Most azonban ideje visszavánszorogni valahogy a táborhoz, nehogy keressenek… már ha keresnek. Állnék is fel, azonban Suri nem hagyja, hogy egyedül álljak talpra, rögvest a segítségemre siet.

- Gyere, elviszlek egy biztonságos helyre – mond valamit, míg átöleli a derekamat. Olyan aprónak tűnik mellettem, olyan törékenynek, félek, hogy agyonnyomom. Fejével int valamerre, értetlen arcomat látván, én pedig felfogom, hogy el akar valahova kísérni. Ha most leszek vacsora, én nem túl férfiasan el fogom sírni az utolsó imámat.

Lassan haladunk a nagy növényzetben, s így még megterhelőbb, mint épp bokákkal. Suri is fárad, gondoltam, hogy nehéz leszek neki. Pedig minden erőmmel azon vagyok, hogy kevesebb terhet jelentsek neki. Lovam hűségesen kullog a nyomunkban, bár minden apró zajra felveti fejét, s hegyezi füleit. Nekem is új ez a hely, neki is. Együtt kell maradnunk, az a biztos. Bár, a bennszülöttek biztos nem ettek még lovat… remélem nem is fognak.

Suri egy vízeséshez kísér, amelyhez foghatót nem láttam eddig még. Szemet kápráztató, ahogy a hatalmas vízmennyiség aláhull, s lerobajlik a mélybe. Bár, nem értem miért is hozott ide… rá is nézek, közlöm is vele, hogy nem kívánok még megfulladni, mire Suri rögvest megérti kételyeimet. Szabad kezével mutogat valamit a vízesésnél.

- Ott a bejárat, jobb, ha sietünk, mielőtt még jobban megázunk – mond valamit a saját nyelvén, amit nem igen étek még mindig. Suri azonban hajthatatlan, húzni kezd magával, magabiztosan, ami kicsit erőt ad nekem is. Nem tűnik éhesnek, csak nem vonszolna ily jókedvvel maga után, ha én leszek a vacsora…

Nehezen visznek lábaim a dús növényzeten át, hiába van segítségem. Beleakadok egy csomó dologba, számat túl sok szitok hagyja el, amit itt még meggyónni se igen tudok. Bár ha megesznek, édes mindegy már. Nem igaz?

Azonban minden hasonló gondolatom elmossa a víz, amint megpillantom, hogy a vízesés mögötti barlangba vezetett, ami láthatóan be van rendezve, szegényesen bár, de elegendően. A fekhelyhez segít, ahol lefekszem, Suri pedig egy párnát rak a bokám alá. Olyan nagy szakértelemmel teszi mindezt, talán gyógyító lenne?

- Most el kell mennem, az egyik legfontosabb gyógynövényünk csak esőben bújik elő – mond újra valamit, majd mutogatni kezd értetlen arcom láttán. A bejárat, oké, elmegy, aztán a lábam, vagyis arra akar hozni valamit. Könnyedén suhan tova, hisz eme terep neki otthon, nem pedig idegen veszélyes új világ. Várok egy darabig, de egyre nehezebbeket pislogok már. Az eső hangja megnyugtat és álomba ringat, nekem pedig valamiért nincs már se kedvem, se erőm arra, hogy ellenkezzek eme érzésnek. Hagyom, hogy elringasson, mély s pihentető álomba.

Gyengéd érintések hoznak vissza a fájdalmas valóságba. Suri az, a lábamat látja el. Hosszú, csinos ujjai vannak, s ahogy felém hajol, ébenfekete, vizes haja hol a mellkasához simul, hol vastagabb tincsekben hullik alá. Valamiféle zöldes-barnás masszával van elfoglalva, s ha nem lennék úgy lenyűgözve a látványától, biza, boszorkányságot kiáltok. Emellett megnyugtat ama tény is, ha el akarna átkozni, nem lenne ily gondoskodó velem.

Mikor végez a masszával, betekeri egy újabb, hatalmas nagy levéllel. Talán megérzi, hogy figyelem, vagy csak meg akar bizonyosodni arról, alszom e… vagy meg kíván fojtani, nem is tudom, lényegtelen már mi viszi rá, de rám emeli szép arcát, s tekintetünk összeakad. Nem tudom hogy nézhetek, de még nekem is feltűnik, hogy arca sötétebb színt vesz fel. Inkább betakar, pedig egyáltalán nem fáztam.

- Köszönöm – szólalok meg egy kis idő múlva, ugyanis nem bírom benntartani már eme hálát. Nélküle tuti meghaltam volna mostanra.

- Öhm… éhes vagy? – szól hozzám, míg a szájára mutogat. Rögtön leesik, hogy biztos arra kíváncsi, ennék e valamit, így amint átgondolom, hogy biztos jól értettem e, bólintok. El is indul valahová, majd előbukkan egy kis idő múlva kezében egy tál félével. Kanalat is kapok, legalábbis arra hasonlít, ami igen meg is lep. Az étel furcsa állagú, nem tudom éhes vagyok e eléggé ahhoz, hogy gondolkodás nélkül a számba vegyem.

- Isten szent szavára, csak bele ne haljak – morgom. - Mi a fene lehet ez… s akarom e tudni?

- Kinoa – mutat a tálra. 

- Kinoa – ismétlem utána. Ez lenne az enni, vagy az étel? Fogalmam sincs, s jobb is nem ezen gondolkodni. Számhoz emelem a kanalat az étellel, hogy aztán megkóstoljam. Édes, meglepően az, teljesen más ízre számítottam. Suri is szed magának, majd mellém telepedik, bár nem az ágyra, hanem a földre.

- Ej, nem tesz jót az a hideg barlangi kő neked, ülj nyugodtan mellém – paskolom meg az igen kényelmes fekhelyet. Kemény, de nem annyira, mint a föld, tökéletes. Így szeretem.

Suri azonban tagadóan rázza meg fejét, s folytatja csendben az evést, én pedig csatlakozom hozzá. Miután befejeztük, elviszi a tálakat és kanalakat, gondolom elmosni. Hihetetlen, hogy bizonyos dolgok mennyire hasonlítanak a mi dolgainkra. Talán nem is annyira vademberek, mint ahogy azt a parancsnok hangoztatta.

Miután újra visszatér a barlangba, vizes haját csavargatja, majd fekhelyet készít magának. Szívesen szólnék, hogy van hely kettőnk számára, hisz ama egyetlen egy állatbőr a hideg barlangi kövön nem igen fogja édes álomba ringatni. Azonban azt se tudom hogy kezdenék bele, így inkább parlagon hagyom a dolgot, legalábbis addig, míg fel nem tűnik, hogy láthatóan fázik. Szerencsére nincs messze tőlem, s addig mozgolódom, míg el nem érem, félig lemászva az ágyról. Gyengéden próbálom kelteni, nehogy megijedjen.

- Hm? – fordul felém mély álomból ébredve, talán nem is igen tudja hol van, s mit akarok. Segítek hát neki, így engedelmesebb és könnyebb dolgom lesz ezáltal. Megfogom hát kezét, majd gyengéden húzni kezdem, aminek hatására magától indul meg felém, s másik be az ágyba. Talán csak mellettem feküdve fogja fel igazán a helyzetet, mert fészkelődni kezd, feszültnek tűnik.

- Ne aggódj – duruzsolom halkan -, nem foglak bántani. Hálával tartozom neked, nem is az életemmel. nem tudom, hogy valaha vissza tudom e fizetni kedvességedet, de igyekezni fogok. Szóval, ne aludj a földön, kérlek.

Nem kell sok idő, megnyugszik, s alváshoz fészkelődik. Ő hamarabb nyugovóra tér, mint én. Nekem még jár az agyam, a napon gondolkodom, azon, amikor meg is halhattam volna, de eme ifjú megmentett, annak ellenére is, hogy se a nyelvüket nem beszélem, se a népükhöz nem tartozom.

| ~  ×  ¤  ×  ~ |

Mikor ébredezni kezdek, a nap már felkelt, s a vízsugarakon áttörő fényáradat megvilágítja a sötét barlangot. Így tudom a mellettem fekvő, hozzám közel kucorodó Surit is megnézni, hogy jót mosolyogjak aztán rajta.

Ekkor aztán derült égből villámcsapásként ér, hogy szerencsétlen hátasom egész éjszaka nyeregben és kantárral volt, ki tudja hol. Erős állat, ebben nem kételkedem, hisz a hajóutat is kibírta. Mégis aggódom érte, ennyi maradt az otthon melegéből és a kedvességéből számomra csak, nem hiszem, hogy jól viselném elvesztését. Ki akarok jutni, megnézni hol van, hogy van, azonban Suri útban van. Mocorgok egy kicsit, próbálgatom a bokámat, ami még mindig fáj igaz, s éjszaka is fel-felkeltett, de ez se állhat utamban.

Óvatos próbálok lenni, inkább nem mászom át a fiatal férfin, eleve nem is tudnék. Inkább az ágy végén próbálok lecsúszni, ami egészen addig igen jól is megy, míg rá nem kell állnom a bokámra. Akkor aztán szitkozódva rogyok térdre, felkeltve ezzel az ifjút.

- Ne, ne mozogj, nem szabad – kap utánam, majd próbál visszahúzni az ágyba. – Pihenned kell még! Fontos a pihenés.

- A lovam… - szusszanom, hiába tudom, hogy ahogy én őt, úgy ő se ért engem. – Kint van még – mutatok a vízesésre, ő pedig arra néz, majd vissza rám. Sóhajt egyet, bólint, nem tudom megértette e, vagy talán arra gondol, hogy könnyítenem kell magamon. Most, hogy így belegondolok… az se ártana.

 Suri mellém lép, segít felállnom, de már nem kell olyan nagy támasz, mint előző nap. Könnyedebben is mozgok, sőt, jobban tudom lábaim terhelni. Ő azonban nem hagyja, hogy próbálgassam meddig is, szigorú tekintettel néz rám, mikor felszisszenek az első tapogatózásomkor.

- Segítek, hagyd ezt abba! – szól rám, s rögvest levonom a következtetést, hogy nem nézi jó szemmel a dolgot, így abba is hagyom.

Már a köveken botorkálunk lefelé, mikor hűséges lovam előbukkan a bozótból. Megkönnyebbülve sóhajtok fel, majd intek fejemmel felé, hogy Suri is megértse hova kívánok oly nagyon menni éppen. Szegény állat, egész éjszaka így volt? Roppant mód elszégyellem magam, míg Suri segít felé, ő pedig magától közeledik hozzánk.

- Shh, nagylány, gyere – csalogatom hátasom, ki hamar kezemhez dugja nedves orrát. – Annyira örülök, hogy jól vagy – engedem el Surit, s fogom immár két kezem közé lovam pofáját. – Ne haragudj, többé nem fordul elő, hogy így magadra hagylak, jó? – simogatom a homlokát, míg értelmes szemeibe nézek. – Leveszek rólad mindent, várj – szusszantom, majd elsőnek a kantárért nyúlok, hogy lesegítsem róla, majd a zabla is kikerül végre a szájából. Csámcsog kicsit, élvezi a szabadságot, míg én a levett szerszámmal állok ott és figyelem.

- Szerinted –fordulok Suri felé, s emelem fel a kezemben lévő bőrszíjakból készült darabot – elrejthetjük ezt a barlangodban? – bökök fejemmel a barlangra, s ringatom kezeimet is arra, hogy megértse. Rögvest bólint egyet, mire én nem habozok a szerszámot a kezébe rakni, hogy immár a nyereggel foglalkozhassak.

Én ezzel vagyok elfoglalva, míg az ifjú a bőrszíjakat tanulmányozza. Szerencsére lovam segít abban, hogy hagyja, jobban rátámaszkodjak, így könnyebben tudom megszabadítani, nem túl ügyesen és megfelelően, a nyerget. Nagyot puffan a földön, amire Suri meg is ugrik ijedten.

- Semmi baj, semmi baj – nyugtatom fél kézzel. – Így jobb a kislánynak – csapkodom meg a hátasom kissé nedves hátát. Remélem nem fázik meg, persze, nincs oly hideg, de ki tudja. Ekkor támad egy ötletem, méregetem kicsit a segítőmet, aki egyre értetlenebbül pislog rám.

- Meg szeretnéd érinteni? – kérdem, míg lovam hátát simogatom. – Azt leteheted – mutatok a kezében lévő kantárra, majd a földre. – Tedd csak le! Gyere, simogasd meg. Nem láttál még ilyet, ugye? – érdeklődöm, bár tudom, hogy úgyse válaszol, viszont a kantárt végre a földre rakja, és óvatosan mellém lép. – Fogtad már, csak nyugodtan. Kisasszony, ő itt Suri – mutatok a fiúra, a lovamhoz beszélve. – Suri, ő Ében. Ében – mutatok a lóra.

- Ében – ismétli halkan, míg fél kézzel az állat fel-alá mozgó oldalára simít. – Ében…

- Igen, igen – bólogatok lelkesen. – Az én Ébenem. Az enyém.

- Az enyém – ismétli, míg csodálattal simogatja lovamat. Én pedig, nos, én beleborzongok abba, ahogy kiejtette eme szavakat szép száján.

Simogatjuk még egy darabig a hátasomat, majd összeszedelőzködünk, s nehezen bár, de beviszünk mindent a barlangba. Ott aztán pihenünk kicsit, majd Suri értetlen pillantásai közepette kibicegek sziszegve újra a barlangból.

- Hová mész? – jönne utánam, de csak hessegetem vissza.

- Nem tudok vizelni, ha figyelnek! – igyekszem meggyőzni arról, hogy maradnia kell. – Legalábbis, ha te nézel, biztos nem – dünnyögöm orrom alatt a végét, pedig úgyse értené.

Miután végzek, visszamegyek a barlangba, ahol megreggelizek Surival, Hoz pár gyümölcsöt, egyiket se ismerem, de megmutatja hogy kell őket enni, én pedig hol élvezettel, hol egy kis grimasszal a savanyúság miatt, de eszem vele.

Estéig marad, de már előtte érzem, hogy nagyon feszült. Nem értem miért, de érzem rajta. Fel-alá járkál, a vízesés felé pillantgat, mintha várna valakire, vagy menne már. Teher lehetek neki, azonban mielőtt úgy döntenék, hogy magára hagyom, nehogy gondot hozzak nyakába, felpattan.

- Vissza kell mennem – néz rám komolyan, de egyben szomorúan. – Kereshetnek, s ha megtalálnak, megölnek… azt hiszem. Azt pedig nem szeretném… azt hiszem – Nagyokat pislogva nézek rá, nem értek egy szót se, de hangsúlyából érzem, hogy őrlődik. – Holnap az esti eső előtt visszaérek, ígérem. Megmutatom hol van az étel, gyere – fogja meg gyengéden kezemet, s húzni kezd maga után.

Végigmutatja mit s hol találok, elmondja a nevüket is, de egyet se jegyzem meg. Megmutatja mit s hogyan egyek, majd valamiféle búcsúzkodás után eltűnik a vízfal mögött, egyedül hagyva.

No, azt se tudom hol vagyok, merre a csapatom, s az egyetlen ember is itt hagyott, akinek fogalma volt eme világ működéséről. Emellett a lábam is fáj, a nagy sietségben elfelejtett levelet cserélni. 

Szokásos reggelre keltem a birodalomban a hajnal első sugaraival. Szeretem a harmat illatát, ami a napfelkeltét kíséri egy esős nap után, és itt elég sokszor esik az eső, ami a termésnek is kedvez. Nyújtózva kelek ki az ágyamból, ma megint felfedező útra akarok menni, így nem aggatom magamra az ékszereimet.

Apám és a bátyáim gyűlölik, ha nem hordom a rangomat jelképező fényességeket, de engem általában csak hátráltatni szokott. Nem is értem, hogy tudnak olyan sok csilingelő dolgot viselve vadászni, mondjuk azt hallottam, hogy a vad elejtése előtt egy különleges öltözetet vesznek fel, habár még tisztán sosem láttam. Néha előreküldenek, hogy térképezzem fel az állatok helyét, de a rendes vadászatban sosem vehetek részt, nem mintha szeretnék. Nem bírnám végignézni, ahogyan leölik az állatokat… Természetesen tudom, hogy muszáj a falu ellátásához, én magam is szoktam húst enni, de azt hiszem, képtelen lennék megölni bármit is.

Jó idő van, a fülledt meleghez hozzászokik az, aki itt él, nekem már fel sem tűnik.

- Suri! – hallom meg húgom csilingelő hangját, ahogy a bejárat felé haladok. Kacagva veti magát a karjaimba, én pedig nem vagyok rest megpörgetni egy kicsit, mielőtt ismét a földre teszem.

- Nayra, jól aludtál? – kérdezem kedvesen megborzolva a haját, mire durcásan eligazgatja a szerteszét álló fürtjeit.

- Ühüm, képzeld, az egész éjszakát a saját ágyamban töltöttem – vigyorogja büszkén. Elmosolyodom, még csak négy éves, meglepetés családtag lett, senki nem számított az érkezésére, de én imádom. A bátyáim nem igazán foglalkoznak vele, talán ezért is ragaszkodik annyira hozzám.

- Büszke vagyok rád – mondom, miközben kitárom az ajtókat, hogy kiszökhessem, mielőtt meglátna jóapám.

- Veled mehetek? – kérdezi hatalmas szemekkel, de csak megrázom a fejemet.

- Tudod, hogy neked kell vigyázni a palotára, ha én nem vagyok itt – mondom álkomolyan, mire hevesen bólogatni kezd.

- Vigyázok a mamira – mosolyogja, majd elsiet, gondolom az említett személy felé.

Kikukkantok, és mivel nem látok odakint senkit, el is iszkolok a fák közé. Szeretem az erdőt járni, még ennyi év után is képes meglepetésekkel szolgálni, és én mindet fel szeretném fedezni. Nem szeretik, ha kiszököm, mostanában főképp. Azt mondják, rossz emberek járják az erdőket, különösen oda kell figyelni, merre megyünk. Nem szabad őket elvezetni a faluhoz.

A vízeséshez megyek, ez a kedvenc helyem, rajtam kívül senki sem tudja, hogy a zuhatag mögött egy barlang rejlik, ha megbántanak, ide szoktam elbújni, itt sosem találnak meg. Van egy oldalsó bejárat, amit annyira benőtt az ősi növényzet, hogy szinte teljesen észrevehetetlen, én is alig tudok átfurakodni rajta.

Már magasan jár a Nap, amikor néhány gyümölcs elfogyasztása után megpillantok egy gyönyörű pillangót. Furcsa színe van, még sosem láttam hasonlót. Hajt a kíváncsiság, ezért lopakodva követem a gyönyörű állatot, észre sem veszem, hogy milyen messze járok már a területünkről, amikor egy, a pillangónál is furcsább lényt pillantok meg felém haladni.

Megtorpanok, összehúzott szemekkel figyelem a különös állatot. Gyönyörű, fekete szőre van, négy lábon áll, mint a lámák, amilyeneket mi is tartunk, de mégis teljesen más. Nem tudom, hogy félnem kellene-e vagy sem, mindenesetre mozdulatlanul várom, hogy mi történik. Ahogy megpillant, megrázza a fejét, bámul egy ideig, utána lassan közeledni kezd. Szívem a torkomban dobog, de megtanultam, hogy nem mindig a futás a legjobb megoldás.

Amint elém ér, megszaglászik, majd fejét az enyémnek nyomja, hozzám dörgölőzik. Kuncogva paskolom meg az oldalát, szívem zakatolása is visszaáll normálisra. Érzem, hogy nem kell tartanom ettől az állattól. Ahogy hátrébb lép, a hatalmas orrlyukain kifújt levegő meglebegteti a hajamat. Elindul abba az irányba, ahonnan jött, de amikor nem követem, visszafordul, és megrángatja hosszú tincseimet, mintha tényleg azt akarná, hogy vele menjek. Elbizonytalanodom, de végül eleget téve unszolásának, mellé lépdelek.

Jó ideig vezet, amikor beszédet hallok meg. Olyan nyelv ez, mellyel még sosem találkoztam. Ahogy kiérek a sűrű növényzetből, egy ismeretlennel találom szembe magam. Furcsán fel van öltözve, nincs melege ettől a sok ruhadarabtól?

Láthatóan az állathoz beszél, biztosan ő a gazdája, és amikor észrevesz, elcsuklik a hangja. Egy ideig méregetjük egymást, eszembe jutnak bátyáim szava. Ő a rossz emberek közé tartozna? De akkor ez a békés állat nem bízna meg benne ennyire, az állatok megérzik a romlott lelkeket…

Végigszemlélem minden részletét, amikor észreveszem a furcsa szögben álló bokáját. Ó, szóval ezért hozott ide a lény.

- Kiment a bokád – mutatok az említett testrész felé, de továbbra is értetlenkedve néz rám. Hát persze, nem fogjuk egyik pillanatról a másikra megérteni egymást, sajnos. Lehet, hogy nem szabadna segítenem neki, de nem lennék képes itt hagyni a vadaknak. Milyen gyógyító segéd lennék akkor? – Suri – mutatok magamra, többször is elismételve a nevem, hátha megérti, mit szeretnék.

- Suri – mutat végül rám, jelezve, hogy érti, mit szeretnék.

- Téged hogy hívnak? – kérdezem. Áh, olyan furcsa, még sosem kellett beszélgetnem olyannal, akivel nem tudtuk megérteni egymást, de szerencsére úgy tűnik, tudja, mit akarok.

Magyaráz valamit, aztán megrázza a fejét, és ismét mutogatni kezd. – Suri – bök felém. – Martin Pablo de la Riba – int magára. Hogy… mi?

- Ma… de la… – próbáltam visszaidézni, de végül tanácstalanná váltam. Náluk mindenkinek ilyen hosszú neve van? Hogy képesek megjegyezni? – De Ra? – próbálkozok ismét, de nem hangzik helyesnek.

Megszánhatta szerencsétlenkedésemet, mert ezúttal egy rövidebb változatot kezd ismételgetni. – Martin. Martin.

- Martin – ismételem utána, amitől elmosolyodik. Figyelmemet ismét a sérülttest rész felé összpontosítom, vissza kell tenni a helyére, mielőtt komolyabb baja lesz a lábának. Hiába mutogattam, nem értette meg, mit akarok. Közelebb mentem, majd nyugtató szavakat kezdtem suttogni, mint amikor egy felbőszült vadat akarunk lecsillapítani. – Gyógyító vagyok, segítek – mondom, ahogy magamra majd a lábára bökök.

Ahogy bólint, lágyan megérintem a felpuffadt részt, néhányszor felszisszen, de ez természetes. Egészen jól tűri a fájdalmat.

- Martin – próbálom figyelmeztetni arra, ami most jön, majd egy gyors mozdulattal visszateszem a helyére a bokáját. Feljajdul, nem számított rá, de talán jobb is így. Néha rosszabb, ha tudja az ember, hogy mi következik. Szükség lesz pár gyógynövényre, hogy levigyük a duzzanatot, biztosan éhes is lehet már, nem tudom, mióta ülhet itt.

Óvatosan megsimogatom a lábát, miközben rá és a körülöttünk lévő növényekre mutogatok, de megint nem tudja, mit szeretnék, így csak egy sóhaj kíséretében felállok, és elmegyek felkutatni pár gyógynövényt. Az egyik bokorról hozok neki csipegetni valót is, nem akarom, hogy éhezzen. Mikor visszaérek, lepakolom a gyógyításhoz szükséges dolgokat a földre, a bogyókat pedig a kezébe nyomom.

Értetlenkedve beszél hozzám, ezért egy szemet bekapok, hogy jelezzem, egye meg azokat, majd a lába felé fordulok. Egyelőre csak a levelet hajtom rá a bokájára, ami leviszi a duzzanatot, sajnos nem találtam meg itt a környéken a fájdalom csillapítására szolgáló fűfélét sem a kis piros, bogyóbeli társát.

Amikor felpillantok, észreveszem, hogy felém nyúl. Ijedten hőkölök hátra, de mivel nem érzek felőle ártó szándékot, végül hagyom, hogy megérintse a hajamat. Mond valamit a dallamos nyelvén, de az ő haja most jobban leköt. Teljesen másmilyen, barna, hullámos és sokkal rövidebb. Az arcán is vannak pici hajszálák, összeráncolom a szemöldökömet. Érdeklődve fogom kezei közé az orcáját, ami megcsiklandozza a tenyeremet, amint hozzáérek. Felkuncogok, majd a saját pofimra teszem az egyik kezemet, de ott nem érzek ehhez hasonlót. Halkan felnevet, ami nekem is mosolyt csalt az arcomra.

Olyan furcsa ez a helyzet, nem értjük egymást, csak a másik nevét ismerjük, mégis megbízunk valamennyire a másikban. Kíváncsi vagyok erre az idegenre, apám biztosan nem örülne, ha rájönne, találkoztam vele és nem öltem meg azonnal, sőt meggyógyítottam. Halkan felsóhajtok, nem tudom, milyen messze lehet a fajtája, de nem maradhat itt éjszakára. A pumák alattomos lények, mindig szeretnek vadászni, talán ők az egyetlen olyan állatok itt az erdőben, akik félelmet keltenek még bennem is.

Mielőtt tovább morfondírozhatnék azon, hogy mit kezdjek az előttem lévő férfival, hangosat dörren az ég, és szakadni kezd az eső. Ez gyors döntésre sarkall, a legközelebbi hely, ahol meghúzhatjuk magunkat az a vízesés mögötti barlang. Habozom, a legféltettebb kincsemet megmutatni valakinek, akit még csak egy napja sem ismerek, nem szerepelt a terveim közt. De isten végez, nem mi, még ha apámat isteni leszármazottnak is tekintik.

Martin a fába kapaszkodva próbál felkelni, ezért rögtön a segítségére sietek, nem szabad megerőltetnie a lábát.

- Gyere, elviszlek egy biztonságos helyre – mondom átölelve a derekát, habár tudom, hogy nem érti a szavaimat. Intek a fejemmel az irányba, amerre mennünk kell, pár pillanatig még habozik, végül bólint. A sűrű bokrok között nehezen haladunk, én kezdek fáradni a teher alatt, ő pedig egyre kimerültebb a sérülése miatt. Az állat lemaradva sétál mögöttünk, minden kis zajra hegyezi a fülét.

Amikor elérjük a vízesést, kerek szemekkel figyeli a vízfátyolt, mely hullámzik a belehulló esőcseppektől. Hagyom, hogy kibámészkodja magát, mond is valamit, de amikor felhúzott szemöldökkel néz felém, a barlang oldalára mutatok.

- Ott a bejárat, jobb, ha sietünk, mielőtt még jobban megázunk – magyarázom, miközben a helyes irány felé húzom. Követ, de egyre bizonytalanabbak a lépései.

Nehezen verekedjük át magunkat a növényzeten, azt hiszem, a hanglejtéséből ítélve, szitkozódhatott az előbb. Amikor végre beérünk a járatba, bevezetem a barlang azon részébe, ahol a fekhelyemet alakítottam ki. Nem nagy szám az egész, egy ágy van benne, hogy le tudjak pihenni, amit a lámák gyapjából készített takarókkal fedtem be.

Odavezetem a fekhelyhez, majd az egyik párnát a bokája alá teszem.

- Most el kell mennem, az egyik legfontosabb gyógynövényünk csak esőben bújik elő – mondom, de nem tudom, miért. A bejárat felé mutogatok majd a lábára, utána kimegyek, hogy összegyűjtsek belőle egy keveset, biztosan szükséges lesz még.

Az állat a vízeséstől nem messze telepedett le az egyik fa tövében, azt hiszem, itt jó helye lesz reggelig. Gyorsan elmegyek oda, ahol tudom, hogy teremnek a szükséges növények, begyűjtöm őket, és sietek is vissza. Több ideig voltam távol, mint amire számítottam, az eső kicsit nehézkesebbé tette a közlekedést. A barlangba érve, rájövök, hogy Martin elaludt, biztosan nagyon kimerült lehetett.

Átmegyek a másik kis részre, ahová korábban már behordtam pár gyógyító eszközt arra az esetre, ha megsérülnék, és nem tudnék eljutni a birodalomig. Ennek most nagyon örülök. Összetörök néhány növényt és bogyót, amiből egy zöldes-barnás masszát kapok, ami tökéletes duzzanatokra.

Visszatérve óvatosan kitakarom az idegen lábát, leveszem róla a levelet, és lágy mozdulatokkal eloszlatom rajta a gyógyító krémet. Jó alaposan bekenem mindenhol, majd visszatekerek rá egy másik, még használatlan levelet. Felnézve Martin égető, zöldes tekintetével találom szembe magam, megszeppenek, azt hittem, alszik.

Enyhén elpirulva takarom vissza, hogy ne fázzon a nyirkos barlangban, habár nincs igazán hideg idebent.

- Köszönöm – mondja a furcsa nyelven, aminek hangzása még mindig érdekes számomra. Nem értem őt.

- Öhm… éhes vagy? – kérdezem a számra mutogatva. Meglepetten pislog rám, majd amikor rájön, mit szeretnék, bólint. Átmegyek a másik helyiségbe, szerencsére van egy kis raktáram is, és mivel majdnem mindennap eljövök ide, kész étel is akad.

Nem tudom, hogy evett-e már ilyet, de egy kis kőből vésett tálba szedek neki a kinoából, az egyik fő étkünkből, majd visszatérve egy kanál kíséretében odanyújtom neki. Furcsán méregeti, motyog valamit, majd érdeklődve kérdez tőlem.

- Kinoa – mutatok az ételre. Nem vagyok biztos abban, hogy a nevét kérdezte, de más nem jutott eszembe.

- Kinoa – ismétli meg a tálra pillantva. Az első falat után döbbenten bámul rám, valószínűleg nem az enyhén édeskés ízre számított, de talán így is megfelel neki. Én édesen szeretem, de sokan tengeri sóval készítik el. Szedek magamnak egy másik adagot, és leülök az ágy mellé.

Mond valamit, az ágyra mutogat, de csak megrázom a fejemet. Jó nekem itt is, a betegnek jár a puha fekhely. Miután végzünk, megint magára hagyom, míg elmosom a két tálat és a kanalakat a vízben. Még mindig esik az eső, ezért visszamegyek a barlangba. Kicsavarom a hajamból a nedvességet, és az egyik gyapjút a földre terítve leheveredek én is. Biztosan jól ki fogok kapni otthon, de ezen ráérek később is aggódni.

Még sötét van, amikor finom érintésre ébredek.

- Hm? – Oldalra nézve látom, hogy az idegen ébren van. Lágyan megfogja a kezem, álmosan követem a mozdulatot, és csak akkor jövök rá, hogy mit akar, amikor behúz maga mellé az ágyba.

Idegesen fészkelődni kezdek, mire gyengéd hangon suttog nekem valamit. Fogalmam sincs, mit mondott, de olyan megnyugtató volt, áradt belőle a kedvesség, ezért megadva magam a kényszernek, elhelyezkedem mellette. Melegség vesz körbe, minden olyan nyugodtnak hat, nem kell sok, hogy visszatérjek az álmok mezejére.

Persze nem voltam rest, dolgoztam keményen. Minden erõmet beleadtam az imbolygós járásomba, hogy hatásosan cipekedhessek, takaríthassak, s azt tegyem, amire kérnek. Szép szavakat igaz nem kaptam, de legalább szidást se. Ez pedig sokat számított a lelkemnek, amit a hajóút csak még jobban legyengített. Értettem már miért mondták, hogy asszonynak nincs helye eme faszörnyetegeken: ha egy edzett férfit megviselt az út, hát még szerencsétlen fehérnépséget? Balszerencsét meg biztos azért hoztak, mert kiugráltak a fedélzetrõl, hogy nem bírják tovább, és a hajóhoz csábították az igazi szörnyetegeket. Oh, engem is csak ez tartott ám vissza, hogy ki ne vessem magamat egy szimpatikus faragott pontról. El nem tudtam képzelni, hogy fogok így visszatérni az anyaországba.

Aztán a szárazföld láttán az összes kételkedõ gondolatom tovaszállt: mintha újra visszatért volna belém a kalandvággyal teli lelkesedés. Alig vártam, hogy imbolygástól remegõ térdeim kiegyenesedhessenek, s mindenféle gyomorbántalom nélkül járhassak. Szerencsétlen hátasom is nagyon megszenvedte az utat, õ is hasonló cipõben, vagyis patkóban járhatott, mint én. Alig vártam, hogy vele együtt végre az új, veszéllyel és kalandokkal teli földre léphessünk. Igazából mindegy lett volna, ha szörnyek várnak minket az erdõkbe, csak ott akartam hagyni az imbolygó hajót végre.

Örökre.

| ~  ×  ¤  ×  ~ |

Ahogy a napok teltek az újvilágban, úgy nõtt a honvágyam. A hajó imbolygása igaz már nem kísértett, hamar visszaszoktam oly hõn szeretett szárazföldi járásomhoz, de a környezet… nem hasonlított oly hûn szeretett hazáméhoz. Melegebb is volt, az esõ is folyton esett és szerencsétlen lovam is megsinylette a nedvesebb levegõt, velem együtt. Fulladtunk, és ha ez nem lett volna elég sokat kellett felelé menetelnünk. Allítólag több mint egy évvel ezelõtt érkezett Pizarro parancsnok csapatával kellett találkoznunk. Mint utóbb kiderült, azért toborztak minket, hogy ama népcsoportot keressük és öljük meg, kik rengeteg arannyal és drágakõvel rendelkeztek. Maga a parancsnok se tudta még teljesen hol van a vezetõjük, de több, kisebb felfdezõ útra ment már katonáival, kik közül párat lelõttek a kezdetleges vademberek.

Szinte láttam magam elõtt anyámat, ahogy sápítozik apámnak, megint mibe keverte ostoba fejét. No, most én ültem atyáms zékében s nekem mondta édesanyám a magáét cifrán. A baj csak az volt, hogy teljesen egyetértettem vele: valahogy nem füllött a fogam ahhoz, hogy más aranyát elvegyem. A többiek lángoltak ama tettrekézségtõl, aminek végén arany, ezüst és drágakõ várt rájuk. Én meg csak álltam ott és fogtam lovam kantárját. Õk nem tudták azt, amit én: hogy a pénz nem boldogít, csak nyomorba dönt.

Nem volt hát csoda, hogy nem ápoltam oly mély kapcsolatot társaimmal. Elnevetgéltem velük, csatlakoztam beszélgetésükbe, de nem kívántam tlzásba vinni semmit se. Egyedül lovamban bíztam, ki lassan, de biztosan újra a régi pompájában és erejében fürdõzött. Talán pont ezért választottak ki az egyik nap, hogy a csapat elé kerülve, körülnézzek a környéken és feltérképezzem, hogy vár ránk e valami meglepetés. Többen indultunk el, különbözõ irányokba, én az észak-keletet kaptam, míg a többiek hátra maradtak a táborban.

Eleve rossz érzésem volt ezzel az egésszel kapcsolatban, de nem mertem nemet mondani, így nyeregbe pattantam, s elindultam. Lassan haladtam elõre, volt, hogy le kellett szállnom,  hogy elsõnek utat vágjak magunknak. Nem tudtam elhinni, hogy voltak olyan növények, amik így összenõttek, s akadályozták az elõremenetelt. Éltek volna itt emberek? Nem tudtam elhinni. Lehettek akármilyen vadok, ez a környezet számomra lakhatatlannak tûnt.

Talán pont eme elmélkedésem, a mély gondolatok voltak azok, amik elvették a figyelmemet az elõttem elterülõ veszélyes tereprõl. Páncélomban így is nehézkesen mozogtam, de mikor megbotlottam egy sunyin megbúvó, földbõl kilógó fagyökérben, esélyem sem volt egyensúlyozva elhárítani az esést. Nem hittem el, hogy a földön hevertem, sajgó bokával, míg lovam felettem állt tanácstalanul. Fogalmam sincs mennyi idõ telt el, mire sikerült a páncélomból kikecmeregnem, hogy úgy könnyebben felállhassak. Bokám furcsán állt, biztosra vettem, hogy kiugrott a helyérõl. A semmi közepén. Férfilétemre bizony elmorzsoltam pár könnycseppet pár ima mormolása közepette. Nem akartam még meghalni, fõleg nem egy olyan nedves és túl zöld helyen. Egyedül, szerencsétlen lovammal… oh és még szerelmes se lehettem! Pedig vártam ám egy kedves kis fehérnépre, akivel jóban s rosszben együtt lehettem.

Jobb ötlet híjján nekidöntöttem hátamat egy fatörzsnek, míg a levetett dolgaimat a földön hagytam. Lovam nem tágított messzire tõlem, legalábbis egy jó darabig. Aztán mintha varázsütésre megvilágosodott volna arról, hogy velem nem sok esélye van, elindult elõre. Csak figyeltem, ahogy komótosan halad elõre, s hiába szólongattam, õ csak ment és ment…

- Istenem, kérlek, küldd el angyalodat és ments meg! Ez a halál még nekem is túl szörnyû – fohászkodtam lehunyt pillákkal. A helyi állatok folyton neszeltek, vagy ha más nem, hát a lenge kis szellõ rezegtette a leveleket. Összerezzentem én mindegyikre, így arra is, ami nagyobb robajjal közeledett felém. A sûrû növényzetbõl végül lovam feje bukkant elõ, rám hozva a frászt és a megkönnyebbülést is.

- Jézus, szent Szûz Mária és mindn egyéb, ki visszavezetett hozzám, te csibész! – szusszantottam. – Így itthagyni a gazdádat és…? – folytattam volna a csevegést, de a torkomon akadt a szó, mikor megláttam, hogy hátasom után egy vékony, sötétebb bõrû ifjú is a letisztított részre lép.

Tekintetünk találkozott, én pedig továbbra is elfeljtettem hogyan kell éltetõ levegõt venni.  Szép volt, oh, olyan szép, mint egy angyal. Egy eléggé furcsán és alulöltözött angyal, de eme apróságokra soha nem is adtam. Haja hosszú volt, ébenfekete és úgy csillogott, mint éjszakai égbolton a csillagok.

- Kit hoztál te rám? – susogtam halkan, míg rémülettel vegyes csodálattal figyeltem az ifjút, kie ngem méregetett. Tekintete végül megállapodott a bokámon, amin szabaddá tettem, mikor megnéztem miért fáj úgy, mintha ezernyi kis tûvel szúrnák.

Rámutatott lábamra, mondott valamit, de nem értettem egy szót se belõle. Néztük egymást bizonytalanul, mintha arra vártunk volna a másik hirtelen megtanulja nyelvünket, de sajnos ez nem következett be.

- Suri – mutatott magára, újra és újra, elismételve eme egy szót. Lassan de biztosan leesett, hogy biztosan így nevezték el vadember szülei.

- Suri – mutattam rá, mire õ bólintott, majd rám mutatott s újra kérdezett valamit.

- Hogy hívnak? Ezt akarod kérdezni, ugye? – érdeklõdtem, majd halkan felnevettem. – Kérdezhetem, úgyse érted… oké – szusszantottam fel, majd újra rámutattam. – Suri. – Ujjam ezután önmagamra szegeztem. – Martin Pablo de la Riba.

- Ma…de la… - igyekezte utánozni, de végül csak tanácstalanul meredt rám. – De Ra?

- Igen, tudom, nagyon hosszú – mutattam két kezemmel, majd újra magamra mutattam. – Martin. Martin.- Úgy voltam vele, hogy ez eléggé rövid és megteszi, így addig mutogattam magamra és mondogattam, míg a felismerés szikrája fel nem csillant szép szemeiben.

- Martin – ismételte utánam enyhén pörgõ r betûvel végül, amit megmosolygtam. Újra a lábamra mutatott és mondott valamit, majd mivel nem feleltem semmit se, lassan megindult felém. Felvont szemöldökkel figyeltem közeledését, fõleg miután enyhén berogyasztotta lábait. Ajkait halk, de annál nyugtatóbb szavak hagyták el, s igaz nem értettem belõlük semmit se, azt felfogtam, hogy nem akar bántani. Köezelbbrõl megnézve nem is akadt nála semmi, amivel megtehette volna.

Óvatosan a kinyújtott lábamhoz lépett, de tekintetét egy pillanatra se vette le arcomról. Magára mutatott, majd a bokámra, ami kiment. Ezt elismételte egy párszor, majd mikor bólintottam, hogy megértettem, óvatosan a sérült felületre simított. Gyakorlott mozdulatokkal tapogatta ki a sérült részt. Fel-felszisszentem, amit õ csak kedves mosollyal nyugtázott. Nem tudtam volna megmondani mit is éreztem akkor, mert annyi érzés tolongott mellkasomban, hogy félõ volt, szegény szívem nem bírja.

- Martin – ejtette ki újra nevemet oly jellegzetesen, amitõl kellemes bizsergés futott végig a gerincemen, elfeljtetve velem pár röpke pillanatra, hogy hol is vagyok.

- Igen, tessék? Jaj, te nem is ér…Áú! – jajdultam fel, mikor egy hirtelen mozdulattal visszarakta helyére a bokámat. Nem voltam rá felkészülve, de ezek szerint a nevemmel akarta felhívni a figyelmemet arra, hogy mire készül.

Kedvesen megsimogatta a lábamat, majd újra magára mutatott, s míg ajkait az ismeretlen nyelvû szöveg elhagyta, mutogatott a környezetére. Nem értettem mit akart, s szerintem ezt õ is felfogta. Végül egy halk sóhajjal állt fel mellõlem, majd indult el. Nem értettem hová megy, de az még jobban zavart, hogy meg se tudtam neki köszönni. Hisz megmentett!

Nagyokat nyögdécselve mocorgtam kicsit a fatövében, de úgy döntöttem, hogy inkább pihenek még egy kicsit. Jól is tettem, hisz a Surinak hívott ifjú nem sokkal késõbb visszatért pár növénnyel és terméssel a kezeiben. Sietõsen mellém lépett, lepakolta a gyûjtött dolgait a földre, majd elsõnek a kis bogyókat nyújtotta oda nekem, amelyek úgy festettek, mint a szõlõ, csak sárgábbak voltak és nem lógtak fürtökben.

- Mit csináljak velük? – néztem rá értetlenül, mire õ egy szemet gyorsan a szájába kapott, hogy megmutassa, ezt meg kell enni. Mivel gyomromban nem volt már sok minden, az ijdelem és fájdalom is megviselte, gondolkodás nélkül vettem el tõle a felkínált étket. Míg a szemeket eszegettem óvatosan, kiélvezve a jellegzetes ízét, õ egy nagy levelet hajtogatott a sérült bokámra. Figyeltem, hogyan dolgozik, gyönyörködtem benne, majd mikor elfogyott a kevéske bogyó, óvatosan felé nyúltam.

Nem tudom mi ütött belém, de szerintem õ se, mert megijedt.Picit elhúzódott, de mikor felfogta, hogy nem akarom bántani, hagyta, hogy megérintsem haját.

- Édesanyámnak nem volt ilyen szép haja… pedig szép asszony volt – jegyeztem meg halkan, majd visszahúztam kezemet. A meglepetés azonban akkor ért, mikor õ araszolt közelebb, s kíváncsi tekintettel az ajkaimat figyelte. legalábbis én erre gondoltam, míg két keze közé nem fogta szõrös arcomat. Felkuncogott a sercegõ hangon, ahogy a borosta ért a tenyeréhez, majd miután megállapította, hogy neki nincs ilyenje, nem bírtam ki, halkan felnevettem. Az õ ajkára is mosolyt szült eme gesztus, ami csak még jobban megmelengette szívemet.

Ott ültünk, egymás nevét tudva, nem beszélve közös nyelvet, s míg õ megmentette az életemet, meg se tudtam neki ezt hálálni.