

-          -És az baj? – válaszként egy sziát felelt majd bevágta elõttem az ajtót.

*-*-*-*-*-*-*

Napok óta nem tudtam Erlend-el beszélni. Lázasan tanult és volt egy olyan érzésem, hogy még bujkál is hozzá. Legalább is hiába kerestem sose találtam meg vagy, ha igen valaki mindig elráncigált tõle mondván beszélni akar velem. Mintha az egész iskola az õ oldalán állt volna.  De ma nem menekülhet. Teljesen véletlenül a szemem sarkából pillantottam meg a könyvtár egyik asztalánál ülni és nagy lelkesedéssel épp körmölt valamit.  Majd összegyûrve a lapot a földre dobta és ez még nem volt elég neki. Élve elégette szerencsétlent, mintha fõbenjáró átkot követett volna el ellene az a szerencsétlen papírlap.

-          -Nem mondtad, hogy szeretsz a tûzzel játszani. – huppanok le mellé, mintha már ezer éve barátok lennénk. Mondjuk én így is gondolok rá.

- Üdv, Scamander – köszön, de fel se néz rám. Majd új áldozatott vesz elõ a táskája mélyérõl.

- Na, a Scamander olyan barátságtalan, hívj Lysandernek vagy Lysnek. – Elfogyott az ihlet? Pedig az elõbb olyan szorgalmasan írogattál – hajolok közelebb. Pofátlanul belemászva a magánszférájába.

- Valami olyasmi. – feleli kissé unott stílusban

-  Mi ez a nagy gondolkodás? Szerelmes levél?  –kérdezem vigyorogva, de szokás szerint nem veszi a poént és ismét bevágja a hisztit.

- Szeretnél valami mást is az idegesítésemen kívül? –pillant végre fel rám.

- Gratulálni. De ha szerinted idegesítelek… - megjátszott sértettséggel állnék fel, de megállít benne.

- Mégis mihez? 

- A vizsgáidhoz .

- Mégis honnét tudsz róluk?

- Tudod… - vigyorgok rá,mint a tejbetök– Megvannak a forrásaim, szóval gratulálok.

- Köszönöm – egy mosolyt küldök neki, majd felpattanva a folyosó felé veszem az irányt. Õ, gyors léptekkel követ nehogy lemaradjon tõlem.  Az egyik fordulónál ér utol úgy igazán majd  kinyújtva kezét megragadja, a vállamat úgy húz vissza magához.

-Scamander … Végül gondolkodtam a dolgon és lenne pár kérdésem. Mennyi idõmet venné igénybe, hogy segítek neked és mennyire lenne veszélyes?

- Hm… annyit segítesz, amennyit tudsz és akarsz, veszélyesnek pedig abszolút nem mondanám a kutatást. Jó, vannak varázslények, amik nem túl barátságosak – inkább nem említem, hogy életveszélyesek hisz azzal csak elijeszteném -  és nehéz velük jól kijönni, de legfeljebb csak pár iskolai szabályt hágnánk át, az pedig nem olyan veszélyes, nem?

- Azt hiszem, van egy kutatótársad. – hatalmas vigyorral fogadtam a döntését majd lehúztam magamhoz, hogy átkaroljam a nyakát, megszeppenve fogadta a túlságosan baráti viselkedésemet, de túl lelkes voltam ahhoz, hogy ezt észrevegyem, lázasan meséltem neki két fajról is melyeket fel kéne kutatnunk. Alig tudni róluk bármit is. Nagyapámnak se sikerült megtalálni õket, de nekem meggyõzõdésem van két példány tartózkodási helyérõl is. Sikerülni fog érzem.  Beavattam mindenbe, hogy az egyik Spideur nak hívják és egy pók ember keresztezõdése vagy legalább is kinézetre így néz ki. Nem túl barátságos lény tehát némi jutalomfalattal kell megközelítenünk. Ami nem más, mint ganajtúró bogarak a másik viszont vele ellentétben talán a legszebb lény, amelyet valaha láthattunk. Pillegon a neve és, mint neve is sugallja lepkesárkánnyal lesz dolgunk. Mesém végére érve már nem voltam benne biztos, hogy tényleg velem tart erre a kalandra.

- Ilyen lények élhetnek az erdõben? – nos, ha én õ lennék én se túlzottan lelkesülnék fel a gondolatra, hogy ilyenek tanyáznak az iskola melletti erdõben, de szerencsére Scamander- nek születem így ilyen problémám nincsen.

-  Hát , hogy is mondjam….Nem egészen itt élnek. - szemöldökfelhúzása után jobbnak láttam folytatni.

- Zsubszkulcsot kell használnunk, hogy eljussunk hozzájuk…. és  ez legalább egy napos kaland lesz, ha nem több - némi csönd után rám förmedt - tehát az egyik legsúlyosabb kihágást akarod velem megcsinálni már az elsõ napon?

- Nyugi, sokszorosító bûbáj segítségével egy napig senkinek se tûnik fel, hogy leléptünk. Csinálunk magunkból még egyet. Õk pedig bejárnak órára. Igaz sajna beszélni nem tudnak, de reménykedjünk benne, hogy egy tanár se fogja õket feleltetni és akkor nem lesz gond. – szavaim nem adtak neki megnyugvást.

- Scamander…. – de mielõtt folytathatta volna kezeimmel betapasztottam a száját. Két nevetgélõ lány ment el mellettünk az idei Kvidvics kupáról pletykálva, hogy vajon idén a Kígyók vagy az Oroszlánok nyerik e meg azt? Tekintetük ránk siklót.  Ahogy pipiskedve betapasztom a kezeimmel Erlend ajkait eme mozdulatom szörnyû nõi vinnyogást váltott ki belõlük majd némi sugdolózást, hogy vajon titkos légyotton kaptak e el minket? Szerencsénkre nem állta le mozizni. Kezeim még egy kicsit az ajkain maradtak és mikor megbizonyosodtam, hogy tényleg odébb álltak csak akkor vettem le róla.

- Már mindent elterveztem. - tértem vissza a beszélgetéshez mintha mi sem történt volna. Erlend viszont nem reagált semmit az arca elvörösödött így ismét felemelve a jobb kezemet a homlokára helyeztem.

- Lázas vagy? – kérdeztem kissé aggódva. Nehogy már az elsõ kalandunk elõtt betegedjen le.  Erlend feleszmélt és egyik kezével levette a kezemet a homlokáról, de nem engedte el.   Pár percig fürkésztük egymás tekintetét, amíg a másik szabad kezemmel kitéptem egy szõrszálat a karjából.

- Áúv, normális vagy? - Tért vissza ismét a hangja. Közben háborús sebét simogatta.

- Igen, eme szõrszál segítségével foglak sokszorosítani. Ne aggódj, kitûnõ vagyok bájitaltanból tökéletes másolatod lesz.  Hajnal egykor találkozzunk a bagoly toronynál. A klubhelyiségetek feletti emeleten van. Ki van táblázva nem fogod eltéveszteni. Légy láthatatlan, ne láson meg senki. Hozd a pálcát és kb ennyi minden mást én intézek. Akkor este majd találkozunk, szia!  - nem vártam meg a válaszát nehogy még azt mondja, nem jön. Elviharoztam, hogy a bogarakat és egyéb jegyzet papírjaimat beszerezzem az útra.

A bájitalkészítést gyorsan kipipálhattam nem úgy a bogárgyûjtés. Nem csak az erdõt másztam át értük, de még az iskolát is ahol bizony hamar nevetség tárgya lettem.  Bár mikor nem vagyok az? Épp a nagyterem szélénél üldöztem négykézláb egy példányt, amikor is az utamat két nagyon ismerõs láb állta.  Lassan felpillantottam az illetõre.

-          -Te mégis mit mûvelsz? – kérdezte Lorcan mellkasa elõtt összetett karokkal. Arcán pedig nem túl kedves nézés fogadott. 

-          -Minek tûnik? – kérdeztem vissza szórakozottan.

-          -Nem tudom épp ezért kértelek számon mindenesetre bolondot csinálsz magadból. Mégis mi a jó fenét csinálsz?

-          -Vadászom!

-          -Mégis mire?

-          --Bogarakra. – feleltem nemes egyszerûséggel és kikerültem mászva és folytattam a vadászatott a fal mentén, amit Lorcan nem igazán akart hagyni.

-          Lys! – kiáltott rám, de már nem figyeltem rá. Miután meglett a bogár és betettem a kis befõttes üvegembe melyben társai is helyet foglaltak, hálókörletem felé vettem az irányt. Van még 8 órám, hogy aludjak egy kicsit a nagy út elõtt. Odaát koncentrálnom kell, majd nem lehetek fáradt.  Olyan mélyen aludtam mire a többiek is nyugovóra tértek, hogy arra se ébredtem fel teljesen, ahogy Lorcan megpróbál kirázni az ágyból.

Nos, igen a kis alvásból késés lett. Pedig még vagy 5 db órát is felhúztam. Igaz ez, mind madárcsicsergõs ébresztõs üzemmódba van állítva mely drága nõvérem bûn cselekménye. Még nem volt idõm átállítani õket és most se lesz.  Elõször kapkodva akartam kikelni az ágyból, de aztán rájöttem mindenki alszik körülöttem. Így a lehetõ legcsöndesebben hagytam el a szobát.  Scorp álmos hangja a vért is megfagyasztotta az ereimben. Utálom, hogy pont a mi ajtónk nyikorog ennyire.

-         - Lys hova mész? – dörzsölte álmosan a szemét miközben felült és úgy várta a válaszomat.

-          -Csak a mosdóba. – feleltem neki és közben reménykedtem, hogy mindjárt visszadõl a párnájára.

-          -Táskástul, pálcástul? – kérdezte kissé felvont szemöldökkel. – mégis mióta beszél õ ilyen sokat?

-          --Csak képzelõdsz, mindjárt visszajövök.

Úgy rohantam végig a sötét folyosókon, mint egy éjjeli ragadozó. Már az se zavart, hogy minden falnak neki mentem csak Erlend legyen még ott.  Amikor oda értem nem láttam sehol. Csalódottan elkezdtem felkészülni az útra.

-          -Fél órát késel, és még nélkülem akarsz elindulni? – hallom meg a hangját.

-          --Erlend! – kiáltok fel hangosan és jókedvûen, de õ lepisszeg.

-          -Rémlik, hogy csöndben kéne ezt csinálnunk? – mérgesen néz rám, de én csak nevetni tudok.

-          -Bocsi csak úgy örülök, hogy megvártál.

-          -Úgyse lett volna más választásom miután belegyeztem ebbe az egészbe. – feleli majd kérdõen néz a kõre, amit zsubszkulcs gyanánt hoztam magammal.

-          -Egy követ bûvöltél meg?

-         - Nem volt jobb ötletem. - végül a továbbiakban már nem volt beszédtéma.

Erlend is rátette a kezét a kõre. Az az örvény, amibe kerültünk gyomorforgató volt. És az érkezés s e volt leányálom. Erlendre estem, aki nagyot nyögött a súlyom érzékelésénél. Amikor sikerült lemásznom róla illetve készségesen õ is lelökött magáról, ami nem volt túl kedves, jobban szemügyre vettük a helyet ahová kerültünk.  A látvány ahová éreztünk igazán pompás volt mármint valamilyen szinten. Nem tudtam pontosan behatárolni melyik földrészre léphettünk. Amerika, Európa, Afrika vagy akár Ázsiában is lehetünk.  Sikár volt és rémisztõ, de leginkább száraz. Alig volt élet a fák rothadásnak indultak az állatok rettegtek. Ember alkotta dolog nem is volt jelen.  Az idõ viszont kifejezzen meleg volt még annak ellenére is, hogy az élet itt haldoklott. Nem elviselhetetlen meleg, de nem is az a kellemes meleg. A közelben volt egy megkopasztott erdõ így oda indultam.  Erlend is velem tartott nem beszélgetünk az út során. Valahogy mindketten megéreztünk ilyen helyen bölcs dolog a hallgatás. Nem lenne jó, ha túl korán magunkra vonnánk az itt élõk figyelmét.   Ahogy egyre bentebb értünk különös módon a fákat sûrû pókháló borította. Oké, valahol itt kell lennie. Elégé berendezkedet ahhoz, hogy itt éljen. Az egyik fáról egy emberi testet formáló gubó lógott. A pókháló szorosan és gondosan elrejtette ki is lapul alatta. Kissé hátra léptem, ami következtében Erlendnek ütköztem. Két karjával megragadta a vállaimat.  Felnéztem rá, de õ nem mondott semmit csak intett a szemeivel, hogy menjünk tovább. Támogattam az ötletet meg nem is. Arachnofóbiás énemre hallgatva már ég vissza fordultam volna, de sajna a kíváncsi énem jobban elemében volt ma. Tovább mentünk. Síró Kneazle hangjára lettem figyelmes.



A hangot követve egy kisebb tisztásra értünk ahol csak egy kõbarlang helyezkedet el. A cicus pedig elõtte feküdt sérülten és rémülten. A kismacska keserves nyávogásba kezdet. A keresett lény pedig pont feléje tartott. Több se kellet azonnal közéjük rohantam. Illetve a macskát a karjaimba kaptam. Közben egy pillanatra se vettem le a szememet a Spideur-ról.  Aki vészesen közeledet felénk. Erlend jó szokása híven pálcát rántott, hogy valami átkot küldjön rá.

-          -Erlend, várj! - kiáltottam rá, bár úgy reszkettem, mint a nyárfalevél.

-         - Mégis mire? Tán tálcán kívánod magad felkínálni neki?

-          -Nem, de biztos megérti a szándékaimat, ha nem agresszívan közlöm vele. –  bár ezt én se gondoltam komolyan, Erlend  se vett komolyan.

-          -Hát abszolút kommunikatív lénynek tûnik. - mondta gúnyosan miközben a fenyegetõ lényre mutatott.  Aki hosszú lábaival felém nyúlkált. Miközben hegyes fogait is csattogta csak, hogy demonstrálja nekünk igen õ márpedig húsevõ. A hideg is végigfutott a gerincemen, de fõleg akkor, amikor rám ugrott. Pók és még ugorni is tud? Azt hittem ott kapok szívrohamot. Az arcom falfehér lett a félelemtõl.  A macsek meg már rég kiugrott a karjaimból egészen pontosan Erlend mellkasára aki futólag még eltudta kapni. Majd letette maga mellé.

-          -Lysander! – Erlend átkot küldött rá, de lény pálcámat elkobozva kivédte. Ez Erlendet is megrémítette.

A lény ekkor váratlanul megszólalt. Álmaimban se gondoltam, hogy egyszer csevegni fogok egy ilyen nagy pókkal oké félig ember, de ez nem tud megnyugtatni.

-          -Féled -e  a halált? – kérdezte teljesen közel hajolva az arcomhoz.

Némán bólintottam, de nem szüntettem meg vele a szemkontaktust.  A testem remegni kezdet, ahogy emberi kezével végigsimított az arcomon. 

-          -Igazán szép példány vagy varázsló létedre.  Kár, hogy hímnek születél. Asszonyommá tehettelek volna. - zavarba hozott, de próbáltam uralkodni magamon.

-         - Békés szándékkal jöttünk. – dadogtam neki reszketve miközben esetlenül egy peace jelet mutattam neki.

-         - Valóban? Akkor játszunk! Felteszek egy találós kérdést és, ha jól megválaszoljátok, nem fallak fel. – ravasz mosoly kúszott az ajkaira.

Erlendre pillantottam, aki ugyanúgy nem értette ezt az egészet.

-          -Rendben halljuk! – fordítottam vissza a fejemet a lény alakjára.

-          -Nincs nekem se bátyám se húgom, de ennek az embernek a fia az én apám gyereke. Ki ez?

Néma csönd fogadta a kérdést. Kellett pár perc mire rájöttem. Helyettem viszont Erlend mondta ki.

-         - A válasz én. - kissé közelebb jött hozzánk, amit a lény nem vett túl jó néven. Egyik hosszú lábát a nyaki ütõeremre helyezte. Amilyen hegyes volt könnyen átszúrhatta volna bár most még ügyelt rá, hogy ez ne következzen be.

-          -Szeretnéd, hogy elvérezzen? – kérdezte Erlendet barátságtalanul kémlelve.

-         - Enged el!

-         - Miért tenném? Kedvem szerint eljátszhatok ezzel az apró testel  és , ha megunom, akkor meg is ehetem. Duplán jóljárok vele.  És ez ellen semmit nem tudsz tenni kölyök.

-          - Ez nem kérés volt. – Erlend komolynak tûnt.

-        -  Netalán csak nem a párja vagy? – a kérdés olyan váratlanul ért mindkettõnket, hogy a piruláson kívül nem igazán tudtunk rá reagálni.  Szegényt elég kellemetlen helyzetbe hoztam illetve a pók, de én hoztam el õt a lakhelyére.

A lény elmosolyodott majd lehajolt hozzám. Az ajkaink már majdnem összeértek, amikor valaki erõsen fejbe vágta. Ez a valaki Erend volt. Mégis mibõl gondolta, hogy varázslat híján a puszta kéz majd hatásos lesz ellene?

Mindenesetre az ütés legalább annyit ért, hogy ki tudjak mászni alóla.  

-        -  Varászló létedre van merszed. - de mielõtt Erlendre támadhatott volna elõkaptam a földön fekvõ táskámból a rovar gyûjteményemet. Kinyitva fedelét kinyújtott karokkal felkínáltam neki a csemegét.

-          -Várj, nézd ajándék! – talán a legelején is így kellett volna közelednünk felé, mert egybõl kedvesebb lett.

-         - Hát miért nem ezzel kezdted Scamander! – kikapva a kezembõl pedig lakmározni kezdet belõle.

-         - Honnan tudtad, hogy ki vagyok? Nem szoktam névjegykártyát osztogatni a varázsaltos lények között, ha találkozok velük. Így a nevemet nem igazán ismerhetik.

-          -Volt szerencsém a nõvéredhez. Mivel egy családból származtok az illatod alapján egybõl rájöttem, hogy ki vagy.

-          -A pókoknak van szaglása? – egybõl elõkaptam a kis füzetemet és lejegyzeteltem ezt az új felfedezést.

-        -  Nem mondtad, hogy van egy nõvéred. – lép mégközelebb Erlend miközben én valami kemény felületet keresek az íráshoz. Végül nem marad más, mint Erlend háta, amit nem igazán díjaz, de legalább nem lök el.

A jegyzet mellé egy gyors vázlatrajzott is készítek róla. Az izmos mellkasa meglep. Kidolgozott izmokkal rendelkezik annak ellenére, hogy csak félig ember. És nem hinném a felülések eredménye ez.  Hosszú fehér haja egyenes. Zöld szemei igazán szépek csak ne lenne azok a póklábak és hegyes fogak.

-          -Ez igazán finom volt. – jegyzi meg miután az utolsó áldozatát is elfogyasztotta.

-         - Örülök neki magam fogtam- húztam ki magam büszkén, de amikor ismét közeledni kezdet volna Erlend mögé bújtam szorosan megragadva a ruháját..  A macska, aki idõközben arrébb vonszolta magát fenyegetõen fújni kezdet a pókfickóra, aki tudomást se vett már korábbi prédájáról.

-         - Nincs, okod félned tõlem. – jegyzi meg csak úgy, mintha igaza is lenne.

-          -Azért nem vagy túlságosan bizalom, gerjesztõ. - jegyzi meg Erlend barátságtalanul. A levegõ mintha szikrázna egy kicsit közöttük.

-          -Ha a nõvéred gondjára keresel gyógymódot nincs rá. – vált hirtelen témát, ezzel is azt érzékeltetve Erlendnek, hogy figyelembe se veszi a jelenlétét.

-          -Hogy mi?- nézek rá értetlenül.

-         - Haldoklik, gondolom ezért is kerestél fel, hogy segítsek. Hisz csak is az én vérem menthetné meg. – mondandója végére érve úgy érzem, minden megszûnik körülöttem. Lucy haldoklik? Az nem lehet. Luch kvibli, normális mugli életet él, mint a barátai. Semmilyen bajba nem keveredhetett, ami az életét követelné. Mindenesetre a hír olyan sokkoló volt, hogy elájultam. Erlend hangja  volt az utolsó, amit halottam.

-        -  Lysander, hé, mi van veled? Lysander!

- Létezik! Ott ült a válladon. – erõsködik csak azért is..

- Tényleg? Érdekes nekem nem tûnt fel. – veszem szarkasztikusra a figurát, hátha abbahagyja rászedésem. Tény, idióta, biztosan hiányzik pár kereke, de ez még hozzá is meredek.

- Mert béna vagy az ilyenhez. – Hah… nekem ilyen ovis „kinek van jobb képzeletbeli barátja?” vitára nem érek rá! Jó eredményt kell produkálnom a szintfelmérõ vizsgákhoz, aztán le kell tennem a RAVASZ-t, hogy mehessek amerre látok. Nincs idõm ilyen nyomorultakat istápolni. Elmeháborodottakra nincs képesítésem, különben sem a Szent Mungóba készülök. Egy szó nélkül összekapom a könyveim, amik az õ jóvoltából repültek szét és némán hátat fordítva gyalogolok beljebb az erdõbe..

- Ne, várj! Ne vágd be a durcit csak vicceltem. – Jön utánam és egy pillanatra elgondolkodom, hogy miért is nincs a Roxfortban kisegítõ óra az ilyeneknek?

- Nem durcizok. Csak idegesít a jelenléted. – Válaszolom anélkül, hogy megállnék.

- Az nálam ugyanaz. – kerül hirtelen elém és mellkasomra téve a kezeit, hogy feltartóztasson.

- Oké, ezt nem láttad, de mutatok valamit, amit biztos látni fogsz! És ezt csak azok láthatják, akik már átéltek egy és mást az életben. – néz fel rám elszántan. Egy rövid ideig mérlegelem a lehetõségeket. Ha nemet mondok, úgysem fog békén hagyni, de ha odamegyek és nem látok semmit, akkor már kénytelen lesz. Az a pár perc, ami meg ezzel jár, bõven belefér egy rövid szünetbe. Meg… kelletlenül, de legalább magamnak el kell ismernem, hogy valamennyire felkeltette a kíváncsiságom.

- Ne kímélj! – Sóhajtok egy nagyot és meglepetésemre az erdõ legmélyéig visz. Azt hiszem ez már nem a pár perces kategória, ezenkívül ki nem néztem volna belõle, hogy így ismeri az erdõt, ahogyan azt sem, hogy bátor. Nem tudom hány diák lett volna képes egy rezdülés nélkül bemerészkedni idáig, pláne amilyen rémtörténetek keringenek a helyrõl.

De menet közben azon is elgondolkodom, hogy lehet azért nem fél, mert olyan hülye. Vagy azért mert annyit beszél. Egyszer valamelyik mugli újságban olvastam valamit errõl. Néha, amikor kérdez reagálok egy igennel vagy nemmel, de többet nem mondok. Nem haverkodni jöttem, ráadásul rengeteg olyat kérdez, amihez semmi köze és még mindig nem érkeztünk meg oda, ahol a semmit kéne megnéznem, szóval a kifejtendõ kérdésekre is nemet és igent kap. Hátha felfogja, hogy ezek után hagyjon lógva. HÁTHA.

Aztán egyszer csak felemeli a kezét és véve a jelzést megállok, viszont nem épp a legszebb helyen. Ha akart volna sem tudott volna ingoványosabb vidékre vezetni. Gyorsan körbenézek, de nem látok semmi szokatlant. Kérdezném, hogy mit is kéne látnom, ami nem létezik, de lepisszeg azelõtt, hogy megszólalnék.

Hirtelen négykézlábre ereszkedik és úgy gázol bele a mocsárba, ami… meg kell mondjam… szórakoztató látványt nyújtana, ha érteném mire ez a felhajtás. Csendben élvezem az érthetetlen mûsort és felvont szemöldökkel próbálok rájönni, hogy ezzel mit akar elérni.

Szórakozottan figyelem a ténykedését, de egyszer nem várt mozgás és egy aranyló villanás vonja magára a figyelmem. Egy undorító kékes, zöldes, eldeformált, emberszerû lény dugta ki fejét egy kõ mögül, arcán ronda fintor, mint aki utálja a hívatlan látogatókat. Meglepetten kapom elõ a varázspálcám és szegezem az ismeretlen szörnyre, ami viszonzásul vicsorításba kezd. Könyvekben sem olvastam még róla, mik lehetnek még ebben az erdõben?  A szörny talán ugrani készül, izmai megfeszülnek, szemét nem veszi le rólam, ahogyan én se róla, várom a pillanatot, mikor kell cselekednem, de az idióta szõke egyszer csak közöttünk terem. Pálca nélkül, mi több, az én pálcám is megragadja és elhajítja, a szörny fogai pedig az õ bõrébe mélyednek.   

- Scamander mit mûvelsz! – kiáltok rá, egy döbbent másodperc után, mikor az agyamban elpattant türelmem utolsó húrja is. Ez a tag… közveszélyesen felelõtlen, idióta, hülye, fogyatékos, mentálisan sérült!

- Nincs, semmi baj. – kezdi el simogatni a szörny undorító fejét, mintha valami házi kedvenc lenne, ami tovább erõsíti bennem az érzést, hogy ennek a srácnak valami nagyon nincs rendben a fejében. Legnagyobb megrökönyödésemre azonban a lény elereszti és nyugodtan üldögél tovább.

- Õ egy Koboldvarangy.  – Tessék? – Ritkánál is ritkább faj. Eredeti otthona az Amazonas folyó mentén van, de õ valószínûleg illegálisan csempészték be majd fogva tartóitól valamilyen módon, de sikerült megszöknie, de a lényeg, add a kezed ahhoz, hogy átéld meg kell érintened. – Micsoda?

- Köszi, így is átélem, látom én kristálytisztán. – ellenkezek azonnal, még hogy megfogjak egy ilyen szörnyet, aki az elõbb ránk támadt. Ráadásul pálca nélkül!   

- Ne hisztizz, a barátaimban nem tesz kárt. –oktat ki, de nem veszem be. Engem biztos nem von bele a marhaságaiba.

- Csak megkóstolja õket minden világos. – Felelem makacskodva, de nem érdekli. Míg nem figyelek megragadja a kezem és a szörny nyálkás fejére teszi.

Hirtelen megrohamoznak az emlékek, úgy villannak fel a szemem elõtt, mint egy elszabadult tüzijáték fényei. Pár halovány emlék apámról, aztán az idegen emberek, akik körülvettek, akik aztán a családommá váltak, a troll vadászat az unokatesóimmal a fjordokban nyolc évesen, a Durmstrang elsõ, kemény évei, aztán azok a furcsa történések, a tapintható feszültség a levegõben, a sutyorgások,a lopások és az eltûnések, a gyilkosság, a dac, a dementorok társasága és az elmúlt pár nap nyugalma. Minden újra éledt bennem, mintha újraéltem volna az elmúlt tizenhét évet. Kutyafuttában és akaratlanul.

Zihálva húzom vissza a kezem, mikor az utolsó emlék is elenged, ahol ezt a tökfilkót követem, aki lehet, hogy nem is annyira dilinyós, mint eddig gondoltam. Új megvilágításban látom a folyton mosolygó arcát és nem értek semmit. Ezernyi kérdéssel a tekintetemben meredek rá, míg próbálom visszatuszkolni emlékeimet jó mélyre, egy olyan zugba, amirõl azt is elfelejteném, hogy létezik.

- Gondolom, ismered a Thestralokat? – bólintok - Nos annak a fajnak is van egy elõd faja mint minden lénynek vegyük a dinókat. Belõlük fejlõdtek ki a csirkék. Nos, a Thestralok a Koboldvarangyok mutációja. A muglik a régi idõkben rettegtek ezektõl a lényektõl. Hisz emberi formájuk van, de mégse emberek sokkal inkább szörnyszülöttek ezért irtani kezdték õket a saját módszereikkel. A mocsarakat meggyújtva igyekeztek fajt minél elõbb visszaküldeni a másvilágra. Meggyõzõdésük volt, hogy maga Lucifer engedte fel õket a felszínre.  A kiirtás, mint láthatod nem sikerült. Alkalmazkodtak a zord körülménykehez. Rájöttek , ha szárnyakra tesznek, szert sokkal könnyebben eltudnak menekülni az ember, elöl. Így jöttek létre a Thestralok. Vagyis a halál lovak mugli néven.  Thestralt az láthat, aki már látott meghalni valakit, nos  a Koboldvarangyokkal is  ez a helyzet és mivel elég szótlan vagy gondoltam történt veled valami hasonló ezért is bátorkodtam megmutatni neked õt, de kérlek tartsd titokban a létezését, ha  minisztérium tudomást szerezne róla valószínûleg elpusztítanák a mérgezõ harapása miatt.

- Mérgezõ harapás? – kérdezem ijedten. Hiszen õt is megharapta! Hogy fogom elvinni a gyengélkedõig az erdõ mélyérõl?

- Semmi bajom, az akaratával képes elzárni mérgezõ mirigyeinek a fecskendezõ nyílását, így aki elnyeri bizalmát, azt nem öli meg mérgével. Legalább is tanulmányozásom alatt ezt tapasztaltam nála. – Bizalom… tanulmányozás… kezdem feladni.

- De várj! Mégis hogy a fenébe tudja kivetíteni az eddigi életutamat? – Jut eszembe hirtelen, mire felsóhajt.

- Nos, ez nekem is probléma, de kutatásaim alatt még nekem se sikerült rájönnöm, de nem adom fel egy nap biztos választ adok a kérdésedre, ha ehhez meg kell aszalódnom addigra, hát legyen.

- Scamander mégis milyen világban élsz te? – nézek rá a már békésen szaladgáló és lepkét kergetõ koboldvarangyra. A kérdést csupán magamnak tettem fel, mert ha el is mondja, ezek után nem sikerülne elképzelnem. 

- A kõkemény valóságban. – tárja ki karjait színpadiasan és az egész olyan abszurdan hat, hogy majdnem felnevetek. A srác, aki nem létezõ lényeket kerget, azt állítja, hogy a kõkemény valóságban él, és mégis neki van igaza.

-Ezek után kíváncsi lennék, hogy milyen a te valóságod? – csúszik ki a számon meggondolatlanul, miközben merengve nézem a koboldvarangyot.

-Segíts kutatni és megtudod! – lelkesedik fel rögtön, akár egy kisgyerek karácsonykor. – Rengeteg olyan lény van, amirõl még sosem hallottál.

- Nem – mondom egy rövid hezitálást követõen és meg sem lep az ellenkezése, pedig nem ismerem olyan régóta.

- Az elõbb mondtad, hogy kíváncsi vagy rá – sopánkodik azonnal, de csak a vállam vonom. – Na, tökéletes kutatótárs lehetnél bátor vagy és látom, hogy érdekel. Sok új dolgot láthatnál. – pislog rám kiskutya tekintettel, de csak a fejem csóválom.

- A nem az nem. –vetek még egy utolsó pillantást az érdekes és új szörnyre, ami még egyszer rám kapja a tekintetét, nekem pedig a hideg is végigfut a hátamon. Hogyan volt képes az emlékeimbe látni?

- De miért? – zárkózik fel mellém, miután elindulok, remélhetõleg kifelé az erdõbõl.

- Tanulnom kell.

- Egész nap úgysem tudsz tanulni – köti az ebet a karóhoz, nekem pedig eszembe jut, hogy nem kedvelem a srácot a vonatút óta. Mert idegesítõ, újonnan felfedezett oldala ide vagy oda.  

- Ennem is kell, és fürdenem meg aludnom. Ez legalább kilenc vagy tíz óra a napomból. – érvelek, hátha felfogja egy három betûs szó jelentését. – Meg megtalálnom a pálcám, amit voltál olyan kedves elhajítani. Az pedig ebben a mocsárban ki tudja mennyi idõ – intek végig a karommal a helyen.

- Segítek megkeresni, de azt ne mondd, hogy képes vagy a maradék tizennégy órában folyamatosan koncentrálni és tanulni. Ezt még én sem hiszem el. – csóvalja a fejét, feltûri a talárja ujját és nekiveselkedik a mocsárnak azon a részén, amerre a pálcám dobta.

- Márpedig a tényen, hogy tanulnom kell, nem változtat. – maradok továbbra is határozott, és élvezem a látványt, ahogyan könyékig sáros lesz.

- Ahogyan az iskolában mindenki másnak is, de amúgy biztos vagy abban, hogy a Hugrabugba osztottak be? – kérdi fel sem nézve , majd miután nem válaszolok felpillant és morcosan ráncolja a szemöldökét. – Tudod, segíthetnél, elõbb megtalálnánk.

- Tudod, ha már varázsló vagy egy egyszerû invitot is elmondhatnál – kúszik kaján vigyor a képemre. Igazán, nem kell rondán nézni, ez volt a legkevesebb. Kihúzza magát, elõveszi a pálcáját és elõrelendíti.

- Invito pálca! – és már repül is a kezébe a varázspálcám, amit azonnal oda is ad.

- Köszi – veszem el, kicsit megtisztítgatom és elindulok kifelé az erdõbõl. Legalábbis azt hiszem, hogy kifelé az erdõbõl.

- Akkor – szólal meg pár perc után – Csatlakozol hozzám?

- Mondtam már, hogy nem – jelentem ki újra és ezek után szerencsémre csendben marad és gondolkodik. Gondolom azon, hogyan gyõzzön meg, de felesleges.

- Jól van, adok gondolkodási idõt, majd valamikor még megkereslek. – Közli az erdõ szélénél egy hatalmas mosollyal, de csak faarccal bámulom.

- Nem kell rajta gondolkodnom.

- De legalább egy kicsit gondold át – emeli fel a kezét, hüvelyk- és mutatóujja egymáshoz közel, törzsét elõredönti, és valamiért egy piaci alak képe ugrik be, aki éppen alkudozik.

- Figyelj, nem szórakozásból jöttem ide. Csak ez az egy évem van hátra, és nem akarok több bajba keveredni – Jelentem ki ellentmondást nem tûrõ hangon. – További jó kutatást – indulok el a kastély felé, hátha a könyvtárban nyugtom lesz.

- Rendben, de azért gondolkodj rajta, majd megkereslek, hogy mi a válaszod, szia! – integet utánam és egy fáradt sóhaj hagyja el az ajkaim. Sosem adja fel, igaz?

A könyvtárban szerencsére nincsenek sokan, mivel még csak év eleje, és akármennyire sem tetszik a mû, halott csend, kénytelen leszek ezzel beérni. Az egyik legtávolabbi asztalhoz pakolok le, ahol még a könyvtáros szeme elõl is elveszek. Lecsücsülök, pont a Zárolt részleg elé és már most érzem, hogy lõttek a tanulásomnak. Vonzanak a polcok, tudni akarom, miket rejtenek a lapok.

Egy sóhajjal elfordítom a fejem és inkább a saját könyveimet bámulom. A Durmstrangban is hasonlók miatt kerültem bajba. Itt nem kell semmit megfejteni, nem kell semminek utána járni. Jobban teszem, ha csak a tanulásra koncentrálok, az még nem ártott senkinek, nem igaz? Különben is, az a generáció és azok az idõk, ahol mindig volt egy kis kaland, már rég elhagyták ezt az épületet. A legendás Weasley-ikrek, a folyamatosan életveszélyes helyzetekbe kerülõ Ron, Hermione és Harry, az örök ellenség Voldemort és az elátkozott tantárgy, a sötét varázslatok és kivédésük, már mind a múlté. Elmúltak, legendává lettek. Lehet azért, mert az országtól távol nevelkedtem, de a többi elsõssel és diákkal ellentétben valamiért nem hoz lázba a gondolat, hogy lehet, majdnem tizennyolc-húsz évvel ezelõtt a varázsló világ megmentõi ültek ennél az asztalnál és unatkoztak. Még egyszer visszapillantok a zárolt részlegre, aztán tovább siklatom a pillantásom a következõ részre, amin cikornyás betûkkel az áll, hogy Legendás lények. Még az ötlet sem fogalmazódik meg teljesen a fejemben, de már kelek fel, hogy a könyvek felé vegyem az irányt. Vajon találok valamit a koboldvarangyról? Azt mondta, hogy az Amazonasnál él, ugye?

*-*-*-*-*-*-*

Napokkal késõbb, a szinfelmérõ után, elégedetten mondhatom magam utolsó éves roxforti diáknak. Nem kerültem lejjebb levõ osztályba, nem kell ismételnem semmit. Írok is egy levelet a nevelõszüleimnek, kíváncsi vagyok, hogy mi lehet velük. Semmi hírt nem kaptam róluk azóta, hogy eljöttem. Valószínûleg még mindig abban reménykednek, hogy érkezik valami hír Eirikrõl. Lehet mégsem kéne írnom nekik, ameddig nem veszik fel velem a kapcsolatot, csak arra emlékeztetném õket és Ariant, hogy mi történt, hogy minden az én hibám. Át is húzom gyorsan a címzettet, de aztán eszembe jut, hogy a megszólítást és a levél tartalmát már nem tudom megmásítani. Végül összegyûröm az egészet és ledobom a galacsint a lábam elé, majd egy apró pálcaintéssel felgyújtom.

-Nem mondtad, hogy szeretsz a tûzzel játszani. – Huppan mellém egy szõke minden lében két kanál.

- Üdv, Scamander – veszek elõ egy új lapot, végül csak bámulom a fehérséget. Ha nem a családomnak írjak, akkor kinek? Em néni és Dan bácsi vajon hogyan fogadná a levelem? Hogy átmentem mindenbõl? Meg kéne nekik köszönnöm, nem? De már megköszöntem, hogy a tudtom nélkül segítettek… Á, sehogy se jó. A Durmstrangba a barátaimnak meg hiába küldök. Egyáltalán nevezhetem õket a barátaimnak? Ha apám nevét írom a borítékra, akkor a bagoly vajon megtalálja? Ugyan, akkor már réges-régen megtalálták volna…

- Na, a Scamander olyan barátságtalan, hívj Lysandernek vagy Lysnek. – ajánlgatja, de azt hiszem maradok a Scamandernél, a végén még elbízná magát. – Elfogyott az ihlet? Pedig az elõbb olyan szorgalmasan írogattál – hajol közelebb, hogy belenézzen az üres lapba.

- Valami olyasmi. – forgatom meg a pennát az ujjam között. Igazán nem segít azzal, hogy néz.

-  Mi ez a nagy gondolkodás? Szerelmes levél?  – kérdi vigyorral a képén, mire megingatom a fejem és elteszem a lapot. Úgysem érdekel senkit.

- Szeretnél valami mást is az idegesítésemen kívül? – pillantok végre rá. Gondolom meg akarja kérdezni, hogy átgondoltam-e a segítõs dolgot.

- Gratulálni. De ha szerinted idegesítelek… - áll fel, de megállítom.

- Mégis mihez?  

- A vizsgáidhoz – válaszolja nemes egyszerûséggel.

- Mégis honnét tudsz róluk?

- Tudod… - ér fülig a szája – Megvannak a forrásaim, szóval gratulálok – vigyorog, mint a tök én meg szokásomhoz híven nem szólok egy szót sem, de végül a belém nevelt jómodor gyõz a meglepettségem és szótlanságom felett.

- Köszönöm – ezután elindul a folyosón, tovább a dolgára, fel sem hozza a kutatósdit. Azt hiszem rossz következtetéseket vontam le vele kapcsolatban.

Felállok és igyekszem beérni, mielõtt eltûnik valamilyen titkos átjárónál, amit nem ismerek, mint új diák. A fordulónál érem utol, az utolsó méternél kinyújtom a kezem és úgy állítom meg, húzom vissza.

-Scamander – kezdek bele komolyan, egy pillanatig elgondolkodom, hogy kijavítom Lysanderre, de… inkább nem, még nem. – Végül gondolkodtam a dolgon és lenne pár kérdésem. Mennyi idõmet venné igénybe, hogy segítek neked és mennyire lenne veszélyes?

- Hm… annyit segítesz, amennyit tudsz és akarsz, veszélyesnek pedig abszolút nem mondanám a kutatást. Jó, vannak varázslények, amik nem túl barátságosak és nehéz velük jól kijönni, de legfeljebb csak pár iskolai szabályt hágnánk át, az pedig nem olyan veszélyes, nem? – magyarázza még mindig mosolyogva. Fontolgatom még magamban a dolgokat, végül rábólintok, elvégre nem élhetek egy évig mindenféle rendes emberi, baráti kapcsolat nélkül. Õ pedig úgy néz ki dilinyós, idegesítõ, de rendes. Legalább nem fogok unatkozni.

- Azt hiszem, van egy kutatótársad. – jelentem ki, mire azonnal fellelkesedik. 

Némán torpantam meg a fõlépcsõn, amit soha ki nem alvó kék lángok világítottak meg, melyek ez alkalommal mégis úgy hunytak ki, akár a távozó lelkek, mikor elhaladtam egy-egy mellett. Hátam mögött áthatolhatatlan sûrû köd kucorgott, lépésrõl lépésre nõtt, falta gyermekkori emlékeim helyszínét a hátam mögött. Ne is lássam! Akkor már nem tartoztam közéjük. Kitagadtak, kicsaptak. Mégis, mintha mit sem jelentettek volna az itt eltöltött esztendõk, érzéketlenül ácsorogtam a durván faragott lépcsõn és az égre pillantva húztam az idõt, halogattam az elkerülhetetlent. Sem lélekben, sem papíron nem tartoztam már ide, a gyökereim mégis mélyre nyúltak ebben a fagyos földben, nehéz volt õket kitépni.

Szétfoszló és új erõvel pulzáló zöld fény kavargott át a sötét égbolton. Azok a muglik, akik arrafelé éltek azt mondogatták, hogy az elhunyt lelkek tánca, a másvilágra vezetõ út. Teljes lényemmel azt kívántam, hogy legyen igazuk, és a varázsvilág ostoba, kószáló mágia maradékairól szóló tanulmányai legyenek hibásak. Hinni akartam a muglik õsi hitének, mert akkor az azt jelentette, hogy búcsúzni jött hozzám. Milyen ironikus volt, hogy pont az a lélek követte oly vigasztalón lépteim, akinek halála miatt el kellett hagynom addigi életem. Ennél szebb és jobb vigaszom sosem volt talán.

Az idõ lassan telt, kínkeservesen vánszorgott a szünetben, ennek ellenére kevés dolgot fogtam fel belõle. Az óvatos léptek, a halk suttogások és Arian vádló tekintete maradt meg egyedül azokból az örök nappalokból, ahogyan a nyárból is, melyet sokszor túl hûvösnek éreztem, néha olyan ridegnek, mint a dementorok lélegzetét. Csupán léteztem a lassú napokkal együtt és próbáltam egérutat találni egy új céllal. Néhány ilyen próbálkozásom alkalmával felvettem az aznapi újságot az asztalról, hogy visszarázódjak a nagyvilágba, de mikor a Durmstrang neve és néhol a saját arcom köszöntött a Trolldom lapjain, feladtam. Nem maradt olyan varázsiskola, mely felvett volna a sorai közé.

S egy reggel a remény kemény csõrével kopogtatott konyhánk ablakán. Mikor beengedtük tollait felborzolva lépdelt felém s adott át két levelet is. Egyiken vörös viaszpecsét H betûvel a közepén, a dermedt viasz fölött régi címer, a másikon semmi, csupán egy cikornyás mondat „Válaszolj gyorsan!”.  Értetlenül pislogtam a két borítékra és a szárnyas jószágra, amely önként szolgálta ki magát a müzlis tálamból. Nagynéném, nagybátyám és unokatestvérem, Arian, ugyanolyan döbbenten néztek hol rám, hol a levelekre. Mindnyájan ismertük a pecsétet. Ki ne ismerte volna a varázsvilágban? Egyszerre akartam mindkettõt kinyitni, kíváncsiságom enyhe izgatottságot, új életet lehelt belém. Végül a vörös pecsétes boríték gyõzött.

-E. Larsen úr részére, Finnmark megye, Alta, Buktaveinen 23, padlásszoba bal oldal - olvastam fel hangosan, szemöldököm betûrõl betûre és szóról szóra feljebb emelkedett homlokomon, s nemcsak az enyém. - Ilyen részletes címzéssel még a Durmstrangtól sem kaptam levelet.

- Az most mindegy, olvasd gyorsan – hajolt közelebb nagynéném izgatottan én pedig teljesítettem a kérést.

- Tisztelt Larsen úr! Nagy örömünkre szolgál, hogy értesíthetjük, különleges eljárás keretében felvételt nyert iskolánkba, a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképzõ Szakiskolába. Amennyiben szándékozik tanulmányait a mi intézményünkben folytatni, kérem, küldjön baglyot legkésõbb e hó végéig. A tanév, mint általában, szeptember 1-jén kezdõdik. Iskolánk tanulóit a Roxfort Expressz szállítja a King’s Cross pályaudvar kilenc és háromnegyedik vágányáról. Az indulási idõ délelõtt tizenegy óra, ne késsen. A tanévhez szükséges tárgyak és könyvek listáját mellékelten küldjük, továbbá ellenõrzõ vizsgákra, azoknak eredményeitõl függõen pedig külön órákra számíthat. Tisztelettel: Minerva McGalagony, igazgatónõ. – fejeztem be az olvasást, mire olyan nagy csend telepedett ránk, hogy a légy zümmögését is hallani lehetett. Mindenki csak bámult maga elé, mintha bûbájt szórtak volna a fejünkre.

- Milyen különleges eljárásról írtak Larsen? – pillantott rám nagybátyám érdeklõdve, de csak ráztam a fejem.

- Gõzöm sincs, nem is jelentkeztem a Roxfortba.

- Aha, persze – pattant fel Arian az asztaltól és felcsörtetett a szobánkba.

Utána siettem, hogy a lelkére beszéljek, de nem akart nekem hinni, ahogyan a durmstrangos rémálom óta egyszer sem. Eirik is velem volt azon az éjszakán, velünk együtt szimatolt, de a pirkadat csupán egy holttestet köszöntött és engem. Eirik nyomtalanul eltûnt, hiánya pedig megmérgezte ezt a helyet is. Csak néztük egymást a bevetett, érintetlen ágy felett, ami a szoba közepén terült el, félúton a mi ágyaink között. Furcsa érzés volt rendezetten látni. Mindig ott üldögéltünk, széttúrtuk a takarót, szétdobáltuk a párnákat, fetrengtünk és birkóztunk rajta hárman, most pedig mintha a lepedõt is kivasalták volna. A régi sziget, ahol mindhárman összegyûltünk, egy akadállyá vált, egy fallá, ami kettõnk közé ékelõdött.

-Nem hazudtam… - próbálkoztam még egyszer utoljára, habár tudtam, hogy hiába. A levél volt a bizonyítéka, hogy a folyamatot elindították, ki más kérvényezhette volna, ha nem õk és nem én? Válasz nem érkezett, csak feltûnõ elfordulás és olvasás. Sóhajtva futottam át újra a levelet, majd eszembe jutott a másik. Még egy utolsó pillantást vetettem Arianra, aztán felbontottam a név nélküli borítékot.

Kedves Larsen!

Valószínûleg nem emlékszel ránk és több mint valószínû, hogy tudomásod sincs rólunk. Ne haragudj, amiért oly hosszú éveken át egyszer sem kerestünk, édesapád kérésére cselekedtünk így. Fülünkbe jutott mi történt a messzi északon, hogy kicsaptak addigi iskoládból. Próbáltuk Finnel felvenni a kapcsolatot, azonban nem sikerült. Akkor jutott tudomásunkra, hogy hosszú évekkel ezelõtt eltûnt. Bár nem tartottuk a kapcsolatot, mégis szívünkön viseljük a sorsod, ezért egy kedves barátunk segítségét kérve sikerült meggyõznünk a Roxfort igazgatónõjét, hogy mérlegelje a felvételed. Ha úgy döntesz, hogy nekivágsz a roxforti éveknek, kérlek, tudasd velünk. Mindenben igyekszünk majd segíteni, ezenkívül szeretnénk, ha a nyár utolsó heteit vagy napjait nálunk töltenéd Norwichban, hogy újra megismerhessük egymást.

Vigyázz magadra és kerüld a bajt.

ui.: Faraway (a bagoly) szereti a citromot, légy szíves adj neki egy keveset, mielõtt visszaküldöd Angliába.

Emma és Daniel, édesanyád testvérei

Eldöntetett.

 Azonnal megírtam a választ mindkét helyre. Szinte nem is gondolkodtam, de nem is volt min. Egy ilyen lehetõséget ki hagyna ki? Mindenképpen kell egy RAVASZ, el kellett végeznem egy iskolát, mindegy hogy hol, na meg aztán itthon úgysem tudtam semmit sem csinálni. Hogy Emma és Daniel nem is azok akiknek mondják magukat és az egész egy csapda? Meglehet. Sok minden eszembe jutott, sok mindenen gondolkodtam, miközben útjára engedtem Farawayt, azonban mindig ugyanoda lyukadtam ki. Ha az édesanyámnak csakugyan voltak testvérei és minden igaz volt, amit írtak, akkor csak jól jártam. Ha pedig nem… akkor azzal ráértem foglalkozni. Bármi jobb volt, mint egy helyben toporogni. Nem volt mit vesztenem.

~ * ~ * ~ * ~ * ~ * ~ * ~

Nos, így jutottam ide. Angliába. A Kings Cross pályaudvarra egy nagy, rendesen megpakolt kocsival, tetején egy álmos bagollyal. Szívem szerint más állatot hoztam volna magammal, de csak macska, varangyos béka és bagoly közül lehetett választani, szóval a bagoly mellett döntöttem. Kezemben a jegy, rajta az, hogy kilenc és háromnegyedik vágány, ám hiába forgolódok, sehol sincs ilyen. Em néni és Dan bácsi még tegnap este említett valamit, hogy a bejáratot elrejtették, de azt beszéltük, hogy majd reggel megmutatják. Azonban mindkettejüket még az éjszaka behívták, Dan bácsit a minisztériumba, Em nénit a gyermek varázsnyavalya ispotályba. Na, gyerünk, a londoniak nem foghatnak ki rajtam! Tizenhét éves koromig a világ legjobban elrejtett iskolájába jártam, nehogy már egy nyilvános helyre dugott állomás fogjon ki rajtam!

Nézelõdök és gondolkodom, a kocsimra és személyemre meredõ tekintetek nem tudnak meghatni, járnak muglik ennél furábban is. Hm… a síneknél nem lehet, túl veszélyes lenne a diákok számára. A váró túl zsúfolt. Olyan hely kell, ahol az emberek mozognak, nem figyelnek a környezetükre, mint a peron. Igen, itt lesz… és valahol a kilencedik és tízedik között. Háromnegyedik… háromnegyed úton? Végülis logikus…

Türelmetlenül toporgó muglik figyelik a vonatok a kiírásait, meg-megnézik a karórájuk számlapját vagy valami fura izét huzigálnak elõ a zsebeikbõl, újra és újra elolvassák a táblákat és csak arra figyelnek, hogy ne ütközzenek össze senkivel. Itt kell lennie…

-Ha félsz, hogy nekimész, csak csukd be a szemed és fuss neki! Ne aggódj drágám, nem lesz semmi baj – suhan el mellettem egy csapat ugyanolyan kocsival, mint amilyennel én ácsorgok tetején szintén egy bagollyal. Egy pillanatig sem várok, az apró kerekek gyorsan fordulnak és már a kis család mögött is vagyok. Befordulnak egy irányba, vesznek egy levegõt, aztán futásnak erednek, majd a falnál egy pillanat alatt eltûnnek a szem elõl. Szóval a fal a bejárat. Rendben, hát akkor… ha félek csak be kell csuknom a szemem és nekifutnom. Így mondták, nem?  

Én is veszek egy nagy levegõt és rohanni kezdek a fal felé. Tudom, hogy nem fogok nekimenni, mégis várom az ütközést, ami természetesen elmarad és egy régi, múlt századi pályaudvar, régi gõzössel. Csak bámulom, a körülöttem nyüzsgõ embereket is. Ez teljesen más mint a a Durmstrang hajója, igaz, nem is számítottam másra. Hirtelen ocsúdok fel, mikor megszólal a kürt és mindenhol búcsúzkodni kezdenek. Mindjárt indulunk, nekem pedig még mindig nincs fent a cuccom. Gyorsan felpakolok, aztán megnyugodva indulok egy szabad helyet keresni, de nem olyan egyszerû, minden fülke tömve van. Végül találok egy fülkét, ahol még két szabad hely várakozik két utasra, illetve már csak egy, mivel az ajtóban egy szõke srác álldogál. Remélem, nem foglalják a megmaradt helyet, nincs kedvem végigsétálni az egész vonaton.  Közelebb lépek, hogy megtudakoljam letelepedhetek-e a társaságukban, de hirtelen egy könyv száguld felém a levegõben.

Hogy az a… tapasztom kezem sajgó orromra és próbálom visszafogni a káromkodást.

- Szerintem azt is megértette volna, ha azt mondod neki, hogy nincs már több hely a fülkében. – hallok egy okoskodó hangot, és csak azért nem dobom vissza a könyvet, mert lefoglal az, hogy ne könnyezzen be a szemem. A franc gondolta volna, hogy ennyire fáj, ha egy vastag könyv telibe találja az ember orrát. De legalább nem törött el.

- Sajnálom, nem neked szántam. Csak a fogyatékos öcsémet próbálom nevelni. – hajol le a könyvért az elõttem álló, majd kezet nyújt nekem. - Jól vagy? – kérdi õszintén aggódva, ezért csak a fejem ingatom.

- Semmi baj. Én nem figyeltem. – nyugtatom higgadtan, aztán bepillantok a fülkébe és egy, a mellettem állóéval megegyezõ arcvonásokkal rendelkezõ srácot látok bent és egy szintén szõkét, de az õ arca másmilyen. Azt hiszem találtam egy ikreket.

- Szabad? – kérdem a bent ülõtõl a mellette levõ helyre mutatva.

- Ezt úgy kérdezed, mintha a kezemet akarnád megkérni. – derül fel, kék szemeivel jókedvûen hunyorog, én meg visszafogok egy szemforgatást. Nehéz lenne egy igennel vagy nemmel válaszolni? – Látsz mellettem valakit? Ha nem akkor nyugodtan ülj le. – paskolja meg az ülést maga mellett én pedig megköszönöm és leülök mellé. Miután a vonat elindul csendben nézzük a tájat. Felmerül bennem a gondolat, hogy a Roxfortról kérdezgessem õket, de inkább elhessegetem az ötletet. Úgyis rájövök majd magamtól.  

- És honnan jöttél? – szólal meg hirtelen a mellettem ülõ - Még sose láttalak itt. A Trimágus tusa miatt utazol velünk? Melyik iskolához tartozol? Bár ez egyértelmû, hisz nem vagy lány. – nevet fel s még ha akarnék is válaszolni se tudnék, mivel levegõvétel nélkül folytatja. -  Miért velünk jössz? A Tusa csak két hét múlva lesz. Hogy hívnak? Hány éves vagy? És… - hirtelen egy tenyér fogja be a száját, magamban pedig hálát mondok a testvérének.

- Bocsi, nagy szófosásai szoktak lenni és elégé kibírhatatlan, de, ha szeretnéd, kidobom a fülkébõl. – ajánlja kegyesen, eltûnõdöm, hogy élek az ajánlattal, de inkább értetlenül figyelem a hümmögõt, aki még befogott szájjal is szájalna. Két lehetõségem van, itt mindenki megvan huzatva, vagy csak kifogtam a fogyatékosoknak fenntartott kocsit.

  - Nem a Trimágusi tusa miatt jöttem. Az iskolák diákjai különben is együtt érkeznek a Roxfortba, nem pedig év elején a vonattal. – felelem végül az ikreket szemlélve. A befogott szájú küszködik, míg a másik próbálja minél tovább csendben tartani áldozatát, a harmadik fiú meg csak figyeli õket, akárcsak én. Azt hiszem õ szimpatikus, de még korai lenne bármit is levonni. Embert barátjáról, nem igaz? Lehet õ is mindjárt rázendít és nem lehet majd leállítani.

Az ablakon kezdek kifelé bámulni, figyelmen kívül hagyva a testvéri civódást, de még így is tükrözõdnek az ablak üvegén. Mindketten szõkék, a harmadik fiú is. Kicsit ironikus, én jöttem északról, aztán meg õk szõkék. Mondjuk, nem onnan származom, de akkor is. Lehunyom a szemem és próbálom kizárni õket, de nem megy könnyen. Sõt… már-már lehetetlen feladatnak tûnik.

-Komolyan Lys, csak egyszer, könyörgöm, egyszer maradj csöndben öt percig - kérleli a testvére, mire a beszédesebb elszántabban próbál szabadulni, még a testvérének a kezébe is beleharap. – Áúúú! Elment az eszed? Varázsoljak rád szájkosarat? – szorongatja a kezét.

- Rád meg muszáj dzseki bûbájt kéne adni. Alig indult el öt perce a vonat, de még csak barátkozni sem hagysz – mutogat felém, mire felkúszik a szemöldököm a homlokomra, ahogyan a további szópárbajt hallgatom az ikerpártól.

- Mindenki ilyen a Roxfortban? – súgom a kérdést a szemben ülõ srácnak, aki ugyanolyan csendben figyeli az eseményeket, mint én. Azonban õ furcsálkodás helyett inkább élvezi a mûsort.

- Nem, de elég sok idióta jár oda. Vigyázz majd, a hülyeség elég ragályos egy dolog.

- Észben tartom majd – bólintok kitérve egy véletlenül újra felém száguldó könyv irányából. Elég volt egy ilyen baleset a mai napra.

- Scorpius Malfoy – nyújt felém kezet. Nevének hallatára meglepõdve fogadom el a jobbot. Természetesen tudom kik azok a Malfoyok, de õszintén, nem ilyennek képzeltem õket.

- Erlend Larsen – mutatkozom be én is, mire ismerõs, egyre idegesítõbb hang kezd még idegesítõbb sápítozásba.

- Ez nem ér Scorp! Én akartam neki elõbb bemutatkozni!

- Lorcan Scamander – hajol át testvérén, aki eddig a másik száját próbálta befogni, vele is kezet rázok.

- Ne már! Ez nem ér! – rázza le magáról Lorcan kezét és felém fordul – Én Lysander vagyok. Lysander Scamander – ragadja meg õ is a jobbom, alaposan megrázza és folytatja tovább onnan, ahol félbeszakították. – Ha nem a Trimágusi Tusa miatt jöttél, akkor miért? Valami cserediákféle vagy? Melyik suliból? Amúgy hol laksz? Van testvéred?

- Nincs – Mi is volt az elsõ kérdése?

- Ó, az kár, unalmas lehet, ha nincs kit szívatnod, és hol laksz? Miért jössz a Roxfortba? Milyen házi állatod van? – pislog nagy szemekkel, várakozóan és olyan energikus, hogy már attól lefáradok, ha ránézek. Nem bírom a túl izgága, hangos embereket.

- Altában lakom – felelem, annak ellenére, hogy tudom, ez a négy betûs városnév képes egy sor másik kérdést generálni.

- Ó, sosem hallottam még róla – meg lepõdtem volna – Az hol van? Közel van Londonhoz? Vagy nem Angliában van?

- Messze van – felelem kurtán és visszafordulok az ablakhoz.

Az út nagyon lassan telik. Beszélgetnek, hangoskodnak, Lysander sokszor nyaggat, amikor eszébe jut, hogy öt percig nyugton hagyott és ez vétek. Nem, nem esik le neki, hogy azért nem szólok hozzá, mert nem akarok, hogy azért válaszolok tömören egy-egy kérdésére néha, hogy kopjon le rólam. De az ellentétét érem el az egésszel. Majdnem egy óra alatt szinte mindent megtudok róla, hol járt nyáron, miket csinált, milyen új fura lényeket talált, amikrõl sosem hallottam. Szerencsére nem engem traktál ilyen információkkal, csupán hallgatom. De ennyi bõven elég, hogy elkönyveljem nem normálisnak, tuti a fejére ejtették, ha ilyen fura lényekrõl hadovál. Életemben nem hallottam még róluk, pedig volt olyan órám, aminek az volt a neve, hogy a Világ varázslényeinek változatos világa. A zsivajba zörgés-csörömpölés vegyül, végül egy kedvesnek tûnõ öreg nõ húzza el a fülke ajtaját.

- Kértek valamit, kedveseim? – mosolyog ránk az ajtból, mögötte megpakolt gurulós kocsi. A három fiú egyszerre felel igennel s már pattannak is, hogy szemrevételezzék a kínálatot. Amikor visszatérnek a fülkébe én is kisomfordálok és egy ölnyi csokoládéval térek vissza. Van nálam minden, a csokibékától kezdve a csokoládépálcáig mindenfélével. Nem tudom, hogy mennyire lesz pénzem késõbb édességekre, a roxforti árukról nem is beszélve, szóval most beraktározok alaposan.

- Azta – füttyent egyet Lysander, amikor beteszem magam mögött az ajtót, a többiek is bámulnak, de legalább visszafogottan. – Nagyon édesszájú lehetsz.

- Nem vagyok édesszájú – tudom le ennyivel, elkezdem a táskámba pakolni a csoki halmot, kivéve pár békát, amiket azonnal ki is bontok. Csak egy harapás és máris jobban érzem magam, mintha nem lenne annyira hideg és színesebb lenne a világ. Utálom. A fene gondolta volna, hogy az a másfél hónap zárka egy dementorral ennyire maradandó élmény marad. Ha belegondolok annyira nagy volt a képem. Zárjanak csak el, meg fogják látni, hogy nem én vagyok a bûnös… Lehettem volna ennél ostobább?

- Pedig úgy néz ki, kár tagadnod.

- Ha az vagyok is, nincs hozzá semmi közöd – harapom le a lábát morcosan.  

- Megnézhetem, milyen kártya van benne? – bök Malfoy a dobozra, amikor félretolom.

- Ha gyûjtöd, a tiéd – veszem újra a kezembe és felé nyújtom. Erre persze az idegesítõ szõke azonnal morcos képet vág és keresztbe fonja a karjait.

- Vele annyival kedvesebb vagy – durcáskodik, de figyelmen kívül hagyom. – Melyik kártya van benne Scorp?

- Csak Ron Weasley… már ezerszer megvan. Sirius Blacket és Cedric Diggoryt üldözöm mostanában, de olyan ritkán fogok ki olyan békát.  

A beszélgetés végül átvált mendemondák elbeszélésére. Anya mit mesélt Harry Potterról, apa miért nem bírja, mit meséltek, milyen volt Dumbledore, Piton, hogyan harcoltak és a többi. Itt is megpróbál Lysander belevonni a beszélgetésbe azzal a kérdéssel, hogy az én szüleim mit meséltek az utolsó varázsló háborúról, de csak a vállam rántom meg egyszer és bámulok ki tovább az ablakon. Ezt már sosem fogom megtudni, ahogyan azt sem, hogyha a másik kettõ képes volt venni a jeleket és békén hagyni, akkor az a szõke vakarék miért nem?

*-*-*-*-*-*-*-*

-Erlend Larsen – kiáltja nevem végül az igazgató asszony, Minerva McGalagony. Lassú léptekkel, egyenes háttal, büszkén indulok meg a háromlábú szék és a Teszlek Süveg felé, miközben a diákok sugdolódzása kísér. „Õ kicsoda? Õ is gólya lenne?”, „Hogyhogy õt is beosztja a süveg?” , „Mit keres egy ekkora szamár a kicsik között?” és hasonlók.

-Nos, hova is tegyelek téged? – hallok egy hangot, miután fejemre kerül a süveg – Mennyi sötét varázslat kavarog a fejedben, édes fiam. Sokat tanulhattál ezekrõl… s ravasz vagy, de bátor is, a barátaid igazi kincsek. Nem sok jó történt veled a közelmúltban, békés is vagy, de ezek a sötét gondolatok… Nehéz eset, nehéz eset. – kezd sopánkodásba a kalap, a diákok csendben figyelnek, nem úgy néz ki, mintha bárki bármit is hallana rajtam kívül. - Eszed is van, de még mennyi, ugyanakkor nagyon rideg vagy. Mit gondolsz, vén diák? Tetszene a Mardekár? Vagy tegyelek inkább a Hollóhátba?

- Nekem mindegy, ameddig nyugalom lesz – súgom egy apró sóhajjal a süvegnek. Leteszem a vizsgákat és utána megyek amerre látok. Ennyi. Csak ennyit szeretnék.

- Nyugalom, mi? Tényleg ezt kívánod? – komolyan bólintok. Igen, a kalandokból kijutott nekem tavaly bõven, meghagyom õket másnak. – Akkor legyen hát… HUGRABUG! – kiáltja el magát, mire az egyik asztaltól visszafogott taps hangzik fel. Értetlenkednek, ahogyan mindenki más is, de megtapsolnak.

A ház asztala felé menet észreveszek egy ismerõs kék pillantást egy ezüst kígyós zöld lobogó alatt. Szóval Lysander mardekáros. Elmosolyodom, ahogy összefonódik a pillantásunk. Csend lesz, micsoda megkönnyebbülés és micsoda öröm. Mosolyomat félreértelmezve felragyog az arca és hatalmas vigyorral kezd felém integetni. Idióta… Inkább elõre nézek és egy szimpatikus helyre, kicsit távol mindenkitõl letelepszem.

Vacsora után csatlakozok egy prefektushoz, aki a gólyákat vezeti el a klubhelyiségbe. Minden kölyök megfelelõ távolságból próbál nem bámulni, de nem szólok rájuk. Új helyen vannak, távol anyucitól és apucitól, van elég bajuk.

-Itt is volnánk, arra találjátok a konyhának a bejáratát, ahol házimanók dolgoznak, de ezt ne mondjátok el senkinek, az egész Roxfort azt hiszi, hogy csak úgy odavarázsolódnak a fogások az asztalra. Legalábbis azok, akik nem voltak olyan tájékozottak, mint Hermione Granger, akinek köszönhetõen már a legtöbb nálunk dolgozó házimanó szabad és kap fizetést. Nem kis munkájába került. Itt is volnánk, a hordóknál van a klubhelyiség bejárata, de nagyon figyeljetek a jelszóra, mert aki elrontja kint éjszakázik – beszél folyamatosan, de neki muszáj, elvégre amolyan idegenvezetõféleség jelenleg. Szóval nem idegesít annyira, mint az a srác a vonaton. S rámosolyogtam, és teljesen félreértette. Belegondolva nem is lehetett volna máshogy értelmezni… egek… ha ezután is zaklatni fog nem tudom, hogy mit fogok csinálni.

Félelmeim nem is alaptalanok. Bárhova megyek az iskolában valahogy mindig összetalálkozunk, pedig kérem szépen! Ez a hely is van legalább olyan hatalmas, mint a Durmstrang! De még úgysem vagyok képes nem összefutni vele, hogy már pár titkos átjárót felfedeztem. Úgy néz ki hatodik érzéke van hozzám, vagy csak velem szórakozik Merlin. Néha Scorpiusszal és másokkal beszélget, ebéd és vacsora közben egyszer hol itt, hol ott eszik, nem érdekli melyik házhoz tartozik az asztal, néha meg valami furcsaságot csinál, sokszor olyan lehetetlen mütyürökkel és testhelyzetekkel, hogy késztetést érzek megkérdezni mit mûvel. Szerencsére mindig idõben vissza fogom magam. Másik nagy szerencsém, hogy inkább a Griffendélesekkel adnak a Hugrabuggosoknak közös órát és a Hollóháttal, Mardekárosokkal csak ritkán. Azért mert õk sunyi fajta mi pedig szelidek és a borzok nem szeretik a kígyókat, legalábbis az egyik szobatársam ezt mondta. Nekem nem kell még órára járnom, mivel az ellenõrzõ vizsgáimra csak jövõ héten kerül sor. Viszont addig feladtak egy rakás könyvet, hogy nézzem át õket, amit meg is teszek, és amiért a klubhelyiségben már elkönyveltek egy Hollóhátat tévesztett hugrabuggosnak.

Egy derûs délután, amikor sem a klubhelyiségben, sem a könyvtárban és sem a vízparton nem találok nyugodt légkört a tanuláshoz, bevetem magam az erdõbe. Azt hiszem Tiltott Rengetegnek hívják, és mint a nevébõl is adódik, tiltott. Állítólag nem kéne bemennem a fák közé, nem is szabadna, de ha csak a széléig megyek, mi baj történhetne? Csak tanulni szeretnék, hogy ne lejjebb levõ osztályba tegyenek. Megvédeni is meg tudom magam, biztos nem lesz gond.

Csak annyit felejtettem el, hogy a gondok mindig így kezdõdnek.

Mindig ilyen gondolatokkal.

-Vigyázz, ne mozdulj! – töri össze az erdõ békés csendjét egy hangos kiáltás, aztán a földön találom magam szemem elõtt szõke hajszálak, amik eltakarnak mindent.

- Merlin szakállára, mi az istent mûvelsz?! – kérem számon Lysandert, miután feltápászkodik és a földet pásztázza feszült figyelemmel mindenfele. Még csak bocsánatot sem kért.

- Azt hittem most elkapom… - motyogja, majd elõszed a zsebébõl valami hagymafüzérhez hasonlító színes dolgot. Jól látom, hogy a színes hagymáknak arca van?

- Micsodát? – kelek fel és porolom le magam én is és próbálok rájönni, hogy mit figyelhet.

- A fülnyüszüngõt. Ott volt a válladon, nem hallottad? – bámul rám meglepetten.

- A micsodát? –lepõdök meg én is. Lehet ennek a srácnak tényleg elmentek otthonról?

- Nem hallottál még róluk? Pedig újabban annyi van belõlük, mint százfûléfõzetben a fûbõl! Nem ártalmasak csak idegesítõek és remek rejtõzködõk. Reméltem be tudok egyet fogni és megfigyelni. Persze anyának is szerettem volna küldeni, de valahol itt kell lennie – szegezi tekintetét újra a talajra. Most olyan más… Nem olyan idegesítõen idióta, bár még mindig hülyeségeket beszél. Biztos azért, mert most komolyan koncentrál.

- Ha már így beléd botlottam segíthetnél megkeresni – néz rám újra derûsen, nagy vigyorral. Tévedtem. Még mindig ugyanolyan idegesítõ.