Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Yaoi)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


<<1.oldal>> 2.

Ash2017. 02. 13. 02:09:52#35022
Karakter: Caeso



 A kellemetlen beszélgetésen túljutva kellemes vizekre evezünk szó legszorosabb és átvitt értelmében is. Boldogsággal tölt el a tudat, hogy Arrius – magamban már a nevén merem szólítani, de ez megmarad elmém rejtett zugaina homályában- csak az enyém én pedig kizárólag az övé vagyok. Soha sem mertem volna azt gondolni, hetek alatt beszélhetünk már szerelemről. Abban sem voltam biztos, hogy létezik szerelem, hisz még ma is kételkedem benne. Egy biztos: bármit megtennék azért, hogy biztonságban tudhassam, nem sajnálnám érte az árat még ha saját káromra is kéne fizetnem!
Még az a buta ló is boldoggá tesz, még az a félelmetes éjsötét jószág is jámbornak tűnik, ha vele vagyok. A tenger sem vad, a nap is szépen süt, hiszen neki ragyog, érte kel fel és miatta bukik alá. 
Boldoggá szeretném tenni, mert boldoggá tesz.

 Magabiztos állítással jelentem ki, én bizony tudok úszni, talán már a tógát is bontani kezdeném magamról, hogy be is bizonyítsam igazam, ám megállít cselekedetemben.
Duzzogok ugyan egy darabon de a látvány melyben részesülök miután megérkezünk a rejtett paradicsomba mindenért kárpótol. A vakfolt sziklákkal van kicsipkézve, melyekben megannyi kisebb-nagyobb barlang van. Némely barlangot csak akkor lehet elérni, ha a tenger visszahúzódik medrébe. Persze én ezt csak kedves csókunk után tudom meg. Szégyellnem kéne magam, hogy létezik a földön olyan dolog, mely jobban felkelti a kíváncsiságom, mint a saját gazdám, de ő ezt láthatólag cseppet sem veszi a szívére, mi több mintha szórakoztatná.
- Mégis hogyan léteznek ilyen helyek és hova megy a tenger? Miért megy vissza a medrébe? Egyáltalán miért lép ki onnan?
- A holdnak különleges ereje van ami befolyásol mindent, legyen az élő vagy élettelen.- kezd bele az okításba míg béna kezemre fog, s magához vonva ölel. Így indulunk el a sötét homokkal borított vékony ösvényen melyet kétoldalról ölel körül a végtelen kékség.

Egy tőlünk nem messze fekvő, szigetnek tűnő földrész felé tartunk.
- Oda felé száraz lábbal átjuthatunk,, mert a hold befolyásolja a tenger mozgását és jelenleg elapadt a vize. Hamarosan azonban már csak csónakkal lehetne átkelni, mert a tenger visszahódítja azt ami az övé.
- És mi lesz velünk, ha odaérünk és ellep minket a tenger?- kérdem riadtan.
- Azt mondtad tudsz úszni!- incselkedik kedélyesen. Felfújva az arcom nézek fel a férfire, mire az nevetni kezd.- Egyet se félj, napnyugta után egészen pirkadatig ismét megnyílik az út a teknős szigetről, addig pedig megismered a helyet, amit én gyerekként fedeztem fel. Hidd el, el fogja nyerni a tetszésedet! 


Az úr valóban nem hazudott, mikor azt mondta lélegzetelállító látványban lesz részem. A történet szerint a teknős sziget azért nyerte el ezt a nevet, mert mikor gyermek volt egy hatalmas teknőst követett egészen idáig aki megmutatta neki ezt a csodálatos szigetet. A teknős sziget nem nagy terület, leginkább csak sziklákból áll, amit gazdagon pettyeznek a barlangok melyeket idegenek vagy az évek vájtak a szürke falakba. A rövid sétát követően be is térünk egybe, melynek magasabb szintjeire gondosan elkészített, magába a sziklába faragott lépcső vezet fel egészen egy széles párkányig. Bizalmatlanul tekintek a barlang teteje felé, Arrius bátorítóan a hátamra cirógat. 
- Nincs mitől tartanod, ez az én titkos rejtekhelyem. Mikor magányra volt szükségem mindig ide vonultam vissza. Menj csak, ne félj.

Nógatására elindulok, lassú léptekkel koptatom a sötét fokokat. Gazdám letörölhetetlen mosolya egyre inkább szélesedik ahogy felfelé haladunk, hangulata velünk együtt éri el a tetőfokot. A szám is tátva marad az ámulattól. Alulról soha sem gondolná az ember micsoda gazdagság várja fent. Mesteremberek kezeinek munkáját dicséri a hatalmas teraszra emlékeztető széles sziklapárkány. A szikla pereme szépen megmunkált fakorlátokkal van elkerítve, a talajt vastag, kézzel szőtt számomra ismeretlen szőnyegek díszítik. A sziklafalba faragott mélyedésekben lefedett boros s vizes karafok sorakoznak, egy másik lyukban kincsek, megint másikban tekercsek, a harmadikban finom olajok, s még sorolhatnám.  A legérdekesebb dolog azonban mégsem ez. Az ágy különleges kialakítású, bár nem egészen mondható ágynak, ettől függetlenül nehéz függönyök veszik körül a fakeretet. Elheveredve a fekvő alkalmatosságban gyönyörű látvány tárul elénk, maga a tengeré. 
- Tudom, megígértem, hogy ma úszunk, de arra gondoltam talán nem haragszol meg. – csendül fel a hangja mögöttem, erős karjai hátulról a derekamra fonódnak, sima állát a vállamnak szegi, így figyeli a csodálatos panorámát. 
- Nem tudok rád neheztelni nagyuram, még soha sem láttam ennél gyönyörűbb helyet… bárcsak soha sem kéne innen elmennünk! Bárcsak örökre itt maradhatnánk és boldogak lehetnénk! 

Szavaim hallatán lágy mosoly kúszik az arcára, megfordítva simít két kezével az arcomra, lehajol és ismét megcsókol. A nyakába karolva viszonzom, az ágy irányába kezdek hátrálni, hogy aztán odaérkezve rádőlhessek, őt pedig magam után vonhassam. Felém könyökölve cirógatja ki két ujjával a kósza tincseket homlokomból, elmélkedve fürkészi szemeim. 
- Tudod miért teknős sziget ez a sziget? 
- Már elmondtad, nagyuram! Egy teknős vezetett el ide! 
- Igazából azért nevezik teknős szigetnek, mert olyan, mint egy teknőspáncél. Aki fél valamitől az elrejtőzhet itt a házában és soha sem találják meg. Aki pedig félt valamit, az elrejtheti ide a kincseit és azt csak is ő találhatja meg annak utána. 
- De hisz te semmitől sem félsz, nagyuram! – vágom rá azonnal a magabiztos választ. 
- Buta Caeso, rengeteg mindentől félek… Félek attól, hogy a fiamnak bántódása esik, félek attól, hogy a hatalmamat rosszra fogják fordítani és félek attól is, hogy elveszítelek téged. Ha elveszíteném Luciust vagy téged…azt soha sem dolgoznám fel. Nem lennék képes elfogadni. 

A szemei mérhetetlen szomorúságról tanúskodnak, tekintete az enyémbe mélyed. Engedek a kísértésnek, óvón, szorosan vonom magamhoz, fejem az övéhez fújom, ujjaim nyugtatóan fésülik a rövid borostát koponyáján. 
- Soha sem veszíthetsz el, nagyuram, mert én mindig a tiéd leszek. Egyedül a tiéd. 

Rövid időnek tűnt csupán a szakasz ami együtt töltöttünk a barlangban, bár egy egész nap volt. Rengeteg mindenről beszéltünk, mesélt, tanított. Bemutatta tekercsei titkait, olvasni kezdtünk. Türelmes tanárnak bizonyult, állítása szerint én pedig nem is bizonyulhattam volna jobb tanítványnak. 
- Gyere, ideje visszaindulnunk. 
- Nem maradhatnánk itt, nagyuram? Olyan jó lenne! 
- Tenebris már nagyon vár minket.- simogat a hátamra, kitessékelve az ágyból. 

Kéz a kézben megyünk vissza a nedves homokon. A nap már alacsonyan jár, narancssárgára festi a fodrozódó horizontot. Eltátva ajkaim élvezem a természet ezen csodáját, tekintetem még akkor sem tudom elszakítani a víztükörtől, mikor hazafelé lovaglunk. 



Az elkövetkező időszakot nem igazán tudom számon tartani ám életem legcsodálatosabb szakaszát élem meg Arrius Quintus Corvus Maximussal. A napok egyformák, de mégis különbözőek. Megismertet a kert rejtelmeivel, az építészet csodáival, a számok és betűk rejtelmeivel. Idejében kizárólag Luciussal kell osztoznom, valahogy még a birtok irányítása is a háttérbe szorul – legalább is én így érzékelem, arról nem is tudva a nagyúr korán ébredő típus, ráadásul rossz alvó is. 
Az ifjú úrral is szelídül kapcsolatunk, a kutya-macska viszony már-már barátivá vált. Gyakran játszottunk egymással, mikor időnk és a körülmények engedték. Különös elgondolni, majdnem egyidősek vagyunk és mégis annyival különbözőek. Lucius ugyan még csak tizenhárom éves, de magasságban már jócskán lehagyott, apját pedig határozottan közelíti. Szinte mindenben a férfire ütött…természetében, külsejében, viselkedésében és modorában is, bár a fiúét egyelőre még átfedi a gyermeki dac és ifjú vérének meggondolatlansága. Kedvenc játékaink közé tartozott a birkózás és a vívás is, bár mindkettőben jócskán fölénnyel rendelkezett. Azt hiszem soha nem is sejtette és valószínűleg nem is fogja mit kerestem az udvaruknál. 
Ha gyanította volna, nem lettünk volna olyan jó viszonyba, nem lettünk volna barátok, de barátok lettünk, Arrius pedig nem ellenezte sőt, talán még örült is neki, hogy nem öljük egymást.  Voltaképp a mostani időkben kifejezetten patronálta szoros kapcsolatunkat, hiszen kötelezettségei egyre sűrűbben szólították Rómába, mi pedig egyre többször maradtunk egymásra utalva a fiúval. Kicsit olyan, mintha testvérek lennénk… Most sincs ez másként, hetek óta nem volt otthon, érkezését a közeljövőben vártuk.
A fakardok csattogása töltötte be az árkádokat, visszhangot verve a villa drága kőfalain. Az önfeledt nevetés, lihegés csak még kellemesebbé tette a pillanatot ezen a meleg napon. 
- Tartsd fel a pajzsodat, védd a fejed! – kiált rám a velem szemben álló, támadni készülő fiatal fiú. 
- Nem tudom, túl nehéz! – vágok vissza. Béna kezemre van felfűzve a kikeményített bőr, így az nehézkesen mozog. Mielőtt lesújthatna a fakard, ledobom sajátom és nekiiramodok, támadómtól természetesen az ellenkező irányba. 

Lucius nevetve fut utánam, kezében rázza a kardot, csatakiáltást hallat, én pedig úgy sikítok mintha az életemet készülne elvenni. Első pillanatra azt hiszem elszámoltam a lépést, amikor valami keménynek csapódok szemből. Megtántorodva fogok a fejemre, értetlenül pislogok fel a hirtelen odakerült falra. Arcom egy csapásra felderül, boldogan lihegve ölelem át a széles mellkas tulajdonosát, ám hamar észbe is kapok, ahogy ismét látótérbe kerül a veszélyesen közeledő fiú. A frissen érkező Arrius óvón karol át fél kézzel, óvatosan fejemre simít. 
- Apám!- kiált fel boldogan Lucius is, megtorpan tőlünk pár lépésre. 
- Mégis miről maradtam le? 
- Gladiátorosat játszunk.- közlöm vele határozottan a nyilván valót, elengedve a derekát nézek fel rá. 

Halvány, fáradt mosoly ül ki az arcára a gladiátoros játék hallatán, megingatja a fejét. 
- Nos, akkor azt hiszem megtaláltuk a földkerekség legrosszabb gladiátorát. – intézi hozzám szavait egy újabb hajsimogatással, majd fia elé lép és szorosan magához öleli. 

Nem érzek féltékenységet, a hosszú idő amit együtt töltöttünk elég volt arra, hogy elmagyarázza nekem és megértesse velem, a szeretet amit a fia iránt érez egészen más mint az a szeretet, amit irántam táplál és nem lehetek féltékeny erre, mert összehasonlíthatatlan a kettő. Azt hiszem ezért is értettem meg az egészet és ezért kezdtem el szeretni Luciust is. Boldoggá teszi Arriust, így engem is boldoggá tesz. 
- Elszaladt! Mindig elszalad… - panaszolja a fiú az ölelés után, a karddal felém int. Válaszként kinyújtom a nyelvem, grimaszokat vágok felé, mire ő dacosan lép egyet az irányomba, én hátrálok. 
- Egy dolgot még meg kell tanulnod, Lucius…- ingatja meg a fejét.- a csatákat mindig ezzel nyered meg – bök óvatosan fia homlokára- nem pedig ezzel- int mutatóujjával a kard irányába. – Az ellenfeled fejével kell gondolkodnod. Ha tudod, hogy fut, ne hagyd futni. 

A fiú bólint, apja pedig nem is intéz felénk több szót, végigdörzsöl tar fején és tovább sétál, szobája felé. Léptei nehézkesek, gondterhes árnyékot húznak maguk után. Lucius mellém sétálva nézi távolodó apját. 
- Szerinted baj van?- kérdi suttogva. 

Tekintetem lassan felé vándorol, összetalálkozik az övével. Nem mondok semmit, csupán némán bólintok.  Ha nem lenne baj nem maradt volna ilyen sokáig, ha nem lenne baj... mosolygott volna. Boldog lenne, de nem az. 

A nap további részében nem látjuk a ház urát, a vacsoránkat is nélküle költjük el. A szolgálók állítása szerint kéretett magának ételt, csupán egy karaf vöröset és egy dézsa vizet. Miután mindenki nyugovóra tér, s a ház is elcsöndesedik kezemben egy sültes és zöldséges tállal sétálok a szobájához, halk kopogtatást követően benyitok, nem várva meg a választ. A dézsában a víz még gőzölög, a bor félig kiürült, a szoba üres. Óvatosan teszem le az asztalra az ételt, majd kisétálok a teraszra, hátulról átkarolom nyakát a csöndben ücsörgő férfit, fejének döntöm az enyémet. 
Nem válaszol semmit, kezeivel az alkaromra markol, ám ahelyett, hogy lebontaná őket magáról, szorosabban fonja őket maga köré, orrát bőrömbe fúrja, mélyet szippant az illatából. 
- Gyűlölöm Rómát. – ejti a szavakat nagy sokára. Feje búbjára lehelek egy csókot, arcomat az övéhez fúrom. 
- Gyere be, a víz még finom meleg. Segítek ellazulni, te pedig mesél el mi történt, ha szeretnéd. 

Még egy darabig némán nézzük a tengert, majd biccent, lefejti magáról karjaim és besétál velem. Lesegítem róla a poros ruhákat, megvárom, hogy a vízbe ereszkedjen. Kezembe veszem a tengeri szivacsot s türelmesen mosdatni kezdem mellé térdelve. A vízben semmit sem mond, ám arcvonásai lazulni kezdenek, mintha megenyhülne. A fürdőzést nem nyújtja el, hamar kilép. Hagyja, hogy áttöröljem vizes testét, majd kérésemre az ágyba heveredik. Némi olajat csorgatok tenyereimbe, felé mászok és a fenekére ülve kezdem masszírozni. A kilibabőrösödő karok és jóleső sóhaj mosolyt csal az arcomra. 
- Elmondod mi bánt, nagyuram? – kérdem nagy sokára. Izmai ellazultak, arca kisimult. 

A hangja nem több mormogásnál. Nem is igazán értem, ám mondandójából valami olyasmit tudok kivenni, a consul szeretné, ha helyet foglalna a senatusban és a Corvus Maximus ház támogatná Orassus Apellinianus javaslatait a császár előtt. Fontos neki ez, így Arriust egyre gyakrabban hívja vendégségbe magához és egyre hosszabb időre, hátha meg tudja győzni. A consuli invitálást pedig senki sem utasíthatja vissza, így ha Orassus Apellinianus úgy kívánja, Arrius Quintus Corvus Maximusnak útra kell kelnie. Hosszú hónapok óta játsszák ezt a játékot, azonban úgy tűnik a consul megelégelte, mivel ő maga szeretne vendégségbe jönni. Arrius nem utasíthatta vissza, ezért a consul négy napon belül megérkezik házának népével. 
- Nem akarom, hogy kitedd a lábad a szobádból, míg itt van. – jelenti ki hosszas hallgatást követően. 
- Miért? Ez valami féle büntetés? Én…sajnálom! Ígérem nem leszek láb alatt, rád sem nézek nagyuram, kérlek!- kezdenék bele, ám letorkoll. 
- Orassus azért jön ide, hogy a fiamon át próbáljon meggyőzni igazáról. Így vagy úgy, de a fiamat akarja felhasználni győzelme eszközéül felettem, tudom. Ismerem. Nem tudhatja meg, hogy más kincseket is tartok a villa falai között. Nem tudhat a létezésedről sem. Luciust még meg tudom védeni, de egyszerre kettőtöket nem. 
- Nekem nem kell védelem, én meg tudom magam védeni!- rázom meg a fejem.- Nem akarlak egyedül hagyni vele, ha ilyen borzalmas alak! Szükséged van rám! – érvelek szenvedélyesen. 

Eddig ismeretlen erővel fordít le magáról, kezei alá kerülök, szemében különös láng lobog. Arca megfeszül, vonásai megkeményednek. Kezei a fejem mellett támasztanak,csöndes hangja fenyegetően csendül.
- Megtiltom, hogy kitedd a szobádból a lábad, míg itt van a consul. Akkor jöhetsz ki, ha én azt mondom. – ejti ellentmondást nem tűrően. – Megértetted?!

Az ismerős férfi idegennek hat. Elkerekedő szemekkel, dermedten heverek alatta, még az is megfordul futólag a fejemben, képes lenne megütni. Vajon képes volna bántani? Megismétli az utolsó kérdést, mellyel sikerül a földre rángatnia gondolataim. Megszeppenten biccentek, lesütöm a szemeim. 
- Ahogy parancsolod, gazdám. Megértettem.

Soha sem hívtam gazdámnak, mert mindig azt mondta nem vagyok rabszolga. Szolga vagyok, de nem rabszolga. Most viszont mintha valami kicsit változott volna. Némán enged el, visszaheveredik a helyére, hátára fordulva mered a plafonra. Csöndesen csusszannék le az ágyról, ám mielőtt letehetném a lábam ismét felcsendül a hangja. 
- Maradj. 


Nem ellenkezem. Engedelmesen visszafekszem mellé az ágyba, felveszem ugyan azt a testhelyzetet, melyet ő is. Aznap este már nem szólunk egymáshoz. Ő nem szól, én nem firtatom. Bár alig egy karnyújtásnyira heverünk egymástól mégis úgy érzem, még soha sem voltunk ennyire távol a másiktól. Azt hiszem, a leghidegebb éjszakáim egyikét töltöm el a capuai villa falai között. 

… 

A consul érkezése felbolygatja az egész villát. Mindenki sürgölődik, forgolódik, hiszen megpróbálják legelőnyösebb oldalukat mutatni az érkező népség felé. Persze én mindezt csak az ablakból figyelhetem. Arrius parancsának eleget téve az utolsó napokban már ki sem mozdulok. Luciust sem engedik be látogatni, arra hivatkoznak fertőző betegség telepedett rám, amit jobb, ha nem kap el, ő pedig el is hiszi. Napjában háromszor kapok ételt, éjszakánként pedig a régi hadvezér is meglátogat, hogy társaságot biztosítson, annak ellenére, hogy nem érintkezünk. Igazából nem is annyira szörnyű a helyzet, bár érzékelem ő egészen máshogy éli meg. Feszült, ideges. 
- Holnap reggel valószínűleg megérkeznek. 

Kezével az enyémre markol, mialatt mellettem ül az ágyon. Áthajolva csókolok óvatosan az ajkaira. 
- Ha elment egy egész hétre elbújunk a barlangan. – suttogom, homlokom az övének döntöm. Halvány mosoly ül ki az arcára, biccent egy aprót.
- Mindent bepótolunk. 
- A szavadon foglak!

Ő szorosabban ölel, én a mellkasába rejtem a fejem. Így telik az idő. 





Másnap reggel hatalmas, éhes kígyóként tekergőzik be a díszes társaság. Orassus Apellinianus középtermetű, ráncos, kopaszodó vékony férfinek volt mondható. Talán régen jóvágású férfi lehetett ám az idő rajta hagyta a kéznyomát. Arca ráncosodó, keze kissé foltos ám tartása még mindig egyenes. Felesége ezzel szemben ura unokája is lehetne, fiatalsága az enyémmel vetekszik. Mögöttük egy csoport sima bőrű, finom kelmébe burkolt fiatal, kik lelkesen osztják meg egymással ámulatukat. Ők a táncosok, művészek kik nélkül az idős férfi nem hajlandó utazni. Ismertem ilyen táncosokat a fürdőből. Egyetlen feladatuk a gyönyörködtetése volt a szellemnek és a testnek is. Mindig megvetettük őket, egészen mások voltak, mint mi. Az öreg, sánta kapzsi medve őket külön képezte, külön árusította. Alattomos kígyó népség, kiknek gondolata rejtett mindenki előtt. Képesek lennének még a saját anyjukat is elárulni, ha lenne nekik! Egy is sok ezekből, ennek a férfinek pedig egy tucat van. Őket követik a katonák és más, számomra ismeretlen emberek. 
Mögöttük hatalmas hordók, ládák. Feltételezem megannyi ajándék van benne, a hordókban borok, a karafokban olajok, a ládákban kelmék. 
Igaza volt Arriusnak…ez a férfi céllal jött ide, mégpedig nem mással, mint a vásárlással. Így vagy úgy de meg akarja magának szerezni a Corvus Maximus családot. 
Ellépek az ablaktól, visszaroskadok ágyamra. Vajon mennyi ideig lesznek itt? 

… 

A nagyúr mindent megadott nekem amit csak szerettem volna, mindig kegyes és jóhiszemű volt velem és azt mondta ez örökké így is marad. Nyájas lesz, egy feltétellel: betartom azon kevés szabályokat, melyeket megszabott. 
Házának törvényei felém nézve az alábbiak voltak: 
1) A villa falain kívülre merészkednem nem szabad.
2) Tilos a lopás.
3) Az istenkáromlás.
4) A pazarlás.
5) Hazugságok és engedetlenség. 
6) A visszaszájalás.
7) Végezetül pedig másokkal hálni. 

Azt mondta, ha ezeket nem szegem meg boldogok lehetünk. 
A szolgálók szerint egy hetet vendégeskedik itt az idegen férfi udvartartásával, s már a hatodik napra virradna. Arrius az eltelt két napban nem látogatott meg, Luciust sem engedte a közelembe s még szobám ajtaját is kulcsra záratta a napvilágnál, így elhatározom, annak ellenére, hogy megtiltotta kijárásomat szobám rejtekéből, míg a consul itt tartózkodik, átsettenkedem barátomhoz, hogy elmeséljen nekem mindent. Felöltve a finom köntöst húzom össze magamon a ruhaneműt, majd a gyertyára pillantok. Egy szekundumig átsuhan az agyamon, talán magammal kéne vinnem, hogy világítsak a sötétbe, ám ezt követően ráeszmélek, a sötétség most a barátom. Elfújva hát az aprócska lángot lopakodok ki nesztelenül, mezítláb. Gyors léptekkel haladok a finomra csiszolt kőpadlón, s már-már sikeresnek tűnne a küldetés ám hirtelen ismeretlen alak keresztezi utamat. Elsápadok, igyekszem a fal mellé húzódni, hisz már nincs időm visszarohanni a szobámba, de túl késő. Az alak felemeli a fejét, felém int. Meglátott…
Orassus Apellinianus korát meghazudtoló fürgeséggel terem előttem. Jóval magasabb, mint én, vállai előreesőek, halovány szemei vizenyősnek hatnak. 
- Nocsak, mikre nem lel az ember ilyen késői órákban…mi a neved,fiú? – kérdi szórakozottan, nem zavartatja magát, tekintetét éhesen futtatja végig rajtam. 

Leszegve fejemet hajtom meg magam, illedelmesen rebegem el ki vagyok, magamban már azt a pillanatot is átkozom, mikor megfordult a fejemben, hogy kitegyem a lábam a szobából. Szívem vadul dübörög, ezen nem segít az érintés sem, mely a ráncos kéz nyomán nehezedik vállamra. A consul okos ember. Egyhamar rájön kicsoda lehetek, hiszen ha nemes volnék Arrius bemutatott volna a ház népével együtt, ha szolgáló lennék már alkalmunk nyílt volna találkozni. Győzelmének íze pedig csak még szélesebbre húzza vékony ajkait. 
- Okos ember a te gazdád, Caeso…olyan ember, akinek van szeme a széphez.- futtatja végig vékony ujjait a vékonyszálú aranyhajon. Egy tincset babrál szórakozottan, kiélvezi fölényét, nem enged szabadulni.- Szinte sértésnek veszem, hogy egy ilyen jószágot, mint te rejtegetett előlem. Talán meg is kéne vásároljalak tőle, vagy…ajándékként kérni. 

Nem merek mit mondani, nem is mondhatok semmit. Nagyon jól tudom mekkora bajban vagyok, ahogyan azt is, mekkora fejfájást fogok okozni ezzel Arriusnak. A szégyen keserű könnyei fojtogatnak, de azt mantrázom, „nem adok neki könnyet”. Az öreg consul nyájasan terel a szobájának irányába, én pedig tudom, ha visszautasítom az invitet, annak komoly következményei lesznek. 
Nem kell semmit sem mondanom, az idős férfi helyettem is beszél. Lakosztályában leül a székére, ölébe parancsol.
Engedelmesen roskadok le, bort veszek magamhoz, s nekikezdek annak, amihez igazán értek. Aminek tanítottak. Arcom alázatot tükröz, tartásom azonban ugyan olyan merev, mint annak idején a fürdőben volt. Hagyom, hogy megérintsen, mosolygok, ha úgy kívánja, s sorra öntöm kupájába az erős, savanyú vörösbort, mely elmondása szerint a birtokáról van. 
- Kizárólag ezt a bort vagyok hajlandó meginni. Gondold csak el, egyszer meg akartak mérgezni…azóta kóstoltatóim vannak és csak a saját boromból vagyok hajlandó inni. Tudod kiknek a fegyvere a méreg, fiú? Az asszonyoké és a gyáváké, azt mondják. De én egészen mást mondok neked…az asszonyok semmirekellőek, vegyük például az én drága újdonsült feleségemet! Miután elháltuk a házasságunkat…

Monológját a csuklása szakítja félbe, sokadik kupa bora után. Tekintete ködös, arca kipirult. Semmiben sem hasonlít az én Arriusomra, s ettől csak még jobban szégyellni kezdem magam. Nem tudtam megbecsülni amit kaptam…ezerszer szörnyűbb emberek vehettek volna meg a fürdőben, olyanok mint amilyen a consul is…és én nem tudtam megbecsülni a jó világom. 
- Miután elháltuk…- folytatja nagy szusszanással.- napokig csak vérzett és bömbölt mint egy csecsemő. Mihaszna, semmirekellő! Most pedig a többivel alszik együtt, rossz álmokra hivatkozva! Milyen dolog ez?! Visszautasít. Lefogadom, te nem csinálsz ilyet. Nem is csinálhatsz, elvégre rabszolga vagy. – dörmög önelégült vigyorral, combjaimra paskolgat.- Lássuk, mivel tudsz szolgálni. Ha kielégítőnek talállak megveszlek az uradtól. 

A paskolások simogatássá szelídülnek, s bár egy korty bort sem ittam mégis közel állok ahhoz, hogy gyomrom tartalmát a padlóra ürítsem. Forog velem a világ, a gyomrom görcsbe rándulva reszket. Eddig ismeretlen, durva szorítással fog az erős kéz arcomra, megszorítva kényszerít felé fordulásra tulajdonosa, hogy egy csókot erőszakolhasson ki. Minden erőmet össze kell szednem, hogy elfordítsam a fejem, így a nyálas érintés szám szélét illeti. Én nem akarom, ő akarja, így aztán a végén kisebb dulakodás alakul ki. A mérhetetlen sok ital ellenére még mindig meglepően pontosak az idős férfi mozdulatai. Erőfölényét ki is használja, leszorít az ágyra, felém hasalva túrja félre fél kézzel idegesen szuszogva a hálóköntöst, másikkal összeszorítja csuklóim és a derékalljnak nyomja. Nem tudom tovább tartani a könnyeimet, szégyenemre sírni kezdek, átkozom a napot, átkozom az embereket, de legfőképp magamat. Rettegek attól ami rám vár, sokkosan rángatózok, próbálok szabadulni. Egész testemben megfeszülök, riadtan tágulnak ki a szemeim mikor megérzem a csupasz bőrt hozzányomódni az enyémhez, az idegen az időhúzás sem segít. Durva, döfködő mozdulatokkal löködnek hátulról egy darabig, de a behatolás nem történik meg. „Támadóm” úgy dönt, egy időre feladja az erőlködést, egész testével rám dől úgy ahogy van, hogy pihenjen egy csöppet. Borszagú leheletét az arcomban érzem, nehéz súlya az ágynak szegez. Szuszogása egy idő után szelídül, egyenletessé válik, de nem mozdul. Elaludt.
A sírásom alább hagy, kínomban nevetésbe csap át, halkba, elkeseredettbe. Az istenek kegyetlen tréfát űznek velem…s a consullal is. 
Hogy miért? 
Tanúja lehettem annak, mi történik, ha megszegem Arrius házában Arrius törvényeit, és azt is tudom ez még csak a kezdet. A férfi tudni fog erről és a legkevesebb dolog amiben reménykedhetek az a büntetés. Soha többé nem fog rám úgy nézni, ahogy előtte, többet nem leszek tiszta, nem leszek értékes a szemében. Azon sem csodálkoznék, ha visszavinne, vagy eladna. Csalódott bennem. 
A consul pedig…. megtanulta, a bor kegyetlen barát. Hiába szeretett volna, nem tudott megkeményedni, így nem tehette meg azt, amire vágyott. Helyette elnyomta az álom. 

Hajnal tájékán sikerül lelöknöm magamról, ekkor vagyok biztos abban, nem kel fel. 
Zilált ruhában, széttúrt hajjal, mocskos érintéseivel magamon nyitom ki halkan az ajtót, macska léptekkel suhanok át az apró résen akár egy árnyék. Háttal a folyosónak hajtom be nagy gondossággal a vaskos fadarabot, ügyelve arra ne nyikorduljanak a vaspántok. 
- Caeso…- hallom meg magam mögött az ismerős orgánumot. A hang, ami a nevem ejti egyszerre csalódott, dühös, kiábrándult. Ekkor már biztosra merem állítani, ez nem az én napom. 
- Arrius…

Némán állunk egymással szembe. Szóra nyitnám a számat, de tekintete belém fojtja az ingert. Állkapcsa megfeszül, ajkai összeszűkülnek, ahogy végignéz ruhámon, majd rajtam. Egy lépést teszek felé, ő nem mozdul, csak kezei szorulnak ökölbe. Arca ugyan olyan kifejezéstelen, mint azon az estén, mikor tiltakoztam a magánzárkám ellen. 
- Arrius, én…
- Menj a szobádba, most. 
- Kérlek, had magyarázzam meg…! 
- Menj a szobádba, mielőtt olyat teszek, amit megbánok.- sziszegi fenyegetően. Nem kell kétszer mondani, lélek vesztve rongyolok az említett helység felé. Hatalmas csattanással zárom be az ajtót magam után és megfogadom, többet ki sem jövök onnan. 


Egész nap várom, hogy megérkezzen, vagy hogy embert küldessenek értem, de nem történik semmi, ami még annál is rosszabb, mintha történne. Az étel a megszokott időben érkezik, az emberek a megszokott időben távoznak. Kérdésemre elmondják a vacsora időpontját, én pedig megfogadom, még előtte beszélnem kell Arriussal. Az információim szerint ő maga ellenőrzi a fogásokat mielőtt azok kikerülnének a hatalmas, ünnepi asztalra, így alkalmam nyílhat elcsípni, s kettesben beszélni vele annak ellenére, hogy a háta közepére sem kíván. Nem vagyok benne biztos, hogy meglátogat, ezért szükségem van arra, hogy esélyt kapjak egy beszélgetésre. 
Alaposan megfürdök, s azt az általa adott ruhát öltöm magamra, melyben először jelentem meg előtte. Hajam elrendezem, illatos olajjal kenem be hajlataim, megpróbálva a legjobb formám hozni. 
Az információim alapján el is indulok az általam gondolt időben, ám egészen más fogad, mint amire számítok. Egy kisebb tömeg ácsorog az istállók előtt, legalább is ezt látom a folyosóról, mely látni enged odaki. Nem húzom az időt, folytatom utam. A konyha irányából csörömpölést, egy-egy nyögést hallok, tompa puffanásokat. A személyzet sehol, a vendégek sehol. Mind az istállónál, kivéve ezt a kettőt.
Először fel sem ismerem a dulakodókat, földbe gyökerezett lábakkal meredek a két fiatalra, akik vérre menő küzdelmet vívnak. Az asztal mellett apró üvegcse hever kiürítve, Lucius minden erejével próbálja legyőzni a nagyjából vele egykorú, idegen fiút ám az erősebbnek bizonyul nála. Egyhamar észbe kapok, odarohanva markolok a fiú hajába, erővel próbálom lerángatni a földön heverő ifjú Corvus Maximusról. A meglepetés jól sül el, ám a dulakodás nem. Lucius megmenekül, az ismeretlentől kapok egy éktelen könyököst a szemem alá, amitől meg is tántorodom, a falnak esek. A küzdelemnek végül barátom vet véget egyszer s mindenkorra. 
Sokkosan meredek a rángatózó testre, majd a késre amit csak az istenek tudnak hogy került Lucius kezébe. Mintha Lucius is megriadna, rám pillant, majd a haldoklóra, a gyilkos fegyver kihullik a kezéből. Valahol a távolból hallani véljük a ház népét, ahogy ismét elkezdenek visszaszállingózni. 
- Gyorsan.- lököm el magam a faltól, a véres kezű fiúra pillantok- Fogd meg a lábait, én fogom a kezét. El kell tüntetnünk! 
- Hogy mi…? Hiszen…
- Tudom! Egyedül nem megy, segíts nekem! Ha meglátják hatalmas botrány lesz belőle.

A fiú engedelmeskedik, az addigra már halott testet az egyik kamrában rejtjük el. Luciusra hagyom az elrendezését, ahogy meghagyom neki azt is, zárja kulcsra azt az ajtót és rejtse el a kulcsot magánál, este visszajövünk érte és elvisszük valahova ahol soha senki sem találja meg. Eközben én a szennyes dézsába dobom a gyilkos eszközt, s  a hatalmas, vöröslő foltra húzom azt a szőnyeget, mely eddig a bejáratnál volt. 
Egyszerre végzünk Luciussal, utasításomra mosni kezdi a kezét.
- Még is mi történt? 
- Apám lova hajnalban megdöglött…Tenebris, a nagy csataló. Azóta megdöglött még három ló, közülük egy a consulé volt és mellé két lovász fiú is, mindkettő a miénk. Olyan, mintha a lovak terjesztenének valami kórt, de…a konyhába jöttem, hogy még vacsora előtt elcsenjek egy-két jó falatot…tudom, hogy a lopás bűn, de…ismersz, ha lépes mézről van szó. – szúrós tekintetemre folytatja.- szóval bejöttem, és akkor megláttam ezt az alakot az üvegcsével a kezében. Megkérdeztem mit csinál, erre ő el akart rohanni. Én pedig…nem szeretem, ha elfutnak előlem. Te is folyton elfutottál, emlékszel? Felismertem a szemében a szándékot, úgyhogy hallgattam atyámra…nem hagytam futni. 

Csöndesen meredek az üvegcsére, majd a fiúra. Felmarkolom és a zsebébe süllyesztem. 
- Ezt meg ne mutasd senkinek, míg itt a cosul, világos? Ha elment mondd el atyádnak. 
- De miért? Egyáltalán mi ez az egész? – törli meg kezét felsőjében. 

Feszülten mérem végig a ruháját, vállamról lekanyarítom a kendőt, mely eddig rajta pihent, s úgy rendezem el a fiúnk, hogy az eltakarja a ronda vérfoltot, mely ruháját szennyezi. Már nincs ideje átöltözni én pedig nem amúgy sem jelenhetek meg a vacsorán.
- Úgy sejtem atyádat meg akarják mérgezni.- suttogom a karjára szorítva. Eközben megérkeznek a szolgálók is, s sebesen elkezdik kifelé hordani az arany evőeszközöket, kupákat. – Nem láttad mibe tehette bele a szert? 
- Nem, de…nem hiszem, hogy méreg lenne, hiszen a consul is ugyan azt az ételt eszi, mint mi és ugyan azt az italt is issza. Amúgy sincs ennek semmi értelme, miért akarná megmérgezni atyámat bárki is?! 
- A consul egy helyet ajánlott fel neki a senatusban, annak ellenében, hogy támogatja őt mindenben. Atyád nem fogadta el, de az öregnek szüksége van a Corvus Maximus ház befolyására és pénzére. Atyád halálával te vagy az egyetlen Corvus Maximus…érted már? 

Az étkező a hangok alapján megtelik a vendégekkel s a ház arra méltó népével. A szolgálók felmarkolják a sültes tálakat, egy másik a karafot, melyben legnemesebb borunkat szolgálják fel a nyitófogáshoz. 
Arcom falfehérré válik, ahogy látom távolodni a bort. 
A bor!
Ekkor rémlik fel a tegnap éjszakai részeg beszélgetés a férfival. Soha sem issza mások borát, kizárólag a sajátját, mert retteg attól, hogy megmérgezik. Egyszer már majdnem megtették. 
Lucius helyében magam sem hinném el, de azok után a szörnyűségek után melyeket azelőtt láttam, hogy Capuaba érkeztem minden valóságosnak tűnik. Ez egy csapda, s így vagy úgy, de valamelyik Corvus Maximus meglesz. 
Ha sikerül megmérgeznie az urat, a fia követi a vagyonosodásban, akit ezerszer egyszerűbben befolyásolhat, mint annak tapasztalt apját. Beültetheti a szenátusba és a gyerek úgy fog hajlani, ahogy ő fütyül, hiszen valószínűleg nevelőapjának szegődne maga a consul is a jobb esélyek reményében. Ha a gyilkosságra fény derül és rájönnek, hogy Lucius volt a tettes súlyos vádak elé kell állnia Arriusnak háza népével együtt, hiszen a consul egy emberét ölte meg hidegvérrel vendégségben a vendéglátó tulajdon fia. Beláthatatlan következményekkel járna. Mindemellett meggyanúsítani sem lehet csak úgy Orassus Apellinianust a mérgezéssel, hiszen ez is hatalmas botrányt kavarna és minden bizonnyal nem a Corvus Maximus ház jönne ki belőle győztesül. 
Semmiképp sem nyerhet Arrius. 
Hallom, ahogy köszöntőre emelkedik a ház ura. Szívem a torkomban dobog, tétován pillantok Luciusra, akin látom, valószínűleg ugyan azon jár az esze. Gyorsabban kell cselekednem mint neki, vagy az apjának. Ha ők tesznek valamit, abból botrány lesz. Ha egy rabszolga, abból fejingatás s büntetés. Beharapom az ajkam, jó kezemmel a fiú karjára markolok. 
- Ha bármire rájönnek, azt vallod, te nem tettél semmit. Én voltam. Ha nem ezt teszed, álmodban elvágom a torkod, világos?

Nem várom meg a válaszát. Sebes léptekkel sétálok ki az étkező terembe, kezemben egy kancsó friss vízzel, melyet az egyik nálam fiatalabb, esetlen szolgáló fiútól veszek el. Közvetlenül Arrius mellett állok meg, a kancsót leteszem az asztalra. A szívem a fülemben dübörög, ő a szájához emeli a kupáját, ám még mielőtt ihatna belőle elrántom onnan, így annak egész tartalma a földre löttyen. 
Döbbent, néma csönd ül az eddig kedélyes teremre, még a zenészek is abbahagyják játékukat. Lucius ekkora időzíti „késve érkezését”, helyet foglalva húzza magához a mérgezett boros edényt, ám én ezt nem láthatom. 
Az egyetlen dolog amit ebben a pillanatban látok az Arrius tekintete, amiből mindent ki tudok olvasni, és semmit sem. Arcom vöröslik, lüktet. Félek és büszke vagyok magamra, jót nem remélek. 
A hét szabályból ötöt megszegtem. Ugyan a villa falai közül nem mozdultam ki, de a szobáiméból igen, melyet egyenesen megtiltott. A tiltás hallatán visszabeszéltem neki, engedetlen voltam vele és ha úgy alakul hazudni is fogok, hogy ezzel megvédhessem őt és Luciust. A lajstromot megkoronázza a tudat hogy mással háltam, ami bár nem igaz, de ő így tudja a consul pedig egyáltalán nem is tagadja, így nem könnyíti meg a helyzetem. És most, a legjobb borát öntöttem ki két ház népének szeme láttára, egyenesen a kezéből, látszólag indokolatlanul, ezzel semmibe véve tekintélyét és aláásva azt. 
Hazudnék, ha azt mondanám nem félek. 
Rettegek, de nem a büntetéstől. Teszek a büntetésre. 
Attól rettegek, hogy elveszítem őt. És azt hiszem ez a félelem sarkallt arra, hogy kiforduljak önmagamból, és az a bátor személy lehessek, akinek mindig is tartottam az én hős hadvezéremet. Most azt hiszem…legalább olyan bátor voltam, mint ő. 
Csak állunk egymás mellett, mered le rám, én nem kerülöm el a tekintetét ahogy annyiszor megtettem már. Próbálok a szemeimmel beszélni, szuggerálni, mintha azt várnám megértsen mindent, megértse a gondolataimat. De a miért nem kaphat választ. 
Nem, amíg a villa falai között van a consul. 
 


Moonlight-chan2016. 11. 24. 00:57:26#34800
Karakter: Arrius Quintus Corvus Maximus



Türelmesen várakozva fürkészem az arcát, szemeit lesüti, mintha ő maga is szégyellné eme gyengeségét.

- Nem szívesen beszélek erről, Nagyuram. – rebegi, béna kezére meredve.
- Sokat jelentene számomra, de ha nem szeretnéd, nem kell elmondanod. – adok engedményt, bár előbb-utóbb tudni szeretném majd, mi történt. S végül mégsem kell erre tovább várnom, néhány másodpercnyi hallgatás után remegő hangon szólal meg.
- Én… mi gyermekként szerettük a hasunkat, de az úr minden dénárt sajnált, ha kiadásairól volt szó. Ugyanez nem volt elmondható az imádságokról. Rengeteget áldozott Bachusnak a fürdőben kialakított szentélyben. Mi pedig nagyon éhesek voltunk. Az egyik leány bíztatott, hogy csenjek nekik s jómagamnak is pár jó falatot, hisz az istenek úgysem esznek belőle. Az úr sem tudja meg. Nos… megtudta. A kezemet pedig elverte a sétabotjával. Akkor rettentően fájt. Mára már nem érzek semmit. – halkul el, majd égkék szemeivel könyörgőn pillant fel rám - Ne haragudj rám nagyuram. El kellett volna mondanom, de az úr megtiltotta. Nem szabad ilyen dolgokat elmondanunk. Rontja a ház nevét. Rontja a tiédet is…

- Ezt hogy érted?
- Tökéletes árut kellett volna kapnod annyi pénzért.
- A legtökéletesebbet kaptam. – biztosítom, gyengéd csókot lehelve a homlokára.

Válaszomra úgy tűnik megnyugszik valamelyest, fejét a párnára hajtva jóleső sóhajjal hunyja le a szemeit, pedig csak az igazat mondtam. Szemérmetlenül sokat fizettem érte, az ő valódi értéke azonban pénzben, s aranyban sem mérhető, még ha ezt oly kevesen látnák is be. Sérülés ide vagy oda, Caeso maga a fény ebben a villában. Kíváncsi, élettel teli, ártatlan, mégis szenvedélyes egyszerre, ki a nehéz sorsa ellenére mosolyog, s e mosoly még az én kemény szívem is meglágyítja. Magam sem tudtam, mi az, amit hiányoltam eddig, míg rá nem leltem abban a fertőben. Találkozásunk csakis a sors, avagy az istenek akarata lehetett.

 

Ezen töprengve hosszú percekig élvezem a körénk ereszkedő meghitt nyugalmat. Caeso szép lassan elpilled mellettem, szempillái mind hosszabb időre ragadnak le, s végül már csak a békés szuszogására eszmélek, mi langyos fuvallatként simít végig a vállamon.

Ajkaimra halvány mosoly rajzolódik a látványtól, miközben a kezem akaratlanul is megindul felé, hogy ujjaim pillekönnyű érintéssel illessék a békés arcot. Nehéz ellenállni e bársonyos bőrnek, főleg mikor dús ajkai még magukon hordozzák a tegnap éjjel váltott forró csókok emlékét, mik az én testemet is sóvár melegséggel árasztják el. Tovább azonban nem időzöm mellette, bármennyire is kedvemre való lenne, nem kenyerem a lustaság.

Óvatos mozdulatokkal kellek hát föl mellőle, mellkasomon pihenő karját gyöngéden az ágyneműre fektetem, majd gondosan betakarom karcsú kis testét, hogy a tenger felől érkező friss szellő se zavarja meg az álmát. Jómagam nem küldetek szolgálóért, hanem egyedül készülök neki a napnak, majd néhány percre megállok az erkélyen a partokat kémlelve.

A hullámok ma szelíden fodrozódnak, a sűrű párás levegőt könnyed északi szellő teszi kellemessé, s mielőtt még észrevenném, arcomon ismét elégedett mosoly terül szét, s derűs kedvvel hagyom magára az alvó szépséget.

 

Úgy véltem jókedvem kitart még egy darabon, addig mindenképp, míg Caeso illatát a bőrömön érzem, ámbár első találkozásom az intézőmmel keresztülhúzza számításaim. Kezében díszes, lepecsételt pergament tartva közelít, ami előre sejteti tartalmát. Végtére is csak egyetlen fontos üzenetre várok most, de a polgári tisztviselőket ismerve, nem számítottam ily hamar az érkezésére.

- Uram, ezt az imént hozta egy küldönc Rómából. – nyújtja át Tullius tiszteletteljesen.

Átveszem tőle a pergament, egy biccentéssel útjára eresztve és azon nyomban felbontom a levelet. Tartalma nem tölt el várakozással, leginkább egy nem kívánt eseményre invitál, mely a consul személyes rezidenciáján kerül megrendezésre. Azt hittem lesz még néhány napom, míg visszatér a fővárosba, de ha már így alakult, minél előbb véghez akarom vinni, amit elkezdtem. Bosszús sóhajjal összetekerem a levelet, hogy később majd tüzetesebben is átolvashassam, abból kipuhatolva az idős politikus kedélyét. Ismerte az apámat, ismerem én is ifjúkorom óta, én azonban sosem kedveltem őt. Ennek ellenére nem utasíthatom vissza szívélyes invitálását, nem lenne ildomos. Ezt kívánja az érdek és a tisztesség, melyek közül egyiket sem okos cselekedet megsérteni.

 

Órákkal később térek csak vissza a szobámba, nyomomban egy szolgálóval, aki roskadásig megpakolt gyümölcsöstálat hoz utánam. Jól fog esni egy kis frissítő, melyet intésemre az erkélyen álló márványasztalra helyez. Eközben szempillái alatt lopva az ágyam felé néz, hogy kíváncsiságának eleget téve megtudja, kivel töltötte ura az éjszakát, de első pillantásra ott is felejti a tekintetét.

Elismerem, valóban nehéz ellenállni eme gyönyörűségnek, még ha Caesoból csak egy kevés látszik is a medvebőr takarásában, az önmagában elegendő. A szolgálót szigorú, megrovó pillantással illetem szemtelenségéért, mire rémülten hajbókolva – korábbi parancsomhoz tartva magát – pisszenés nélkül távozik. Ezután az asztal mögé ülve kezdek neki a birtokaim bevételéről vezetett jegyzékek átnézéséhez, melyeket épp ma reggel kaptam kézhez. Nem oly lelkesítő feladat, mint könnyebbségéből adódna, de szívesen végzem, közben élvezve a csendes békét, mit csak a könnyű hullámverés ritmusa tör meg.

Az idő így sebesen elszalad fölöttem, s csak arra eszmélek fel, hogy egy halovány alak, fehér lepelbe csavarva lépked felém. Pillantásom bensőséges tudással siklik végig a fiú testén, mit az éjjel végre megismerhettem, és minek újabb titkait fedezhettem fel. Elidőzöm a vékony karjain, a karcsú, törékeny vállakon, a kecses nyakon, majd megállapodom az alabástrom arcból kiragyogó kék szemeken. Keresek valamit bennük, valami nyomasztót, ami szomorúságról, esetleg megbánásról árulkodik, de semmi effélét nem lelek, ez pedig újfent örömmel tölt el.

- Hát felkeltél?  - szólítom meg, mikor karnyújtásnyira megáll előttem.
- Elnézésedet kérem uram, amiért csak most, de hosszú idő óta ez volt a legkellemesebb ágy, amiben valaha időmet tölthettem. – mondja, bűnbánó tekintetet vetve rám.

- Bizonyosan az ágy teszi. – felelem, s ajkaimon lusta mosoly terül szét a férfiúé büszkeség biztos jeleként. Tudom, hogy élvezte az együttlétünket, én pedig elégedettebb nem is lehetnék.

 

Szavaimat hallva Caeso orcáin rikító tűzrózsák nyílnak, s ahogy a tekintetünk hosszasan összekapcsolódik, zavara egyre nő.  

- Az ágy és az ágytársaság. – hadarja, szemeit a padlóra szegezve - A nagyúrnál jobb alvótársat kívánni sem kívánhat az ember. – rebegi édes hangján.

Szívből jövő nevetésem visszhangot ver a falakról. Jó ideje nem élveztem így egy könnyed évődést, csevejt, és nem is nevettem ennyit időtlen idők óta. Caeso felragyogó mosolya pedig minden alkalommal emlékeztet erre.

Kivárom a megfelelő pillanatot, míg lankad a figyelme. Ekkor előre nyúlva a dereka köré csavarom a karom, s finoman az ölembe húzom a karcsú testét. Könnyű súlya a combjaimra nehezedik, én pedig élvezem a közelségét, a bőréből áradó fürdőolaj finom illatát. Mindenképpen hozatok még neki néhányat, hogy kedvére válogathasson közülük, és idővel még sok mást is, amivel elhalmozni szeretném.

Továbbra is a karomban tartva őt visszafordulok a consul levele felé, amit éppen elkezdtem újraolvasni, mikor felébredt. Caeso arca néhány centire van csak az enyémtől, így láthatja hogyan komorulok el a sorok olvasása közben, nyilván ez az oka kíváncsiságának, amivel a számára ismeretlen írásjeleket kémleli.

- Rossz hír tán?
- Hivatalos ügyek, melyek ismét Rómába szólítanak. – sóhajtom bosszúsan.
- De hisz csak tegnap érkeztél meg. – rázza meg a fejét tüntetőn - A romlott lelkek várhatnak nagyuram, hisz egy nappal több vagy kevesebb, kinek számít!

Jól hallottam? Romlott lelkek?
- Hogy mondod Caeso? – szalad ráncba a homlokom. Biztos vagyok benne hogy jól hallottam, de Jupiterre mondom, nem értem miről beszél.
- Badarságokat fecsegek összevissza. – legyint egyet, majd leplezetlen szomorúsággal néz fel rám - Muszáj menned nagyuram? Valóban muszáj? Nem küldhetnél mást?
- Ne légy ennyire gyerekes. – rovom meg gyengéden - Gondolhatod, ezerszer szívesebben lennék itt, jó társaságban mintsem Rómában. – simítok végig formás combjain - Ám ügyem halaszthatatlan, fontos. A consul személyesen hívatott magához vendégségbe, melyet nem ildomos visszautasítani.

Valójában számítottam már erre korábban is. Amikor apám visszavonult a harcmezőkről, őt is felkeresték politikusok, akik remélték, hogy maguk mellett tudhatják majd a befolyásos és minden kétséget kizáróan igen vagyonos Corvus Maximusokat. A consul a beadott kérelmemet jó alkalomnak tekintheti a kezdeményezésre.

Caeso finom érintése térít vissza a jelenbe, tekintetében megannyi reménykedés és aggodalom csillog.

- Ha bármivel felvidíthatnálak…
- Legboldogabb akkor lennék, ha el sem kéne engednem a kezed és mindvégig magam mellett tudhatnálak. – biztosítom komolyan, kezembe fogva az ő sérült kezét.
- Nem lehetne esetleg…?
- Semmiképp. – szakítom félbe azonnal - A consulnak legalább annyira jó szeme van a szépséghez, mint nekem és ismerem annyira, ha valami megtetszik neki azt megszerzi, legyen szó tisztes avagy tisztességtelen útról. 

Soha nem engedném Caesot a közelébe. A consul benne jár már a korban, lassan a hetedik évtizede él ezen a világon, a pletykák szerint viszont a közelmúltban házasodott újra, s új hitvese épp csak elérte tizennegyedik életévét. Úgy hallottam mocskos eszközökkel érte el, hogy hozzá adják és ez még csak egy része annak, amit róla rebesgetnek. Züllött orgiákba csapó mulattságairól már nem is beszélve.

- Azt hittem, hogy… talán most több időt tölthetünk majd együtt. Egy kicsit többet. – motyogja kissé csalódottan - Megnézzük a térképeket, a tenger fenekét, a belsőkert virágait, felfedezzük birtokod zegzugait…

Nem hagyom, hogy folytassa. Ujjaimat finoman a szájára helyezem, hogy elhallgattassam, majd hamar az ajkaimmal fojtom belé a további szóáradatot. Apró, szenvedélyt nélkülöző csók ez, napvilágnál mégis nagyobb jelentést hordoz magában, mint az éj leple alatt lopottak.

- Úgy sietek ahogy tudok, ígérem neked, ahogy visszatérek mindezeket megtehetjük. Mindet, egytől-egyig csak légy türelmes. – suttogom forrón az ajkaiba.

Szempillái finoman megrebbennek, s fejét lehajtva hosszan csókol a kézfejemre, mintha el sem akarna ereszteni.

Gesztusa mosolygásra késztet, bár tudom, hogy még mindig csalódott. Olykor a gyermeki természet, melyet sikeresen megőrzött magában fölülkerekedik, de épp emiatt oly kedves nekem. Ha ügyem sikeresen zárul, néhány napon belül visszatérek hozzá, s akkor örömmel viszem el újra a tengerhez, mutatom meg neki az egész birtokot és sok minden mást is, mit Licillus fürdőjének falai közé zárva megtagadott tőle az élet.

 

 

***

 

Az éjszaka furcsa, szokatlan illatokat sodor magával. Egyszerre kellemes és zavaró, talán mert a tenger mellett fekvő birtokomon mindig friss, sós-párás a levegő, melyet izgalmas édességgel ruháznak fel a falak mentén burjánzó loncok, rózsák és vadvirágok. Rómában az efféle béke ismeretlen, itt az éjszakák hangos nevetéstől, beszédtől, s olykor szörnyűbb zajoktól hangosak. Sötétedés után áthatóbbá vállnak a piacról felszálló szagok is, mit még a consul erkélyén állva is érezni vélek, miközben egy kupa borral próbálok javítani kedélyemen, sikertelenül.

Az efféle ünnepségek nem tartogatnak számomra szórakoztató elemet. A röpködő fogadásokat, vérre menő harcokat, tivornyázást, a rabszolgák nyilvános közösülését élvező férfiak és nők iránt csakis mérhetetlen undort érzek. Talán ha a mutatványosok lekötnek egy órán át, na meg az ízletes fogások, de minél több csillag jön fel az égen, annál inkább hazavágyom innen.

Róma az a hely, amit vagy megszeretsz, és mindenestül a magadévá teszel, vagy elfordulsz tőle és máshol keresed meg azt, amit e fényűző, hedonistákban bővelkedő fészekben nem lelsz meg. Szerencsére erős akarattal áldottak meg az istenek, és nem feledem, mily fontos ügy hozott ma ide. E látogatás talán egyetlen fiam jövőjét pecsételi meg, ezért elvegyülök a consul vendégei között. A politikusok hamar felfigyelnek jelenlétemre, és kisebb csoportokban körém gyűlnek, hogy elém tárják elmés, nagyszabású terveik. Jómagam udvarias pártatlansággal hallgatom meg őket, végtére is nem szándékozom belebonyolódni a szenátus ügyeibe.

Az este így tűrhető iramban telik, az idős Orassus Apellinianusszal szemben azonban ébernek kellett lennem. Burkoltan helyet kínált ugyan a senátusban, abban az esetben, ha támogatom javaslatait a császár előtt. Úgy tűnik a consul nagyravágyása oly mértéktelen, hogy nem vette komolyan szándékom, miszerint a továbbiakban csakis a birtokaim ügyeivel kívánok foglalkozni, de nem érdekel.

Vagyonom van elég, több mint amit életemben elkölthetnék, egy fiam, akire büszke vagyok, és itt van nekem Caeso, akihez most is minden porcikámmal visszavágyom. Mit tartogathatna hát nekem a senátus, amim nincs meg?

 

***

 

Másnap ebédidő táján érkezik a levél Apelliniánus pecsétjével, mit feszült figyelemmel bontok fel, sebesen végigfutva a sorokat. Hamar a végére is érek, hisz csupán egyetlen mondat az, mi igazán érdekel, s mikor megtalálom, diadalittasan pillantok ki a borostyánnal benőtt ablakon. Végre!

 

***

 

Napokkal később, egy igazán forró délutánon érkezem vissza Capuaba. Rövid távollét volt csupán, mégis oly hosszúnak tűnt, mintha hónapok teltek volna el. Mögöttem egy tucat katonával és szolgával, oldalamon pedig a fiammal, Luciusszal érkezem vissza otthonomba.

A villa udvarán végigtekintek felsorakozott szolgáimon, akik üdvözlésünkre gyűltek össze, majd a főlovász érkeztével leszállok a lovam nyergéből és hagyom, hogy elvezesse Tenebrist.

- Üdvözöllek itthon Uram! Már vártuk érkezésed. – lép elő Tullius, a ház népének nevében köszöntve.

Rövid biccentéssel fogadom, majd körbehordozom a tekintetem a tiszta, rendezett udvaron. - Távollétemben minden rendben volt?

- A legnagyobb rendben Uram. – mondja, majd hirtelen mögém nézve nyílnak tágra a szemei.

Kimért mozdulattal követem pillantását, hogy megtudjam mi okozta e döbbenetet, s látom amint Lucius éppen leszáll a lóról, aztán csipetnyi bizonytalansággal mellém lép.

A szolgák rögvest felkapják, majd gyorsan le is sunyják a fejüket. Nem értik ki ez az ifjú, és hogy merészel a gazdájukkal egyenrangúként megjelenni, ráadásul az egész háza népe előtt.

Félig oldalra fordulok, hogy Lucius szemébe nézhessek, aki alig leplezett feszültséggel tűri a rá irányuló figyelmet.
- Ő itt Lucius Arcadius Corvus Maximus! – hangosan és tisztán ejtem ki a nevet, hogy mindenki jól hallja – Úgy szóljatok hozzá, mintha velem beszélnétek!

E kijelentésre síri csönd támad. Intézőmön kívül egyik szolgám se tudhatott Lucius létezéséről, elvégre családom ügyeit nem szokásom megosztani a rabszolgákkal, de most, hogy hivatalosan is az örökösöm lett, elvárom, hogy tisztelettel és megbecsüléssel forduljanak felé.

Ezután a dolgukra küldöm őket, kivéve egy Valens névre hallgató középkorú férfit, aki majd a szobájába kíséri a fiam és szolgálatára lesz mindenben. Csak miután ők is elmennek, maradunk kettesben Tulliussal, ki még mindig a parancsomat várja. Komoran nézek végig a belső udvaron, keresve az egyetlen alakot, akit nem leltem meg a tömegben, de csakis a szélben hajladozó növények köszönnek vissza.

- Hol van a fiú? – kérdem minden előzmény nélkül.

- Úgy vélem… a szobájában, Uram. – hajol meg mélyebben – Nemigen hagyta el a napokban.

- Nem próbálta elhagyni a villát?

- Engedélyt kért, hogy elmehessen a tengerhez, de ahogy parancsoltad, nem engedtem és nem is próbálkozott ismét. Szófogadó gyermek Uram, jól viselte magát. – ad választ nyugodtan.

Ezt hallva elégedetten bólintok, ugyanakkor nem értem miért nem látom itt. Hisz oly csalódott és szomorú volt, mikor magára hagytam, biztosan hírt kapott érkezésemről. Miért nem sietett hát elém?

Hogy ezt a rejtélyt megfejtsem, legegyszerűbb, ha én magam járok utána. Végigsétálva az árkádok alatt a számára kiutalt szoba felé tartok. Az ajtót csöndesen nyitom be, nem akarván megzavarni őt pihenésében és jól is teszem, mivel úgy tűnik alszik a kis szépség.

Közelebb lépek, hangtalanul az ágy szélére ereszkedve, ami panaszosan nyikordul meg súlyom alatt. Néhány pillanatig csak nézem, azon tűnődve lehetséges-e, hogy ez alatt a pár nap alatt még gyönyörűbbé lett, de valószínűleg csak az emlékezetem csalt meg, elvégre ennél szebb aligha lehetne már.

Vonásaim ellágyulnak, s gyöngéd érintéssel cirógatom meg arcát, élvezve a bársonyos bőr tapintását az én kérges kezemen. Ehhez hasonló finom érintésekkel próbálom keltegetni, de minthogy meg sem mozdul, sanda gyanú kezd ébredni bennem.

Jobban megnézem magamnak, s feltűnik, hogy légzése koránt sem oly nyugodt, mint az ember álmában lenne, s pillái mögött is meg-megrebbenek a szemei, picit összeszorítva a héjakat, hogy véletlenül se nyíljanak szét.

Alvást színlel, ez már biztos. Épp mint távozásom napján a búcsút, most is gyermeki daccal tagadja meg tőlem az üdvözlést. Még makacs kis állát is felszegi közben, bár öntudatlan tett lehet, amit magam is megmosolygok. Egy ideig még megpróbálom rábírni az „ébredésre”, de hiábavaló próbálkozásaim után egy lágy csókot lehelve a homlokára magára hagyom őt. Fáradt vagyok, pihenni vágyom a hosszú út után. Ha Caeso inkább egyedül maradna, hát legyen. Úgy is tudom, nem tart majd sokáig sértődése, erről én magam gondoskodom.

 

 

***

 

A másnap egész különösen indul. Mint kiderül, a legtöbben korán kezdjük a napot, de nem is ez az, mi oly érdekessé teszi, hanem a kísértethistória, amit evés közben hallgatok végig. E különös, hátborzongató találkozás Luciusszal esett meg az éjjel, aki álmatlansága miatt sétált egyet a folyosókon, egy hófehér leány szellemébe botolva. A kísérteties jelenség meg is szólította őt, beszélt hozzá, s ezek után Lucius egy szemhunyásnyit se tudott aludni egész éjjel. Attól tartott, a kísértet ismét megjelenik a szobájában egy sokkalta rémisztőbb alakot öltve.

Sosem volt gyáva fiú, a holt lélek látványa azonban érthető módon rémülettel tölti el a szívét. Talán magam is így éreznék, ha e szellem külleme nem lenne számomra ismerős, s minthogy eleddig még egyetlen alvilági lélek sem császkált a falaim között, egy élő, ámde úgyszint hófehér teremtményre kell gyanakodnom.

Hamar megnyugtatom tehát Luciust, nem kell tartania szellemektől és hogy a különös teremtmény, akihez szerencséje volt, épp oly eleven, mint ő és én. Találkozásuk úgy is elkerülhetetlen lesz, s így szeretném, ha békében megférnének egymás mellett.

Lucius ezt el is fogadja, a már megszokottá vált szerény köszöntéssel hagy magamra, hogy aludjon néhány órácskát, most hogy képes lesz rá, én pedig Létához fordulva Caesoért küldetek.

Beszédem van az én kis kísértetemmel.

Míg várok, kedélyesen szemezgetek a jókora bronztálra halmozott szőlőfürtökről és csak akkor nézek fel róluk, mikor megérkezik.

- Caeso… - pillantok rá, halvány mosollyal végigmérve őt. Új ruhái egyikét viseli, egy könnyű halványsárga szövetből, ami még jobban kiemeli halovány bőrének hibátlan szépségét. Arcán a bizonytalanság és dac kifejezése keveredik, de korábbi kérésemhez mérten nem rejti el előlem a szemeit, hanem bátran az enyémekbe fúrja őket.

- Nagyuram. – hajtja meg magát tisztelettudón, ám nem mozdul, míg magamhoz nem intem.

Merev testtartással ereszkedik le az egyik székre, mire homlokom gondterhelt ráncokba gyűrődik.

- Mégis mi az ami bánt téged? – kérdem érdeklődve.
- Nem bánt semmi nagyuram. – válaszol ártatlanságot mímelve.

Újabb szem szőlőt dobok a számba, de súlyos pillantásom nem veszem le róla.

- Tudod, hogy nem kedvelem a hazugságot. – ciccegem - Mondd csak, merre jártál az este folyamán? 
- Semerre sem! – vágja rá azonnal.

A kezemben megáll a vizes kupa, miközben jókedvűen ránézek. Caeso arca hirtelen pipacspirossá válik a zavartól, s nekem alig sikerül visszafojtanom a nevetést.

- Áh, értem. – biccentek - Akkor minden bizonnyal valóban egy fehér hajú vásott szellem kísért a villa falain belül, ki tanácsokat osztogat álmatlanság ellen. 

Látom már, hogy megérti, fény derült tettére. Dús ajkait szorosan egymáshoz préseli, hogy szinte teljesen vértelenné válnak, apró kezei ökölbe szorulva remegnek bele a méregbe.

- Lánynak nézett, gondoltam megtréfálom! – érvel, kéken villogó íriszekkel. 
- A tréfád sikerrel járt. Egy szemhunyásnyit sem aludt, közvetlenül az eset után pedig személyesen keresett fel, hogy elpanaszolja nehéz találkozását ezzel a különös lénnyel. – húzom fel a szemöldököm, számon kérőn, de figyelmen kívül hagyja.
- Pityogós.
- Pityogós vagy sem, a fiam úgyhogy kérlek a jövőben ne hozd rá a szívbajt. – hangomban az enyhe feddő élt, mintha meg sem hallaná, oly mértékű döbbenet ül ki vonásaira.

- Hogy… micsodád, nagyuram?!  - kérdi elhűlve - Tehát akkor neked feleséged is van?

Most már valóban kezd összezavarni, pedig ritkán fordul elő, hogy valaminek ne találjam az értelmét, de ez egy ilyen momentum.

- Nincsen feleségem. Ha lenne, sosem tettem volna be a lábam Licillus fürdőjébe. Nem olyan férfi vagyok, aki hitvesét hátrahagyná azért, hogy máshol keressen örömöket és főleg nem hozná e személyt az otthonába. – mondom kimért nyugalommal.

- Nem akartalak megsérteni, kérlek, bocsáss meg! – hajtja le a fejét sietve, mire hosszan felsóhajtva dőlök előre a székemen, és feljebb emelem az állát.

- Nem haragszom gyermek, csak nem értem mire fel ez a döbbenet – simítom meg a hüvelykem alatt elterülő puha bőrt – Léta értesített jöttömről, halhattad mikor bemutattam Luciust mindenki előtt.

- Hallottam is, nagyuram, csak… nem tudtam, hogy a... a fiad. – suttogja szégyenkezve, kis kezével az arcát cirógató ujjaimra szorítva, markába zárja őket.

Nem húzódom el, mert nekem is hiányzott már az érintése, jobban, mint számítottam rá. Aztán értelmet nyer az iménti mondata, s újfent elkomorulok kissé.

- A neve nem mondott neked semmit, igaz? – bűnbánóan rázza meg a fejét – Ahogy az enyém se mondana semmit. – gondolkodom hangosa, ő pedig halványan biccent. – Licillus nem mondta, melyik házhoz fogsz kerülni?

- Egy szót sem szólt nagyuram. Csupán örült, hogy megszabadult tőlem, még azt sem tudtam, kihez visz az a kocsi, vagy hová.

Ajkai alig láthatóan megremegnek, nyilvánvaló bizonyítéka a leplezni próbált félelemnek, mit az emlékek váltanak ki belőle. Gyengéden a kezére fogva húzom az ölembe, a karjaim közé zárva törékeny alakját, hogy megnyugtassam valamelyest. Nem az ő hibája, hogy nem tudta kit rémisztget, s bár azt terveztem megszidom ezért a tettért, most már végleg elvetem ezt a lehetőséget. Nem büntetek olyasmiért, amiről ő maga nem tehet.

- Az enyém voltál, és még a nevem sem tudod. – csókolok puhán a homlokára.

- Számít az, nagyuram?

- Nekem számít Caeso. Ha csak egy egyszerű ágyas volnál, talán nem érdekelne, de nem vagy az. – mondom, ujjaimat a lágy tincsek közé temetve.

Végre felragyog egy aprócska mosoly az arcán, s vékony karjait a vállaimra helyezi.

- Én hallottam egy nevet még aznap a gazdámnál. Talán az volt a tiéd. – néz fel, mintegy reménykedőn, ezért bólintva adok engedélyt. Máskülönben sosem fordulhatna elő, hogy egy rabszolga nevén szólítsa az urát.

Kicsit fészkelődik még, mint aki nem biztos benne, hogy valóban megteheti, de türelmesen kivárom, míg döntésre jut és rám emeli szép szemeit.

- Arrius… - suttogja alig hallhatón, de én azért megértem.

- Tehát mégiscsak tudod a nevem. – mosolygok rá elégedetten – S hogy ezentúl félreértés ne essék, a teljes nevem Arrius Quintus Corvus Maximus.

- Arrius Quintus Corvus Maximus. – ismétli elragadtatott gyermeki kifejezéssel az arcán.

Hagyom, had ízlelgesse és jegyezze meg. Fel sem merült bennem annak lehetősége, hogy ne tudná mely háznak adták el, már csak hallomásból is. Ha Licillus valóban annyira őrizte, mint egy értékes kincset, talán még a pletykálkodó személyzettől is elzárta őt.

- Visszatérve a fiamra… mi okod volt rá, hogy megrémiszd, még ha nem is tudtad kicsoda?

Kérdésemre az ajkába harap és zavartan süti le a szemeit, elrejtve előlem a gondolatait. Figyelmem azonban túlzottan leköti a ruganyos húsba mélyedő hófehér fogsor.

Óvatosan kiszabadítom ajkát a börtönéből, finoman végigsimítva rajta közben. – Nem felelsz?

- Én… nem szeretnék. – hebegi egyre pirosabban. – Nevetnél és ostobának hinnél.

- Ez esetben nem lehet oly szörnyű az az indok.

Caeso nem válaszol, ehelyett továbbra is leszegett fejjel, merev testtartással ül a combjaimon.

Úgy döntök, ráhagyom, elég volt mára a faggatózásból, majd meglátjuk hogyan tovább. Okos fiú ő, aki tudja mi a tisztelet, ahogy azt is tudja mit szabad és mit nem. Úgy vélem szándékosan nem tenne semmi olyat, amivel magára vonná haragom.

Hogy feloldjam a kedvét, nyugtató mozdulatokkal simítok a hátára, másik kezemmel egy kövér szőlőszemet emelek a szája elé, melyen még ott csillog néhány harmatos vízcsepp. Félénken rám néz, mielőtt elfogadná a szemet, azután felállásra ösztönözve a hozzám legközelebbi székhez terelem.

- Egyél bátran, amennyi jól esik. – intek a teríték felé. Még jócskán van azokon a tálakon, amin az én reggelim szolgálták fel. Egy ilyen kistermetű fiúnak, aki annyit eszik, mint egy kismadár, bőségesen elegendő lesz.

- Te nem eszel velem nagyura? Jut még mindkettőnknek.

- Én már ettem korábban, de megvárom míg befejezed. – mosolyodom el – Aztán sétálhatunk, vagy lovagolhatunk is, ha van kedved.

- Csak mi ketten? - ragyog fel az örömtől.

- Csak mi. – bólintok, lágy csókot lehelve sérült kezére, ő pedig boldogan, szinte dudorászva lát neki az ételnek.

 

Mire végez, Maurus már fel is nyergelte számunkra a lovat, mi a belső udvar egyik oszlopához kötve várakozik. Caeso még mindig félénken, ugyanakkor izgatott lelkesedéssel közelíti meg a hatalmas állatot, ami sötét sörénye alól bámul le rá. Ezúttal készségesen hagyja, hogy felsegítsem a nyeregbe, majd eleinte gyorsabb, a part közelébe érve azonban lassú, könnyű ügetésre fogom az iramot.

Az idő kellemes meleg, a szellő éppen csak annyira lengedezik, hogy ne legyen tikkasztó a hőség és minden fuvallat friss sós illatot sodor magával.

Egy parthoz közeli fa árnyékába kötözöm Tenebrist és gyalog sétálunk le a vízhez. A fiú már az első hullám láttán ledobja a szandált a lábáról, és odaáll, ahol a hűs víz még éppen végigsimít a lábfején.

- Most úszhatunk benne, nagyuram? Szinte már meleg! – lépeget benne ide-oda, lábujjait belefúrva az átázott homokba.

Nevetve kapom el karját, mielőtt beljebb lépne, hogy legalább egy pillanatig még visszatartsam.

- Tudsz úszni, gyermek? – kérdem kétkedőn.

Való igaz, egy fürdőházban élt ezidáig, de a sekély medencéik aligha alkalmasak az úszásra. Ez a vad, szelídítetlen víztömeg azonban épp oly veszélyes lehet, mint amilyen hívogató.

- Tudok nagyuram. Az egyik cseléd a fürdőben megmutatta hogyan kell. Látod? – a karjait a mellkasa elé húzza, szép lassan széttárva őket, mintha a vizet simítaná szét maga körül.

Jómagam továbbra is kétkedő maradok. Igaz, hogy a mozdulatsort ismeri, de vajmi keveset ér, ha sohasem próbálta. Sérült keze talán még nem is lenne akadály, ha érezni nem is tud vele, de mozdítani bírja, így elsajátíthatja az úszás fortélyait.

- Valóban, de itt ne merészkedj beljebb, még elkap egy hullám és elsodor.

- De akkor hol fogunk úszni?

- Tudok egy arra sokkal alkalmasabb helyet. – mosolyodom el. Biztos vagyok benne, hogy nagyon fog neki tetszeni.

Egy közeli sziklára telepedve tartom szemmel, bár nemigen megy beljebb egyedül. Talán tényleg komolyan vette az intésem a szirénekre vonatkozón. A ruháját felhúzva térdig merészkedik csak, közben néhány kagylót is összeszedve, amiket biztonságban kihord a partra, ahonnan majd később összeszedheti.

Élvezettel figyelem minden mozdulatát, ahogy olyan apróságokra is rácsodálkozik, mint egy sziklára röppenő színes pillangó. Az arca minden alkalommal felragyognak, s a szemei rögtön felém fordulnak, ellenőrizve, hogy nem szalasztottam-e el ezt a csodát.

 

A nap már magasan jár mire sikerül kicsalogatnom a vízből és lassú sétával elindulunk az öbölbe. Eldugott kis hely ez a birtokom szélén, ritkán jár erre bárki is, s még a hajók fedélzetéről sem látnak be ide. Az azúrkék, kristálytiszta víz, sziklák szorosa között szökik be, a partot csillogó homok és vadvirágok sokasága borítja, de bármily szépség is tárul most elém az nem ér fel a karjaim között, lélegzetvisszafojtva álló fiúéhez.

- Csak nem elakadt a szavad gyermek? – kérdem, finoman a selymes hajába simítva. – Tetszik?

- Nagyuram… még sosem láttam ilyen szépet! – suttogja, örömtől kipirulva, majd halvány szemei csodálattal néznek fel rám – Biztos, hogy nem egy álom?

Ártatlan kérdése mosolyt csal az arcomra, ujjaim pillekönnyű érintéssel futnak végig a tarkóján, borzongásra késztetve őt.

- Ha álom, akkor mindketten ugyanazt álmodjuk. – mondom, s engedve a kísértésnek gyöngéden birtokba veszem az ajkait, melyek puha sóhajjal nyílnak meg előttem.




Szerkesztve Moonlight-chan által @ 2016. 11. 24. 00:58:09


Ursus2016. 01. 02. 23:59:30#33839
Karakter: Caeso
Megjegyzés: Arrius Quintus Corvus Maximus


A balzsamoktól elnehezülő, fülledt, fűszeres levegő az oka, vagy a testes, kecses karafokban incselkedő vörös nedű – nem tudnám megmondani. Végtagjaim nehezek, ellenben len üstököm túlságosan is könnyű helyzetünkhöz mérten.
Cselekedeteim akár csak én magam is: beláthatatlanok. Az egyik pillanatban még ártatlan kagylógyűjtésem okán lelt tengeri kincseimmel szórakoztattam, a másikban már tomporom fúrom buján, vágyakozóan ölébe.
Csókjainak savanykás utóz ízét nem élvezem, ám a szenvedély mellyel szeret  egyhamar feledteti velem a nemes ital kellemetlen bélyegét.
Az események gyorsan haladnak. Mámoros boldogságom tejfehér függönyén csupán egy-egy nehezebb érzés hatolhat át. Példa okáért ilyen a rémület, mely akkor tölt el, mihelyst szándékomban megakadályozva utasítja el gesztusom. Vagy  teszem azt a mérhetetlen zavar mi vörös lángrózsákat lop fakó arcomra, amint arra kér használjam az általam előszített olajokat könnyítve dolgunkon.
Tehetetlen bénasággal, gyermeki zavarral  mozdulataimban állok félszegen az aprócska üvegcsék előtt. A kép lassan tisztul, bőrömre lúdbőr lopózik. Vajon mikor kezdtem el fázni?
Vagy nem is a hideggel lenne gond? Talán azt szeretetné, hogy Licillus házát idéző mozdulatokkal tegyem még élmény teljesebbé éjszakánkat?
Mégis mit vár tőlem?
Válasz helyett a szilaj kar ölelésébe von, acélos tekintete az enyémbe fúródik. Egy pillantással elűzi minden kételyem. Ez már nem Licillus háza. Ez már nem az én otthonom. A mi otthonunk.
Ujjai becézőek, rutinosak.  Hangszerek vagyunk, kik eddig csalfa muzsikusok játékait voltak hivatottak hallatni. Ám most egészen más a helyzet. A melódia finom, összehangolt, szívnek s léleknek melengető. Elménk tompul, lelkünk húrjai megpendülnek, finom mélységben vibrálva Pothos ujjai nyomán.
S dalunk felcsendül.
A hangszerek először gyászos, lomha ritmust diktálnak lustán ismerve ki kettősük határait. A levegő sűrű, fülledt, ezernyi rejtett arcát mutatja a gőz, gomolygó pára. Légzésem nehéz, orromba a férfi bőrének illata tódul, nyakamra ékszerként nehezedik forró sóhaja.  Hűségem jutalma kín csupán. Édes kín.
Dalunk gyorsul, szerelmünk szédítő iramot diktál, minden egyes taktus merészebben csendül, mint az azt megelőző, egészen a végső pillanatig. Testünk a hangszer, érzékeink húrjai szinte egyszerre pattannak el Pothos feszített játékának tanújaként. 
Zihálva adom át magam a csöndes nyugalomnak mi patyolatként borul elmémre. Gondolatfoszlányok tolakodnak agyamba ám ahogy jönnek úgy el is halnak. Itália és a tenger minden kincséért sem cserélnék most senkivel. 
Nincs más számomra, csak testének biztos tartása és a pillanat, melyet senki sem vehet el tőlem.
Az én első pillanatom, az ő első pillanata.
Nem tudom beszélhetünk-e közös pillanatról.
Nem tudhatom, megengedhetem-e magamnak, hogy közös testként s lélekként gondolhassak-e rá. Magunkra.
Egy rabszolga soha sem engedheti meg magának, hogy tulajdona lehessen, soha sem birtokolhatja az urát. S ha ő birtokol engem nem úgy lenne igazságos, ha én is birtokolhatnám őt? Vajon birtoklás és birtoklás között van különbség?
Minden bizonnyal van. Licillus és közte is volt.
Álmomban sem mertem volna remélni, hogy egy ennyire mocskos dolog ilyen kellemes és tiszta is lehet. Ennyire gyönyörű.


… 


 Kellemetlen borzongás illan végig bokámtól egészen tarkómig libabőrt csalva sápadt bőrömre.
A szoba ismerősen dereng ám a férfi, kit csupán a hatalmas medvebunda öltöztet annyira nem.
Illetve ily csupaszon semmiképp.
Fejem zümmög, mintha ezernyi dühös méh kasául szolgálna,még kissé szédülök is. Szám száraz, tagjaim gémberedettek, fáznak. Az egyetlen biztos, kellemes melegséget kölcsönző test csupán az övé. Közelebb simulva a férfihoz hajtom mellkasára esetlenül fejem, épp kezemmel próbálom egész testem betakarni a szőrmével. Kettőjük párosa testem s lelkem is egyaránt melengeti, de az áldott idillt nem élvezhetem sokáig. Ficergésemmel felriasztom, röstelkedésem bárdolt mosollyal nyugtázza. Különös,  ajkának egyetlen görbe vonásával képes bearanyozni borongós napjaim. Ő életem égboltjának legfényesebb csillaga, a ragyogó nap maga.
Béna kezem vizsgálatában merül el. Kérésnek félve teszek eleget. Lényem egy része boldog, hogy felfedheti nehéz titkait, ám oroszlánrésze retteg. Az élet egy háborgó tenger, ez a férfi – kinek nevét sem tudom igazán- egy aprócska, biztos sziget, melynek partjait nem akarom bemocskolni a szennyes múltam mocskos emlékeinek lábnyomaival.

- Nem szívesen beszélek erről, Nagyuram. –  rebegem holtterhemet fixírozva.
- Sokat jelentene számomra, de a nem szeretnéd nem kell elmondanod.
- Én.. – kezdek bele habozva- mi gyermekként szerettük a hasunkat, de az úr- még akkora távolságból sincs merszem nevén szólítani hangosan- minden dénárt sajnált, ha kiadásairól volt szó. Ugyanezt nem volt elmondható az imádságokról. Rengeteget áldozott Bachusnak a fürdőben kialakított szentélyben. Mi pedig nagyon éhesek voltunk. Az egyik leány bíztatott, hogy csenjek nekik s jómagamnak is pár jó falatot, hisz az istenek úgy sem esznek belőle. Az r sem tudja meg. Nos…megtudta. A kezemet pedig elverte a sétabotjával. Akkor rettentően fájt. Mára már nem érzek semmit. ne haragudj rám nagyuram. El kellett volna mondanom, de az úr megtiltotta. Nem szabad ilyen dolgokat elmondanunk. Rontja a ház nevét. Rontja a tiédet is…

- Ezt hogy érted?
- Tökéletes árut kellett volna kapnod annyi pénzért.
- A legtökéletesebbet kaptam. – hint lomha csókot homlokomra.

Válaszom torkomra forr, hisz mit is mondhatnék erre. Hazudni nem mernék, szavának ellent vetni pedig legalább oly balgaság mint maga a fals állítás. Így hát jó belátásom szerint téve ajkaim zárva tartom akár csak szemeim, s kiélvezem a pillanatot. 
Hogy a pillanatot meddig élvezem szabadon magam sem tudom. Forró testének ölelése mély, álomtalan sötétségbe ringatott mi pihentetően hatott ahogy testre, úgy lélekre is.  A hatalmas nyoszolyán egymagam ébredek, társaságom a balkonra vont márványasztal egyik míves székén pihen pergament böngészve.  Kikecmeregve tekerem magam köré tegnap éjszakai viseletem egyetlen elemét, nesztelen lépteim a hadúr felé irányítom, célomat elérve szemérmes tekintettel fürkészem ölét keresve a lehetőséget.

- Hát felkeltél?
- Elnézésedet kérem uram amiért csak most, de hosszú idő óta ez volt a legkellemesebb ágy amiben valaha időmet tölthettem. 
- Bizonyosan az ágy teszi- húzza sármos, féloldalas mosolyra ajkait. Zavarom egyre csak nő, tetőzni kezd mikor tekintetünk találkozik. Arcom a paradicsom és bíbor köztes skálája között játszik.
- Az ágy és az ágytársaság. A nagyúrnál jobb alvótársat kívánni sem kívánhat az ember- rebegem elhalkulva, körmeim szemlélve.

Mérhetetlen hahota keríti hatalmába. Mély orgánuma kellemesen borzongat meg, mintha tüdőmben zendülne fel, felpattintva belsőmben a szelencét melyben mosolyomat, jó kedélyem őrzöm. A szertelenség gyorsan száguld szét vénáimban elemi boldogságot oltva belém. Karjai hamar derekamra találnak, játszi könnyedséggel vonnak izmos combjaira. Nem tétovázom, ölébe ülve döntöm vaskos nyakának fejem, olajszín bőrére simítva figyelem a tekercset, mit eddig oly borús tekintettel szemlélt. 

- Rossz hír tán?
- Hivatalos ügyek, melyek ismét Rómába szólítanak.
- De hisz csak tegnap érkeztél meg- rázom meg értetlenül fejem.- A romlott lelkek várhatnak nagyuram, hisz egy nappal több vagy kevesebb, kinek számít!
- Hogy mondod Caeso?
- Badarságokat fecsegek össze-vissza- legyintek ívesen- muszáj menned nagyuram?  Valóban muszáj? Nem küldhetnél mást?
- Ne légy ennyire gyerekes. Gondolhatod, ezerszer szívesebben lennék itt, jó társaságban mintsem Rómában. – simít gondterhes arccal combomra- ám ügyem halaszthatatlan, fontos. A consul személyesen hívatott magához vendégségbe, melyet nem ildomos visszautasítani.

Némán cirógatom körmeim hegyével a vékony bőrt mely nyakát fedi. Erei átderengenek rajta, Arcán mély barázdákat szántanak terhes gondolatai. 

- Ha bármivel felvidíthatnálak…
- Legboldogabb akkor lennék, ha el sem kéne engednem a kezed és mindvégig magam mellett tudhatnálak.
- Nem lehetne esetleg…?
- Semmiképp. A consul legalább annyira jó szeme van a szépséghez, mint nekem és ismerem annyira, ha valami megtetszik neki azt megszerzi legyen szó tisztes avagy tisztességtelen útról. 
- Azt hittem, hogy…talán most több időt tölthetünk majd együtt. Egy kicsit többet. Megnézzük a térképeket, a tenger fenekét, a belsőkert virágait, felfedezzük birtokod zeg-zugait… - kezdek bele szomorú tónussal, ám ujjai egyhamar ajkamra találnak mit ajkai egyhamar követnek. Vigyázó, kényeztető, apró, már-már tiltott csókocska, mely belém fojtja aggályaim.
- Úgy sietek ahogy tudok, ígérem neked ahogy visszatérek mindezeket megtehetjük. Mindet, egytől-egyig csak légy türelmes. 

Szempilláim rebbennek, lesütve szemeim csókolok hosszan, odaadóan a száraz kézfejre mit ép kezem úgy fog, akár élete függne tőle. Beletörődöm, hisz úgy sem tehetek mást. Nem kérdezem mennyi időre megy el, vagy hogy mikor tér vissza. Amúgy sem tudnám a napokat számon tartani. A fontos ügyről úgyszint nem faggatom. Nem tisztem tudakolni, számon kérni. Csupán remélni tudom, hogy épségben visszatér hozzám.
Távozása elszomorít, mivel pedig könnyeim szégyellem így a búcsút elkerülve hivatkozom fáradtságra s bújok meg szobám hűs rejtekében. Csak mikor már megbizonyosodom róla, hogy távoztak vagyok hajlandó elhagyni a lakrészt, hogy a távolba révedve nézzem végig könnyes szemekkel ahogy az egyetlen személy alakja ki valaha képes volt jobban szeretni, mint én saját magamat- egyre csak távolodik a lenyugvó nap áztatta vörös végtelenbe. 


… 


Talán hetek telnek el, talán hónapok. A hold hol felbukkan, hol eltűnik, néhol kövérebb, néhol kevésbé. Ha érkezett levél arról nem értesítenek minket, hisz semmi dolgunk vele. Türelmesen várom gazdámat szobámban, néha téve egy-egy sétát a belsőkertnél. Messzebbre intézője nem mer engedni, kérésemet miszerint had járjak egyet a tengerparton egyenest őrült szenvedéllyel tagadja meg tőlem. Szomorú vagyok, hisz magány a jussom csupán. A barátkozás soha sem volt kenyerem, a legtöbb szolgáló pedig gyűlöl, talán különb elbánásban részesülésem miatt. Hellén barátunk egyszer még meg is fenyegetett amint véletlen egymásba botlottunk a villa egyik zugában. Természetesen erről soha nem tudhat senki, mert ha titkunk valaha napvilágra kerül ő maga kezeskedik arról, hogy álmomban vágják el torkomat.  Valószínűleg ezért, s még ezer más okból örülök annyira, ahogy a futótűzként terjedő pletykák beigazolódnak melyet az érkező délceg lovas tesz gyönyörűvé. Ő az, a nagyuram! 
De vajon ki ez a másik lovas? Ki ez, kivel együtt utazik? Kit hozhat ide? Talán egy újabb szolgát. Egy újabb „Caesot”? Hát ennyit ért volna neki szolgálatom? Ennyit érnék én? 
Ok nélkül talán, de belsőmben fellángol a féltékenység. Szörnyű, undorító tűzzel éget, orromat összeszorítja a düh, keserűség, undor, rosszindulat, így kénytelen vagyok számon venni mély levegőmet. Egyszerre gyűlölöm és vagyok kíváncsi. Látnom kell ki az. Ki az, aki vele van, akit magával hozott! 
Lépteim sebesek, elvegyülök a tiszteletre kiálló cselédek miliőjében remélve, hogy előbb láthatom az új jövevényt. Jól kivehető, szép arcú, jó adottságokkal megáldott ifjú. Arcán még ugyan gyermeki, pozsgás háj leledzik, de avatott szem már előre láthatja, ahogy serdülő ifjú lesz s lemállik az ártatlan hús igazi szilaj, jóvágású férfi válik majd belőle. Tartása egyenes, méltóságteljes akár csak a nagyúré. Túlságosan is kellemes látvány ahhoz, hogy rabszolga lehessen, túlságosan fiatal ahhoz, hogy a konzul legyen maga. Ki lehet hát?

Megérkezve gazdám bemutatja.
- Lucius Arcadius Corvus Maximus.

Micsoda flancos név. Hát úri ficsúr. Noha, hiszen, úri avagy nem nekem nem parancsolhat, engem nem cserélhetnek le rá. Még akkor sem, ha fiatalabb vagy esetleg markánsabb. A tehetetlen düh egyszerre fut el, tetőtől-talpig reszketek belé, sebes léptekkel viharzok szobámba. Legyen hát, ha jobbra vágyik hozzon jobbat. Legyen jobbal! 
A pulykaméreg olyannyira elvakít, hogy meg sem fordul a fejemben esetleg vér kötheti össze nagyurammal. Az egyetlen, már-már gyermeki érzés mely hatalmába kerít a féltékenység. Oly sokáig vártam arra, hogy valaki csak az enyém lehessen, hogy valaki csak és kizárólag rám szentelje becses figyelmét és most idehozták ezt a Luciust akire nyilván több időt fognak áldozni. Az én nagyuram több időt fog vele tölteni mint velem. Ez pedig fáj. 
Ágyamba heveredem, alvást színlelek, mely akkor sem változik mikor ajtóm nyikorogva tárul ki, nehéz léptek tompa puffanásai hallatszanak a kőpadlón. Ágyam széle alig érezhetően nyomódik lejjebb ahogy valaki a szélére ül. Egy gyöngéd cirógatás az arcomra a hatalmas kéztől. Küzdök a mosolyommal, arra gondolok most haragszom rá. Hiszen hogyan is ne haragudnék. Mi van akkor, ha ez a fiú volt az oka a Római látogatásoknak. Mi van akkor, ha azon a napon is ezt a fiút látogatta meg, melynek végén Licillus fürdőjébe keveredve rám talált. 
Túl sok kétely, túl kevés bátorság eloszlatni őket. A nagyúr egy ideig próbál kelteni, aztán egy nedves érintést érzek a homlokomon, majd távozik. Ezen a napon már nem találkozom vele, ám ez nem mondható el a fiatalabb nemesről. 
Éjszakai sétám közepette a nyurga fiúba botlok. A fehér lepellel mely borít, fakó arcommal, kibontott világos hajammal s kezemben tartott gyertyával már-már síron túli délibábnak tetszelgem.  Látom arcán fiatalabb mint én mégis jóval magasabb nálam. Az árkádok alatt rejtőzik, ábrándos tekintettel kíséri figyelemmel az egyik vízinövény melankolikus táncát a feszített víztükrön. 

- Aludnod kéne. – nem tudom hogyan szólíthatnám meg, hiszen nekem ő nem uram, nyelvem pedig túlságosan is becses ahhoz, hogy gyermeknek szólítsam. 
- Ahogyan neked is. Nem jön álom a szememre. Ki vagy te, nem láttalak eddig. – pillant felém lomhán.
- A nevem Caeso, ha pedig gyógyír kell álmatlanságodra a mézzel édesített friss kecsketej a legjobb erre. Talán, ha megkéred a konyhánál ólálkodó szolgálólányok egyikét. Van egy torkos aki éjnek közepén szereti dézsmálni a kamrát, de ez titok. 
- Talán te volnál az?


Lassú, kegyetlen mosolyra húzódnak ajkaim. Akár levihetném a kamrába, bezárhatnám és ott tölthetné az éjszakát. Bár értelmét nem látnám cselekedetemnek talán a lelkemnek jobb lenne. Azt hiszem azonban a nagyúr mérges lenne rám érte, amit persze nem szeretnék. 

- Bár szolga vagyok de mégsem cseléd. 
- Holt vagy tán ki sírjából kikelve nem talál nyugtot? – mintha hangjába némi izgalom vegyülne. Azt hiszem olyan fiú ő, kinek megmondták ne higgyen a mesékben, de ő lelke mélyén még mindig bízik.
- Akár még az is megeshet. – vonom meg vállam, irányomon fordítva indulok el lassú léptekkel szobám felé. A fiú nem szól utánam, nem követ. 

Felérve elégedett mosoly terül szét arcomon. Megnéztem volna az arcot, amint eltűntem a szeme elől. Lefogadom, hogy még most is azon gondolkodik ki lehetek. Micsoda remek alakítás, micsoda remek ötlet! Hogy kibabráltam vele! Zseniális! 


… 


A nap még épphogy csak ébredezik a szobám ajtaja már nyílik egy üzenettel miszerint a nagyúr hívat. Magamra öltve egy- az általa adott világos, légies kelmét sétálok be könnyed léptekkel, nyomát sem mutatva fáradtságnak, bűntudatnak.

- Caeso… - pillant rám jámbor mosollyal, kezében egy kupa van melyből friss vizet iszik, mialatt másikjával egy-egy szőlőszemet fejt le a kövér fürtről mi asztalán honol békében. 
- Nagyuram. – hajtom meg magam tisztelettudóan, ám nem mozdulok míg nem int magához. Ekkora foglalok csupán helyet. Arcom dacos, sértett. Hiába próbálom, nem tudom leplezni. 
- Mégis mi az ami bánt téged? 
- Nem bánt semmi nagyuram. 
- Tudod, hogy nem kedvelem a hazugságot. – ciccen egyet, szórakozottan harap a szemre, napszak ellenére pedig túlságosan is vidáman majszolja azt.  – Mondd csak, merre jártál az este folyamán? 
- Semerre sem! – vágom rá szinte azonnal. Túlságosan is gyorsan. Gazdám arca még mindig nyugodt, még mindig szertelen, szórakozott. 
- Áh, értem. Akkor minden bizonnyal valóban egy fehér hajú vásott szellem kísért a villa falain belül, ki tanácsokat osztogat álmatlanság ellen. 


Az az átkozott gyerek! Ha meglátom a létező összes istenre állítom, bezárom a fürdőbe és többé ki sem engedem! Nem elég, hogy elveszi a helyemet még be is sároz! Megmondtam neki, hogy ne tegyen említést erről. Vagy ha nem is mondtam, hát biztos gondoltam!
Izmaim megfeszülnek, ujjaim a faragott szék karfájába mélyednek, ahova idő közben helyet foglaltam. 

- Lánynak nézett, gondoltam megtréfálom! 
- A tréfád sikerrel járt. Egy szemhunyásnyit sem aludt, közvetlenül az eset után pedig személyesen keresett fel, hogy elpanaszolja nehéz találkozását ezzel a különös lénnyel. 
- Pityogós. – húzom fel orrom. Mások sározásával talán előrébb juthatok egy kicsit a szeretet ranglétráján. Talán ha látja mennyire gyerekes ez az ifjú akit idehozott sokkal jobban fogja élvezi az én társaságom! Elvégre én érettebb vagyok.
- Pityogós vagy sem, a fiam úgyhogy kérlek a jövőben ne hozd rá a szívbajt. 
- Hogy…micsodád, nagyuram?!  Tehát akkor neked feleséged is van? – kérdem elhűlve. Azt ugyan már fel sem teszem isten-e, s a pokolnak melyik bugyrában vagyunk. Jelenleg sokkal jobban lefoglal a hír, miszerint egyre lentebb és lentebb csúszom azon személyek lajstromán kiknek joga van szeretetre ettől a csodálatos férfitől, kinek még mindig nem tudom a nevét. 

 



Szerkesztve Ursus által @ 2016. 01. 03. 01:36:33


Moonlight-chan2015. 11. 11. 16:46:35#33647
Karakter: Arrius Quintus Corvus Maximus



Égszín szemei úgy merednek rám, mint akik nem biztosak benne elhiggyék-e a hallottakat. Pedig minden szavam komoly, kissé talán szigorú élű, mi az évek során ragadt rám, s vált természetes gesztussá.

A fiú bizonytalan pillantást vet Tenebris felé, kevés félelemmel tompítva korábbi kíváncsi örömét. Tanácstalan, apró léptet tesz előre, de hamar ismét a mellkasom, s karjaim óvó ölelésébe feszül.

- Ülj előbb te nagyuram, én…nem tudom hogyan kell. – rebegi.

Odébb lépve kerülöm meg karcsú alakját, majd a nyeregre markolva könnyedén vetem át rajta a lábam, s egyenesedem fel. Tenebris nem mozdul, patái halk koppanásai is abbamaradnak, mintha tudná, hogy még várnia kell valakire.

Kezeim Caeso felé nyúlnak, óvatosan markolva gyenge karjait, vigyázva a törékeny csontokra emelem őt magam elé, míg ismét ölelésemben nem érzem. Azonnal utánam kap, s vadul szorít minden ujjával, teste merev, mint a hajókat az öböl mélyére horgonyzó kötelek. Ajkaimon halovány mosollyal szorítom a testemhez, erősen, hogy idefent is a biztonságot jelentsem számára.

- Túl magas. – nyöszörög félve, ahogy elindulunk.

- Egy idő után hozzászoksz majd. - felelem bizonyosan.

Szavaim pedig hamarosan igazolódnak is. Könnyed, ringatózó léptek hátán haladunk, lovam patái alatt először szerpentin, majd a part felé puha süppedős gyep tompítja léptei zaját, s élét. Testünk lágy ringással veszi fel ütemét, a végtelen nyugalom érzetét keltve.

 

Egy darabon még megpróbálom elhúzni a kezem, hogy szabadabban élvezhesse a lovaglás örömét, de egy apró mozdulat csupán, s máris vasmarokkal szorítanak sápadt, vékony ujjai. Lemondok hát tervemről, s magam is a távolra fordítom figyelmem, elrévedve a táj szépségben. Soha ilyen elégedett nem voltam még.  

A tenger halk morajlása egyre sűrűbbé válik, ahogy közeledünk. Rövid füves ösvény, majd kicsivel lejjebb már csillogó arany homok övez mindent, ameddig a szem ellát.

Meghúzom a kantárt, mire a ló rögvest megfékezi magát, s amilyen könnyedén fel, oly könnyedén le is szállok a nyeregből, onnan pedig Caeso derekát tartva emelem le őt is a földre magam mellé.

Arca immár egészséges színt öltött, melybe boldogsága harmatos szikrái vegyülnek. Keze az enyémre talál, így indulunk el lomha léptekkel a lágyan fodrozódó kékség felé. Pár lépés után megtorpan, kioldja a szandálját, hogy a kezében hozhassa tovább őket.

Nem kívánom szóval megtörni-e békés pillanatot, azon ritka mementók egyike ez, melyek kitörölhetetlen emlékül maradnak szívemben, s magányos perceimben elmélkedhetek rajtuk. Egyszer talán így teszek majd, hisz a mellkasom mélyén mosolyának minden apró kis szilánkja kellemes melegséggel olvad össze.

Lágy mosollyal követem gyermeki csodálatát, amint először tapasztalja meg a hullámok szelíd simítását lábain. Gyönyörűbb ő bármely földi lénynél, s a mosoly még szebbé varázsolja, de hamarost kénytelenül megszakítom csendes ábrándozását, midőn léptei egyre beljebb vinnék őt a hullámok közé.

- Túl értékes vagy ahhoz, hogy a szirénekkel folytasd a tanulást. – húzom vissza.

- Léteznek szirének? - pillant hátra, felém.

Kérdését nem válaszolom meg, mert máris unszolva húzna beljebb. Enyhe rosszallással bár, de engedek neki, megszabadítom apró kezét az én kérges béklyóimtól, de tekintetem óvón követi minden mozdulatát, nehogy egy erős hullám ledöntse lábáról, s a mélység felé ragadja, míg jómagam is hátravetem a szandálom. Azután kezem ismét az övé után nyúl, mi készségesen kapaszkodik belém ismét, így lépkedve beljebb, s még beljebb.

Hirtelen torpan meg. A hullámok immár magasan a térdét nyaldossák, s még feljebb is mire sziszegve ugrik meg, lábujjhegyre nyújtózva kerülné el hűvös érintésük.

Nevetésem túlhallatszik a morajláson is, jókedvűen kacagom ki kínlódó ábrázatát mikor ruhája alját igyekszik felgyűrni, sikertelenül.

- Talán hűvösebb a víz, mint számítottál rá, gyermek? – kérdem jólesőn kacagva.

Olyan, mint egy gyermek, aki először csodálkozik rá a világra, s végtelenül mulatságos, ahogy lassan felfedezi azt.

Dacosan szegi fel állát, telt ajkai egymásnak préselődve feszülnek. Haragosan emeli fel pisze orrát is, magasan, hogy makacsul a szemembe nézzen.

- Kivált mód kellemes, naphosszat tudnék állni itt! 

Kis pimasz! De jókedvem nem hagy alább, nem sérelmezem büszke szavait, melyet nem is sértő rosszindulat, mint inkább játékos évődő kedve vezérelt. Nem kell sok, hogy az ő szépséges arcán is az öröm sugárzó fénye ragyogjon fel, elhomályosítva a büszke Napot.

Átölelve a derekát terelem kijjebb a mély mederből, biztonságosabb távlatba. Kíváncsi szemei hamar a víz fenekén megbújó kincsekre találnak, s attól a pillanattól már nem is figyel másra. Karjaim szorítása meglazul, majd végleg alábbhagy, kissé elkomorulva nézem amint esetlenül csomózná lelógó palláját, de bal keze minduntalan holt tehernek bizonyul.

Átveszem tőle e nehéz feladatot, s megkötöm a selymes anyagot, mit bátortalan mosollyal hálán meg.

Azután a partra sétálva egy nagy sziklatömb peremén telepedem le onnan figyelem a fiút, ki oly lelkesen gyűjti össze tucatszámra értéktelen kincseit. Gondolataim hamar visszaeveznek békés medrekbe, de nem feledem amit láttam, s amihez most már kétségem sem fér.

Nem mérem az időt, nem siettetem. Halvány mosollyal figyelem tevékenységét, s látom szakadatlan lelkesedését, még akkor is, amikor a kagylók majdhogynem ismét visszapotyognak óvatos fogásából. Kezei finoman tartják a törékeny héjakat, látványára végtelen gyengédség kerít hatalmába. Olyan kincs ő, mely igen ritka, s még annál is különlegesebb, felér Itália valamennyi ifjújával, s éppen emiatt az aranyban nem mérhető érték miatt akarom óvni mindentől, mi fenyegetné boldogságát.

- Nagyuram, nézd! – mutatja markába gyűjtött kagylóit lelkesen, de én csakis csillogó lélektükreit látom magam előtt.

- Gyönyörű. – mosolygok rá gyengéden.

- Ha akarod neked adom. Annyira meseszép! Nagyon értékes lehet! 

Valójában csupán értéktelen héjak, amikből naponta több ezret szedhetne össze, de túl örömteli e pillanat ahhoz, hogy elrontsam kedvét. - Szeretném, ha nekem adnád. Legdrágább kincseim között fogom számon tartani s mindig vigyázni fogok rá.

Apró kezei az enyémért nyúlnak, majd óvatosan belerakja ajándékát. Kicsi, barnássárgás héj, vékony fekete vonalakkal vegyítve, szélein végig szabályos hullámok húzódnak, mi alatt sorba hegyes kis fogak bújnak meg.

- Ez egy fésűkagyló. – mondom, miközben alaposan megnézem.

- Fésű? Ezzel fésülködnek tán? Talán a szirének? 

- Fogai vannak akár a fésűnek…- húzom végig az ujjam a barázdán, hogy láthassa amint az ujjamba akadnak - bár úgy gondolom ezen felül fésülködésre alkalmatlan. 

- Megmártózhatunk a tengerben, Nagyuram? – pillant fel izgatottan.

- Azt hiszem ahhoz még túl hűvös.

- De lehet?

- Lehet, de egyelőre még nem. Megígérem neked, hogy amint lehetséges kijövünk s ejtőzünk benne.

- Ígéred? – kérdezi reménykedőn, kezeit összefonja a mellkasa előtt, kérlelőn.

- A szavamat adom rá.

 

Ebéd táján érünk vissza a villába, az idő már jócskán felmelegedett, az eső nyomtalanul felszáradt, ami csak megkönnyíti majd az utam, s talán hamarább hazatérhetnek majd. Bár ebben igen csak kevés reményem van, római ügyeim hosszadalmasak, s bonyolultak, megannyi utánajárást kívánnak, s minthogy hibákat nem tűrhetek, alapos vagyok.

Temérdek fattyú gyermek telíti a városokat, kiváltképp Rómát ahol vagyonos politikusok akár naponta cserélik ágyasaik, s mint a legtöbb ezektől született gyermek, a rabszolgákéit is sorsára hagyják.

Szégyen lenne talán? Saját gyermekük? Vérük?

A küldönc üzenete a hivatalból érkezet, s nem is tétováztam rögvest odamenni. Esélyt sem adva rá, hogy kételkedjenek szándékom fontosságában. Főtitkáruk köszönt a kapuban, s kínál meg frissítővel, majd nem kerülgetve ügyemet rögvest a tárgyra tér, s átnyújt egy tekercset.

- Tisztelettel, nagyuram, a tanácsosok igen meglepettek voltak, hogy ily nagyhatalmú személy nevére venné a fattyát.

- S e szokatlan kérelem tán akadályozza majd beiktatását? – nézek fel komoran.

- Nem nagyuram – hajt fejet – Úgy vélik elfogadható kérelem ez egy tiszteletreméltó ház leszármazottjától, ki mindig a császárt szolgálta hűen. Nagy veszteség lenne Rómának elveszíteni ily nemes vérvonalat, még ha egy fattyú is…

- Hirrus uram… - állok fel, asztala fölé magasodva – A fiú az én vérem.

- Ha megsértettem… bocsánatát kérem, nagyuram. – kerül elém sietve mélyen hajbókolva.

- E okirattal ő most már családom megbecsült tagra, s az örökösöm. – elnyúlok az asztalon lévő tollért, s tintába mártom, majd a papiros fölé helyezem. -  A neve Lucius Arcadius Corvus Maximus. – írom a papírra, majd a forró viaszba nyomom gyűrűm pecsétjét, családunk címerét. – Készen vagyunk hát?

- Még a consul pecsétje hiányzik, uram. A napokban tér vissza, s akkor nyomban elé viszem az iratot. Küldöncöm értesíteni fog.

- Helyes. – biccentek, még egy pillantást vetve az iratra, majd távozom.

Ha már ismét a városban vagyok, meglátogatom rokonaimat is, de nem időzöm túl sokáig. Amint a titkárom is beszerezte, amit kértem, lóra ülünk s elindulunk hazafelé. Remélem, mihamarább lezárul ez az ügy, s akkor végre Lucius is teljes jogú örökösöm lesz, bár ő ezirányú szándékomról mit sem tud még. Ő az egyetlen fiam, a vérem, s bár egy rabszolganő volt az anyja büszkébb nem is lehetnék rá, akkor sem ha fattyú mivolta helyett teljes jogú római polgárként jött volna világra.

 

A hazaúton Caeso képe lebeg a szemeim előtt, gyorsabb vágtára ösztönözve, bár már biztos vagyok benne, hogy nem találom ébren, tudni akarom, hogy van,  s megkapta e a gyertyáit a szolgálótól.

Odahaza azonban csak üres, sötét szobáját találom, s épp érte küldetnék, mikor hamar a villa alatti fürdőhöz irányítanak.

Fáradt vagyok, s kissé ingerült, de szolgálóim elparancsolom, ma már nem lesz szükségem rájuk én pedig a fürdő felé veszem az irányt. Rég használtam már utoljára, egymagam részére fölösleges pazarlásnak tűnt e hatalmas medencét meleg vízzel ellátni, a pazarlást pedig nem szívlelem.

Már a folyosón megérzem a nehéz párát, mely felhőként áramlik ki a hűvösebb kőfolyosóra, s tapad meg a bőrömön, mint a hajnali köd. Ahogy azonban belépek a helyiségbe komor hangulatom menten tovaszáll. Több tucat gyertyaláng borítja meghitt aranyló fénybe a fürdő falait, csillogó lepelként borulva a feszített víztükörre. A medence pereme mellett mindenféle étek sorakozik szépen elrendezve, bor, s több tégely illatos olaj társaságában, de mi a legvonzóbb a szememnek arra csak a végén tekintek, mert ha a fiúra hamarább pillantok, minden más szépség halovány semmiségnek tűnt volna mellette. Igaz ugyan, hogy így is túlragyog mindent mosolya, tógája szabadon hagyja jobb vállát, s egész testét sűrű fátyolszerű alig takaró anyaggal vonja be.

Rám mosolyos, fejét meghajtja.

- Caeso…

- Jöjj bentebb Nagyuram, annyira vártalak már! – fog a kezemre, s húz beljebb lelkes mosollyal. Meglep kissé e jókedvű fogadtatás, s fesztelenség mellyel hamar elkezd megfosztani súlyos utazóköpenyemtől, majd ruháimtól is – Azt gondoltam kimeríthetett a hosszú út, ezért megpróbáltam neked kedveskedni!

Kellemes csacsogása mellett időm sem jut szólni, ugyanakkor neheztelni sem tudnék rá ezért. Hallgatom őt, a tekintetem többször végigsiklik alakján, a sokat sejtető anyag alatt a gyertyák fényétől finoman kirajzolódó testének vonalain. Kecses, törékeny teremtés, mint a folyóparton

hajladozó nádszálák, amiket azonban még az erős viharok sem csavarnak ki a helyükről.

Az utolsó ruhadarabjaimtól már magam szabadulok meg, nem mintha nem lenne kedvemre figyelme, csábító gesztusai épp ennek ellenkezőjét érik el. Gondolataim csakis ő tölti ki, minden apró szegletében szépséges arca tündöklik, s a vérem felpezsdül, valahányszor csupasz bőrömet érinti.

Mi ez vajon, ha nem egy kínzó játék, melyet kedvére formál? Mi ő, ha nem szajha, s nem is gyermek már?

Mégis némán ereszkedem a balzsamos meleg vízbe, s ő csak ekkor fordul újra felém, mikor meztelenségem rejtve van előle. Kecses kezeivel bort tölt, majd az ajkaim elé emeli serlegét. Kortyolok a mézes borból, elégedett mosollyal élvezem a meleg víz zsibbasztó kényelmét.

Tekintetem issza a látványát, ahogy tógáját felemelve lógatja lábait a vízbe, s nyújt egy-egy falat ételt. Az idő meghitt némaságban kúszik, melyet semmi és senki nem zavar meg, békésnek azonban mégsem mondanám. Ahhoz túl különös, izgatott, s intim, melyben a várakozás korlátai feszülnek.

- Minek köszönhetem ezt a különleges bánásmódot? – teszem félre a már kiürült kupám, fejem hátrahajtva a medence párkányára nézem őt.

- A különleges bánásmódnak, melyben részesítesz. – mosolyog halkan - Szeretnélek boldoggá tenni. Szeretném, ha…nem éreznéd magad megkárosítva. Be szeretném bizonyítani, hogy….

- Érdemes volt megadni az árad. – szakítom félbe komolyan.

Egy pillanatig se higgye, hogy kötelessége van felém, olyan amit ha hálája nem kényszerítené, talán sosem mondana vagy tenne.

Újabb kupa bort nyújt felém, de nem fogadom el.

- Az elmémnek tisztának kell maradnia. A bor elhomályosít. 

- Ma már mindent elintéztél nagyuram. Nincs szükséged arra, hogy tiszta maradjon az elméd. 

- Mindennél nagyobb szükségem van arra, hogy tiszta maradjon, gyermek. – mondom, bár kétlem, hogy szavaim értelme meghallgatásra talált.

Karjai megfeszülnek ahogy lassan aláereszti magát a medencébe. Ruhái könnyű fátyolként úsznak körötte, míg le nem simítja őket testére.

Mellkasomban a szív erős dübörgéssel feszül bordáim falának, s csak még sebesebben fut közelségétől. Két apró lépés, s máris előttem van, térdeivel a combjaim mellett támaszkodva húzódik a testemhez, öle az enyémhez simul, s egy pillanatra megreked a levegő bennem, majd lassú fújtatásként hagyja el ajkaim. Nem mozdulok, félő hogyha megérintem korábbi ígéretem üres füstként lebeg majd el fejem fölött.

Kín ez a játék, de édes kín, melyet semmiképp sem kívánnék félbeszakítani.

Caeso ismét kezében a kupával közelít, s emeli azt az ajkaimhoz. Két kortyot nyelek csupán, majd markom a formás combokra lelve szorítja azt figyelmeztetőn.

- Tisztának kell maradnia…

- A szolgák már alszanak. Ha túlságosan a fejedbe szállna, hát eltámogatlak a lakosztályodig. Senki sem tudja meg. – suttog, hangjába kacér kis nevetés vegyül.

- Micsoda arcátlan pimaszság. – rovom meg jókedvűn, de elfojtom mosolyom - Hová lett az a gyermek aki reggel még a lótól is rettegett?

- Lefeküdt aludni gazdám. Most csak az maradt, akinek szent célja, hogy mindenféle földi jóban részesítsen, megetessen, megitasson és boldoggá tegyen. 

- És ez a különleges „iker” miért is tenne ilyet? – nézek a szemébe.

- Mert az elégedett úr a jó úr. Te jó voltál hozzám, s szeretnénk, ha elégedett lennél, hogy továbbra is jó maradj. – feleli.

- Szeretnétek? 

- Szeretném.

Valóban különös teremtés ő, kin nem lehet kiigazodni, s mindig új meglepetéssel szolgál. Ámbár ez épp oly vonzó benne, mint szépséges orcái, dús ajkai, s tiszta tekintete melybe most is harmatos csillogás játszik. Gyönyörű, minden ízében csábító fiú, s korábbi félelmei ellenére, most kényszer legapróbb jelét sem vélem felfedezni benne.

Szabad kezemmel a serleg után nyúlok, másikat viszont nem mozdítom combjáról, s édes borral kínálom ajkait. Kivételt teszek, de egyedül borozgatni értelmetlen, ha kellemes kábulatba kerülünk, hát kerüljünk mindketten, s élvezzük a pillanat örömét.

Ahogy egyik kupa ürül a másik után, a fiú úgy csusszan mind inkább közelebb hozzám, buta csacskaságokról cseverészve, gyermeki kérdéseket feltéve melyeket felnőtt férfihoz méltó komolysággal vitatna meg. Tekintete fátyolos, ködös, orcáin ezüstös fényben úszik a bor festette pír. Lassan kiürül a karaf, a gyertyák azonban még mindig eleven fénnyel táncolnak az éjszakában. Caeso a karomban pihen, ujjai békés lassúsággal futnak fel fejbőrömön, rövid, durva tincseim között fésülve. Kellemes bizsergés terjed szét a testemben, felélesztve az alig szunnyadó tüzet.

- Gazdám…- morog tompán, mire csak egy apró mordulás a válaszom - Azt hiszem becsaptalak. 

- Mégpedig?

Felnyitom a szemeim, a sűrű pára édesen fűszeres szantálfa olaj illatát hordozza, szinte bódítja az elmém…

Caeso feje hátrabillen, gondolatai elkalandoznak, kezei ugyanezt teszik, jóleső borzongást keltve bennem, amint az egyik sebhelyet cirógatja végig. Különös, de eddig fel sem tűnt, hogy még nem érintett így, még akkor sem amikor együtt aludtunk, mindig rendkívül szemérmesen s alázatosan viselte magát.

Kezem combjáról a dereka aljára csúszik, biztosan tartva hogy le ne csússzon az ölemből. Ujjaim a könnyű anyag alatt rejtőző bársonyos bőrnek feszülnek, hogy magamra vonjam figyelmét.

- Hazudtam neked… - motyogja - …nem tudlak elvinni a hálótermedig. 

Kába szemei az enyémekbe néznek, s ahol egy pillanattal ezelőtt zavart véltem felfedezni most már valami egészen mást látok megcsillanni, mely újfent perzselő sóvárgást kelt éhező testemben.

Karom birtoklón fonódik dereka köré, széles mellkasomra húzva törékeny alakját, míg a másikkal sűrű tincseit fésülöm át. Bódító illata az orromba kúszik.

Csak egy apró mozdulatot tenne, miből tudnám, hogy fél, s menekülne, csak egy rezzenés az angyali arcon s máris elengedném. Ő azonban már döntött.

Ajkai gyengéden érnek az enyémhez, puha simogatás csupán mely hamar válik durvábbá, követelőzőbbé. Sürgető szuszogását az arcomon érzem, teste még közelebb nyomakodik, ölét az enyémhez passzírozva. Ajkaink egy pillanatra sem válnak szét, szenvedélyes ölelésbe vonva egész testüket, felkorbácsolva vágyam. Csókja heves, sürgető, kezem a tarkójára simulva tartja, másikkal még mindig a derekát karolom, s úgy szorítom magamhoz karcsú testét. Egy pillanatra sem akarom elereszteni, hisz azóta vágyom eme bűnös élvezetre mióta először megpillantottam a fürdő falain belül.

Fátyolszerű tógája körötte lebeg, vágyódó ujjaim hamar alá kúsznak, élvezettel érintve a temérdek csupasz bőrfelületet. Selymességét elhaló sóhajt csal ajkaimra, mit hangtalanul nyel el csókunk. Lassan fedezem fel az eddig tiltott területet, kérges tenyerem végigsiklik hátának kecses ívén. A finom gerinc pedig meghajlik érintésem alatt, teste felém ível mit elégedett mordulással üdvözlök.

Tiltakozó nyöszörgést hallat, mikor megszakítom csókunk. Tétovázás nélkül szabadítom meg átázott ruháitól, az arany csat éles koppanással landol a karcos mészkövön. Ekkor nyílnak fel a szemei, s néznek az enyémekbe csillogón, s izgatottan, ajkai lágy mosolyra húzódnak.

- Talán tényleg egy szirén költözött ebbe a teste. – simogatom meg gyengéden az arcát.

- De gazdám… azt mondtad szirének csak kalózoknak szánt rémtörténetek! – nyílnak nagyra szemei.

Könnyed nevetéssel ingatom meg a fejem. – Talán tévedtem.

Szépségét látva e mitikus teremtmények létezése sem oly valószerűtlen.

Fátyolruhája már a medence túlvége felé úszik, forró pillantásom hosszan időzik el karomban tartott testének minden csábító részletén, a legapróbb vonását is az emlékezetembe vésve. Szemlélődésem csakis kutató csókjai szakítják félbe, melyekkel nyakam vonalát halmozza el, s a vállamat borítja be, rendre megborzongatva puha húsának melegségével. Hüvelykem az apró, kemény mellbimbóit karcolják végig, finoman körözve az érzékeny részen, s ő elgyengülve remegő tagokkal kapaszkodik belém, sóhajai viszhangként verődnek vissza a csempékről...
Könnyedén oldom ki az alsóneműjét, megszabadítva ezzel utolsó ruhadarabjától.

A fiú zavartalan folytatja tovább édes csókjai útját, nyelvével itatva fel a mellkasomon megtelepedő átettsző cseppeket... testünk lázasan simul össze.

Csupán a józan ész szikrája jut át vágyam sűrű ködén, kezeim Caeso testén kalandoznak, gyengéden, mégis birtoklón simogatva bársonyos bőrét, olyan helyeken, melyek érintésére örömteli hangok lesznek jutalmam. Elégedett mordulással tapasztalom saját sóvárgásának bizonyítékát, mi az enyém mellett lüktet forrón, perzselőn. Szinte égeti a tenyerem durva bőrét, míg ő meglepett rándulással szakad ki a szenvedélyes csókok sorozatából, s néz bele mélyen a szemembe.
Hogy mit keres bennük, nem tudom, s azt sem, vajon megtalálja e, de a
kényeztetést abba nem hagyom, s mikor megérzi kezem az ágyékára simulni hosszú sóhajjal hunyja le szemeit. A kéj átfesti ismerős vonásait, eddig ismeretlenekké melyek beleégnek a pillanatba, s ezzel az emlékeimbe is. Kis kezei remegőn találnak a mellkasomra, egyre lejjebb, s lejjebb araszolva...
Nem kell sok idő, hogy megtapasztaljam mire okítják a fiúkat Licillus házában, ne jöjjek rá Caeso mily ügyesen műveli is ezen tudományát. Varázsos ujjai súlyosan lüktető vágyamra kúsznak, szakértő kézzel simogatva. A bor ködén, s a kéj mámorán át azonban hiányolom tekintetének tiszta tükrét. Lágy csókot lehelek lezárt szemhéjaira, mik lassan, óvatosan rebbenve nyílnak fel.

- Ne rejtsd előlem e csodás ékköveket.

- Sajnálom gazdám… nem akartam elrejteni semmit. – néz vágytól csillogó szemekkel az enyémbe, karjai a nyakam köré fonódnak, még közelebb húzódva hozzám, hogy ölünk egymáshoz feszüljön. Mély nyögéssel markolok a derekára, éhesen nézve pihegő arcát, vágytól elnyílt csábító ajkait…

- Gyönyörű vagy Caeso, minden porcikát az. – mondom gyengéden, de csakis az igazat.

Szégyenlős kis mosolyt kapok köszönetül, mely a szívemnek oly kedves most is, s az lesz mindig. Ujjaim határozottan vezetem fakó tincsei közé, gyengéden közelebb vonva magamhoz, s ő engedelmesen nyújtaná csókra ajkait, de az utolsó leheletnél megállítom. Komolyan nézek fel szép arcába, s fogom azt tenyereim közé.

- Az enyém leszel Caeso? Te magad akarod így, vagy túlzott hálád az mi cselekvésre sarkallt?

- Lehetne talán mindkettő? – mosolyog, keze az arcomra talál, s csillogó tekintettel várakozik engedélyre.

Nekem ez a válasz elég, nem firtatom, de mosolya az miből tudom nem kényszer hajtja, s vágya, mi már kezdetektől ezt bizonyítja. Viszonzom mosolyát, amit egyre gyakrabban láttok felragyogni arcán, majd újra és újra elmerülök dús ajkainak szédítő fogságában... Testünk zenéje együtt születik, két külön hangszer melyek egyszerre szólaltatva páratlan dallamot alkotnak, minden mozdulat, érintés fokozza az egyre perzselőbb forróságot, a medence vize emellett csupán langyosra szelídül, hamarosan pedig hűvös simogatássá halkul... Kezem lassú, kimért mozdulatokkal simít lentebb, gömbölyű fenekére markolva fogom kezeimbe bársonyos félgömbjeit.
Nem siettetem, s én sem sietek sehová, miénk az egész éjszaka, ami felér a világ összes idejével.

A fiú érzéki ringatózása sóhajokat csal elő belőlem, miket most is az ő ajkai tompítanak csak, övéit pedig az enyémek. Kezei ismét a férfiasságom kényeztetik, s céltudatosan mozdul fölöttem, éppen csak megakadályozom őt abban, hogy hirtelen cselekedetből magába fogadjon, bár mindennél jobban vágyam már a testére.

Zavarodott pillantással néz fel, pihegve, még mindig nehezen nyelve a levegőt.

- Rosszat tettem… gazdám?

- Nem, semmit.

- Akkor hát… miért? Azt hittem…

- Vágyom rád, hisz te is tudod. Azonban türelmetlenségem nem lenne megfelelő érv arra, hogy fájdalmat okozzak, s te még nem készültél fel arra hogy magadba fogadj. – simogatom meg kipirult arcát, szelíd mosollyal intek a medence peremén sorakozó illatos olajok felé – Használd azokat, hogy könnyebbé tedd.

Eleresztem, hogy elnyúlhasson értük, de sokáig tétovázik mielőtt teljesítené kérésem. Zavara egyre mélyebb midőn remegő kezei rátalálnak a kicsiny olajtartóra, s magához véve tétován áll meg. Tökéletes alakját csupán a combjai tövéig takarja víz, így teljes egészében csodálhatom szépségét.

Reszketegen simítja magára olajtól fényes kezeit, pillantását elkapva felőlem szorítja össze szemeit. Különös e hirtelen támadt szégyenlősség, hisz eddig oly magabiztosan alkalmazta tudását, s most mégis megremegnek szemhéjai.

Mire ismét felnéz már előtte állok, nem fenyegetőn, mint inkább biztonságos falat képezve körötte, mert nem állhattam tovább kínlódását, bármi is legyen az oka. E pillanat most csakis az élvezeteké, mindkettőnké, hol nincs helye fájdalomnak és szenvedésnek.

- Segítek. – ajánlom, s kezem máris az övé után nyúl, belemerítve a sima, fűszeres olajba, hogy aztán céltudatosan irányítsam a háta mögé. Finoman simítom a fenekére, egy ideig elidőzve feszes domborulatain, majd ahogy újra ölelésembe simul, elengedem a kezét, s hagyom, hogy önállóan tegyék dolgukat.

Izgalmam cseppet sem hagy alább, inkább csak még följebb korbácsolja édes sóhajainak hangja, s a tudás hogy mi váltja ki belőle...
Mélyen beszívom a párás levegőt, mi kellemesen elnehezíti a testem, majd egy rövid időre lehunyom a szemem az élvezettől mit Caeso sikamlós keze okoz. Az olaj langyos leheletét érzem, ujjainak finom masszírozását, s mikor tekintetem az ő kékséges tükreire talál, eddig nem tapasztalt forró vágy süt belőlük...
Hangosan dübörgő szívvel v
isszaereszkedem a vízbe, de a fiút egy pillanatra sem eresztve vonom az ölembe. Könnyed csusszanással simul hozzám, s bújik, míg a két test engedi... Éhes vággyal csókolom, mohón, még többet akarva elnyerni édes ízéből, ártatlan lelkéből, s ő meg is adja mire e percben mindketten oly nagyon sóvárgunk...

Felszisszenek a körém záródó forró szorítástól. Az olaj sem képes teljesen áthidalni testünk közötti különbségeket, csak könnyíti csupán. Kérges tenyerem a derekára feszülve tartja türelmesen, nem sürgetem, hagyom, hogy saját lehetőségeihez mérten haladjon, bár minden egyes minutumba, akárha emésztő lángok tombolnának bensőmben...
Caeso levegőért kapkodva kapaszkodik belém, körmeit a karom izmaiba vájja, miközben fájdalmasan megvonaglik, de addig nem áll meg míg teljesen magába nem fogad.

Egy kristályos könnycseppet csókolok le az arcáról, szelíd simításokkal nyugtatom, s tartom mozdulatlanul percekig. Bár nehezemre esik figyelmen kívül hagyni férfiasságom körül perzselő lágokat, fenekének nedves szorosát, nem mozdulok.
Teste csak nagyon lassan, évtizedeknek tűnő idő múlva enged levegőt tüdejébe, s én gyengéd csókokkal adom tudtára figyelmem, nyakának karcsú ívét ízlelve kényeztetem, míg percekkel később reszketegen rám nem pillant. Különös érzelem dúl fakó íriszei mögött, melyeket e pillanatban nem tudnék értelmezni, ahhoz túl ködös most elmém, de a gyengéd hála mellyel csókol, el is feledteti kaotikus kis világát.

Csípőjének első mozdulatára a fogaim között szűröm a levegőt, ahogy az édes kín végigvág a gerincem mentén. Oly régen volt utoljára, mikor ily erős vágy emésztett, oly régen, hogy most minden rezdülését megbecsülöm eme értékes akarásnak.

Lassú, érzéki ringásba kezd az ölemben, keleti népek táncosait idézve. Dús alsó ajkát fogai közé szorítva tompítja nyögéseit, mintha bárki meghallhatná idelent. Ha a hálótermemben lennénk, alaposabb figyelemben részesítettem volna, hisz mindig kedvemre való tevékenység szeretőim örömét látni. Ezé a szépséges fiúé pedig különösen az lenne, mégsem bánom hogy így történik.

Időnk azonban immár véges, nem azért mert a sűrű éjszakai sötétség oszladozni látszana, távol még a hajnal, hanem mert a tömör vágy mi áthatja e fürdő falait, s lassanként hág egyre magasabbra, nem kímél egyikünket sem.

Ujjaim szorosan fonódnak lüktető férfiassága köré élvezve az ezzel kiváltott hangos nyögést…  Ajkait újra vad csókba hívom, így fojtva el gyönyörének hangjait, mely pár pillanat múlva zabolátlan hevességgel tör a felszínre, görcsbe rántva izmait fölöttem. Háta feszes ívbe hajlik, mint egy nemes íj vonala, feneke forrón szorít magába, mohón, s kérlelhetetlenül, mi engem is a gyönyör végső medrébe taszít.

Nem mozdulok, csupán az éltető levegőt kapkodom sebesen, mint szomjas utazó a hűs, tiszta vizet. Caeso mozdulatlanul dől a vállamra, meleg leheletének fuvallata az egyetlen mi emlékeztet arra, hogy eleven még. Csendes szuszogása békés nyugalommal tölt el, a sóvárgó éhség helyét lassanként néma elégedettség, s nyugalom veszi át, átadva a helyet fáradt bizsergésnek, melyet e csábító szirén játéka elfeledtetett.

- Nagyuram…

Rápillantok, de ha akarta is folytatni azok a szavak már messze járnak.

Elmosolyodom békés arcát figyelve, s gyengéd csókot lehelek nyirkos homlokára.

S ő volt az, ki engem akart támogatni a hálótermemig, de végül is nekem kell majd elvinnem odáig.

Gondosan megtisztogatom, majd magam is befejezem a fürdést, és egy nagy fürdőlepedőbe csavarva csendben a hálótermembe viszem.

Meg sem fordul a fejemben, hogy az ő szobájában hagyjam. Valószínűleg az úgy is sötét, s most szívesebben élvezném társaságát, legalábbis addig, míg lehajtom a párnára fejem, mert aztán nyomban elragad a pihentető, békés álom.

 

Alig hallható motozásra ébredek. Sosem alszom túl mélyen, már a legkisebb zajra is felébredek, mint a katonák többsége. Szolgálóim ezért is kerülik el szobám ajtaját, míg én magam nem küldetek értük, ugyanakkor az ágyamban alvó szépség nincs tisztában ezzel, s bármily óvatosan mozog is, nem marad számomra észrevétlen.

Lassan felnyitom a szemem, s amint megszokom a fényt tekintetem a fiút keresi.

Azt hittem talán felkelne, de csak a takarót igyekszik feljebb húzni, s nyakig elvackolni magát alatta. Talpig szőrmébe borítva bújik hozzám, fejét puhán a mellkasomra hajtva, s ekkor pillant csak fel. Tekintetünk találkozik, mire megdermed, mint tolvaj, akit épp lopáson értek.

Egyikünk se mozdul, míg szabad kezemmel át nem karolom takaróstul, ekkor már engedélyez magának egy félénk kis mosolyt, melybe újra visszaköltözött gyermeki énjének ártatlansága.

- Felébresztettelek, nagyuram? – kérdez halkan, félénken.

- Nem számít. – mosolygok rá, gyengéden a tincsei közé simítva – Sosem fogsz tudni észrevétlenül távozni mellőlem, éberen alszom.

- Nem akartam elmenni. – bújik még közelebb, egyik karját átvetve rajtam. – Szabad?

- Lustaságra akarsz rávenni, Caeso?

- Csak egy kicsit még, kérlek! – néz fel reménykedőn.

Felnevetek, s kezdem látni mily hasznos fegyverarzenált rejteget vonásiban, melyek nagy részét még nem láthattam.

Nem válaszolok, csak átkarolom a vállait, hüvelykujjammal a kivillanó csupasz bőrfelületet simogatom, elmélázva a fakó tincseken megcsillanó nap fényén. Az erkélyen túl a tenger kékje, s hullámzó vize játszik ezer fényben, az égen lomha bárányfelhők lebegnek céltalanul.

A mellkasomat ölelő kézre nézek, mely a felhőkhöz hasonló lomhasággal nyugszik mozdulatlanul. Óvatosan fogom a kezembe, tudva hogy a fiú éber tekintete követi minden mozdulatom. Körbefordítom szemem előtt, hegek után kutatva melyek bénaságát okozhatták, de nem lelek egyet sem hibátlan bőrén. Ujjait begörbítem, majd hagyom, hogy változatlanul kiegyenesedjenek mikor már nem akadályozza őket semmi. Fájdalmat azonban nem vélek felfedezni vonásain, enyhe félelmet talán, bizonytalanságot, hisz már ő is tudja, felfedeztem egy másik titkát is, melyet nem vallott meg nekem.

Visszahelyezem kezét oda, ahol volt, sajátommal takarva be.

- Ha megkérdem mi történt, elmeséled? – nézek rá komoran.

- Kérded… vagy parancsolod nagyuram? – kérdez vissza alázatosan.

- Kérdem Caeso. S szeretnék őszinte választ hallani, ha megadod nekem.



Szerkesztve Moonlight-chan által @ 2015. 11. 11. 22:23:11


Ursus2015. 11. 04. 03:37:10#33628
Karakter: Caeso
Megjegyzés: Arrius Quintus Corvus Maximus


  Álmom szerény s nyugodt, fejem élő vánkoson pihen meg, fülem annak mélyének dübörgése ritmusára állva nyugtatja elmém. Azonban egyszer csak tova száll eme balzsamos érzés s helyét átveszi a hűvös sötétség. Szemeim lassan nyílnak, bár az időről fogalmam nincs a férfi hiánya mégis megvisel. Szemérmes mozdulatokkal húzgálva lentebb a nemezruhát hunyorgok a széles, mezítelen hátra. Mennyi ezüstös forradás és barázda…
Talán elriasztotta szemérmetlenségem. Undort válthatott ki belőle a pőre látványom, hanyatlott rendíthetetlen bizalma, fakult tisztaságom tévképzete. Mi más magyarázat lehetne arra, hogy magamra hagy.
Tétován térdelek fel, egy pillanatra kezem nyúlik, hogy megérintsem a hegeket, ám ötletem hamar el is vetem, inkább térdeim közé szorítom felső végtagjaim, sarkamra eresztem fenekem.
-  Nagyuram…
- Aludj még, a tenger megvár.
- Hálás vagyok, hogy velem maradtál és vigyáztál rám. – suttogom.

Lassan fordul meg, ujjai állam alá feszülnek, lassan megemelve fejem kényszeríti tekintetem övéibe. 
- A sötét nem tartogat számodra veszedelmet, gyermek.
- A sötétben lopakodó árnyaktól tartok nagyuram.
- Mellettem tőlük sem kell tartanod többé. – simít végig ajkaim vonalán. Gerincem mentén egy pillanatra végigfut a bizsergető lúdbőr. Hogyan is félhetnék a sötétben lopakodó árnyaktól egy ilyen helyen egy ilyen személy mellett? Ki kockáztatná lelkének megmaradt üdvösségét az alvilág ezen bugyrában? - Szolgálómnak megparancsolom, hogy mindennap kapj gyertyát, s ha mégis félnél, szobámban mindig biztonságra lelsz.
- Köszönöm, nagyuram.

Felegyenesedik így röpke pillantást vethetek az izmos combokra, megmunkált hátra, acélos vállakra és vaskos karokra. Olyan különös, s annyira gyönyörű. Megannyi férfi fordult meg az öreg fürdőházban, de egy sem volt ehhez fogható. Bár a személy arca nem elragadó s kora is jócskán nemesedésének derekán jár mégis különleges, s ezáltal ezerszer vonzóbb, mint bármely más személy ki valaha megfordult fakó szemeim előtt. Ő egy olyan személy, akiről biztosan tudom, boldoggá kívánom tenni, hogy magam is boldog lehessek. 
Hóka fejem kissé hátrébb billen, ahogy ismét hozzám szól, immáron felém fordulva.
- Léta hoz majd neked ruhákat, válogass kedvedre. Reggeli után elviszlek a tengerhez.

Utazóköpenyét még magához veszi, majd sietősen távozik magamra hagyva kételyeimmel.
Tanácstalanul ülök.
Ha eddig szépnek talált s vonzónak most mégis miért hagy magamra? S ha mégsem, hát miért nem végez velem? Talán a béna kéz teszi? Vagy a mezítelen, jámbor bőrfelület? S ha mégsem kíván látni hát miért hív el a tengerhez? Miért ajánlja fel, hogy aludhatok vele? 
Talán udvariasságból.
Talán…nem.
Ha ma a tengerbe is veszejt ledérségem s hiányosságaim miatt hát szépen vesszek oda. 
A Léta névre hallgató szolgáló hatalmas ládával érkezik meg melyben megannyi ruha van. Alázatosan rebegek hálát, nagy áhítattal hajtom ki a textileket ágyamra, mindegyiknek finom anyagát végigsimítva kezemmel, arcommal. Végül egy kékben egyezünk ki. Tapintása mint a folyam, selymes, lágy esésű. Hozzá illő megmunkált ezüsttűkkel fogatja össze a tóga vállainál a textilt így tartva rajtam. Csöndesen, révetegen figyel. Zavart, értetlen tekintetemre válaszul csak megcsóválja a fejét, s egy előkerülő hajkefével kezében parancsol ülésbe maga elé. Engedelmesen roskadom le a faragott ülőalkalmatosságra s tűröm, hogy megregulázza a kócos tincseket míg azok selymes, hömpölygő aranyfolyammá nem változnak. Az ételhez mely asztalomra kerül nem nyúlok. 
Semmi étvágyam.
Elmém minden egyes gondolata a megfelelés körül forog. Nem szeretnék visszamenni a bordélyba. Nem szeretnék a vízbe sem veszni. És elkárhozni sem óhajtok. Én csak…egyszerűen nem értem mit tettem rosszul.
- Léta, én rossz vagyok…? – kérdem egy bizonyos pontot fixírozva.
- Nem mondanám. 

Elkészülve lekísérnek a kertbe, hogy ott várakozzak urunkra. 
Hozzászoktam már a pompához, különböző dolgokat láttam, de ez egyikhez sem hasonló. A környezet nyugodt, csendes s mégis csodálatos, pezsgő és új. Minden újdonságként, kuriózumként hat. Léta a közelemben van, ezért nem is aggódom, ám egyszer csak eltűnik s én egyedül maradok a csobogó, faragott kúttal melyet eddig szemléltem. 
- Nézelődj kedvedre, mint mondtam a villán belül szabadon járhatsz. – csendül fel az ismerős, érdes hang. Kissé megrezzenve pillantok az orgánum irányába. 
- Igen, nagyuram! 

Csend telepszik ránk.
Én csöndesen nézem a feszített tükrön úszó száraz leveleket, ő pedig két karnyújtásnyi távolságból néz engem.
- Bánt valami gyermek? Ha netán szolgáim tettek valamit, mi ellenemre lenne, azonnal tudni akarok róla!

Hogyan is árulhatnám el kételyeim, ha magam sem vagyok biztos igazukba. Fölösleges lebuktatnom magam, hisz ha még nem tudja ahogy elszólnám magam megtudná, ha még nincs vele tisztában. Hogyan is avathatnám be szörnyű sejtelmembe, miszerint már rég megtudta megkárosítását egy nyomorék, tisztátalan fattyú személyében akit félő, hogy vagy vissza visz a bordélyba szégyenemre visszakövetelve értékem, vagy a tengerhez visz, hogy abba veszejtsen. 
Rengeteg minden bánt, s én oly gyáva vagyok. Gyáva vagyok hangot adni kételyeimnek, félelmeimnek.
- Nem nagyuram! Senki egy szóval sem bántott megérkezésem óta.
- Akkor hát miért e távolságtartás?

Minden odavan…
Mindenről tud…
A sírás kerülget, arcom síron túli színt ölt, nem hiányzik sok hozzá, hogy nyomorult mód színt valljak előtte térdre vetve magam, bocsánatáért esedezzek és irgalmasságáért könyörögjek zokogva akár egy karon ülő. 
Szigorú arca egy pillanat alatt megenyhül, két lépéssel előttem teremve fog arcomra, kezeinek satujában emeli fejem maga felé míg rá nem nézek. Nem értem…én…
Nem értek semmit. 
- Sose félj tőlem gyermek. Az őszinte szavak ebben a villában nem vonnak maguk után büntetést. Mond hát el miért lettél ily szótlan.
- Magamra haragítottalak, nagyuram?

Arcára kiül a nyugtató mosoly, fejét megingatja. 
Hát mégis élhetek még egy darabon. Arcomra így kiül a megkönnyebbülés. Szívem szerint karjaiba bújva ölelném szorosan ám nem áshatom alá tekintélyét. Vannak dolgok melyeknek a biztonságot nyújtó hálószoba falai között kell maradnia. A szeretők ilyenek.
- Még mindig választ várok gyermek.
- Buta gondolat csupán nagyuram.
- Hallani akarom azt is.

Hogyan is adhatnám elő képzeteim arzenálját? 
A törtnetet, miszerint meggyőződésem, hogy az alvilágban vagyok, hogy magának az úrnak vagyok egyszemélyes mulattató hadteste, s hogy ennek ellenére mégis rettegek attól, hogy sorsom régire, rosszra fordul vagy rosszabbra. Vajon meghalhat-e egy halott ember? 
- Úgy hittem…- habogom félszegen zavartan rápillantva féligazságom- …a kapott gondoskodást, s törődést mások előtt nem mutathatom.
- Ugyan miért nem?
- Hogy tiszteletük irányodba ne szenvedjen csorbát.
- Úgy véled törődésem feléd ezzel járna?
- Én csak… nem tapasztaltam még jóindulatot magas rangú férfiaktól.
- Tiszteletet nem erőszakkal vívok ki előttük Caeso. Nincs szükségem alávaló eszközökre. Több mint elég kegyetlenséget tapasztaltam már, nem vágyom hát még többre. – mondja komoran- Idővel megtanulod majd, hogy érdem szerint jutalmazom és büntetem szolgáimat, nem pedig dölyfös szeszélyből.

Tekintete egyre révetegebb, egyre komolyabb.
Szavainak súlyát érezve úgy érzem kötelességem lágyabb, könnyedebb s kevésbé viharos vizekre terelni lelkének csónakját. Ujjaim tenyerébe csúsztatva nézek fel rá lassan. 
- Szeretnék sok mindent tanulni, ha ezzel kedvedben járhatok, nagyuram.
- Úgy lesz gyermek. – rebegi mosolyogva, ám kezem szinte azonnal elengedi mikor lovászfiúját látja közeledni hatalmas szörnyet vezetve maga mellett.

Ha nem szégyell hát miért szégyen neki most érintésem?
Értetlenül vonva össze szemöldököm egy pillanatra nézek fel rá. Nem értem.
- Indulásra készen áll uram. – adja kezébe a kantárt. 
- Helyes. – veszi át a lovat biztos kezével, arcát felém fordítja, lassan megindul felém a szörnyű ménnel. - Tudsz lovagolni?

Az iszonyat és a gyönyörködés egyszerre kerít hatalmába a méltóságteljes állatot látva. 
Úgy ló ez az óriási bestia ahogy én érintetlen. 
De milyen is lehetne egy igazi alvilági hadúrnak a lova? Alvilági…sötét, óriási. Biztosan hússal s lelkekkel táplálkozik szomját pedig vérrel oltják. Máskülönben hogyan lehetne ekkora ?! 
- Lépj közelebb gyermek és érintsd meg. Had szokja az illatod, hogy ezentúl ismerősként üdvözöljön.
- Hagyni fogja nekem? – teszek eleget ódzkodva a parancsnak, bár megérinteni még mindig félek. 
- Hogy itt vagyok melletted, igen.

Bizonytalanul simítok béna kezemmel a ló nyakára. Bizarr képet alkotunk mi együtt. Érzéketlen kezem biztosan nyomódik a szőrre, lassan húzódik végig az izmos nyakon, majd visszahull törzsem  mellé. Az állat fejét leütve prüszköl egyet, hatalmas feje felém indul, testem pedig ösztönösen hátra, menekülőre. Karjaimra vaskos markok fonódnak, kiálló lapockáim egy acélos mellkasnak feszülnek. Nem tudom mozdulni, a ló feje pedig csak egyre közelebb jön. Elevenen felfal! 
- M-meg fog harapni…
- Ne félj, azt nem hagynám. – a ló lassan, komótosan szagol végig.- Látod? Ezentúl meg fog ismerni, nem kell tartanod tőle.
- Félelmetes… és hatalmas. – fordulok bele az ölelésbe, a keskeny derekat átölelve hajtom a hatalmas mellkasra fejemet, szemeimmel mohón pásztázom a félelmetes jószágot. 
- Tenebris egy valódi csatamén. Hispániából származik, s mikor először megültem oly vad volt még, hogy kis híján ledobott a hátáról.

Hispánia vajon hányadik bugyorban lappanghat az infernó előtt…? Ha időnkből kitelik remélem megmutatja majd a térképen.
- Téged nagyuram? – nézek fel rá lassan, tekintetemben a hitetlenség fénye csillan.
- Engem bizony. Jó időbe tellett betörnöm, de tudtam, hogy páratlan bajtársat kapok vele, ki csatákon át fog majd kísérni hűen.

A rettenetes állat lassú léptekkel halad mellénk, patájának klaffogása visszhangot ver a falakon. Tompa, gyönyörű melódiát kopog le mialatt odaér hozzánk a négy pata. 
- Kérdezhetek? – biccent.- Mit jelent a Tenebris?
- Azt jelenti, Sötétség.
- Mert fekete a szőre?
- Nem. De ez egy hosszú történet, s most ideje indulnunk. Gyere, segítek felülni rá. – mondja mialatt elereszt s valamit matat az üléssel.

Úgy nézek rá mint emberre ki megtébolyult.  Hogyan is ülhetnék én fel egy ilyen bestiára? Hiszen biztos, hogy nem halandó! Halandó ló nem ekkora, nem ilyen fekete, és nem ilyen nagyok a fogai! És ha én fel is ülök, hát hol jönne imádott urunk? Egyszerűen kizárt, hogy én ennek a hátasnak a nyergébe üljek.
Ám a komoly szempárra tekintve tiltakozni semmiképp sem merek.
Bizonytalan pillantást váltva vele toporgok tétován. Nem tudom hogyan kell felülni rá. 
- Ülj előbb te nagyuram, én…nem tudom hogyan kell.

Ellépve mögülem veti keresztül lábát könnyedén a hatalmas bestia széles hátán, s a következő pillanatban már a magasból pillant le rám. Elég széles a nyereg, hogy ketten is elférjenek rajta. Talán nehéz páncélzathoz, vagy könnyűhöz tervezték.
A kérges kéz lenyúl, egyhamar megragadva felkarjaim húz fel könnyedén maga elé ültetve. Arcomat elfutja a vér, vörösen pillantok le a széles nyakra, sörényre, működő kezemmel azonnal a férfi keze után kapok, szorosan öleltetem derekam, hátam a masszív mellkasnak feszítem. Bár biztosan ülök és még biztosabban tartanak mégsem az igazi.
- Túl magas. – nyüszítem ahogy lassú léptekkel elindul a paripa.
- Egy idő után hozzászoksz majd. 

S valóban igazat mondott. Egy idő után tényleg hozzászokok a ringatózáshoz, az apró lökésekhez, így ösztönösen pattogok a nyeregben a gyorsabb léptek nyomán felvéve gazdám mozgását is. Ügyelek rá, hogy karját mindig rajtam tartsa, egy-egy próbálkozását követően fel is adja keze visszaszerzésnek reményét. Túl erősen és görcsösen szorítom ahhoz, hogy ne így legyen.
Nem érzékelem az időt, a napkorong azonban jócskán felettünk jár mikor a kantár rándul egy aprót a ló pedig megtorpan. 
Füves réten állunk. Zöld palást borul a barna föld pőre hátára, egy meredekebb lejtő után pedig maga a tenger tárul elénk morajló kékjével. Először uram száll le, majd derekamra markolva emel le engem is.
A ló szórakozottan kezd legelészésébe, míg mi andalgó lépésekkel indulunk a part irányába. 
Béna kezem kezére talál, lépteink egyszerre nyomódnak a puha homokba. Megtorpanva egy pillanatra oldom ki szandálom szíjait , lecsúsztatom az apró lábakról azokat, hogy kezemben hozhassam tovább. Kiélvezem a durva homok simogatását. A különösen tiszta illat, a morajló hang, a vízi madarak egy-egy rikoltása, mind-mind új, eddig ismeretlen miliőt tár elém. Megbabonázva pillantok a csipkésen fodrozódó hullámokra, melyek hófehér tajtékot vetnek a sötétlő földre. Különös, önelégült örömöt érzek amint a nyaldosó hullámok szelíd csókjait érezhetem lábujjaim között egy-egy partra futó vízlökés alatt. Arcomra gyermeteg mosoly ül ki, mely letörölhetetlenül virul. Lépteim egyre bentebb s bentebb indulnak. Érezni kívánom az üdítő, hűvös víztömeg sodrását lábikráimon, térdcsontjaimon. A férfi keze azonban visszatart. 
- Túl értékes vagy ahhoz, hogy a szirénekkel folytasd a tanulást .- hangja szelíd, szórakozott. 
- Léteznek szirének?- pillantok hátra, felé. Nógatva húzom kezem egy kissé magam felé jelezve hívogató szándékom. Egy rosszalló pillantást követően elengedi kezem, ő is megszabadul szandáljától, enyémet is kiveszi kezemből s hátrébb hajítva őket a homokba – biztonságos távba a sodrástól- sétál mellém. Keze ismét az enyémre talál, lassú léptekkel haladunk egészen odáig, míg neki vádlijáig, nekem pedig térdemig ér a hideg víz. 

Ekkor én is megtorpanok.
Nem kívánt hűvösség simít combjaim közé. 
A nedves csók szisszenést csal elő, reflexszerűen állok lábujjhegyre, tógám fentebb kapom szabad kezemmel gombócba gyűrve, így védem a még száraz részt a víztől.
A nagyúr jó kedéllyel hahotázva kacag, szenvedő arcom láttán még könnyei is kicsordulnak.
- Talán hűvösebb a víz, mint számítottál rá, gyermek?- kérdi kacagva.

A hirtelen elöntő harag, szégyen s gyermeki dac erős maszkot formál holdvilág arcomra, vonásaim egyhamar rendeződnek, ajkam dacosan biggyed le, orrom s állam a magasba szegem.
- Kivált mód kellemes, naphosszat tudnék állni itt! 

Nevetése nem hagy alább, arcomat látva jókedve szirmokat bont, illatozik. Átölelve derekam hátrál velem kissé kintebb, így már csak lábikrámig ér a víz. Megbabonázva nézem a vízfeneket, az üledékes talajt melyet ezernyi kerek, apró kavics alkot.
Egy idő után karjának ölelése is alább hagy, hátam kiegyenesítem s próbálok csomót kötni ruhámra így hosszát combközépig rövidítve. Nem igazán megy. 
Nyomorult, béna ball… 
A nagyúr csak egy pillantást vet rám, majd szó nélkül mellém lépve hajol kissé le, fürge ujjai egyhamar elvégzik a számomra oly nehéz feladatot.
Bátortalan mosollyal biccentek, megköszönöm a segítséget, s beleveszek eddigi fontos munkámba. 
Kavicsok s kagylók gyűjtése. Szigorúan csak a legszebbeket, a legkülönlegesebbeket. Tehát nagyjából minden egyes kutyahajigáló kavicsot ami még elfér a kezemben. 
Arrius leülve az egyik hatalmas, sötét sziklára nézi mosolyogva magányos tevékenységemet. Görnyedek a part mentén szedve ereklyéimet. Most minden nyugodt, minden különleges és minden érdekes. 
Találva egy fekete s vajszínben játszó kagylóhéj felső részét rohanok oda hozzá vele. Igazi kincsnek tűnik! S az is. 
- Nagyuram, nézd! – mutatom lelkesen kincseim ékét, a meglelt csodát. 
- Gyönyörű. – mosolyog szelíden, ám egy pillantást sem vet feszülő tenyeremben pihenő kincsemre, helyette arcomat fürkészi. Hogyan mondhatná valamiről, hogy szép, ha rá sem pillant?! 
- Ha akarod neked adom. Annyira meseszép! Nagyon értékes lehet! 
- Szeretném, ha nekem adnád. Legdrágább kincseim között fogom számon tartani s mindig vigyázni fogok rá.

Apró kezeim a hatalmas kézre találnak, egyikkel felfordítom a kérges tenyeret, másikkal belepottyantom a kagylót.
- Ez egy fésűkagyló. – adja tudtomra rövid tanulmányozást követően. 
- Fésű? Ezzel fésülködnek tán? Talán a szirének? 
- Fogai vannak akár a fésűnek…- húzza végig ujjait a barázdákon demonstrálva igazát- bár úgy gondolom ezen felül fésülködésre alkalmatlan. 
- Megmártózhatunk a tengerben, Nagyuram? 
- Azt hiszem ahhoz még túl hűvös.
- De lehet?
- Lehet, de egyelőre még nem. Megígérem neked, hogy amint lehetséges kijövünk s ejtőzünk benne.
- Ígéred?- kérdem csillogó szemekkel, ujjaim összefonom mellkasom előtt. Tekintetem bizakodó.
- A szavamat adom rá.

Mikor a nap már magasan táncol felettünk térünk csak vissza. Ebéd időhöz kongatnak. Csak a villa hűsben jövök rá arra mit is felejtettem el. Megkóstolni azt a bizonyos sós vizet. Hogy valóban sós-e. Vagy miért hívják annak. S vajon ha sós, ki sózta meg? Mi célból? Hogyan élhetnek benne szirének? Vagy más állatok. 
Meg kell ízlelnem, tudnom kell miféle varázslat az.
Lábaimat az ebéd előtt lemosom azonban ételem ismét egyedül kell elköltenem. A nagyúrnak újabb fontos elintéznivalója akad Rómában. 
Kötelessége elszólítja, s nekem nem kötik lelkemre mi is az a bizonyos feladat, mely nem várhatja meg. Bizonyos családi ügy. Legalább is ezt rebesgetik  a szolgálók.
- Az úr későn tér haza. – adja tudtomra Léta. 
- Én mindenképp szeretnék neki hálát adni valamily módon. – kötöm az ebet a karóhoz- oly kedves velem. 
- Az úr mindenkivel kedves. Ő különleges férfiú. Dicsőségére válik minden asszonynak, gyermeknek s szolgálónak is ki őt nevezheti urának.  
- De miképp hálálhatnám meg kedvességét, törődését s odaadását? 
- Licillus fürdőjéből jöttél, ezernyi módját kéne ismerned a hálának. 

Csöndesen pillantok a szolgára. 
Arcomon a fájdalom árnya suhan át egy pillanatra. Ezernyi módját kéne ismernem…s ismerem is. Láttam is. Láttam a kéj állati arcát. Láttam mit tesz a vágy az emberekkel. S biztosan állíthatom, ha eme nemes, feddhetetlen, makulátlan férfi arcát is látnám eme undorító maszk felöltése után soha többé nem tudnék rá jó szívvel nézni. Nem lennék rá képes…
- A villa alatt van egy fürdő helység hatalmas medencével. A nagyúr ritkán használja, talán ha nevének napján egyszer. Inkább dézsában szereti lemosni magáról az út porát…- kezd neki mondandójának. Szemeim felcsillannak.
- Vigyél hát oda! Meglepem érkezését követően! Biztosan jót tenne fáradt végtagjainak egy kis ejtőzés a forró vízben, illatos olajokkal, egy kupa mézborral s jó vacsorával.

Léta nem ellenkezik. Ő is tudja, az elégedett úr a jó úr. 
Megmutat mindent, s segít az előkészületekben is pár rabszolgával. 
Mire az úr megérkezik tucatnyi gyertya fénye világítja be a helységet, gőzölgő, virágokkal körbehintett, feszített víztükör fogadja. A csempe kellemesen langyos talpa alatt, a hűs bort rejtő agyag karaf békésen pihen a szőlők, sajtok s jó hús ligetében karnyújtásnyira a víztükörtől.
Fáradt léptek zaja ver visszhangot ahogy aláereszkedik a keskeny, kivilágított kőfolyosón, hogy a villa alá kerülhessen. 
Arca ingerültnek tűnik, azonban egy csapásra elmúlik marcona rosszkedve ahogy a boltív szájában várva, kissé meghajolva szegem le fejem, majd felpillantva mosolygok rá lelkesen, várakozóan. 
Tógám fehér, átsejlő. Sokat mutat s mégis keveset. Könnyed anyag, mely csak a főbb vonásokat engedi láttatni, légies esése egyszerű s mégis impozáns megjelenést biztosít. 
- Caeso…
- Jöjj bentebb Nagyuram, annyira vártalak már!- fogok kezére, s bentebb húzva a gyertyák adta félhomályba mosolygok szakadatlan, lelkesen. Ujjaim már nyakánál rögzített úti köpönyegének míves kapcsára találnak, kioldják azt így a textil nehéz puffanással landol a földön háta mögött.  – Azt gondoltam kimeríthetett a hosszú út, ezért megpróbáltam neked kedveskedni! – csacsogom sorra szabadítva meg ruháitól.

Szócséplésem végett neki sajnos nem hagyok lehetőséget a tiltakozásra, felszólalásra. A nehéz, kissé bódító olajok illata balzsamos félhomállyal telepszik az ember elméjére. Utolsó ruhadarabjaitól nem hajlandó megválni, így tapintatosan elfordulva térdelek az ételekhez előkészítve azokat fogyasztásra, míg ő aláereszkedik a vízben maradék ruhadarabjait is a többinek halmára vetve. 
Megfordulok, kezemben a színültig töltött kupával, melyet lassan ajkai elé nyújtok. Elvéve kortyol bele, arcára halovány mosoly ül ki. Torz, groteszk s mégis gyengéd mosoly melyet átszel a különös heg. 
Fura. Mely egykoron rettentett ma már biztonságérzetet ad. Mintha emberöltők teltek volna el azóta, mióta először megláttam. Mintha könnyedén elfeledhetném azokat a sérelmeket melyeket szenvedtem, túlléphetnék a múltamon s a jelennek élhetnék. Mintha kedvelhetném ezt a férfit s ez nem lenne bűn az istenek szemében. Mintha nem lenne holnap.
Kimért mozdulattal sodrom fel tógám alját míg az combom felső részéig nem csúszik. A férfi oldalánál ülve lógatom a medence párkányáról be lábaim a meleg vízbe. Ujjaim közé csippentve egy-egy falat kenyeret, húst, szőlőt vagy sajtot nyújtom felé falatról-falatra. 
- Minek köszönhetem ezt a különleges bánásmódot? – teszi félre az üres kupát, fejét hátrabillentve fekteti a medence partra, tekintetével arcom mustrálja. 
- A különleges bánásmódnak, melyben részesítesz. Szeretnélek boldoggá tenni. Szeretném, ha…nem éreznéd magad megkárosítva.  Be szeretném bizonyítani, hogy….
- Érdemes volt megadni az árad.

Hogy a mondatomat fejezte be, vagy önnön válaszát adta meg nem tudom eldönteni. Észrevétlenül bólintok, újabb öntésnyi mézbor kerül a kupába, ám mikor elé tartom csak megingatja a fejét. 
- Az elmének tisztának kell maradnia. A bor elhomályosít. 
- Ma már mindent elintéztél nagyuram. Nincs szükséged arra, hogy tiszta maradjon az elméd. 
- Mindennél nagyobb szükségem van arra, hogy tiszta maradjon, gyermek.

Hóka fejem lassan a bejárati boltív felé fordítom. Némán tátong sötéten felénk, akár egy ásító száj. A ház népe már valószínűleg álomra hajtotta a fejét. 
Karjaim kimérten feszülnek mialatt lassan magam is aláereszkedem. Ruhám könnyed pókhálóként terül szét a vízen míg le nem simítva kényszerítem testemhez. Két könnyed szökellés s térdeim már a férfi két combjának jobbján s balján pihennek a mélyben kialakított ülőpárkányon, ölem ölére talál, tompán nyomódik hozzá.
A bor s a bódító meleg lehet az oka talán, de gazdámnak egy pillanatra elakad lélegzete, ellenben tiltakozás vagy rosszallás jelét nem mutatja. 
Ismét kezembe véve a kupát emelem ajkaihoz, lassan döntöm itatva őt. Két korty után egyik keze combomra talál, jelzően rászorít finoman, mégis határozottan. 
- Tisztának kell maradnia…
- A szolgák már alszanak. Ha túlságosan a fejedbe szállna, hát eltámogatlak a lakosztályodig. Senki sem tudja meg. – búgom hunyorogva, hangomba kuncogás vegyül.
- Micsoda arcátlan pimaszság. Hová lett az a gyermek aki reggel még a lótól is rettegett? – kérdi komoran, ám szemei nevetnek. 
- Lefeküdt aludni gazdám. Most csak az maradt, akinek szent célja, hogy mindenféle földi jóban részesítsen, megetessen, megitasson és boldoggá tegyen. 
- És ez a különleges „iker” miért is tenne ilyet? 
- Mert az elégedett úr a jó úr. Te jó voltál hozzám, s szeretnénk, ha elégedett lennél, hogy továbbra is jó maradj. 
- Szeretnétek? 
- Szeretném. – mentem ki magam. Nem árulom el a ház népét, a pusmogó friss rabszolgákat, a pletykálkodó, még mit sem tudó s értő fiatalokat s a rosszindulatú lelkeket.
Egyik keze még mindig combomon pihen, másik a kupa után nyúl, elveszi azt s saját ajkaimhoz emelve dönti lassan, lecsorgatva a méz édes nedűt torkomon. Ritkán részesültem ekkora kiváltságban. Csípőmön mozdítva csusszanok hátrébb ölében, fejem előre billen, fejem kissé elnehezedik. Két kupa nekem, kettő neki. Felváltva isszuk, fojtott hangú beszéddel, tompán vitatunk meg kis s nagyobb dolgokat, melyek csak eszünkbe férkőznek. 
A bor fogytával a távolság is fogy a testek között, míg végül nehéz fejem az izmos nyakba nem talál.  Ujjaim a rövid hajjal borított fejformát követve siklanak fel –s alá becézően. 
- Gazdám…- morgom tompán bőrének pólusaiba temetve szám. Válasz helyett valami féle mélyről jövő, bátorító morgásszerűséget kapok.- Azt hiszem becsaptalak. 
- Mégpedig?

Nehéz fejem hátrabillentem, kissé kiegyenesítve hátam erőltetem magamra a józanságot – sikertelenül. Béna kezem vállán pihen, míg jobbommal a hosszanti vágásra simítok hatalmas áhítattal, megfeledkezve egy pillanatra mondandómról. 
Kezei a víz alatt vannak, derekam s fenekem mezsgyéjén pihennek biztos fogást találva ott, s tartva határozottan ölének biztonságában. Ujjai egy pillanatra megfeszülnek figyelmeztetően, így elkalandozó gondolataim kábán bukdácsolnak vissza eredeti medrükbe. 
- Hazudtam neked….nem tudlak elvinni a hálótermedig. 

Egyik karja szorosan fonódik derekam köré izmos felsőtestéhez passzírozva, míg másikkal elindul felfelé, ujjai szőke tincseim közé találnak, határozottan a loknikba feszülve húzza fejem egészen közel az övéhez. Kellemes bizsergés fut végig gerincemen. 
Megadja a menekülés lehetőségét, de nem akarok vele élni. Annyi mindenkit részesítettem már ebben, de egyiket sem kívántam igazán. Ez azonban más. 
Ajkaim gyöngéden, majd durván, követelően nyomódnak az övéihez édes csókot követelve tőle. Szuszogásom nehéz, testem kissé megemelkedik, hogy még közelebb érezhessem magamhoz. Megpróbálok belé passzírozódni, eggyé válni vele, hogy soha ne kelljen elmennem, soha ne kelljen nélkülöznöm a gyengédséget és figyelmet. A csókja édes.
És életemben először; nem bukfencezik a gyomrom sem. Illetve de. Ostoba hazugság, önámítás lenne, ha azt állítanám nem vet cigánykereket. De nem az iszonyattól. 
Az izgalom teszi, a túlfűtött akarás, melyben nincs nyoma a rettegés kesernyés utóíznek. 
 


Moonlight-chan2015. 10. 31. 13:29:10#33620
Karakter: Arrius Quintus Corvus Maximus




Kíváncsi tekintete követi az ujjamat a térképen, de ami számomra ismerős, megszokott, neki épp oly újdonság mit e bánásmód.

- És hol van Róma, nagyuram? – kérdez érdeklődve.

Megfogom a kezét, s egyik sápadt ujjával mutatok rá a pontra, ami hatalmas birodalmunk fővárosa. Kezem azonban valami furcsaságot észlel, tekintetem rögvest az ő apró ujjaira siklik, s látni vélem amint erőtlenül nyúlnak el. Nem hajlítja, mozdítja, talán nem képes rá, s ezért kerüli oly serényen sötét tekintetem.

Még ha titkolná is baját előlem, most már megsejtettem, s bizonyságot is szerzek majd felőle.

Csendes motyogása töri meg a közénk beálló csöndet, szavai értelmét azonban nem hallom meg tisztán.

- Mit mondtál, gyermek? - engedem el lassan a kezét. 

- Semmit sem, gazdám. Gyermeki csacskaságok egy gyermeki, buta szájból csupán. 

Jó ideig kémlelem szép arcának rejtelmeit, talán valóban gyermeki olykor, naiv, tapasztalatlan, de eddigi élete őt is megtanította az óvatosságra, s hogy ne bízzon feltétlen, míg nem tudja bizonyosan, hogy kibe bizalmát fektetné, nem használja-e majd ellene a tudást.

S bár ő a tulajdonom, én ezért nem kárhoztatom. Ha elnyerem a bizalmát, önszántából tárja majd elém titkait.

- Megnézzük a „tengert”? – kérdez szelíden.

- Ezen a napon nem, túlságosan haragos ahhoz, hogy meglásd az igazi szépségét. Nagy vihar lesz az este. – mondom komoran, az efféle vihar sosem tréfa dolog.

- Ezt honnan tudhatod? – kerekednek el a szemei.

- A horizont. – válaszolom meg kérdését - Lóg a vihar lába, madarat sem láttam sokat, nemrégiben pedig nagy hőségek voltak errefelé. 

Nem örülök ennek, nem csak a földeken elszenvedett károk okán, hanem mert a kötelesség épp ma szólít el. Lóháton az út rövidebb, ámbár kegyetlenebb lesz, kitéve zápornak, szélnek, de a szavam nem szegem meg, csupán még a vihar kezdete előtt lóra ülök, s mihamarább útnak indulok majd.

 

***

 

A római ügyek mindig hosszúra nyúlnak, ennek okán nem foglalkozom sosem politikával, nem foglalok állást senki mellett. Így békésebb és nyugodtabb az élet mintsem változtatni óhajtanék rajta, hisz egy jelentéktelen okirat megszerzésére is hosszú órák mentek el.

A vihar vadul tompul mire elérem a város kapuit, lovam nehéz sáros úton gázol át, katonáim páncélján vízesésként csorog alá az eső, s jómagam is csurom víz vagyok már. Utazóköpenyem nehéz súly a vállaimon, ruháim a testemre tapadva hűtik le a bőröm, még nagyobb sietségre késztetve.

Otthonom védelmében sebes léptekkel haladok szobám felé. Az ablakok, ajtók elreteszelve, a vastag spaletták bezárva, hogy kint tartsák a vizet, s bent a meleget, de még az ég irdatlan döngésén keresztül is eljut fülemig a velőtrázó sikoly. E hang gazdájának kiléte nem kétséges, s nyomban Caeso szobája felé lépek, attól tartva, hogy talán egy haramia szökött be a falak közé, netalán egyik szolgáló, vagy rabszolga kívánta meg a tiltott gyümölcsöt. Markom már a tőrömön pihen, de a szobában semmi veszedelem nem vár rám. Lámpásom fényében könnyáztatta arc fénylik fel a takarók között, rémülettől izzó szempár rettegve tekint fel rám, egy újabb sikolyt kieresztve a fiúból, ki hamarost az életéért rebeg könyörgést.

Halk hangon szólok hozzá, talán a rémálom fogja még, vagy a rémülete az, mi oly magasra hágott, hogy még az árnyékomtól is megreszketnek ajkai.

Becsukom magam mögött az ajtót, s hamar megszabadulok a nehéz utazóköpenytől, közben a nevét ismételve szólítom őt. Leteszem a lámpást, majd az ágyra ülve fogom meg szépséges arcát, s kényszerítem tekintetét az enyémbe.

- Én vagyok az, ne félj, nincs semmi baj. – mondom határozott hangon, hogy ne kételkedjen a szavaimban.

- Gazdám… - suttog, végre felismerve hát.

Vékony karjaival fogja körbe az enyémet, erősen kapaszkodva belém, mintha el sem akarna engedni többé. Ragaszkodón karol át, s én türelmesen simogatom sápadt tincseit, gyengéden nyugtatva őt, hisz biztonságban van.

- Miért nem ég a gyertyád…?

- Elégett nagyuram. – remeg - A szolgálólány szerint... ma máshová kellenek a gyertyák, de… holnap kapok. – zokog fel ismét keservesen, s reszket, pedig nem fázhat, a bőre meleg és nyirkos, de még akkor sem enged felállnom, mikor csupán a takarót akarnám ráhúzni. – Ne hagyj magamra, kérlek! 

Egyik titkát tehát már ismerem. Féli a sötétet, s minthogy ma a gyertyák többsége az istállókban ég, hogy a lovak ne vaduljanak meg a vihartól, ő hamar a megnyugtató fény nélkül maradt.

- Ne félj, nem megyek sehová. – nyugtatom.

- Nedves a ruhád – szipog, feltornázva magát néz a szemeimbe.

- Kint esik az eső. 

- Nem akarom, hogy megbetegedj… vesd le és gyere ide mellém… kérlek.

- Caeso… - kezdeném, de könyörgő hangon a szavamba vág.

- Kérlek, Gazdám. – törli le a könnyeit – Szeretném. 

Jómagam ellenezném ezt, hisz ígéretem fényében nem kísérteném a sorsot, mégis eleget teszek kérésének. Caeso hátat fordít, míg megszabadulok az átázott göncöktől, s kiterítem őket száradni egy székre, majd befekszem mellé a meleg medvebőr alá.

Ő hamar a karjaim menedékébe bújik, s én magamhoz ölelem törékeny kis testét. Egy pillanatra hunyom csak le a szemem, arra gondolva milyen régen is volt, hogy valakit így tarthattam a karomban. Ez a fiú ugyan nem az ágyasom, nem is szeretőm, s mégis élvezem hozzám simuló testének puhaságát, mi annyira más, mint az én hegekkel tarkított durva bőröm. Édes virágos illata az orromba kúszva bódít…

- Ne haragudj amiért sírtam. Én csak… féltem. – suttogja, mellkasom menedékében.

- Tudom – simítok gyöngéden a tincsei közé.

- Kérdezhetek  valamit?

- Mindig ezek a kérdések – mosolyodom el – Kérdezz hát.

- Merre jártál az este…?

- Fontos elintéznivalóm volt Rómában. Polgári ügyek. – válaszolom türelmesen.

- De már nem mész el, ugye? Ma már…ma már nem. – néz fel ismét riadtan, de a könnyek lassan elapadnak.

- Semmiképp sem. – ingatom meg a fejem – Aludj hát, hamarosan pirkad, s holnap nagy feladatot szántam neked. 

- Mit? – pislant kíváncsian, mire ismét halovány mosoly szökik ajkaimra.

- Meg kell ismerned a tengert. – mondom, majd homloka sima bőrére hintek csókot, minek emléke álmaimat is végigkíséri, bár az álom végtelennek tűnő idő múlva talál csak rám… 

 

Ébredésem sosem volt még ily örömteli, s mégis ily gyötrelmes egyszerre. Mozdulataim merevek, kimértek, amint lassan kivonom a karom Caeso fogságából, ki szinte rám fonódva pihen békésen. Hófehér lábai kinyújtva pihennek a sötét medvebőröm, a ruha magasan felcsúszva tekeredett formás combjaira…

Elfordítom a tekintetem, markom összeszorul, ujjaim érinteni vágyják a selymességet, de könyörtelen erővel megtagadom tőlük. Testemet jó ideje nem tapasztalt tűz emészti, életre keltve érzékeim sokaságát.

Nem vagyok már ifjú, kit a vágyai uralnak s űznek, mégis megkísért egy érintés erejéig ígéretemnek megszegése, azután azonban vasakaratommal fojtom el az alávaló gondolat csíráját is.

Nem reménykedem, hogy észrevétlen távozhatom majd, s mikor az ágy szélére ülve nyújtózom, Caeso is felnyitja szemeit. Kékséges tükreiben puha melegség, bizalom nyugszik, s ebben a pillanatban oly szívfájdítóan ártatlan, hogy e szépséget megnevezni sem lehet, talán maga Vénusz is megirigyelné tündöklését.

- Nagyuram…

- Aludj még, a tenger megvár. – mondom halkan, tekintetem a már megszáradt ruháimra szegezve.

- Hálás vagyok, hogy velem maradtál és vigyáztál rám. – suttog, s mikor hátrapillantok, látom, hogy leütött szemekkel térdel mögöttem.

Sóhajtva nyújtom felé a kezem, megemelve az állát nézek bele a gyönyörűséges szempárba.

- A sötét nem tartogat számodra veszedelmet, gyermek.

- A sötétben lopakodó árnyaktól tartok nagyuram. – elrévedő arca komor emlékeket rejt magában.

- Mellettem tőlük sem kell tartanod többé. – simítok bársonyos arcára, ajkainak dús vonalára – Szolgálómnak megparancsolom, hogy mindennap kapj gyertyát, s ha mégis félnél, szobámban mindig biztonságra lelsz.

- Köszönöm, nagyuram.

Biccentek felé, elfogadva háláját, majd szó nélkül megyek a ruháimért és öltöm magamra őket. Tógám száraz ugyan, de sár szennyezi, szobámban majd tisztáért küldetek, s Caesonak is hozatok néhányat. Magas ára ellenére, Licillus egy kevéske ruhadarabot sem áldozott rá.

- Léta hoz majd neked ruhákat, válogass kedvedre. – állok fel - Reggeli után elviszlek a tengerhez. – mondom, majd felmarkolva az utazóköpenyem magára hagyom, had készüljön fel a napra.

Nekem is szükségem van rá, hogy megtisztítsam a gondolataim, amiket most mind Caeso tölt ki, s alakjának tökéletessége mit öntudatlanul láttatni engedett. Testem sóvárgón emlékszik vissza közelségére, máris hiányolva melegségét, de céltudatos lépteim mit sem lassulnak, miközben szolgálóimnak osztok utasítást.

A képzelet, s a vágy önmagában sosem volt bűn. Mindig csak akkor vált azzá, ha egy erőtlen, de kapzsi ember bírt vele. Jómagam egyik sem volnék, nincs tehát félnivalója a fiúnak, s nekem sem…

 

***

 

Mint vihar után mindig, az időjárás lecsendesedett. Hetekig tartó forróságon túl a föld szomjasan itta magába az eső minden cseppjét, a levegő nehéz, párás, de még haloványan érezni benne az eső ízét, ami kellemesen üdítővé teszi a melegben. Megfelelő nap a lovaglásra és arra, hogy valaki megismerje a tenger igazi szépségét.

Miközben a belső udvarra tartok, szemrevételezem a villát ért károkat, amit a szolgák már javában igyekeznek helyreállítani. Cserepek hevernek szerteszét, néhány spaletta és hordó is megrongálódott, de mint az intézőmtől megtudtam csupán egyetlen ló szabadult el, s hajnaltájt az is hazaügetett.

Caeso már az udvart övező kertben várakozik, új ruhái egyszerűbbek, mint az az aranyszínű gúnya, amiben Licillus elém küldette, de a finom anyag sápadtkékes árnyalata még inkább kiemeli bőrének lágy fehérségét, ahogy keskeny vállainál csillogó míves ezüstdísz is.

Intézőm engedelmesen várakozik a kapuban, újabb utasításra várva, amit hamar meg is kap tőlem.

- Tullius, nyergeltesd fel a lovam, s nyomban hozzák is elő! – parancsolom.

- Nagyuram! – hajt fejet, és sietve távozik az istállók irányába.

Létát egy biccentéssel elbocsátom, rá már nem lesz szükség, a tekintetem pedig újra a törékeny termetű fiúra siklik. Csendesen szemlélődött eddig, jelenlétem azonban mintha kissé bátortalanná tenné most.

- Nézelődj kedvedre, mint mondtam a villán belül szabadon járhatsz. – ismétlem, s adok egyben engedélyt is.

- Igen, nagyuram! – hajt fejet alázattal, szemeit a talpa alatt futó palákra szegezve tétován indul meg a szökőkút felé.

Homlokom ezer ráncba gyűrődik, s azon tűnődöm miért hirtelen e szolgai alázat, holott a reggeli mellett még oly izgatott s kíváncsi volt.

Kis ideig némán figyelem alakját, néha-néha hátrapillant rám, de hamar visszatereli tekintetét a vízben táncoló száraz levelekre.

- Bánt valami gyermek? Ha netán szolgáim tettek valamit, mi ellenemre lenne, azonnal tudni akarok róla! – mondom ellentmondást nem tűrőn, ő azonban hamar eloszlatja kezdődő komorságom.

- Nem nagyuram! Senki egy szóval sem bántott megérkezésem óta.

- Akkor hát miért e távolságtartás? – kérdem, mert értelmet ugyan nem látok benne.

Sápadt arca még haloványabbá lesz a hangomra, talán a szigorú él az mi riasztja, pedig nincs bennem harag irányába. Remegését látva vonásim meglágyulnak, hosszú lépteim hamar elé visznek, s ujjaim puhán siklanak az arcára, addig el sem eresztve finom bőrét, míg a tengerszín szemek félénken rám nem vetülnek.

- Sose félj tőlem gyermek. Az őszinte szavak ebben a villában nem vonnak maguk után büntetést. Mond hát el miért lettél ily szótlan.

- Magamra haragítottalak, nagyuram?

Halvány mosollyal ingatom meg a fejem, kezem az arcáról a vállára simul, s mintha az óvó érintés csillapítaná, majd el is űzné hirtelen támadt félelmét, újra felragyog arcán az a ritka szelíd mosoly.

- Még mindig választ várok gyermek.

- Buta gondolat csupán nagyuram.

- Hallani akarom azt is.

- Úgy hittem… - pislant félszegen - …a kapott gondoskodást, s törődést mások előtt nem mutathatom.

- Ugyan miért nem? – vonom fel a szemöldököm kérdőn.

- Hogy tiszteletük irányodba ne szenvedjen csorbát. – süti le a szemeit.

- Úgy véled törődésem feléd ezzel járna?

- Én csak… nem tapasztaltam még jóindulatot magas rangú férfiaktól. – motyogja.

Hosszan figyelem vonásait, várva hogy talán folytatja majd, de nem teszi. Még mindig rejtély számomra, hogy hogyan maradhatott meg ily szelíd, romlatlan léleknek, hisz szajhák és kereskedők között tengette napjait. Megértem mire céloz, de hogy valóban értelmet nyerjen e gondolat, arra nem gyermeki elme adja a magyarázatot, hanem korábbi tapasztalatai, melyből egyszerre van sok és kevés.

Magyarázatot követelni azonban nem fogok, majd megosztja velem a történetét egy arra alkalmasabb pillanatban, de kétségek között sem hagyom.

- Tiszteletet nem erőszakkal vívok ki előttük Caeso. Nincs szükségem alávaló eszközökre. Több mint elég kegyetlenséget tapasztaltam már, nem vágyom hát még többre. – mondom komoran, s egy röpke pillanatra felidézem magam előtt azon sötét napok nyomasztó emlékeit – Idővel megtanulod majd, hogy érdem szerint jutalmazom és büntetem szolgáimat, nem pedig dölyfös szeszélyből.

Vékony ujjak csúsznak tenyerem börtönébe, bátortalan közeledésével magára vonva figyelmem. A sötét emlékek elhalványulnak, s helyükbe újra fény költözik, a nyár melege, virágok illata és az a béke mi oly sokat jelent, s mit oly kevés értékkel ruháznak fel.

- Szeretnék sok mindent tanulni, ha ezzel kedvedben járhatok, nagyuram.

- Úgy lesz gyermek. – mosolyodom el őszinte szavai hallatán, de eleresztem a kezét mikor Maurus, a főlovászmesterem elővezeti a lovam.

- Indulásra készen áll uram. – adja kezébe a kantárt.

- Helyes. – veszem át, majd az állatot csodáló fiú felé fordulok. – Tudsz lovagolni?

Nagyra nyílt szemekkel ingatja fejét, talán e gyönyörű állat kelt benne riadalmat, vagy a gondolat, hogy a hátán ülve szelje át a partot?

- Lépj közelebb gyermek és érintsd meg. Had szokja az illatod, hogy ezentúl ismerősként üdvözöljön.

- Hagyni fogja nekem? – csusszan közelebb, íves szemöldökein a bizonytalanság ráncaival.

- Hogy itt vagyok melletted, igen.

Türelmesen kivárom, míg szelíden simít a lovam nyakára, sápadt keze erősen kivilágol a szénfekete sörényből, de az állat moccanatlanul fogadja, s amint a kéz eltávolodik, fejét leütve prüszkölve hajol Caeso felé, ki erre aprót sikkantva távolodna, de nem hagyom.

- M-meg fog harapni…

- Ne félj, azt nem hagynám. – nyugtatom, majd magam elé vonva engedem, hogy a ló megszagolja őt. – Látod? Ezentúl meg fog ismerni, nem kell tartanod tőle.

- Félelmetes… és hatalmas. – néz végig rajta, s közben a mellkasomhoz simul támaszt, s védelmet keresve én pedig gyengéden karolom magamhoz, élvezve közelségét.

- Tenebris egy valódi csatamén. – mondom - Hispániából származik, s mikor először megültem oly vad volt még, hogy kis híján ledobott a hátáról.

- Téged nagyuram? – emeli rám szép szemeit kíváncsian, min csak elmosolyodom.

- Engem bizony. Jó időbe tellett betörnöm, de tudtam, hogy páratlan bajtársat kapok vele, ki csatákon át fog majd kísérni hűen.

Kezem a fenséges állat nyakszirtjére simítom, az pedig halk nyerítéssel lép előre, addig míg mellettem nem áll végül. Bármilyen vad volt is egykor, azóta fegyelmezettebb, mint a legöregebb paripák. Kevés embert tűr meg maga mellett, még kevesebbnek hagyja hogy megülje, de ez a gyermek még az ő koromsötét szemét is megenyhíti.

- Kérdezhetek? – néz fel rám szerényen, s mikor biccentek, elém is tárja kérdését – Mit jelent a Tenebris?

- Azt jelenti, Sötétség.

- Mert fekete a szőre?

- Nem. De ez egy hosszú történet, s most ideje indulnunk. – emlékeztetem, majd eleresztve őt közelebb vezetem Tenebrist, hogy a nyereg és a kengyel jó helyen legyen. – Gyere, segítek felülni rá.

Döbbenettől elnyílt szempárba pillantok, s mintha félelem is szivárogna belé egy kevés. Komolyan viszonzom a tekintetét, nem térfának szántam e kijelentést, még ha szolga ritkán részesül is ily alkalomban. Rövid ismeretségünk ellenére nem kételkedem szándékaiban, ez a fiú nem kívánna megszökni innen, akkor sem, ha lehetősége nyílna rá. Túl őszinte ő ahhoz, hogy a hátam mögött ármánykodjon, s emiatt csak még drágább nekem személye…


Ursus2015. 10. 16. 00:17:00#33570
Karakter: Caeso
Megjegyzés: Arrius Quintus Corvus Maximus


 A hatalmas, már-már csarnokok nyitottságával s szépségével vetekvő egybefüggő tér, mit szemem világa elé tárna minden képzeletem felülmúlja, légzésem is korlátozza egy pillanatra. A férfi ki gazdám, kinek tulajdonát képezem robosztus hegyként magasodik felém, arcán szelíd ám vérszegény mosoly játszik.
- Jól aludtál gyermek?
- Sosem aludtam ennél kényelmesebb fekhelyen. – vallom meg pillám rengetegét megrebbentve. 
- Örömmel hallom. Lépj hát közelebb Caeso, s fogyasszuk együtt a reggelinket.

Kezem kérges kezére talál, belső élére lapogatva ujjbegyeimmel lépdelek utána. A vaskos, faragott lábú asztal majdhogynem roskadozik a sok csodálatos ételtől mellyel lapját ékesítik, vérvörös párnák ölelik körül bástyákként őrizve értékét. 
Boldogságom egyhamar szertefoszlik, ahogy a messzeségben derengő, morajló vízrengeteget meglátom mi haragosan rohan felénk üvöltve pusztítási szándékát. Sápadt bőrömből az a kevés vér is kifut mely eddig azt hivatott tudatni a külvilággal, még az élők sorait gazdagítom. Hátrálok.
Illetve sebesen szedném lábaim, de ügyetlenül megbotlok bennük, hátam valami keménynek ütközik, gazdám oroszlán hangját hallom felzörejleni széles mellkasának ketrecéből. 
- Mi rémiszt így gyermek?

Akár a nyárfának az ágai reszketnek tagjaim, remegő ujjaim a mérhetetlen víztömeg felé mutatnak, ajkaim néma sikolyt formálnak egy pillanatra egy nagyobb karajt látva.  Mind meghalunk, fussatok bolondok!
- El… el fogja árasztani a villát!
- Akárhogy háborog is a tenger, vize sosem nyúlik fel idáig. – tisztelem a férfit, de biztosra veszem, nem értette meg amit mondtam. - Nem ismerős számodra a tenger, ugye?
- Tenger? – emelem fel fejem, hogy láthassam arcát- Mi az a tenger, nagyuram?
- Ez itt a tenger Caeso. – mutat ki a morajló kékségre.
- Víz? A tenger víz?
- Mérhetetlenül sok víz melyből mégsem olthatjuk szomjunkat.
- Miért?
- Mert ez a víz sós, s ha ember, vagy akár állat iszik belőle, megbetegszik, s belehal. Csupán halak élnek meg benne, s e tömérdek víz az, mi a hajóinkat a felszínen tartja, sodorja távoli világok felé, ha az istenek jó szelet adnak hozzá.

Nem sokat tudok az istenekről, kivéve azt az egyet, ki az alsó világot uralja, irányítja. Gyermekként sokat imádkoztam hozzá, hogy ragadja el mellőlünk a vén medvét, Licillust, de az istenség mindig nagyon elfoglalt lehetett, imáink soha sem hallgattattak meg. 
Az alvilágban tehát ilyen vizek csordogálna.
Milyen víz az minek vize sós, s élő teremtmény nem olthatja szomját belőle mégsem, mert meghal…Már Pluto birodalmában volnék? Talán meghaltam a fürdőben, vagy még az úton..? Vagy esetleg…ez..a katona…akinek a nevét sem tudom. Talán ő maga a nagy istenség?
Finoman ívelt szemöldököm összefut egy pillanatra.
Ha meg is haltam, hát nem bánom. Jobb életem van, mint élve volt valaha is. 
- Tenger… - súgom magam elé, kezem ismét kinyújtva próbálom bemérni ujjaim végével hol lehet a vége, ám a puha hús csak a szürkés fényben játszó horizontra tapadhat. - Mi lesz, ha egyszer mindent elnyel?
- A tenger mindig a saját medrét tapossa, ahogy az emberek a földet. Hajózunk rajta, ahogy az eső is megeredhet a föld felett, de ahogy bárkáink nem boríthatják be a tengert, úgy az sem nyelheti el a földet. Félelmet kelt benned látványa?
- Igen, félek tőle. – vallom be röstelkedve ahogy rápillantok- Hol van vége? Mi van ott? Hogyan hajóznak rajta, és nem tévednek el? S ha elsüllyednek?
- Mennyi kérdés, mely válaszra vár! – dörmögi jókedvűen. Szórakoztatja ostobaságom azt hiszem. Vagy csak fárasztja. Túl sokat kérdezek. Licillus már fele ennyiért elviselhetetlen ütést mért volna talpainkra a botjával. 
- Bocsáss meg, nagyuram! – horgasztom le boglyas fejem de vaskos ujjak találnak a kusza tincsekbe s egy érdes hüvelyk állam íve alá, így fejem felemelkedik, tekintetem az acélszürke íriszekbe fúródik.
- Kérdezz csak bátran Caeso, s tanuld meg a válaszokat, emlékezz rájuk mindig.
- És ha nem tudok megjegyezni annyi mindent?
- Megtanulsz emlékezni rájuk.
- Most?- emelkedik hangom az izgatottságtól.
- Előbb fogyasszuk el reggelinket, később majd beavatlak a térképek rejtelmébe.

A biztonságot nyújtó kéz ismét felém lendül, arcomon nyugodt mosollyal, szám szélein bujkál elégedettséggel fogadom el a jobbot.
Az étel üdítő, friss, ízletes. A tejnek igazi íze van mi intenzív és szagos. Licillus házában csak ünnepnapokon kaptunk tejet, akkor is vízzel hígította, hogy kevesebb dénáriumból több embernek adhasson. 
Az ízletes menüt követően egyhamar kezem az övére talál, s lépteink a szoba másik irányába, a komolyabb szárnyba vezetnek. Terebélyes tölgyasztal fogad itt is, a vaskos polcokon mindenféle könyv s tekercs pihen várva titkaik megfejtésére.  Azt hiszem itt tárolhatják a világmindenség összes könyvét, hisz ez rengeteg! 
Kába ámulattal simítok végig az idegen textúrákon, ajkamba harapok elfojtva gyönyörömet. Annyira csodálatosak! 
Aztán észbe kapok. 
A legutóbb mikor tiltott, nem nekem fenntartott helyekre nyúlkáltam fél kezemre béna lettem. Szükségem van a másikra még. Elrántom, magam mellé szorítom így. 
- Ezek mind egy történetet mondanak el?
- Némelyek. Egyesek Rómán túli világokról mesélnek, mások tanítanak, s vannak melyek saját történelmünk napjait örökítik.

Teste megnyúlik, izmai feszesen, szálkásan derengenek át napbarnított bőrén. Hogy lehet, hogy az alvilágban is ennyire lebarnulhatna az emberek? Vagy…nem is értem. Ha egy idős a teremtéssel hát miért nem látszik rajta ?! 
Követem, árgus szemekkel figyelem minden mozdulatát. Kiterít elém egy hatalmas tekercset tele vonalakkal s jelekkel.  Meg is feledkeztem a térképről.
- Íme a térkép. – karcolja meg a csöndet a fémes hang, hosszú, tompa körmű vaskos ujja egy pontra mutat- S itt vagyunk most mi.
- És hol van Róma, nagyuram?

Válasz helyett béna kezemre fog, s végighúzva azt a pergamenen állapodik meg vele egy ponton, nem messze az ő kezétől. Szemöldöke összefut egy pillanatra, keze erőtlen kezemre simul, ujjaim nem tudom hajlítani, nem tudok olyan mutató formát alakítani belőle, mely az övé is. Talán észrevette titkom.
Néma, zavaró, nehéz s mélysötét csönd telepedik ránk. 
- Tehát nincs is olyan messze Rómától a Másvilág. – jegyzem meg alig hallhatóan, inkább magamnak, mint neki. 
- Mit mondtál, gyermek?- engedi el lassan kezem. 
- Semmit sem, gazdám. Gyermeki csacskaságok egy gyermeki, buta szájból csupán. 

Jó ideig méregetjük egymást mire végül is születik bármi nemű elhatározás. Rám hagyja, én pedig hálás vagyok neki.
- Megnézzük a „tengert”? – kérdem, még bizonytalanul a halálos víztömeg nevében. A megnevezést inkább kérdezem, mint sem mondom. 
- Ezen a napon nem, túlságosan haragos ahhoz, hogy meglásd az igazi szépségét. Nagy vihar lesz az este. 
- Ezt honnan tudhatod? – kerekednek el a szemeim. Már biztos vagyok benne, hogy ő az. Ő Pluto!  Hisz mindent tud s mindent ismer. 
- A horizont. Lóg a vihar lába, madarat sem láttam sokat, nemrégiben pedig nagy hőségek voltak errefelé. 

Úgy teszek, mintha érteném amit mondd. Igazából a felét értem is. De azt, hogy honnan tudja vihar lesz avagy sem…ezt a részét nem. Mondva csinált indokainak nem hiszek, gyermeki elmém sokkal elfogadhatóbbnak tartja, birodalmának időjárását ő rendeli el, s ő most úgy rendelte az éjszaka leszakad az ég. 
 
***

Az éjszaka hamar beköszönt ám nem olyan, mint amilyennek megjósolta a nagyúr. Csöndes, nyomasztó, fülledt. Senki sem gondolná, hogy bármi történni fog, ennek ellenére a ház ura elrendelte, minden palettát be kell húzni, minden ajtót le kell zárni, a lovakat jól meg kell kötni. Gyertyáim számát lecsökkentik, a szolgáló arra hivatkozik, erre az estére sok más helyen nagyobb szükség van a fényre, fogytán a készlet is, de ígérik holnap kettőt is kapok, addigra feltöltik a raktárakat... 
Egy holdvilág arcú szolgáló lány hozza fel vacsorámat. Kérdésére, miszerint nem fogyaszthatnám-e el ezt gazdámmal annyit válaszol, a nagyúr dologban jár, távol tölti az estét. 
Meghiszem azt…lelkeket kísér, hatalmas csataménjének fújtatása az erős szél, mennydörgés a patájának koppanása! 
Megértve biccentek,  kedvtelenül töröm ketté a lépet s csöpögtetek mézet kenyeremre. Türelmesen kenem, lassan eszek. Aztán nyugovóra térek.
A fél gyertya, mely nekem járt egyhamar csonkig ég, kint pedig tombolni kezd a vihar. Az álom nem jön a szememre. Egyszerűen nem képes…
Reszketve heverek a puha nyoszolyában, szemeim megtelnek forrósággal, félelmem túlcsordul szívemen, végigszánkáz forró patakok formájában arcomon.  Húsos ajkamba tépek apró fehér fogaimmal, annyira erősen szorítom őket, hogy számat hamar megtölti a fémes íz. Vér és nyál keveredik. Újabb hatalmas csattanás, valami irdatlan dolog koppan a bereteszelt palettákon. Talán egy kő, vagy egy egész ember…a fene se tudja.
Torkom szakadtábol sikítok fel, a félelem erős, hideg kézzel markol nyomromba, összerántja görcsbe zsigereim. Aprócska gyermeknek érzem magam. Egy porszemnek az úton, egy vízcseppnek a tengerben. Soha sem tapasztaltam ekkora vihart amióta élek. Azt mondták…azt hazudták nekem, hogy a tenger nem léphet ki a medréből. Minden bizonnyal tévedtek, mert az ég a megmondója, az eddig számomra ismeretlen istenek látják a lelkem, én biztosra venném, hogy ma itt, ebben az ágyban n meghalok. 
Fél minutumba sem telik szobám ajtaja kitárul, ismeretlen, derengő fényt szétszóró eszközt szorongat kezében a hős, kinek karakán arcvonásait kihangsúlyozza az előnytelenül rávetülő fény. Rémületem ekkor már annyira eluralkodik rajtam, hogy meg sem ismerve az alakot hiszem azt, maga a halál jött értem.  Cincogó hangon sivítva könyörgök az életemért. Vagy a lelkem üdvösségéért. Nem is tudom.
Az alak ismerős hangon szólal meg, becsukva maga mögött az ajtót bontja le magáról türelmesen a hosszú, nehéz utazóköpenyt,  fejem mellé, a kisasztalra téve a fénylő lámpást roskad le az ágyam szélére, óvatosan arcomra fogva kényszerít, hogy ránézzek, hüvelykjeivel kitörli könnyeimet arcomról, szemeimből.
- Én vagyok az, ne félj, nincs semmi baj. 
- Gazdám…

Ő hozta el a fényt.
Apró kezeim a vaskos alkarokra találnak, erősen, ragaszkodóan markolják őket esélyt sem adva arra, hogy felálljon tulajdonusuk és elmenjen. Nedvesek a ruhái. 
- Miért nem ég a gyertyád…?
- Elégett nagyuram. A szolgálólány szerint...ma máshová kellenek a gyertyák, de…holnap kapok.- zokogom, a sokk s megkönnyebbülés egyszerre telepszik rám, reszketve szorítom erősebben a férfi kezét, ahogy érzem az megpróbálna felegyenesedni. – Ne hagyj magamra, kérlek! 
- Ne félj, nem megyek sehová. 
- Nedves a ruhád- hüppögöm, fentebb tornázom magam az ágyban, hogy ültömben beszélhessek vele. 
- Kint esik az eső. 
- Nem akarom, hogy megbetegedj…vesd le és gyere ide mellém…kérlek.
- Caeso…
- Kérlek, Gazdám. – törlöm meg szemeimet. – Szeretném. 

Tapintatosan elfordítom fejem míg megteszi hosszas várakozást követően. Legfőbb ruhadarabjai lekerülnek, mindet kiteríti száradni, ő maga pedig hamar a medvebőr alá keveredik, hideg lába véletlenül egy pillanatra az enyémhez ér minekután lúdbőr fut végig karomon. 
A lámpás meleg fénye olajos meghittséget ken fel a falakra. 
Lassan átmelegszik ő is a bunda alatt, s én is megnyugvást találok az erős karok között. Nem szerettem a férfiak érintését, de ő más. 
Az ő érintése nem kellemetlen. Inkább megnyugtató. 
A széles mellkasnak hajtva kába, sírástól nehéz fejem hallgatom csöndesen az egyenletes, lomha de biztos szívverést. 
- Ne haragudj amiért sírtam. Én csak…féltem. 
- Tudom- simít lassan a hajamba. Mozdulata kimért, nehézkes. Valamiért mintha nehezebben venné a levegőt mióta hozzá fúrtam magam, ám nem feltételezek semmi rosszat, ezért is mertem megtenni. Mint említettem, ő más. 
- Kérdezhetek  valamit?
- Mindig ezek a kérdések- mosolyog le rám. – Kérdezz hát.
- Merre jártál az este…?
- Fontos elintéznivalóm volt Rómában. Polgári ügyek. 
- De már nem mész el, ugye? Ma már…ma már nem. – emelkedik hangom, riadt tekintetem felkapom, arcát fürkészem.
- Semmiképp sem. – ingatja meg a fejét. – Aludj hát, hamarosan pirkad, s holnap nagy feladatot szántam neked. 
- Mit?
- Meg kell ismerned a tengert. -  ajkai lassan, kimérten találnak homlokom sima bőrfelületére így lehelve rá apró, jó éjszakát kívánó csókot.

Nem veszem rossz néven.
Gyermeki mosollyal arcomon fúrom torkához szorosabban arcom, ujjaim kiálló lapockáinak csontjaira találnak s elnyom a kába, kimerült, kép nélküli álom. 
 


Szerkesztve Ursus által @ 2015. 10. 16. 00:17:35


Moonlight-chan2015. 10. 14. 00:18:44#33561
Karakter: Arrius Quintus Corvus Maximus



Tekintetének csillogása most nem könnyekről árulkodik. Ámulat az mi őket megtölti, ahogy végigtekint szobája falain, bútorain, majd ajkai félénk mosolyra görbülnek, s e apró mimika túlragyogja a gyertyák lobogó lángjait is.

- Egyél hát gyermek – intek a méretes bronztál felé.
- Jobb szeretem társaságban elkölteni vacsorám, nagyuram. – pillant rám alázatosan, kérlelőn.
- Ha ezen múlik akár életed hátralevő összes lakomáját asztalomnál eheted, Caeso. – mondom szelíden, minthogy felfedeztem egy hasonló vonást kettőnk között: egyikünk sem szívleli a magányban elköltött vacsorát.
- Túl nagy kegy ez egy rabszolgának uram.
- Szolga vagy ugyan, de nem rab. Ezt ne felejtsd el. – emlékeztetem.

Hisz még ha tulajdonom is, rabláncra sosem verem. Élvezheti majd mellettem a szabadság örömeit, amihez eddig nem volt joga.

A kis asztal felé fordulok, könnyedén megemelve a bronzedényt, miben a neki szánt ennivaló pihen. Másik kezem felé int, s ő rögvest a markomba csúsztatja apró kezét, így követ engem ki az erkélyre. Ott egy szófára ültetem, a tálat az ölébe engedve, míg elmerengve kémlelem a sötétségbe borult tájat a messzeségben.

- Fontos pár dolgot tisztáznunk ahhoz, hogy olyan bánásmódot kaphass, melyet érdemelsz és olyan bánásmódot kapjak, melyet szeretnék.

Fejét lehajtva alázatosa kivár, mintha a halálos ítéletét készülnék kimondani.
- Félsz, Caeso? – kérdezem nyugalommal átitatott hangomon.
- Félek nagyuram. – válaszol igazan.
- Tudtommal nem adtam rá okot…- kezdem, de szavamba vágva akadályozza mondandóm. Sértő gesztusát meghazudtoló alázattal tekint fel, tudatva szándéka tisztaságát.
- Nem tőled félek uram, hanem… magamtól.
- Felelj hát világosan. Az egyenes beszédet szívlelem.
- Sokat fizettél, igaz? – suttogja.
- Vajon mérheti pénzben egy fuldokló a levegőt, melyet felkínálnak neki?

Van oly magas ár, mit egy magányos férfi ne adna meg napjait megédesítő örömért?
- Nem tudom uram, te nem tűntél nincstelen nélkülözőnek.
- Ahogy te sem tűntél szajhának. – válaszolom mélyen a tekintetébe fúrva az enyémet, melyben vívódást látok. Vívódást, mintha maga sem lenne tisztában értékével pedig nála tisztább emberrel aligha találkoztam még.
- Félek, hogy várakozásaidat nem fogom felülmúlni és csalódást okozom…
Sokáig tanulmányozom szép arcát, gondolataimba merülve kémlelek, s minthogy csalfaság legcsekélyebb jelét sem fedezem fel rajta, ismét megbizonyosodhatom választásom helyességében.

Kezem finoman csúszik az övére, nem akarván megijeszteni őt.
- Caeso… addig nem okozhatsz nekem csalódást, míg kedvemben jársz, s szavam szerint cselekszel, érted? Mint mondtam, szolga vagy, de nem rab. Egyetlen feladatod van, hogy szórakoztass, kedvemben járj.

Szavaimmal elhangzásával egyetemben olyannyira elsápad, mint az egyik elefántcsontszobor a kertemben. Immár kétség sem férhet hozzá, hogy nem szajha, hisz már a lehetőség is, hogy esetleg oly módon is a kedvemet kell keresnie, elrémiszti. S lehet, egy másik férfit e riadalom nem tántorítana el, jómagam viszont nem vagyok azon férfiak egyike.

Álla alá nyúlva emelem meg a fejét, hogy ismét belenézhessek kékséges tükreibe, pillantásom komoly, határozott.
- Egy férfi kedvében járni könnyű, minden bizonnyal. Egy egyszerű férfiéban, egy egyszerű szajhával. De sem én, sem te nem tartozunk az egyszerű teremtmények közé. Ha csak ágyamba várnék valakit, ezernyi tájról vásárolhatnék furábbnál furább ifjakat, akikkel napkeltétől napnyugtáig gyűrhetném a lepedőt. De nem erre vágyom. – mondom - Jupiter, a fent lévő minden Istenség és Orion csillagai rá a tanúm: soha nem fogok veled olyat tenni, amit nem akarsz, s egészen addig tenyeremen foglak hordozni, míg szavamra hallgatsz, s jól viselteted magad.

Semmi örömöm nem lenne abban, ha összetörnék egy ilyen kincset.

- Mesélj hát el mindent uram, jó szeretnék lenni!
- A villában szabadon járhatsz-kelhetsz, de kívülre nem teheted lábad. Ha megtudom, hogy szökni próbálsz, annak súlyos következményei lesznek. Nem tűröm a lopást, az istenkáromlást, a pazarlást, a hazugságot és az engedetlenséget. A szájalást sem szívlelem. Őszintének kell velem lenned minden esetben és ami a legfontosabb: nem hálhatsz mással rajtam kívül. Soha. A többit még csak-csak, de a legutolsót soha sem tudnám neked megbocsátani.
- Ezek közül nekem soha egy sem jutna eszembe, nagyuram! – biztosít rögtön hevesen.
Gyengédes simítom meg a kezét, majd elengedem - Jó gyermek vagy. Egyél hát.

Tétovázva kezd neki az ételhez, s eleget téve halk kérlelésének pár falat erejéig én is csatlakozom hozzá.
- Soha sem hittem volna, hogy ilyen nagy Róma. A férfi kivel együtt utaztunk azt mondta, ez már nem is Róma! – motyogja két falat között - Ostobaság, hisz Róma a minden! Az egyetlenség!
- Attól tartok hellén útitársadnak igaza volt, ez itt már rég nem Róma. Noha nagy város, mégsem az egyetlen. – helyesbítem könnyedén, mire ő döbbenten néz fel rám.
- Van még több is? Hol vagyunk hát?
- Egy olyan városban, ahová még a császár keze is csak nehézkesen ér el. Ez egy nyugodt környék.
- Akkor összesen három hely van a világon? Róma, ez és az ellenséges hely?
- Nem. – nevetek fel. Tudatlansága bosszantó kellene hogy legyen, mégis szórakoztató ez a fajta naivság. Nem szeretném azonban meghagyni tévhitek és mesék világában, úgy aligha tudnánk érdemben társalogni - Drága Caeso, oly naiv vagy. A világnak ezernyi helye van, még ezeken kívül. Olyanok is, ahová ember még soha el sem jutott.
- Honnan tudod?
- A művelt hadtisztviselők sok mindent tudnak. Vannak térképeim. – tájékoztatom.
- Mi az a térkép? – kérdez kíváncsian.

Mily tudatlanság vehette körül eddigi életében, ha a térkép fogalmát sem ismeri?

- Ha valóban kíváncsi vagy rá, holnap reggel, a közös reggeli után megmutatom.
- Szeretném! – lelkendezik, orcáin bájos pír terjed el az izgalomtól. Halovány mosollyal gyönyörködöm benne, szépsége még inkább kivirul lelkesedésétől.
- Akkor hát holnap reggel. – egyezem bele - Érted küldetek, szobámban költjük el.
- Megtisztelsz uram! – hajt fejet.

Egy rövid ideig még idekint ülünk egymást figyelve, ő nyilván azért, mert a mai naptól fogva a gazdája vagyok, én pedig mert nehéz betelni látványával, most hogy a félelem szikrái eltűntek belőle.

Hamarost viszont mégis távozom, magára hagyva őt új helyén, had ismerkedjen és szokja környezetét. Ha az istenek is úgy akarják lesz még időnk bőven beszélgetni, mesélhetek még neki meganyi érdekes vidékről, amiről még sohasem hallott. Csak el kell jönnie a holnapnak.

***

 

 

Szolgák hozzák fel az étellel megpakolt tálcákat, friss vizet, tejet töltve a kannákba. A kenyér gőzölgő aromája lengi be szobám, keveredve a tenger sós illatával, a napfény ízével. A szél langyos melegséget söpör be az erkélyen, meglebbentve a függönyöket, s tógám, mit pár perce öltöttem magamra.

Másik szolgámat Caesoért küldettem, remélve, hogy ébren találja már, s a kimerültség nem bizonyult erősebbnek lelkesedésénél. Csalódnom azonban nem kell, hisz hamarosan szelíd léptek hangzanak fel az ajtóm elől, majd belép ő, ajkain ártatlan mosollyal.

- Nagyuram! – hajt fejet alázatosan.

- Jól aludtál gyermek? – lépek felé, kezeim hátam mögött összefonva.

A mai napot már sokkal jobb színben üdvözli, orcái egészséges fénnyel ragyognak, eltűntek róla a fáradság rajzolta barázdák.

- Sosem aludtam ennél kényelmesebb fekhelyen.

- Örömmel hallom. Lépj hát közelebb Caeso, s fogyasszuk együtt a reggelinket. – intem az asztalhoz, majd kezemet felé emelem, s megvárom, míg belécsúsztatja apró, sápadt ujjait.

Terített asztalunk pár lépésre csupán, vörösre festett, tömött párnákkal körítve, puha szőnyeggel, de még mielőtt ráléphetnénk Caeso megtorpan mellettem, s szinte rémült tekintettel hátrál meg, míg testem meg nem állítja. Döbbenete akkora, akárha holt lélek szállt volna föl Pluto birodalmából.

- Mi rémiszt így gyermek? – kérdezem, bár jómagam nem látok semmi szokatlant.

Remegő karja az erkély felé emelkedik, egyenest a háborgó tengerre, mi vaskos hullámaival ostromolja a kemény sziklarengeteget, zúgása a széllel keveredik, kéksége vetekedik a fiú szemének kékjével.

- El… el fogja árasztani a villát! – suttog halálra vált arccal.

- Akárhogy háborog is a tenger, vize sosem nyúlik fel idáig. – mondom, bár kissé furcsállva e viselkedést, minta… - Nem ismerős számodra a tenger, ugye?

- Tenger? – néz fel tágra nyílt szempárral – Mi az a tenger, nagyuram?

- Ez itt a tenger Caeso. – mosolygok rá, végre megértve aggodalma miértjét.

Nem gondoltam, hogy sosem hagyta még el Rómát, de hogy a tenger ismeretlen legyen számára? E gondolat meg sem fordult fejemben.

- Víz? A tenger víz?

- Mérhetetlenül sok víz melyből mégsem olthatjuk szomjunkat. – biccentek, látva hogy kíváncsisága ismét feléledt.

- Miért?

- Mert ez a víz sós, s ha ember, vagy akár állat iszik belőle, megbetegszik, s belehal. Csupán halak élnek meg benne, s e tömérdek víz az, mi a hajóinkat a felszínen tartja, sodorja távoli világok felé, ha az istenek jó szelet adnak hozzá.

Ámulattal hallgatja szavaim, s fordul ismét a végtelen felé, míg én mosolyom megőrizve terelném közelebb az erkélyhez. Félénken húzódik mellém, ölelésembe vonva vezetem ki, kezem óvón pihen a derekán, míg megszemléli azt, mit sosem látott még.

- Tenger… - suttogja álmélkodva, kinyújtja kezét, mintha megérinthetné, de ennek csak látszata lehet az övé, mégis megbűvöli őt kéksége.

- Mi lesz, ha egyszer mindent elnyel? – emeli rám kíváncsi tekintetét.

- A tenger mindig a saját medrét tapossa, ahogy az emberek a földet. Hajózunk rajta, ahogy az eső is megeredhet a föld felett, de ahogy bárkáink nem boríthatják be a tengert, úgy az sem nyelheti el a földet. Félelmet kelt benned látványa?

- Igen, félek tőle. – suttog ismét, tekintetét visszafordítva felé, majd újra elmerül az enyémben – Hol van vége? Mi van ott? Hogyan hajóznak rajta, és nem tévednek el? S ha elsüllyednek?

Nevetésem hangját elnyomja a hullámok zúgása, jókedvemet viszont megőrzöm magamban.

- Mennyi kérdés, mely válaszra vár!

- Bocsáss meg, nagyuram! – süti le a szemeit, de én magamra emelem őket.

Nincs bennem harag, sem rosszallás. Ártatlansága üdítő ebben a zűrzavaros világban, kérdései s jelenléte máris enyhíti magányom, megtölti a napok monotonitását.

Gyöngéden simítom ki fakó tincseit, mit a szél sodort arcába, s a füle mögé igazítom őket, közben végigsimítva bársonyos bőrén.

- Kérdezz csak bátran Caeso, s tanuld meg a válaszokat, emlékezz rájuk mindig.

- És ha nem tudok megjegyezni annyi mindent?

- Megtanulsz emlékezni rájuk.

- Most? – lelkesedik csillogó tekintettel.

- Előbb fogyasszuk el reggelinket, később majd beavatlak a térképek rejtelmébe. – nyújtom felé a kezem, várva, hogy elfogadja, s nem tétovázik.

Magammal szemben ültetem asztalhoz, engedelmesen helyet foglal az egyik méretes párnán a választékot kémlelve. Tisztelettudó, még ha nem is vártam volna olyantól, ki egy bordélyban élte mindennapjait, s a tudása kevesebb egy rabszolgáénál, mégsem vét hibát.

Csipeget, mint egy kismadár, pár falat kenyér, kevés sajt, szőlő, s szinte könnyezve fogyasztja a friss tejet, mintha mennyei ital lenne kezei között.

Ma is arra tudok gondolni, mily szerencse, hogy ráakadtam e szépségre ki kívül-belül ragyogó. Vágyom őt megérinteni, boldogságát látni viszont még inkább, s elégedettséggel tölt el, mily örömmel élvez minden jelentéktelenséget. Nem feledem viszont, hogy számára ez kiváltságos bánásmód, s mégis a tudás az, mi még finom étkeinknél is drágábbnak bizonyul számára.

 

Lakománk befejeztével átkísérem őt a villa nyugati szárnyába, ahonnan már nem láthatja a tengert, s nem rémítheti el robaja. Talán szeretné mégis látni, érinteni, hogy tapasztaljon, de a térkép iránti érdeklődése megmaradt.

A könyvtáramba vezetem, hol fából ácsolt polcokon sorakoznak a különbőz méretű, vastagságú, s borítású könyvek, tekercsek. Több tucat polcot megtöltve, tinta és papiros illata nyugtatón leng körül bennünket, bár számára mindez ismeretlen.

Caeso csodálattal telve simogatja meg az egyik könyv díszes gerincét, hamar elkapja azonban a kezét, mintha hatalmas bűnt követett volna el. Némán kísérem körbe, kérdeznem sem kell tud-e olvasni, tanulatlansága nyilvánvaló, s szándékomban áll változtatni-e tényen. Nem szívlelem túlzottan az ostoba emberek társaságát, de e szépséges teremtés nem ostoba, csupán mindeddig rejtve maradt előtte a tudás, mi felfedezésre vár.

- Ezek mind egy történetet mondanak el? – mutat körbe.

- Némelyek. Egyesek Rómán túli világokról mesélnek, mások tanítanak, s vannak melyek saját történelmünk napjait örökítik.

Leemelek egy bőrtekercset, magam után intve a fiút, s ő olyan készségesen követ mit magam is megmosolygok.

Egy vaskos asztal mellé állunk, majd letéve a tekercset könnyedén széjjelgördítem, feltárva ezzel a benne lapuló részletes térképet, mi az ismert világ szegleteiről mesél, s mire ő oly kíváncsi.

- Íme a térkép. – mutatok rá, majd Itália egyik pontjára helyezem az ujjam – S itt vagyunk most mi.

 

 


Ursus2015. 09. 28. 22:47:42#33520
Karakter: Caeso
Megjegyzés: Arrius Quintus Corvus Maximus


Utunk hosszú, s unalmas. A kocsi zötykölődik a hangulat pedig egyre rosszabb. Ezen a hellászi harcos sem segít Rémtörténeteket mesél, azt részletezi mit fognak velem tenni. A kasztrálástól kezdve az emberkínzáson át a gyilkosságig minden benne van lajstromában.
Az út felénél már a sírás kerülget, a helyzetem még sem javul. Sőt…
Ha lehet, még rosszabb lesz.
Elkap a „tengeri betegség”. Annak mondanám, ha tudnám, hogy létezik olyan: tenger, vagy tudnám, hogyan hullámzik az.
Alkonyatra szerpentines útra fordulnak a szekérkerekek. Rózsalugas mellett haladunk tova, majd egy apró szőlős. Persze ezek engem egyáltalán nem kötnek le. Gyomrom háborgásával küzdök.
Komoly tusámnak végül két szolgáló vet véget, kik kisegítenek az utazó alkalmatosságból.
Szégyen-nem szégyen, egy bukfencet vetve gyomrom kilök magából mindent.
Szabadkozom, de nem is törődnek vele. Szemeim tompa csillogásán látják, bármit mondanának, úgy sem érteném meg.
Összemosódnak a képek.
Gyönyörű márványoszlopok suhannak el mellettem. Rózsaillat táncol orromba, zöldellő borostyán, s kecsesen libbenő gyertyavilág incselkedik velem.
Valami puha ölel körül, én pedig hagyom, hogy elnyeljen a sötétség jótékony takarása.
A belső sötétségé.



Hajam mozdulására riadok. Idegen helyen vagyok idegen férfival. Nem akarom megint!
Felrémlik a hasonló eset Licillussal. Néha belopakodott.
Nem akarom!
Menekülve kaparom a nehéz kelmét magamon, egyhamar az ágy másik végébe pucolva. Onnan nézem, s ismerem fel nehézkesen az arcot.
Ő a férfi a bordélyból..
Ő vett meg… ez az ő szobája, tehát ez annyit tesz: már én is az övé vagyok.
Ha megtudná, hogy megkárosították, hogy selejtes s fél kézre béna áruval szolgáltak neki visszaküld, vagy megöl. Van joga hozzá.
-    Nincs okod rettegni tőlem. Nem áll szándékomban bántani.

Azt hiszem szükségem van egy minutunra, hogy arcom rendezhessem, az ágy szélére kászálódjak s illő mód elé járulva köszönthessem.
-    Bocsásson meg uram!
-    Kellene talán? Nem vétettél hibát – emeli meg finoman állam, hogy tekintetünk találkozzék- hacsak azt nem, hogy ismét megtagadod tőlem pillantásod szépségét.
-    Bocsásson meg uram! – próbálok szemébe nézni.

Talán imponál neki, míg tekintetét keresem. Szorítása akár acélos tekintete: megenyhül.
Érdektelen dolgokról beszélünk érdektelen hangszínnel. Lelkem egészen máshol jár. A rémület sötét berkeiben bukik fel, s süllyed alá egyre, míg egyszer alá nem száll, hogy ott maradhasson az idők végezetéig.
Itt minden az övé: a szoba, a bútorok benne, a kúria, a murva mellyel útját beszóratta villájának, a lovak mik kint prüszkölnek békésen tücsök hegedű zenéjében áztatott holdfény ezüstözte istállóikba, s övé ez a csenevész, vézna gall fattyú is, ki úgy reszket előtte, mint zsenge fűszál a hideg, katonás harmat súlya alatt.
Oly pompás ez a lak, nehezen hiszem el, hogy ez csak is az enyém, s nekem ezért nem kell egyebet tennem, csupán a szemeibe nézni s őszinte mosollyal csöpögtetni édesítő fiatalságot zord, feszes, öregedő mindennapjaiba.
-    Egyél hát gyermek – int hatalmas kezével a réztál irányába.
-    Jobb szeretem társaságban elkölteni vacsorám, nagyuram.

Hangom alázatosabb, tekintetem kérlelőbb, mint mire magam is számítok. Hangom színe úgy cseng, akár egy kisgyermeké vagy kutyáé, ki figyelemre vagy elismerésre de mindenképp szeretetre ácsingózik gazdájától.
-    Ha ezen múlik akár életed hátralevő összes lakomáját asztalomnál eheted, Caeso.
-    Túl nagy kegy ez egy rabszolgának uram.
-    Szolga vagy ugyan, de nem rab. Ezt ne felejtsd el.

Lapos, tiszta körmei a míves bronzedény pereme alá feszülnek, egyik kezével könnyedén emeli meg az étellel megpakolt tálat, másikkal felém int, tenyere felfelé mutatva lendül irányomba nagy ívben. Belécsúsztatom aprócska, béna kezem, s alázattal követem a kertre néző erkélyre. Leülünk a szófára, az ételt az ölembe teszi, kezem lassan elengedi, de érzem érdes bőre egy pillanatra enyémre talál.
-    Fontos pár dolgot tisztáznunk ahhoz, hogy olyan bánásmódot kaphass, melyet érdemelsz és olyan bánásmódot kapjak, melyet szeretnék.

Lehorgasztva fejem nézem a hold ezüstös prizmájának tükrét a felderengő tavacskából.
-    Félsz, Caeso?
-    Félek nagyuram.
-    Tudtommal nem adtam rá okot…- kezd bele, ám szavába vágva pillantok rá lassan, kínokkal küzdve.
-    Nem tőled félek uram, hanem …magamtól.
-    Felelj hát világosan. Az egyenes beszédet szívlelem.
-    Sokat fizettél, igaz?
-    Vajon mérheti pénzben egy fuldokló a levegőt, melyet felkínálnak neki?
-    Nem tudom uram, te nem tűntél nincstelen nélkülözőnek.
-    Ahogy te sem tűntél szajhának.
-    Félek, hogy várakozásaidat nem fogom felülmúlni és csalódást okozom…

Béna kezem nyugodtan hever combomon, míg másikkal az edényt tartom. Tekintetem biztos pontot talál egy szőlőszem torzsán, így azt fixírozza úgy, mintha az a világmindenség titkát rejtené arra várva, hogy valaki megfejtse.
A hideg, érdes kezet tompán érzem ernyedt sajátomon.
Szívem hatalmasat dobban.
-    Caeso…addig nem okozhatsz nekem csalódást, míg kedvemben jársz, s szavam szerint cselekszel, érted? Mint mondtam, szolga vagy, de nem rab. Egyetlen feladatod van, hogy szórakoztass, kedvemben járj.

Arcom sápadását látva valószínűleg egyhamar megérti mi jár fejembe. Állam alá nyúlva emeli meg nehéz, holdvilágban derengő üstököm. Beszédjének tanúi ezer meg ezer csillag.
-    Egy férfi kedvében járni könnyű, minden bizonnyal. Egy egyszerű férfiéban, egy egyszerű szajhával. De sem én, sem te nem tartozunk az egyszerű teremtmények közé. Ha csak ágyamba várnék valakit, ezernyi tájról vásárolhatnék furábbnál furább ifjakat, akikkel napkeltétől napnyugtáig gyűrhetném a lepedőt. De nem erre vágyom.
Jupiter, a fent lévő minden Istenség és Orion csillagai rá a tanúm: soha nem fogok veled olyat tenni, amit nem akarsz, s egészen addig tenyeremen foglak hordozni, míg szavamra hallgats, s jól viselteted magad.
-    Mesélj hát el mindent uram, jó szeretnék lenni!
-    A villában szabadon járhatsz-kelhetsz, de kívülre nem teheted lábad. Ha megtudom, hogy szökni próbálsz, annak súlyos következményei lesznek. Nem tűröm a lopást, az istenkáromlást, a pazarlást, a hazugságot és az engedetlenséget. A szájalást sem szívlelem. Őszintének kell velem lenned minden esetben és ami a legfontosabb: nem hálhatsz mással rajtam kívül. Soha. A többit még csak-csak de a legutolsót soha sem tudnám neked megbocsátani.
-    Ezek közül nekem soha egy sem jutna eszembe, nagyuram!
-    Jó gyermek vagy. Egyél hát.

Lassan fogok neki esti, könnyed menümhöz, naiv, halk szavaim unszolására gazdám is gazdagítja találkozásunk emlékét egy-egy általa elfogyasztott falattal.
-    Soha sem hittem volna, hogy ilyen nagy Róma. A férfi kivel együtt utaztunk azt mondta, ez már nem is Róma! – duruzsolom elmélyülten két falat között- Ostobaság, hisz Róma a minden! Az egyetlenség!
-    Attól tartok hellén útitársadnak igaza volt, ez itt már rég nem Róma. Noha nagy város, mégsem az egyetlen.
-    Van még több is? Hol vagyunk hát? – hülledezek.
-    Egy olyan városban, ahová még a császár keze is csak nehézkesen ér el. Ez egy nyugodt környék.
-    Akkor összesen három hely van a világon? Róma, ez és az ellenséges hely?
-    Nem- nevet fel jóízűen, hogy a könnye is kicsordul beléje- Drága Caeso, oly naiv vagy. A világnak ezernyi helye van, még ezeken kívül. Olyanok is, ahová ember még soha el sem jutott.
-    Honnan tudod?
-    A művelt hadtisztviselők sok mindent tudnak. Vannak térképeim.
-    Mi az a térkép?
-    Ha valóban kíváncsi vagy rá, holnap reggel, a közös reggeli után megmutatom.
-    Szeretném!- talál arcomra ismét az élet, rózsásan virul fel az izgalomtól, melynek virága hangomra is felfut.
-    Akkor hát holnap reggel. Érted küldetek, szobámban költjük el.
-    Megtisztelsz uram!

Hosszú pillantást cserélünk, majd távozik. Különös érzést hagy maga után. Hiányt… szerettem volna vele még beszélgetni. Vagy csak ülni mellette csöndesen. Csak..mellette lenni, hogy ne érezzem…a magányt?
De miért?
És mégis mi az ördög lehet az a térkép?


Egész este ezen gondolkodom, még álmomban is ez a misztikus valami jelenik meg. Miféle fegyver lehet ez, hogy minden helyről tud, s mindet ismeri? Milyen lehet a formája? Vajon vasból kovácsolják? Vagy kőből faragják?
Másnap így szinte megkönnyebbülésként fogadom, mikor értem jönnek.
Végre fény derül eme rettenetes titokra!



Szerkesztve Ursus által @ 2015. 09. 28. 22:48:01


Moonlight-chan2015. 09. 03. 18:19:29#33423
Karakter: Arrius Quintus Corvus Maximus



Hazáig tartó utam akadálymentes, sehol nem ütközünk ellenállásba, bár a Rómába vezető utak többségét erősen őrzik, hogy a vidékről ideutazó vagyonos nemesek drága portékáik kíséretében érjenek célba, s ne nélkülük.

Tolvajoktól, s útonállóktól tartva minden patrícius őrökkel kísérteti magát végig, ki saját katonákkal, ki bérelt zsoldosokkal, csakhogy biztonságban legyenek.

Engem csupán két katonám követ, gyors léptű lovam hátán kíséretemnél jóval hamarább érem el Kápua városának kapuit, hol a katonák kihúzva magukat tiszteletteljes főhajtással köszöntenek. A nyüzsgő, zsúfolt város belsejébe úgy tűnnek elém az ismerős arcok, házak, illatok, mindaz mi az otthont jelenti számomra. Tekintetemmel üdvözlöm mindet, holott csak pár napig kellett nélkülöznöm őket, a csatában töltött évek azonban ráébresztettek a hétköznapi örömök szépségére, s nem is szándékozom megfeledkezni róluk. Pár mérfölddel odébb pedig már láthatom is a villámat, amint büszkén, robusztusan terül el a zöldellő dombtetőn. Csont fehér oszlopain borostyánindák futnak végig, mik már az árkádokra is fölkúsztak, rátekeredtek az oszlopokra, mesés zöldbe burkolva a sápadt köveket, s lágyítva azok kemény vonalait.

Nincs ennél kedvesebb, s szebb hely számomra sehol máshol. Római házam szépsége nem érhet fel ezzel, sőt, egyik másik sem.

Távollétem alatt virágba borult a falakt kívülről ölelő lonc, mézédesen illatával megannyi méhet csalogat bokrai köré. Halovány, bódult illata bekísér egész az udvaráig, hol már házam egész népe felsorakozott üdvözlésemre. Egyként hajtanak fejet, Tullius híján én küldöm őket dolgukra, miközben a lovászom elvezeti mellőlem az éjfekete állatot egy szolgáló pedig egy kupa hűs vízzel siet elém.

- Távollétem alatt minden rendben volt? – fordulok Catullus felé, ki a földjeim igazgatásáért felelős.

- Minden, uram. – hajt fejet tisztelettudóan – Rabszolgáid keményen dolgoztak, a földek bőséges termést hoznak majd.

Elégedetten biccentek, nem is vártam mást, elvégre azért vettem Catullust szolgálatomba, mert én magam győződtem meg éles eszéről.

- Újabb rabszolgákat vettem. Gondoskodj róla, hogy helyet kapjanak a szálláson, ételt, vizet és ruhákat a hosszú út után. Holnap álljanak munkába.

- Ahogy parancsolod uram. – siet feljegyezni mindent.

Beszámol még a nekem érkezett levelekről, a hamarosan beszedendő adókról a földjeim után, mit bérbe adtam, de jól végezte a dolgát.

Mielőtt a szobámba mennék, hogy lemossam magamról az út porát, szokásomhoz híven körbejárom a villát, megszemlélve a legapróbb részletet, változást is. Mindig békét, megnyugvást lelek a látványban, az ismerős szobákban, s főleg a villa közepén lévő rejtett kis kertben, mi odakintről nem is látszik. Egyedül a folyosókat szegélyező árkádokról lehet lepillantani a míves szökőkutakra, rezzenéstelenül rajtuk úszó tavirózsákra, a vadul burjánzó növényekre, színes kövekre. A vízcsobogás kellemes hangja üdítően hat az egész napos patadobogás után.

Sóhajtva merengek el egy pillanatra, majd komótosan folytatom a sétám. Nem sietek, bejárok mindent, az udvart, a kertet, könyvtárat, a nagytermet, ahol vacsorákat, fogadást adhatnék, ünnepeket ülhetnék, de oly ritkán teszem, hogy tán el is feledtem már hogyan kell ünnepelni. Az ebédlő következik, ahol már terített asztal vár rám, hogy bármikor nekiláthassak az étkeknek, én azonban előbb a hosszúkás erkélyre lépek ki, s a buja kúszóindák boltíve alatt nézek ki, belátva egész Kápuát, a várost szegélyező falig teljesen.

Végül pedig mégiscsak a szobám felé veszem az irányt. Minthogy kedvemre valók a tágas terek, a legnagyobbat választottam a villában. Az ajtón belépve a hatalmas ágy fogad, díszes éj kék bársonnyal bevetve, mívesen faragott oszlopokkal, melyeken aranymintázat helyett viszont nehéz bársony tekeredik. Baloldalt kényelmes heverők, nehéz cédrus asztal, puha szőnyegek, párnák… Jobboldalt viszont mintha egy külön világba tévedne az ember, ismét egy széles erkély, mi egyenest a végtelen tengerre bámul. Órákig képes vagyok e csodálatos látványt kémlelni, emellett pedig minden pompa ostoba pazarlásnak tűnik csupán.

Kis ideig most is magával ragad a látvány, csakis ez a fullasztó meleg űz el végül a napos erkélyről, egy kellemes fürdő felé…

 

***

 

Egy-két óra és a nap lassan nyugovóra tér, mikor végre begördül a kocsi az udvarra. Emberekkel teli sokkal lassabban halad, mint a lovasok, de reméltem hogy még sötétedés előtt megérkeznek és valóban így is lett.

Tullius fáradtan kerül elő a kíséret közül egy kis lajstromot szorongatva biztosít, hogy mindenki hiánytalanul megérkezett. Átfutom a sorokat, azonban most egyetlen tételre vagyok csupán kíváncsi.

- A fiú a bordélyból? – kérdezem tőle visszanyújtva a jegyzéket.

- Ő is uram, bár… kissé megviselte az utazás. – néz fel idegesen, mire ráncba szalad a homlokom.

- Történt valami?

- Nem esett bántódása, uram. – mentegetőzik serényen – Csupán kimerült, de egyéb baja nincs.

- Akkor kísérd fel. – biccentek végül, miután átgondoltam a válaszát – Léta előkészítette a szobáját. – mondom, ezzel el is bocsátva őt. Nem kívánok magyarázatot fűzni hozzá, úgy vélem nem is kell, hisz Tullius nem lepődött meg azon, hogy nem a többi rabszolgával együtt szállásolom el.

Hogy is tenném, hisz Caesot saját magamnak vásároltam, hogy a társaságom legyen, szórakoztasson és eloszlassa a néha nyomasztóvá váló csendet e falak között.

 

A többi rabszolgát új szállásaikra terelik, a nőket külön a férfiaktól, de őket sem egy közös helyiségbe bezsúfolva hogy betegséget és tetvet kapjanak egymástól. Nem.

Úgy vélem az egészséges rabszolgák jobban bírnak dolgozni, megérdemelnek tehát jobb bánásmódot, normális ételt, és fekhelyet.

Mire végeznek az elszállásolással lassan, de biztosan bealkonyodik. A szolgálók, kik a villa rendjéért felelősek, mécsessel és pálcával járnak szobáról szobára, meggyújtva a fáklyákat s a gyertyákat, hogy fénnyel árasszak el a komor sötétbe boruló termeket.

Elfogyasztom a vacsorám, bár még ez sem esik jól ebben a nyomasztó csendben. Különös, de háború alatt hozzászoktam a társasághoz vacsora közben. Ha nem is egyszerű katonák, de a magasabb rangúak közül gyakran társult hozzám valaki. Most ellenben a csend, a tenger zúgása, s a tücskök állandó ciripelése az egyetlen társaságom.

Fáradtan megnyomkodom a homlokom, engem is kimerített kissé a hosszú órákig tartó lovaglás ebben a rekkenő hőségben, csak nyugodt alvásra vágyom most, de előbb még mindenképp látni akarom Caesot.

Szólok, hogy rakjanak némi ételt és vizet egy tálcára, majd előreküldöm vele a szolgálót, míg én is befejezem a vacsorám.

Szobája majdnem az enyém mellett kapott helyet, a kertre néző erkélyen az egyik vendégeknek szánt szoba lett az övé, hogy mindig közel legyen hozzám. Ajtaja mögött halotti csönd uralkodik, így nem is lepődöm meg igazán mikor lehunyt szemekkel találom az ágyában.

A gyertyák lángjai meglibbennek a gyenge szellőtől, mi a nyitott ajtón áramlik be, az ágy melletti kis asztalon ott pihen az érintetlenül hagyott étel.

Csendben lépek közelebb hogy ne keltsem fel és zavartalanul nézhessem.

Orcái lázasan kipirultak, homlokán egy nedves kendő pihen hogy lehűtse.

Valóban megviselhette az utazás törékeny testét, talán én magam is elhozhattam volna, de már nem számít. Kipiheni magát és rendbe jön.

Tullius elmondása szerint Licillus nagyon elégedett volt a fizetséggel, Caesot látva ezt nem is kétlem. Ruhái finom kelmék, aranyszín szegéllyel, mintha ezzel is értékesebbnek akarnák láttatni, pedig szükségtelen e csillogás, hisz még ha rongyokba lenne is öltöztetve, csupán egy vaknak maradnak észrevétlen az előtte heverő kincs.

Gyengéden érintem meg a haját, hogy a különös színű tincsek végigkússzanak az ujjaim között. Selymességük most is lenyűgöz, de még erre az apró érintésre is megrebbenek sűrű pillái, a következő pillanatban pedig mélységes rémület költözik a tekintetébe, kapkodva húzódik el az ágy átellenes oldalára.

Kell egy kis idő, míg nyári égboltot idéző tekintetében felismerés szikrája gyúl, de rémülete még inkább fokozódik.

- Nincs okod rettegni tőlem. – szólalok meg nyugodt hangon – Nem áll szándékomban bántani.

Néma rezzenéstelenséggel mered rám, csupán a mellkasa vad mozgása emlékeztet arra hogy eleven.

Türelmesen várok, míg tétován megmozdul, s az ágy széle felé kúszik, majd sietve feltápászkodik hogy aztán mély meghajlással üdvözöljön.

- Bocsásson meg, uram!

- Kellene talán? Nem vétettél hibát. – finoman az álla alá nyúlok, hogy magamra emelhessem a szemeit. – Hacsak azt nem, hogy ismét megtagadod tőlem pillantásod szépségét.

Tegnap megparancsoltam neki, hogy mindig nézzen a szemembe ha hozzám szól, hisz ez a csodás szempár is az enyém, nem fosztom hát meg magam tőlük.

- Bocsásson meg, uram! – suttogja ismét, de ezúttal már a tekintetemet keresve.

Ragyogó szemei az enyémekbe mélyednek, tartózkodón, mi talán a sebhelyemnek köszönhető, de nem teszem szóvá.

Halványan biccentek, jelezve, hogy elfogadom a bocsánatkérést, de ahelyett hogy elengedném közelebb lépek, hogy finoman végigsimíthassak arcának hibátlan ívén. Bőre oly lágy és puha, amilyen finomságot halandó csak az isteneknek képzelhetett.

- Remegnek a lábaid. Az intézőm elmondta mennyire legyengített az út. – mondom komoran, de mintha meg sem hallotta volna.

Ellépek hát tőle, enyhe bosszússággal tölt el hogy ismét csak ha akár néma volna, s így aligha ismerhetem meg a gondolatait. – Okkal hallgatsz, gyermek?

Nemet int a fejével, majd hamar észbe kapva szedi össze édes hangját hogy ismét megszólaltassa azt.

- Nem tudom mit mondhatnék, uram. – motyogja félszegen.

- Amíg nem tudod megfogalmazni a gondolataid, beérem válaszokkal is. – engedek valamennyit.

Nem vagyok én sem ostoba, sem pedig szörnyeteg, tudom, sőt, érzem hogy tart tőlem, elvégre alig pár órája érkezett az idegenbe.

- Igyekszem… megfelelni, uram.

- Ennél többet most nem is várok. – biccentek elégedetten – Ülj vissza, mielőtt összecsuklanak a lábaid!

Engedelmeskedik, óvatosan visszaül az ágy peremére, mintha attól tartanak megbüntetem érte. Valóban tiszteletlenség lenne, ha az utasításom nélkül foglalna helyet jelenlétemben, de hogy parancsot kapott, semmi oka félni emiatt.

- Szolgálómmal küldettem fel vacsorát. Egyél, hogy mihamarább visszanyerd erődet. – intek a tálca felé, amin éppen csak megcsillan a gyertyák fénye.

Caeso elmerengve néz az ételre, mint tegnap, most is megfeledkezik róla, hogy rajta kívül én is a szobában vagyok, s furcsa mód érdekesnek találom, hogy képes ily módon elzárkózni a valóságtól.

Gyöngéd érintésemre rezzen csak fel, finoman hátrasimítok egy kósza tincset. Különös színe most is megragad, kíváncsi vagyok, vajon honnan származhat.

- Kedvedre való a szobád? – kérdezem, csak hogy ismét halhassam édes hangját.

- Én… én azt hittem ez a te szobád, uram. – süti le szép szemeit, de rögvest újra rám is emeli – Én nem gondoltam, hogy ez… az enyém.

- Most már tudod. - biccentek - Tehát, kedvedre való? – rezzenéstelenül figyelem, válaszát várva.

Kivételes szépség, ezért is felfoghatatlan, hogy nem akadt egyetlen kéjvágyó római sem, ki megfizette volna az árát.

Elég volt pár perc a társaságában hogy tudjam, a testi szépsége mellett van még valami benne, ami sokkal többet is megérne, mint amennyim összesen van, Csak rá kell jönnöm, mi az a valami…





Szerkesztve Moonlight-chan által @ 2015. 09. 03. 18:37:33


<<1.oldal>> 2.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).