El kell fojtanom egy mosolyt, amikor meglátom, miért kotorászik az ágy alatt; immáron az ő kezébe is pisztoly kerül. Nem szentelek viszont túl sok figyelmet ennek, éppen elég a tudat, hogy nem csak a Berettával kell beérnünk, inkább kihasználom a szünetet, hogy megpróbáljak kilesni a fedezékemből. Valószínűleg csak újratöltik a tárakat, ez nem sok időt hagy a leskelődésre, de ahhoz elég lehet, hogy legalább az erőviszonyokat felmérjük.

Az ablakot voltak szívesek betörni nekünk, így legalább a kilátásért nem kell megküzdenünk, amikor viszont az utcalámpák fényében megpillantom a fehér furgont, keserű érzés mar a gyomromba. Ha kellene, még a rendszámokat is fel tudnám sorolni, amivel ehhez az autóhoz rendelkezik a Cég az Államokban; én magam is sokszor foglaltam már helyet benne, még azt is tudom, pontosan hol van a horpadás az oldalán.

Ezek megint ők.

Az arcukat nem tudom kivenni, csak azt, hogy ketten vannak, de már egyébként sem csinálok lelkiismereti kérdést a dologból. Az sokkal jobban aggaszt, hogy a Cég épp most lőtte szitává Butch lakását.

Ahogy a fegyverek ismét felugatnak, mindketten visszasüllyedünk a fedezékünkbe, a pillantásunk pedig ismét találkozik. Néma egyetértésben várjuk meg, hogy kiürüljön egy-egy újabb tár, aztán a jelzésemre egyszerre bújunk elő ismét a fedezékünkből és nyitunk rájuk tüzet.

Elég elcseszett szögből vagyunk kénytelenek lőni, nem egyszerű normálisan célozni, de a bal oldali alak így sem ússza meg; a társának sikerül újratárazni a géppisztolyt, de alig kétszer tudja elsütni, mikor szirénák hangja csendül fel a távolban. Ők is tudják és én is tudom, ez mit jelent – mire az aszfalton csikorgó gumik hangja elér hozzám, én már magamra rángattam a nadrágomat.

- Remélem, nem a dühös exeid voltak – hallom meg Butch hangját, már ő is talpon van és öltözni kezd. – Pucér tűzharc, mi? Ezt bele fogom írni a memoáromba. – Elvigyorodik, és akármekkora szarba is kerültünk éppen, én sem tudom visszatartani a mosolyomat. Eddig nem igazán láttam meg a helyzet komikumát, de tagadhatatlanul igaza van.

- A zsaruk is játszanak? – szólal meg ismét, mikor már mindketten a bakancsunkat húzzuk fel.

Megrázom a fejem, a válasz egyértelmű.

- Nem, az csak még bonyolultabbá tenne mindent – öntöm szavakba is, miközben magamra kapok a bődzsekimet. A körülményekre tekintettel a pisztolyt ezúttal nem a rejtett zsebbe, hanem a nadrágom derekába dugom.

Nem indulok el azonnal, pedig az lenne a helyes lépés. El kéne tűnnöm innen, még mielőtt Butch egyáltalán megfordul és észreveszi, hogy leléptem. Idejönnének a rendőrök, ő elmondaná nekik az igazat; biztos, hogy be is vinnék vallomást tenni, de ott legalább biztonságban lenne. Egy kis nyomozás után a rendőrség információi elkezdenének összeállni, na nem nekik, mert ők hiába is keresnének a nyilvántartásban, de a CIA rögtön szagot fogna. Ők jól tudják, ki vagyok. Butch viszont amerikai állampolgár, háborús veterán, és csak rosszkor volt rossz helyen, nem hagynák, hogy a Cég hozzányúljon.

Vagy igen?

Ismét elönt a frusztráló tehetetlenség érzése, mert fogalmam sincs, mit gondoljak. Még azt sem sikerült összeraknom, egyáltalán hogy jutottunk ide; hogy a francba találtak meg, ráadásul pont itt? Nem követtek, ez biztos, és amennyire ezt fel tudtam mérni, őt sem. Akármennyire is nem tetszik a gondolat, azt is mérlegelnem kell, Butch benne lehetett-e. Valaki sejteni kezdett valamit, megkörnyékezték, elmondták neki az igazságot, és ő idevezette őket. Hihető történet...

Lenne, ha nem épp a szitává lőtt lakásában állnánk. Nem sokon múlt, hogy ő maga se ússza meg, ráadásul ha bevonták volna a kiiktatásomba, válogatott módszerek egész armadája a rendelkezésére állt volna az éjszaka során, hogy megöljön, nem kellett volna leromboltatni a lakását.

- Menjünk. – Csak a hangja térít vissza a gondolataimból, és ő akkora már útra készen áll mellettem.

Bizonytalanul nézek a sötét szemekbe, még mindig nem jutottam dülőre. Fogalmam sincs, melyik a halálosabb ítélet számára: ha velem marad, vagy ha örökre eltűnök az életéből.

- Nem kell ennél is jobban belekeveredned – szólalok meg lassan, de még én is tudom, hogy nincs túl sok meggyőződés a hangomban. – A rendőrök meg tudnának védeni.

- És hagyjam ki a bulit? – vigyorog rám szinte gondtalanul. – Még mit nem – adja meg a saját válaszát, aztán már el is lép mellettem, intve, hogy kövessem.

Nem kéretem magam, mert egyrészt nincs vesztegetni való időnk, másrészt pedig még később is ráérünk megvitatni ezt a kérdést. Nem szívesen hagynám hátra úgy, hogy nem tudom, él-e vagy hal a döntésem következményeként. Nem azt érdemli, hogy miattam megöljék. Ha minden kötél szakad, még Doron is segíthet biztonságba helyezni később... vele egyébként is sürgősen beszélnem kell.

Kezdetben hagyom, hogy Butch vezessen, elvégre ő ismeri jobban a járást. A hátsó kijáraton távozunk, végighaladunk egy sötét sikátoron, majd felmászunk egy tűzlétrán. Utóbbinál megmosolygom a segítő szándékát, de egy gyors mozdulattal felszökkenek mellé magamtól is, hogy aztán folytassunk az utat a tűzlépcsőkön. Egy másik utcán lyukadunk ki, magamban hálát adok, hogy neki sem kell kétszer mondani, hogyan lógjon meg az üldözők orra elől.

A rendőrök még most lehetnek a lakásában, mi meg már rég messze leszünk innen, mire megpróbálnának a nyomunkba szegődni.

Csak a park után veszem át én a vezetést, egy kicsit gyorsítok a tempón is, mert nem vagyok biztos benne, hogy nem kereszteznénk egymás útját a fehér furgonnal előbb-utóbb. Vagy valamelyik másik rendszeresített autóval. Figyelek, hogy Butch ne maradjon le, és bár látom, hogy mintha nehezebben tudná tartani a lépést, nem szólok semmit, inkább leintek egy taxit, amint lehetőségünk nyílik rá.

Gyorsan felmérem a sofőrt, de maradok az angolnál, egy erőteljes bronxi akcentussal spékelem csak meg az irányt. Elindulunk, én pedig Butch-ra nézek, homlokráncolva figyelem, és bár nem mondom ki hangosan a kérdést, azt hiszem, érti. Megrázza a fejét, láthatóan erősen küzd a levegőért, mintha legalábbis a maratont futottuk volna le... Aggodalom kerít hatalmába, de tiszteletben tartom a néma kérést és nem feszegetem a témát.

Egyelőre.

Út közben kétszer változtatom meg az úticélt és végül egy utcával arrébb szállunk ki a taxiból. Innen már csak egy rövid séta, mire elérünk az új lakáshoz; ezúttal nem sietek, legalább van időm megfigyelni a környezetünket, de nem veszek észre senki és semmi gyanúsat vagy oda nem illőt. A lakás is érintetlen, sejtettem, hogy ide még nem találtak el, de már nem bízom különösebben a helyzetünkben. Alaposan körbejárok minden helyiséget, kinézek minden ablakon, és behúzom a függönyöket is.

Nem maradhatunk itt sokáig.

- Szóval? – vonja magára a figyelmem Butch, aki már egy vizes palackkal felszerelkezve kényelembe helyezte magát a kanapén. – Elárulod, kik akarnak ennyire kinyírni?

A hangja könnyed, nem úgy, mint az én lelkiismeretem. Még mindig nem döntöttem el, mihez kéne kezdenem vele, de valamiért ostoba ötletnek tűnik, hogy teljes egészében hazugságot tálaljak neki. Talán elijeszti majd az igazság, és akkor egyértelművé válik, hogy külön utakon kell folytatnunk. Csak arra kell vigyáznom, hogy ne mondjak túl sokat. Ameddig hihető marad a sztorija, miszerint nem tud semmit, van esély rá, hogy az országa megvédi.

Arcomra érzelemmentes maszk költözik, a hangom azonban nyugodt marad, ahogy válaszolok.

- A Moszad emberei.

A reakciója már-már borítékolható volt: sikerült megdöbbentenem, de szerencsére azért nem annyira, hogy belefulladjon a vízbe. Rám mered, a szemeiben ezer plusz egy kérdés tükröződik, de nem árulok el neki semmit, a metakommunikációm is néma marad.

- Azt a. Még a Mikulásra is jobban számítottam. – Nem kommentálom a szavait, összefonom magam előtt a kezeimet és a vele szemközti falnak dőlök, csendesen figyelem az arcán átvonuló érzelmeket. Egy részem kíváncsi, milyen következtetésekre fog jutni; talán megkönnyíti a dolgomat és ő maga dönt a távozás mellett. – Sejtettem, hogy zűrös vagy, de azt nem, hogy ennyire.

- Ha jobban belekeveredsz, meg fognak ölni – közlöm vele a kendőzetlen igazságot rezzenéstelen arccal, de nem egészen azt a reakciót kapom, amire számítottam.

Némán figyelem, ahogy feláll a kanapéról és két lépéssel átszeli a köztünk lévő távolságot. A fejem mellett támaszkodik meg az egyik kezével és túl közel hajol; illata az orromba kúszik, a közelségére pedig azonnal reagál a testem, mintha nem épp most másztunk volna ki a halál torkából... vagy, mondjuk, Butch ágyából. Hagyom, hogy találkozzon a tekintetünk, de nem engedem le a kezeimet magam elől, mintha legalábbis ezzel megvédhetném magam a rám gyakorolt hatásától.

- Sírnál miattam? – súgja, szemeiben felháborító elégedettség fénylik, amire én ösztönös tagadással reagálok.

- Nem – vágom rá rögtön, elfordítva tőle az arcomat is.

Soha nem hatott meg senki halála, egyedül a bátyámért hullatnék újra könnyeket. Nem örülnék neki, ha miattam kellene alulról szagolnia az ibolyát, ez nyilvánvaló, de...

Öblös nevetése kizökkent a gondolatmenetből, de már csak azért sem nézek rá.

- Hazudsz – közli egyszerűen.

Ujjai közé fogja az állam és úgy késztet, hogy újra ránézzek. Vigyora csak olaj a tűzre, de nem hagy sok időt a felháborodásra: hüvelykujja végigsimít az alsóajkamon, szemeivel követi mozdulatot, tekintetében pedig újra fellobban az a tűz, ami már ma is épp elég nagy veszélybe sodort minket.

- Miből gondolod? – szólalok meg, és mikor meghallom, milyen árulkodóan elmélyült a hangom, önkéntelenül is nyelek egy nagyot.

A következő pillanatban a száját már az enyémre szorítja, eltüntetve a maradék távolságot is kettőnk közül. Mélyen szívom be a levegőt az orromon, de ezzel csak tovább rontok a helyzeten, az illata ismét mindent eltelít, a teste túl köze van, a csókja pedig olyan követelőző, mintha nem lenne holnap.

Majdnem nem is lett.

Sóhaj szökik ki a torkomon, hagyom, hogy elmélyítse a csókot, kezeim öntudatlanul is a mellkasára vándorolnak. Mordulását a gyomromban érzem, bizsergés fut végig a gerincem mentén, ahogy testével teljesen a falhoz szegez, de már nem próbálok úgy tenni, mintha nem hatna meg. Ugyanolyan éhséggel viszonzom a csókot, ahogy ő esett nekem, és inkább bele sem gondolok, milyen veszélyes, ha mindig ilyen hatással lesz rám. Még véget sem ért az az éjszaka, amit együtt töltöttünk, mégis ugyanúgy izzik köztünk a levegő, mintha még sosem értünk volna egymáshoz.

Libabőr fut végig a nyakamon az ujja simogatása nyomán, és már-már csalódottsággal tölt el, mikor levegő hiányában meg kell szakítanunk a csókot, de ő sem húzódik el azonnal, ziháló lélegzete szinte égeti a számat.

- A pupillád mindig kitágul, mikor rám nézel – suttogja elégedetten, a meglepetés pedig kijózanít kissé, így képes vagyok ismét a szemeire fókuszálni. Megzavarnak a szavai. – Akkor elmeséled, miért akar kiiktatni az izraeli titkosszolgálat? Biztos nagyon izgalmas történet – vigyorog rám, és amolyan kegyelemdöfésként még a nyakamba csókol, mielőtt elhúzódna tőlem.

A köztünk beálló távolság ugyancsak kijózanító hatással van rám; amilyen fullasztó volt az iménti néhány perc, olyan világossá vált, hogy az egyetlen elfogadható taktika az lesz, ha elüldözöm a közelemből. Doron segíteni fog, hogy garantálni tudjuk a biztonságát, de nem maradhatunk... így. Nem nőheti ki magát többé annál, mint aminek lennie kell.

Nem szolgáltathatok nekik gyengepontot.

- Minél kevesebbet tudsz, annál jobb – adom meg végül azt a választ, amire valószínűleg a legkevésbé sem vágyott, és kihasználva, hogy elhúzódott tőlem, szó szerint elmenekülök előle: elslisszolok a faltól és távolabb sétálok, mintha amúgy sürgős dolgom lenne.

Hol is? Mondjuk az íróasztalnál.

- Ephraim. – Nem mond többet, csak a nevemet, de azt olyan hangsúllyal, hogy szinte kihallom belőle a felvont szemöldökét és az „ez most komoly?” arckifejezést.

- Kilencmilliméteres? – intek fejemmel a nadrágja felé, ahová a Glockot dugta, miközben kihúzom az íróasztal széles középső fiókját. Igen, úgy teszek, mint aki meg sem hallotta, amit mondott, és igen, gyakorlatilag rá sem nézek, csak addig, amíg látom, hogy bólint egyet.

Felpattintom a fiók alját, feltárva a rejtett alsó rekesz tartalmát, majd előveszek még két tárat és felé nyújtom. Micsoda szerencse, hogy Doron is a Glockra szavazott a minap és még bőkezű is volt, ami a muníciót illeti.

- Kifosztottál egy fegyverboltot is? – vonja fel a szemöldökét, ahogy a fiók tartalmára pillant, de elveszi a tárakat, aztán, miután ismét nem kap választ, nagyot sóhajt. Nagyon nagyot. – Az előbb lyuggatták szitává a lakásomat és majdnem engem is. Ennyit azért csak megérdemlek – tárja szét a kezeit felvont szemöldökkel.

Összepréselem a számat és tehetetlenül a hajamba túrok. Kikezdhetetlen logika, ami engem nyilvánvalóan felbosszant, ráadásul rávilágít arra a súlyos problémára, hogy akaratomon kívül, de sikerült őt is belerángatnom.

- Sajnálom a lakásodat, de komolyan mondtam, amit mondtam – kezdek bele végül lassan, tekintetemet sötét szemeibe fúrva. – Egyelőre nem vagy más, mint egy útban lévő bábu a táblán, aki ha magától félreáll, nem feltétlenül kell erőszakkal lelökni őt a pályáról, de amint több információval ruházlak fel a kelleténél, nagyon gyorsan előre tudsz lépni a feketelistán. Ha érted, mire gondolok.

Ezúttal ő fűzi össze a kezeit maga előtt, ijedtség helyett viszont egy finom kis mosoly jelenik meg a szája sarkában.

- Értem, mire gondolsz, de ezzel még mindig nem árultál el semmit – von vállat könnyedén, mintha nem épp a halálos ítéletét készülnénk megfogalmazni azzal, ha folytatjuk ezt a beszélgetést.

- Nem csak ők akarnak kiiktatni, Butch – felelem feszülten. – Hidd el, nem akarsz a részese lenni.

- Pedig most kezd igazán érdekes lenni a dolog. – A mosolya ugyan eltűnt, talán kezdi érzékelni a helyzet komolyságát, de ugyanúgy áll ott, mint egy kőszikla, és látszólag eszében sincs meggondolni magát.

- Fogalmazzunk úgy, hogy egy ideje engedély nélküli eltávon vagyok, és ezzel sok mindenkinek szúrom a szemét. Ezzel megelégszel? – vonom fel a szemöldököm.

Elgondolkozva szemléli az arcomat, majd leengedi a kezét és közelebb lép, de szerencsére ezúttal nem próbál meg elcsábítani, csak a fiók rejtett rekeszének tartalmát veszi jobban szemügyre. Nem állítom meg benne, nincs benne más, mint a Dorontól kapott Glock, tartalék tárak hozzá és a Berettához, egy szétszerelt eldobható telefon és egy SIM kártya.

- Egy cseppet sem – adja meg szemlélődés közben a választ, amit egyébként is sejtettem. Az égre emelem a szemem és felsóhajtok. – Kinek dolgozol most? – fordul felém, miután befejezte a nézelődést.

- Senkinek. – Ebben legalább nem kell hazudnom, ő mégis felvonja a szemöldökét és a fiókra bök.

- Elég jól el vagy látva ahhoz képest, hogy mindenki a fejedet akarja – jegyzi meg szkeptikusan; nem vádol hazugsággal, de azért nem is veszi be elsőre azt, ami látszólag sántít egy kicsit.

- Van valaki, aki segít – osztom meg vele ismét az igazság egy részét, már csak azért is, mert Doronra szükségünk lesz, ha biztonságba akarjuk helyezni. – Nem adhatom ki, amíg ő nem akarja felfedni előtted magát, de ellát eszközökkel, mert támogatja a munkámat.

Nem veszem észre, hogy milyen magasra dobtam a labdát, ő viszont abban a pillanatban lecsap rá: hamiskás mosolyra húzza a száját és jelentőségteljesen felvonja a szemöldökét.

- Tehát mégis van valaki, aki ismeri a titkaidat és még életben van? – viszi be a kegyelemdöfést önelégülten.

Frusztráltan fújom ki a levegőt, ismét beletúrok a hajamba, pedig most kedvem lenne ki is tépni néhány szálat. Esküszöm, azt hittem, könnyebb meló lesz elüldözni magam mellől, de még mindig nem úgy tűnik, mint akit menekülésre bírnának a körülmények.

- Az előbb lyuggatták szitává a lakásodat és majdnem téged is – emlékeztetem a tényekre ugyanazokkal a szavakkal, amiket ő is használt. – Egyelőre azt sem tudom, hogyan találtak meg. Tudnék róla, ha követnének, és mégis... – Megrázom a fejem, majd a szemem sarkából rápillantok. – Azon is el kellett gondolkodnom, hogy esetleg te benne vagy-e – jegyzem meg annak ellenére, hogy már rég elvetettem magamban a gondolatot.

Látszólag nem veszi a lelkére a dolgot, sőt, elneveti magát és vigyorogva megrázza a fejét.

- Ha meg akartalak volna ölni, már halott lennél. – Kissé közelebb hajol, a tekintetébe pedig ismét olyan fény költözik, ami engem nagyon is menekülésre késztet. – Bőven adtál rá lehetőséget...

A fejemben megjelennek az együtt töltött éjszaka emlékei, heves és fülledt pillanatok, Butch teste az enyémen, kiszolgáltatott testhelyzetek... Megrázom a fejem, mintha ezzel az emlékeket is el tudnám kergetni a gondolataimból.

- Igen, végül én is erre jutottam – sóhajtok fel türelmetlenül.

Jobbnak látom, ha távol maradok tőle, mielőtt még bevisz még egy olyan akciót, mint az imént a falnál; az agyam közben lázasan jár, próbálok kiötölni egy másik stratégiát, mert nagyon úgy tűnik, hogy a haláltól való félelem nem az lesz, amivel hatni tudok rá... De talán ha nem csak az üldözöttet látná bennem, megváltozna a véleménye. Ezzel az elhatározással sétálok át a hálószobába, hogy aztán kinyissam a szekrényt és elővegyem belőle a gitártokot, majd azzal a kezemben megyek vissza a nappaliba. Butch kíváncsian szemléli a ténykedésemet, és amikor az étkezőasztalhoz lépek, ő is közelebb sétál.

- Nem gitározni tanulok – jegyzem meg, miközben az asztalra helyezem a tokot és felnyitom rajta a zárakat. Ahogy a tok kinyílik, világossá válik, hogy tényleg nem gitár van benne: a McMillan gondosan elcsomagolva fekszik odabent, szétszerelve, egy doboz tölténnyel és egy pár taktikai kesztyűvel együtt. Felnézek Butchra, a hangom komoly, de nyugodt marad. – Két héten belül a városba jön valaki, akit meg fogok ölni – jelentem ki egyszerűen, mintha csak azt mondanám, holnap sütni fog a nap. Az persze számomra is világos, hogy Butch sem lesz rosszul a vértől és nyilvánvalóan neki is szembesülnie kellett már a halállal, de talán ez elgondolkoztatja. – Nem pénzért csinálom, nem kaptam senkitől utasításba, egyszerűen csak be kell fejeznem valamit, amit évekkel ezelőtt elkezdtem, de nem hagyták, hogy pontot tegyek a végére. Lehet, hogy ezért akarnak félreállítani, de lehet, hogy azért, mert túl sokat tudok olyan dolgokról, amikről senki nem szeretné, hogy napvilágot lássanak. Lehet, hogy mindkettőért.

Hosszan, elgondolkozva néz rám, de állom a tekintetét még akkor is, ha úgy érzem, hogy azok a sötét szemek most szinte a vesémbe látnak. Ezzel még mindig nem mondtam el neki semmi olyat, ami veszélybe sodorná, mégis úgy érzem, pengeélen táncolunk, mert ha ez sem tántorítja el... akkor nem tudom, mi fogja.

- Jobb lett volna, ha azt mondod, pénzért csinálod – szólal meg végül; ezúttal az ő hangja sem komolytalan, viszont egyáltalán nem arról árulkodik a hangsúlya, amit én hallani szerettem volna.

Érzem, hogy a nyugalmam utolsó tartalékait is kezdem felőrölni. Türelmetlenül és a kelleténél hevesebben zárom vissza a gitártokot, és még csak meg sem tudnám mondani, miért bosszant fel ennyire. Mit érdekel engem, ha megunta az életét?

- Úgy élem az életemet, hogy állandóan hátra kell néznem a vállam felett – sziszegem lassan. – Éjszaka is jobb, ha a fél szemem nyitva van, mert értek már meglepetések. Nincsenek személyes kapcsolataim, de még csak egy rohadt mobiltelefonom vagy egy autóm sem, mert ez a sok elektronikus szarság mind egyenes úton vezetné el hozzám azokat, akiknek jobb szeretem megnehezíteni a dolgát. A nyakamban liheg a Cég, de mivel amerikai földön vagyok, a CIA-t is izzították, efelől ne legyenek kétségeid. Napról napra élek, és sosem tudhatom, egyszer valakinek épp szerencséje lesz-e, mert akkor lankad egy kicsit a figyelmem, amikor nem kellene. – Egyre frusztráltabban sorolom a nem kívánt következményeket, míg végül rámeredek. – Tényleg részt akarsz venni ebben? Tényleg nem lenne egyszerűbb azt mondani, hogy épp elég volt a ma esti izgalom?

Még mindig ugyanúgy néz rám, ahogy az előbb, és ez egyre jobban idegesít, mert még mindig itt van és nem ment el a táskájáért, hogy most azonnal lelépjen innen. Aztán mégis megmozdul, egyetlen szó nélkül, és odasétál a sporttáskához, amit magával hozott. A szívem egy része megkönnyebbül, és bár a másik része elnehezül kissé, ez utóbbit figyelmen kívül hagyom. Mindenkinek jobb lesz így, amint elmegy, felhívom Doront, ő pedig gondoskodni fog róla. Ha kell, elrejti egy időre, aztán kimagyarázzák ebből az egészből és...

Rögvest elvesztem a gondolataim fonalát, amikor meglátom, mit csinál. Ahelyett, hogy fogta volna azt a rohadt táskát és kisétált volna az ajtón, elővette a telefonját és most épp gondosan kiszedi belőle az akkumulátort és a SIM-kártyát.

- Ben zoná! (A kurva életbe!) – A frusztráltságom most már egyértelműen dühvé fajult, csak a fegyver iránti tiszteletből nem dobom vissza szó szerint a szekrénybe a gitártokot, pedig kedvem lenne valamit a falhoz vágni. A szekrényajtó a kelleténél már kicsit hangosabban kerül a helyére, de azért nem annyira, hogy bármelyik szomszéd figyelmét is felkeltsem vele. Amikor megfordulok, Butch a hálószoba ajtajában áll, lezserül az ajtófélfának dől, szája sarkában kis mosollyal, mintha mulattatná a haragom. – Teljesen egyértelmű, hogy elmentek nálad otthonról – közlöm vele, de mikor megpróbálnék utat nyerni magamnak mellette, elkapja a derekam és az ajtófélfának nyomva megállít.

Biztos vagyok benne, hogy a szemeim szinte villognak, ahogy rámeredek, de ettől csak vigyorrá szélesedik a mosolya. Közelebb hajol, én pedig reflexből emelem fel a kezem, hogy távol tartsam magamtól, de számít rá: egyszerűen ellöki az útból, aztán a két keze közé fogja az arcom.

- Higgadj le – súgja szinte vidáman.

Körülbelül tízféle módszerem lenne rá, hogy lefegyverezzem vagy valahogyan ártsak neki. Igazából valahol biztosan örömet is okozna ilyen módon levezetni a dühömet, én mégis inkább a másik utat választom: a számat az övének préselem és minden frusztrációmat beleadva, ellentmondást nem tűrően csókolom meg. Nem enged el, alighanem arra számít, hogy trükközve próbálok megszabadulni tőle, de nem is tesz úgy, mintha nem lenne kedvére a stresszlevezetési módszerem. Szinte beleépít az ajtófélfába, hogy egy helyben tartson, de ugyanolyan hévvel csókol vissza és rövid úton meg is nyeri magának az irányítást, mintha csak így próbálna meg úrrá lenni a haragomon. Az ujjaim a hajába túrnak és beleakadnak a hajgumiba, amivel sebtében összekötötte a tincseit, de engem aztán a legkevésbé sem zavar, amikor a földre pottyan, legalább kedvemre fúrhatom mélyebbre az ujjaimat.

Ki tudja, mennyi idő telik el, mire zihálva elszakítja magát tőlem. Némán nézzük egymást néhány másodpercig, mielőtt az arcára ismét ráköltözne az a lusta, elégedett mosoly.

- Lehiggadtál?

Türelmetlenül csettintek a nyelvemmel, mire vidáman felnevet, de ezúttal hagyja, hogy megszökjek a karjaiból.

- Mondták már, hogy idegesítő vagy? – vetem hátra a vállam felett, útban az íróasztal felé.

- Naponta többször. – Hallom, hogy utánam jön, de nem lép túl közel, mintha csak érezné, amit én is: hogy bizonyos távolságon belül létrejön köztünk valami elcseszett mágneses reakció, és onnantól nem tudjuk távol tartani magunkat a másiktól. Újra kényelembe helyezi magát a kanapén, onnan figyeli, ahogy üzembe helyezem az eldobható telefont. – Mi a következő lépés? – kérdezi nyugodtan.

- Egyelőre biztonságban vagyunk itt, erről a lakásról még véletlenül sem tudhatnak, de nem maradhatunk sokáig. Le fogják kérni a telefonod útvonal adatait, ami időbe telik még így is... Persze, ha most besétálsz a rendőrségre, megtagadhatod a hozzájárulásodat – emelem fel a fejem. Jelentőségteljesen felvonom a szemöldököm, ahogy ránézek, de csak egy széles vigyor a válasza. Lemondóan rázom meg a fejem, de a telefon közben életre kel, ezért ismét annak szentelem a figyelmem. – Felveszem a kapcsolatot a... pártfogómmal, nevezzük így. Reggel 8 órakor egy autó fog állni az épület hátsó parkolójában. A kulcs a kesztyűtartóban lesz, egy címmel együtt, ahova el kell mennünk.

Megnyitom az üzeneteket, fejből beírom a telefonszámot, majd három betűt nyomok meg a billentyűzeten: S, O, S. Nem sokszor kellett még élnem ezzel, de ha valamikor, hát most határozottan indokolt.

- Nagyon szervezettek vagytok – jegyzi meg Butch.

- Mentette már meg az életem ez a szervezettség – vonom meg a vállamat. Amint látom, hogy elment az üzenet, ismét kikapcsolom és szétszedem a telefont, csak ezután állok fel és sétálok oda lassan Butch-hoz. Kétlépésnyire tőle állok meg, összefonom magam előtt a kezeimet és figyelmesen ránézek. – Lehet, hogy el kell tűnnünk néhány napra a városból, míg kiderítjük, hogy mi történt. Biztos, hogy részt akarsz venni ebben? – Félrebillentem kissé a fejem, úgy tanulmányozom az arcát. – Még meggondolhatod magad. Meg tudjuk oldani, hogy független maradjon a neved. Csak el kell mondanod, hogy fogalmad sem volt róla, mibe kever téged ez a fura fazon és békén fognak hagyni.

És engem sem fogsz látni többé, teszem hozzá gondolatban.

Az a nyomorult féreg már megint kicsúszott az kezeim közül. Követtem az egész kibaszott földrészen át, de Los Angelesben eltűnt, mint a kámfor. Azt hiszem, érzi a hurkot a nyaka körül, ami egyébként lényegesen az én malmomra hajtaná a vizet, de én meg hátrányban vagyok. Így, hogy a Cég és a fél CIA a nyakamon lóg, elég döcögősen haladnak a dolgok, ráadásul fennáll a veszélye, hogy kiszagolják, min ügyködök, és még a végén ők maguk tüntetik el előlem azt a patkányt. Ki tudja, miért állítottak le az ügyről, mikor már küszöbön állt a győzelem... Az amerikaiaknál sosem lehet tudni, könnyen el tudnám képzelni, hogy egy követ fújnak a Hamásszal, de annak a Cég sem fog örülni.

Én viszont nem adnám fel akkor sem. Előbb vagy utóbb a markomban lesz és akkor dalolni fog, mint a kismadár. Utána pedig saját maga fog besétálni a Hamász főhadiszállására egy olyan mellényben, amit a CIA fejlesztett ki – csak a jó isten tudja, mi szükségük van ilyesmire az amerikaiaknak, de az biztos, hogy azzal minden egyes bent tartózkodót megölne. Nekem ez megfelelő elégtétel lenne.

Előbb hallom meg a jellegzetes lépteket, minthogy felbukkanna a várt alak a lépcsőfordulóban. Doron nehezen eltéveszthető ember a maga kissé köpcös testével és állandó borostájával, de nem is azért állunk kapcsolatban. Ő nem része a feladatoknak, csak az eszközöket szolgáltatja hozzá.

– Üdv, Ephraim – szólal meg héberül.

– Doron – biccentek.

– Mi a helyzet? – érdeklődik, de nem türelmetlenül. – Mi volt olyan sürgős?

– Van egy kis baj – vágom zsebre a kezeimet. – Los Angelesben beszéltem Gabriellel, megint megpróbálta leállítani a hajtóvadászatot, de csak felzavarta a hangyabolyt. Valószínűleg megint kereket kell oldanom a környékről.

– Tudom – sóhajt fel, mire felvonom a szemöldököm. – Ha te nem szólsz előbb, én kerestelek volna. Az embereim éppen ma mondták, hogy a Cég megint megsürgette a CIA-t... Azt hiszem, ismét te kerülsz a középpontba.

– Remek – rázom meg a fejem.

– Előbb-utóbb meg kell unniuk, hogy a halálba küldik az embereiket. – Vállat von, aztán mosolyogva a kabátzsebébe nyúl. – Azt viszont garantálom, hogy te jól jössz ki mindebből. – Elővesz egy kulcscsomót és meglengeti az orrom előtt. – Manhattan, ott jól el tudsz vegyülni. Holnaptól a tiéd a lakás, és van neked néhány meglepetés az éjjeliszekrényben.

– Kösz – veszem el a kulcsokat egy apró mosollyal.

– Szükséged van még valamire? Van elég lőszered addig?

– Persze, azokkal nincs gond.

– Légy óvatos és vigyázz magadra – teszi a vállamra a kezét komoly ábrázattal. – Sürgős esetben használd az egyik telefont, minden készenlétben áll.

– Mindig – bólintok. – Köszönök mindent, Doron. Majd jelentkezem – eresztek meg egy újabb apró mosolyt, aztán a fejembe húzom a kapucnimat és továbbállok.

Bár őt biztosan nem figyelik – tudnánk róla és ő meg is torolná –, sosem lehetünk elég óvatosak. Általában csak e-mailen keresztül kommunikálunk, de azt is csak más-más, azonnal kitörölhető fiókokból, szigorúan nyilvános netkávézókból. Doronnak mindenhol vannak emberei, még a CIA-nál is, úgyhogy tudnánk róla, ha megfigyelnék, de akkor is az IP cím és a mobiltelefon a legveszélyesebb dolgok rám nézve, és jobb félni, mint megijedni.

Az biztos, hogy a CIA-nak már nagyon szúrom a szemét, és csak idő kérdése, hogy mikor durran el az agyuk végleg.

***

A levegőváltás gyorsan megy, bár ez nem meglepő, ha az embernek annyi holmija van, mint nekem – azaz jóformán semmi. Egy kicsit szoknom kell majd az új környéket, az biztos, de megbirkózom vele. Miután alaposan körbejártam a lakást, ellenőrzöm minden apró szegletét, illetve a zárakat és ablakokat is, aztán felfedezem Doron „ajándékait”. A Berettám mellé, ami még a Cégtől maradt rám, most kaptam egy félautomata kilencmilliméteres Glockot is, hozzátartozó hangtompítóval együtt, plusz töltényeket mindkettőhöz.

A szekrényben vár viszont a legjobb dolog, egy McMillan TAC-50. Az elmúlt hetek nem voltak teljesen feleslegesek, egy kihallgatott beszélgetésből tudom, hogy hamarosan New Yorkba jön a Hamász egyik kapcsolattartója, ami azt jelenti, hogy én is ott leszek. Bár a kapcsolattartó nem tud olyan érdemi információval szolgálni, amiről én nem tudok, arra viszont tökéletes lesz, hogy az összes szarcsimbók a gatyájába csináljon. Elég necces dolog egy mesterlövész fegyverrel New Yorkban szaladgálni, még éjszaka is, főleg nekem, de a terv még egyébként is csak félig pontos. Csak az a biztos, hogy végre kell hajtani.

Késő délután elindulok egy kis sétára, hogy ellenőrizzem a környéket és megfigyeljem egy kicsit az itt járkáló emberek tömegét, mielőtt elmennék a postafiókhoz, hogy ellenőrizzem, nincs-e valami gáz. Megnézem a lépcsőház ajtaját is, de a zár nem tölt el túl nagy elégedettséggel; bármelyik piti tolvaj képes lenne feltörni, de ez ellen sajnos nem tehetek. A lakás ajtajához legalább profinak kell lenni.

A postafiók egy lepusztult postaépület belső helyiségében van, a városnak azon a részén, ahol nemhogy a térfigyelő kamerák hiányoznak, de még a közvilágítás is megbízhatatlan. Út közben szokás szerint betérek egy elektronikai boltba, ahol veszek egy eldobható mobiltelefont. Már minden mozdulat automatikus. Hogyan ne kerüljön bele az arcod a kamerák képébe. Hogyan lépj ki úgy egy ajtón, vagy szállj ki úgy egy járműből, hogy az arcod elmosódjon a képeken. Hogyan közelítsd meg a célt anélkül, hogy észrevétlenül követni tudnának.

A posta épületébe belépve oda sem pillantok az idös, savanyú képű portásra, csak célirányosan elmegyek mellette. Ő sem szeret velem beszélgetni, nagyjából azóta, amióta kivettem azt az egy fiókot. Váltig állította, hogy a fiókhoz csak egyetlen kulcs tartozik, de én addigra már pontosan tudtam, hogy ez a szám egészen pontosan három. Egy kicsit győzködnöm kellett, mire megkaptam mindhárom kulcsot.

A 168-as számmal fémjelzett rekesz ajtaját kinyitva gyorsan ki is veszem belőle az ott rejlő apró tárgyat, aztán a helyiség mellettem levő sötét sarkába húzódva behelyezem az eldobható mobiltelefonba. Gyorsan ellenőrzöm a készülék hátulsó részét, aztán az akkumulátort is bepattintom – ezzel és a SIM-kártyával már életre is kelthető a telefon. Ha időm engedi, minden nap egyszer eljövök ide ellenőrizni a kártya tartalmát, ami nem veszélytelen, de nem is akkora hatalmas kockázat. Az eldobható telefonokat nem tudják lehallgatni – főleg, ha mindig ellenőrzöm őket –, a SIM-kártya memóriájából pedig minden nap kitörlök mindent. Nem húznának sok hasznot a feltöréséből, de azért biztonságosabb, ha nem tudják összekötni a nevem két másikkal. Doronnal ezen keresztül tartjuk a kapcsolatot, ha valami fontos dologgal kapcsolatban kell találkoznunk, de van még valaki más is, aki ismeri a kártyához tartozó számot…

Ezúttal csak egyetlen üzenetet találok, amit valamikor a délelőtti órákban kaptam. Halványan elmosolyodom az ismerős telefonszám láttán, aztán megnyitom az SMS-t.

Mit csinálsz holnap este?

Mintha pontosan érezte volna, hogy mire van most éppen szükségem. A mosolyom kiszélesedik, gyorsan megnyomok néhány gombot, és elküldöm a választ.

8 óra

Egyszerű üzenetváltás, de szerencsére ennyiből is értjük egymást. Gyorsan kitörlöm az üzeneteket, aztán kikapcsolom és szétszedem a telefont. A SIM-kártyát visszazárom a kis rekeszbe, a telefont pedig a zsebembe süllyesztem, és később, a hazafelé tartó úton kidobom pár egymástól távol eső kukába a részeit.

***

Másnap a kelleténél negyed órával korábban indulok. A lakásomat is magába foglaló épület hátsó ajtaján távozom, aztán néhány saroknyi utat gyalog teszek meg, és csak azután szállok be egy taxiba, hogy megbizonyosodtam róla: nem követnek.

Az út szélén várakozó taxisok közül nem nehéz kiszúrni azt a lepukkantabb járgányt, amiből felhúzott ablakok mellett is kiszűrődik az arab zene. Beszállok a hátsó ülésre, majd egyetlen pillantással felmérve a sofőrt, hibátlan arabsággal elvitetem magam a Central Parkig. A fickó még rám is mosolyog a visszapillantó tükörben. A Central Parknál átsétálok a park túlsó oldalára, majd találomra beülök egy másik taxiba, aminek a sofőrjét már angolul, pergő olasz akcentussal tájékoztatom az úticélról, szándékosan egy híresebb éttermet nevezve meg.

Út közben hirtelen állítom meg, hogy meggondoltam magam, kifizetem a fuvart, aztán kiszállok és kezdődik elölről a gyalogos ellenőrzés. Jó nagy kört teszek meg a tényleges célpontomig, olyan kört, ami néha önmagába is visszatér, megtűzdelve hirtelen irányváltásokkal. Éberen figyelem a környezetemet, hogy nem látok-e olyan arcot, járművet, rendszámot, vagy sofőrt, akit az elmúlt percekben már máskor is láttam elmenni a közelben. Csak ezt követően közelítem meg a bárral szemközti utcát, majd behúzódom az utcalámpák fényéből kieső árnyékba, és a sötétségbe olvadva várakozom.

Az ismerős, magas alak nem sokkal 8 óra elött jelenik meg az utca végén. Némán, mozdulatlanul figyelem, ahogy megközelíti a bárt, majd könnyed lépteivel belép rajta. Néhány percet még várok a biztonság kedvéért, mielőtt én is odasétálnék a bejárathoz; még egyszer ellenőrzőm az utcát, majd én magam is belépek a bárba.

Szinte rögtön találkozik a pillantásom az ismerős, sötét szempárral, és amikor jóképű arcára ráköltözik a jellegzetes mosolya is, az én szám sarkai is felfelé görbülnek. Azon a helyen ül, ahol mindig, és azt a széket hagyta szabadon, amelyikről kényelmesen belátom az egész bárt; sosem kértem erre, de mintha magától is tudná, mire van szükségem. Miközben lassan odasétálok hozzá, alaposan felmérem a bent tartózkodókat, hogy meggyőződhessek a társaságunk összetételéről, de ezúttal sem kell csalódnom a helyben.

Ahogy leülök mellé, a pultos már ki is teszi elém a vodkát – talán mégis van, amiben kiszámítható vagyok, de nem bánom.

– Szóval mennyit szeretnél ma iszogatni? – fordulok felé lusta félmosollyal az arcomon.

– Ha így kérdezed, ez a pohár pont elég volt – villant rám egy sokat ígérő vigyort, pontosan azt a választ adva, amire szükségem volt.

***

Ahogy belépünk az ajtón, ugyanabban a pillanatban hajolok egy csókért, amikor ő hosszú kezével a derekam után nyúl, hogy magához húzzon. A szájának whiskey íze van, a csókja pedig határozottan domináns, ez az az észbontó kettős, ami miatt még nekem is megérik ezek a kockázatos légyottok néha napján. A szabad kezével a fejem mellett elnyúlva becsukja mögöttem az ajtót, de még néhány másodpercig egyikünk sem szakítja meg a csókot.

Ez már a sokadik alkalom, hogy nála kötök ki. Nem is emlékszem pontosan hány hónapja volt az első alkalom, de azt tudom, hogy abban a bizonyos bárban találkoztunk. Nem volt nehéz kitalálni, hogy mindketten hasonló szándékkal érkeztünk, és mivel nemcsak az õ karizmája volt vonzó számomra, hanem elég egyértelműen kifejezte, hogy én is felkeltettem az érdeklődését, talán nem is olyan meglepő, hogy végül itt kötöttünk ki. Aztán két héttel később ismét ugyanakkor voltunk ugyanabban a bárban… a nagyon is maradandó élmény pedig újra idehozott minket. A harmadik eset után beszéltük meg, hogy akár a sors véletlen egybeesésein kívül is találkozhatnánk néha. Addigra már ellenőriztem a körülményeket, így nyugodt szívvel adtam meg neki azt az egyetlen titkos telefonszámot, amivel rendelkezem. A látszat kedvéért leírattam vele a sajátját – nem kellett tudnia, hogy a Cég memóriafejlesztő alapgyakorlatainak köszönhetően gond nélkül megjegyeztem, ahogy elmondta.

Szerencsére ő a kész főnyeremény számomra. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva ő sem keresi az elkötelezettséget, a tartós, igazi kapcsolatot. Vajmi keveset tudunk egymásról, de az biztos, hogy az ágyban nagyon is összepasszolunk, úgyhogy miért is ne ajándékozhatnánk meg magunkat néhány közös észbontó éjszakával? Nincsenek felesleges kérdések vagy ígéretek, csak néha egy-egy kellemesen izgalmas közös éjjel és kész. Mindketten elvesszük, amire szükségünk van, majd feszültség és kínos pillanatok nélkül úgy válunk el, ahogy találkoztunk.

– Mmm – mosolygok rá, mikor elengedjük egymást. – Határozottan jó programot találtál nekem ma estére.

Halkan felnevet kellemes baritonján, egyik kezének ujjai a nyakam oldalára, majd onnan a tarkómra csúsznak.

– Nélküled kifejezetten unalmas lett volna – ért egyet, mielőtt újra birtokba venné az ajkaimat.

Hagyom, hogy a megfelelő irányba tereljen, pedig talán már magamtól is eltalálnék a hálóba; a szoba küszöbén átlépve viszont egy pillanatra kiszabadítom magam a karjaiból, majd egyetlen gyors mozdulattal kibújok a bőrdzsekimből és a székre akasztom. Ha az előbb néhány centivel arrébb csúsztatta volna a kezét, éppen kitapinthatta volna a rejtett mellső zsebbe csúsztatott Berettát – ezt pedig, ugye, jobb lenne inkább elkerülni. Ugyanígy járok el a bakancsom levételével is. Alapvetően megfelelő rejtekhelyei vannak a tőreimnek, viszont ha később, egy heves pillanatban rúgnám le a lábaimról, könnyen megláthatna olyan dolgokat, amiket inkább nem kellene. Bár soha nem beszéltem neki arról, mit dolgozom, inkább nem adnék be neki egy zsaru-vagyok vagy magánnyomozói-irodám-van fedősztorit, ha nem muszáj.

Amikor megfordulok, már az ágy szélén ülve találom, a tekintete már-már türelmetlenül pásztázza végig a testemet.

– Megvárakoztatlak? – szólalok meg, elnyújtva a hangokat, szándékosan vontatottan sétálva hozzá.

– Meglehet – vigyorodik el lassan.

Lassan feltérdelek mellé az ágyra, először az egyik lábammal az egyik, majd a másikkal a másik oldalára is.

– Talán ideje lenne, hogy a lényegre térjek.

Egy nagyon sok jót ígérő mosoly jelenik meg az ajkain, ahogy lassan felnéz rám. Mikor találkozik a tekintetünk, hasonló mosollyal emelem fel az egyik kezem és túrok bele finoman a hajába a halántékánál, kedvemre fúrva ujjaimat a tincsei közé.

– Talán – ért egyet, de közben mindkét kezével felfelé simít a combjaimon, majd egyenesen becsúsztatja az ujjait a pólóm alá.

Végigfut a hátamon a borzongás, ahogy ujjaival finoman megérinti a bőrömet, jóleső sóhajjal hajolok az arcához, hogy aztán éhesen megcsókolhassam. Újabb izgalmas éjszakának nézhetek elébe, bár ezt már akkor tudtam, amikor megláttam az üzenetét...

***

Ha kényszerítenének sem tudnám megmondani, hány órával később tartunk egy hosszabb pihenőt. Azt sem tudnám megmagyarázni, miért nem tudunk hamarabb betelni egymással... de annyira nem is érdekel. Főleg akkor nem, amikor ezt a kellemes, fáradt bizsergést érezhetem a testemben és elfelejthetek minden mást ezekre az órákra. Ilyenkor kikapcsolhatok, elég a pillanatnak élnem és azt még élvezhetem is.

– Tényleg fáradhatatlan gyerek lehettél – szólal meg mellettem Butch, a hangjában még mindig ott van egy kis izgató rekedtség.

Kinyitom a szemem és így kedvemre végig tudok nézni rajta, mosollyal a szám sarkában. Mindketten meztelenek vagyunk, én a hasamon fekszem, õ pedig mellettem az oldalán, kényelmesen felkönyökölve. Az arcát az egyik tenyerébe támasztja, a másikkal eddig lusta köröket rajzolt a hátamra, most viszont pontosan tudom, melyik rész az, amelyiknek komolyabb figyelmet szentel, és egyszeriben értelmet nyer a hangjában megbúvó enyhe kétkedés is.

Közvetlenül a jobb lapockám alatt egy lőtt seb kimeneti nyílásának emléke hagyta ott a nyomát, az iráni titkosszolgálat ajándéka. Az a lövés tényleg majdnem megölt, de akkor még a Cégnek dolgoztam… ők pedig még soha nem jutottak olyan közel a céljukhoz, mint az a lövész akkor. A lőtt seb nyoma viszont – természetesen – a legkevésbé sem vág egybe azzal az elmélettel, miszerint a testemen található hegek a nyughatatlan gyermekkorom emlékei.

Én is az oldalamra fordulok, az alkaromat téve a fejem alá, de a kezét visszateszem az oldalamra, mikor elhúzná, mert a simogatása nagyon is kellemes volt eddig is. Erre halványan elmosolyodik, és értve a célzást folytatja a kényeztető tevékenységet, míg én jóképű arcát tanulmányozom.

– Vannak olyan kérdések, amiket jobb, ha nem is teszel fel. – A hangom nyugodt, nem éles, de azért egyértelműsíti, hogy tényleg nem érdemes választ remélnie. Mosolyogva kinyújtom a kezem és újra a hajába túrok, ujjbegyeimmel finoman végigmasszírozva a fejbőrét. – Főleg, ha bizonyos részeire már egyébként is tudod a választ.

Ha valaki, hát ő biztosan tudja, hogyan néz ki egy lőtt sem nyoma.

– Igazad lehet – mosolyodik el, és bár úgy érzem, nincs teljesen meggyőződve arról, hogy el kellene felejtenie a témát, a tettei másról árulkodnak. A derekamnál fogva közelebb húz magához, de nincs is semmi ellenvetésem, főleg, mikor a nyakamhoz hajol, hogy a szájával érintse az érzékeny bőrfelületet. Felsóhajtok a kellemes érzésre, a hajában felejtett ujjaim hátrébb csúsznak a tarkójáig, az orromba pedig beszökik a testének nyers illatából és a kellemes kölnijéből alkotott egyveleg. – Azt viszont remélem tudod, hogy most tartozol nekem.

Kellemesen megborzongok az erotikus morgástól, a testemmel egészen az övéhez simulok.

– Igazán? – mosolygok rá, mikor felemeli a fejét. – És mivel?

– Egy másik kérdés megválaszolásával.

Halkan felnevetek, és közelebb húzom magamhoz az arcát, miközben ő a hátamra fordít és fölém hajol.

– Jobb esetben csak egy, igaz?

– Jobb esetben – feleli, de a mosolya már egyáltalán nem a kérdezgetés szándékáról árulkodik.

– Legközelebb sort kerítünk rá – ígérem, mielőtt megcsókolnám.

***

Lehunyt szemekkel tartom az arcom a meleg vízpermetbe. A zuhanyzás erejéig egy fokkal kintebb is kapcsolom az agyam, csak élvezem, ahogy a fejemre záporozik a forró víz. Furcsa, de újabban néha elfog a fáradtság érzete... vagy talán nem is olyan furcsa. Szar dolog, mikor az embernek heti hét napon napi 24 órában résen kell lennie, miközben mellette a saját dolgát csinálná, és szinte luxusnak érződik ez a néhány lopott éjszaka is.

Sóhajtva lépek ki a zuhany alól; felesleges időpazarlás az önsajnáltatás, elvégre a mondás is úgy tartja, edd meg, amit főztél.

Még mindig csak egy szál alsóban állva dörgölöm szárazra a hajam egy törölköző segítségével, mikor meghallom azt a fajta árulkodó hangzavart, amitől egy tizedmásodpercnyire megáll a szívem, a következő pillanatban viszont rögtön végrehajtó üzemmódba kapcsolok.

A felugató fegyverek és az üveg berobbanásának hangja eltéveszthetetlen, ahogy az a jellegzetes fojtott becsapódás-hang is, amikor a lövedékek belefúródnak a falba. Azonnal lebukok, hogy kisebb célpontot nyújtsak, ha átszakítaná az ajtót egy lövedék, de nem bújok meg gyáván a fürdőszobában; a falhoz lapulva felépem a kilincset, és szélesre tárom az ajtót. Kivárom az első hullám végét, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva azért imádkozom, hogy a franciaágyon ne egy hatalmas vértócsa fogadjon a következő pillanatban, de nem érek rá aggódni.

Az első beálló szünetben elhagyom a fedezékemet, gyors lépteim azonnal ahhoz a bizonyos székhez visznek, és miközben bepréselem magam a szekrény és a fal közötti mélyedésbe, magammal rántom a bőrdzsekimet is. Szemeim megtalálják Butch alakját, miközben egyetlen rutinos mozdulattal előkapom a Berettát; az ő ösztönei is működésbe léptek, az ágy nyújtott számára fedezéket, és akaratlanul is fellélegzem emiatt. Azt nem látom, hogy megsérült-e, de egyelőre az a fontos, hogy él.

És az, hogy akárkik is érkeztek, elintézettnek vélik-e a dolgot ennyivel.

Karen mellettem csak tátog mint egy aranyhal, hol rám, hol Jake felé pillant, majd amikor magában is rendezi, hogy igen, ez tényleg õ, akkor felragyog, arcán elterül egy mosoly és én mérget vennék rá, hogy az õ öröme még az enyémet is túlszárnyalja.

Jake kapálózik és pár pillanatig el kell gondolkodnom mit akar, s fáj beismerni, de még pár pillantba tellett, míg rájöttem; éppen áthívott minket. Karenre nézek, õ csak lelkesen bólogat; vázolom anyának a helyzetet; szinte kitessékel minket otthonról, és közben százszor a lelkemre köti hogy csekkoljam le, hogy van e mit ennie.

Ezt követõen Karen jóvoltából futólépésben tesszük meg a két lakás közötti távot, majd kipp-kopp, és egy átöltözött Jake az ajtóban.

Tányért szorongat - rajta valami izével, arcán mosoly és szemin látom; kész meggyõzni minket hogy, ez a, na jó, kedves leszek; tápanyagforrás, a világ legfinomabb étele.

- Egészségedre - fintorog Karen helyettem is, és evvel nagyjából meg is válaszolta anya kérdését.

- Kérsz te is? - lebegteti meg elõtte a készítményt Jake, mire húgom látszólag a gondolatba is háromszor belehal.

- Jajj, persze, mindjárt kettõt!

Ezután már tessékel is be minket s hirtelen megcsap a parfümének töménytelen illata; nem tudom, hogy ez nála általános, vagy csak így próbálta - ügyesen - elvonni a figyelmünket a sarokról amit szennyesnek használ, mindenesetre a kinyitva felejtett mikró látványa és Jake csámcsogása határozottan meghozta az étvágyam.

- Engem meg sem kínálsz?

- Dehogynem! - válaszol rögtön, s az eddig félig meg-megcsócsált maradékot a számhoz nyomja. Elveszem, s már meg sem lepõdöm, amikor húgom tovább kötekedik;

- Undorítóak vagytok! Hogy tudsz Bré" után enni?

- Ugyan már, minden vágyad az, hogy utánam egyél - nevet Jake, és elterül a kanapéján.

- Ráadásul tényleg finom volt - támogatom barátomat.

Karen hebrecskedikés még rá is tesz egy megborzongással, amivel kivívja maga ellen a sorsot; Jake félig-meddig ráfekszik, és madármamaként némi összecsócsált ételt nos, erõszakol a szájába. Nevetni támad kedvem; egyszerûen csak jó látni hogy ennyire jól kijönnek egymással.

Húgom ellenkezik, nekem meg valószínûleg most kell(ene) felvennem a védelmezõ báty szerepét, vagy valami ehhez hasonló, úgyhogy feltápászkodom és így már Karent kisegírve támadunk.

- Ez határozott csalás - szögezi le.

- Így igazságos az erõviszonyokat nézve! - kontrázok rá, és aztán leesik, hogy most amúgy magamat is szépen és kedvesen lealáztam.

Jake próbál kiszabadulni; nem mintha ezt annak lehetne nevezni. Habár lefogom a kezeit, játszi könnyen meglóhatna. Már éppen megkérdezném, hogy kijött nála a Stokholm-szindróma, vagy amúgy most mi van, de elõbb reagál és kigurul alólunk. Arcát ellepi a diadalom ittas mosoly. Ez... ez a gesztkulálás annyira õ. Hiányzott.

Nem keservesen; sõt, szégyen ide és oda, az elmúlt tíz évbõl nem igen jut eszembe olyan emlék amikor úgy istenigazából hiányoltam volna, de most, hogy itt van, jobban, mint szerintem kellene. Abszurd.

- Azt hiszem illik megkérdezni,de e kértek valami normálist is?

- Egy pohár kávénak örülnék - csapok le az ajánlatra.

- Remek, akkor szolgáld ki magad. Van az étkezõben, mi addig Karennal kimegyünk beszélgetni.

A válaszomat már meg sem várja; elindul a terasz felé, húgomnak pedig a fejével jelzi, hogy kövesse. Még forever alonenak is titulálnám magam, ha nem kötne le annyira hogy,  Jake hogy a fenébe éri el a felsõ polcot? Lássuk be; engem sem lehet langalétának nevezni, de bõven magasabb vagyok barátomnál, és még így is; lábujjhegyre kell emelkednem, hogy elérjem kalózos bögréjét.

Eközben a - ezek szerint - hálóból egy szokásosnál is kócosabb Roy vánszorog elõ. Motyog egy sort aztán túszul ejt egy díszpárnát, és ügyet sem vetve rám, vagy bármi másra; visszavonul eddigi bázisára.

A mikró ajtaja nyitva maradt; ezért gyorsan becsukom, magamnak kávét öntök és ellenállok a kísértésnek, hogy cukrot keressek a kartondoboz halom között.

Az erkélyen már bõven zajlanak az események, gyorsan szemtanúja lehetek amint Karen és Jake vidáman passzív dohányoznak, illetve annak, hogy az elõbbi kis híján szívrohamot kap mikor meglát. Felháborít, hogy kinézi belõlem, hogy majd leállok patáliázni miatta. A bátyja vagyok, de õ már majdnem felnõtt. Azt csinál amit akar.

- Nem is tudtam, hogy dohányzol Karen. Csalódtam benned - veszem elõ mégis az aggódó bátyus szerepét. Gyorsan rájön, hogy amúgy nem érdekel, és egy vállrándítás kíséretében ajkai a "Z generáció" szót mosolyogják.

- Hagyd csak, én vettem rá.

- Akkor az a sajnálatos, hogy csupán miattad belement - reagálok Jake hõsies mentési kísérletére, majd leülök közéjük.

- Jól tudod, milyen ellenállhatatlan tudok lenni - dalolja Jake, mögötte Karen megforgatja a szemeit, én meg, nos, engem meg hivatalosan is befogadtak a körbe; egy nagy adag szürke mérget kapok az arcomba.

- Bárcsak - sóhajok -  ilyen lelkesedéssel pakolnál, vagy takarítanál ki. Szörnyû állapotok uralkodnak odabent.

Aztán bevillan az én feleekkora - de legalább ennyire rendezetlen otthonom.

- És ugye tudod, - terelek inkább a képmutató megjegyzésem után - hogy Roy fekszik az ágyadban?

Végül is, õ csak rám hagyja, és én ezt megfelelõ alkalomnak tartom arra, hogy kifaggassam. Vonásai egy pillanatra megfeszülnek; vacillál - vacillál, de miért?

- Rendben - adja meg magát - mirõl szeretnél beszélgetni?

- Meddig leszel itthon? - szegezem hozzá elsõ kérdésem, és felállok én is hogy szemébe nézhessek, nem is tudom, szeretném ha látná, hogy ez fontos nekem. Hogy õ is fontos nekem.

 - Kettõt és könnyebbet.

- Jake - segít Karen.

- Nem tudom, tényleg. Még eldõl. Munka miatt vagyok itt.

- A Fészek? - kérdezem, mire õ végre; végre! rám néz.

- Hajós munka, de elég kiszámíthatatlan, és nem is biztos, tudod. Szóval még egy ideig biztosan örülhettek nekem.

Egyrészt örülök a hallottaknak, mármint hé, nem lép le holnapután újabb 10 évre, másrészt, Soren, hogy lehetsz ekkora idióta? Lazán kiköveteltem tõle egy olyan információt ami bõven nem rám tartozik, és egyébként is, mit gondoltam? Ha akarta volna, elmondta volna.

- El sem tudod képzelni - megforgatom a szemeim, ami inkább magamnak szántam, mint neki.

- Na gyere, öleld meg a mamit - és ezzel a mondattal magához is húz, és nem úgy tûnik, hogy el akar engedni, hiába is kalimpálok vagy kísérlem meg eltaszigatni magamtól.

- Amíg nem adod meg magad, biztosan így maradsz.

Na azt már nem! - gondolom magamban, s akárha drága barátom meghallotta volna, erõsebben kezd el szorítani. A legfájdalmasabb az egészben, hogy hiába minden erõlködésem, kiszabadulni pont nem sikerül. Már éppen megadtam magam, amikor Karen feláll, és közli a tényt, miszerint ideje hazamennünk.

Aztán gyorsan átadja üdvözétét - cserébe én megosztom vele a közeljövõt, és csak hogy megtoroljam hogy kétszer is csorba esett büszkeségemen, a kalózos bögrét mûkincsrablókat megszégyenítve tulajdonítottam el.

Nevezhetjük ezt bárminek; gyerekes bosszú, zseniális elégtétel - vagy akár az úgyiseltörtarégikávésbögrém is megteszi.

-.-.-.-.-.-.-

Tulajdonképpen nem tudom hogy, vagy inkább miért kerültem én megint Jakehez, és azt meg pláne nem, kinek az ötlete volt hogy a dobozait kutassuk át (oké, valószínûleg Jakeé, amikor rájött hogy totálisan hasznavehetetlen és közveszélyes vagyok a lakberendezéshez), de hozzávetõleg ez sokkal jobb program mint ropogósra sülni a radiátor mellett és elalvásig animálni.

- És ezekben mik vannak? - húzok magam elé egy újabb dobozt - Lapok...? Versek?

- Is, többek között. Dalszövegek, versek, gondolatok. Egyet elolvashatsz, ha gondolod - ajánlja fel, és én rögtön bólogatok is.

Beletúr a dobozba majd a kezembe nyom egy véletlenszerû, vagy talán tudatosan választott verset. Az írása karakteres de olvasható, és mosolyognom kell amikor felfedezem; még mindig az i betûkre pont helyett apró karikát rak.

 ***

- Érdekes. Kirõl írtad?

- Majd egyszer elmondom - válaszolja.

- Köszönöm.

- Ugyan mit?

- Hogy elolvashattam. Megnyíltál elõttem - engedek utat vigyoromnak, és pár pillanatig nem tudom hova tenni az örömöm; kezdem újra megismerni! Vagy inkább kezdem ezt az énjét is megismerni!

Ráadásul a vers fantasztikus volt, tele érzelmekkel - az õ érzéseivel, és ezt szeretném én is, erre várok amióta felbukkant; beszélgetni vele, adni neki egy darabot a múltamból, hogy ne lógjon kettõnk között az a 10 évnyi adásszünet.

De ehhez elõször is, nem árt tudnia valamit: - Jake?

- Igen?

- Van valami, amirõl beszélnünk kéne - pillantok rá oldalról, majd lekászálódok róla és felülök. Õ is így tesz, arcán mosoly és kíváncsiság.

Nem bizonytalanodom el, viszont ötletem sincs hogy kezdjem. Persze, nem nagydolog, de nem szeretném egy "am meleg vagyok" mondattal elintézni. Egyszerûen csak... nem érezném fairnek.

Megszorítja a kezem, és szinte már hallom, ahogy azt mondja: "bízhatsz bennem".

Úgyhogy belekezdek. A fejemben lévõ értelmes és meggyõzõ érvek pár pillanatig  kimondva már sutának hangzanak, de Jake belém fojtja a szót és megölel - evvel a mozdulatával mintha mázsákat lökött volna le a vállaimról. Talán mégis izgultam egy picit.

- Tényleg nem kell nagydolognak lennie. Hé, ez tök jó, tényleg, én örülök neked - hadarja, és el is enged amikor pityeg a telefonja. Elbambulok, de amikor látom felvillanni a tinder-logót, elnézek másfelé. Nincs rajtam a szemüvegem úgyhogy egyébként sem látnék sok mindent, de ezt érzem helyesnek. Mára már eleget pofátlankodtam a magánéletében.

- Na, bocsi. Szóval. Mióta tudod? Van most valakid? - kapom a kérdéseket.  

- Elég régóta, és tulajdonképpen nincs. - Csak Ivan. És a gödröcskéi.

- Csak tulajdonképpen nincs? Ha egyáltalán nem lenne, azt mondanám, próbáljuk ki.

- Mármint micsodát? - nevetek fel kínomban. Hát ez határozottan nem az, amire számítottam.

- Mindig is csinálni akartam egy fiúval - rántja meg a vállát - mármint, csak a csókot.

Kontextus: Jake a barátom és valószínûleg totálisan heteró. Ráadásul élénken él bennem a kép, amikor tizésfél évesen matat az orrában -  jó eséllyel neki is hasonló emlékei vannak rólam. Annak ellenére hogy, szóval hogy olyan kisugárzása van hogytejóég s nem is beszélve a mosolyáról, amitõl elkap a kék halál, fõleg ha neked szól... de Jake a barátom. Csak a barátom.

Konklúzió: kizárt, hogy valamikor is úgy gondolnék rá.

- Ha gondolod, benne vagyok.

Eddig ujjbegyeivel dobolt a matracon, de most felnéz rám, arcán meglepetés halvány szikrája, aztán szinte egyszerre mozdulunk.

A lendület lehet az oka, hogy fogunk összekoccan, és csak is az ördög mûve lehet, hogy míg a másodperc töredékére eltávolodom, meglátom Jake mosolyát, a markáns állát, szemei alatt a vékonyka ereket, a mélykék íriszeiben a különleges csillogást és, és tulajdonképpen teljes egészébõl az arcát  (vagyis inkább ezt az arcát?)! Jake Lovet Brai egyszerûen... csak szép. Elbûvölõen szép.

Ujjai zökkentenek ki mikor tarkómat érik, s puha ajkait az enyéimhez nyomja. A testembõl nagyjából az összes vér a füleimbe zubogott, tagjaim elhûltek, és az a vicces kis érzés a mellkasomban szûnni nem engedett. Néhány tincse az arcomat csiklandozta és én megkíséreltem egyik kezemmel átkarolni derekát.

Vele csókolózni, nem is tudom - más. Talán mert ez csak egy csók, egy csók két barát között, következmények, és bármi felesleges bonyodalom nélkül.

És mégis, talán túl jó, túl jó volt ahhoz hogy mikor levegõ híján elválunk, teljesen eltávolodjak tõle. Szemei szememet keresik, érzem leheletét arcomon és újabb csókért hajolok hozzá. Pillanatokon belül újra érzem ajakit ajkamon, és

és nem tudom miért, vagy hogy, de Jake ágya túl vékonynak bizonyult, s lebillenve a földön találom magam, pontosan az ágy és a verses doboz között.

Jake kuncogva pillant le rám az ágyról, és a sunyi mosolyát látva szeretném, ha inkább nem mondana semmit.

- Micsoda Brexit! - tapsol meg - Nem lepõdtem meg.

- Ez az, rontsd csak el - morgok neki, majd az ágyról lecibálva a Roy által itt hagyott párnát, egy jól irányzott mozdulattal hozzávágom.

Vágnám, de Jake elkapja. Valószínûleg ha egyszer sikerülne egy merényletem ellene, felborulna az univerzum rendje, vagy kitörne a harmadik világháború. Talán fel kellene adnom.

Ignorálva a segítséget nyújtó kezét állok fel és nyújtózkodom. Egészen elgémberedett a hátam, egészen elfáradtak tagjaim. Késõre jár - habár holnap vasárnap, nem tudom, õ dolgozik e. Ráadásul nem szándékozom önkényesen meginvitálni magam egy exkluzív pizsipartira, s anyáéknál sem tervezek tábort verni. Ha szerencsém van még elérem a buszt, ha szerencsém van nem lesz tele alkoholmámoros tizenévesekkel.

- Szerintem, megyek - foglalom neki össze gondolataimat -, kísérj ki, még a végén eltévedek.

- Tudom, hogy viccnek szántad - rántja meg a vállát- de az a helyzet, hogy már azon sem lepõdnék meg. - villant rám egy 100 Wattos vigyort.

Felpattan, út közben berúgja az egyik papírdobozt az ágya alá, majd pár perc keresés után a dzsekijének zsebébõl egy gitáros-kulcstartós kulccsal ajtót nyit.

Az szomszéd néni fene tudja mit keres kint a folyosón, de mintha mi megtestesítenénk minden borzalmat a földön, úgy mér minket végig. Jake rákacsint, a néni pacemakerje kis híján kiakad, és miután sértetten és fejforgatva elvonult, én is kaptam egy kacsintást.

- Szép álmokat, Soren.

- Majd még látjuk egymást. - ölelem meg.

Igazam is lett, aznap éjjel amikor én összepakolva, sietve hogy ne késsem le, lekéstem a buszt, a belsõ udvarról kiszúrtam az erkélyen. Éppen cigizett és - csupán csak spekuláció- de valakivel nagyon jót beszélgethetett, mert ennyire önfeledten mosolyogni, még nem is láttam.

***

Ha Londonban élsz, törvényszerû hogy hetente, vagy legalább is kéthetente úgy elázz, mint annak a rendje. Csodálatos egybeesés - vagy a sors keze, hogy az iroda és otthon, édes otthon között itt álldogál békésen a Fészek, mármint az a Fészek, ahova szükségserû, vagy legalább is ajánlott benézni. Benéznem.

Megnéznem. Mármint Ivant, és az elbûvölõ gödröcskéit.

Délután van, még jócskán zajlik a nap, de elszórva akad egypár ember. Ivan a pultnak dõlve, unottan ugrál csatornák között, pár ismerõs érdeklõdik, még mindig szakad e az esõ, és én csak futtában rázom meg csuromvizes tincseim, prezentálva hogy; az nem kifejezés. Ruháim annyi nedvességet szívtak magukba, amelybõl egy etióp falu vígan elélne egy évig, cipõimben kacsaúsztató, táskámat már ki sem merem nyitni, még a végén árvizet szabadítok szeretett törzshelyemre.

Ivanhoz indulok, õ mosolyog vagy vigyorog, talán csak koncentrál hogy bemérje ki a víziszörny aki felé tart, de amikor elérek és a kelleténél jobban és fájdalmasabban csapom le a szemüvegem, már biztosan vigyorog.

- Van az a dolog, elég új találmány. De biztos hallottál már róla - hajol közelebb bizalmasan, majd suttogva folytatja: - esernyõnek hívják a szakemberek. Megvéd az esõtõl, hasznos cucc, elhiheted.

- Ó! Szóval az a valami, a fogason? Sosem tudtam , hogy mûködik. - rántom meg a vállam- Mindig azt hittem telefontöltõ. Ez mindent megmagyaráz!

- Látod? A Fészekben mindig új dolgokat tanul az ember. Terjeszd az igét! Egyébként, kérsz valamit inni?

- Kávé? - nézek fel rá kérdõn, egy pillanatra elgondolkodik, majd a fejével a háta mögé int, teljesen szabadkezet adva a (valószínûleg elsõ világégés után fent maradt) kávéfõzõ felett.

- Ha betudod üzemelni, annyit iszol, amennyit csak szeretnél - mosolyodik el újra; már éppen hiányzott. Elveszi a kabátom és a pulóverem, és felaksztja egy fogasra a fûtõtest mellé, aztán eltûnik.

A gép rozoga, de totál használható, és legnagyobb örömömre még cukrot is találok, úgyhogy a jókedvem garantált, fõleg, amikor az ajtóban megjelenik Jake. Ha lehetséges, még nálam is jobban elázott, maga mögött vízcsíkot hagy. Hirtelen úgy fest, mintha dühös lenne, de amikor közelebb ér, szája ugyan úgy mosolyra áll, mint mindig; ami akaratlanul is felveti bennem a kérdést, hogy vajon én vagyok alapvetõen piszok goromba, vagy a körülöttem lévõ emberek piszok vidámak?

Elhúzza elõlem a poharat, meglötyögteti, beleszagol és meghúzza; érdeklõdik hogy mióta szoktam rá a cukormázra, majd átugorva a pulton valami "iható" után kutat. Közben Ivan is visszatér köreinkbe, és Jaket meglátva szinte felragyog.

- Meghallgatták az imáim, és leváltani jöttél?

- Csak erre volt dolgom, aztán az esõ..

- Üdv itthon. - bököm oldalba, félbeszakítva mondandóját.

- Ki kellene raknom egy táblát, hogy esõs idõ esetén még a protekciós vendégek is kerüljék a helyet . - gondolkodik el Ivan, végignézve a sáros lucskos padlón, amit mi (és minden más idetévedt) hagytunk magunk mögött, de neki kell majd feltörölni. - Légyszi, hogy ne tûnjek nagyon bunkónak.

- Azt értem, hogy a mesés kisugárzásommal amely idevonzz minden kedves és kevésbé kedves embert, na meg a hõsiességemmel, hogy szerdától-szombatig váltalak...

- Fizetek érte. Az nem hõsies.

- ... szóval, hogy én kiérdemeltem a protekciót. De Soren? - néz Ivanra érdeklõdõen Jake. Ha nem látnám rajta hogy tényleg érdekli, hogy nem csak szurkálódásból kérdezi, talán még meg is idézném sértõdött-Sorent, de az igazság az, hogy engem is érdekel.

- Azt õ festette. Mármint tök egyedül. Csak úgy. - bök az egyik oldalsó falra Ivan. Már majdnem el is felejtettem, hogy mire nem vetemedtem, hogy felkeltsem a figyelmét. Végül is bejött; de ahogy elnézek a túl nagy és túl groteksz falfirkán, legszívesebben letagadnám. Elakartam vele hitetni hogy egy született mûvészzseni vagyok, meg mennyire elvont és megnemértett; azt mondta tetszik, de én nem vennék rá mérget. Én spec tíz körömmel kaparnám le, így utólag.

- Ó, ha ennyibõl áll hogy VIP legyek, festek egy újat. - ajánlkozom gyorsan, és õ bele is egyezik. Úgyhogy majd egyszer. 

HÉTFÕ

Határozottságomra egy gyors búcsúval válaszol, visszasiet a barátaihoz.  Az este további részében nem igazán látom, de hogy õszinte legyek; nem is nagyon keresem. Lefoglal az új hely, és a megannyi ismeretlen arc. Az Ivantól kapott információknak hála megtudom, kik a ma jelenlevõ törzsvendégek, és inkább ezekre az emberekre koncentrálok.
Az idõ könnyen tovaszáll, hajnal öt lesz, mikor drága újdonsült barátom, Roy egyre feltûnõbben hadakozik a gravitációval.  Bizonytalanul imbolyog, arcán levakarhatatlan vigyor, elég bõ mennyiségû italt fogyasztott.  Utóbbi köszönhetõ annak, hogy Ivan idõ elõtt bezárt, és csak öten maradtunk iszogatni. Valamit csakugyan kezdeni kéne vele, szóval a pultos nyugalmáért, az én lelki békémért, és annak hiányában, hogy más nem hajlandó rá, én leszek Az Az Ember, Aki Csinál Is Valamit. Elé állok, kezemet a vállára rakom, és amennyire csak tudok, komolyan nézek rá.
- Na, figyelj, mondanom kell valamit –kezdek bele, és várok valami megerõsítõ reakciót. Hát azt pont nem, de bamba tekintetet bõségével kapok. Rám vigyorog, majd annyit mond: - Nem! –És ezzel kioson elõlem feltartott karokkal.  A zenegéphez fordul, nem mûködik neki, de azért felém fordul és táncolni kér fel két mackóölelés között.

A srácokkal lekonzultáljuk, hogy én viszem haza, mert;

•    valamiért én vagyok a legjózanabb
•    a többiek tömegközlekedéssel mozdulnak majd csak reggel valamerre
•    azt mondják, arra lakik emerre én. Ebben nem vagyok olyan biztos.

Hát így történik, hogy egymást átkarolva bicegünk reggel hat órakor hozzánk, mert ahányszor kérdeztem meg hol lakik pontosan, annyiszor mondott teljesen mást.  A húsz perces sétából, negyven varázsolódik, és már hét óra, mikor végre ágyba kerül, és jó részeghez méltóan ki is dõl. Követem a példáját, ágy hiányában mellé fekszek, de aludni sem a bûztõl, sem rúgdolózó mozgásaitól nem tudok. Úgy látszik nekem kötelezõ az after.  Elõkapom a telefonom a közösségi oldalak lecsekkolásához. Visszajelölök, visszaírok, görgeteg; tíz perc után ezt is megunom. Kimegyek a konyhába, még kipakolva sincs.

 A helység padlója poros és friss vakolat szagú, a hûtõn a sarki pizzéria szórólapja és felesleges emlékeztetõk.  A dobozok hadán átküzdve magam megkeresem azt, amelyikben a mikró van, és beüzemelem.  Hûtõ létezésébõl következik pár ehetõ feltételezése, de csak egy csomag mini virslit és salátát találok. Végül is, ha az ember egyedül él, nincs, aki megvegye helyette a dolgokat. Azért az elõbbit gyorsan megsütöm.

A mikrót öt perce állítom, míg az készül, én a teraszon akarok szublimálni. Töltök magamnak öt szál cigarettát, és immár a friss levegõn szennyezem magam.  Szennyezném, ha a gyújtóm pont nem most döntött volna úgy, hogy elkezd haldokolni. Biztos vagyok benne, hogy azért csinálja, mert azt hiszi így megment, de valójában csak megnehezíti az életem. Naiv, ha azt hiszi, nem veszek másikat. Ez amúgy is csak egy sima zöld darab volt; az öngyújtó nem öngyújtó meztelen nõk, vagy macskák nélkül.  

A –nagy valószínûséggel még nem teljesen józan- gondolatmenetembõl Soren ránt ki.  Velem szemben integet az üvegen keresztül, mint ahogy anno gyermekkorunkban tettük ezt. Visszaintek neki, a számra akaratlanul is mosoly húzódik. Azonban nem egyedül van, húga ott sántikál mellette, és talán jobban örül nekem, mint bátyja. Még egészen pici volt, mikor elmentünk, mégis emlékszik rám.  Akármennyire húztam még kölyökként az agyát, azzal párhuzamosan ugyanannyira szerettem õt is. A zsebembe nyúlok a telefonomért, és már üzennék is Sorennek, ha egyáltalán meglenne a száma. Ennek hiányában csak elmutogatni tudom, hogy jöjjenek át.  Szerencsére ezt még érti, és kisebb átgondolás után eltûnnek a látókörömbõl egy idõre. Míg átérnek, annyit megteszek, hogy ha a csizmát nem is, a pulóverem és a felsõm átveszem –ugyan az illatom nem lesz kellemesebb, de legalább kevésbé alkohol szagú. Ha erre parfümöt fújok, az segít?  Ledobott ruháim átszagolván rá kell jönnöm, hogy ennél rosszabb nem lehet, szóval magamon kívül a fél házat körbefújom, ablakot nyitok, Royra meg pokrócot terítek.

Két hang, ping és puff, azaz a mikró szerint kész a virsli. A saláta még kicsit fagyos, de feltételezem a forró virsli megolvasztja. Így történik hát, hogy a hirtelen kopogásra reagálva jó ötletnek tûnik, saláta levélbe tekert, tulajdonképpen hot doggal a kezemben ajtót nyitni. A reakcióik viszont nem errõl árulkodnak.

-  Egészségedre! - szól Karen fintorogva, mihelyst belép.
-  Kérsz te is? - tartom felé gusztusosan a tenyerembõl kínálva neki.
-  Jajj, persze, mindjárt kettõt!
-  Te tudod - rántom meg a vállam - Több marad nekem. Na de gyertek beljebb is, cipõt le ne vegyetek.
-  Engem meg sem kínálsz? - kérdez rá Soren a nappaliba érve színpadias sértettséggel.
-  Dehogynem - fordulok felé és a félig rágott maradékot a szájához nyomom. Undor nélkül, vigyorogva eszi meg, hugi meg, hát õ meg, nem vigyorog rajtunk. - Hogy ízlik?
-  Undorítóak vagytok! Hogy bírsz Bré” után enni? - szól közbe talán csak kötekedésbõl.
- Ugyan már, minden vágyad az, hogy utánam egyél - vágódok le a garnitúrára, õk pedig velem szemben foglalnak helyet a fotelekben.
- Ráadásul, tényleg finom volt - áll ki mellettem Soren.
Karen hatásvadászként megborzong, szóval nincs más választásom, tényleg nincs, mint hogy magamhoz húzzam, és lefogva, ránehezedve  a szájába köpjem az ételt.
-  Fujj, ne, hagyd abba! - próbálja leplezni a nevetését kevés sikerrel, ugyanis minden a szájában landol.
-  Most teljesítettem életed vágyálmát! Ez egy közvetett csók volt, örülnöd kéne!!
-  Mit csinálsz a kishúgommal Jake?!  Na ejnye... - veszi át az irányítást Soren, és immár ketten támadnak, majd döntenek le engem. A húga a lábamon, õ a derekamon ül, és a kezeimet fogja le, ami elég kellemetlen, tekintve, hogy hárman vagyunk egy olyan  kanapén, ami alapjáraton egy embernek is döglesztõ.
-  Ez határozott csalás - jelentem ki nem tûrõen.
-  Így igazságos az erõviszonyokat nézve! - érvel ellenem. Mégis kinek az oldalán áll? Jó,jó, nyilvánvalóan a húgáén.
Próbálok kiszabadulni, de nem igazán szívbõl - ha akarnám, ledönthetném magamról, de jó így egy kicsit, nézve az arany fürtjeit, a baba-borostáját, az ismerõs szemeit. Kicsit talán akaratlanul is ellágyulok. Valami régi, valami állandó tért vissza ideiglenesen az életembe barátom személyében és a folyamatos változással szemben ez igazán üdítõ.

Végül kigurulok alóluk, tompa puffanással érem a padlót. Hivatalosan is:

                            Jake        :     Soren (+ - Karen)

  1       :    0

-  Azt hiszem illik megkérdezni, de kértek valami normálist is?  
-  Egy pohár kávénak örülnék - kapom a választ Sorentól.
-  Remek, akkor szolgáld ki magad. Van az étkezõben, mi addig Karennal kimegyünk beszélgetni.
A válaszát nem várom meg, hanem a terasz felé indulok, az elõbb említettnek pedig a fejemmel jelzem, hogy kövessen.

- Nincs véletlenül tüzed? - reménykedem a teraszon leülve.
-  Mázlid van, most imádj - kap elõ egy doboz gyufát. Adok neki egy szál cigit, meg magamnak is. Az övét a gyufával, az enyémet már paraszt tûzzel gyújtjuk meg.
-  Hány éves is vagy? 15-16, és már dohányzol?
-  Nem vagy olyan helyzetben, hogy reklamálj, vagy kioktass – dõl nekem mosolyogva. Egyemmeg. Mintha az én húgom lenne. Olyan nagy már, és olyan szép; igazán nõies lett gyerek önmagához képest.
Tényleg sok idõt voltam távol, azt hiszem.
- Gyere csak, mutatok valamit –fordulok szembe vele -Tedd a szád az enyémhez közel, így, nem, nem így, vedd ki azt a szádból, na, igen, most jó,  átfújom a füstöt, neked csak be kell szívni… Na?
-  Mi értelme ennek? - húzza össze a szemöldökét közvetlen az élmény után, mire csak ráragyogok egy fél mosollyal.
-  Most próbáld ki te is.

Végül is, a szám felé fújja a füstöt, fõleg az orromba, de hát ez betudható annak, hogy Soren pont most dönt úgy, hogy kezében egy kalózos bögrével, csatlakozik. Az elõbbi jelenetet szó nélkül hagyja. Egyrészt, mert nem érdekli, másrészt merem gondolni, tudja, hogy nem akarnék semmit a húgától.

- Nem is tudtam, hogy dohányzol Karen. Csalódtam benned –biggyeszti le az ajkait.
- Hagyd csak, én vettem rá.
- Akkor az a sajnálatos, hogy csupán miattad belement –ül le közénk.
- Jól tudod, milyen ellenállhatatlan tudok lenni –fújom most az õ arcába a szürke leheletem, majd megkísérlek rákacsintani. Nem hiszem, vagy legalábbis nem úgy tûnik, hogy értékeli.
- Bárcsak –sóhajt – ilyen lelkesedéssel pakolnál, vagy takarítanál ki. Szörnyû állapotok uralkodnak odabent.
Csakugyan így lenne?
- És ugye tudod,–fogytatja –hogy Roy fekszik az ágyadban?

Ez valami témaváltási kísérlet?
- Persze, –hagyom rá - anyának igaza van –majd felállok a két testvér közül, miközben ráharapok a csikkem égõ oldalára eloltás céljából.
- Ülj már vissza egy pillanatra, nyugodj meg és beszélgessünk egy kicsit komolyan is.

A hangja se nem könyörgõ, se nem parancsoló, szimplán csak megkér. És ki vagyok én, hogy vágya útjába álljak?
Nem tudom, hogy mit várhat tõlem. Az okok és célok, amikre kíváncsi lehet, nem lényegesek és talán nem is determináltak. Igazán tudhatná, hogy fontos nekem, hiába tíz év a tíz év. A kölcsönös érdeklõdés addig maradhat fent, míg meg nem ismer igazán; õszintén, nem akarom, hogy kiábránduljon. És ezek nem mártír gondolatok; tény az, hogy csak addig bálványozol valakit, míg a közelébe nem kerülsz.

- Rendben –dõlök a korlátra –mirõl szeretnél beszélgetni?
- Meddig leszel itthon? –teszi fel elsõ kérdését. Feláll õ is, mellém lép, és közvetlen rám néz. Szemkontaktust akar.
 - Kettõt és könnyebbet.
- Jake –szól fel hozzánk az ülõ Karen nyomatékosan.
- Nem tudom, tényleg. Még eldõl. Munka miatt vagyok itt.
- A Fészek? –kérdezi drága barátom, én pedig megadom magam és visszanézek rá.
- Hajós munka, de elég kiszámíthatatlan, és nem is biztos, tudod. Szóval még egy ideig biztosan örülhettek nekem.
- El sem tudod képzelni –forgatja meg szemeit. A válasza hiába ironikus, tudom, hogy komolyan gondolja. A régi Soren komolyan gondolná.
- Na gyere, öleld meg a mamit – és ezzel a mondattal keblemre ölelem, és nem is engedem, akárhogy is kapálózik.
- Amíg nem adod meg magad, biztosan így maradsz.

Megmakacsolja magát, tehát erõsebben szorítom. Aztán épphogy leüti háromszor a kezét, jelezve, hogy elbukott, Karen feláll, és közli, haza kell menniük. Anya’ megdobta õket egy üzi’vel, hogy most már haladjanak haza.


- Üdvözlöm Marie-t, valamikor nézzenek át õk is –célzok a szüleikre.
- Ó, biztos lehetsz benne, hogy áthív majd vacsorázni, – mondja az idõsebbik – fõleg, ha megtudja, milyen szennyet is eszel –kacsint rám. Válaszul csak mosolyogva megrázom a fejem.

Kikísérem õket, az idõ már amúgy is délutánra jár, szóval ideje Royyal hazaszenvedni.

*(…)oOo(…)*

Még az este visszatalál hozzám Soren. A teraszról láttam, ahogy kezében egy bögre kávéval, tulajdonképpen az én kalózos bögrémmel sétál –mint kiderült- a wc-re, mert még animált. Este tizenegykor. Oké.
Szóval áthívtam (már a száma is megvan!!!), és most itt fekszünk elméletileg az ágyamon, gyakorlatig meg, hát gyakorlatilag meg egymáson.

- És ezekben mik vannak? –kezd bele egy újabb ágymelletti doboz felkutatásába. –Lapok…? Versek? –tanulmányozza õket összehúzott szemekkel.
- Is, többek között. Dalszövegek, versek, gondolatok. Egyet elolvashatsz, ha gondolod –ajánlom fel megelõzve a kíváncsiságát.

oOoOoOoOoOoOoOoOoOoOoOo

- Érdekes. Kirõl írtad?
- Majd egyszer elmondom – és tényleg így gondolom. Még nem állok készen rá.
- Köszönöm.
- Ugyan mit?
- Hogy elolvashattam. Megnyíltál elõttem –vigyorog rám. Ez egy régi vers. Mit számít már?

Valahogy olyan, mint régen. Akármennyire szeretném Soren figyelmét fenntartani azzal, hogy nem engedem be magamba, most mégis itt van, és beszélgetünk. Azt hiszem, már lekéstem ezt.

- Jake?
- Igen?
- Van valami, amirõl beszélnünk kéne–vált komolyra az arckifejezése. Leszáll rólam, és felül. Én is így teszek vele szemben.
Várakozóan nézek rá, és a hatás kedvéért gyengéden megszorítom a könyöke alatt. Megbízhat bennem, bármirõl is van szó.
- Vagy talán csak hallgatnod kéne.  Szóval, hát szóval, a férfiakat kedvelem, és szerintem ez tök izgalmas, és jó dolog, és nem kéne, hogy nagydolog legyen--
Nem hagyom, hogy bejezze, öleléssel fojtom belé a szót.
- Tényleg nem kell nagydolognak lennie. Hé, ez tök jó, tényleg, én örülök neked –engedem el a mondandóm végén, hogy gyorsan vissza tudjak reagálni, a most írt Evának. Illedelmesen megvárja.
- Na, bocsi. Szóval. Mióta tudod? Van most valakid? –bombázom le most én a kérdéseimmel.
- Elég régóta, és tulajdonképpen nincs.
- Csak tulajdonképpen nincs? Ha egyáltalán nem lenne, azt mondanám, próbáljuk ki.
- Mármint micsodát?
- Mindig is csinálni akartam egy fiúval –rántom meg a vállam, aztán gyorsan helyesbítek –mármint, csak a csókot.
- Ha gondolod, benne vagyok –válaszol kis töprengés után.

Nos, ha péntek este, akkor borzalom és szuicid hajlamok. Egy ideje már foglalkoztat a kérdés, hogy vajon az alattunk lévõ irodában mindenkinek, de mindenkinek pénteken van szülinapja, vagy egyszerûen csak szeretnek minket idegesíteni? Ezek az újságírók tán maguk Lucifer küldöttjei, akik csak azért kerültek ide hogy megkeserítsék (még jobban) az életünket, s nem is állhatok messze az igazságtól, mert pletykalapjuk címében szerepel a "pokol" szócska.

Brenda a nyomtatót püfölni; mintha ettõl változna a tény, hogy nem mûködik, Victor fülein fejhallgató;  talán elfelejtette hogy ezt a zajt képtelenség túlordítani és ó, a fantasztikus négyes utolsó tagja; a pétekesteisittrohadók gyöngyszeme; Tarek ügyet sem vetve ricsajra, rendíthetetlenül pötyög e-maileket a szponzoroknak.

Nagyjából akkor unom meg, amikor Brenda tenyere negyedszerre találkozik a nyomtató oldalával, és már rég az ajtóban rángatom magamra a pulóverem, amikor két szitokszó közt utánam szól hogy a Fészekben találkozunk. Tarek csak nevetve üdvözletét küldi Ivannak, Victor pedig rám sem figyelve int kettõt, s a mai napom az irodába le is tudva.

-.-.-.-

Amikor beléptem, a zene szinte mellbevágott, illetve fülön is rúgott az énekes nyávogó, szinte már rikácsoló hangja, amint egy sosemvolt szerelemrõl énekel. A háttérzene kellemes, az emberek csak éppen lézengnek; néhányan telefonjukat nyomkodják, valószínûleg hatvanhat képpel gazdagítják a közösségi platformokat, néhányan már részegek, de van, aki csak a pultál ül, és idegeneknek ossza a random életbölcsességeit.

Nos, ha péntek este, akkor Fészek és Ivan. A pult mögött áll, s amint megpillant rám mosolyog avval az elképesztõen fehér már-már vigyorával, s int; nem kell kétszer mondani, már vágódom is hozzá, és igyekszem a legkevésbé rajongó arckifejezésemet felvenni.

- Hosszú nap? - ragyog rám, de mielõtt teljesen felém fordulna, még elveszi az aprót, amit pár pillanattal ezelõtt egy zöldhajú lány tett le.

- Csak péntek. Ráadásul, azokkal a hülye amerikaiakkal is nekem kellett egyeztetnem - könyökölök fel a pultra - Mondtam már hogy nem gondoltam át?

- Megeshet. - nevet fel- Ekkora tragédia volt a megbeszélés?

- Nem. Csak kurva szar olyanokkal dolgozni együtt, akiknek nem titkolt szándéka egy gyenge pillanatodban felvásárolni a, szóval konkrétan az életed. Látom rajtuk, méregetnek, latolgatnak minket. Szerintem már az adásvételi is kész, csak az aláírásunk hiányzik - rántom meg a vállam, hátha ettõl, nem is tudom, lazábbnak tûnök. - Ráadásul ma rögtönzött Justin Bieber maratont hallgathattunk végig újságíró barátaink jóvoltából.

Egy pillanatig csücsürít, feldolgozza az információt, hátam mögé pillant, majd újra mosolyog: - A pénteket túlértékelik.

- Nyilván. Veled mizujs? Kit, per mit keresel ennyire? - lesek én is hátra, ahova eddig annyira kitartóan tekingetett.

- Ma jön az új csaposunk! Jakenek hívják. Haláli a srác és, egy aranytojást tojó tyúkot fogtam ki, figyeld csak meg! Egy ideje már beszélgetek vele - mondja, mintha bizonyítania kellene érzéseit-, a napokban költözött vissza Franciaországból. - mosolyog rám, de azt hiszem, a mondat másik felét már csak magának szánta.

Mielõtt bármit is mondhatnék, egy srác lép mellém, vagy inkább Ivan elé, s valami furcsa akcentussal ejti ki nevét.

- Szia! - örül meg szakállas barátom.

- Jake vagyok; végre személyesen. - szavait továbbra is akcentussal ejti ki, s hirtelen nagyon okosnak érzem magam, mert rájöttem, hogy francia.

Diskurálnak még egy keveset, amire oda sem figyelek, túlságosan is leköt Jake kisugárzása. Arcának gesztikulálása, mosolyának íve. Rémesen ismerõs, fejemben arcát újra és újra lefuttatom - hátha, valamilyen csoda módján rájövök. Jake. Jake. Jake. Jake mi?

Gondolataimból szerelmemédesem bökése ragad ki, majd egy gyors hadarás, hogy figyeljek már picit a kasszára. Rögvest bele is egyezek és közben gyomromban ezeregy pillangó akar tovább repülni. Engem kért meg. Engem! Volt közelünkben más is, akivel bõven jóban van, de õ úgy döntött, hogy bennem bízik meg. Úristen, hát mi ez, ha nem szerelem?

-.-.-.-

Tán' húsz percet se voltak távol, amikor megláttam Ivan barna fürtjeit a távolban. Intettem neki, hogy akkor én megyek, s kocogtam is kifelé barátaimhoz. Az emberek tolongtak, hamis személyivel belógott tinik tömkelege és talán túl hirtelen ér a hideg levegõ. Victor már részeg, éppen a pandák kihalásáról tart kiselõadást. Szájukban cigi, hát persze, mi lehetne poénosabb a csoportos tüdõráknál?

- Mi újság Szöszi? Megvolt a beszélgetés a herceggel? - vigyorog Tarek, cigivel kínál, de mielõtt elutasítanám már el is rakja.

- Ó, nem. Az új csapos lenyúlta elõlem - kezeimet teátrálisan a mellkasomhoz kapom, majd a lehetõ legkomolyabban folytatom: -, de várjátok csak ki, majd én megmutatom!

- Új csapos lesz? - kérdezi Brenda.

Megrántom a vállam: - Igen. Valami Jake. Ivan oda és vissza van tõle. Francia.

- És?

- Ennyit tudok. - nevetek fel - Mi érdekel még? Nincs olyan vagány macskás zoknija mint nekem.

Kitûntet egy szemforgatással, s Victor már folytatja is a világmegváltó szónoklatát, most már a tigrisekrõl.

-.-.-.-.

Nem is tudom, az egész túl gyorsan történt. Az egyik pillanatban még a teraszon vegetáltam, hallgattam magam körül a zsivajt, barátaim csacsogását, erre újdonsült csaposunk itt termett. Gyújtót kért, ez eddig minden rendben, de amikor felemelte kezét, és aztán, ó és aztán bõrkabátja lejjebb csúszott karján, s megláttam a sebhelyt, azt a sebhelyt amit azt hiszem soha, de soha nem fogok elfelejteni.

Jake. Jake Lovet Brai.

12 évesek voltunk, amikor egyik pillanatról másikra szedték a sátorfát s Franciaországba költöztek. Tervek szerint egy rövid idõre, de ami azt illeti, talán 10 éve is volt már, hogy utoljára róla hallottam.

Szemeimet újra és újra végigfutatom rajta; bõre talán még fakóbb lett, de más nem igazán változott. Tekintete pont ugyan úgy csillog mint rég, kisugárzása magával ragad, és ezer meg egy kérdést fel is vet, például hogy tudtam elfelejteni? Hogy tudtam nem rögtön felismerni? Hát igen, magasabb sem lett - hiába a vastagtalpú bakancs.

Világos tincsei közé túr (és igen, ez sem változott), s megjegyzése, még ha röhejes is, nem ér váratlanul: - Tudom, hogy jól nézek ki, de nem gondoltam volna, hogy ennyire.

- Tuti, hogy valami hatásvadász sztorid van hozzá! - vigyorgom rá, s igyekszem totál hihetõen elõadni a tudatlant.

- Hogy mondod?

- A sebed. Mi történt vele?

- Óh. Óhhh. - szájába újra cigi kerül, így folytatja - Hát, még egészen régen történt. Egy akkori haverommal összeverekedtem, és valahogy sikerült neki kioltania az én kezemen a csikket.

- Igen? És min kaptatok össze? - lelkem már a padlón hever s nevet, én még igyekszem tartani magam. Nem tudom, örüljek e neki, hogy semmit sem változott?

- Öhm, egy nõ miatt volt. Szõke, nagy mellek, és még okos is volt.  Igazi fõnyeremény. Végül egy tõlünk két évvel idõsebb faszival kezdett el járni.

- Jake Lovet Fuckin’ Brai, te aztán nem változtál – nevetem el magam végül –Szerintem még nem mutatkoztam be. Soren vagyok. 

Megütközik egy pillantra, a név nem cseng neki ismerõsen, s én fel is háborodnék, ha fél órával ezelõtt nem jártam volna vele hasonló cipõben: - Fantasztikus?

- Soren Alvar. - próbálkozom újra

- Soren Alvar? Várj...! Az, a Soren Alvar?

S lõn megvilágosodás. Arca felragyog, vagy talán csak egóm szeretné hogy így legyen, és én örömömben legszívesebben megölelném majd elmeséltetném vele egész eddigi életét.

Ó Jake!

- Pedig szerintem az eredeti történet sokkal vagányabb, nem gondolod?

- Aszta!!Te vagy az.. Már.. 10 éve, hogy nem láttalak, öreg. 

- Így van, és ennyi idõ neked elég is volt, hogy elfelejtsd, hogyan kaptad a legvagányabb sebed. - somolygom rá, és csak reménykedni merek benne, hogy nem keltem nagyon a "láttam ám hogy nem mostál fogat" anyuka hatást.

- Ahhoz egy élet nem lenne elég. 12 évesek voltunk, – kóvályog el újra tekintete – az erkélyünkön bagóztunk. Azt beszéltük, Donna mekkora ribanc, amiért az osztályból mindenkivel járt, csak velünk nem.  Egyébként, õt késõbb megkaptam egy parti alkalmával, mindegy is. - hát hogyne, mindegy is, persze, ez tök mellékes nem? - Szóval ültünk ott este, eléggé hangosan, mert anyám benyitott. 

- Aztán én annyira megijedtem, hogy mögém kaptam a kezem, és a cigivel rád tenyereltem. - kuncogok fel, és ami azt illeti, a Donnás megjegyzése után már nem is tûnik olyan rémisztõnek. Ismétlést esetleg?

- Ez valóban sokkal jobb… igazad volt.. –vigyorg rám.

- Szívesen.

- Jó újra látni –jegyzi meg.

- Téged is. El sem hiszem, olyan régen volt már. Hogy vagy? Miért nem írtál soha? Mi történt veled? – a kérdéseim nem bírják tovább; muszáj õket kimondanom. Mennyire hiányzott már!

- Tudod, – arcáról egy picit leolvad a mosoly, de azért folytatja –Az egész hirtelen történt, események események nyakán. Akartam írni, neked is és mindenkinek, sokaknak. De. De amúgy jól vagyok. Már nem igazán lényeges, akkor mi történt. Jelenleg a helyzet, hogy itt vagyok beláthatatlan ideig. Te megvagy? Gyakran jársz erre a helyre?

- Megfordulok itt párszor. - hetente egyszer-kétszer. Háromszor. Négyszer?

- Akkor még majd látjuk egymást. –nyugtázza a tényt magában.

- Igaz, itt fogsz dolgozni! –jut eszembe. - Akkor a következõkben sokat lesz szerencsénk egymáshoz.

- Bizonyára. Folyton jársz majd gyönyörködni a jóképû arcomban. - villant rám egy 120 wattos mosolyt.

Nyelvemen van, hogy elmondjam neki: a mondat csak ott sántít, hogy a másik csapos jóképû arcában fogok gyönyörködni, de inkább csak sebtében megölelem és visszamegyek is barátaimhoz.

El sem hiszem, Jake újra itt van!

-.-.-.-

Ami azt illeti, hetente talán háromszor, négyszer bánom meg hogy elköltöztem otthonról. Legtöbbször akkor, amikor farkaséhesen nyitom ki hûtõm, aztán meglepõdve tapasztalom hogy amúgy töküres, és egyszer, szombatonként, amikor tüdõmet kiköpve szedem magam alá a lépcsõfokokat, de csak nem fogynak. A lépcsõház túlfûtött - annak ellenére hogy kint szép idõ van. Mindig is érdekelt, miért van ez. Telente általában laza fagyhalált halok mire felérek, ilyenkor meg, ó, ilyenkor meg a radiátorok tapétát mállasztóan forróak.

Felérve húgom sunyi mosolya fogd, szeme rángatózik - vagy csak kacsingat és én már ebbõl is rájöttem volna hogy mondanivalója van, de azért õ ráadásként lesegítette rólam a kabátom. Akarom mondani lecibálta.

Átrángatott a nappalin, közben elsutyorogta hogy apa alszik, úgyhogy ne csoszogjak túl hangosan, aztán a konyhába beérve, a nappalira vágta az ajtót, majd szinte ordítva közölte velem - és anyával: - Új szomszédunk van!

- Tényleg? És ki? - néz fel anya egy pillanatra a szakácskönyvbõl, de gyorsan vissza is kapja tekintetét, és hogy tovább elemezze.

- Hát nem tudom, most mondom, újak. Szerintem nem értékeltétek volna ha átordítok neki, hogy figyeljetek csak, mondjátok már el kik vagytok - hadarja el húgom, egyszuszra, ez nála valami szupererõ - Amúgy sem láttam még senkit. Csak hogy tegnap égett a villany.

- Ez még érdekes is lenne, de, tudok jobbat! Jake vissza jött.

Húgom arcán, ha lehetséges, a mosoly még nagyobb lett: - Mennyi volt az esélye, hogy pont akkor lesznek új szomszédaink, amikor Jake visszajön?

- Csak õ jött? Szülei? - vág közbe anya, miközben mûvi pontossággal mér lisztet egy edénybe.

- Nem tudom, csak pár szót beszéltünk.

- És meddig marad?

- Fogalmam sincs; gondolom nem csak pár napig, mert a Fészekbe fog dolgozni.

- És hova költözött? A közelbe?

- Anya, ha az nem került szóba, hogy meddig marad, szerinted azt azért megkérdeztem hol lakik?

Megforgatja a szemeit majd újra teljes figyelmét a fõzésnek szenteli. Húgom már a jegyzeteit gyûrögeti és fejével az ajtó felé mutogat. Arcán cinkos mosoly, tudom jól mit jelent: ideje megnézni kik költöztek Braiék régi lakásába. A ház vonzza a furábbnál furább alakokat, amióta Jake és családja elköltözött, sosem volt állandó lakó. Úgyhogy, mint teljes jogú zoomerek, Karennel mi mindig kiülünk a teraszunkra, majd a lehetõ legkevésbé feltûnõen kifigyeljük (és kibeszéljük) az új lakókat.

Nem, az egyáltalán nem beteges, ugyanmár.

- Fogadjunk, hogy megint swingerek lesznek. - neveti el magát Karen, majd a levágja magát a lehetõ legkevésbé rozoga székre.

- Szerintem inkább valami lecsúszott zenész vagy író.

- Remélem skizofrén. Dannel tök jól elbeszélgettem.

- Más, 15 éves lányok egy vele egykorú csodafiút várnak. Te meg egy pszichés betegben reménykedsz. Ez szuper.

- Hát figyelj, felõlem lehet velem egykorú. A kettõ nem zárja ki egymást. Amúgy is, kikérem magamnak; más 15 éves lány nem tanul ilyen szar tételeket feleslegesen, úgyhogy nekik van idejük csodafiúkat várni. Ez is a te hibád - morgolódik, majd lapoz egyet füzetében, de olyan erõvel, hogy a világ nyolcadik csodája hogy nem szakadt ki a lap.

- Most mér'?

- Mert mindig hozzád hasonlítanak. Ha matekon tudok valamit: csoda, hogy nincs olyan húgyagyam mint neked, ha francián nem tudok valamit: a bátyád ezt tudta volna! Hajt a megfelelési kényszer, na. Tessék, itt egy tipikus Z generációs vonás. Örülsz?

- Túl sokat olvasol.

-.-.-.-

Talán ha fél órát üldögélhettünk kint, amikor húgom pisszegett kettõt, majd a szomszéd terasz felé bökött. Szerintem nem esett le neki, hogy ez feltûnõbb mintha csak szólt volna, de persze, ha totally spies akar lenni, hát csak tessék.

Szomszédunk bekötetlen bakancsos lábai szinte már ritmusosan dobogtak a márványon, nadrágja egyik térdénél lyuk, sötét pulóverén bandalogó virított. Világos tincsei kócosak voltak; némelyik még arcába is lógott. Teljesen lekötötte öngyújtója, kattogtatta, pöckölgette de hiába, cigarettájából minden szállt, csak füst nem.

Nos igen, az új szomszédunk nem igazán volt új; ugyanis a túloldalon Jake küszködött egy gyufa meggyújtásával. Habár a helyzet egészen úgy állt, hogy ez a gyújtó eszköz sem lesz hasznára, szája még így is mosolyra állt.

Igazából fel se fogtam igazán, már rögtön integettem neki, mihelyt rám, illetve ránk emelte sötét szemeit - talán elõtört belõlem a nosztalgia, amikor még kamaszkorunkban éjjelente rejtett üzeneteket mutogattunk a túloldalra (aminek persze az lett az eredménye, hogy félreértettük egymást, aztán napokig szóba sem álltunk...), vagy talán csak bemagyarázom magamnak, és ehelyett csak egy idióta vagyok aki túlrajongja a helyzetet.

De Jake visszainteget és mosolya talán túlságosan is gyönyörû, mert a fejembe gyorsan bele is fészkeli magát a gondolat; szerdán nem ártana bekukkantani a Fészekbe. 

HÉTFÕ

Állítólag, hát állítólag a Fészekben vagyok, és ezzel kapcsolatban eléggé vegyes érzéseim vannak. A pulthoz sétálok, csiszolt fa az egész, a csaposhoz fordulok, õ meg csupa szakáll és jókedv.
 - Ivan? –érdeklõdöm, hogy õ-e az én emberem.
- Szia! –kapcsolódik ki egy éppen folyamatban lévõ beszélgetésbõl –Mit adhatok?
- Jake vagyok; végre személyesen.
- Ó, Jake! –örül meg nekem –De jó végre találkozni! Hogy vagy?
- Igazán remekül, köszönöm.
- Gyere, meg is mutatom neked a hátult’, hogy ne raboljuk az idõd.
- Okés, jól hangzik.
Megböki az egyik bárszéken ülõ srácot. –Hé, be tudnál állni egy pár percre? Sietek vissza, csak megmutatgatok neki –céloz rám – pár dolgot. Vagy az is elég, ha csak figyelsz a kasszára.
- Rendben van, akkor úgy veszem, meghívsz egy whiskykólára –egyezik bele Srác.

Ivan átugrik a pulton, és magyarázni kezd. Elmondja a teendõimet, meg, hogy a következõ héttõl pontosan mi is lenne a feladatom. Körbevezet a kocsmában; 21 terem, többek között ez tartalmaz egy koncerttermet, mosdót, teraszt, játékszobát, és egy igazán otthonos hangulatú üldögélõt is.
Gyakran rendeznek programokat, általános, hogy minden héten van valami. A valami lehet karaoke, koncert, elõadás, élõzene, tehetségest, vagy épp, amit kitalálnak. 
Hamar letudjuk az egészet.

Ami azt illeti, pont olyan, amilyennek képzeltem õt az emailezések és telefonhívások alapján. Jóképû meg vagány, jó a szövege; a nõk álma lehet. 

- Az önéletrajzodban azt írtad, ha jól emlékszem, már dolgoztál hasonló helyen? –hadarja el kis gondolkozás után. Vajon mit felejtett el.
- Igenigen, egy olyan másfél évet. Aztán elköltöztem. Klassz kis hely volt, valamivel, vagyis, igazából jóval kisebb területû, mint ez, de a forgalom megvolt ennyi, sõt.
- Remek, akkor nem kell külön betanítani –jelenti ki inkább, mintsem kérdezné.
- Azt hiszem meg leszek nélküle.
- Akkor meglennénk. Iszol valamit, mielõtt lelépsz? –érdeklõdik, mert újra a pulthoz érünk.
- Néztem az itallapot, szóval legyen a legkevésbé buzisabb sört. –vigyorgok rá, célozva a hatalmas választékra.
- Citromos kézmûves sör, vettem –veszi át a csapos szerepét már õ.
- Hogyne, az hiányzik még csak ahhoz, hogy jó péntekestém legyen –forgatom meg a szemeim nagylelkûségén.

Közben az idõ elteltével párhuzamosan a vendégek száma is nõ, úgyhogy inkább a teraszt választom a folytatáshoz. A sört természetesen azért megvárom.
Átvergõdöm magam a heringpartin, bár kint se sokkal jobb a helyzet. Ráharapok egy cigarettára, majd a zsebeimet kezdem el áttapogatni. Gyújtó hiányában a mellettem álló társasághoz fordulok.
- Skacok, nem tudnátok tüzet adni?
 Az egyikük elõkapja, mármint tökre csak a gyújtót, és megsegít.
- Kösz, haver.
- Nincs mit –ver vállba – jól halljuk, hogy te fogod váltani hétfõtõl Ivant?
- Lehetséges, barátom, lehetséges.
- Na fasza, akkor csak annyit akarunk mondani, hogy elég gyakran kaptunk tõle ingyen piát, ha érted.
A szemöldökhúzogatás miatt akkor is érteném, ha alapvetõen nem akarnám…
- Ne aggódj –intem le- továbbra is fogtok, mikor épp õ lesz mûszakban.
Ironikus bólintások, és még kevés felszínes társalgás után bemegy a társaság, egyedül az a Srác marad kint még „levegõzni”, aki az elõbb beállt kiszolgálni.

Igazából, meghitt újra itt lenni. Az ismerõs utcák, a megszokott íz és szag, mert én mondom, Londonnak ilyenjei is vannak: erdei gyümölcsös lekvár romlott hallal, meg enyhén szmogozott levendula. Igen. És hiányzott, a francba is, mert ebbõl sosem elég, újra és újra, és minden egyes alkalommal ismét belészeretek. Ha már példánál vagyunk; az összes eddigi országot, ahol jártam csak megfektettem, de Anglia, az én Angliám, az én Londonom, õ a nagy betûs NÕ. Minden, amit akarhatsz, amit valaha akartál. Nem csak a testéért vagy vele.
 Egészen más ebben a városban egy kocsmában ücsörögni, mint bárhol máshol. És élvezem, az ég csillagos, az idõ jó, az emberek pompásak. Várj, javítok; élvezném mind ezt, meg a hirtelen elõbukkanó hazaszeretetemet, ha Srác nem bámulna ennyire megrögzötten.

- Tudom, hogy jól nézek ki, de nem gondoltam volna, hogy ennyire… - töröm meg a csendet két füst között. Csak megforgatja a szemeit.
- Tuti valami hatásvadász sztorid van hozzá –bök fejével a karomra egy fél mosollyal kísérve.
- Hogy mondod?
- A sebed. Mi történt vele?
- Óh. Óhhh. –számba rakom a cigit, és úgy kezdek gesztikulálni - Hát, még egészen régen történt. Egy akkori haverommal összeverekedtem, és valahogy sikerült neki kioltania az én kezemen a csikket.
- Igen? És min kaptatok össze?
- Öhm, egy nõ miatt volt. Szõke, nagy mellek, és még okos is volt.  Igazi fõnyeremény. Végül egy tõlünk két évvel idõsebb faszival kezdett el járni.
- Jake Lovet Fuckin’ Brai, te aztán nem változtál –röhögi el magát Srác, és én sem tudom visszafojtani az elõbukkanó mosolyt.  Az orra felgyûrõdik nevetés közben. –Szerintem még nem mutatkoztam be. Soren vagyok.
- Fantasztikus?
- Soren Alvar.
- Soren Alvar? Várj..! Az a Soren Alvar?

S lõn megvilágosodás. A csontjaimba szúr az érzés, nem tudom elhinni. Soren, az én Sorenem.

- Pedig szerintem az eredeti történet sokkal vagányabb, nem gondolod? –érdeklõdik fejét félrehajtva.
- Aszta!!Te vagy az.. Már.. 10 éve, hogy nem láttalak, öreg.
- Így van, és ennyi idõ neked elég is volt, hogy elfelejtsd, hogyan kaptad a legvagányabb sebed.
- Ahhoz egy élet nem lenne elég.12 évesek voltunk, –emlékszem vissza – az erkélyünkön bagóztunk. Azt beszéltük, Donna mekkora ribanc, amiért az osztályból mindenkivel járt, csak velünk nem.  Egyébként, õt késõbb megkaptam egy parti alkalmával, mindegy is. Szóval ültünk ott este, eléggé hangosan, mert anyám benyitott.
- Aztán én annyira megijedtem, hogy mögém kaptam a kezem, és a cigivel rád tenyereltem.
- Ez valóban sokkal jobb… igazad volt.. –vigyorgok rá ironikusan.
- Szívesen –viszonozza.

Elnézek rajta. Megváltozott. Régen egy zsiráf volt, ma már egészen pici –bár magasabb nálam. Megnõtt a haja, és azt kell, hogy mondjam, borzalmasan néz ki. Elegáns inget visel félregombolt nyakkendõvel és pamut felsõvel. Szûkített nadrágja alól kikandikálnak a mintás zoknijai. Imádom, hogy ez megmaradt benne. Még most is jól áll neki.

- Jó újra látni –jegyzem meg õszintén.
- Téged is. El sem hiszem, olyan régen volt már. Hogy vagy? Miért nem írtál soha? Mi történt veled? –bombáz le a kérdéseivel.
- Tudod, –kezdek bele kicsit lelombozva. Nincs meg benne az a közvetlenség, hogy az életünk helyett a napunkról beszélhessünk, egyelõre nincs –Az egész hirtelen történt, események események nyakán. Akartam írni, neked is és mindenkinek, sokaknak. De. De amúgy jól vagyok. Már nem igazán lényeges, akkor mi történt. Jelenleg a helyzet, hogy itt vagyok beláthatatlan ideig. Te megvagy? Gyakran jársz erre a helyre?
- Megfordulok itt párszor.
- Akkor még majd látjuk egymást. –nyugtázom a tényt magamban. 
- Igaz, itt fogsz dolgozni! –jut eszébe.  - Akkor a következõkben sokat lesz szerencsénk egymáshoz.
- Bizonyára. Folyton jársz majd gyönyörködni a jóképû arcomban –jelentem ki magabiztosan. Ez így lesz, most megmondom.