Amit kapok, azt nem hogy zsebre nem teszem, de máshová se. Martha nem igen érti, hogy az esetekről miért nem szóltam senkinek, s nem, az elemzők nem számítanak, mert nem került jegyzőkönyvbe egy dolog se. Magyarázkodhatnék, de csak állok ott csendben, a gondolataimba mélyülve, míg ő gondterhelten masszírozza a homlokát, a fürdőköpenyében állva. Reggel van, korán, munka előtt ugrottam be hozzá, s azt hiszem egyikünknek se tesz jót a koffeinhiánya.

- Oké – sóhajtja egy hosszabb csend után. – Letusolok, addig rendelj nekünk kávét. Megisszuk és… nos… kitalálunk valamit – néz rám komolyan, mire én válaszul csak bólintok. Utoljára akkor éreztem magam így, mikor kisiskolásként puskázáson kaptak. Azóta szartam a világra, mert az is szart rám.

×××

A következő pár nap csak arról szólt, hogy megfelelő megoldást találjunk a büszkeségem okozta hülyeségre. Azt hiszem Martha is megértette a helyzetemet, s valahogy a karakteremhez méltónak találta ostobaságomat, mert elég volt egyszer leszidnia, s többet nem beszélt velem úgy. Ez kicsit megnyugtatott, hogy ha el is ítélne, elmondaná. Bár… mióta érdekel az ő véleménye? Vagy bárkié? Ha adtam volna bárki szavára, nem lennék ott, ahol… már rég valami asztal mögött ülnék és embereket irányítanék. Sose tudtam befogni a pofámat, s lám mi lett belőle.

Haladunk, legalább a sok ötletelés és megbeszélés ezt az érzést adja. Jól esik megosztani valakivel a gondolataimat, az észrevételeimet, hisz eddig nem igen volt ilyenre példa. Egyet ért velem, esetleg kiegészít, követi és folytatja a gondolatmenetemet.

Aztán valahogy Kai is szóba kerül, nem igen tudom már hogy, de mesélek róla. Martha felvont szemöldökkel hallgat, majd egy kis csend után elmosolyodik.

- A srác az étkezdéből?

- Igen.

- Meg tudott volna ölni egy kanál vízben… nem is, a saját nyálamban. Éreztem ám.

Ahogy ezt kiejti a száján, mintha megvilágosodna valami. Gyilkos aura. Nem érzem, én nem, de gyanúsnak véltem az első pillanattól. Olyan… furcsán adja elő érzelmeit. Szakavatottak szemeim, nem egyszer hazudtam már, érzelmet is, s láttam hasonlót. Játék. Előadás. Színház. Hazugságok…

- Elias? – szólít meg Martha, míg óvatosan a vállamhoz ér.

- Ne haragudj, beugrott valami kis ostobaság – tudom le a dolgot. Újabb hiba lenne e? Magam sem tudom.

×××

Újabb gyilkosság történt, egy fiatal első éves egyetemista fiút bántalmaztak szexuálisan majd vágták el a torkát. Hasonló az előző, sikátori esethez, de ott úgy tűnt, hogy a közösülés közös beleegyezés alapján történt. Itt azonban… a fiú könnyei utat törtek koszos orcáján, s meghagyták nyomukat számunkra a vércseppek ellenére is.

- Olyan helyes srác volt – jegyzi meg mellettem Martha halkan. – El kell kapnunk.

- Valami nem stimmel – egyenesedem fel a fiú mellől, mire a nő értetlenül néz rám. – Eddig azt hittük tisztító. Az egyetemet tisztítja meg a mocsoktól: hamis professzorok, mocskosul játszó diákok, perverz ott dolgozók… Erre az utolsó két fiú, nos, senki se tiszta, de ők szinte azok voltak. Főleg ő itt – mutatok le a szőkére. – Mintadiák. Kemény élettel, de gürizett.

- Megváltozott volna a preferenciája?

- Vagy a világképe… valami befolyásolta. De mi? – nézek körbe a tetthelyen, mintha ott lenne a válasz.

- Talán visszautasította?

- Az előzőt is megölte, pedig közösült vele.

- Akkor… nem, ő szőke, az előző barna volt, nem lehet, hogy valakit helyettesít – gondolkozik velem Martha. – Talán… henceg?

- Fogalmam sincs – vallom be kelletlenül. – Ez bosszant a legjobban. Olyan, mintha mindegy lenne neki…

- Lehet így is van.

×××

Fogalmam sincs hányadik alkalommal látogatok el a kampuszra, no meg az egyetemre is. Kezdem már felháborítónak találni, hogy jobban ismerem a környéket, mint egyes diákok, így mikor hazafelé tartok, még mindig esz a fene a sikertelen nyomozások s zsákutcák miatt, no meg a túl sok ide-oda járkálásnak hála. Ehhez jön az ex-nejem nyaggatása is, hogy a lányunk kitalálta, hogy jogsit akar, s fizessem én. Persze arra, hogy a felét neki kellene állni, felháborodottan elutasítja. Ő mondta, hogy pénzzel nem lehet megvenni a gyerek szeretetét, erre engem akar lehúzni! Hülye picsa… Amúgy is, mennyibe kerül egy jogsi? Rá kéne keresnem, ha már előfizettem a mobilinternetre is…

- Zaklatottnak tűnik, nyomozó – szakít meg a mérgelődésben az ismerős hang, amitől a hideg is végigfut a hátamon. Ahogy felnézek ott ül ő, egy padon, egy nagy fa árnyékában a rajztömbjeivel. Megint alkot.  Az én környékemen…

- Mit keresel itt? – szegezem neki rögvest a kérdést. Nem vagyok finomkodó kedvemben, sőt, egy öreg pokróc is selymesebb, mint én most.  

- Magát – duruzsolja, én pedig elvesztem az összes érzelmemet. Kész, ennyi, telement a poharam,a  vödröm, a hordóm, a tengerem, mindenem. Úgy mosolyog, úgy bámul, mintha már pucéran látna, pedig per pillanat még nekem sincs kedvem a saját pöcsömhöz. Őt pedig végképp nem akarom a fürdőszobámban látni, míg végre veszek egy zuhanyt.

- Mondtam már, hogy nem tudom viszonozni az érdeklődésed – közlöm vele újra, immár határozott hangon, ami láthatóan kicsit se tetszik neki. Arcára fagy a mosoly, szemeiben valami furcsa fény csillan, amit hamar felismerek a kezdetleges stressz hatás után. Őrület.

- Szóval így állunk. Pedig én úgy próbálkoztam. Jó fiú voltam a maga kedvéért – szinte sziszegi a szavakat, akár egy megsebzett kígyó. Meglep vele, ez tény, de azt hiszem a bensőm legmélyebb bugyrában számítottam valami ilyesmire… sőt, igazából sokkal rosszabbakra. A fenevadam kiszagolja a többi fenevadat.

- De mivel ilyen makacs, ezért mostantól rossz fiú leszek. Hátha az jobb belátásra téríti majd – fröcsögi immár a szavakat, s sajnos komolyan is kell vennem, ezt súgják az ösztöneim. Keze a rajztömbhöz közelít, majd oly lassan szakítja le a rajzot, amin eddig dolgozott, mintha kiélvezné a ragasztó sikolyának s erőfeszítésének minden pillanatát.

- Miről beszélsz? – kérdezem.

- Akarom magát. És amit akarok, azt mindig megszerzem. Ez az utolsó ajánlatom, nyomozó, jól gondolja meg, mit válaszol. – Mintha én lennék a vad, ő pedig a préda, aki felajánlja, hogy csinálhatjuk egyszerűen s tisztán, vagy bonyolultan és fájdalmasan. Nem felelek, végtére is a helyzeten és a válaszomon ez se változtat semmit. Nyugodtan áll fel, s lám, újra játssza a szerepét. Kedves mosoly ül immár ajkain, tekintete se ég oly őrült s vad tűzben. Mielőtt mondhatnék bármit, kezembe nyomja a rajzot, majd mélyen a szemeimbe néz. – Ha nem azt a választ kapom, amire számítok, akkor nem a szöszi fiú volt az utolsó. Rengetegen jutnak majd a sorsára.

Azt hiszem ez az a mondat, amire a belső szörnyetegem diadalittasan ordít fel. Jó volt a szaglása, de én, az ostoba emberi lény, ki még remél, hisz és naivan kapaszkodik az emberiségbe vetett hitébe, újonnan bezártam és megfosztottam minden jogától.

Némán figyelem a távozó fiú hátát, míg várom, hogy szívrohamot kapok e méregtől, hogy mekkora fasz voltam, vagy sem. Kifújom végül hosszan a levegőmet, majd a kezembe nyomott rajzra pillantok. Remek. Egy sorozatgyilkos perverz fantáziája lettem. Azonban most minden olyan világos lett, mint még soha. Nem tudom, hogy ez az érzés tetszik e, vagy sem.

×××

A beszélgetésem Marthával ezek után már nem a hotelszobájában történik. Egy kávézóba hívom, beavatom mindenbe, megmutatom neki a rajzot is. Hihetetlen ez az egész, s amennyire szeretnék ezen nevetni, annyira ejt kétségbe. Miért én? Komolyan, egyáltalán nem hízelgő, hogy egy sorozatgyilkos kölyök kiszemeltje lettem.

- Mondanám, ha megdughat leáll, de… - hördülök fel, majd próbálom egy nevetésnek álcázni, míg két kezembe fogom a forró kávésbögrémet.

- Nem fog, csak te sérülnél vele – közli halkan Martha.

- Nem kell szánnod.

- Nem szánlak, Elias – simít az egyik kezemre. – Segíteni akarok. Rajtad, és rajta is.

- Rajta nem lehet.

- De – susogja. – A börtönnel. Életeket mentünk vele… így rajta is segítünk.

Beszélünk még, megvitatjuk, hogy szobát vált, valami ostoba indok miatt. Nos, nekem nincs igen hova mennem, de megvitatjuk, hogy engem nem akar megölni. Akar engem, bár, lehet egy idő után már inkább holtan akar majd, de majd azon akkor kattogunk, ha odaérünk. Addig is el kell kapnunk, bizonyíték kell, de nincs. Ujjlenyomata sincs a kölyöknek… és nem köthető az áldozatokhoz. Kemény menet lesz. 

×××

Az elkövetkező pár napot Kai életének kutatásával foglalom el. Sajnos nem nagyon haladok, hisz se ujjlenyomata nincs, se a lekért adatai nem egyeznek. Remek kis hamisítványok, egy igen idős – s valószínűleg rég elhunyt - férfi egészségügyi dolgait használja, amit biza ki nem szúrt volna senki se, ha nem néz rendesen utána. Hihetetlen, hogy akármit találok róla, mint zsákutca. Érzem, nem is, tudom, hogy lennie kell valaminek. Tudnom kell… meg kell találnom. Próbálom az összes beszélgetésünket feleleveníteni, s nagyon zavar, hogy nem jegyeztem le mindent. Persze, így utóbb már könnyebb okosnak lenni.

Végül erőt veszek magamon, s bemegyek az egyetemre. Újra. Hihetetlen, hogy újra ott vagyok, s immár Kairól érdeklődöm. Nem igen tudnak újat adni az irodán, így arra biztatnak, hogy keressek fel pár professzort, hátha ők többet tudnak. Míg így teszek, gondolkodom, mivel lehetne megfogni, vagy legalább valamiféle nyomot találni, amin el lehet indulni.

Már a második művészetis professzorral beszélek, mikor beugrik, hogy talán a gyilkosságokra való tekintettel meg lehetne kérni a diákokat, hogy kötelezően leadjanak valakit, akit értesíteni lehet baleset esetén. Tudom, hogy a természettudományin sokaknak már van ilyenje, de a legtöbb szakon nem kerülnek veszélyes anyagok közelébe, mint a vegyészek.

Eme gondolatommal indulok vissza az irodához, fülemhez tartva a telefont, s Marthát próbálom elérni, hogy intézze ezt el valahogy. Befordulok egy sarkon, kezdenék bele a mondandómba, mikor meglátom Kait. Elhallgatok, míg ő lassan felém néz. Ajkára elégedett mosoly kúszik, én pedig alig bírok a dühömmel.

- Visszahívlak, akadt egy kis dolgom – szólok a telefonba, s mielőtt a nő rákérdezhetne mi történt, leteszem a telefont. A zsebemben ott lapul még a rajz, amit tőle kaptam. Leellenőrizték, nem volt rajta egy ujjlenyomat, se egyéb bizonyíték, így ésszerűen visszakértem. Végtére is én voltam rajta…

- Nyomozó - szólít meg nyájasan, mikor odaérek hozzá. Hátát a falnak veti, úgy mér végig. – Úgy látom elég jó passzban van. Jól aludt?

Nem felelek semmit se, csak előveszem az összehajtott rajzot.

- Ezt visszaadom. – Értetlen tekintettel veszi el, majd ahogy hajt rajta egyet, felismerés csillan a szemében.

- Miért is?

- Legyen majd mit nézegetned a jövőben – felelem, ő pedig láthatóan feldúltan mered rám. – Mert ettől közelebb sose leszel hozzám. Vigyázz magadra, kölyök – intek neki lazán, majd indulok tovább. Végig érzem a hátamon a tekintetét, s most épp nem vetkőztetne, ez biztos.

×××

Két nap múlva sikerül elintézni az egyetemmel a dolgot, így hamar egy rakat papírt kaphatnánk, de én kifejezetten tudom kié érdekel. Mikor bejön a művészetesek papírjainak másolata, neki is esek átnézni őket. Hamar kiszúrom Kai nevét, s szinte már érzem a motivációt arra, hogy éjszakába nyúlóan kutassak utána.... aztán meglátom a címet.

- Azt a büdös…! – hörgöm, ahogy felállok a székről.

- Mi az? – kérdi Martha, míg John is kigurul az asztala mellől.

- Ez a kis pöcs az ex-nejem és a lányom címét írta fel! – lógatom meg a papírt, míg a többiek összenéznek. – Tudja hol laknak.

- Intézkedem – áll fel Martha, majd lép mellém. – Ne aggódj Elias, elkapjuk.

- Ha nem együtt, majd én - szorítom a papírt.

- Nincs az FBI-nak valami speckó-meckó, szupermenő volt hacker informatikusa? – kérdezi John.

- Ez nem a Gyilkos elmék, John, de… van – villant apró mosolyt Martha.  – Mike – fordul gyorsan a másik FBI-os férfihoz. – Intéznéd azt?

- Naná – emeli is a kagylót a férfi, míg n visszaülök.

Tudja hol laknak, nem csak azt, hogy én. A kis szemét… remélem elcsesz valamit, és lelőhetem. Megtisztelne vele.

Azonban lehet csak én gondolom így, John sokkal nehezebben viseli a dolgot. Főleg, mikor megkér minket a főnök, hogy vezessük körbe a két ügynököt, méghozzá külön-külön. John kapta a szkeptikus férfit, míg én a csendes nőt, kiről a kocsiban kiderült, hogy nagymamája után Marthának nevezték el. Mi van a nagymamákkal? Kai is vele jött, mikor a család került szóba. Mindegy is, elbeszélgetünk, megmutatom neki az első helyszínt, aztán hazafuvarozom, mert lejár a munkaidőnk.

Legalábbis ez a terv, de marasztal még, mert kérdései vannak. Megiszok vele egy kávét a hotel bárjából, míg ő valamilyen gyümölcslevet szürcsölget a papírok felett. Este van már, mikor elindulok, s megbeszéljük, hogy másnap megnézzük a második helyszínt, s az elsőhöz hasonlóan kidolgozzuk. Elsőnek én is szkeptikus voltam, de ezek után, miután rávilágított pár dologra, úgy érzem, újult erővel vetemedem ennek a mocsok elfogásának.

×××

Mióta Martha és a társa, Willie beléptek az őrsre, mintha minden összeszedettebb lenne. Legalábbis én így érzem, no meg mintha az erőm és a vadászkedvem is rendeződne. Eszek, iszok, s rendesen alszom is. Bár, a pisztoly még mindig a párnám alatt van, s pár szükséges lépést is megtettem, ha netán az a mocsok újra bejönne a lakásomba.

Az utolsó helyszínen járunk, az egyetemen: Martha itt is jegyzetel, majd hogy jobban átérezhesse a helyet megkér, hogy menjünk el az étkezőbe. Nem bánom, intenzíven rágjuk át magunkat minden kis apróságon, újra és újra, így az agyamnak nem árt valami utánpótlás, hogy legyen miből dolgoznia.

- Elmegyek s hozok valamit enni – ajánlom fel, miután találtunk egy asztalt. – Van valami kívánsága?

- Magára bízom – mosolyog rám, mire én biccentve indulok el, hogy beálljak a sorba. Két tálcával térek vissza, szendvics, kávé és fekte tea, mert ő azt jobban kedveli, legalábbis eddigi ismeretségünkből kiindulva. Hihetetlen, hogy igyekszem a kedvére tenni… Hihetetlen.

Míg eszünk, megvitatunk pár dolgot, csak a szokásosat, ötletelünk, hátha valami beugrik. Miután elfogy minden, állnék fel, hogy visszavigyem a tálcákat, s kidobjam a szemetet, de Martha leint.

- Majd én. Úgyis szeretnék beszélni a személyzettel, de nagyon szépen köszönöm – mosolyogja, majd feláll s elindul. Megvakarom a tarkómat, nem tudom hova tenni… egyik pillanatban közeledik, másikban meg ilyen kemény nő. Nem mintha gondom lenne vele, tényleg. Sok mindenre rávilágított, de szerencsére az én ötleteim se voltak mind kukába valóak. Nézzük csak a papírokat…

Gondolataimból egy asztalon landoló egyetemi pohár ráz ki, amit meglepett pillantással fogadok. Kai az, de… miért van már megint itt?

- Heló újra, nyomozó – dorombolja elégedetten, míg leül elém. Nem hiszem el, hogy folyton megtalál. Mit akarhat most? Gyorsan rendezem a papírokat, már csak az hiányozna, hogy valamibe beleolvasson… – Hoztam kávét. Jobb, mint a rendőrségi – jegyzi meg egy kacsintással, mire elmosolyodom. Ha már költött rám, nem illik azt mondani, hogy már ittam egyet, ugye?

- Amúgy is rám fér egy kis szünet – jegyzem meg, míg hajamba túrok. Ezt is annak szántuk, de közelébe se értünk. Már mindenhol e-mail címek sorakoznak a fejemben. Ez a kávé is finomabb, mint az őrsön lévő. Szeretem a jó kávét, s igaz ez a közelében sincs, kedvemre való. – Meg se kérdezem, miért vagy itt – pillantok rá két szürcsölés közben, mire elégedett mosoly terül el az arcán. Sejtettem.

- Ez nem vall önre. Hogy papírok felett görnyedjen – tereli el a témát, ami kicsit furcsa, hisz máskor nyíltan flörtölt volna velem. Most meg a munkám érdekli?  

- Ezúttal nincs sok választásom – felelem, talán túl lelkesen, mert kérdőn felvonja szemöldökét.

- A társa megelégelte, hogy mindig rátraktálja? – érdeklődik nevetve.

- Dehogy. Ő rosszabbul járt – válaszolom elégedetten. Willie nem olyan könnyű eset, biztos szívja az öregfiú a fogát. Talán még hiányol is! Hisz én ezerszer jobban jártam Marthával. Elég csak rágondolnom, a szemeim elé kerül. Biccent egy aprót, magam sem tudom, hogy ezzel csak jelzi, hogy végzett, vagy hogy menjek… de az utóbbira vágyom, így lehúzom a kávét, majd felállok.  

- Most mennem kell – közlöm a kölyökkel nemes egyszerűséggel, majd a hónom alá vágom a mappát s megindulok.

- Megzavartam volna valamit? – kérdi Martha, mikor ideérek hozzá.

- Nem, nem – felelem mosolyogva. – Mióta vannak ez az esetek, s kihallgattam ezt a srácot, lelkesen zargat.

- Érdekli a nyomozás? – kérdi Martha, míg megindulunk.

- Is.

- Hogy érti?

- Én is érdeklem, nagymamája nevelte, biztos apafigurának tekint – tudom le egy vállrándítással, kihagyva a flörtölős részeket. Soha ki nem ejtem azokat a számon, nem ám. – Kimehetnénk? Elszívnék egy szál cigit.

×××

Telnek s múlnak a napok, talán már két hete, hogy itt vannak az FBI nyomozók. Csend van, túl nagy csend, s ez gyanús. Persze ez az egyetemnek csak jó, bár ki tudja. Én nem tudnám értékelni, a feszült csend és várakozás, hogy ki lesz a következő megőrjítene. Így is, egy kicsit, pedig Martha igyekszik mindent megtenni, hogy a nyomozás előre haladjon. Persze, én is, de szerintem a nyomok egy része lassan kihűl, s sajnos egy újabb gyilkosság nélkül csak a sötétben tapogatózunk.

Martha kicsit többet kérdez Kai-ról, amit nem igen értek, de ha nagyon muszáj, válaszolok. Párszor az egyetemre is elmegyünk, csak szaglászni, legalábbis a nő szerint. Nos, nekem is bűzlik valami, de nem igen tudnám megfogni vagy megfogalmazni, mi.  

Néha összefutunk Kai-al, vagyis inkább látom, hogy messzebbről figyel. Nem jön oda, ha intek neki, csak biccent egyet, majd tovább megy. Furcsa ez a változás, s míg igyekszem magamnak bemagyarázni, hogy nem értem miért teszi, a szívem mélyén, valami minden alkalommal felmordul. Nem törődhetek egy kölyök lelkiállapotával, mikor az enyémet is csak most szedegetem össze.

Marthával újra fiatalabbnak érzem magam, mintha minden porcikám bizseregne a feles energiától. Nem csak szép, de intelligens, okos és művelt is. Néha kemény, de azt hiszem ettől csak még jobban érdekel. Mindig is gyengéim voltak az erős nők.

Mégse fordul meg a fejemben, hogy elmondjam neki az üzenetet, s hogy a gyilkos bement a lakásomba. Egészen addig, míg egy késő estig tartó tanácskozás után ágyba nem kerülök. Nem tudom hány óra lehet, de csörög a telefonom, amit morogva próbálok megtalálni, épp sikerült jól elhelyezkednem.

- Mi van már? – morgom a telefonba, de a túloldalról csak szuszogás a válasz. – Ki az? – pattannak ki a szemeim.

- Megdugta? – Az eltorzított hang így köszön nekem hajnali négykor.

- Mi? – kérdezek vissza értetlenül.

- Belevágta az öreg lompost az FBI picsába, vagy sem? – Idegesen pattanok ki az ágyból, majd az ablakhoz sietek. - Gyerünk Elias, nem nehéz ez, igen vagy nem?

- Ki maga?

- Itt én kérdezek! – hörgi a telefonba, ami a frissen ébredt fülemnek kicsit se tetszik. – Megbaszta, vagy sem?

- Munkatársat nem…

- NEM ezt kérdeztem! Elias, ne okozzon csalódást, mert nagyon megbánja, hallja? Nagyon megbánja.

- Mit csinál, betör újra hozzám, és elviszi a kanalaimat? – kérdezek vissza gúnyos mosollyal. – Esetleg az alsóimat kiaggatja a kampuszon, mint azokat a plakátokat?

- Talán elvágom valaki torkát, kivéreztetem, és megfürdök benne. Legalábbis ez volt a terv, de ezzel a pimaszkodással Elias, nagyon feldühített. Kezdjük újra, adok magának egy esélyt… Szóval, megdugta a picsát?

- Nem – közlöm nemes egyszerűséggel. – Nem is fogom, munkatárs.

- Bah, szentduma! – jön a válasz. – Úgy néz rá, mintha bármelyik percben elcsöppenne. Gusztustalan. Annyira nyáladzik utána, hogy elfelejti a dolgát!

- Nem felejtettem el, sose – vágok vissza.

- Nem játszik velem, Elias, szóval elfelejtette.

- Nem játszom, elkapom, nagy a különbség – vágok vissza.

- A közelemben sincs. Nem is lesz.

Nyitnám a számat, hogy válaszoljak, de megszakad a vonal. Fenébe, fenébe! Újra csörgetem a technikusokat, hogy nyomozzák le ki hívott, aztán pedig elkezdek öltözni. Azt hiszem itt az ideje, hogy bevalljak pár dolgot Marthának… s nem, nem azzal kapcsolatban, hogy milyen nőnek gondolom, hanem miket hallgattam el a nyomozással kapcsolatban, mert egy barom voltam.

- A lelkembe tapos, nyomozó – sóhajtja, amit én szemforgatással kommentálok, majd további felesleges szájtépés elkerülése végett lelépek. Gyorsan. Mielőtt felhozná, hogy lógok neki egy akttal. 

A kérdések újra elmém szabad területére tódulnak, szinte tapossák egymást, de válasz egyre se érkezik. Biztos, hogy sorozatgyilkos. S fiatal. Rendezett, mindent olyan precízen művel, hogy fiatalabban kezdhette. Talán volt elmegyógyintézetben is, kiskorúként. Onnan kiengedik őket, ha betöltötték a tizennyolcat… át kell nézetnem a technikussal a diákokat, hátha valamelyikre kidob valamit. Priuszt ellenőriztünk, de ezt még nem.

Nem öl rendszeresen, nem gyorsul a kényszere. Volt, hogy naponta ölt, volt, hogy napokig semmi nem történt, vagy ha igen, nem gyilkosság. Tudom, hogy sorozatgyilkos, s az FBI nem egy előadását végigültem már. Rendezett gyilkos, takarító. Igen, takarító, mert az általa szemétnek titulált embereket végzi ki, módszeresen. Mocskosan, megalázóan, szadista módon. Talán kielégülés szempontjából? Impotens fiatal férfi, maximum huszonöt éves… Francba, ennyi, ennyi ugrik csak be, semmi más. Talán árva? Esetleg nincs jó viszonya a szüleivel? Bár, ki tudja… narcisztikus jellem lehet, ha eddig senkinek se tűnt fel. Negédes, azt mondja, amit hallani akar az ember. Ha vannak rokonai, fingjuk se lehet arról, mekkora egy vadállat.

- Elias – szólít meg a társam, mire én felé nézek. Már kint vagyok, a harmadik cigimet szívem el, míg kattogok az egész mocskos ügyön. – Van bármi ötleted?

Egy sóhajjal vázolom fel az eddigi gondolataimat, amit ő csendben hallgat, s néha bólint egyet.

- Ha ez így halad, be kell vonnunk őket is a nyomozásba – zárom le a beszédemet, s nyomom el a cigit a kuka falán.

- Őket?

- Az FBI-t, te idióta. A szarban gázolunk, céltalanul, kéne valaki, akinél legalább egy kurva iránytű van – vágom zsebre a kezeimet, majd indulok vissza a kocsihoz.

- Hová mész?

- Az őrsre. Megoldom tömegközlekedéssel, szóval te csak maradj, ha akarsz még.

× × ×

Egyre jobban nem értem az egészet. Reggel hívnak, hogy újabb gyilkosság történt a kampusz közelében. Mocskos, sőt, szinte már ijesztő, hogy durvulnak a gyilkosságok. Emellett egy nap telt csak el, de most hagyott egy üzenetet is.

’’Kitalálod, ki vagyok?’’

Csak állok ott és nézem a falra mázolt véres üzenetet. A kordon már kint van, nézelődök is akadnak, a helyszínelők már majdnem végeztek. A halottkém már elment, a hulla zsákolva, viszik alaposabb megvizsgálásra.

Érzem, hogy az üzenet nekem szól. Velem akar játszani? Ennyire? Sose voltam jó a játékokban, mindig véresen komolyan vettem őket, de legyen. Ha ennyire akarja, megadom neki a vadászat élvezetét. Elkapom, és kicsinálom. Nem fogja a bíróság elengedni, ez hót ziher. Nem fogják az adóból etetni. Meg fog dögleni.

Csörög a telefonom, én pedig egy sóhajjal veszem fel.

×××

Az őrsre hajtok, John értesített arról, hogy aki megtalálta a hullát, nem volt más, mint Kai. Amint beérek, már nyomja is a társam a kezembe az aktát, meg egy bögre forró kávét. Azt hiszem látszik, hogy éjszakáztam, de a gondolataim nem hagytak békésen aludni.

- Megyek, beszélek vele – csukom be az aktát. – Te addig vesd fel a főnöknek, hogy segítség kell.

- Mondjam, hogy te mondtad?

- Ahogy jól esik, ha nem jutott ez még az eszébe, akkor gáz van. Egyedül úgyse oldjuk meg, ez a mocsok meg addig öl, míg el nem kapjuk – mutatok rá útközben, hogy vegye komolyan, majd folytatom az utamat a kihallgatóba. Miért pont ő? Nem is arra lakik… Kérdések, csak kérdések.

Amint belépek a kihallgatóba, a srác arca mintha felderülne. Kezemben a félig teli bögrémmel leülök, majd a menetközben szerzett szendvicset is az asztalra rakom.

A kezembe nyomnak egy műanyagpohárban némi forró kávét, majd egy kis időre magamra hagynak.

- Szia, Kai.

- Nyomozó… - sóhajtja eléggé meggyötörten, mire biztatóan rámosolygok. Megviselte a hulla látványa, megértem. Nem tudom mennyit látott belőle…

- Nem vagy éhes? Hoztam szendvicset – ajánlom fel.

- Köszönöm, de képtelen lennék enni. –Undor van az arcán, én pedig megértően bólintok. Most nekem sincs étvágyam, pedig éhgyomorra kávét inni nem a legjobb életbiztosítás. A szendvicset közelebb tolom hozzá, nekem úgyse kell, neki talán. Majd.

- Tudom, hogy már egyszer elmesélted az egyik kollégámnak, mi történt, de szeretném én is hallani. – Néz egy darabig, majd nagy levegőt véve szorítja össze az ajkait, s bólint. Nagyon koncentrál, de nem tudom miért.

- Én… az egyetemre mentem… be akartam érni az órák előtt, mert dolgom lett volna a titkárságon… Benéztem a sikátorba, és egy cipőt láttam. Nem is álltam volna meg, nem lenne ez olyan szokatlan látvány, de ahogy jobban megnéztem, az a cipő még rajta volt valakin. Ahogy beljebb mentem, megláttam a testet. Először azt hittem, talán egy hajléktalan, vagy egy nagyon részeg hallgató, de akkor… akkor… megláttam a patkányokat… és… és… - akad el a hangja.

- Jól van, köszönöm. Semmi baj. Mondd, megérintetted a testet? – kérdezek rá. Valami nem stimmel, újra előtört belőlem az ösztönszerű gyanakvás. Miért a hosszabb úton ment az egyetemre? Órák előtt? Minden kölyök, ha szeret sétálni is, a rövidebb utat választja.

- Nem. Eszembe sem jutott. Látszott rajta, hogy… hogy halott… - leheli a választ, de elcsuklik a hangja. Bólintok, olyan együttérzést erőltetek magamra, hogy még hátba is veregetném magamat, ha lehetne. Egyszerűen nem értem. Mindig olyan magabiztos, nagyszájú, csipkelődő. Eddigi tapasztalataim szerint az ilyen srácok nem így reagálnak.

- Rendben. Azért levesszük az ujjlenyomataidat, utána pedig hazamehetsz – vetem fel a dolgot, s remélem nem kezd el ügyvédért ordibálni.

- Jó. De az kicsit problémát lesz, mivel nincs ujjlenyomatom. –  Itt is van. Az a mosoly, amitől minden idegszálam ordít. Láttam már ezt az ajkán, egyszer, azt hiszem. Akár egy vadászat utáni, elégedett állat. Kell emiatt egy kis idő, hogy felfogjam, mit is mondott. Nem kell rákérdeznem, önként mutatja meg nekem két tenyerét, hogy láthassam a lemart ujjbegyeket. Nem hiszek a szememnek, homlokráncolva nyúlok kezei után, hogy megfogjam őket, igaziak e. Egyetemista fiatal, de ilyet csak keménykötésű bérgyilkosoktól hallottam.

- Még sosem láttam ilyet. – Vallomás ez, hisz ha láttam is ilyet eddigi éveim alatt, azok biza öregebb és megviseltebb kezek voltak. 

- Kicsi voltam még, mikor beletenyereltem valami tisztítószerbe, ami lemarta. Én nem emlékszem rá, anyám mesélte régebben – halkan mondja, mintha titkot osztana meg velem. Olyan titkot, ami csak rá, és rám tartozik. Erről tanúskodik a folyamatos szemkontaktus is, amit eddig eléggé került. Hirtelen váltás ez az előző, kétségbeesett s meggyötört srácról.

- Akkor nincs is mit otthagynod – tudom le a dolgot ezzel.  – Idd meg a kávédat, s menjünk. Igazi zsaru kávé, pocsék – emelem fel a bögrémet. – Koccintunk?

- Mire? – méreget, míg a műanyagpohár után nyúl.

- A pocsék reggelekre, amiket túl tudtunk élni – könyökölök az asztalra, továbbra is a bögrémet tartva.

- Eddig – teszi hozzá, rám villantja egy pillanatra tekintetét, majd koccint velem. – Tudja, maga a kedvenc nyomozóm – iszik bele a pohárba, de végig rajtam tartja a tekintetét. Prédának érzem hirtelen magam, akit összezártak egy éhes ragadozóval.

- Mintha olyan sokat ismernél – horkantom.

- Attól még lehet az, nem? – kérdez vissza somolyogva. – Legalább egy bókomat fogja már el.

- Nem vagyok a bókokhoz szokva, de igyekszem – vágok vissza, majd húzom le a kávémat. – Na, gyere.

- Meg se ittam – sóhajtja. – Bunkóság kidobni a kukába.

- Pedig oda való – próbálom rávenni, hogy szabaduljon meg a pohártól végre. – Elviszlek az egyetemre, de sietnünk kell.

- Netán dolga van? – kortyol újra bele a pohárba, majd végül feláll, s a kukába dobja. Hallom, ahogy a maradék kávé a kukazsába fröccsen, de nem lényeg.

- Tudod, az egyetemeden gyilkoló fazont kell elkapnom – mondom neki a nyilvánvalót, míg kinyitom az ajtót, és kilépek. – Megvárnál az aulában? Szólnom kell a társamnak, hogy lelépek.

- A kocsiból nem hívhatná? – kérdi felvont szemöldökkel.

- De, csak imádom nézni a képét, mikor rájön, hogy övé a papírmunka – füllentem. Jó, nem teljesen, ez így van. A papírmunkát mindig rákenem, s most is elégedett vagyok, hogy megtehetem. Úgy tűnik Kainak tetszik a válaszom, halkan felnevet, majd int, hogy rendben van.

Nekem se kell több, megrohamozom Johnt, s szinte hadarva mondom el neki a helyzetet. Szedje ki a poharat, DNS kell róla, elviszem a kölyköt, ha visszaértem, mesélek. No meg hozzáteszem, hogy ha kilépek, közölje, hogy dögöljek meg, mert rákenem az összes asztalos melót.

- Baszódj meg Shepard, és vigyázz a picsádra! – teszi meg a szívességet, bár az utolsó kicsit se tetszik, mert túl lelkesen teszi hozzá. Tényleg… tud Kairól meg az aktról.

Morogva megyek tovább, meg se kell játszanom, hogy nem tetszik a dolog. Ahogy sejtettem, Kai nem ment az aulába, az emeleten várt meg, tökéletes rálátással a kihallgatókra. A sarokban állt, háttal, ahogy mi zsaruk is szoktunk. Rálátunk mindenre, de nem tudnak minket hátba támadni. Valami tényleg nem stimmel a sráccal…

- Nem tetszett neki – méreget Kai.

- Sose tetszik neki, de ha ő a hülyébb, akkor írja le, hogy én dolgozom – horkantom.

- Maga lenne az ész? Mondjuk – mér végig elégedetten. -, megértem, bár biztos nem csak az ész.

- Akarsz valamire célozni, mielőtt beülsz velem, az eszemmel és azzal a mással a kocsiba? – kérdezek rá felvont szemöldökkel, mire újra felnevet.

- Csak flörtölnék. Tán bűn?

- Kai, rendes kölyök vagy, de engem ez nem hoz lázba.

- Az, hogy rendes kölyök vagyok? – kérdi felvont szemöldökkel, míg már a placcon sétálunk a kocsihoz. – Talán a rosszfiúkat kedveli, nyomozó? – kérdi fülig érő vigyorral. – Ha akarja, az is lehetek.

- Nem pontosan így értettem – vallom be, míg az orrnyergemet masszírozom, hogy nehogy olyat szóljak vissza, amit nem kéne. – Nincs bajom azzal, ki kit szeret.

- Csak? – huppan be a kocsiba, én pedig követem.

- Én a nőket szeretem.

- Olyan biztosan mondta! – csodál rá. – Talán próbálta már fiúkkal? Meglepne vele – vigyorogja, mire én inkább csak beindítom a motort, mintha nem hallottam volna semmit se. – Ugyan már, nem szégyen, maga is volt fiatal. S vad.

- Stimmel, de nem, nem próbáltam még.

- Akkor honnan tudja, hogy csak a nőket szereti? – kérdi felvont szemöldökkel. – Olyan ez, mint az evés. Ha nem kóstolja, csak nézegeti, nem ugyanaz. Az ízeket érezni kell, nem látni.

- Hát, nem tudom Kai, egyszerűen nem – tudom le ennyivel. – Talán a külsejük miatt az ízük se igen érdekel.

- Pedig – kezdi el dorombolni, mint mikor az aktot hozta fel -, vannak édes falatok is.

- Jó tudni – nyomok rá a gázra.

Minden erőmmel azon vagyok, hogy eme meleg témát eltereljem egy hidegebb mederbe. Igyekszem a családjáról kérdezni, cserébe én is mondok pár dolgot, például, hogy van egy lányom, de az anyjával él, s ritkán látom. Nehezen szedek ki belőle dolgokat, de kiderül, hogy a szülei autóbalesetben haltak meg, így a nagymamája nevelte fel. Kedves, idősasszonyka, aki otthon szeret virágokat ültetni, s mindig rengeteg csendéletet festett neki.

Mégis, ahogy meséli, nem akar a piros lámpa a fejemben kihunyni. Nem, nem azért, mert féltem a seggemet mellette, s habár nyilvánvalóan célozgatott arra, hogy kipróbálhatnám fiúkkal, gondolom vele, más miatt ég a veszélyt érzékelő égőm.

Miután kiszáll a kocsiból, akkor is ezen kattogok, s miután Johnnal beszéltem, azután is. Már megint az aktákat nézem át újra, mikor megjelenik egy nő és egy férfi, szokásos kinyalt ruhában. Felvont szemöldökkel figyelem őket, majd mikor összehív minket a főnök, rögtön tudom, miről van szó. Az FBI már ki is küldte a nekünk szánt embereit.

A vadászat megkezdődött.

Inkább letusolok, a lapjaimat gondolom át. Mit akarhat? Miért én? Miért most? Talán beszéltem vele, nem is egyszer? Nem tudom a válaszokat, s emiatt egy csomó lap a képzeletbeli asztalomon marad, lefordítva. Ki kell várnom, ami most cseppet sincs a kedvemre. Odabent őrültekháza van, nem fogom bírni idegekkel…

Nem tudom hogy sikerül aludnom, talán az altató és a tequila keveréke üti ki a gondolataimat annyira, hogy kuss legyen, s pihenhessek. Ettől függetlenül, nem kelek se jó kedvvel, se kipihenten reggel. Épp reggelit készítek, mikor megcsörren a telefonom, hogy induljak a kapitányságra, mert már megint van valami. A kérdésemre, miszerint ki halt meg, a válasz egy egyszerű senki a válasz, így nem is igen értem miért rendelnek be a szabadnapomon. Nincs hulla, akkor én minek kellek? Nem mintha zavarna, így nyugodtan bevihetem a rajzot egy elemzésre… egy csokor virággal és bonbonnal. Nem fog szegény nyomelemző kisasszony a semmiért hallgatni nekem róla. Csak ennyi elég legyen…

 ×××

Kérdések. Csak kérdések, de válaszok sehol se. Ugyan az plakátozta ki az egyetemet, mint aki gyilkolt? Ha igen, miért? Ha nem, miért? Miért kellett az e-mail is? Mintha az egyetem falain belül nem menne gyorsan a hír, vagy nem lenne már mindenkinek okostelefonja egy gyors fotóra. Milyen indok vezérelte, mit akart ezzel elérni? Talán üzenni kívánt vele? Mit? Kétlem, hogy bármelyik másik egyetemen kevesebb affér lenne… bár, érthető a nagy felháborodás és számonkérés. Míg nem dörgölik az ember orra alá a félrelépéseket és a helyzetkihasználásokat, nem törődik velük senki. Annyira tipikusan emberi helyzet ez.

Az egyetem mindig is magának intézett sok dolgot, példának okáért minden erőszak és viszony legtöbbször az ő rendszerükbe került csak be, s ők szabtak ki büntetést. Minket csak igen komoly helyzethez hívtak. Ez talán az? Magam sem tudom. S mivel más se, se azt, hogy köthető e a gyilkossághoz, természetesen nekem is körbe kell szaglásznom. Így még a nyomelemző Lyanna se halad az én extrámmal.

Minél hamarabb végzem itt, annál hamarabb húzhatok haza. Aludnom kéne, s habár a tudat, hogy bármikor újra bejöhet a görcs a házamba, s átvághatja a nyakamat a tudatom alatt kísért. Minden lépésemnél.

Ahogy befordulok a folyosóra, meglátok a távolban egy alakot, aki úgy tűnik, rajzol. Közeledve hamar világossá válik számomra, hogy ismerős alak ez, nem másé, mint a pimasz Kaié. Miért van ez itt, már megint? Mindig összefutok vele, mintha vágyná a társaságomat. Én kifejezetten jól megvagyok nélküle, ha a korkülönbség nem lenne elég, a világunk is teljesen más. A rendőr újoncokkal is jobban kijövök, mint vele, pedig ez aztán nagy szó. Mondjuk, tudok vele beszélni, de feszélyez benne valami, valami, amit nem tudok megnevezni. Ez is csak egy újabb nyomorult kérdés a kérdéslistámon, válasz nélkül. Bosszantó. Bosszantó kis görcs.

- Nyomozó, maga mindig olyan derűs, öröm látni – szól oda nekem, míg felpillant rám egy pillanatra. Elhúzom a számat, ha ironizálni próbál, vagy szarkasztikus módon tudtomra adni, hogy pocsékul festek, nos, nem kérek belőle. Ma nem.

- Szoktam én is tükörbe nézni, köszönöm – tudom le ennyivel, majd kiszemelek egy szimpatikus fotelt, amibe kényelmesen elhelyezkedem. Ha ezek után egy egyetemista nyekereg nekem kemény napjairól, közlöm vele, hogy a folyosóikon lévő kanapé kényelmesebb, mint az irodai székem. Most azonban inkább Kait nézem, ahogy rajzol. Nem nagyon érdekli a figyelem, magabiztosan húzza a vonalakat, majd mikor végez, gondosan lerakja maga mellé a kanapéra a rajzkellékeit, s úgy néz a szemeimbe.

- Gondolom nem egy szívélyes bájcsevej reményében keresett meg – jegyzi meg kuncogva, mire majdnem elmosolyodok. Bájcsevej? Tudok én még olyat? Ha igen, hány feles után?

- Ráhibáztál – felelem. Nem teszem hozzá, hogy csak belebotlottam, nem kerestem én. – Szeretném, ha elmondanád amit tudsz a legutóbbi csínytevésről – szegezem neki a kérdést, mire elmosolyodik. Betudhatnám ezt mindennek, de nem kéne arra biztatnia, hogy figyeljek rá. Minden mozdulatára.

- Előfordulhat, hogy szolgálhatok némi információval, de az is megeshet, hogy nem – incselkedik velem egy vállvonással fűszerezve. Nincs időm erre, bassza meg. Lehet ő unatkozó ’ művész ’ egyetemista, de én dolgozó felnőtt vagyok. Elég sok szarral a nyakamban.

- Ha nem tudsz semmit, közöld kérlek. Máskülönben előállítalak a nyomozás hátráltatása miatt, ha visszatartod az információkat – közlöm vele kerek perec, mire ő felkuncog.

- Mondták már magának, hogy sokkal vonzóbb, mikor sarokba akar szorítani valakit? – búgja a kérdést, majd kacsint rám félreérthetetlenül. A gyomrom bukfencezik egyet s megköszöni, hogy nem reggeliztem. Felfordul tőle, de nem az undortól, hanem a döbbenet okozta sokktól. Ez mi a szent szar volt? Jártam már meleg bárban, közölték már velem, hogy bilincseljem meg őket, de az teljesen más volt.

- Ne próbálj hárítani, válaszolj – mordulom a parancsot, mire ő csak még jobban élvezi a helyzetet.  

- Előfordulhat, hogy ismerem a személyt, aki kitapétázta a kampuszt azokkal a kompromittáló képekkel. Mi a terve az illetővel, ha megtudja a kilétét? – szegezi nekem a kérdést jó pár fokkal komolyabban, mire én gondolkodni kezdek. Itt ez a kérdés, amire tudok választ adni… azt hiszem.  

- Nos, ez egy nagyon összetett kérdés. Körül akarom vizsgálni a dolgot, megtudni, mi volt az indíték, miért pont most történt. De én nem foglalkozom ilyen pitiáner ügyekkel – tudom le egy vállrándítással, s eközben beugrik, hogy rá kéne gyújtani. Automatikusan nyúlnék is érte, de szembe jut, hogy biztos nem értékelnék az esetleges füstjelzők, vagy a portások. Mindegy is, kibírom.

- Lehetek akár diszkrét is - folytatom. -  Ha úgy látom, nincs kihatással az ügyemre, titokban fogom tartani a nevét. De ha esetleg mégis kiderül, az érintettek megtehetik a feljelentést.

- Mit szólna, ha kötnénk egy kis egyezséget? – érdeklődik, mire érdeklődve nézek rá.

- Először halljam a feltételeket – közlöm vele karba tett kézzel, ő pedig csak pimaszul villogtatja rám fogait mosolyra húzott ajkai keretében.

- Van egy nagy előnye annak, hogy a háttérbe húzódva élem az életemet. Nagyon sok mindent hallok és látok. Hajlandó vagyok ezt a tudást átadni önnek, némi feltétellel… - kezd bele egyre nagyobb habozással.

- Halljam – biztatom nem túl lelkesen, de ez sose tartozott az előnyeim közé. Vagy köp, vagy én ások, de az utóbbiért dupla megtorlás jár. Bányászi ráhatás.

- Titokban tartja a nevemet és nem használja fel ellenem az információkat. És aktot ül nekem, hogy lerajzolhassam – böki ki végül, míg úgy kezd el méregetni, mint valami húsdarabot. Itt volt az a kutya elásva. Azt akarom hinni, hogy csak poénkodik, az agyamat húzza, mint eddig, de van a tekintetében valami, ami csak döngeti a racionális kapumat, miszerint ne is reménykedjek.

- Csak viccelsz, ugye? – kérdezek azért rá habozva, a nyakkendőmet igazgatva, mert elég nagy gombóc keletkezett a torkomban. Mi a fene ez… mit flörtöl ez a kölyök itt velem. Nyomozok. Ne erre izguljon már fel, legyen oly szíves.

- Úgy ismer, mint aki annyit viccelődne egy ilyen kérdésben? – válaszol egy kérdéssel, mire én egy pillanatra elképzelem a helyzetet. Meg a nagy büdös francokat fogok én itt egy szál farokban ücsörögni, rózsával a számban. Felejtse el. Az infó viszont jól jönne, bármi is az…

- És mi garantálja, hogy hasznosak lesznek az információid? – szegezem neki a jogos s logikus kérdést.

- Hogy lássa, kivel van dolga, adok egy kis előleget –jegyzi meg nagy kegyesen, majd rajzeszközeit felkapva áll fel s lép oda hozzám, majd hajol oly annyira közel az arcomhoz, hogy megérzem a fiatalos illatát. – Amelia Arlar. Egy kis házkutatás nem ártana nála – kacsint rám, majd félreérthetetlenül a számra terelődik a tekintete. Csak merj közelebb hajolni, lemarom a pofádat… Tuti engem vennének elő érte, és a köcsög buzi jelzőt is megkapnám az őrsön. Na nem. Inkább hátrébb hajolok, nehogy az eddig nehezen összekapart karrieremet megint kivághassam miatta a kukába.

Szerencsére Kai megelégszik ennyi hecceléssel, felegyenesedik, majd mint aki jól végezte a dolgát, elindul.

- Fontolja meg az ajánlatom! – kiáltja még oda nekem egy integetéssel.

- Meg a faszt – morgom, s nem törődve előző aggályaimmal, előszedem a cigimet, és rágyújtok. Mondanám, hogy bezzeg az én időmben, de kutya helyen nőttem fel. Bár, legalább egy férfi se hajtott rám. Mindegy is, miután a cigi már a számban, előveszem a noteszomat és felírom a nevet, amit Kai mondott.

Amelia Arlar.

Ő lesz az egyik nyom a sok másik közül. Egyelőre.

×××

Két napig az őrsön gubbasztok, az ottani pihenőszobát használom alváshoz is. Csak ruháért ugrok haza, s boldogan konstatálom, hogy nincs új rajz az asztalomon. Remek. A nyomokon csüngök, bár javarészt nem vezetnek sehova se.  Lyanna közölte velem, hogy semmi nyom nincs az általam leadott abszurd rajzon, bár ettől függetlenül megkérem, hogy nézze meg mind a papír, mind a rajzhoz használt grafit, tus vagy tudom is én minek a lehetséges származási helyét. A kérdés már csak az, hogy mikor derül ki a fű alatti mesterkedésem, s mikor hívat a főnök az üvegkalitkájába számonkérésre.

Addig is inkább a nyomokkal, vagy azoknak hiányával vagyok elfoglalva. Az e-mailek az egyetem könyvtárának egyik gépéről jöttek, egy vendégek által használható felületről. A dékán állítása szerint ezt az újoncok használják, míg sajátot nem kapnak, de sokan, ha elfelejtik a jelszavukat vagy felhasználói nevüket, ugyan úgy használatba veszik a könyvtárba kiragasztott kód párost. A képeket egy félreeső helyen nyomtatták, a tanári részlegen, amire érdekes módon egy kamera sincs ráállva. A felvételeken nagyon ritkán látni egy sötét ruhába burkolózott alakot, ahogy az egyetemen kóborul éjszaka, de annyira ismerheti már a járást, hogy tudja, mikor s merre kell néznie vagy állnia, hogy végképp ne lehessen azonosítani.

Kérek egy lehetséges számítást arra, milyen magas lehet. Ez nem zár ki senkit és semmit, de több mint a semmi. Mivel nem tudni, hogy ez az utóbbi, vér nélküli művelet – legalábbis ami házakon belül történt az afférok miatt már nem teljesen ugyan abba a kategóriába tartozik – mennyire és hogyan kötődik a gyilkosságokhoz, külön kezeljük a két ügyet. Én nem így látom, ahogy sikerült rá egyet aludnom, beláttam, hogy az összes eddigi gyilkosság egyfajta sajátos igazságszolgáltatás volt… talán eme kiplakátozás is azt a célt szolgálta, hogy illusztrálja, hogy hány embert tudna még megölni a bűnei miatt csupán eme egy helyen. Én viszont nem nagyon hangoztattam eme véleményemet, egyszer megtettem, lehurrogtak, innentől nem voltam hajlandó a többiekkel foglalkozni.

Az eset utáni harmadik napon jutok el odáig a társammal, hogy utána nézzünk Kai súgásának. John addig noszogat, míg ki nem bököm, hogy tőle van, és hogy cserébe le akar rajzolni egy szál farokban. Szerencse, hogy én vezetek, úgy vonyít mellettem, hogy tuti nekimennénk valaminek, vagy rosszabb esetben valakinek. Cseszegethet vele, s tudja jól, mert úgyse érdekel, így miután visszanyeri a lélegzetét, visszatérünk az ötleteléshez. Kérdések, lehetséges válaszok, majd mikor megérkezünk Ameliához, munkának látunk. Érezzük, hogy valami nem stimmel, de ez alapján senki nem ad házkutatási engedélyt. Róla nem volt egy kép se kint, mivel az összest végignéztem, de lehet mert már talán túl volt egy viszonyon?

Az egyetem felé tartunk már az albérletben lefolytatott beszélgetés után, csendben.

- Lehet meg kéne a farkadat annak a kölyöknek mutatnod, hogy tudjuk, mi a fene van.

- Kussolsz - közlöm Johnnal, mire ő újra felnyerít, én pedig szívesen nekivezetném a kocsit egy oszlopnak, hogy az anyósülésen ülő tuti beledögöljön.

Ekkor azonban beugrik valami, valami zseniális kiskapu, aminek hatására érzem, hogy a gatyám a helyemen maradhat.

- John – szólok oda neki, aki a komoly hangnemre, s a lelkesedéstől csillogó szemeimre abbahagyja a zebrás röhögést -, hívd fel a technikus pasit. Tudtommal az összes e-mailt berendeltük az egyetemtől, nem?

- De, azt hiszem… - méreget értetlenül.

- Akkor a professzorokét is, nem? – érdeklődöm. – Nézze át azokét, akik Ameliát tanítják. Szedje elő a kitörölteket is.

Már a dékánnal beszélünk, mikor Johnt felhívja a technikus, hogy beszámoljon arról, miket talált. Míg ő a folyosóra vonul, én tovább beszélek a férfival arról, hogy eddig hány diák és professzor lett ideiglenesen távol tartva az egyetemtől, s mikor lesz hajlandó az anyagukat, az összest, átadni.

- Oké – lép be John, érezhetően más hangulatban. – Mikor akart nekünk beszélni a Calawayt érintő tavalyi ügyről és a zsarolásról?

×××

Már talán egy hét is eltelik, újra hazajárok, de semmiféle nyomozással kapcsolatos dolgot nem viszek haza. A régi megoldatlan aktáim, amiket elő-előveszek még, azok a széfemben vannak. Ha az egyetemi üggyel nem is haladtunk eget rengetően, mellék szállak akadtak bőven. Azóta se történt új gyilkosság, ami meglep. Mintha a gyilkos várna valamire… de mire? Eddig olyan lelkesen iktatta ki önkényesen a bűnösöket, ha a képekkel is igazságot kívánt szolgáltatni, úgy tűnt volt, akit kihagyott, mint Amalia és Calaway professzor viszonyát.

Épp a kasszánál állok s a megvett vacsoránakvalót pakolom a papírzacskóba, mikor megcsörren a telefonom. Úgy vagyok vele, hogy majd visszahívom, de amint elhalkul, újra csörögni kezd. Morogva szedem hát elő a zsebemből, hogy felvegyem.

- A fenébe is Elias – morog a telefonba John. – Az a szemét kinyírta Amaliát.

- Mi? Várj… várj, a boltban vagyok – kezdek el sietősen mindent a papírzacskóba dobálni, nem érdekel már a katonás sorrend se.

- Akkor húzzál gyorsan az egyetemhez. Most indulok, de állítólag brutális.

Sietek a kocsimhoz, bevágom hátra a zacskókat, majd nyomok is a gázra. Fél szemmel nézek az órára. Délután van. Eddig mindig éjszaka gyilkolt, mi a fene történt? Ennyire merész lenne? Végig ezen kattogok, meg azon, hogy állítólag nagyon brutális. Mindegyik gyilkosság szörnyű, de hogy brutális legyen…

John már a parkolóban vár, de alig szól valamit azon kívül, hogy a testhez kísér. Egyre értetlenebbül állok a helyzet előtt, mert az egyetem egyik épületébe kísér, oda, ahova Amalia járt. Nem ismerem őt úgy, mint a tenyeremet, de nekem is furcsa, hogy ennyire csendben van, s nem kattog a részleteken. Nem is értem miért, egészen addig, míg be nem lépünk a tanárok irodájához vezető folyosóra. A szívem egyre jobban zakatol, tudom, hogy itt van Calaway irodája is, s mindenki onnan jön ki meg be. John csak egy darabig jön velem, utána int a fejével, hogy menjek csak tovább. Nem kérdezek semmit, csak lépdelek az ajtóhoz, ahol már megcsap a vér jellegzetes illata.

A lány meztelenül lóg a lámpára erősített kötélen, elvágott nyakkal, a saját vérében fürödve. Mégis, a mellkasáról letörölt két szó adja meg a kegyelemdöfést: Fojtogass apuci. Újra s újra végigfuttatom a tekintetemet rajta, próbálom feldolgozni, megemészteni, de ahogy nézem, úgy tűnik fel egyre több dolog. A levágott mellbimbók, a betömött száj, a még mindig nyitva lévő szemei…

- Ez a szemét felakasztotta, s míg fulladozott, elvágta a nyakát – lép be mellém John.

- Utána pedig itt állt – folytatom a gondolatmenetét. – Itt állt, s nézte, ahogy kivérzik, majd letörölte az üzenetet a lányon.

- El akarom kapni, Elias… a szart is kiverni belőle.

- Tudod, eddig nem hatott meg úgy a férfiak halála – susogom halkan neki oda, mire ő rám villantja szemeit.

- Azok mocskos disznók voltak…

- Miért, ez a lány pedig zsarolta a professzorát a jobb jegyért – jegyzem meg, míg zsebre vágom a kezeimet. – Kik vagyunk mi, hogy bárki felett ítélkezzünk?

- A picsába is, Shepard nyomozó vagy, jogod van rá.

- Nem, jogom nincs, John – indulok kifelé az irodából, hogy több helye legyen a helyszínelőknek -, csak lehetőségem.

Felfordult a gyomrom odabent a tömény vér, halál és félelem szagától. Ez a lány retteget, sőt, könyöröghetett is az életéért… az a görcs pedig végig nézte a halálát, s biztos elégedett volt. Újabb mocsokkal kevesebb, ezt gondoltad, ugye? Nem volt szent a lány, de ez túlzás. Minden túlzás. Megölni valakit a saját erkölcseink miatt, borzasztó.

- Nyomozó! Shepard nyomozó!

Megállok a szólongatásra, ami igaz messzebbről, de elég hangosan érkezik. oldalra fordulok, ahol Kai siet felém, oldalán egy hatalmas rajzmappával.

- Azt hittem meg se áll. Rég láttam, nagyon rág – ér elém.

- Sok dolg…

- Dolga volt, értem – vág a szavamba, míg enyhe élvezettel az arcán méreget. – Kipihentebb.

- Nem sokáig – felelem.

- Igaz? Igaz, hogy újabb gyilkosság történt? – vált át komolyabb arcra.

- Igen – vonom össze szemöldökömet, míg őt méregetem. – Ez a jogi kar. Mit keresel itt?

- Nem nyilvánvaló? - kérdi halkabban, engem méregetve. – Reméltem, ha igaz… legalább annyi jó legyen benne, hogy láthassam.

- A holttestet? – kérdezek vissza homlokráncolva.

- Dehogy! – vágja rá, egyet lazán intve. – Magát, nyomozó. Magát.

Mi a… Miért akarna engem látni? Remélem nincs tényleg apakomplexusa, se mása, s az aktot se hozza fel, mert nem vagyok humoros kedvemben. Tényleg nem.

Elbóbiskolok várakozás közben, így szinte kiugrom az ágyból, mikor megcsörren a telefonom. Aznap este már másodszor. Morogva veszem fel, hogy aztán egyeztessek a technikussal, aki közli velem, hogy az egyetemrõl hívtak, méghozzá az egyik tetthely helyszínérõl. Mikor visszakérdezek, hogy milyen tetthely, elhal a férfi hangja, majd zavartan rákérdez, hogy nem e tudok e róla.

 - Nem, te bénapöcs, azért kérdem. - Ingerült vagyok és totál kész, talán ezért is csúszik ki a számon. Eldadogja, hogy az éjszakások vannak rajta az ügyön, lehet azért nem hívtak még fel. Elnézést kér, majd a munkára hivatkozva leteszi a telefont. Nem is baj, tárcsázhatom az éjszakai nyomozótársamat, aki rögtön közli velem, hogy reggel nyolcig NEM akar ott meglátni, aludjak is.

Könnyû ezt mondani, ezek után a fél hétkor megcsörrenõ ébresztõig alig alszom. Inkább forgolódom, el-elbóbiskolok.  Szinte megváltás az ébresztõ, meg a rutinszerû öltözés is. Bezárom a lakást, majd elindulok a tett helyszínére, ami újra az egyetem.

Valami itt nagyon nincs rendben.

×××

Az egész ügy egyre abszurdabb, mégis, ami kicsit sem tetszik, hogy az elkövetõ játszadozik velünk. Végigjárva a helyszínt, látva s hallva a bizonyítékokat nincs még mindig tiszta kép elõttem. Zavar e? Hihetetlenül. Még ujjlenyomat sincs! Elképzeléseim persze akadnak, kósza ötleteim is, de ezekre soha nem építenék egy ügyet se.

Ami most a legjobban hajt, s utána akarok járni, az a rajz. Butaság rögtön a Mûvészeti karon kezdeni, hisz nem kell arra járni, hogy tudjon az ember rajzolni. Mégis az utam oda vezet, mert ha azt ki tudom zárni, akkor, nos, csak meg kell tudnom hány egyetemi hallgató szeret és tud is rajzolni… Remek. Magam sem tudom mi lenne a legjobb most. Érzem, hogy sokkal érzékenyebb vagyok az emberi ostobaságra, hála a rossz alvásomnak. S ez miért is fontos? Mert ha nem figyelek oda a modoromra, könnyen elveszíthetek egy nyomot. Mégis, minél jobban erre gondolok, annál jobban érzem, hogy a tehetetlenség szülte feszültség eluralkodik rajtam. Két haláleset, ilyen rövid idõn belül, a kampuszon. Jó kérdéseket kell feltennem, nagyon jókat.

Szinte bevágódom az ajtón, azonban ami ott vár nem az, amit feltételeztem. Üres a terem, senki nem alkot, senki nincs ott.

- Hogy a jó isten…! – morranok fel, míg elharapom a mondandóm végét ökölbe szorított kézzel. Nem szóltak volna arról, hogy elengedték a diákokat? Miért nem? Ennyi dolguk lenne, hogy tájékoztassanak! Bár lehet nem is baj, így körül tudok nézni anélkül, hogy bárki is látná. Megnézhetem a mûveiket, s talán lehetek olyan szerencsés, hogy egy olyan morzsát találok, amibõl összerakhatom milyen lehetett mielõtt valaki alaposan megrágta.

- Valami baj van, nyomozó? – A hang megijeszt, de szerencsére nem ugrom fel. Nem számítottam arra, hogy bárki is itt legyen, fõleg nem Kai. A lágy hangon feltett kérdése meglep, a nyomozó szóra pedig beugrik az esti hívás. Rettentõen zavar, hogy nem tudom ki az. Sejtésem sincs.

- Csak… a szokásos. Mit keresel itt, Kai? – terelem át a szót rá, míg körbenézek, nem e rejtõzik még valaki a teremben egy festõállvány mögött.

- Kihasználom a csendet. – válaszolja nemes egyszerûséggel, míg tekintete a vásznon pihen, kezei pedig eszköz után eszközt váltanak. Felkelti érdeklõdésemet, így úgy döntök, hogy közelebb megyek s megnézem mivel van annyira elfoglalva.

Tekintetem rögtön megakad a mûvön. A meztelen nõi test arányos az én szemeimnek, miközben csábosan tekergõzik a lepedõn. Meztelen igaz, de mindent úgy rajzolt, hogy a fontosabb részek takarva legyenek. Virágok veszik körbe, s bõrén is nyílnak.

- Nahát… - csúszik ki a számon, mire Kai elégedett mosollyal ajkán dõl kissé hátra.

- Kész – teszi szóvá, miután még egyszer utoljára végigméri. - Rám tört az ihlet, én pedig nem tudok neki nemet mondani…

- Az ihlet, mi? – érdeklõdöm halovány mosollyal az ajkamon.

- Furcsa dolog az ihlet – kezd bele, míg a használt eszközöket kezdi el elpakolni. - A legváratlanabb pillanatokban tud rám törni. Régen legyûrtem a késztetést, ha nem volt alkalmas az idõ, de elillant, én pedig átkoztam magam a kimaradt lehetõségért. Aztán megtanultam, hogy mikor felbukkan a vágy az alkotásra, engedni kell neki, mert akkor születnek a legszebb dolgok – fejezi be, míg lecsukja a fadobozka tetejét széntõl feketéllõ ujjaival. - Mit szólna egy kávéhoz, nyomozó? – fordul felém érdeklõdve, mire én bólintok egy aprót. Kávé, az éltetõ nedûm. Az folyik már az ereimben is.

- Az jól esne – felelem õszintén, míg Kai motoszkál egy kicsit. Nem figyelek rá, csak a befejezett rajzot figyelem, ami kicsit se hasonlít a tetthelyen használttal. Nem szentelek neki nagy figyelmet, inkább elindulok a készítõje után, hogy az automatából kiköpött kávénak csúfolt valamit lehörpinthessem végre. Rakok bele egy kis cukrot is, hogy az is energiát adjon.

- Szóval a gondnok – szólal egyszer csak meg, mikor már mindketten a papírpohárban lévõ gõzölgõ feketelevest fogjuk egy ablak elõtt.

- Úgy hallottam, nem volt túl népszerû – jegyzem meg rásandítva, s figyelve minden apró rezdülésére.

- Az a hír keringett, hogy kukkolta a diáklányokat – kezd bele rosszálló fejcsóválással. – De, ha jól emlékszem, volt valami durva eset is… kicsivel azelõtt történt, hogy elkezdtem itt tanulni, de sokáig pletykáltak róla – ráncolja a nagy gondolkodásba homlokát, míg én átpörgetem a dolgokat a fejemben. Nos, egy pillanatig sem sajnáltam a férfit, ez tény. Egy mocskos disznó volt, de neki is joga van nyomozásra. Sajnos….

- Eljárást indítottak ellene egy diáklány megerõszakolásáért és meggyilkolásáért, de végül bizonyíték hiányában ejtették a vádakat – foglalom össze röviden, míg õ bólint egyet.

- A lányt holtan találták meg másnap reggel. Mindenki sejtette, hogy a gondnok volt, de valamiért mégsem rúgták ki – tudja le ennyivel, majd felém sandít. - Hogy halad az ügy? – csúszik ki ajkai közül a halk kérdés.

- Az igazat megvallva megrekedtünk. A nyomok sehová sem vezetnek… - tudom le ennyivel. Nem fejtem ki, hogy a nyomok hiánya is nyom. Egy kis panaszkodás meg nem árt, nem igaz? Emellett hiába a rajza, nem került le a fejemben lévõ listáról. Majd utána nézek jobban a mûvészetnek, de sejtésem szerint mindenki szeret újdonságokat kipróbálni. Ez meg fõleg igaz a mûvészekre.

- Mikor halt meg az öreg? – kérdez újra az üggyel kapcsolatban. Miért érdekli ennyire? Tudni akarja mit tudunk?

- Éjfél és hajnali kettõ között – válaszolok kérdésére, míg arcát figyelem. Miért akarja ezt ennyire tudni? zavar, hogy nem tudom a pontos választ erre. Mi köze van az ügyhöz? Mit akar tõlem? Miért van egyáltalán itt még mindig?

- Mielõtt megkérdezi, otthon voltam, és mivel egyedül élek, senki nem tudja ezt alátámasztani – vágja rá viccelõdve, mire én elmosolyodom. Aha.

- Nem kérdeztem – felelem mosolyogva. nem tudom megmagyarázni mi nem tetszik benne. Nem tudnék rá normális választ adni, de van valami, ami nem stimmel, s erre jó érzékem van.

- De akarta – feleli huncutul csillogó szemekkel. Úgy fest, mint egy gyermek, ki boldogan pislog a forrócsokija mögül, érezve annak édes ízét nyelvén. Elmosolyodom ezen, hisz Kai se nem gyermek, se nem édesszájú, hisz a kávéját is feketén issza. Mindegy is, fáradt vagyok, s ez csak rosszabb lesz. Nem baj, van valami a rám nehezedõ súlyban, ami még keményebb munkára ösztökél. Igen, a munka miatt vagyok itt, nem azért, hogy kávé felett csevegjek egy szinte ismeretlen kölyökkel.

- Ismerted Mr. Woodsot? – szegezem neki a kérdést. Nincs bájcsevej, azért máshová mennék.

- Eddig még a nevét sem tudtam – feleli egy tagadó fejrázás után. -  Fura alak volt, a legtöbben elkerülték. Meg tudja, hogy van ez. A személyzetet az ilyen intézményekben semmibe veszik.

- Tudom, mire gondolsz – tudom le ennyivel. A sok elkényeztetett kölyök természetesnek veszi, ha van aki kitakarít alóla, megcsinálja a kajáját, vagy vigyázzon a nem általa elõteremtett pénzbõl megvett dolgaira.

- Ön szerint… ugyanaz végzett vele, aki a professzort is…? – teszi fel a kérdést hirtelen váltással. Hangja riadt, sõt,a  mondat végét még el is harapja. Mire fel ez a nagy riadalom? Az a srác, aki elõbb meztelen nõt festegetett virágágyáson, most errõl akar velem csevegni, s le se festi? Komolyan… Végül csak bólintok válaszul, mire láthatóan megborzong. Végül inkább az ablakon bámul kifelé, míg kezeit melengeti a poháron. – Belegondolva, hogy egy ilyen elmebeteg sétálgat kint az utcán… senki sem tudja, kicsoda… akár még ismerhetem is – susogja, mire én biztatóan rásimítok a vállára.

- Ne aggódj, Kai. Hamarosan elkapjuk – közlöm vele, mire õ bátrabb mosolyt csal ajkaira, s úgy bólint. Felhörpintem a maradék löttyöt, az üres poharat a kukába dobom, majd a kölyökhöz fordulok.. – Addig is vigyázz magadra. Ne keveredj bajba!

Addig is utánad nézek, mert valami nem tetszik, s ez nagyon zavar.

×××

Egész délelõtt a kampuszon vagyunk, nyomokat rögzítünk, lehetséges szemtanúkat kérdezünk ki. Bár én félúton megunom, s azon fazonok nevével vonulok be a titkárságra, akikrõl meg akarok több mindent tudni. Nem csak Kai van a listámon, s nem csak férfiak.  Akad két nõ is, s igaz, a társaim miatt akarok csak utánuk kérdezni, hogy rájöjjenek, biztosan nem õk voltak. A nõi elkövetõk száma alacsony, emellett kétlem, hogy a listán szereplõ két leányzó ilyet tett volna. Szóval, mégse teljes mértékben az én orrom után kérdezõsködöm. Nem baj, lesz majd mivel elleneznem az extra nyüstölésüket. Fõleg, hogy két zaklatott kislányról van szó, akit az utolsó áldozat zaklatott.

Miután megkapom az aktákat, beülök velük egy üres irodába, s átböngészem õket. Inkább azokat, amikrõl sejtem, hogy nem fognak De Ja Vu érzést kiváltani belõlem. Három akta marad a kezemben, ezeket lemásolom az egyetemen, majd visszaadom a titkárságon ülõ nõnek. Felhívom Johnt, hogy visszamenjek e a tetthelyre, de közli, hogy már õ is az õrsre tart.

Odabent aktákat rendezgetek, ugyanis felmerült bennem pár kérdés a két elhunytról. Mintha az elkövetõ egy önkényes igazságosztó lenne… nem vagyok benne biztos, hisz a professzorról nem tudni semmit, de gyanús nekem az a rengeteg túróra, amit a felesége említett. Pedig a belépõkártyája azt mutatja, hogy az órái után szélsebesen viharzott ki az egyetemrõl, esze ágában sem volt bent maradni. Vajon hova mehetett? Mit csinálhatott abban az idõben, míg a feleségének azt hazudta, hogy keményen dolgozik a kölykökért, akiket imádattal alázott? Csak nem viszonya volt? Ha igen, kivel?

Este van már, mikor elindulok hazafelé. Nekem nincs se feleségem, se szeretõm, én tényleg dolgoztam eddig. A fõnök nem fog örülni, hogy már megint extra órákat dobok az alapóráimhoz, amik eleve nem kevesek. Nem baj, ha elkaphatom ezt a dögöt, akkor megéri az újabb fejmosás.

Telnek a napok, kutatásom pedig sikeresen elvezet egy Lisa Wood nevezetû diákhoz. Rengeteg aktát, rajzot, naplót és egyéb iratot kellett átnéznem ahhoz, hogy ráleljek, sok toll s színkihúzó betét bánta, de azt hiszem megérte. Oh, és azok a jó kis bakelitlemezek a háttérben, sokat segítettek. Ihletet adtak, erõt, s kitartást. Éljen az otthoni túróra!

Kihallgatom a kisasszonyt, aki eleinte tagad mindent, de akár a kagyló, a forró vízre kinyílik. Ez a forró víz pedig a vád, miszerint õ ölte meg, mert nem akarta elhagyni a feleségét érte: persze hogy nem gondolom komolyan.  Beviszem az õrsre, hogy még nagyobb legyen a nyomás. Azért egy próbát megér, legalább dalol, mint nagynéném énekesmadara, míg meg nem ette a macska. Bevallja a fél éve tartó viszonyt, hogy így jutott plusz pontokhoz, jobb jegyhez, késõbbi határidõhöz, s végül elpityergi, hogy nem ribanc õ, más is így csinálta. A tanár úr díjazta a rövid szoknyát, szép dekoltázst, s fürge ujjakkal vegyített tátott szájat. Miután végzünk a beszélgetéssel, beültetem a kocsiba s visszaviszem az egyetemre, mert órája lesz. Kibök még pár nevet a kocsiban, azzal a végzõsével, aki beajánlotta a professzorhoz.

El kell szívnom egy cigit, nem bírom ezt. Okos lányok, miért csinálják ezt? A szépség elmúlik, az ész megmarad. Kivétel ha nincs, ami megmaradjon. Remélem az én lányom soha nem keveredik ilyenbe. Majd ha legközelebb láthatom, elbeszélgetek vele. Biztos nem fogja értékelni, hisz soha nem értékeli, ahogy próbálom az életre nevelni, de ez van. Nem leszek puhapöcsû elvált apuka, aki próbál jó pofizni, hogy szeretetet kapjon. Én feltétel nélkül szeretem õt, neki nem kell viszonoznia. Õ mindig a kislányom marad.

- Nyomozó, már kezdem azt hinni, hogy a sors hoz minket mindig össze – hallom meg az ismerõs hangot magam mögül. A lépcsõn ülve pöfékelek s figyelem a vonuló diákokat. Kai hangjára felnézek rá, ahogy mellém lépdel a lépcsõn, kezében a nagy, rajzos mappával.

- Inkább az élet – felelem. – Hogy vagy?

- Jól, köszönöm – telepedik le mellém. – És maga? Elég fáradtnak tûnik.

- Melyik nyomozó nem az? – kérdezek vissza szórakozottan, míg beleszívok a cigarettámba. – Amelyik nem dolgozik jól, esetleg.

- S hogy halad a nyomozás? – érdeklõdik újra, mire én felé pislantok.

- Haladgat. Sajnos ez egy lassú folyamat. Figyelembe kell venni mindent, nem szeretek ártatlanokat lecsukatni – sóhajtom.

- Megesett már?

- Aki azt mondja, hogy csak bûnöst csukatott le, az hazudik – morgom. – Legalábbis én ezt vallom. Sajnos nem vagyunk tévedhetetlenek, s mindig van egy okosabb bûnözõ nálunk.

- Ez nem vetít túl jó fényt a rendõrségre – kuncogja. – Bár, ilyen lelkes nyomozókkal, mint maga, az a pár szerencsétlen belefér a statisztikába, nem? – kérdezi érdeklõdve.

- Ezt mindenki maga dönti el – dünnyögöm, míg elnyomom a lépcsõfokon a cigimet. – S mi járatban erre?

- Lyukasórám van, gondoltam átmegyek egy közeli kávézóba, rajzolok s összemaszatolom a lapokat kávéval. Vagy süteménnyel – teszi hozzá. – Nincs kedve csatlakozni?

- Nem vagyok édesszájú.

- Van kávé – biztat. – Meg remek az omlettjük.

- Milyen kávézó ez? – kérdezem összevont szemöldökkel szórakozottan.

- Diák kávézó – vigyorogja. – Na?

- Nem hiszem, hogy ráérek – felelem.

- Nem hiszi, vagy nem akarja? – érdeklõdik, mire tekintetünk találkozik. Annyira idegesít, hogy nem tudom megmondani, mi zavar engem ebben a fiúban. Több sráccal is találkoztam már, kit érdekelt a nyomozás. Õ sem különb tõlük. Nem érdeklik a véres részletek, inkább az érdekli, milyen felkutatni ki tette. Mégis… õ másabb. Fene essen bele, hogy nem tudom megragadni, hogy miben.

- Lehet egy kávé belefér – adom be végül a derekamat. – Úgyis jeleznek, ha van valami.

- Beírhatja a csinos jegyzetfüzetébe, hogy épp kihallgatott valakit – adja az ötletet. – Így nem bukik le, hogy munkaidõben kávézgatott.

- Egy nyomozó legjobb barátja a kávé, anélkül halott lennék – állok fel, õ pedig követi a példámat.

- Ezt egy egyetemista is elmondhatja ám magáról! Hallotta már mekkora a stressz szintünk? Mint egy elmegyógyintézetben kezeltnek az 1850-es években – ecseteli.

- Inkább mutasd az utat ahhoz a diák kávézóhoz, s együnk valamit. Az majd csökkenti az 1900-as évek bélire – vágom zsebre kezeimet, mire õ egy félmosolyt küld felém és elindul.

Végtére is, nem rossz dolog ez, kihallgathatom ténylegesen, amit õ poénnak fog fel. Legalábbis ez a tervem, azonban úgy érzem, ez inkább fordítva mûködik. Kérdez a munkámról, hogy miért lettem zsaru, dolgoztam e más részlegen, én pedig hiába próbálok kitérni a válaszok elõl, valahogy mindig visszakanyarodik hozzájuk, hogy újra ostromoljon. Míg a kávémat iszom, s a híres omlettet eszem, mert ma még nem igen ettem semmit, õ inkább engem rajzolgat.

- Nagyon modellalkata van. Mondták már? – jegyzi meg érdeklõdve, míg rám sandít a papírja mögül.

- Oh, hallaná ezt az ex-nejem…- nevetem a bögrémbe.

- Elvált? – érdeklõdik, én pedig legszívesebben pofán vágnám magamat, hogy így elszóltam magamat.

- Ahogy a legtöbb rendõr. Nem bírják az asszonyok, ha nincs otthon az ember, vagy ha igen, akkor megoldatlan ügyeket böngész – teszem le a bögrémet, majd kezdem el az omlettet magamba lapátolni.

- Értem, értem… tényleg komolyan veszi a munkáját, s mások nyomorát – jár a keze, rám pillant párszor, majd rajzol tovább.

- Ki, ha nem én? – kérdezek vissza, miután lehörpintettem az utolsó korty kávémat. – Elnézést! Fizetnék – emelem fel kezemet, mire a pincér biccent felém egyet, hogy mindjárt hozza a számlát.

- Hogy ízlett az omlett? – kérdezi meg Kai, míg én pakolászom, hogy miután kifizettem a reggelinek mondható idõ szerint ebédemet, már mehessek is.

- Egész kellemes volt. A kávé is.

- Ugye – mosolyog rám a lap mögül, miközben odaér a pincér. Fizetek, majd szedelõzködni kezdek. Mikor már minden ruhadarabom rajtam, Kai megszólal. – Megnézi a képet?

- Elég reggelente látnom a képemet a tükörbe, kölyök – jegyzem meg. – Vigyázz magadra.

- Én? Mindig – mosolyogja, majd elköszönünk egymástól.

Egy biztos, a srác tudja hogy kell másokat sarokba szorítani. Ez még nem bûn, se nyom, de rajta akarom tartani a szememet. Az aktája szerint szörnyû gyerekkora volt, a nagymamája nevelte fel, miután az apja megölte az anyját, majd magát. Talán apafigurának tart? Már csak egy ostoba kölyök hiányzik a nyakamba…

×××

Este érek haza, s úgy döntök, hogy felrakok egy bakelitlemezt, míg leöltözöm, letusolok s vacsorát készítek. Azonban ez az egész terv meghiúsul, mikor belépésem s cipõlevételem után lerakom kulcsomat az étkezõasztalra. Egy lap. Egy lap hever rajta, amit nem én raktam oda. Mivel nem tudom mivel állok szembe, így az egyik sarkánál fogva fordítom át.

Én vagyok rajta, kifordult belsõséggel, a padlómon feküdve. A házam kopottas padlóján. A szobámban. Felismerem a faragott éjjeliszekrény sarkát. Szívem hevesen kalimpál a mellkasomban, legszívesebben ordítanék, ahogy meglátom a lap alján lévõ kacifántos szöveget.

Akar játszani Mr. Shepard? Kapjon el, ha tud.

Ökölbeszorított kézzel dobom le a mellényemet a földre, míg feltûröm az ingem ujját. Ez a szemétláda bejött a lakásomba, s eltöltött annyi idõt itt, hogy elképzelje, hol fog megölni. Erre még táncolni is hív? Na, ezen aztán ne múljon, úgy megtáncoltatom, hogy megemlegeti azt a napot, mikor kinézett játszópajtásának. Nem vagyok senki játéka. Senkié. Fõleg nem egy beteg sorozatgyilkosé.