Amint olyan helyre érkezem, ahol nem láthatnak a kíváncsi tekintetek, mélyen beszívom a levegõt, majd kifújom. Akárha ezen cselekedetem következménye lenne, apró részecskékre omlik a fizikai megnyilvánulásom. Mintha egy mázsás kõ gördült volna le a mellkasomról, úgy könnyebbülök meg. Sosem fogom tudni megszokni ezt a fajta felesleges rituálét…Ám ha el akarom hitetni a drága testvéreimmel, hogy megváltoztam, muszáj leszek elviselni…Egyelõre.
Élvezve a láthatatlanságot, azt, hogy immár nem hatnak rám holmi erõk, mint például a gravitáció, lebegni kezdek. Suhanó fekete árny az éjszakában, mely eggyé válik azzal, amibõl született: a Sötétséggel.
Szemügyre veszem felülrõl a várost, düh és undor elegye vesz erõt rajtam. Fentrõl még szembetûnõbb a város igazságtalan elrendezése…Azonban engem jelen pillanatban nem ez érdekel. Jobban meg akarom ismerni Almarent. Látni akarom, amit ezek az ostobák nem. Meg akarom ismerni. Mert a tudás az igazi hatalom.

Órákkal világosodás után térek vissza felfedezõkörutamról. A város szélén öltöm magamra nemrégiben megformált, kevésbé „ijesztõ” testemet. Nem szeretném, ha éppenséggel most buknék le, amikor sikerült a célomhoz vezetõ második követ leraknom. Az elsõk a legnehezebbek, ami ezután következik, már szinte semmiség.
Most jöhet a munka kellemesebbik része. Tanítványokat kell szereznem. Nem sokat, nem a mennyiség az igazán fontos, hanem a minõség. A legjobbak kellenek, s közülük kerül majd ki egykoron a legjobb. Az elsõ jelöltem már meg is van.

Aule mûhelye felé tartok. Beszédem van a drága öcsikémmel az egyik maiájáról. Kell nekem.

A megszokott hangok helyett azonban egészen más fogad. Elégedetlenség szította szavakat hoz felém a szél. Nocsak, ez kezd érdekes lenni.
Szélesen elvigyorodom a gondolatra, miszerint mégsem olyan tökéletes itt minden…

-…. fogadta a Mester dicséretét, mintha ez elvárható lett volna.
- Tévedsz. – szól közbe egy másik hang. – Mairon csupán nem a szavak embere.
- És az arca is le van bénulva. Olyan rezzenéstelen és rideg, mint egy darab kõ. Ráadásul még arrogáns is.

Fél vállal az ajtófélfának támaszkodom, összefonom a karjaimat s így hallgatom tovább a kellemes kis vitát, mely zene füleimnek. Vajon mikor reagál már a kedves kis maia? Mikor szakad el nála  a cérna?

- Hé, Mairon a csodálatos, mondd csak milyen hosszú a nyelved? Mert úgy tûnik Aule hátsó fele tudja. – nevet fel gúnyosan az egyikük.
- Ha csak panaszkodni vagytok képesek, nincs itt semmi keresnivalótok. – szólal meg Mairon komoran. – Ha majd annyit tanultatok és dolgoztatok, mint én, akkor elfogadom a panaszaitokat, de amíg nem vagytok itt pirkadattól egészen éjszakáig és nem dolgoztok akár csak fele olyan keményen sem, ahogyan én, addig nincs jogotok bíráskodni fölöttem. – dühében feléjük hajít egy ékszert, mely a dobásba fektetett erõnek köszönhetõen amint a földhöz ér, ezernyi apró darabra hullik. – Ha különbet alkottok majd, mint én; ha vért izzadva igyekeztek jobbá válni, akkor személyesen fogom kérni a bocsánatotokat. De addig a sirámaitok nem többek egy elkényeztetett kölyök hisztijénél.
Elégedetten elmosolyodom. Igen, ez az, amit én keresek. Erõ és tûz…Most már egészen biztos vagyok abban, hogy a kicsi Mairon megérdemli a figyelmemet.

Szomorú pillantást küld felém, majd beleveti magát az utca sûrûjébe.

- Aule tudni fog errõl! – kiállt utána az egyik tökéletlen, azonban az, akinek célozta a szavait, már messze jár. Nehezemre esik nem bemenni és móresre tanítani ezeket a nyafogó, irigy kis pincsikutyákat, mégis erõt veszek magamon. Nem érnek annyit, hogy most foglalkozzam velük. Mindennel eljön az ideje.

Újfent elmosolyodom. Ideje megkeresni Mariont.

Nem nehéz megtalálnom. A város kevésbé, mondhatni, egyáltalán nem látogatott részén bukkanok rá. Egy csendes kis zug, ami nemes egyszerûségével sokkal csodálatosabb, mint a legtöbb maia- vagy tündekéz alkotta, túlspilázott kontármunka.

- Miért búslakodsz egy ilyen szép helyen? – szólítom meg. Felpattan ültébõl, megfordul, azonban amint tudatosul benne az, miszerint csak szerény személyem zavarja magányában, a komorságba burkolózva visszaroskad a padra.

- Már-már olyan érzésem van, hogy követsz engem uram. – szólal meg halkan.

- Csupán felfedezõ útra indultam és véletlenül bukkantam erre a helyre. – helyet foglalok mellette.

- És korábban?

- A mesteredet kerestem. Nem épp a legjobb pillanatban érkeztem.

- Mennyit láttál a szégyenletes viselkedésembõl? – kérdi, azonban úgy tûnik, sikerült félreértenie, bár megeshet, én magam fogalmaztam kétértelmûen. Azonban úgy döntök, az õt érintõ részével folytatom a beszélgetést.

- Semmit. – felelem, miközben halovány mosolyra húzódnak az ajkaim. Azonnal rám emeli a tekintetét, melyben hitetlenséget vélek felfedezni. – Azt láttam, hogy milyen bátran megvédted magad.

- Ez nem volt bátorság. Dühös voltam.

- Jogosan voltál dühös. Õk hozzád képest senkik, láttam a munkádat. – biztatóan a vállára helyezem a kezemet. – De tudod irigykedni mindig könnyebb, mint megdolgozni a sikerért. Jobb vagy náluk és ez bosszantja õket. Az csak természetes, hogy kijössz a sodrodból.

- Rájuk kellett volna hagynom.

- És miért te emészted magad mások ostobasága miatt?

- Mert ugyanolyan ostoba vagyok, mint õk uram. – feleli halkan. - Ha képes lettem volna elengedni a fülem mellett a megjegyzéseiket; ha nem alacsonyodtam volna le odáig, hogy vitába szálljak velük, akkor most nem lennék ilyen helyzetben.

- Aule haragjától félsz? – kérdem, mire aprót bólint. - Megvédhetlek a társaiddal szemben.

- Ugyan miért tennéd? – a bûnbánatot felváltja tekintetében és hangjában a csodálkozás.

- Mert én láttam, hogy mi történt valójában és egy vala szava talán többet ér, mint pár maia féltékeny hazugsága.

-Köszönettel elfogadom. Igazán sokat jelentene számomra… -feleli halkan, mire újfent elmosolyodom.

-Ez a legkevesebb. Tudom, mennyire nagy becsben tartod az öcsémet és a tanításait. Ha ez kell ahhoz, hogy elégedett és boldog légy, ám legyen.

Egy ragyogó mosolyt kapok válaszul. Õszintét, nyíltat…De a legkevésbé sem ártatlant.

Korán kelek. Még magamhoz képest is. Még meg sem pirkadt, még sejtelmes félhomályba burkolózik a város. Én szítom fel a tüzet a mûhelyben. Magamra veszem a kötényt, befonom és feltûzöm a hajam, hogy ne legyen útban. Kézbe veszem a koronát, megforgatom a kezemben. Azzal az indíttatással kaptam fel, hogy kiszedjem az ékköveket és beolvasszam az egészet, de még sincs szívem megtenni. Kemény napok munkája fekszik benne, s ha másért nem, ezért mindenképp kár lenne elpusztítani.
Acélt veszek a kezembe és olvasztani kezdem egy ónix színû vasvegyülettel keverve. Egy új koronát készítek, ami messze eltér azoktól a dolgoktól, amiket eddig valaha is alkottam. Vaskos lesz, erõs, tekintélyt parancsoló és még véletlenül sem szerénykedõ. Miért legyen telehintve apró kövekkel, ha a legnagyobbakat is beleépíthetem?
Bár Melkor fejdísze adta az inspirációt, mégsem azt fogom lemásolni. Saját kedvemre formálom a koromfekete fémet, amin sem az idõ, sem a rozsda nem foghat ki. Fonatok és hullámok helyett tüskéket és tajtékokat; ékkövek helyett négy karcsú, éles pengét. Nem kap nyakatekert, díszítõ motívumokat, mert a korona önmaga díszévé válik. Ahogy egymás mellé helyezem a két koronát, meglepõdöm saját magamon. Túl hirtelen és túl erõs a váltás. Ijesztõ. A két korona közül az egyik nem én vagyok. A nehéz, fekete fejdíszt azonnal az olvasztó üstbe hajítom, és mire megérkezik az egyik korai tanítvány, már hûlt helye korábbi munkámnak. Ismét a könnyû szerkezetû, csiszolt ékköves koronán dolgozom. És magamban megfogadom, hogy mélyen hallgatni fogok a másikról mindenki elõtt. Mert határozottan megrémített. Aule mindig azt hangoztatja, hogy szívvel-lélekkel dolgozzunk és engem megrémít annak a gondolata, hogy a lelkem mégsem olyan tiszta és ragyogó, mind Almaren többi lakosáé.
Rövidesen megérkezik Aule a vidáman csevegõ Curumoval az oldalán. A délelõtt többi része békésen telik, végül mi, tanítványok egymás mellé sorakozunk, hogy bemutathassuk mesterünknek az elkészült munkákat. Aulénak mindenkihez van egy-két szava és jótanácsa. Engem hagy utoljára. Tüzetesen megvizsgálja a kezei között tartott fejdíszt. Sokáig szemléli, s az én tenyerem izzadni kezd.
- Mairon. – szólít meg mélyen gondolataiba merülve, majd lassan rám emeli a tekintetét. – Áldott legyen a kezed munkája. – mosolyodik el. – Évszázadokig járhatnám Arda földjeit, akkor sem találnék a tiédnél különb munkát. Már nincs mit tanítanom neked, mert ezzel itt – mutatja fel a koronát. – felülmúltál engem.
- Köszönöm Mester.
Elgondolkodom a szavain. Biztosra veszem, hogy csupán túloz és a kedvesség beszél belõle, mert én nem látok mást a kezeiben, csak egy darab ócskaságot. Aule távozik és ezzel elszabadul a pokol.
- Nézzetek csak rá, mennyire önhitt. – szólal meg fennhangon az egyik tanítvány. – Olyan természetesen fogadta a Mester dicséretét, mintha ez elvárható lett volna.
- Tévedsz. – szól közbe Curumo. – Mairon csupán nem a szavak embere.
- És az arca is le van bénulva. Olyan rezzenéstelen és rideg, mint egy darab kõ. Ráadásul még arrogáns is.
Halkan sóhajtva készítem össze a dolgaimat és rendet teszek a munkaasztalomon. Hallom ugyan, hogy mirõl vitáznak a többiek, de megtanultam kezelni szidalmaikat.
- Hé, Mairon a csodálatos, mondd csak milyen hosszú a nyelved? – kiált oda nekem egy másik tanítvány. – Mert úgy tûnik Aule hátsó fele tudja. – nevet fel gúnyosan.
Megelégelem a többiek méltatlan viselkedését és sötét tekintettel fordulok feléjük.
- Ha csak panaszkodni vagytok képesek, nincs itt semmi keresnivalótok. – szólalok meg komoran. – Ha majd annyit tanultatok és dolgoztatok, mint én, akkor elfogadom a panaszaitokat, de amíg nem vagytok itt pirkadattól egészen éjszakáig és nem dolgoztok akár csak fele olyan keményen sem, ahogyan én, addig nincs jogotok bíráskodni fölöttem. – dühömben eléjük vetem egy korábbi félkész mûvemet, ami darabokra törik. – Ha különbet alkottok majd, mint én; ha vért izzadva igyekeztek jobbá válni, akkor személyesen fogom kérni a bocsánatotokat. De addig a sirámaitok nem többek egy elkényeztetett kölyök hisztijénél.
Vállamra dobom a táskámat és a kijárat felé indulok. Ekkor fedezem fel Melkort, aki az ajtófélfának támaszkodva kísérte figyelemmel a jelenetet. Arcán öröm és elégedettség különös elegye. Szégyenkezve lépek el a vala mellett, de egy tanítvány utánam kiált.
- Aule tudni fog errõl!
Magam mögött hagyom Aule mûhelyét. Zaklatott szívvel bolyongok az utcákon. A tündék mind kedves mosollyal köszöntenek és én igyekszem hasonlóan visszaköszönni nekik. Õk elfogadták, hogy erõsebb vagyok és jobb, mint õk, és cseppet sem zavarja õket. A maiák mindig gyanakodva méregetnek és összesúgnak mögöttem, mert irigylik a tudásomat, és ezért gyûlölnek. A valák úgy viselkednek a közelemben, mintha kényelmetlen lenne számukra a jelenlétem. Egyedül Aule az, akire támaszkodhatok és bízhatok benne; egyedül õ kedves velem, s egyedül õ ért meg. Csak rá számíthatok.
A városban van néhány hely, melyet szinte senki sem látogat. Egész egyszerûen azért, mert el vannak dugva és nehéz rájuk bukkanni. Gyakran keresem fel ezeket a helyeket, mert ott végre egyedül lehetek. Van egy kedvencem is. Egy hangafûvel borított akác lugas. Nem rendelkezik nagy méretekkel, sem hivalkodó virágokkal, de szerény egyszerûségében is lélegzetelállító. Az akác édes illata segít megnyugodni és gondolkodni. Úgy érzem, magam alatt vágom a fát. Önhitt vagyok és büszke. Valami nincs rendben velem, pedig mit meg nem adnék azért, hogy olyan lehessek, mint a többiek.
- Miért búslakodsz egy ilyen szép helyen?
Felpattanok ültembõl és megperdülök, hogy Melkorral találjam szemközt magam. Csodálkozásom hamar elillan, ahogy komoran visszaroskadok a padra.
- Már-már olyan érzésem van, hogy követsz engem uram. – szólalok meg halkan.
- Csupán felfedezõ útra indultam és véletlenül bukkantam erre a helyre. – ül le mellém.
- És korábban?
- A mesteredet kerestem. – jelenti ki könnyedén és én nem tudom eldönteni, hogy vajon tényleg így volt-e. – Nem épp a legjobb pillanatban érkeztem. – ismeri be.
- Mennyit láttál a szégyenletes viselkedésembõl? – kérdezem magam elé meredve.
- Semmit. – válaszolja és én rákapom a tekintetem. Halvány mosoly játszik ajkai körül. – Azt láttam, hogy milyen bátran megvédted magad.
- Ez nem volt bátorság. – rázom meg a fejem. – Dühös voltam.
- Jogosan voltál dühös. Õk hozzád képest senkik, láttam a munkádat. – vigasztalóan vállamra teszi a kezét. – De tudod irigykedni mindig könnyebb, mint megdolgozni a sikerért. Jobb vagy náluk és ez bosszantja õket. Az csak természetes, hogy kijössz a sodrodból.
- Rájuk kellett volna hagynom.
- És miért te emészted magad mások ostobasága miatt?
- Mert ugyanolyan ostoba vagyok, mint õk uram. - felelem halkan. - Ha képes lettem volna elengedni a fülem mellett a megjegyzéseiket; ha nem alacsonyodtam volna le odáig, hogy vitába szálljak velük, akkor most nem lennék ilyen helyzetben.
- Aule haragjától félsz? - kérdezi és én bólintok. - Megvédhetlek a társaiddal szemben. - ajánlja fel.
- Ugyan miért tennéd? - nézek rá csodálkozva.
- Mert én láttam, hogy mi történt valójában és egy vala szava talán többet ér, mint pár maia féltékeny hazugsága.
Erre igazán nem tudok mit mondani. Tiltakoznom kéne, mert az volna a helyes. De mégsem az volna az igazság. Mert én tényleg jobb vagyok, és õk tényleg féltékenyek. Ezen nincs mit szépíteni és Melkor végre kimondja azokat a szavakat, amikre én olyan hosszú idõn át gondolni sem mertem szégyenkezés nélkül.

- Mairon. – feleli. Ízlelgetem a nevét. Tetszetõs, akárcsak õ maga. Igen, igazán illik hozzá ez a név.

- Különleges neved van kis maia. – rámosolygok negédesen.

Ártatlan mosollyal viszonozza farkasvigyoromat. Nem látom tekintetében a félelmet, inkább a kíváncsiság olthatatlan lángját. Igen, az elsõ pillanattól fogva tudtam, miszerint más, sokkal több, mint a többi, de ez a zabolázatlan tekintet a maradék kételyemet is elfújta. Az enyém kell, hogy legyen! Majd én felszítom benne igazi valójának a tüzét, azt a lángot, mellyel mindent megtudhat, mindent megszerezhet s a saját képére formálhatja… Ami az én kedvemre való lesz.

- Vezess körbe ezen a csodálatos helyen és mesélj nekem arról, hogy milyen az élet a valák biztonságot adó oltalmában. – kérem, megszakítva a csendet.

- Mairon! – testvérem hangja úgy szakítja ketté a már szinte idillivé váló pillanatot, ahogy a kést a papírost. Durván, kéretlenül. - Van még munka, ami rád vár.

Aule áll nem messze tõlünk, leplezetlen haraggal. Õszinte kárörömmel tölt el, miszerint alig pár perc leforgása alatt sikeresen megszabadíthattam a rá annyira jellemzõ nyugalomtól és kiegyensúlyozottságtól. Ohh, testvér, ne aggódj. Hamarosan a békesség emlékét is feledni fogod.

- Ne haragudj uram. Talán egy másik alkalommal.

Mielõtt akár egy szót is szólhatnék, engedelmes kiskutyaként már Aule nyomában liheg. Magamban nagyot sóhajtva nézek utána. Annyi lehetõség rejlik a fiúban. Kár lenne hagyni, hogy annak az ostoba tökfilkónak a kezei alatt elvesszen mindez.

A kisujjamat sem kell mozdítanom, máris elhintem a nyugtalanság magvait a városban. Azon tény, miszerint visszatérem, elégnek bizonyul ahhoz, hogy mindenkiben felszítsam a félelem és bizonytalanság parazsát. A feszültség hirtelen befészkelte magát a szívekbe, beitta magát a fehér falakba. A tökély oda… S ez mérhetetlen elégedettséggel tölt el.
A fõtéren ücsörögve nézem a maiákat, tündéket, valákat, ahogy mindenki azt csinálja, amit kell. Sietnek a dolgukra, ami annyira szánalmasan egyhangú, elrendeltetett, törvénybe és márványba faragott. Annyira…Unalmas.
Semmi kreativitás, önálló gondolat…Mindent úgy  tesznek, ahogy mások megmondják számukra, s mégis azt hiszik, van saját akaratuk. Hogy azt teszik, amit szeretnének. Ennél nagyobbat nem is tévedhetnének. Pontosan úgy cselekednek, arra vágynak, amire a felettük álló. Zsinegen rángatott báb az összes, kiknek tudomásuk sincs errõl.

Elvigyorodom. Hamarosan ez meg fog változni.

Ahogy nõnek az árnyak, mindenki otthonába tér. Akárha egy percre pontos menetrendet követnének.
Unalmas. Szánalmas.

A házakban, mûhelyekben kialszanak a fények. Az itt élõ lények az álmok birodalmába menekülnek. Másodpercre pontos óramû…
S mégsem. Valami megtöri ezt a gyomorforgató rendet. Egy aprócska hiba a gépezetben.
A kovácsmûhelyben még fáklyák sárga lángja szûrõdik ki az ablakokon. Egyáltalán nem kétséges, ki az, aki a rendszer ellen szegül. A kis vöröske.

Elindulok a fény irányába, mely úgy vonzza a tökélybe beleaszalódott lelkem, akár a hûs víz a szomjazót. Szükségem van a káosz kicsiny morzsájára, hogy meg tudjam õrizni a hidegvérem, s ne dõtsem dugába saját terveimet.

Kilép az ajtón, tekintete fátyolos. Láthatóan saját gondolatainak rabja. Egyre inkább igazolja a felé irányuló reményeimet. Õt még nem tudták betörni azok a megfásult öregemberek és vénasszonyok, kiket itt valáknak neveznek…

- Nahát! Nem hittem volna, hogy rajtam kívül más is sétálgat ilyenkor. – szólítom meg, mire azonnal felém perdül. A bosszúság, mely egy pillanattal ezelõtt fellobbant a szemében, azon nyomban ki is alszik.
- Melkor. - szólal meg nagy nehezen.
- Igen? – kérdem, ajkamon az õszinteséghez hasonlatos mosoly játszik.
- Miért nem alszol uram? Mindenki azt teszi már.
- És te miért nem alszol már? – felelek a kérdésére kérdéssel, alaposan belerúgva az illendõség szabályaiba.
- Hazafelé tartok.
- Egész eddig Aule mûhelyében voltál? -
- Igen. – bólint aprót. Olyan érzést kelt bennem, mintha szégyelné ezen tettét. Vajon miért?
- Büntetés, amiért szóba álltál velem?
- Nem. Csak nem készültem el. - a mûhely irányába pillant. - Még mindig nem készültem el. – motyogja inkább magának, mintsem nekem.
- Mit szólnál, ha most mutatnád meg nekem a várost? – mellé lépek.
- Éjszaka, uram? Napfényben a város sokkal szebb.
- Az éjszaka nem egyenlõ a fény hiányával. - elmosolyodom - Valójában a nappal az, ami rövid idõre megtöri a sötétséget.
Szinte látni lehet, ahogy magukkal ragadják a szavaim, felismeri benne az igazságot. Még szélesebben mosolygok.
- Mit mondasz? Velem tartasz? – zökkentem ki.
- Igen. – feleli, ajkán halvány mosoly játszik.
- Nos, indulhatunk? – kérdem, mire újra aprót bólint.

Tökéletes szimmetriában, precíz pontossággal lerakott macskaköveken lépkedünk. A város maga egy dombra épült. A mûhelyek sorakoznak alul. Mairon elmesélni, mely épület melyik valához tartozik, kik azok a szerencsés maiák, akik náluk tanulhatnak. Ezután következnek a hófehérre meszelt, teljességgel egyforma, ugyanakkora távolságra épült házak. Megtudom tõle, miszerint a mûhelyekhez közelebbiekben laknak a tündék, a felettük lévõekben a maiák. Természetesen, egy házhoz egy lélek tartozik…
S a domb tetején hatalmas építmény, melynek tökélyében és ragyogásában a város többi része elenyészni látszik. Megáll tisztes távolságra az épülettõl, tekintetében csodával és áhítattal átitatott szavakkal folytatja.

- Itt laknak a valák. Közelebb sajnos nem mehetünk, de a látvány innen is fenséges. Nem gondolja?
- Igen, valóban tökéletes. Köszönöm, hogy megmutattál mindent. – egy mosollyal jutalmazom, mit maga õszintén viszonoz. Elindulunk az ellenkezõ irányba.
- Mond csak. Manwe még mindig azt hangsúlyozza, miszerint mindenki egyenlõ és senki se több, se kevesebb a másiknál?

Pár pillanatnyi csend borul ránk. Érezhetõen zavarba ejtette a kérdés. Nos, nem a szavak, inkább a hangsúly, melyekkel kiejtettem azt az ajkaimon.

-Igen. Mind egyenlõek vagyunk. Nincs köztünk különbség, uram.

-Hm…Nos, akkor valamit nem értek, kicsi Mairon. A ti lakásaitok egyszerû építmények, a domb alján. Legalsó szintjét a tündék lakják, középen élnek a maiák, legfelül pedig, a legszebb épületben, mit Almarenben láttam, az urak s az úrnõk. Mond, hogy lehetséges ez az ellentmondásosság, amennyiben mind egyenlõek vagytok? – a kérdésemre döbbenten megáll. Arca olyan, akár egy nyitott könyv, játszi könnyedséggel olvasni lehet érzelmei sorában. Egyszerre tûnik fel harag, bizalmatlanság irányomban s igen… A kétely. A gyönyörû káosz elsõ hírnöke, mely innentõl kezdve kiírthatatlan növényént körbe fogja hálózni a lelkét.

-Ezen még…soha nem gondolkodtam. De minden bizonnyal megvan az oka. Mi mind egyenlõek vagyunk! – az utolsó szavakat szinte kiálltja. A bizalom, mellyel testvéreim iránt viseltet, ámulatba ejtõen bosszantó. Láthatóan igyekszik magát meggyõzni arról, miszerint tévedek. Kisebb-nagyobb sikerekkel. Azonban azon tény, hogy nem állt le velem vitatkozni, felér egy fél gyõzelemmel számomra.
Nem szól, s én egyáltalán nem szándékozom megtörni a csendet. Hagy rágódjon a kérdésem, hagy szökkenjen szárba benne az általam elültetett kétely.

Elérkezünk indulásunk pontjához, Aule mûhelyéhez.

-Köszönöm, hogy idõt szakítottál rám, kicsi maia. Igazán gyönyörû helyen élhettek.
-Nem…nem tesz semmit. Szívesen. – érezhetõen még mindig a szavaimon jár az esze. Ízlelgeti õket, miközben minden egyes porcikája harcol az általam felfedett igazság ellen. Hisz mióta az eszét tudja, ezen hazugsággal itatták át, s õ úgy szívta magába, akár a tintát a papíros. Mégis, hamarosan lángra lobbannak azok a lapok, s semmivé lesznek. Ehhez kétség sem férhet.

-Mond csak, amennyiben nem vagy fáradt, megmutatnád nekem azt a félkész mûvedet?

Egy pillanatra elgondolkodik. Láthatóan egyáltalán nincs ínyére a dolog.

-Még nem tökéletes, uram. Azonban amint az lesz, szíves örömest megmutatom neked.

-Akkor csupán egy dolgot árulj el: mit kell készítened? – a kelleténél nagyobb hangsúllyal ejtem ki a „kell” szócskát.

- Egy koronát. – feleli kurtán, láthatóan a mondatomban rejlõ, igazi jelentést próbálja megfejteni. Okos, rendkívül okos…S éppen ezért válna belõle rettenetes ellenség.

-A drága fivérem pedig megmutatta, milyen egy korona, ti pedig az alapján dolgoztok, nemdebár? – negédesen elmosolyodom, amikor feleletképpen csupán kurtán bólint.

-Te hogy képzelsz el egy koronát? – kérdem, mire szaporábban kezd pislogni. Kivárok, majd újfent felteszem neki a kérdést. – Mit látsz, amikor a koronára gondolsz?

-Egy nemesfémbõl készült, szépen megmunkált, drágakõvel ékített ékszert. – feleli engedelmesen. Szinte érezni lehet a szavain Aule bûzét.

-Igen, az öcsém így képzeli el. – sóhajtom. – Érdekel, számomra mit jelent?

- Természetesen érdekel, uram. – szinte süt a hangjából az izgalom. Nagyon jó.

Elmosolyodom, majd lehunyom a szememet. Bal kezem mutatóujjával apró kört rajzolok ezüst hajzuhatagom körül. Homlokomról szimmetriát mellõzõen, apró háromszögek jelennek meg, fülem két oldalán hosszabbra nyúlva, le egészen az államig, s ezek egy félkörrel összekapcsolva fonják körül fejem vonalát. A félkörbõl több helyen vékony szálak csúcsként törnek az ég felé, meghosszabbítva ezzel egyébként is szép szál termetem. Anyaga se nemesfém, sem pedig ötvözet. A csillagok Ardára hullt pora s a lángok szikrája alkotja.
Felnyitva szemeimet Mairon ámulatával kell szembetalálnom magam.
S annyi év után õszintén, szívbõl elmosolyodom.

~~~

Nem elég jó. Még mindig nem elég jó. Nem elég nagy. Nem elég egyenletes. Nem tudom tökéletesre csiszolni. Legszívesebben a földhöz vágnám, de már nem sok hiányzik, hogy elkészüljön és nem engedhetem meg magamnak, hogy beolvasztva a korona puha szerkezetét, újra kezdjem. Leteszem a törékeny ékszert az asztalra, megtörlöm homlokom és megmasszírozom szemeimet. Vajon mikor mentek el a többiek? Odakint már rég besötétedett. Észre sem vettem, hogy egyedül maradtam a mûhelyben. Visszapillantok a koronára és felsóhajtok. Ma már nem látok benne semmi kedvezõt vagy szépet. Ideje lenne nekem is nyugovóra térnem. Elteszem a koronát a helyére, leveszem a finom mûvû bõr kötényt, amit felakasztok a többi mellé. Eloltom a fáklyákat a mûhelyben és haza indulok.
A levegõ kellemesen hûvös, a lágy szellõ kellemesen cirógatja bõrömet. Már senki nem korzózik az utcákon. Szeretek ilyenkor hosszú sétákat tenni. Nem zavar senki, nem tartóztat fel senki, nem méreget senki. Alszik a város és benne minden lakó. Felnézek a hatalmas, sötét égboltra. Csillagok ezrei pöttyözik a sötétkék vásznat. Elmosolyodom.
- Nahát! Nem hittem volna, hogy rajtam kívül más is sétálgat ilyenkor.
A hang kizökkent, felbosszant. Pedig végre azt hittem, hogy egyedül lehetek. Megfordulok és a torkomon akad a rosszallás. Melkor ezüstös haján úgy ragyog a csillagok fénye, mintha tõle származna minden ragyogás és a távoli fénypontok az égen irigyek lennének rá.
- Melkor. - szólalok meg végül.
- Igen? - kérdezi elmosolyodva.
- Miért nem alszol uram? Mindenki azt teszi már.
- És te miért nem alszol már? - kérdez vissza.
- Hazafelé tartok. - ismerem be.
- Egész eddig Aule mûhelyében voltál? - arcán és hangján õszinte csodálkozás.
- Igen. - bólintok aprót.
- Büntetés, amiért szóba álltál velem?
- Nem. - most megrázom a fejem. - Csak nem készültem el. - a mûhely irányába pillantok. - Még mindig nem készültem el. - motyogom az orrom alatt.
- Mit szólnál, ha most mutatnád meg nekem a várost? - zárkózik fel mellém.
- Éjszaka, uram? - kérdezem kétkedve. - Napfényben a város sokkal szebb.
- Az éjszaka nem egyenlõ a fény hiányával. - mosolyodik el. - Valójában a nappal az, ami rövid idõre megtöri a sötétséget.
Szavainak igazsága ámulatba ejt. Míg mások sulykolják a saját igazságukat és általánosnak veszik az élet dolgait, Melkor rávezet arra, hogy más szemmel is szemlélhetõ a világ. Ekkor eszembe jutnak Aule szavai. Melkor gonosz és nem lehet bízni benne. Melkor nem épít, lerombol. Melkor egy tolvaj. Melkor egy gyilkos. De nézte már bárki is a történtek másik oldalát? Vajon lehet Melkorra más szemmel nézni?
- Mit mondasz? Velem tartasz? - kérdezi.
- Igen. - felelem halványan elmosolyodva.

Végeláthatatlan sötétség, melybe soha nem szökhet be a fény. Csend, melyet sosem szakíthat meg a hang egyszerûsége. Örök magány, melyre testvéreim ítéltettek. Nos, nem mintha bármelyik zavarna. Sosem értékeltem az általuk kedvelt, meleg színkavalkádot, a boldogságtól csöpögõ dalaikat, sem pedig az általuk létrehozott szabályok béklyóit. Egyszóval, egyáltalán nem értékelem büntetésnek, amiért a Külsõ Sötétségbe küldtek egy kis idõre. Mosolyra ösztönözne balgaságuk, amennyiben lenne fizikális valóm. Idefent azonban semmi szükségem rá, így csupán lelkem hullámzik erõteljesebben. Botor módon azt hitték, örökre itt tarthatnak. Azt remélték, a számûzetéssel elérik, miszerint az elmém megbomoljon s egyedül, egy roncsként pusztuljak el.

Ennél nagyobbat sosem tévedhettek volna. A külsõ ingerek hiányának köszönhetõen semmi sem vonta el a figyelmemet. Minden energiámat a bosszúra fordíthattam. Végig nézhetik, ahogy mindent és mindenkit elpusztítok, mit létrehoztak, ami a számukra kedves. Elveszek mindent. Szemet szemért, drága fivéreim és nõvéreim. Megkeserülitek még azt a napot, mikor ellenem fordultatok. Ellenem, ki a leghatalmasabb mindõtök közül. Tõlem, ki magam vagyok Arda jogos tulajdonosa és királya.

Nem gondolhattátok, hogy valóban ide zártatok. Hisz ha nem mûködöm együtt veletek, ha nem akarok jönni, azt hiszitek, sikerült volna? Ohh, naivság…Ezt a leckét sosem felejtitek el.

***

A visszatérés pillanata. Egyszerre ejt ámulatba s bõszít fel, mi mindent alkottak, míg én magam odafent bolyongtam. Élvezet lesz e csodálatos dolgokat megrontva a saját ízlésem szerint átformálni…Ám mindennek megvan a maga ideje. Elõbb fontosabb dolgokat kell elintéznem, nagyobb lavinákat kell elindítanom.
Ami pedig a legfontosabb: el kell altatnom a személyen felé irányuló bizalmatlanságukat.

Új alakot öltök. Kisebbet, szebbet, melytõl máris fizikai undor kerít hatalmába. A cél szentesíti az eszközt, ezt mondogatva magamban igyekszem úrrá lenni minden tiltakozó idegszálamon, melyek az ellen sikoltoznak, miszerint hasonlatossá váltam testvéreimhez s azok teremtményeihez, holott több vagyok náluk. Mégis, kénytelen leszek elviselni, de csupán addig, míg el nem érem a célomat.
Utána újra önmagam lehetek.

Gúnyos mosolyra húzódnak vértelen ajkaim. Elérkezett az én idõm.

***
Hamarosan elérem az úticélomat. Kíváncsi tündék és maiák között haladok, kik végül mögém rendezõdve úgy kísérnek végig, akárha hû csatlósaim lennének. A tömeg duzzadásával a kíváncsiság is egyenlõen nõ, így mire testvéreim egyike felfigyel a hirtelen gyûlésre, már kész sereg áll mögöttem.

Milyen kár, hogy valójában még nem ezért gyûltünk össze…

Manwe készteti megállásra a rögtönzött felvonulásunkat, s mögötte a többi Valával, tekintetét egyenesen rám szegezi, miközben szóra nyílnak az ajkai.
- Ki vagy te? – kérdi. Ajkamat kissé lebiggyesztve fontolgatom a választ. Egyszerre sértõ és elismerõ is, miszerint nem látom szemében a felismerés lángját.

- Már meg sem ismersz, testvér? – nem is igazán a szavak jelentése, hanem a hangsúly, amivel kiejtettem õket árulja el számára, kivel is áll szemben.

-Melkor! – hangja egyszerre dühös és döbbent. Érdekes, sosem hittem volna, miszerint ennyi érzelem szorult belé. A hátam mögött gyülekezõ csürhe azonnal arrébb rebben, akár egy evés közben megzavart madárraj. Elmosolyodom, majd Manwére emelem tekintetemet.

-Igen. Nem is örülsz, hogy élve látsz? – újfent elmosolyodom, azonban most szomorúan, mintha ténylegesen bántana, amiért nem üdvözölnek feltörõ örömmel.

-Mit keresel itt? Számûztünk téged örökre Ardáról! – hangja parancsoló, akár egy királyé. Akár.

- Igen, valóban rémlik, hogy ilyesmit terveztetek. – lassú léptekkel közeledem felé, minden mozdulatomat megfontolva. – Én mégis mást szeretnék. Volt idõm gondolkodni. – tekintetem a földre siklik, elidõzik egy virágon, majd újra a fivéremre szegezem. – Szeretnék bocsánatot kérni. Meg szeretnék változni. Közétek tartozni. Új esélyt kapni…és a többi.

- Te sosem lennél képes erre. Megtagadom! – mindenki helyeslõen bólint. Mélyet sóhajtok.

- Hát ilyen lenne az igazságos Manwe? Elkövettem egyetlen egy hibát, s máris egész életemre megbélyegeztek érte… Megbántam a bûneimet, új életet szeretnék kezdeni…Ti pedig egyszerûen megtagadjátok tõlem… -a végére hangom rekedt suttogássá csendesedik, szemeim sarkában apró könnycseppek remegnek. Elfordulva leszegem a fejem. – Legyen…Ahogy kívánjátok. Visszatérek az örök sötétségbe…

Elindulok afelé, amerrõl jöttem. Ám alig tudok megtenni pár lépést, fivérem hangja megállításra késztet.

-Várj!

-Igen? – gúnyosan elmosolyodom ezüst tincseim rejtekén, majd uralkodva arcom vonásain, szomorúságot erõltetek rájuk, melyet enyhe döbbenettel vegyítek, s így fordulva meg nézek a szemeibe.

-Kapsz egy második esélyt. Bebizonyíthatod, hogy valóban megváltoztál. – szünetet tart, a többiek felé néz. Õk láthatóan egyáltalán nem lelkesednek az ötletért.  – Viszont ha hazudtál…Nincs kegyelem!

Magamban szélesen elvigyorodom. Ohh, milyen könnyû is manipulálni benneteket… Nem hittem volna, miszerint ennyire gyorsan és könnyen menni fog…Még akkor is, ha mindenki lélektükrében ott látom a kételyt és a bizalmatlanságot…Hamarosan azok lángját is ki fogom oltani…

-Köszönöm! Meglátjátok, nem fogjátok megbánni, hogy így döntöttetek. – édesen mosolygok. Kedvesen, lágyan, úgy, ahogy ezelõtt még soha. Nem volt tudomásom róla, miszerint képes vagyok egyáltalán ilyesmire…

-Még ne hálálkodj semmiért. Minden egyes mozdulatodat figyelni fogjuk, Melkor.

- Számítok is rá, drága fivérem. – meghajlok, majd megfordulva elindulnék, azonban egy jelenség megtorpanásra késztet. Minden maia és tünde elkotródott már, kivéve egyet. Nem is igazán a tökéletes alakja, a tûzvörös haja,  hófehér bõre, vagy az apró pettyek az arcán követelik a figyelmet. Nem, nem.  A tekintete.  Az elszántság, a szenvedély és a tûz, ami benne ég. A dac és hatalomvány… Mintha önnön vágyaimat látnám visszatükrözõdni abban a csodálatos szempárban.

Elmosolyodom.  Kell nekem.

- Üdvözöllek, vörös barátom. Mond csak, hogy hívnak?