Ez úgy hangzik, mintha Rint a húgával nem törõdõ bátynak gondolnám. Csalódottan sóhajtottam, kicsit szégyelltem is magam, nem lenne szabad még csak a leghalványabb és legtávolibb gondolataim között sem megjelennie ilyesminek. Zavartan megvakartam a tarkómat, nem volt jellemzõ rám, hogy ennyire kuszák és összefüggéstelenek legyenek a gondolataim. Talán csak a futóverseny fárasztott ki ennyire. Igen, végtére is elég gyorsan kellett futnunk, és a bemelegítést is eléggé elhanyagoltuk…
- Szerintem egyértelmû sikert arattunk, és ezzel a fényes gyõzelemmel hamarosan megsokszorozódik a tagszámunk! – állította határozottan Rei, és gyõztes pózt vett fel. Beletelt egy kis idõbe, mire teljesen visszatértem a valóságba és sikeresen felvettem a megkezdett beszélgetés fonalát. Elnevettem magam, annyira jellemzõ volt rá ez a határozott, már-már túlzó kiállás. De hát ez volt Rei, és pontosan ezt szerettük benne.
- Gondolod, Rei-chan? – Nagisa azonnal elõtte termett. Feltérdelt az egyik padra, hogy egy magasságba kerüljenek, és olyan közel hajolt hozzá, amennyire csak tudott. Bár háttal állt nekem és így nem láthattam, de biztos voltam benne, hogy a létezõ legártatlanabban csillogó tekintettel néz a barátunkra.
- Ehm… igen-igen, bizonyosan – hárított zavartan. – És ne gyere ennyire közel másokhoz… - tolta fel az orrán a szemüvegét és tüntetõleg elfordult.
- Ah, ne légy ilyen, Rei-chan!

- És te, Haru? – kérdeztem. Õ éppen elmélyülten pakolt, látszólag nem is figyelt ránk, de a kérdésemre felkapta a fejét.
- Én nem gondolok róla semmit. – felelte közönyösen. – Ha nem jönnek, a tanév végével a klub élete is véget ér. Jó lenne, ha legalább ketten jönnének, de ez az iskola nem szereti a vizet.
- Ne légy ilyen, Haru – tettem a vállára a kezem, és bátorítólag Nagisára mosolyogtam. - Biztos lesznek új tagok.

- Gondolod?
- Hm… Aham. – Csak hümmögni tudtam, és inkább én is a szekrényem felé fordultam, hogy bezárjam. – Nagisa, nem mennétek elõre Reijel? Mintha Rinéket láttam volna odalent…
- Tényleg? Ezaz, Rei-chan, Rei-chan, gyere velem!
- Várj már, Nagisa…! – és ezzel a végszóval el is tûntek az öltözõbõl.
- Tényleg úgy gondolod, ahogyan mondtad?
Felnéztem, és Haru határozott, már-már bíráló tekintetével találtam szembe magamat. Elszégyelltem magam, hiszen talán csak hitegetem Nagisát. Úgy tartom, hogy az utolsó pillanatig bíznunk kell és reménykednünk a jóban, de akármennyire is ismerem vagy nem ismerem el, legfiatalabb csapattagunk nagyon ad a szavunkra. Tényleg rossz, ha ezt arra használom, hogy optimistább belátásra bírjam a miénknél?
- Nem – böktem ki végül. – De van rá esély.
- Nem vagyok benne annyira biztos. Mondtam, nem szeretik a vizet.
- Ez nem annyira biztos, lehet, hogy csak még nem találtak ránk! – érveltem erõsen gesztikulálva, de erre már nem válaszolt. – Ne haragudj, Haru.
- Nem haragszom – felelte. – Kívánom, hogy neked legyen igazad. Jössz?

- Ó, igen-igen, persze! – Kapkodva körbefordultam párszor, és leellenõriztem, hogy minden a helyén van-e, ezek után pedig a legjobb barátom után siettem.

A folyosón egymás mellett sétáltunk, és úgy tûnt, mintha az elõbbi beszélgetésünk meg se történt volna Haru szemében. Hálás voltam neki ezért, nem kellett volna így beszélnem, bármi legyen is az, amit így utólag hibának érzek.
- Köszönöm – néztem le rá megnyugodva.
- Mit?
- Hagyjuk. – Nem bántott, hogy látszólag nem ugyanott tartott gondolatban, mint én. Ezzel tett lehetõvé a következõ témára ugrást.
- Mondd, te is hallod?
- Nagisát?
Bólintottam, pár lépéssel késõbb pedig a folyosóról elértünk az elõtérbe, ahonnan a bejárat és az udvarra vezetõ ajtó is nyílt.

Az aulában Rin, Yamazaki-kun, Nagisa és Rei négyese állt kis csoportot alkotva, utóbbi látszólag legenergikusabb tagunkkal volt elfoglalva, aki éppen Yamazaki-kunt köszöngette. Kicsit olyan, mintha rugóval húzták volna fel, gondoltam magamban kuncogva, Nagisa egy örök fényfolt volt a csapatunkban. Megnyújtottam a lépteimet, hogy hamarabb odaérjek a kis gyülekezethez.
- Rin, Yamazaki-kun! Örülök, hogy eljöttetek – köszöntem nekik õszinte örömmel, egy megmagyarázhatatlan okból azonnal jobb kedvem lett.

- Makoto, Haru! – Rin mosolyogva nézett ránk, de a szemem sarkából láttam, hogy Yamazaki-kun talán… elkomorult? Aggódva pillantottam felé, de nem akartam feltûnõen bámulni, így hát inkább visszafordultam a többiekhez.
- Örülök, hogy itt látlak – mondta Haru vontatottan, színtelen hangon, és lapos pillantással nézett fel Rinre.
- Ja. – bólintott amaz. – Én is.
- Nos, ha már mindannyian itt vagyunk – igazította meg Rei a szemüvegét. – Talán elmehetnénk valahova együtt is.
- Jó ötlet. Mondd, Rin, mit szeretnétek megnézni a kiállításon?
- A kísértetházat, a kísértetházat! – kiáltozott Nagisa, de Rei azonnal letortkollta.
- Ne légy ennyire gyerekes! Különben is Rin-senpait kérdeztük.

- A kísértetház remek ötlet. Igaz, Haru? – vigyorodott el Rin, és én már elõre féltem, mi lesz.

- Felõlem – vont vállat, majd rám nézett. Õ tudta a legjobban, mennyire félek a sötét és rémisztõ helyektõl, és minden esetben emlékezett is rá.
- Akkor ezt megszavaztuk – mosolyodtam el, és a szemem sarkából láttám, hogy Yamazaki-kun hátrál tõlünk. Szerettem volna, ha – mégha csak mára is - õ is a csapatunk része lenne, és érdekelt volna a véleménye is, ezért felé fordultam.
- Akkor a kísértetház-látogatásban a többség egyetért – néztem körbe a többieken elõször, akik sorra bólintottak, kivéve õt, aki látszólag valahol máshol jár - …Na, Sousuke?
- Tessék? – kérdezett vissza.
- Arról volt szó, hogy esetleg megnéznénk a kísértetházat. – igyekeztem nem megborzongani, ahogy kimondom, és azzal nyugtattam magam, hogy biztos nem lesz olyan ijesztõ. – Neked is lenne kedved?
- Felõlem jó – vont vállat.
- Akkor menjünk! – kiáltottam fel mosolyogva, az, hogy talán ezzel is kicsit jobban a kis csapat közepébe kerül, mindjárt jobbkedvre derített, mivel szerettem volna, ha ma mindenki jól érzi magát.
Bár… nem biztos, hogy most Sousuke esetében a kettõ együtt jár, gondoltam aggodalmasan, és vetettem egy futó pillantást Harura.

Nem kellett sokat sétálnunk, és már meg is érkeztünk. Ahogy láttam, valamennyire mindenki kíváncsi volt a kísértet-házra, még Haru tekintetében is felfedezhettem valami érdeklõdés-félét. Egyedül Yamazaki-kun volt az, akirõl nem tudtam biztosan megmondani, de volt egy olyan benyomásom, hogy kedvelheti a horrort.
Az egyik párhuzamos osztály készítette elõ a programot. Félelmetes, gondoltam és éreztem, hogy végigfut a hátamon a hideg. Az elõtérben egyik szellemnek öltöztetett évfolyamtársunk ült, apró papírháromszöggel a hajában. Profi alakítás, de én hálásabb lettem volna, ha nem csinálják ennyire ijesztõre. Vajon milyen lehet odabent?
Észre sem vettem, de egyre inkább reszkettem, ahogy magam elé képzeltem a sötét szobákat, pókhálókat, legváratlanabb pillanatokban elénk ugró diákokat és a rémisztõ zajokat.

- Alig várom már! Biztos jó móka lesz! – kiáltotta csillogó szemekkel Nagisa, de kivételesen nem tudtam együtt lelkesedni vele. Ezt észre is vette rajtam, odalépett hozzám és bátorítólag hátba veregetett.
- Minden rendben, Mako-chan! Vicces lesz!
- Bi…biztos, hogy nekem is be kell mennem? – kérdeztem bizonytalanul, hirtelen már nem tartottam olyan jó ötletnek, hogy igent mondtam. Ha…ha nincs más lehetõség… talán…
- Hát, nem maradhatsz itt egyedül! – érvelt Nagisa. Kezdtem feladni és barátkozni a gondolattal, hogy nekem is be kell mennem velük. Ekkor váratlanul mégis felvillant valami halvány reménysugár, Yamazaki-kun felõl. Kicsit meglepve, valamennyire talán megszeppenve néztem rá, miközben õ meglepõen gyorsan megbeszélte a többiekkel a kintmaradásának lehetõségét.
- …Oké… akkor majd ezután még összefutunk! – zárta le Nagisa, és vidáman visszabaktatott a többiekhez. Úgy szeretem, hogy ennyire pozitív, mosolyodtam el, csapatunk legfiatalabb tagja hozzáállásával sokszor engem is jobb kedvre derített, még ha eredetileg is boldog voltam, akkor is.
Hamarosan véget ért az elõzõ kör és Haruék következtek. Vetettem egy pillantást legjobb barátom felé, de õ láthatólag végig valahova máshova figyelt, és csak mintha induláskor rázódott volna vissza a valóságba. Mintha valaki egyszerre mellkason vágott és tarkón legyintett volna, egyszerre töltött el valami halvány rossz érzés… talán csalódottság, és a felismerés.
Miután magunkra maradtunk, elindultunk körbejárni az emeletet, hogy ne kelljen az egész program alatt idekint várakoznunk.
- Tényleg nem gond? – kérdeztem kicsit aggódva.
- Ha az lenne, nem mondtam volna – közölte megnyugtatóan, de ami engem meggyõzött, az a szája sarkában rejtõzõ félmosoly volt. Örülne? Valamennyire én is örültem, hogy örül, és hálás voltam, amiért kint marad velem. Bár talán ilyet nem szabadott volna gondolnom, de úgy éreztem, Harunak is lehet némi köze ahhoz, hogy Yamazaki-kun végül nem ment velük. Továbbra sem éreztem illendõnek, hogy efelõl érdeklõdjek, mivel a kettejük személyes ügye, ettõl függetlenül valahogy mindenképp ki szerettem volna békíteni õket.

Egy ideig csöndben sétáltunk, a gondolataim viszont csak pangtak, néha-néha eszembe jutott valami, de akkor is csak a kísértetház jutott eszembe.
- Nem gondoltam volna, hogy nem szereted a horrort… - jegyeztem meg, teljesen õszintén. Valamiért az volt a benyomásom, hogy õ inkább az ijesztõbb, sötétebb vagy komolyabb dolgok, mûfajok iránt érdeklõdik, Yamazaki-kun olyannak tûnt, aki ezeket jól viseli és kedvelheti is. Talán csak melléfogtam.
- Nincs vele bajom, csak most nem igazán volt kedvem hozzá – vallotta be, és volt egy olyan halvány sejtésem, hogy ennek nem csak pillanatnyi hangulatához van köze, hanem valami komolyabb okot is rejt maga mögött. Most már biztos vagyok benne, hogy ki kéne derítenem, mi történt köztük Haruval, ugyanakkor ezt nem akkor akartam megkérdezni. Nem akkor, nem ott… és egyelõre talán nem is tõle, hiszen még jóformán idegen vagyok a számára.

Szerettem volna valami kellemesebb, szabadabb téma felé terelni a beszélgetésünket, és támadt is egy jó ötletem, mit tehetnék.

- Fogadok, még nem láttad az iskola úszómedencéjét. Szeretnéd megnézni? – kérdeztem mosolyogva.
Hümmögve bólintott egyet, amit én igennek vettem, ezért a lépcsõház felé vettem az irányt.
- A Samezukával ellentétben nekünk nincs fedett medencénk, ezért a hidegebb évszakokban hatalmas segítség volt, hogy úszhattunk néha nálatok – kezdtem el ismertetni a helyzetet, és hálásan gondoltam a Samezuka tavalyi kapitányára, és persze Rinre is. Ami azt illeti, akkor nem gondoltam volna, hogy az elsõ ottani „fürdõzésünk” után szívesen látnának minket, mégis szívesen láttak minket, ami jó érzéssel töltött el. Kicsit olyan volt, mintha az úszók bizonyos helyzetekben csapatoktól függetlenül is összetartanának.
- Most, hogy újra megnyitott, telente edzhetünk ott, de ilyenkor a saját medencénket használjuk – magyaráztam, és közben figyeltem az arcát, hogy ha esetleg unottságot fedeznék fel rajta, elhallgathassak. Megnyugtató volt, hogy ennek semmi jelét nem láttam Yamazaki-kun szemében, és még ha tulajdonképpen többnyire én meséltem, úgy éreztem, jó kedvvel tudok vele beszélgetni.
Nem telt bele sok idõbe, és fel is értünk a tetõtérbe.

- Itt is vagyunk! – kiáltottam és boldogan, kicsit talán büszkén is, kitártam elõtte az ajtót, hogy megpillanthassa a medencét.
Egy ideig csak csendben néztük, de a szemem sarkából amennyire csak tudtam, feltûnésmentesen Yamazaki-kun arcára pillantottam; kíváncsi voltam, hogy tetszik neki, de nemigen sikerült kiolvasnom a tekintetébõl az elsõ benyomását.
- Ti tartjátok rendben? – kérdezte végül.
- Igen. Nem mi vagyunk a legnépszerûbb klub, szinte mindent magunknak kell csinálnunk. Szerintem már meséltem, hogyan hoztuk rendbe – gondoltam vissza pár nappal ezelõtti elsõ beszélgetésünkre.
- Nagyon szép munkát végeztetek – mondta elismerõen, és valamiért hirtelen nagyon büszkének éreztem magam, pedig valójában csak örültem a dicséretének.
- Köszönjük! Holnaptól edzünk majd újra itt, most, hogy már elég meleg a víz – magyaráztam
gesztikulálva, mire õ csak bólogatott. Valamiért úgy éreztem, beszélnem kell, szóval akartam tartani Yamazaki-kunt, nem akartam faggatni. Nem tudom, mi az oka, de zavarba jöttem és egyszerre akartam mondani mindent, ami eszembe jutott, ami viszont nem volt jó döntés.
- Na jó – vakartam meg végül nevetve a tarkómat, kételkedtem benne, hogy bármit is megérthetett a mondanivalómból. – Bocsánat, újra kezdem. Nem ülünk le esetleg? – kérdeztem vidáman, mire õ szótlanul bólintott.

A teraszajtó elõtt egy kisebb rész valamivel magasabban volt, mint a medence körüli kövek, én pedig ezt kihasználva helyet foglaltam a lépcsõn, Yamazaki-kun pedig mellettem foglalt helyet.
- Az elsõ napokon nem is tudtam, hogy van ez a medence – meséltem, elnézve a világoskék, klóros vizet – de késõbb, miután felfedeztük, Haruval rendszeresen ide jártunk fel ebédelni. – Ezúttal fel se tûnt, hogy a legjobb barátomról beszélek. – Rég úsztunk utoljára, miután Rin elment Ausztráliába… nem sokkal azután mi is abbahagytuk. Nem tudom, te mennyit bírsz ki úszás nélkül – néztem Yamazaki-kunra nevetve – de nekem már eléggé hiányzott a végére. Még kicsiként kezdtem, azt hiszem érthetõ, hogy tetszik… de talán csak a gyerekkori emlékek miatt is – fecsegtem talán kicsit hosszan, míg végül egy kérdéssel adtam át a szót.
- Te mikor kezdted az úszást? – bár sejtettem, hogy fiatalon, kíváncsi voltam, mit felel.
- Talán hat évesen – mondta elmerengve. – Nem számolom az éveket. Te? – vetett rám egy lapos pillantást.
- Szintén akörül, talán kicsit korábban – most, hogy belegondolok… én sem tudom pontosan. Még ki se gondoltam a folytatást, Yamazaki-kun vitte tovább a beszélgetést, ami némi csillogást hozott a szemembe.
- Hány évet hagytál ki? – Egy pillanatra elgondolkoztam, mielõtt válaszoltam volna. Bennem az érzések és az indokok jobban megmaradtak, mint a pontos dátumok, pedig nem volt nehéz kiszámolni. Haru alsó középiskolában hagyta abba az úszást, amikor – most már tudom – legyõzte Rint és bûntudata támadt. Az elsõ év közepén lépett ki az úszóklubból. Nem követtem azonnal, de nélküle nem élveztem, így hát tanév végén én is kiléptem. Innen kiszámolva…
- Négy évet – válaszoltam lesütött szemmel, kicsit szégyelltem magam Yamazaki-kun elõtt, aki minden bizonnyal nem tartott ekkora szüneteket. Végül csak felszegtem az állam, és ránéztem. – Talán nem kellett volna… de most nagyon örülök, hogy újra úszhatok, ráadásul ilyen jó csapatban és komoly ellenfelekkel. Bár gondolom… neked ez megszokott lehet, láttam, hogy úsztál, Tokyióban tanultál, biztosan rengeteg komolyabb versenyen vettél már részt. – Talán annyin, amennyit én el sem tudok képzelni, gondoltam, azok alapján amiket hallottam és láttam, tényleg nagy tehetségnek kell lennie.
- Ez talán túlzás – jegyezte meg, és elhallgatott. Csak nem… elkomorult? Aggódva vontam fel a szemöldököm. Talán valami rosszat mondtam volna?

Végül azonban, néhány másodperccel késõbb, Yamazaki-kun folytatta, és semmi jelét nem mutatta annak, hogy kényelmetlen témát hoztam volna föl. Reméltem, hogy így is volt, bár valamiért akadtak kétségeim, amiket viszont igyekeztem egyelõre eltemetni magamban, nem szerettem volna az aggodalmaskodással tényleg elhibázni.
- De egy idõben tényleg rengeteget versenyeztem. Bár én nem úszok váltót – tette hozzá.
- Akkor az a múltheti csak egy kivételes alkalom volt, igaz? – kérdeztem mosolyogva.
- Úgyis mondhatjuk. De legalább megismerhettem Rin korábbi csapatát.
Ezzel a mondatával eszembe juttatta azokat a régi, több évvel ezelõtti hónapokat, amíg együtt edzettünk Rinnel. A mi csapatmunkák egy váltóval ért véget, aztán tavaly egy váltóban egyesült utoljára újra, legutóbb Rin váltót úszott Yamazaki-kunékkal… és bár a Samezukánál nincsenek állandó csapatok, valamiért mégis úgy tûnt, mintha õk négyen jól kiegészítenék egymást. Ezek után különös arra gondolni, hogy Yamazaki-kun nem úszik szívesen váltóban, bár egyénileg biztosan jobban tud csak az úszásra koncentrálni. Persze, csak akkor tudnám bizonyosan, ha megkérdezném errõl.

Ezek után még viszonylag sokáig elbeszélgettünk, de az úszáson kívül több témára is áttértünk, utólag viszont már nem tudnám felidézni, hogy pontosan mikre és hogyan. Az viszont megmaradt, hogy jól éreztem magam abban a közel egy órában.
- Mit gondolsz… - kezdtem lassan, az egyik kisebb csönd után.
- Talán meg kéne keresnünk a többieket.
- Pont erre gondoltam – mosolyogtam Yamazaki-kunra, és kicsit oldalt döntöttem a fejem. Felállt, leporolta a nadrágját, majd megvárta, amíg én is talpra állok.
- Menjünk.

Csöndben lépdeltünk egymás mellett, de nem éreztem kínosnak ezt a hallgatást. Ritkán esett ez meg velem, rendszerint ha nem kellett valamire koncentrálnom – mint például a félelem leküzdésére akár az uszodánál éjjel, vagy a szigeten – mindig szerettem, ha beszélgetéssel telt az idõ. Most viszont egyszerûen csak… nos, egyszerûen csak elvoltam, jól éreztem magam, miközben tekintetemmel kutattam a többiek után.
- Úgy tûnik, korábban végeztek – álltunk meg a kísértetház elõtt, ahol éppen az egyik újabb csapatnak magyarázták el a történetet.
- Álljunk tovább – javasoltam sietve, és gyorsan arrébbmentem, nem szívesen hallgattam volna meg a hátborzongató alaptörténetet. Amint elléptem, rájöttem, hogy nem köszöntem, így hát visszanézve még sietve meghajoltam a párhuzamos osztály felé.

Nem sokkal késõbb újra a folyosókat jártuk, de Haruékba nem futottunk bele.
- Ah, hol lehetnek? – sóhajtottam fel. Nem kaptam választ, a fiú csak felvont szemöldökkel nézett rám.
- Ó… - rájöttem, hogy nekem kéne tudnom. – Nagisa roppantmód szereti a hasát, biztosan valamelyik standnál állnak sorban éppen, hogy szerezzenek valamit enni. Nézzük meg az udvaron, ott lesznek – javasoltam.
- Menjünk – bólintott, és elindultunk.
- Meglepõen nagy ez a fesztivál – jegyezte meg rövid hallgatás után Yamazaki-kun, ahogy a tömegben haladtunk.
- Elég élénk az iskolai élet, de legalább mindenki tud vinni valami színt az életébe. Bár biztos fogsz még részt venni a Samezukánál is fesztiválon, lehet, hogy az még minket is túlszárnyal majd – tettem hozzá nevetve. Való igaz, valamiért minden évben furcsán nagyszabású rendezvényeket tartottunk, de én szerettem õket. – Igaz, ekkora tömegben nem nehéz elveszni, tavaly az elsõ fesztiválon negyedórán át kerestem az iskolából a kijáratot, annyira átrendezték – nevettem fel. Akkor rettentõen kínosan éreztem magam, de most már inkább csak viccesnek tartom, fõleg, hogy ha jól emlékszem, iskolás éveim alatt az volt az elsõ és utolsó alkalom, hogy valahol nem találtam az utat.

Yamazaki-kun türelmesen végighallatta, ahogy újfent elárasztottam a mondanivalómmal, de végül elmosolyodott, ami belõlem is hasonló hatást váltott ki. Már éppen készült volna mondani valamit, amikor egy hangos kiáltást hallottam:
- Mako-chan! Rei-chan, meg van Mako-chan! – a hang kíséretében pedig Nagisa száguldott felénk, egyik kezében Iwatobi-kenyérrel, másikban egy ismeretlen ételt tartalmazó szatyorral.

Intettem neki, ugyanakkor kicsit csalódottan vettem tudomásul, hogy máris megtaláltak. Vetettem egy reményteli pillantást Yamazaki-kunra, hátha kimondja, amit akart, de volt egy olyan sejtésem, hogy ezt a pár szót már nem fogom ma hallani.

   Egyik pillanatról a másikra bukkant fel szinte a semmibõl, amikor a folyosón állva elmerengtem és szinte rögtön meg is szólított. Nem vagyok különösebben jó emberismerõ, de ezúttal ráhibáztam, ami a személyiségét illeti.

   Már szinte senki sem maradt ott rajtunk kívül, eleinte pedig csak szótlanul álltunk, miután bemutatkozott. Tekintetem akaratlanul is visszavándorolt a bejárat mellé akasztott képekre, egészen pontosan arra, ami egy éve készült: amikor Rin annak ellenére, hogy a Samezukában úszott, beszállt az Iwatobi váltójába. Egyszerûen nem tudtam kiverni a fejembõl ahogy Rin ezen a képen mosolygott.

-          Régen volt – törte meg a csendet Tachibana, amikor észrevette, hogy mit nézek. Még mindig nem néztem felé, helyette magam elé bámultam – Régóta ismered Rint, igaz? – próbálkozott tovább.

-          Igen – bólintottam.

-          Gondolom most jöttél át a Samezukába. Ezelõtt hol tanultál? – tette fel a következõ kérdést, halvány mosollyal az arcán.

-          Tokyóban – Idõközben kezdtem elszakadni a képtõl, és helyette õt figyelni. A Tokyó szóra szinte azonnal felcsillant a szeme, és õszinte – vagy legalábbis annak tûnõ – ámulattal válaszolt, és az úszóedzések felõl érdeklõdött.

Mire észbe kaptam, már beszélgettünk. Eleinte semmi kedvem sem volt hozzá, és leginkább melegebb éghajlatra kívántam volna Tachibanát a figyelmességével és érdeklõdésével együtt, de ehelyett anélkül, hogy észrevettem volna élvezni kezdtem a beszélgetést.

Tachibana a táskája vállpántjához kapott, hogy megigazítsa, mintha menni készülne.

-          És az Iwatobi? – kérdeztem hirtelen. Erre mintha meglepõdött volna.

-          Ó… jó, jó iskola persze.

-          Mármint az úszóklub. Rin mesélt róla – tettem hozzá valamivel halkabban az utolsó mondatot. Valójában Rin nem csak mesélt róla, hanem többnyire másról sem beszélt.

-          Ja, hogy az. Hát igen. Igazság szerint az úszóklub már egy ideje megszûnt, így hát a tavalyi évben indítottuk újra. – fogott hozzá a meséléshez - Nagisa – a mellúszónk, ma is itt volt – javasolta és végül neki sikerült meggyõzni Harut is. Az elején még kicsit nehéz volt, még a medencét is benõtte a gaz, úgyhogy azt is helyrehoztuk. De azt hiszem így is elég hatékonyan tudunk gyakorolni – fejezte be, majd figyelmesen nézett rám. Egy pillanatra akaratlanul is megrándult az arcom mikor Haruról volt szó; Tachibana pedig minden bizonnyal észrevette, mert úgy tûnt, szinte rögtön próbálta oldani a feszültséget– Illetve a Samezuka csapata is rendes volt, több közös edzésünk is volt, néhányszor használhattuk a medencéteket. Persze ez már újabban volt, az elején még engedély és mások tudta nélkül jöttünk el ide, illetve hozzátok. Nem volt tervben, hogy úsznánk a medencében, csak hát úgy alakult… - itt egy kis szünetet tartott, ahogy egy pillanatra elmerengett. Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjam meg a heves mutogatását, és az esetlen magyarázatát, mikor a Samezuka uszodájába való belógásról mesélt – De errõl biztosan hallottál Rintõl.

   Nem akartam bevallani, de Rin valójában ezt még sosem mesélte, csak futólag. Inkább tereltem errõl a pontról a témát, és egy vállrándítással letudtam a választ.

-          Nem volt terven az úszás, de azért fürdõruha csak került hozzátok valahogy – néztem Tachibanára felvont szemöldökkel, és leplezni próbáltam a szám sarkában bujkáló félmosolyt. Hogy õszinte legyek, volt egy tippem arra, hogy mi történhetett, ami felõl Tachibana kínos nevetése csak megerõsített.

-          Ami azt illeti nem. Az úgy volt, hogy… fogott volna bele az újabb történetbe, mikor megjelent egy szõkített hajú férfi.

-          Srácok, ti mégis mit csináltok még itt? Na, nyomás, bezárok.

-          Rendben, elnézést Sasabe edzõ – hajolt meg felé Makoto, és udvariasan elköszönt – Viszontlátásra!

-          Elnézést, viszontlátásra – követtem a példáját, majd mindketten kiléptünk az épületbõl. Az árnyékaink hosszan elnyúlva vetültek a még langyos betonra.

-          Rinék, ha jól tudom ramenezni mentek – nézett vissza rám, majd jobbra fordult – Nekem pedig azt hiszem, hogy mennem kell – váltott oldalt, és így újra szembe került velem.

   Némán bólintottam.

-          Nos, örültem a találkozásnak, Yamazaki-kun – mosolyodott el búcsúzóul, de én a tekintetét fürkésztem, ahol a lemenõ nap fénye egybeolvadt a szeme zöld színével.

-          Szintén – feleltem elfordulva, majd hozzátettem – Majd még találkozunk.

-          Nem kételkedem – felelte, és elindult.

   Megrántottam a táskám pántját, és az ellenkezõ irányba indultam.

   Néhány lépés után mégis megtorpantam, és megfordultam. Egy darabig még figyeltem Tachibana távolodó alakját, majd újra megindultam. Homlokráncolva meredtem magam elé, és próbáltam kiverni õt a fejembõl. Fogalmam sincs miért.

   Késõbb a kollégiumban már az új szobámban pakoltam ki a táskáimat. Ha minden igaz Rinnel leszek egy szobában – elmerengve pillantottam az emeletes ágy alsó részére, majd szinte rögtön vissza is fordultam a pakoláshoz. Próbáltam nem gondolni mindarra, ami nyugtalanított, és helyette a pólók hajtogatására koncentrálni.

   Hirtelen léptek zaja ütötte meg a fülemet, majd pillanatokon belül az ajtót is hallottam nyílni.

-          Szia Sosuke! – jelent meg a résben Rin, vállára kapott sporttáskával, és egy zacskóval a kezében, ami az illata alapján az étterembõl származhatott – Nem jöttél utánunk, szóval gondoltam hozok neked – mondta miközben belépett, és letette a zacskót az egyik íróasztalra.

-          Köszi – mosolyodtam el, és a kezemben lévõ pólót a helyére tettem. Még koránt sem végeztem a pakolással, a ruháim másik fele és a könyveim még mindig a nyitott táskám mellett hevertek.

-          Ja, a másik meg – Emelte meg a táskáját – Momo már befoglalta a régi szobámat Nitorival, úgyhogy kénytelen vagyok már most átcuccolni. Nem baj?

-          Az alsó ágyat szereted igaz? – kérdeztem rögtön.

-          Tényleg, te is az alsót szereted ugye? – dobta vissza a sporttáskáját a földre, és közelebb lépett, kiroppantva a csuklóját. Átmozgatva az egyik vállamat álltam a fenyegetõ tekintetét, anélkül hogy félre néztem volna, a következõ pillanatban pedig…

-          Kõ, papír – kántáltuk kórusban, és mikor a papírnál hátra húzta a kezét, egy színes cetli hullott ki melegítõ felsõje zsebébõl.

-          Iwatobi fesztivál? – olvastam hangosan, miután felszedtem a földrõl.

-          Igen, Gou küldte át – válaszolt kifejezéstelen tekintettel.

-          A jövõ héten lesz. Nem mész el?

-          Nincs rá idõm – dobta le magát az alsó ágyra, én pedig mellé ültem. Azt hittem önként és dalolva látogatja majd meg Nanasét és a többieket. Egyszerûen nem tudok kiigazodni rajta.

-          Néha meglátogathatnád – jegyeztem meg, végig õt fürkészve, egy árnyalattal hûvösebb hangon. Egy pillanat alatt megfagyott a hangulat. Rin értetlenül nézett rám fel, de mielõtt még találkozhatott volna a tekintetünk elfordultam.

-          Sou… - kezdte volna, mikor szinte kirobbant az ajtó, és Momotarou jelent meg, nyomában Nitorival.

-          Valaki Gou-sant emlegette? – kérdezte a vörös, csillogó tekintettel. Rin szó nélkül felállt, és a nyakánál fogva maga után kezdte vonszolni, nem törõdve az elsõéves tiltakozásával:

-          Gyülekezõ a medencénél. Most. – szólt határozottan, különösen erõsen megnyomva a „most” szót. Nitori nyomban utána indult, én viszont meg sem mozdultam: az ágyon ülve hallgattam a fuldokló Momotarou tiltakozását, és képtelen voltam rávenni magam, hogy Rin után menjek, helyette inkább az oldalamra dõltem, és lehunytam a szemem.

   Csak teltek a napok. Semmi olyan nem történt, ami kibillentett volna minket ebbõl a szürke egyensúlyból, de nem bántam. Edzés, suli edzés, tanulás, alvás – ez a végtelen körforgás szinte minden idõmet felemésztette. Ha mégis volt valamicske idõnk Rinnel, csak tengtünk a szobánkban. Végül vesztettem kõ-papír-ollóban, így övé lett az alsó ágy, de nem bántam. Nem számított. Nitoriék néha átjöttek – Momotarou berontott a szobánkba Nitorit is magával rángatva – többnyire a tanulás miatt. Kettõnk közül Rin volt a jobb tanár, így általában õ foglalkozott velük. Ilyenkor én csak csendben figyeltem õket, és úgy éreztem nem találom a helyem.

-          Nem! – csapott rá Momotarou fejére Rin, a matekfüzetével – Mondtam már! Ahhoz hogy az x-et itt megkapd, elõször el kell osztanod ezzel itt – mutogatott a ceruzájával – és csak utána vonhatod ki.

-          De ennek így semmi értelme! – tiltakozott Momotarou, és Rinen látszott, hogy az idegei pattanásig feszülnek.

-          A mûveletek sorrendje alsós tananyag… hogy vehettek fel, ha még ezt sem tudod?! – torkollta le az elsõst, mire az válaszul csak grimaszolt. Rin nagyot sóhajtott.

-          Na jó… ha megint hozok neked Gou onigirijébõl, akkor hajlandó leszel úgy csinálni ahogy mondom?

-          Igenis! – csillant fel Momotarou szeme, majd mint a gép hozzáfogott a feladat befejezéséhez. Alig fél órán belül mindennel végeztek.

   Miután Nitoriék elmentek, Rin fáradtan dobta le magát az ágyára.

-          Istenem… ez a kölyök kikészít – mormogta.

-          Mégis segítesz neki – jegyeztem meg háton fekve, a plafont bámulva.

-          Egy idióta, de azért jó srác.

   Ezután egy darabig szótlanul feküdtünk mindketten.

   Rin ágya hirtelen megnyikordult, ahogy felült.

-          Hé, Sousuke!

-          Mi az?

-          Menjünk, fussunk egyet!

-          Mi ez így ilyen hirtelen? – meredtem rá felvont szemöldökkel, miközben a melegítõ felsõjéért nyúlt.

-          Hogy-hogy mi ez? Ma laza edzés volt, szóval ránk fér még egy futás. Na, siess! – unszolt, miközben már a haját fogta össze.

   Alig negyedórával késõbb már a tenger sós illata, és a nedves, süppedõs homok a cipõink alatt feledtetett velem mindent. A hold fénye a tengerre esett, és szikrázva táncolt a felszínén. Ezernyi csillag ült az égen, és minden sokkal csendesebb, nyugodtabb volt. Csak a tengervíz partmosásának zúgását lehetett hallani, és a lépteink zaját.

   Rin mellettem futott, egy kevéssel elõttem. Élveztem, hogy végre ketten vagyunk, ha csak erre a fél órára is. Mintha megszûnt volna körülöttünk a világ, és nem létezne semmi más csak mi. Még akkor is, ha ez csak egy illúzió; egy múlandó hazugság. Ez a kedvenc hazugságom, pedig csak magamat csapom be.

   Elõttem Rin lassított, és néhány lépéssel késõbb meg is állt. izzadtság csorgott az arcán, épp úgy, ahogy az enyémen is és gyorsabban vette a levegõt is. Egy darabig csak lélegzett, amíg újra le nem lassult a pulzusa, majd felém fordult.

-          Na, milyen? – kérdezte mosolyogva. Olyan tipikus Rin-mosollyal.

-          Hm? – kérdeztem vissza, mivel gõzöm sem volt róla mire gondol.

-          Elég feszültnek tûntél mostanában, gondoltam ez majd segít. Régen is sokat futottunk együtt – válaszolta, én pedig a meglepettségtõl válaszolni sem tudtam. Ezt most… értem tette? – Hé, igazán mondhatnál már valamit!

-          Köszi – mondtam.

-          Nincs mit. Régebben Haruval is megpróbáltunk futni menni, de valahogy mindig inkább egy futóverseny lett belõle…

   Már megint Nanase… - gondoltam, de amikor felnéztem, Rinnek egyáltalán semmi sem tûnt fel. Nem vette észre hogy ökölbeszorult a kezem, ahogy azt sem, hogy az elõbbi pillanat üvegkristályként tört ezernyi szilánkra. Mert õ még most is feléjük nézett; a tenger felé révedve, a vízen megcsillanó holdfényben elveszve, Nanase felé néz.

    Valahol akkor jöttem rá… itt nem arról van szó, hogy Rin állandóan Nanase felé néz, hanem arról hogy csak õt látja.

-          Én visszamegyek – jelentettem ki kifejezéstelen hangon, határozottan.

-          Sousuke? – nézett rám Rin kérdõn, de addigra már háttal voltam neki – Várj már, Sousuke! – indult utánam, és a vállamnál fogva próbált visszafordítani, mire erõteljesen megrántottam a karom, és néhány lépést hátráltam tõle. Így körülbelül két méterre állt tõlem, és döbbenettel vegyes értetlenség tükrözõdött az arcán.

-          Mégis mi bajod van?! – emelte fel a hangját.

-          Semmi – fordítottam el a fejem, és a hullámzást kezdtem nézni.

-          Akkor meg mégis mi ütött beléd? – kérdezte megenyhült hangon – Napok óta furán viselkedsz.

   Felsóhajtottam. Nem akartam veszekedni.

-          Bocs, csak fáradt vagyok – feleltem, és reméltem elég hihetõnek tûnik a kifogásom.

-          Értem… - hallgatott el Rin. Biztos voltam benne hogy tudja, ennél többrõl van szó, de nem akarja bolygatni a dolgot, és inkább rám hagyja. Elég jól ismertem ahhoz, hogy biztos legyek benne, õ sem akar veszekedni.

   Anélkül hogy bármit is mondtam volna még, visszaindultam. Hallottam, hogy Rin is követi a példámat, és néhány lépés után be is ér. A köztünk lévõ csend ólomsúllyal nehezedet ránk; még a tenger zúgása sem tudta elmosni.

-          Végül hogy döntöttél?

-          Hm? – kérdezett vissza – Miben?

-          Az Iwatobi-fesztiválról. – pillantottam rá hátra a vállam felett.

-          Arra gondoltam, hogy esetleg benézhetnénk egy kicsit… már ha van kedved – tette hozzá az utolsó részt, egy árnyalatnyival bizonytalanabbul.

   Legszívesebben meg nem történtté tettem volna az elõbbi összezördülésünket; visszafordítottam volna az idõt, ha képes vagyok rá. Persze ez képtelenség. A legtöbb, amit tehettem, hogy megpróbálom kijavítani a hibáimat.

-          Persze, menjünk! – mosolyogtam rá, amit õ szinte azonnal viszonzott.

-          Oké.

  Túl hirtelen csöppentünk bele az iskolai fesztivál színes forgatagába. Alig léptünk be az Iwatobi papírvirágokkal és szalagokkal díszített kapuin, szinte rögtön megcsapott minket az udvaron sorakozó bódékból áradó illatok sokasága. Fûszeres, édes, és sós aromák olvadtak egymásba a levegõben. A körülöttünk nyüzsgõ tömegbõl helyenként hatalmas, színes táblák bukkantak elõ, a legkülönbözõbb szakköröket és programokat hirdetve.

   Rinnel a bejáratnál kapott szórólappal a kezünkben álltunk egy fa alatt, és a programokat böngésztük.

-          Na, mihez lenne kedved? – kérdezte, csupán egy pillanatra nézve fel a programok tanulmányozásából.

-          Nem tudom. Találtál valami érdekeset? – lestem bele a válla felett a kezében tartott szórólapba.

-          Csak a szokásosak – vont vállat érdektelenül. Egész sok szakkörük van, ahhoz képest, hogy nem túl nagy az iskola – állapítottam meg, ahogy végigfutottam a lapot.

-          Ez fura – ráncolta a homlokát Rin.

-          Mi az?

-          Az úszóklub a futóversenyhez van kiírva – mutatta fel a papírt. Mégis mivel készülhettek? – fordult meg a fejemben az egyik legnyilvánvalóbb kérdés – Szerinted? – nézett rám kérdõn Rin, mintha csak valami kulcsszóra várna; arra hogy azt mondjam, nézzük meg.

-          Passzolom. A legegyszerûbb az lenne, ha megnéznénk. – feleltem.

-          Szerintem is! – mosolyodott el Rin lelkesen, felcsillanó szemekkel.

   Egy pillanatra megint minden olyan volt. mint rég. A tömeg távolinak tûnõ nyüzsgése; mintha újra csak mi ketten volnánk. Aztán véget ért az álom, amikor eszembe jutott, hogy ez a mosoly, és ez a fény a szemében valójában nem is nekem szól. Megint egy árnyalattal szürkébbé vált az ég.

   Mosolyt erõltettem az arcomra, még ha a tekintetembe költözött csalódottságot és a borús fellegeket nem is tudtam elrejteni. De nem számított: Rin úgysem láthatta õket, a vörösen örvénylõ szemébe költözött csillagoktól.

   A futásig még volt nagyjából egy óránk, úgyhogy addig körbe sétáltuk a sulit. Az udvaron kezdtünk, elnéztünk hátra a futópályáig, majd bementünk az épületbe és arra folytattuk. Úszómedencét sehol sem láttam, még a tornatermeknél sem. Érdekelt volna, hogy mégis hol edzenek Nanaseék. Fõleg hogy nemsokára kezdõdnek a nemzeti selejtezõi is…

-          Hé, Sousuke! – szólított meg Rin, valószínûleg már sokadára.

-          Hm? – fordultam felé.

-          Te meg hol jársz? Mindjárt kezdõdik Haruék futása, lassan vissza kéne indulnunk.

-          Persze, menjünk! – válaszoltam amint sikerült elszakadnom a gondolataimtól.

   Rin indult elõre, mivel õ ismerte jobban az iskolát. Én mellette haladtam, tartva vele a lépést, ami nem volt nehéz, végül is annyira nem kellett sietnünk. Visszafordultunk, lementünk a lépcsõn, és megkerültük az iskolát. Már messzirõl láttuk a futópálya körül álló tömeget, akik a drótkerítésen át figyelték a rajthoz éppen felsorakozni induló versenyzõket.

-          Pont jókor jöttünk! – lépett közelebb Rin is, tekintetével a versenyzõket pásztázva – Ott van Haru! – mondta, bár nem volt nehéz kiszúrni. Az összes induló a saját sportjának öltözékében feszített, így hát az Iwatobi úszóklubja is úszónadrágban, sapkában és szemüvegben állt rajthoz. Mivel váltó futásról volt szó, a rajtnál egyedül Nanase állt, a többiek a pálya másik három pontján várakoztak. A bemondó már sorolta is a klubokat.

-          Elkészülni… Vigyázz… Start! – dördült el néhány perccel késõbb az indulást jelzõ lövés.

   Haru azonnal indult, és bár a rajtja jól sikerült… szinte azonnal lemaradt. Rin nevetve fogta a fejét.

-          Ez Harura vall. A futás sosem volt az erõssége, pedig szépen csinálja! – Nem szóltam semmit. Inkább a futók felé fordultam, és próbáltam a verseny állására koncentrálni.

   Nanase után Tachibana következett. A deszka átadásuk egész jó volt, Tachibana pedig azonnal futni kezdett, és másodpercek alatt behozta a lemaradásukat. A harmadik helyen állt az úszóklub, amikor a mellúszójuk következett, az átadást viszont elrontották. A bemondó persze mindent kommentált, így az is tudhatta mi történik, aki nem láthatta az eseményeket. A kölyök viszont gondolkodás nélkül a deszkáért vetõdött, amit el is kapott, de újra az utolsó helyre szorultak vissza. Az utolsó futójuk a pillangóúszójuk volt; õ valahogy egészen másnak tûnt a futópályán. Az Iwatobi utolsó átadása tökéletes volt, és szinte azonnal visszaküzdötték magukat a harmadik, majd az elsõ helyre, épp a célvonal elõtt.

-          …Az úszócsapat nyer! – hangzik fel a hangszórókból a kommentátor hangja, a tömeg pedig azonnal tapsolni és ujjongani kezd.

-          Odamenjünk hozzájuk? – kérdezi Rin, felém fordulva, de szinte már indul is. Gondolkodás nélkül szólalok meg, a kelleténél valamivel erõteljesebben.

-          Várj!

-          Hm? – dermed meg egy pillanatra, és visszafordul. Azt akartam mondani, hogy ne. Hogy inkább menjünk vissza. Valamiért mégsem tettem.

-          Szerintem várjuk meg míg átöltöznek – mondom minden fejemben kavargó gondolat helyett, nyugodt, határozott hangon.

-          Igazad van. Addig menjünk együnk valamit! – hozakodott elõ az újabb ötlettel.

   Alig tíz perccel késõbb már egy-egy adag takoyakival a kezünkben pásztáztuk a tömeget Tachibanáék után. Visszamentünk a futópályához, de ott már nem voltak, ezért az iskola felé vettük az irányt.

-          Nem veszi fel – tette zsebre a telefonját Rin, a Gou felhívására tett sikertelen kísérlet után.

-          Nanase száma nincs meg? – kérdeztem, szinte hangsúlyozás nélkül.

-          Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán telefonja van – felelte Rin lemondóan.

-          Rin-chan! – kiáltott valaki a tömegbõl, mire Rinnel mindketten ösztönösen hátrafordultunk. Azonnal kiszúrtam a tömegben egy alacsony termetû, szõke alakot, aki lelkesen integet felénk.

-          Nagisa! – intett vissza Rin egy hanyag kézmozdulattal, mire az imént említett már mellettünk is termett.

-          Sziasztok! Gou említette, hogy küldött meghívót, de nem hittem, hogy eljössz – fordult Rinhez izgatottan – és azt sem hogy hozol még valakit! – nézett rám hatalmas, csillogó szemekkel – Hazuki Nagisa vagyok, örvendek a találkozásnak!

-          Úgyszintén – válaszoltam. Olyan, mint egy boldogan csaholó kölyökkutya, aki bárminek képes örülni.

-          Nem te úsztál a múltkori versenyünkön Haruval? Nagyon gyors voltál! Amúgy hogy hívnak? – ostromolt tovább, amikor felbukkant a tömegbõl a pillangóúszójuk, úszószemüveg helyett most egy vörös keretes szemüveggel az orrán.

-          Nagisa, mondtam már, hogy ne rohand így le az embereket! – szólt rá finomat.

-          De Rei-chan! – tiltakozott a szõke, amit a társa egyszerûen csak figyelmen hagyott.

-          Elnézést kérek Nagisa-kun viselkedéséért – hajolt meg formálisan – Egyébként üdvözöllek titeket az Iwatobi fesztiválon! Haruka-senpai és Makoto-senpai is itt vannak valahol – folytatta.

-          Hé! Mako-chan! Haru-chan! – kiabálta az imént Nagisaként emlegetett úszó, aki leginkább a mi Nitorinkra emlékeztetett, bár nála jóval hangosabb és energikusabb volt.

-          Nagisa, ne kiabálj! – dorgálta meg ismét a szemüveges. Rinre néztem, de õ szórakozottan bámulta a másik kettõt. Nem sokkal késõbb Nanase és Tachibana is felbukkantak.

-          Rin, Yamazaki-kun! Örülök, hogy eljöttetek! – mosolygott ránk az utóbbi, õszintének tûnõ örömmel a hangjában.

-          Makoto, Haru! – üdvözölte õket Rin is. Szinte észre sem vettem, de már is egy kisebb csoportként gyülekeztünk. Én csak csendben figyeltem õket, mivel nem tudtam bekapcsolódni a beszélgetésükbe. Egyre távolabbinak tûntek. Végül is, nekem nincs helyem köztük nem igaz? Õk Rin csapata, Rin barátai. Nem is ismerem õket.

   Alig tettem egy lépést hátra, valaki azonnal megszólított.

-          … na, Yamazaki-kun? – mosolygott rám Tachibana. Fogalmam sem volt mit kérdezett.

-          Tessék?

-          Arról volt szó, hogy esetleg megnéznénk a kísértetházat. Neked is lenne kedved?

-          Felõlem jó – vontam vállat.

-          Akkor menjünk! – Hogy képes mindig így mosolyogni?

   Egy rövid séta után ott is voltunk: Az egyik idén végzõ osztály terme elõtt, akik évrõl évre elvállalják a kísértetház megrendezését. Az ajtó fekete papírral volt beborítva, pókhálókkal, mûkígyókkal és egyebekkel teleakasztgatva. Egész jól sikerült nekik.

   A bejárat elõtt egy jelmezes lány ült: hosszú, fehér ruhában és az arcába fésült hajjal, egy apró, fehér papírháromszöggel a fején. Néhány mondatban elõadta nekünk a dolgok menetét, majd megkért, hogy várakozzunk sorban, mert egyszerre nem mehetünk be mind.

-          Alig várom már! Biztos jó móka lesz! – lelkesedett Nagisa, akit „Rei-chan” próbált rávenni hogy nyugodjon le. Haru kifejezéstelen tekintettel bámulta a bejáratot; fogalmam sem volt mire gondolhat. Õmellette állt Rin, aki épp mesélt valamit. Én valamivel hátrébb álltam, elõttem nem sokkal Tachibana aki ha jó láttam… reszket?

   Már épp azon gondolkodtam, hogy rákérdezek, de az alacsony szõke megelõzött.

-          Minden rendben Mako-chan! Vicces lesz! – veregette hátba, de nem úgy tûnt, hogy bármit is segítene.

-          Bi...biztos hogy nekem is be kell mennem? – kérdezte Tachibana bizonytalanul.

-          Hát, nem maradhatsz itt kinn egyedül! – erõsködött tovább a másik.

-          Ha gondolod, én itt maradhatok – szóltam közbe – Nem igazán rajongok az ilyenekért.

-          Komolyan? – nézett rám csalódottan Nagisa.

-          Ja – bólintottam.

-          Oké… Akkor, majd ezután még összefutunk! – költözött vissza a hangjába a lelkesedés, és se perc alatt újra közvetlenül a bejárathoz állt. Gyors váltás.

   Miután Tachibana is elköszönt tõlük, magunkra maradtunk.

-          Tényleg nem gond? – kérdezte, ahogy elindultunk, hogy körbesétáljuk az emeletet, csakhogy elüssük valamivel az idõt.

-          Ha az lenne, nem mondtam volna – válaszoltam egy félmosoly kíséretében, amit szinte észre sem vettem.

-          Nem gondoltam volna, hogy nem szereted a horrort – jegyezte meg egy kis idõ múlva, ahogy teremrõl teremre haladtunk, elveszve az emberek közt; belefeledkezve az idõbe.

-          Nincs vele bajom, csak most nem igazán volt hozzá kedvem – mondtam, ezúttal teljesen õszintén. Nem tudom Tachibana észrevette-e amit Rin korábban nem, de valamiért úgy tûnt, hogy igen. Valószínûleg csak azt akartam hinni, hogy feltûnt neki.

-          Fogadok még nem láttátok az iskola úszómedencéjét. Van kedved megnézni? – mondta, mintha csak némi kedvet akarna belém önteni.

   Válaszul csak hümmögve bólintottam, mire szinte azonnal elindultunk a lépcsõk felé.

-          A Samezukával ellentétben, nekünk nincs fedett medencénk, ezért a hidegebb évszakokban hatalmas segítség volt, hogy úszhattunk néha nálatok – magyarázta, ahogy a lépcsõket másztuk. Az elsõ emeletrõl rögtön tovább is mentünk a másodikra – Most hogy újra megnyitott az Iwatobi-úszóklub telente edzhetünk ott, de ilyenkor a saját medencénket használjuk.

   Szótlanul hallgattam, ahogy mesél. Nem mintha untatott volna; örültem, hogy újra beszélgethetünk. Idõközben felértünk a második emeletre, ahonnan még egy kicsit továbbmentünk, amíg el nem értük a tetõre kivezetõ ajtót.

-          Itt is vagyunk! – mosolygott Tachibana, és kilökte az ajtót.

   Verõfényes napsütés fogadott, és kellemes szellõ. És persze a medence. Csupán öt sávja volt, és gyanítottam, hogy nincsenek meg ötven méter hosszúak, de gyönyörû tiszta volt – látszott, hogy szépen rendben van tartva.

-          Ti tartjátok rendben? – tettem fel az elsõ kérdést, ami eszembe jutott.

-          Igen. Nem mi vagyunk a legnépszerûbb klub, szinte mindent magunknak kell csinálnunk. Szerintem már meséltem hogyan hoztuk rendbe.

-          Nagyon szép munkát végeztetek – jegyeztem meg a medencét bámulva.

-          Köszönjük! Holnaptól edzünk majd újra itt, most hogy már elég meleg a víz – beszélt tovább, én pedig csendesen hallgattam, és kezdtem egyre távolabbinak érezni a világot.

- Hû, egy csomó tök jó program lesz! – ámult el Nagisa a program füzetet bámulva.
- Igen? – kérdeztem vissza vidáman, és elkezdtem vetkõzni. – Például?
- Azok lesznek amikrõl eddig is szó volt, nem? – kérdezett közbe halkan Haru.
- Igaz-igaz – mentegetõztem, Nagisa viszont ettõl függetlenül elkezdte sorolni.
- Úszódeszkaverseny a gyerekeknek, akik nem tudnak úszni; verseny a „páncélos módszerrel”; „Mennyit tudsz úszni egy levegõvel”… Rei-chan, fogadok, hogy ebben megvernélek!
- Csak ne vedd olyan biztosra! – vágott vissza Rei fölényesen.

Percekkel késõbb már a medencénél jártunk. A különbözõ programok mind megelõzték a mi versenyünket, úgyhogy még rengeteg idõnk volt a szereplésig, így hát addig is kerestünk a fal mellett egy üres padot, amin egymás mellet pont elfértünk.
- Nézzétek, – Nagisa elkerekedett szemekkel bámulta a pogramfüzetet – lesz izomszépségverseny is.
- Már sorakoznak is a versenyzõk…
- Ez biztos Gou-chan ötlete volt – fûztem hozzá meg.
- Tényleg, õ hol van?
A versenyzõk felé fordultam, akik két asztalhoz sorakoztak, amik mögött a pontozók ültek.
- Gou-chan zsûrizik?! – szinte egyszerre kérdeztük meg. Végül is, illik hozzá ez a feladat, azt hiszem, gondoltam a lány különös izom-imádatára. Sóhajtottam egyet.
- Azt hiszem, még várnunk kell egy keveset.
- Az igaz… de nézzétek! Már hozzák a páncélokat.

Arra viszont nem kellett sokat várnunk, hogy az úszással kapcsolatos programok is elkezdõdjenek. Többször is visszaintegettem Renéknek, hogy lássák, figyelem õket. Örültem volna, ha majd egyszer õk is elkezdenének úszni és csatlakoznának a klubhoz, szívesen láttam volna, egy idõ után hogyan sajátítják el az úszást. Miután a két versenyük után a gyerekek kiszálltak a vízbõl, elkezdték a vállalkozó szellemûekre ráadni a páncélokat.
Elgondolkodva néztem, ahogy szinte álló helyzetben, nyújtott karral evickélnek a medencében. El sem tudtam képzelni, hogyan lehetett így átkelni egy folyón, és minden tiszteletem a szamurájoké, akik ezt meg bírták csinálni.
- Szóval ez a páncélos úszás…
- Igen, én sem láttam még – ráncolta a homlokát Nagisa.
- Ez valami… gyönyörû! – Rei csillogó szemmel nézte a próbálkozást, mire Nagisával kicsit értetlenül fordultunk felé. Végül is. mindig is csodáltam Reiben, hogyan tudja a legkülönbözõbb dolgokban észrevenni a szépséget és gyönyörûnek titulálni õket.

- Azt hiszem, most mi jövünk – álltam fel vidáman, Sasabe edzõ felé nézve.
- És most következzék a mai fõesemény, a 200 méteres vegyesváltó a delfin csapat és a cápa csapat között – olvasta fel mikrofonnal a kezében. A vendégek tapsoltak, ami még jobb kedvre derített, mi pedig felsorakoztunk a medencénél.
Úgy néz ki, Mitoshibával úszom – néztem a vöröshajú fiúra, miközben Nagisát hallgattam, aki éppen azt magyarázta, melyikünk kivel lesz együtt.
- …Rin most pillangót úszik, úgyhogy Yamazaki-kun lesz gyorson. – fejezte be.
Nagyon lelkesnek tûnt a verseny miatt, és ez a hangulat kezdett rám is átragadni, aminek nagyon örültem. Eddig az egész megnyitó kellemes, családias hangulatban telt, amit a mi mostani barátságos versenyünkkel kellett megkoronázni. Azt hiszem, ezt csak kellõ lelkesedéssel lehet rendesen véghezvinni, de ahogy körbenézek, úgy gondolom, ez meg is van, ez az észrevétel pedig mosolyt csalt az arcomra. A mi csapatunkról a tekintetem Rinék felé vándorolt. Mitoshiba lelkesnek tûnt – talán inkább Gou miatt? –, a mellúszójuk viszont igen izgatottnak látszott, de bíztam benne, hogy megnyugszik, hiszen felesleges idegeskednie. Rin komoly tekintettel nézte a vizet, de láttam rajta, hogy nincs semmi baja, hacsak nem az, hogy valaki éppen a húga figyelmét próbálja magára kétségtelenül vonni. A tekintetem végül megállapodott a csapat negyedik tagján. Megpróbáltam pozitívan szemlélni a dolgokat, de nem hagyott nyugodni az az érzés – vagy csak inkább benyomás? – hogy valamiért kicsit kilóg a sorból. Ahogy elnéztem, nem tûnt olyan jókedvûnek, mint mások, bár lehet, hogy csak hasonlít Rinre és egyszerûen komolyabb természet. De mégis… - Ekkor rám nézett. Gyorsan elfordultam, nem kellett volna észrevennie; talán illetlenség volt ennyi ideig figyelnem. Mindegy is, sóhajtottam, és jelzésre a vízbe ereszkedtem.

A medence klóros vize hideg volt, de kellemes, megszokott érzéseket váltott ki belõlem és jó emlékeket hozott felszínre abból az idõbõl, amikor még itt tanultam úszni. Felhúztam magam a rajthoz, és kifújtam a levegõt, miközben egyenesen a velem szemben levõ csempét néztem. Néztem ugyan, de nem igazán láttam, amennyire tudtam, a vízre figyeltem és arra, hogy meghalljam a sípszót. Vártam. Nagyjából tudtam, mennyi idõ szokott eltelni, mielõtt útnak indítanak minket, ennek is örültem, mivel amolyan fajta támpont volt. Három, kettõ…
- Rajt! – hangzott fel a sípszó, én pedig teljes erõmbõl hátravetettem magam.
Valamennyit még úsztam a víz alatt, közben folyamatosan közeledtem a felszínhez. Amikor felértem, már lendült a karom, és elkezdtem tempózni. Nagy és hosszú csapásokat tettem, így szoktam meg, és gyorsabbnak éreztem magam, mintha egy-egy csapást igyekeznék rövidebb idõ alatt véghezvinni. Nem tudtam, a fiatalabb Mitoshiba hol jár a szomszédos sávon, de nem figyeltem, soha nem néztem ilyenkor a többiek felé, így tudtam igazán az úszásra koncentrálni. Közeledett a medence vége, az utolsó tempót hasra fordulva tettem meg, majd a falat elérve átfordultam és új lökettel folytattam az utam a víz alatt. Már kezdtem érezni a hátam, de nem törõdtem vele, helyette megpróbáltam minél inkább a mozdulataimra figyelni. Ahogy minden egyes tempónál körbefordul a vállam, ahogy a karom beér a vízbe és rögtön a másik kiemelkedik. Még egy utolsó… nyögtem magamban, és egy újabb lendülettel beértem a célba, Nagisa pedig már ugrott is.
Lekaptam a fejemrõl az úszósapkát, és kimásztam a medencébõl.
- Úgy látom, kifizetõdik az edzés – jegyezte meg elégedetten Rei, miközben a mellúszóink közeledtek a harmadik hossz végéhez. Nagisa lökete a fordulóban tovább növelte az elõnyünket, és ekkor jöttem rá, hogy valamivel hamarabb értem célba. Ó… hát, eléggé figyelmetlen vagyok, fáradtan mosolyogtam magamon.
Közben Rin és Rei egymás között beszéltek valamit, bizonyára a versenyrõl, de én ebbõl csak Rin vigyorát és Rei valamiért ijedt reakcióját kaptam el. Csak nem azt mondta neki, hogy megharapja? Á, biztos nem, ez képtelen ötlet – gondolatban nevetve megráztam a fejem.
Közben Nagisa, aki tényleg tovább növelte az elõnyünket, ideért és megérintette a követ, Rei pedig a vízbe vetette magát. Alig telt el egy pillanat, és Rin hatalmas erõbedobással követte.
Annak ellenére, hogy a távolság szinte azonnal csökkenni kezdett köztük, és az is lehetséges volt, hogy a hatodik hossz végére szinte teljesen megszûnik, elégedetten szemléltem Rei teljesítményét. Ahhoz képest, ahogyan kezdte, sokat fejlõdött és biztos voltam benne, hogy még tovább fog javulni a teljesítménye a továbbiakban. Rin mellette még profibbnak tûnt, nem hiába a pillangó a specialitása a gyors mellett, kétségtelenül hatalmas tehetség. Idõközben már megfordultak, és mire visszaértek, szinte teljesen behozta a csapata hátrányát. Nagyon kis különbséggel egymás között Haruék is a vízbeugrottak, de a gondolataim még egy ideig megrekedtek a pillangóúszásnál. A nézõknek biztos érdekes lehet találgatni, vajon fordul-e a helyzetünk, vagy sem, gondoltam. Azt hiszem, jó, hogy Rin úszta a pillangót, ezzel is változatosabbá téve azt, hogy mikor melyikünk mennyivel vezet. Bár nekünk most nem számít, mégiscsak látványos, ami az érdeklõdõk figyelmét is magával ragadja.
A tekintetem újra a medence felé fordítottam, Haruék közeledtek az utolsó hosszhoz. Csodálkozva néztem, hogy szinte egyszerre fordulnak meg a víz alatt, és sebesen úszva megkezdik az utolsó szakaszt. Mindig elámultam Haru gyorsaságán, és tudom, hogy nincsen párja a vízben. Ennek ellenére a tekintetemet mégis a másik srácra fordítottam, és elismeréssel teli csodálkozássaé figyeltem Yamazaki-kunt, aki tökéletesen tartani bírta Haru tempóját, és még a köztük lévõ rövid távolságot is tovább csökkentette.
- A különbség még kisebb, mint elõtte! – kiáltott fel meglepetten Rei.
- Lépést tud tartani Haru sebességével – tettem hozzá, és egyre erõteljesebben figyeltem hol egyikükre, hol másikukra. A szám elõtt tölcsért formáltam a két kezemmel és Nagisáékkal együtt elkiáltottam magam:
- Gyerünk Haru!
- Haru-chan!
- Haruka-senpai!
Velünk együtt Rinék is szurkolni kezdtek, hatunk hangja a versenyek izgatott hangulatát idézte. Végül – alig két karcsapással Yamazaki-kun elõtt – Haru ért be elsõként a célba, megérintve a medence falát. A nézõk lelkesen tapsoltak, a gyerekek között pedig felfedeztem a mosolyogva kalimpáló Rent és Rant is. Örültem, hogy ilyen lelkesek lettek a váltó láttán, és visszaintettem nekik, majd visszafordultam a vízhez.
- Gyere, Haru – nyújtottam felé a kezem egy mosollyal az arcomon. Õ egy szó nélkül megragadta, belekapaszkodott és kimászott a medencébõl.
Szinte a földet nézte, az arcáról nem tûnt el a komoran komoly arckifejezés. Máskor talán meg sem fordul a fejemben a gondolat – hiszen Haru ilyen, nem? – de most mégis aggódva vetõdött fel bennem, hogy talán tényleg van valami köztük Yamazaki-kunnal. És ha már itt tartok… jó az, hogy megszoktam a szótlanságát? Amióta csak ismerem, ilyen, sose feltételeztem, hogy elõtte történhetett valami. De ha tényleg van valami kettejük között – akármikorra is nyúlik vissza – nagy esély van rá, hogy nem vettem így észre.
De már megint elkalandoztam. Zavartan megvakartam a tarkómat, és már sikerült elkapnom Rei következõ mondatát:
- Folytassuk így és taroljunk a nyári bajnokságon!
Válaszul Nagisa egy lelkes kiáltással felelt, én pedig nevetve bólintottam. Tavaly nem jutottunk be a nemzetibe, de ha rendesen felkészülünk, idén egészen biztosan sikerül. Harura pillantottam, most is csöndben maradt, de a szája szélén gyengén megrándult egy izom. Mosolyog… állapítottam meg, és ettõl egy idõre megnyugodtam, sõt, rám is átragadt a hangulata.
- Öltözzünk – vetette fel Rei, és a többiekkel együtt elindult az öltözõk felé, egy pillanattal késõbb én is felvettem a fonalat és utánuk siettem.

- Ah, elég fárasztó napunk volt – sóhajtottam, és talán nem hallatszott, de elégedett voltam. – Persze ez nagyszerû is egyben – tettem hozzá nevetve.
- Igen, ez igaz.
- Hihetetlen, Sasabe edzõ mennyi erõt és energiát belefektetett ebbe az uszodába, hogy megnyithassunk.
- Nem csoda – jegyezte meg halkan Haru. Rei kissé értetlen tekintetére reagálva megmagyaráztam a dolgot:
- Úgy értei, korábban Sasabe több évig is dolgozott itt és rengetegünket tanított meg úszni. Biztosan nagyon a szívéhez nõtt maga az uszoda is. Emlékszem – folytattam – amikor még úgy volt, lebontják, ellátogattam ide egyedül is. Amikor találkoztam vele, éppen végzett a mûszakjával, és még egyszer leutazott ide, hogy utoljára végignézzen az épületen, látszott rajta, hogy bánja a bontást. De szerencsére – váltottam vidámabb hangszínre – ez nem valósult meg.
- Hm – gondolkodott el Nagisa. – Mondjuk ha Sasabe edzõ ennyit dolgozott vele, akkor megköszönhetnénk, nem?
- Igen, végtére is ideengedett minket edzeni, amíg az iskolai medencét nem nyithatjuk meg.
- Igazatok van. Mit gondolsz, Haru?
- Igen – bólintott.
- Akkor – kaptam a vállamra a táskámat. – Azt javaslom, keressük meg õt és Gou-chant, végtére is õ is jelentõsen kivette a részét a munkálatokból.
- Úgy hallottam, Rinék ramenezni mennek – jegyezte meg Rei és feltolt az orrára a szemüvegét. – Biztosa Gou-san is velük ment.
- Ez esetben majd holnap köszönetet mondunk neki. De most gyertek – intettem a fejemmel az ajtó felé, megvártam, amíg mindenki felkapja a felszerelését, és együtt elindultunk.

- Hol lehet Sasabe edzõ? – kérdeztem sóhajtva, miután már a második körünket róttuk az épületben, de még mindig nem találtuk õt sehol. Elvétve még összeakadtunk egy-egy vendéggel, de õket leszámítva már szinte üres volt az uszoda. Mivel elõre sejtettük, hogy mi valamivel tovább itt maradunk, a szüleim a megnyitó végén eljöttek és hazavitték Rant és Rent.
- Csak nem mehetett el…
- Nem.
- Viszont – nézett aggodalmaskodva az órájára Rei. – Szerintem nekünk ideje lenne indulni. Nekem még tanulnom is kell, megjegyzem, azt neked sem ártana Nagisa.
- Jaj, Rei-chan, ne legyél már ilyen! – mímelt nyafogást.
- Lehet, igazatok van – értettem egyet mosolyogva, de megint elfogott az az érzés, mint a Haruval való futás esetében: mintha a hangsúllyal hazugsággá tettem volna egy igaz mondatot. Valójában mindenképpen meg szerettem volna várni Sasabe edzõt.
- Akkor gyerünk!

Elindultunk a kijárat felé, de valahogy éreztem, hogy nem lenne helyénvaló csak így elmennem.
- Menjetek csak, én teszek még egy kört.
- Biztos?
- Persze.
- Hát akkor, szia Mako-chan!
- Sziasztok! – köszöntem el tõlük, és elindultam visszafelé. A biztonság kedvéért még benéztem a medencéhez is, bár az már az elsõ percekben kiürült. Meglepetésemre mégis itt találtam meg, kezében egy felmosóronggyal.
- Áh, Makoto! Mit csinálsz te még itt?
- Csak szerettem volna köszönetet mondani, hogy megszervezte a megnyitót, Sasabe edzõ. Illetve, hogy használhattuk a medencét, igazán nagy segítség.
- Ugyan-ugyan, ne köszönd, inkább én köszönöm nektek a kemény munkátokat – legyintett fél kézzel és majdnem leejtette a felmosórongyot.
- Segítsek esetleg valamiben?
- Áh, nem tudsz – ezúttal inkább hanyagolta a legyintést, muszáj volt kuncognom rajta.
- Rendben. Nos, még egyszer köszönöm a csapat nevében is – mosolyogtam rá, majd sarkon fordultam, és hátrafelé integetve elköszöntem tõle. – Viszont látásra, Sasabe edzõ!

A sporttáska pántját markolva, lassan bandukoltam a folyosókon. Egészen leeresztettem, sehogyan sem tudtam összeszedni a gondolataim, így hát csak hagytam, hadd kalandozzak el mindenfelé. Néha ilyen is kell, nem igaz?
Úgy gondoltam, én leszek az utolsó, aki zárás elõtt elhagyja az uszodát, legnagyobb meglepetésemre azonban távolról Rin egyik csapattársát vettem észre, amint a bejárat mellett, a képek elõtt áll. Nem ramenezni mentek?
Ezt azért mégsem kérdezhettem meg, de ha már így adódott, úgy voltam vele, nem veszíthetek azzal, hogyha megszólítom. Jókedvûen vállat vontam, és odaléptem hozzá.
- Szia. Yamazaki-kun, ugye? – kérdeztem tõle mosolyogva.
- Igen.
- Tachibana Makoto – mutatkoztam be. Már készen lettem volna valami egészen véletlenszerû témával elõhozakodni, amikor észrevettem, melyik fénykép is az, ami elõtt korábban Yamazaki-kun állt. Ez volt az a fotó, ami a vegyesváltónk után készült négyünkrõl, Rinnel. Õ az arcán hatalmas mosollyal emeli a levegõbe a kupát, Nagisa vidáman hajol közelebb hozzánk, Haru pedig szokása szerint a távolba néz. – Régen volt – jegyeztem meg nosztalgikusan, majd rögtön kicsit arrébb is tereltem a témát, de igyekeztem nem túl személyes lenni. Persze, nem biztos, hogy ez olyan könnyen ment. – Régóta ismered Rint, igaz? – kérdeztem még mindig egy halvány mosollyal a szám szegletében.
- Igen. – Eh, eléggé szûkszavú, konstatáltam, de folytattam, mivel nem láttam rajta, hogy nagyon el akarna küldeni a világ végére. Ha pedig így is lenne, majd megmondaná, nem?
- Gondolom most jöttél át a Samezukába. Ezelõtt hol tanultál? – érdeklõdtem.
- Tokyóban.
- Aszta! – ámultam el. – Biztosan csodálatos volt, Tokyo nagyszerû hely lehet! – Fõvárosunk neve hallatán igazán belelkesültem, mert az az igazság, hogy én még soha nem jártam ott. Persze hallani hallottam már róla, és igazán nagyszerû, hogy vannak ilyen szerencsések, akik eljutnak oda. Ráadásul ott is tanulhatott… persze, láttam is, mennyire remek úszó. Bár van valami a technikájában, ami… nem is tudom, különös.
- Az. – beletelt pár másodpercbe, mire újra felvettem a beszélgetés fonalát.
- Ja, igen. És az iskola? Milyen volt? Nagyon nagy volt a követelmény az úszóedzéseken?
- Igen – a válasza elõtt hagyott kis csendet, mintha gondolkodott volna, mit is mondjon. - Annak, aki komolyan veszi, teljesíthetõ. Bár vannak, akik õrült módjára túlhajszolják magukat.
Utóbbiakat valahol sajnáltam, de hát errõl beszélgetve sajnos aligha segíthetünk bárkinek is. Már a nyelvem hegyén volt a következõ kérdés, hogy miért jött át a Samezukába, de szerencsére észbekaptam. Ez azért kicsit tolakodó lenne, jegyeztem meg magamban és zavartan igazítottam egyet a táska szíján. Így viszont nem egészen tudtam merre vinni a beszélgetést, úgyhogy lassan az udvarias elköszönésen kezdtem gondolkodni – vajon mennyire lenne sértõ ilyen hamar odébbállni? – amikor egyszer csak õ maga szólalt meg.
- És az Iwatobi?
- Ó… jó, jó iskola persze…

- Mármint az úszóklub. Rin mesélt róla.
- Ja, hogy az. Hát igen – megvakartam a tarkómat. – Igazság szerint az úszóklub már egy ideje megszûnt, így hát a tavalyi évben indítottuk újra. Nagisa – a mellúszónk, ma is itt volt – javasolta és végül neki sikerült meggyõzni Harut is. Az elején még kicsit nehéz volt, még a medencét is benõtte a gaz, úgyhogy azt is helyrehoztuk. De azt hiszem így is elég hatékonyan tudunk gyakorolni. – A válaszom befejeztével enyhén oldalt döntöttem a fejem, jelezve, hogy most én figyelek rá. Talán csak bebeszélem magamnak, de mintha egy fintort láttam volna…
- De most már minden rendben! – tettem hozzá erõsen gesztikulálva. – Illetve a Samezuka csapata is rendes volt, több közös edzésünk is volt, néhányszor használhattuk a medencéteket. Persze ez már újabban volt, az elején még engedély és mások tudta nélkül jöttünk el ide, illetve hozzátok. Nem volt tervben, hogy úsznánk a medencében, csak hát úgy alakult… - eszembe jutott a Rinnel való elsõ találkozásunk. – De errõl biztosan hallottál Rintõl is.
Vállat vont.
- Nem volt tervben az úszás, de azért fürdõruha csak került hozzátok valahogy – vonta fel a szemöldökét.
- Eheh… - kicsit kínosan felnevettem. – Ami azt illeti, nem. Az úgy volt, hogy…
Már hozzáláttam volna elmagyarázni neki pontosan a történteket, amikor megjelent Sasabe edzõ is.
- Srácok, ti mégis mit csináltok még itt? – Nézett ránk elkerekedett szemekkel. – Na nyomás, bezárok.
- Rendben, elnézést Sasabe edzõ – hajoltam meg felé, és intettem neki köszönésképpen. – Viszontlátásra!
- Elnézést, viszontlátásra – köszönt el Yamazaki-kun is.

Az épület elé kiérve körbenéztem és felidéztem az útvonalakat.
- Rinék ha jól tudom, ramenezni mentek – néztem elõször a szemébe, majd jobbra fordultam, abba az irányba, amerre õk elindultak. – Nekem pedig azt hiszem, hogy mennem kell. – néztem el bal irányba, amerre az én utam vitt.
Válaszul csak bólintott egyet.
- Nos, örültem a találkozásnak, Yamazaki-kun – mosolyogtam rá.
- Szintén. – Bár a hangsúlya nem volt meggyõzõ, elhittem. – Majd még találkozunk. – utalt a versenyekre.
- Nem kételkedem. – Ezzel a végszóval sarkon fordultam, és elindultam haza.

- Rendben, fiúk, tudjátok, ez mennyire fontos – állt meg elõttünk Gou a fesztivált megelõzõ nap. – Úgyhogy tegyétek oda magatokat! Mennyi fog – keresztezte az ujjait.

- Ja!

- Igen!

- Persze – értettünk egyet lelkesen, és én is optimistán néztem a másnap elébe.

Az iskolai fesztivál maga több programból állt. Némely klubok kiálltak kisebb standok mögé hirdetni magukat, a sportklubok – így mi is – a közös futóversenyünkre készültek, megint mások pedig egyszerûen csak körbe-körbe sétáltak és élvezték a fesztivált.
Mi végül a nyolcszázméteres futópályán sorakoztunk fel a tenisz-, kosárlabda-, kendo-, judo- és rögbi klub mellé. Négyen-négyen álltunk fel egymás mögé, majd elindultunk különbözõ távokra, hogy kétszáz méternyire álljunk egymástól. Haru maradt a pálya elején, a következõ szakaszra én álltam fel, majd Nagisa és végül Rei következett. Rövid idõn belül már kisebb közönség is érkezett, a szervezõk pedig megfújták a sípot. A vállam fölött hátranéztem, és sebes tempóban láttam a többieket közeledni… míg Haru leghátul maradt. Viszont gyönyörû a technikája, az kétségtelen. Szégyelltem magam, de amikor már mindenki elhagyott, kezdtem kicsit türelmetlen lenni. Az, ha nem vagyunk mi az elsõk, soha nem zavar, ezúttal viszont a versenynek tétje volt, hiszen minél jobban végzünk, annál nagyobb esély van új tagok érkezésére.
Némi késéssel Haru is elért hozzám, és tökéletesen átadta az úszódeszkát, én pedig futásnak eredtem. Nem gyakran fordul elõ, hogy úgy igazán futok, de valahogy úgy éreztem, sikerült elkapnom valamiféle lendületet, és így könnyen és gyorsan haladtam, megelõzve pár másik klubot. Nagisa törzsbõl hátrafordulva figyelt, én pedig amikor odaértem, átadtam neki a deszkát – csakhogy hibásan. Beharaptam az alsó ajkam és homlokráncolva néztem Nagisa után, aki viszont meglepõ ügyességgel vetõdött az úszódeszka után és sikeresen el is kapta. Az én hibámból viszont sajnos újra az utolsó helyre kerültünk, de teljes erõmbõl szurkoltam Nagisának, miközben reméltem, nem haragszik meg rám az ügyetlenségemért.
Pár méterrel késõbb õ viszont sikeresen tovább tudta adni a csapat tárgyát Reinek, aki ezen a pályán még nem látott gyorsasággal indult neki a maga kétszáz méterének, és sorra meg is elõzte valamennyi mások csapatot. Nagyon gyors, ámultam el rajta, persze ha belegondolok ez nem meglepõ, hiszen Rei sokáig atletizált.

A többi diák tapsolt, én pedig elõreszaladtam gratulálni. Abban a pillanatban, hogy valamennyien odaértünk, Nagisa fogta magát és átölelt minket. Elõször meglepõdtem, utána viszont ellágyult tekintettel néztem le rá, és megveregettem a hátát – jelen helyzetben máshogy nem igazán voltam képes az ölelése viszonzására.

Rövid ideig még egyhelyben diskuráltunk, majd elsiettünk az öltözõnk felé, hogy felvegyük a rendes ruhánkat. Idõközben Gou-chan még nekiállt a jelenlévõknek szóban ajánlani az úszó klubunkat, és ha jól hallottam, elég sokszor és erõsen hivatkozott az izmokra…
Mielõtt beléptünk volna az épületbe, még visszanéztem, a szemem sarkából mintha láttam volna valakit. Yamazaki-kun?

   Percekkel késõbb a tanári felõl egy õszülõ férfi jelent meg. Ahogy közeledett megigazította a vékonykeretes szemüvegét. Ennél szürkébb és jelentéktelenebb szinte már nem is lehetett volna. Tényleg minden iskola ugyanolyan.

-          Bizonyára te vagy Yamazaki-kun – szólított meg – Hamamoto-sensei vagyok, nagyon örvendek!

-          Úgyszintén – feleltem röviden.

-          Megtennéd, hogy itt kinn vársz a folyosón, amíg szólítalak? – kérdezte, és mielõtt még válaszolhattam volna otthagyott. Meg sem tudnám számolni hány alkalommal folytattam már le, szó szerint ugyanezt a beszélgetést, csak épp különbözõ helyeken.

   Pillanatokkal késõbb már hallottam is hogy a tanár hív. Felsóhajtottam, és még csak meg sem próbáltam jó képet vágni a dolgokhoz. Ahogy beléptem a terembe, az osztály elnémult, majd szinte rögtön sugdolózni kezdtek, ahogy az lenni szokott.

-          Õ Yamazaki Sousuke-kun, aki Tokyoból érkezett hozzánk. Segítsétek, hogy otthon érezze magát! – hangzott el a szokásos sablon szöveg, az osztályfõnöktõl. Kifejezéstelen arccal néztem végig a leendõ osztályomat. Épp ugyanúgy nézett, ki mint az elõzõ, csak ott más volt az egyenruha. Egészen addig így is gondoltam, amíg bele nem botlott a tekintetem egy sötétvörös hajú alakba, aki döbbenten meredt rám.

-          Sousuke? – kérdezte egy kis idõ után, mintha maga sem akarná elhinni, amit lát. Még mindig felhúzott szemöldökökkel bámult, mire elmosolyodtam. Szinte semmit sem változott.

   Két nappal késõbb máris úton voltunk az Iwatobi uszoda megnyitójára. Amikor újra találkoztunk Rinnel, visszakaptam egy darabot a gyerekkoromból, és a kék égbõl. Olyan volt mintha hazaértem volna. Aztán Rin kapott egy telefonhívást.

-          Ki volt az? – kérdeztem

-          Ja, csak Haruék. Újra nyílik az Iwatobi uszoda, és a megnyitó miatt felhívtak, hogy benne lennénk-e egy váltóba. – felelte, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

-          Haru? – ráncoltam a homlokom, az ismerõs név hallatán.

-          Nanase Haruka, és a csapata. Velük úsztam azon a közös versenyen, emlékszel? – kérdezte mosolyogva, felcsillanó szemmel.

   Emlékeztem. Nagyon is jól emlékeztem a napra, amikor tudatosult bennem, hogy leváltott; Rin új barátokat talált, akikkel együtt úszhat. De még csak alsósok voltunk. Sosem gondoltam volna, hogy azóta tartja velük a kapcsolatot. Most mégis volt valami a mosolyában, ami miatt visszatért az az érzés; hogy feleslegessé váltam.

-          Ja – bólintok közömbösen.

-          Jesszus, mennyi idejük van ezeknek! – bosszankodott Rin.

-          De azért megteszed értük – jegyeztem meg halkan, amivel egy pillanatra belé fojtottam a szót.

-          Na, mindegy. A holnapi edzésen majd eldõl, hogy kik jönnek. Mivel nem egy versenyrõl van szó, nem kérhetem meg rá a csapatot.

-          Nekem nem gond – vontam meg a vállam.

-          Biztos?

-          Persze. De én akarom a gyorsúszást – jelentem ki határozottan.

-          Felõlem, jó. De neked nem a pillangó a specialitásod? - kérdezi, egy árnyalatnyi csodálkozással a hangjában.

-          Kedvem támadt a gyorshoz.

   Valahogy így kötöttünk ki az Iwatobi megnyitóján. A többiek elõre is mentek Rinnel üdvözölni a csapatot, én pedig a gondolataimba merülve követtem õket, valamivel lemaradva. Tényleg gondoltam volna, hogy Rin azóta is tartja a kapcsolatot Nanaséékkal.

   Amint beléptem a felújított épületbe, rögtön kiszúrtam a tömegben azt a rideg szempárt, ami most is épp olyan közömbös volt, mint anno. Egy pillanatra ökölbe rándult a kezem, ahogy megláttam õt Rinnel beszélgetni.

   Épp hogy melléjük értem, Nanase is észrevett. Végtelenül hosszúra nyúló másodpercekig néztünk egymással farkasszemet, de semmit sem tudtam kiolvasni a tekintetébõl.

   Végül Gou – Rin húga – vetett véget ennek az egésznek, azzal hogy az üdvözlésemre sietett, miután felõle sem hallottam semmit az elmúlt idõszakban. Bármennyire is örültem, hogy viszont láthatom õt is, akár csak Rint, még mindig ott volt valami, ami nyugtalanított. Valójában tudtam mi az, csak nem akartam elfogadni.

-          Akkor késõbb még összefutunk – köszönt el Rin, és megindultunk az öltözõk felé.

   Ahogy elsétáltunk az Iwatobis csapat mellett, futólag végigmértem, a Nanase mögött álló srácot. Nagyjából velem egy magas lehetett, és a magassága ellenére is szelíd volt a kisugárzása. Egy pillanat erejéig megragadta a figyelmemet. Vajon milyen számban úszhat? – gondolkodtam el, de a Momotarout az öltözõk felé rángató Rin azonnal kiverte a fejembõl a kérdést.

   A mi vegyes váltónk volt a nap fõeseménye, így elõtte még jó néhány másik programot is végig kellett ülnünk. Biztos voltam benne hogy az „izom szépségverseny” Gou ötlete volt, de kíváncsi lettem volna, hogy a „páncélos úszást” melyik idióta találta ki.

   Miután lepakoltunk az öltözõben, a csapattal együtt körbesétáltuk a helyet. Rin magához képest szokatlanul derûs volt, a másik kettõ meg a szokásos formáját hozta. Momotarou mindenáron meg akarta keresni Gou-t, és ennek hangot is adott, Nitori pedig felváltva bombázott engem és Rint kérdésekkel. A hangulat is egy családias nyíltnaphoz illõ volt, egyedül csak én nem tudtam ezt átérezni.

-          Sousuke? – nézett rám kérdõn Rin, mikor már a lelátóknál voltunk.

-          Hm?

-          Semmi csak… a szokásosnál is csendesebb vagy – jegyezte meg, és elkapta a tekintetét. Sosem szerette az érzelgõsséget, ezért mindig úgy tett, mint aki nem törõdik senkivel.

-          Csak még nem szoktam hozzá a helyhez. Egészen más, mint Tokyo – feleltem egy hamis félmosoly kíséretében. Az a cseppnyi aggodalom, ami eddig a szavaiban bujkált, rögtön felszívódott.

-          Rin-senpai! Lassan készülnünk kéne, mindjárt mi jövünk – figyelmeztetett minket Nitori, a folyosók felõl.

-          Máris megyünk! – válaszolt Rin, és utána indult, majd egy pillanatra megállt, és visszanézett rám – Mehetünk Souske?

-          Ja – bólintottam, és utána indultam.

-          Nitori, hol hagytad Momotarout? – kérte számon Rin a másodévesünktõl, a legújabb és egyben legfiatalabb tagunk hollétét.

-          Nem veletek volt? – kérdezett vissza Nitori, mire Rint azonnal elöntötte az ideg. Elég volt egy pillantás, és a másodéves a bocsánatáért esedezve vállalkozott rá hogy megkeresi Momotarut.

-          Nem, majd én megyek – felelt a csapatkapitányunk, és fenyegetõ léptekkel megindult, hogy elõkerítse azt a szerencsétlent.

   Néhány perccel késõbb, már a folyosóról hallottuk õket.

-          Áu-áu-áu-áu-áu-áu! Ez fáj! Eressz el! – tiltakozott Momotarou, miközben Rin a fülénél fogva becibálta õt az öltözõbe.

-          Ha még egyszer elkóborolsz… - fenyegette az alsóbb évest, aki a nyelvét kiöltve gúnyolódott.

-          Na, na, elég lesz! A végén még tényleg elkésünk! – próbálta õket lenyugtatni Nitori, de mintha a falnak beszélt volna.

   Olyan nosztalgikus volt minden, már-már idilli. De valahogy mégis olyan távolinak tûnt. Aztán rájöttem. Nem a hangulat, a derû vagy a nevetés volt távoli.

   Csak Rin.

-          És most következzék a mai fõesemény, a 200 méteres vegyes váltó a delfin csapat, és a cápa csapat között – olvasták be a hangosbemondóba, mikor már felsorakoztunk a medence mellett. Momotarou még mindig kínosan igyekezett felhívni magára Gou figyelmét, Rin pedig lemondóan bámult maga elé, látva hogy reménytelenül fáradozott. Nitori elszántan bámult a medencébe, mint aki próbál tudomást sem venni arról, hogy a delfin-csapat egyik tagja fülig érõ szájjal integet neki sok sikert kívánva.

   Vállkörzésekkel melegítettem, és igyekeztem tudomást sem venni róluk. Csak akkor fordultam a másik csapat felé, mikor egy tekintetet éreztem magamon. A korábbi srác volt az, aki most elgondolkodva figyelte a csapatunkat. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, mire inkább elfordultam. Mégis mi a francot bámul?

  Az elsõ úszók pillanatokon belül a vízbe vetették magukat, és rajthoz készültek. A vegyes váltót szabályszerûen, a hátúszással kezdtük, így a mi csapatunkból Momotarou készült neki. A szomszédos sáv felé sandítottam, ahol a korábban engem nézõ tag húzta fel magát a hát-rajthoz. Nem igazán lepett meg a dolog.

-          Vigyázz... – Az uszoda feszült várakozással telt meg, a vezénylet elsõ szavára – Rajt! – hangzott fel a sípszó, mire mindketten hátra vetették magukat, és megkezdõdött a verseny.

-          Ez a gyerek nem semmi! – kommentálta Rin szinte azonnal Momotarou úszását.

-          Olyan simán úszik a víz alatt! – helyeselt Nitori is. Amint kibukkantak a víz alól – a delfin csapat hátúszójánál valamivel késõbb – tekintetem a másik sáv felé tévedt. Még csak most indultak, de Momotarou máris fél testhossznyi hátrányban volt. A másik úszó erõs karcsapásaival szemben nem vehette fel a versenyt, hiába hatalmas tehetség a kölyök.

   Nitori, és a korábban felé integetõ srác már is ugráshoz készült. A másik csapat mellúszója tetemes elõnnyel indult a hátúszójuknak hála, amit kötve hittem, hogy Nitori képes lesz behozni. A forduló után az elõnyük csak még tovább növekedett.

   Rin máris eltökélten készült az ugráshoz, ahogy ismerem õt már el is határozta, hogy behozza a lemaradásunkat.

-          Úgy néz ki a mi csapatunk jobb – szólt oda neki a másik sáv pillangó úszója.

-          Úgy néz ki elõre kell majd engedjelek… - felelt Rin – De vigyázz magadra, nehogy megharapjalak – Ezek után már eszembe sem jutott megkérdezni miért mi lettünk a cápa-csapat. Máskor talán elmosolyodtam volna Rin frappáns visszaszólásán, de most én is a saját számomra koncentráltam.

-          Lássuk mi van a szavak mögött – ugrott a vízbe Rin kihívója, akit másodpercekkel késõbb õ is követett. A medencére szegeztem a tekintetem, ahol Rin, szinte rögtön csökkentette a lemaradásunkat. Amint elindultak, biztos voltam benne hogy minimum egy döntetlent kihoz majd, elég volt ránézni a másik úszóra. Ezt nevezed te pillangónak? Szánalmas.

   Nanasével szinte egyszerre álltunk ugráshoz. Egyikünk sem szólt egy szót sem, de biztos voltam benne hogy engem néz, épp úgy, ahogy én is õt figyeltem a szemem sarkából. Le akarom gyõzni. Végül a másik csapat úszója ért be elõbb. Tényleg elég nyers a stílusa, de nem olyan lassú, mint az elsõ néhány csapás után hittem, hogy lesz. Rin alig két, de talán csak másfél karcsapással utána érintette meg a medence szélét.

   Abban a pillanatban elrugaszkodtam, és a vízbe merültem. Nem sokáig tempóztam a felszín alatt, néhány méter után belevetettem magam a gyorsúszásba. A fordulónál értem be Nanasét. Vele teljesen egyszerre, az árnyékaként fordultam én is, és löktem el magam erõteljesen. Az utolsó hosszra értünk.

   Ahogy közeledtünk a hossz végéhez, már hallottam Rin, és a többiek hangját, ahogy szurkolnak. Nem értettem a szavakat, a víz elnyelte õket. Már majdnem beértem. Épp csak egy kicsi hiányzott hozzá, amikor a kezem a medence sima falához ért. Amikor felnéztem, Nanase még a vízben volt, így én másztam ki elõbb, és a többiek felé indultam.

   Francba… vesztettem.

-          Sousuke! – hallottam a nevem, és mire felnéztem, egy törölközõ repült felém. – Szép munka!- bukkant fel mögüle Rin – Kösz ezt a mait!

-          Hogyne – öklöztem vele, és azonnal el is szállt a vereség okozta csalódás.

-          Sajnálom! Azért volt, mert olyan lassan úsztam – hajolt meg Nitori hármunk felé.

-          Ne törõdj vele! Ahhoz képest, hogy elõször úsztunk csapatként, egész jól ment! – dícsérte Rin. Még Momotarout is bosszantotta, hogy kikaptunk, pedig eleinte részt sem akart venni ebben az egészben.

-          Fenébe! Legközelebb biztos nem veszítek!

-          Hé! – lépett oda hozzá Rin, és még mondott neki valamit. Valószínûleg meghívta az úszócsapatba. Tényleg van tehetség a kölyökben, de még elég tapasztalatlan.

   Valahogy mindennek ellenére kívül éreztem magam, kívül mindenen. A többiektõl kissé eltávolodva álltam, és csak figyeltem õket. Egy pillanatra elfelejtettem az érzést, hogy senkinek nincs rám szüksége, és most újra elviselhetetlen súllyal nehezedett rám ez a tény. Én már nem tartozom ide. Lehet, hogy Tokyoban kellett volna maradnom, annak ellenére is, ami történt.

-          Hé, Sousuke! Beugrunk enni valamit, szóval siess! – kiáltott vissza Rin az öltözõk felõl.

-          Menjetek csak elõre. Van egy kis dolgom.

-          Hát… ahogy gondolod – felelt lemondóan – Szerintem ramenezni megyünk, szóval tudod hol találsz – ezzel pedig el is tûnt a folyosón. Vártam még néhány másodpercet, és csak akkor indultam utána.

   Most valahogy semmi kedvem nem volt a ramenhez.

   Valamivel késõbb egyedül álltam a bejárat elõtt, üveges tekintettem bámulva Rinék régi fotóit, amit a régi váltó versenyek után készítettek róluk, mint gyõztes csapatról. Lassan elcsendesedett az uszoda, és mindenki elindult. Én is menni akartam, amikor a bejárat felé áramló tömegbõl, valaki megszólított.

-          Szia! Yamazaki-kun, ugye?

Hûvös volt az este, de tudtam, hogy hamarosan már egyáltalán nem fogok fázni. Igyekeztem tartani a lépést Haruval, miközben a szokásos úton haladtunk.
- Ma fussunk a tengerparton? – kérdezte, engem pedig felvillanyozott a változás gondolata.
- Jó ötlet, növeljük a távot, hogy jobban bírjuk a versenyen – értettem vele egyet lelkesen, és így elindultunk a part mentén.
Jó ideig csendben voltam, csak a légzésemre figyeltem és szabadjára engedtem a gondolataimat, de azok mindig visszatértek ugyanahhoz a kérdéshez. Mostanában egyre inkább aggódok a legjobb barátom érdektelensége miatt, és kezdek félni, egyáltalán nem foglalkoztatja a saját jövõje. Vajon jogosan aggaszt…?
- Mondd, Haru… - kezdtem kicsit bizonytalanul, ismertem õt és tudtam, mennyire nem kedvelt téma számára az, amivel most elõ akarok hozakodni.
- Mi az?
- Te mit fogsz csinálni? – kérdeztem, és azt hittem egybõl tudni fogja, mirõl beszélek…
- Mivel? - …vagy talán nem is akar majd kapcsolni.
- Amit Rin említett – utaltam rá. Amikor meg akartuk neki mutatni a medencét tele cseresznyefavirág-szirmokkal – igaz, azt ugyan elmosta az esõ – Rin megkérdezett minket a terveinkrõl. Ami engem illet, még én sem tudtam biztosan, mi akarok lenni, de nem féltettem magamat, hiszen valamit úgyis kitalálok. Optimistán álltam hozzá a pályaválasztásomhoz, hiszen csak lazán kezelve is megoldódnak a problémáim és választ nyernek a kérdéseim. Haru iránt viszont sokkal jobban aggódtam, nem akarom, hogy az utolsó pillanatig céltalan legyen, ráadásul a tagadhatatlan tehetségével együtt… Reméltem, most fog tudni mondani legalább egy dolgot, amitõl bizakodhatnék.
- Amíg úszhatok, nekem mindegy. – Ah, mit is reméltem? Legszívesebben sóhajtottam volna, de nem akartam én is azt mutatni neki, amit mindenki más, fõleg Rin: hogy rossz látni rajta ezt a nemtörõdömséget. Amióta ismerem, õ ilyen, mégis mindig tartok tõle, hogy valami baj van vele, hogy valami nyomasztja. A rosszallás helyett inkább csak elmosolyodtam, és egy rövid nevetés után ezt a megjegyzést tettem:
- Ez rád vall. – Igazat mondtam, de mégis úgy éreztem, hogy hazudok neki. Vajon pusztán a hangsúly megváltoztatásával hazugsággá lehet tenni egy igaz mondatot?
Ezután csöndben futottunk tovább, én pedig igyekeztem elterelni a gondolataimat Haru jövõjérõl.

Másnap a vártnál korábban – idõben – megérkeztünk az uszodához, ahol elsõként köszöntünk Sasabe edzõnek. Eléggé elfoglaltnak tûnt, ami érthetõ is a rengeteg érdeklõdõt elnézve – vajon mire számít a mai nappal kapcsolatban? Egyet tudtam biztosan: hogy mi minden tõlünk telhetõt megteszünk, hogy felkeltsük a látogatók figyelmét. Ezzel talán visszaadhatnánk valamit neki azért a rengeteg dologért cserébe, amiket értünk tett. Hm, ha az emberek látnák a vegyes-váltónkat, biztosan sok gyerek kedvet kapna az úszáshoz, fõleg, hogy egyszerre láthatják mind a négy különbözõ úszásnemet…
Emellett valóban hálás voltam Rinnek, hogy õ is itt lesz, ezzel lehetõvé téve, hogy a vegyes-váltóból barátságos versenyt is csináljunk.  Bár, ami azt illeti, kíváncsi vagyok, kiket hoz magával.
Hamarosan itt kéne lenniük – néztem az órára. Remélem, nem fognak késni. Persze – gondoltam magamban kuncogva – azt hiszem, ez inkább a mi asztalunk.
Szerencsére nem kellett sokat várnunk, hogy õk is megérkezzenek.
- Rin, köszönjük, hogy el tudtatok jönni – mosolyogtam rájuk köszönésképpen.
- Hogyne.
- Nem, mi örülünk, hogy itt lehetünk! - Az alacsony, szürke fiú szólalt meg. Ismerõsnek tûnt tavalyról, azt hiszem, igazi rajongója Rinnek.
- Tényleg? Jó hallani – ennek igazán örültem. Kicsit tartottam tõle, hogy valahol egy nyûg lesz majd a vállukon a mai nap, de megnyugtatott, hogy õk is jókedvvel néztek a megnyitó elébe.
- Vegyetek ti is egy programfüzetet – érkezett meg Gou, és Rin másik társának – aki egészen hasonlít a Samezuka tavalyi csapatkapitányára – láthatólag megtetszett. Aranyos, gondoltam még mindig mosolyogva, bár furcsamód nem egészen értettem… Bár korábban sem éreztem át, hogy is megy ez a dolog, hogy egyszer csak megtetszik egy lány. Majd valamikor csak eljön ez is – álltam hozzá pozitívan.
Mindettõl függetlenül: hol lehet a negyedikük? A csapatból itt vannak hárman, de hiába nézelõdök, mindenhol máshol csak az érdeklõdõket látom.
- Köszönjük szépen – a szürkehajú kisfiú, aki látszólag zavarban volt, – elvette Goutól a papírokat, én pedig már készültem megkérdezni, hol van a csapat utolsó tagja, amikor észrevettem õt a távolban.
Talán valamivel még nálam is magasabb lehetett, szélesvállú, már-már robosztus alkat. Az arca pedig… nos, hozzá képest elsõ ránézésre talán még a tavalyi Rin is kezesbárány. Keménynek tûnt, határozottnak, és elgondolkoztam, találkoztam-e már ilyen emberrel. Ahogy körbenézett mindnyájunkon, a tekintete átsiklott rajtam és végül megállapodott Harun. Innen pedig már – nem is tudom, miért – de biztos voltam benne, hogy Rin közeli barátjáról van szó. Vagy csak szimplán nagy elismeréssel gondol Haru teljesítményére? Bár abból ítélve, azok ketten milyen fagyos tekintettel méregették egymást, inkább mégis az elõbbi ötletemre szavaztam. Vajon ha lehetne szemmel verni, egyben lenne még valamelyikük…?
- Sousuke-kun! – Gou-san kiáltása rántott vissza a valóságba, és mire feleszméltem, õ már önfeledten beszélgetett a sráccal.
Szóval Rin iskolai barátja, még azelõttrõl, hogy minket megismert… akkor a jelek szerint jól gondoltam, nyugtáztam a többiek beszélgetését hallgatva. Sõt, a jelek szerint még úsztunk is vele: a mellettünk levõ sávon volt, amikor Rinnel úsztuk a váltónkat. Ó, akkor talán õ lenne az…? Nem voltam benne biztos, hogy jól emlékszem a fiúra.
Mosollyal az arcomon néztem végig a többieken, és arra gondoltam, mennyire jó így, hogy már nincs meg az a tavalyi, feszültségtõl terhes légkör. Jó volt végre békében és boldogságban tudni valamennyi barátomat, és szerettem volna, ha ez így is marad. Pont ezért volt valahol aggasztó az, ahogyan ezek ketten az elõbb egymásra néztek, akár az õsi ellenségek: most pedig mintha mi se történt volna, a srác önfeledten beszélget Gouval. Úgy tûnik, csak az az énje olyan fagyos, amelyiket nekünk mutatja: a hozzá közel álló emberekkel viszont barátságosnak és közvetlennek tûnik. Persze ez akkor nyer majd bizonyosságot, ha látom másokkal is – elsõ sorban Rinnel – beszélgetni, igaz? De így elnézve máris szimpatikusabbnak tûnt, így hát nem értettem, mire fel volt az elõbbi szemmel-verés. Vagy talán történt valami köztük Haruval? – aggódva gondoltam erre az eshetõségre, nem akartam, hogy a legjobb barátom bárkivel is összetûzésbe kerüljön. Sousuke arcát vizslattam az érzelmei után kutatva, de csalódottan állapítottam meg, hogy fogalmam sincs, mi jár a fejében. Mindjárt kedvesebbnek tûnt, ahogyan Gouval beszélt; igaz, elég szûkszavú is volt egyben. Talán nem szeret annyira beszélni… Persze, alaptalan dolog a találgatás – ha most errõl beszélgetnék valakivel, valószínûleg visszakoznék –, így hát ha biztosnak akarom tudni akármelyik tippemet, elõbb beszélnem kell vele… De azt hiszem, ilyen indokokkal nemigen tudnék beszélgetést kezdeményezni, így hát… nos, nem is tudom. Talán ideje volna inkább az úszás felé terelni a gondolataimat, nem? Valószínûleg csak kicsit unatkozok, azért gondolkozok ilyesmiken, holott a másik megismerése csakúgy jön magától, ha társaságban vagyunk.
- Akkor késõbb még összefutunk – jegyezte meg Rin, és körbenézett a többieken, akik egy „jó”-val és egy „ühüm”-mel válaszoltak.
- Gyertek – intett nekik, és a csapata elindult az öltözõk felé.
A tavalyi kapitány kisöccse azonnal megragadta az alkalmat hogy gyorsan bemutatkozzon Gounak; nehéz volt megállnom, hogy ne nevessem el magam. Szegény Gou, úgy néz ki, vonzza a fiúkat, azon belül is különösen Mitoshibáékat… - kuncogtam, bár Momotarou információ-hadarását tényleg aranyosnak - és csak egészen kicsit furcsának - találtam. Rin persze nem engedte túl sokáig eljutni, és a pólójánál fogva megragadta, hogy magával húzza.

Jókedvûen néztem utánuk, egy pillanatra viszont megakadt a tekintetem Sousukén, amikor elhaladt mellettem, és bár képtelen ötlet volt, úgy éreztem, engem néz - de azonnal vissza is fordultam Haruékhoz.
- Mit szólnátok, ha mi is indulnánk? – vetettem fel mosolyogva, miután a többiek eltûntek a folyosó végén.
- Remek ötlet, úgyis ideje lenne átöltözni – jegyezte meg Rei, és megigazította az orrán a szemüvegét.
- Akkor menjünk – bólintottam, és mi is az öltözõk felé vettük az irányt.
- Mondd, Haru – fordultam felé. – Mi volt az az elõbb közted és Rin barátja között?
- Mi? – úgy tûnt, tényleg nem tudja, mire gondolok, vagy ha tudja is, nagyon nem akar beszélni róla.
- Áh, mindegy, hagyjuk – sóhajtottam lemondóan. Talán csak beképzeltem az egészet. A jelek szerint tényleg nagyon unatkozhatok…