Lehet inkább bányásznak kellett volna mennem. Ez a gondolat minden egyes tárgyaláson eszembe ötlik, mikor érzem, hogy az alaposan felépített ügy, amin keményen dolgoztam, beletettem szívemet-lelkemet, orrokat törtem el esetleg s kirúgást kockáztattam, vesztésre áll. Ez persze nem mindig az ügyész hibája, így általában õt nem hibáztatom teljesen, azonban a mocskos ügyvédek… úgy utálom õket, hogy arra nincs megfelelõ kifejezés egy nyelvben se. Ha rajtam múlna a vádlottak nagy részét lelõném… nem gondolkoznék a büntetés hosszán, s magasról szarnék a hátterére. Alkoholista volt az apja? Verték otthon? Õt is megerõszakolták? Megesik, mindegyik, szörnyûbb dolgok is. Mégse teszi minden sértett azt, amit vele tettek. Ez is csak egy döntés, egy a sok közül.

Én is meghoztam az én döntésemet, mikor rendõrnek mentem s nem bûnözõnek. Megbántam e? Sokszor. Fõleg, mikor tudom, hogy nem csukathatom le a szemétládákat, vagy elveszítünk egy pert. Akkor gyûlölöm a munkámat.

Szóval most is gyûlölöm s rohadtul bánom, hogy nem ereszthetek golyót Mr. Powell elégedetten vigyorgó, erõszaktevõ s gyilkos képébe. Pedig ha megtehetném nem kéne várnom arra, hogy megint lecsapjon egy szerencsétlen, magányos nõre, megerõszakolja újra s újra, majd egyszerûen megfojtsa s meztelenül kidobja egy este a kukába. Az ex nejem se a szívem csücske, de még kívánni se kívánnék neki ilyet.

Szótlanul állok fel a tárgyalás végénél, majd sétálok ki a bíróságról. Látni se bírom ezt a nyomorult helyet, s a szaga… a régi fa s felmosó lötty keveredése. Annak idején mindig az igazságot jutatta eszembe, de mára már csak minél elõbb meg akarok tõle szabadulni.

- Ne aggódj, Elias. Legközelebb elkapjuk – lép mellém a társam, míg én rá se figyelve a bagóm után matatok. Ahogy kilépek a vaskos ajtón, idegesen gyújtok rá egy cigire.

- Ki fog azért meghalni, John? – kérdezek vissza halkan. Nem felel semmit se, csak figyeli, ahogy lassan lesétálok a lépcsõn s megindulok a kocsimhoz. A nyakkendõ szorítja a nyakamat, pedig ugyan úgy kötöttem meg, mint szoktam. Lehet csak a keserûség fojtogat, nem az a nyamvadt szövetdarab.

- Ugye nem akarsz még hazamenni s egy sör mellett meccset nézni? – lép a kocsimhoz John. Még nyitva az ajtaja, így könnyedén benézhet rám.

- Tudod, még nem járt le a mûszakom. Ahogy neked se ám – felelem nyugodtan, mire õ elvigyorodik. – Mert?

- Most hívott a fõnök. Megint megöltek valakit tegnap este – feleli, mire én felsóhajtva hátradõlök a kocsim ülésében.

-  Nem tudnának öt szaros percre a seggükön maradni? – morgom, majd nézek rá. Õ nagyjából tudja milyen a természetem, s hogy mennyire megvisel egy elcseszett per. Persze, õ is így érez, de számomra kérdéses, hogy érzelmeink egy súlyban vannak e vagy sem. Mintha az enyémek jobban nyomnák a földet, mint az övéi.

- El kéne mennie a helyszínre s kérdezõsködni… tudod, ahogy azt egy nyomozó teszi – pedzegeti, mire én elvigyorodom a cigivel a számban.

- S gondolom megint tömegközeledéssel jöttél, mi? – kérdezem, míg bekötöm a biztonsági övemet. – Szállj be, elviszlek.

Csak villant rám egy vigyort, majd beül a rozoga járgányomba. Persze, ezt várta, erre számított, hisz ez már így megy mióta visszahelyeztek újra a gyilkosságira. Annak idején is együtt dolgoztunk, mikor még elsõnek kerültem az osztályra. Aztán persze rakosgattak ide aztán meg oda, drogosok, megerõszakolt nõk s férfiak, gyermekbántalmazás, minden, amit csak el akar felejteni az ember. Végül visszapasszoltak a fõnökváltás után, ugyanis úgy gondolták, az új gyilkossági osztály vezetõje majd elbír velem.

Nos, majd meglátjuk.

×××

A tetthely a kampusz melletti park, egy a sok közül a városban. Sose tudtam igazán, hogy ez most az egyetemhez tartozik e vagy sem. Az áldozat az egyik professzor, akit huszonkétszer szúrtak meg. Ha azt mondom elvérzett, akkor igen szûkszavúan fejezem ki a férfi halálát.

Igazán feltûnõnek találom, hogy senki nem hallottam semmit, pedig egy ilyen gyilkosság igen sok fájdalmas ordítással jár. Emellett természetesen senki nem sétáltatott kutyát erre, még kocogni se kocogtak a fiatalok a park eme részén. Tipikus. Még a végén elindulhatnánk valamerre. A fõnök végül kihallgatást rendel el az egyetemen, amit igen kétkedve fogadok. Attól, hogy bent fogok ülni órákig, ha nem napokig, az egyetem falai között s fiatal, sok idõvel ellátott, nagyképû kölyköket hallgatok ki, a nyomozás nem igen fog elõre haladni. Ezt persze Johnnak is hangoztatom, aki közli velem, kivételesen jó lenne, ha ezt a véleményemet megtartanám édes kettõnknek.

Beültetnek minket egy terembe, kapunk egy csomó nevet, akik a meghalt professzor munkatársai s diákjai, majd az egyetem közremûködésével el is kezdõdik a kihallgatás. Közlöm Johnnal, hogy õ fog körmölni, különben a hieroglifa írásom megfejtése több idõt fog elvenni, mint a nyomozás. Nem nagyon ellenkezik, csak vigyorogva helyet foglal a kis íróasztal mögött, tollat s egy vastag jegyzetfüzetet ránt elõ. Gépelhetnénk, persze. Csak a rendõr akadémián nem adtak gyorsíró leckéket, fõleg nem akkor, mikor mi jártunk oda.

Elsõnek a tanárokat faggatjuk ki, akik közül valamelyik nehezebben beszél a professzorról, valamelyik pedig megrökönyödve magyaráz még arról is, hogy szerette a kávét. Megvan a kérdéssablonom már, így ezt használom fel a diákoknál is. Ahogy sejtettem, a legtöbbet vagy az izgatja hogyan ölték meg, s minden mocskos részletre kíváncsi, vagy totál magába roskad. Ezért neveltem én máshogy a lányomat.

 Osztályokra bontva, azon belül is névsor szerint megyünk. John mindent feljegyez, én azonban a képzeletbeli táblámra a saját gondolataimat s megérzéseimet tûzdelem ki. Mindig így dolgozom, soha nem írok le semmit, ami nem biztos. Persze a partneremmel mindig megosztom a gondolataimat, hisz ha netán megölnének miatta, az ügy attól elzárható legyen.

Nem is figyelek a következõ névnél, annyi fiatal arcot láttam már, s oly kevés kávét, hogy kezdek kevésbé jól funkcionálni. Egy fiatal fiú lép be az ajtón, átlag magas, a trendhez méltóan kigyúrt, haja azonban kuszán simul füle alá, szinte válláig a fekete s borzos pompájában. Nincs rajta semmi gyanús, minden olyan, akár egy normális diákon. Az arckifejezése, ahogy tanácstalanul áll a bezárt ajtó elõtt.

- Kai Naifu?- kérdezek rá, mire mosoly kúszik az ajkaira, majd bólint. – Foglaljon helyet – bökök a szemben lévõ székre, õ pedig engedelmesen le is ül.

- El tudná mondani, hol tartózkodott tegnap éjszaka 11 órakor?- kezdem a legelsõ kérdéssel a listáról.

- Otthon voltam. Befejeztem az egyik rajzomat a mai alakrajz órára, majd lefeküdtem aludni – szólal meg végre. Kellemes hangja van, szinte dallamos, nem néztem volna ki belõle. S így közelrõl megnézve a kék szemei is furcsán csillognak. Igen, különféle árnyalatúak, feltûnt. Mégis, a csillogásuk… nem tudom hova tenni, nem tudom megmondani hogy gyanús vagy egyszerûen hétköznapi.

- Alá tudja ezt valaki támasztani? – teszem fel a következõ kérdést, ami a listán a kettes számot kapta.

- Nem. Egyedül élek. De megmutathatom a rajzomat, ha az bizonyít valamit – próbálkozik a segítséggel, de én csak a fejemet rázom tagadóan.

- Fölösleges - jegyzem meg sóhajtva. Ha elém dug egy két hete készült képet, akkor se tudom megmondani, mikor készítette. Gondolatban a fejemben a „segítõkész” felirat alá helyezem arcát a képzeletbeli táblámon.

- Milyen volt a kapcsolata a Professzorral? – Ez a hármas számú kérdés, s hallom, hogy John is felsóhajt már a háttérben. A kölyök után szünetet tartunk, ez tuti. A kihallgatott tanuló elgondolkodik, majd csak ezután kezd bele a válaszába.

- Nem mondhatnám, hogy túlságosan kedveltem. Szigorú volt és mindig elégedetlen. Sokszor becsmérelte a képeimet – kezd bele, amire valamiért felkapom a fejemet. Nem azért, amit mond, hanem ahogyan. Komor a hangja, igen, ez tény, de nincs benne enyhe düh, amit furcsállok. Ezért a legtöbb ember mérges lenne, fõleg, ha mûvésznek tanul. Tudom, hisz nem õ az elsõ, aki az elhunyt szigorúságáról s kritikus hozzáállásáról tesz szót. Az eddig összes hallgató egyfajta dühvel tette ezt szóvá… más nem a szemük csillogásából, s a kezük mozgásából le tudtam ezt szûrni. Nála viszont nem.

- De mindenkivel így viselkedett, úgyhogy nem hinném, hogy én lennék az egyedüli, aki ki nem állhatta - teszi még hozzá, én pedig úgy teszek, mintha már nem is érdekelne az ügy. Persze, nem kell tudnia, hogy a csinos kis képe mellé gondolatban egy piros felkiáltójelet raktam, de persze nem õ az egyetlen. Ez több mindent is jelenthet, újbóli megkeresést, kihallgatást, random ellenõrzést…

Nem is firtatom ezt tovább, hisz még akad jó pár kérdés, amit fel kell tennem. Semmi további gyanús elemet nem érzékelek a viselkedésében, s ha nem szúrt volna szemet ama apróság, biztosan szemet hunyok felette. Nem nagy dolog, s lehetséges, hogy felesleges munka lesz, de inkább dolgozom feleslegesen, mintsem sehogy.

Miután végzünk, megköszönöm, hogy befáradt, õ pedig feláll s elindul kifelé. Legalábbis én így vagyok vele, már fordulnék is Johnhoz, azonban a kölyök felém magasló alakja megakadályoz engem. Eléggé kétségbeesett s rémült képet vág, amit nem igen tudok mihez kötni.

- Nyomozó… megkérdezhetem… hogy… A Professzort tényleg meggyilkolták? Nem csak baleset volt? – Végül a nyöszörgésbõl teljes mondatot formál, s a végére már a nyelve sem akad úgy össze. Figyelem egy darabig, majd végül bólintok egy aprót.

- Sajnos igaz a hír – helyeselek. Nem felel semmit se, kicsoszog a terembõl, én pedig az ajtó elõtt álló járõrnek intek, hogy szünetet kérünk. Rögtön érti, így ránk zárja az ajtót.

- Írj a kölyök neve mellé egy felkiáltójelet, John – szólok oda a társamnak halkabban.

- Minek? Nem volt benne semmi furcsa… - értetlenkedik, mire én lassan felé fordulok. Láthatja rajtam, mennyire nem tetszik a válasza, hogy megkérdõjelez. Egy darabig farkasszemet nézünk egymással, majd végül nagyot sóhajtva beadja a derekát. Ez már tetszik.

×××

Még másnap is a diákokat kérdezgetjük. Miután az összest jegyzõkönyvbe rendezzük, jöhet a munka nehezebb része. Ki kell szûrnünk pár nyomot a hallottakból, amin elindulhatunk. Állítólag a professzor csalta a feleségét, méghozzá nem csak egy diákjával az évek folyamán. Az asszony azt mondta nem sejtette, s a vállalkozással járó sok munkából kiindulva nem is csodálkozom ezen. Azért utánanézünk alaposan a feleségnek is, hisz öltek már kevesebbért is embert.

Miközben John a professzor nejét világítja át, én a diákokkal s munkatársakkal foglalkozom. Míg az utóbbiból csak egy volt gyanús, a diákok közül nem egy elmebeteget s gyanúsítottat szagoltam ki. Eközben arra is rájövök, hogy az egyetem se túl együttmûködõ, hiszen rengeteg saját eltusolt dolguk van, min élsportolóknál molesztálás vádja vagy tanárnál diákkal való kapcsolat. Persze mintha ez érdekelne engem… talán ha öt üggyel kevesebb ülne a nyakamon, lenne erõm ezekkel is foglalkozni.

Az egyetem nem ismerõs környék nekem, de így is elmegyek egyedül. John nem hozom magammal, sok a munka, meg kell osztani, nem járkálhatunk mindketten céltalanul a kampuszon. Listával a kezemben indulok neki, hogy az elsõ kihallgatás után megjelölt diákokkal beszélhessek. Azonban a táblák megzavarnak, nem jó irányba indulok el, így elkerülöm a mûvészeti szárnyat. Legalábbis egyáltalán nem ismerõs semmi se.

Mérgesen szusszanok fel, hisz a tájékozódó képességeimmel eddig nem volt semmi baj, sõt! Panasz nem érkezett rá egyszer sem. Ha új helyen vagyok, mindig figyelem a jelzéseket s odatalálok gond nélkül. Erre tessék.

- Nyomozó! – Felvont szemöldökkel nézek a hátam mögé, ahol a diákok immár mind rám emelik tekintetüket. Nem tudom melyik szólt hozzám, egészen addig, míg egy ismerõs, fekete hajú fiú nem lép elõ társai körébõl. – Elnézést, zavarom? – érdeklõdik.

- Kai… igaz? – kérdezek rá kertelés nélkül, mire õ halvány mosollyal az ajkán bólint. – Nem zavarsz, sõt, kisegíthetnél. A tábla szerint erre van a mûvészeti rész, de…

- A tábla szerint? – kérdez vissza, a szavamba vágva. – Ami a bejárat után van? – kérdezi, mire én bólintok. – Oh, annak laza egy csavarja, rengetegszer jelentettük már, hogy a trollok átfordítják mindig a másik irányba. Nem vagyunk túlzottan jóban a mérnökökkel, tudja – teszi hozzá. – Jöjjön! Elkísérem egy darabon.

-  Köszönöm – biccentek egy aprót. Igaz, hogy rajta van a listámon, de valamiért elbizonytalanodom miért is. Persze, akkor jó megérzésnek tûnt, s eddig soha nem hagytak cserben a zsigeri ösztöneim. Szóval, hiába a kedves viselkedése, résen kell lennem.

- Mióta is tanulsz itt? – kezdek bele egy privát kis kihallgatásba.

- Nos, másodéves vagyok, de az elsõ év elsõ félévét egy másik egyetemen végeztem el. Azonban túl könnyû volt s úgy gondoltam, magasabbra kell tennem a lécet – ecseteli. – S maga mióta rendõr?

- Túl rég óta – válaszolom halvány mosollyal. – Miért vagytok rosszban a mérnökökkel?

- Apróság, ahogy hallottam, de mindenki olyan komolyan veszi – feleli. – Szokott lenni minden évben szakok közti versenyek. Általában a mûvészetisek s a mérnökök nyernek, aztán mindig gyepálják egymást annak elérése érdekében – feleli nemes egyszerûséggel. – Sose értettem miért kell ennyire odalenni egy ilyen ostobaságért.

- Nos, én sem – értek vele egyet.

- S szabad megkérdeznem, hogy halad a nyomozással? – pillant rám érdeklõdve. – Tudom, nem beszélhet róla, mert még tart, csak az érdekel, hogy haladnak vele. Tudja nyomozó, attól, hogy olyan szigorú fazon volt a professzor, nagyon értett az anatómiai ábrázoláshoz.

- Úgy haladunk vele, ahogy a nyomok jönnek – felelek neki, ami láthatóan nem elégíti ki a kíváncsiságát. – Volt olyan diák, akinek komoly nézeteltérése volt a professzorral? – teszem fel neki a kérdést. Ha már egyszer vele sétálok, beiktatom a kihallgatását is.

- Hmm… ott volt az a srác, az elõzõ félévbõl. Chris Philips, mûvésznevén Csonti. Mindig olyan vékonyan s abszurdan ábrázolta az alakjait, oké, hogy ez volt a stílusa, de a prof nem tartotta zseniálisnak. Komolyan összevesztek, miután meghúzta a félévi vizsgán. Mûvészek vagyunk, tudnunk kell alkalmazkodni – teszi hozzá a saját véleményét, míg én a zsebembõl elõkapott noteszbe írom fel a diák nevét.

- S neked? – nézek rá, miután összehajtom a noteszt.

- Nekem volt e összetûzésem a proffal? – kérdez rá, majd felnevet. – Nos, azt vallom, ha nem kötözködöm a tanárjaimmal, nem fognak kegyetlenül meghúzni. Szóval nem, ha le is szidott valami pontatlanságért, vagy megmondta keményen a véleményét, összeszorítottam a számat s csendben tûrtem… persze, nem szerettem, ha kritizált, de azért jöttem ide, hogy tanuljak. – Válaszul csak hümmögök. – Amúgy ha Christ szeretné majd megkeresni, kiiratkozott az egyetemrõl.

- Köszönöm – bólintok egy aprót. – Sokat segítettél – teszem még hozzá, hisz már ismerõs a terep, innen boldogulok egyedül is.

- Ugyan nyomozó, bármikor. Ilyen szörnyûségek miatt össze kell fognia mindenkinek, hogy megtaláljuk a gyilkost – teszi hozzá, majd egy szomorú mosolyt küld felém. – Nehogy még több remek szakember vagy egyszerû polgár vesszen oda ennek a beteg állatnak a keze által.

- Így van – bólintok egy aprót, majd dugom zsebre a kezeimet, a noteszommal együtt. – Még egyszer köszönöm szépen az eligazítást, innen már én magam is eltalálok – állok meg, mire õ is így tesz s visszafordul, hogy rám nézzen.

- S ha még valami eszembe jut? – kérdez rá érdeklõdve, mire én felemelem a jobb mutatóujjamat, s a zakóm belsõ zsebébe nyúlok egy névjegykártyáért, hogy átnyújtsam neki. – Elias C. Shepard – olvass a fel a nevemet. – Akkor további szép napot s sok szerencsét, Shepard nyomozó!

- Neked is. Aztán nem lógni órákról – teszem még hozzá, amitõl mosoly kúszik az ajkaira. Nem húzom tovább az idõt, megindulok a tanári felé. Lassan lejár a szünetük, s tudom mennyire kötelességtudóak lesznek, ha egy rendõr akar kérdezõsködni a mocskos kis életükrõl.

×××

Az összes névjegykártyámat elosztogatom az egyetemen, ami eddigi pályafutásom alatt nem fordult még elõ. Fáradt is vagyok, a sok kis idióta leszívta az agyamat. Ezért nem tartok én senki fiának se lányának nyomozói órát, mert olyan ostoba kérdéseket tudnak feltenni, hogy a szemeim kettéállnak tõle.

Jól esik hazaesni, levenni a komoly ruhát, majd letusolni. Frissebb vagyok tõle, a tiszta ruha is rásegít. Sört bontok, berakok egy lemezt, hogy halkan szóljon, majd neki esek vacsorát készíteni. A mosógépet is meg kell pakolni, ideje mosni. A vasalnivaló is ott áll s rám vár, amit úgy rühellek. Azonban, ha nézhetek közben egy jó kis mûsort, könnyebben megy.

Már fél tizenkettõ is elmúlik, mikor végzek minden dolgommal. Nem is bánom, hogy így lefoglaltam magamat, nem kell majd sorozatgyilkosokat számolgatnom, hogy elaludjak. Nem vagyok jó alvó, hisz az agyam mindig az aktuális ügyön jár, vagy éppen az elévülteket veszi elõ s próbálja alvás helyett megoldani. Így azonban, hogy minden porcikám elnehezedik a hosszú naptól, könnyebb elfelejteni egy kicsit az ébrenléteim alatt összehozott szörnyûségeket.

02:33, legalábbis ezt mutatja a kis digitális ébresztõóra az éjjeliszekrényemen, mikor megcsörren a telefon. Morgok, szitkozódom, szerintem még a jóistent is felkeltem édes álmából, olyan hangosan. Matatok a sötétben, próbálom a mobiltelefonomat megkeresni, hisz az zenél nekem maximum hangerõn. Nincs vezetékes telefonom, felesleges, szinte soha nem vagyok otthon. A hívó nem adja fel, nem teszi fel, pedig értékelném. Mikor megvan végre a kis ketyere, benyomom a zöld gombját, majd a fülemhez veszem.

- Édesanyád nem tanította meg az órahasználatot?! – morgom a telefonba, álmomból felvert rekedtes hangomon.

- Szép estét Shepard nyomozó! – szól bele a telefonba egy eltorzított hang, amire rögvest elszáll minden mérgem. – Biztos nem bánja majd ezt a késõi hívást, ha rájön a lényegre, de addig is… Játsszunk egy jót, jó?

- Kivel beszélek? – próbálkozom, de õ csak beszél tovább, mintha meg se hallotta volna a kérdésemet.

- Rég találtam magához hasonló fogócska társat. Nézzük, ki nyer a végén! Kapjon el, ha tud.

Kattan a vonal, letette. Én pedig már biztosra tudom, hogy valami kibaszottul bûzlik a városban, s hogy az átaludt éjszakáim meg vannak számlálva.