Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Yaoi)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


Eshii2018. 05. 10. 14:28:44#35493
Karakter: Elias Chase Shepard



 Elsőnek azt hittem, hogy pokol lesz az FBI bevonása. Okoskodás, új módszerek, megmondják mit basztunk el s hol, hányszor, de használható ötletet feldobni nem tudnak. Egyet se.  Azonban ahogy elkezdték felvezényelni a dolgokat, kezdtem rájönni, hogy talán jó is ki fog ebből sülni. Ők újonnan jöttek, nem merültek még nyakig ebbe az egyetemi őrületbe, s ha fáj is bevallani, pontosan ezért megláthatnak olyanokat is, amiket mi már nem tudunk.

Azonban lehet csak én gondolom így, John sokkal nehezebben viseli a dolgot. Főleg, mikor megkér minket a főnök, hogy vezessük körbe a két ügynököt, méghozzá külön-külön. John kapta a szkeptikus férfit, míg én a csendes nőt, kiről a kocsiban kiderült, hogy nagymamája után Marthának nevezték el. Mi van a nagymamákkal? Kai is vele jött, mikor a család került szóba. Mindegy is, elbeszélgetünk, megmutatom neki az első helyszínt, aztán hazafuvarozom, mert lejár a munkaidőnk.

Legalábbis ez a terv, de marasztal még, mert kérdései vannak. Megiszok vele egy kávét a hotel bárjából, míg ő valamilyen gyümölcslevet szürcsölget a papírok felett. Este van már, mikor elindulok, s megbeszéljük, hogy másnap megnézzük a második helyszínt, s az elsőhöz hasonlóan kidolgozzuk. Elsőnek én is szkeptikus voltam, de ezek után, miután rávilágított pár dologra, úgy érzem, újult erővel vetemedem ennek a mocsok elfogásának.

×××

Mióta Martha és a társa, Willie beléptek az őrsre, mintha minden összeszedettebb lenne. Legalábbis én így érzem, no meg mintha az erőm és a vadászkedvem is rendeződne. Eszek, iszok, s rendesen alszom is. Bár, a pisztoly még mindig a párnám alatt van, s pár szükséges lépést is megtettem, ha netán az a mocsok újra bejönne a lakásomba.

Az utolsó helyszínen járunk, az egyetemen: Martha itt is jegyzetel, majd hogy jobban átérezhesse a helyet megkér, hogy menjünk el az étkezőbe. Nem bánom, intenzíven rágjuk át magunkat minden kis apróságon, újra és újra, így az agyamnak nem árt valami utánpótlás, hogy legyen miből dolgoznia.

- Elmegyek s hozok valamit enni – ajánlom fel, miután találtunk egy asztalt. – Van valami kívánsága?

- Magára bízom – mosolyog rám, mire én biccentve indulok el, hogy beálljak a sorba. Két tálcával térek vissza, szendvics, kávé és fekte tea, mert ő azt jobban kedveli, legalábbis eddigi ismeretségünkből kiindulva. Hihetetlen, hogy igyekszem a kedvére tenni… Hihetetlen.

Míg eszünk, megvitatunk pár dolgot, csak a szokásosat, ötletelünk, hátha valami beugrik. Miután elfogy minden, állnék fel, hogy visszavigyem a tálcákat, s kidobjam a szemetet, de Martha leint.

- Majd én. Úgyis szeretnék beszélni a személyzettel, de nagyon szépen köszönöm – mosolyogja, majd feláll s elindul. Megvakarom a tarkómat, nem tudom hova tenni… egyik pillanatban közeledik, másikban meg ilyen kemény nő. Nem mintha gondom lenne vele, tényleg. Sok mindenre rávilágított, de szerencsére az én ötleteim se voltak mind kukába valóak. Nézzük csak a papírokat…

Gondolataimból egy asztalon landoló egyetemi pohár ráz ki, amit meglepett pillantással fogadok. Kai az, de… miért van már megint itt?

- Heló újra, nyomozó – dorombolja elégedetten, míg leül elém. Nem hiszem el, hogy folyton megtalál. Mit akarhat most? Gyorsan rendezem a papírokat, már csak az hiányozna, hogy valamibe beleolvasson… – Hoztam kávét. Jobb, mint a rendőrségi – jegyzi meg egy kacsintással, mire elmosolyodom. Ha már költött rám, nem illik azt mondani, hogy már ittam egyet, ugye?

- Amúgy is rám fér egy kis szünet – jegyzem meg, míg hajamba túrok. Ezt is annak szántuk, de közelébe se értünk. Már mindenhol e-mail címek sorakoznak a fejemben. Ez a kávé is finomabb, mint az őrsön lévő. Szeretem a jó kávét, s igaz ez a közelében sincs, kedvemre való. – Meg se kérdezem, miért vagy itt – pillantok rá két szürcsölés közben, mire elégedett mosoly terül el az arcán. Sejtettem.

- Ez nem vall önre. Hogy papírok felett görnyedjen – tereli el a témát, ami kicsit furcsa, hisz máskor nyíltan flörtölt volna velem. Most meg a munkám érdekli?  

- Ezúttal nincs sok választásom – felelem, talán túl lelkesen, mert kérdőn felvonja szemöldökét.

- A társa megelégelte, hogy mindig rátraktálja? – érdeklődik nevetve.

- Dehogy. Ő rosszabbul járt – válaszolom elégedetten. Willie nem olyan könnyű eset, biztos szívja az öregfiú a fogát. Talán még hiányol is! Hisz én ezerszer jobban jártam Marthával. Elég csak rágondolnom, a szemeim elé kerül. Biccent egy aprót, magam sem tudom, hogy ezzel csak jelzi, hogy végzett, vagy hogy menjek… de az utóbbira vágyom, így lehúzom a kávét, majd felállok.  

- Most mennem kell – közlöm a kölyökkel nemes egyszerűséggel, majd a hónom alá vágom a mappát s megindulok.

- Megzavartam volna valamit? – kérdi Martha, mikor ideérek hozzá.

- Nem, nem – felelem mosolyogva. – Mióta vannak ez az esetek, s kihallgattam ezt a srácot, lelkesen zargat.

- Érdekli a nyomozás? – kérdi Martha, míg megindulunk.

- Is.

- Hogy érti?

- Én is érdeklem, nagymamája nevelte, biztos apafigurának tekint – tudom le egy vállrándítással, kihagyva a flörtölős részeket. Soha ki nem ejtem azokat a számon, nem ám. – Kimehetnénk? Elszívnék egy szál cigit.

×××

Telnek s múlnak a napok, talán már két hete, hogy itt vannak az FBI nyomozók. Csend van, túl nagy csend, s ez gyanús. Persze ez az egyetemnek csak jó, bár ki tudja. Én nem tudnám értékelni, a feszült csend és várakozás, hogy ki lesz a következő megőrjítene. Így is, egy kicsit, pedig Martha igyekszik mindent megtenni, hogy a nyomozás előre haladjon. Persze, én is, de szerintem a nyomok egy része lassan kihűl, s sajnos egy újabb gyilkosság nélkül csak a sötétben tapogatózunk.

Martha kicsit többet kérdez Kai-ról, amit nem igen értek, de ha nagyon muszáj, válaszolok. Párszor az egyetemre is elmegyünk, csak szaglászni, legalábbis a nő szerint. Nos, nekem is bűzlik valami, de nem igen tudnám megfogni vagy megfogalmazni, mi.  

Néha összefutunk Kai-al, vagyis inkább látom, hogy messzebbről figyel. Nem jön oda, ha intek neki, csak biccent egyet, majd tovább megy. Furcsa ez a változás, s míg igyekszem magamnak bemagyarázni, hogy nem értem miért teszi, a szívem mélyén, valami minden alkalommal felmordul. Nem törődhetek egy kölyök lelkiállapotával, mikor az enyémet is csak most szedegetem össze.

Marthával újra fiatalabbnak érzem magam, mintha minden porcikám bizseregne a feles energiától. Nem csak szép, de intelligens, okos és művelt is. Néha kemény, de azt hiszem ettől csak még jobban érdekel. Mindig is gyengéim voltak az erős nők.

Mégse fordul meg a fejemben, hogy elmondjam neki az üzenetet, s hogy a gyilkos bement a lakásomba. Egészen addig, míg egy késő estig tartó tanácskozás után ágyba nem kerülök. Nem tudom hány óra lehet, de csörög a telefonom, amit morogva próbálok megtalálni, épp sikerült jól elhelyezkednem.

- Mi van már? – morgom a telefonba, de a túloldalról csak szuszogás a válasz. – Ki az? – pattannak ki a szemeim.

- Megdugta? – Az eltorzított hang így köszön nekem hajnali négykor.

- Mi? – kérdezek vissza értetlenül.

- Belevágta az öreg lompost az FBI picsába, vagy sem? – Idegesen pattanok ki az ágyból, majd az ablakhoz sietek. - Gyerünk Elias, nem nehéz ez, igen vagy nem?

- Ki maga?

- Itt én kérdezek! – hörgi a telefonba, ami a frissen ébredt fülemnek kicsit se tetszik. – Megbaszta, vagy sem?

- Munkatársat nem…

- NEM ezt kérdeztem! Elias, ne okozzon csalódást, mert nagyon megbánja, hallja? Nagyon megbánja.

- Mit csinál, betör újra hozzám, és elviszi a kanalaimat? – kérdezek vissza gúnyos mosollyal. – Esetleg az alsóimat kiaggatja a kampuszon, mint azokat a plakátokat?

- Talán elvágom valaki torkát, kivéreztetem, és megfürdök benne. Legalábbis ez volt a terv, de ezzel a pimaszkodással Elias, nagyon feldühített. Kezdjük újra, adok magának egy esélyt… Szóval, megdugta a picsát?

- Nem – közlöm nemes egyszerűséggel. – Nem is fogom, munkatárs.

- Bah, szentduma! – jön a válasz. – Úgy néz rá, mintha bármelyik percben elcsöppenne. Gusztustalan. Annyira nyáladzik utána, hogy elfelejti a dolgát!

- Nem felejtettem el, sose – vágok vissza.

- Nem játszik velem, Elias, szóval elfelejtette.

- Nem játszom, elkapom, nagy a különbség – vágok vissza.

- A közelemben sincs. Nem is lesz.

Nyitnám a számat, hogy válaszoljak, de megszakad a vonal. Fenébe, fenébe! Újra csörgetem a technikusokat, hogy nyomozzák le ki hívott, aztán pedig elkezdek öltözni. Azt hiszem itt az ideje, hogy bevalljak pár dolgot Marthának… s nem, nem azzal kapcsolatban, hogy milyen nőnek gondolom, hanem miket hallgattam el a nyomozással kapcsolatban, mert egy barom voltam.


vicii2018. 04. 30. 13:49:45#35473
Karakter: Kai
Megjegyzés: (Eshiinek)


 - Akkor nincs is mit otthagynod – árja le a témát, majd a pohara után nyúl. – Idd meg a kávédat, s menjünk. Igazi zsaru kávé, pocsék. Koccintunk? – kérdi különös tekintettel, én pedig kezembe veszem a saját műanyagpoharamat. Gyanakvóan nézek rá.
- Mire?
- A pocsék reggelekre, amiket túl tudtunk élni – mondja felkönyökölve az asztalra, így szinte már barátságos hatást kelt.
- Eddig – teszem hozzá halkan, éhesen pillantva végig alakján. Még a szörnyű kávé ízét is elfeledteti velem sötét pillantása. – Tudja, maga a kedvenc nyomozóm. – mondom halkan, próbálva elfojtani huncut mosolyomat.
- Mintha olyan sokat ismernél – mondja felhorkantva. Ó nyomozó, ha tudná, mennyi rendőr halálát okoztam már…
- Attól még lehet az, nem? – kérdem mosolyogva. – Legalább egy bókomat fogadja már el.
- Nem vagyok a bókokhoz szokva, de igyekszem – adja be a derekát, majd lehajtja a maradék kávét és feláll. – Na, gyere.
- Meg se ittam. Bunkóság kidobni a kukába. – mondom a poharamba nézve, ami még félig van. Tényleg szörnyű kávé, de épp attól jó. Imádom a keserű dolgokat…
- Pedig oda való. Elviszlek az egyetemre, de sietnünk kell. – unszol, én pedig kérdőn pillantok fel rá.
- Netán dolga van? – kérdem két korty között, majd a maradék végül tényleg a szemetesben landol.
- Tudod, az egyetemeden gyilkoló fazon kell elkapnom – mondja csevegő hangnemben, miközben kilép a kihallgatóból, én pedig majdnem felnevetek a könnyedségén. – Megvárnál az aulában? Szólnom kell a társamnak, hogy lelépek.
- A kocsiból nem hívhatná? – kérdem sóhajtva, igazán nincs kedvem még több időt elpocsékolni itt.
- De, csak imádom nézni a képét, mikor rájön, hogy övé a papírmunka – mondja cinkos mosollyal, én pedig felkuncogok. A nyomozó eltűnik egy másik ajtó mögött, az én arcomról pedig rögtön lehervad a mosoly. Hátamat a falnak vetve állok, miközben várok, alaposan körbenézek. Valami nem stimmel. A nyomozó nem szokott ilyen közvetlen és viccelődő lenni. Azt hittem eddig, a humort genetikailag hiányzik belőle. Megszólal bennem a vészcsengő. Mit forral? Mire készül…?
Pár perc múlva újra nyílik az ajtó, bentről kósza káromkodás szűrődik ki, a nyomozó pedig újra savanyú képpel lép hozzám.
- Nem tetszett neki – mondom könnyedén, végigpillantva rajta, ő pedig csak felhorkant.
- Sose tetszik neki, de ha ő a hülyébb, akkor írja le, hogy én dolgozom.
- Maga lenne az ész? – kérdem, kéjesen végigpillantva rajta. Pajzán mosollyal vetkőztetem le a szemeimmel. Ahogy elképzelem meztelenül, üveges szemekkel, vérben fürödve, egészen felhevülök. – Mondjuk, megértem, bár biztos nem csak az ész.
- Akarsz valamire célozni, mielőtt beülsz velem, az eszemmel és azzal a mással a kocsiba? – kérdi kissé rosszallóan, mire felnevetek.
- Csak flörtölnék. Tán bűn?- pislogok rá vidáman.
- Kai, rendes kölyök vagy, de engem ez nem hoz lázba.
- Az, hogy rendes kölyök vagyok? – kérdem pajkosan. Közben már a kocsinál vagyunk, a riasztó csipog, én pedig a kocsinak támaszkodva nézem, ahogy megkerüli azt és kinyitja a sofőrülés felőle ajtót. – Talán a rosszfiúkat kedveli, nyomozó? – kérdem egyre szélesedő vigyorral. – Ha akarja, az is lehetek.
Élvezet nézni, ahogy felhúzza magát, nyilvánvalóan kényelmetlen a helyzet és nem tud mit kezdeni a közeledésemmel. Az orrnyergét masszírozza, láthatóan nehezére esik visszafogni magát. Túlságosan is élvezem ezt.
- Nem pontosan így értettem. Nincs bajom azzal, ki kit szeret.
- Csak? – kérdem tovább feszegetve a témát, miközben beülök a kocsiba. Ő is beszáll.
- Én a nőket szeretem. – jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon.
- Olyan biztosan mondta! – kiáltok fel csodálkozva. – Talán próbálta már fiúkkal? Meglepne vele – vigyorodom el, de erre már úgy tesz, mintha meg sem hallotta volna, inkább beindítja a motort, hogy véget vessen a beszélgetésnek. Engem viszont nem lehet ilyen könnyen lekapcsolni.
- Ugyan már, nem szégyen, maga is volt fiatal. S vad.
- Stimmel, de nem, nem próbáltam még. – mondja konokul, tekintetét az útra szegezve.
- Akkor honnan tudja, hogy csak a nőket szereti? – kérdem tovább piszkálódva. – Olyan ez, mint az evés. Ha nem kóstolja, csak nézegeti, nem ugyanaz. Az ízeket érezni kell, nem látni.
- Hát, nem tudom Kai, egyszerűen nem. Talán a külsejük miatt az ízük se igen érdekel. – próbálja kivágni magát, láthatóan kezdi fárasztani a téma.
- Pedig, vannak édes falatok is – duruzsolom kéjesen.
- Jó tudni – fújtat egyet, majd beletapos a gázba. Felnevetek, egy rendőr, aki nem tartja be a sebességkorlátozást! Ez már kedvemre való…
Erőteljesen másra tereli a témát, faggatni kezd, én viszont nem adom könnyen magam. Sok személyes dolgot megtudok róla, én pedig szemrebbenés nélkül hazudok. Persze vannak igaz részletek is, de vajmi kevés. Csak amolyan porhintés. A hihető hazugság titka az érdekes részletekben rejlik.
 
*
 
Elkezdődik a következő előadás, az utolsó órára siető hallgató is eltűnik. Csend borul a hatalmas épületre, kongó, ijesztő csend. Ahogy sétálok végig a folyosón, léptem visszhangjait visszaverik az ódon falak, felerősítve, elmosódottan. Mintha csak én léteznék a világon. Bizsergető, édes érzés kerít hatalmába, úgy érzem, minden és mindenki felett állok. Ahogy kilépek az épületből a tűző napfényre, hunyorognom kell. Mögöttem a nehéz ajtó döndülve zárul be, én pedig bizonytalan léptekkel elindulok a lefelé vezető ajtón. A szél finoman simogatja meg a bőrömet, érzem a nap melegét, meghallom az énekesmadarak csicsergését. És a bódító érzés eltűnik.
Lehervad arcomról az őrült vigyor és savanyúan elfintorodom. Körülöttem minden él, és még olyan sok minden van, amire nem vagyok hatással. Milliók élnek úgy a földön, hogy fogalmuk sincs a létezésemről. Nem tudják, ki vagyok, hogy mit teszek… és ez feldühít. Mindenkinek rettegnie kéne tőlem. És imádnia a művészetem.
Egy hatalmas tölgyfa árnyékában találok menedéket, letelepedek a törzsénél lévő padra, majd előveszem a rajzmappámat. Lapozok a vaskos tömbben, egy új, tiszta oldalra, és rajzolni kezdek. Lerajzolom az udvart olyan valójában, ami elégedettséggel tölt el. Kiszáradt, levelüket vesztett fákkal, romos épületekkel, és a földön haldokló madarakkal és mókusokkal. Minden halott és élettelen. Amilyennek lennie kellene.
Mit kellene tennem? Mit tegyek, hogy törődjön velem? Hogy érdekeljem és közeledjen hozzám? Ha felfedem magam, az túl veszélyes, de ha nem gondolja, hogy közöm van a gyilkosságokhoz, nem érdeklem… talán már elvetettem benne a gyanú magvait, de az nem elég. A figyelmét akarom. A teljes és osztatlan figyelmét. Azt akarom, hogy az enyém legyen.
Lapozok, és lerajzolom a nyomozót. Fátyolos szemekkel, enyhén elnyílt ajkakkal, vágyakozó arckifejezéssel, ahogy elképzelem. Látni akarom milyen ez az arc a valóságban. Ahogy így néz rám… epedve…
Összeszorított fogakkal bámulok a rajzra, majd kitépem a tömbből és gombócba gyűrve hajítom a földre.
 
*
 
Magabiztos mosollyal, kezemben két pohár kávéval sétálok az egyetemi büfé felé. Az automatából vettem, kicsit jobb, mint a rendőrségi. Erős és iható, ez a lényeg. Tudom, hogy itt van, láttam reggel. Nem telt bele sok idő, hogy kiderítsem, miért és hol van.
Ahogy befordulok a folyosón meg is pillantom, a menza egyik félreeső asztalánál, a fal mellett. Egy rakás papír fölött görnyed, teljesen kizárva a külvilágot. Egy hosszú pillanatig csak nézem, ahogy homlokár ráncolva mered maga elé, majd sóhajtva masszírozza meg az orrnyergét. Halk léptekkel közelítem meg, de szemből, mégsem szúr ki. Mikor leteszem elé az egyik pohár kávét, meglepetten pillant fel. Negédes mosollyal üdvözlöm.
- Heló újra, nyomozó – duruzsolom, miközben kéretlenül helyet foglalok előtte. Pislog néhányat, próbálja leplezni a bosszús arckifejezését. Az előtte elterülő papírokat hetykén összeszedi majd hangosan becsapja a mappát. Iskolai anyag, emailek másolatai, hasonló érdektelen dolgok, de láthatóan nem akarja, hogy beleolvassak. Ejnye. – Hoztam kávét. Jobb, mint a rendőrségi. – ígérem meg kacsintva, mire megadó mosollyal nyúl a pohárért.
- Amúgy is rám fér egy kis szünet – sóhajtja a hajába túrva, majd felkönyökölve kortyol a kávéba és elégedetten morran fel. – Meg se kérdezem, miért vagy itt. – sandít rám, én pedig mosolyogva dőlök hátra a székben. Úgyis tudja a választ. A társasága érdekel.
- Ez nem vall önre. Hogy papírok felett görnyedjen – mutatok az előtte heverő mappára, kérdő tekintettel, de nem sokat remélve, hogy bármit is elárul.
- Ezúttal nincs sok választásom – mondja könnyed hangon, mire felvonom a szemöldököm.
- A társa megelégelte, hogy mindig rátraktálja? – kérdem nevetve.
- Dehogy. Ő rosszabbul járt. – mondja gonosz kis mosollyal. Nem értem, mire akar célozni, de egy pillanat múlva megvilágosodik a helyzet. A nyomozó tekintete elkalandozik, a vállam fölött néz el. A pillantása felragyog, majd lehajtja a kávéját a poharat pedig az asztalon hagyva felpattan.
- Most mennem kell – ráz le, majd felnyalábolva a mappáját elsiet. Meglepetten fordulok hátra a széken, és látom, ahogy egy csinos nő felé siet. A nő metsző tekintete egy pillanatra találkozik az enyémmel és ebben a pillanatban eldöntöm, hogy meg kell halnia. A nyomozó széles mosollyal áll meg mellette, váltanak néhány szót, majd együtt elindulnak. Komor arccal nézek utánuk.
 
Csak így faképnél hagy…
Dühösen állok fel, majd a kávét egy elegáns mozdulattal a földre öntöm. A büfés nő, mikor észreveszi, értetlenül néz rám, de az arckifejezésemet látva nem teszi szóvá. Szó nélkül a felmosóért indul. Az üres poharat a másik mellett az asztalon hagyom, aztán távozok. Ki kell derítenem, mi folyik itt.


Eshii2018. 03. 12. 14:39:04#35412
Karakter: Elias Chase Shepard



- Nézd, Kai, nem érek most rá csevegni – közlöm vele a tényt, ami számomra eléggé logikusnak is tűnik. Most öltek meg újra valakit, erre ő idetolja a fiatal képét, és flörtölni akar? Persze a kölyök rögtön bevágja a csalódott kiskutya szemeket, de kicsit se hat meg. Évekig voltam kutyás rendőr, be is baszna, ha nem tanultam volna meg ezt kezelni.

- A lelkembe tapos, nyomozó – sóhajtja, amit én szemforgatással kommentálok, majd további felesleges szájtépés elkerülése végett lelépek. Gyorsan. Mielőtt felhozná, hogy lógok neki egy akttal. 

A kérdések újra elmém szabad területére tódulnak, szinte tapossák egymást, de válasz egyre se érkezik. Biztos, hogy sorozatgyilkos. S fiatal. Rendezett, mindent olyan precízen művel, hogy fiatalabban kezdhette. Talán volt elmegyógyintézetben is, kiskorúként. Onnan kiengedik őket, ha betöltötték a tizennyolcat… át kell nézetnem a technikussal a diákokat, hátha valamelyikre kidob valamit. Priuszt ellenőriztünk, de ezt még nem.

Nem öl rendszeresen, nem gyorsul a kényszere. Volt, hogy naponta ölt, volt, hogy napokig semmi nem történt, vagy ha igen, nem gyilkosság. Tudom, hogy sorozatgyilkos, s az FBI nem egy előadását végigültem már. Rendezett gyilkos, takarító. Igen, takarító, mert az általa szemétnek titulált embereket végzi ki, módszeresen. Mocskosan, megalázóan, szadista módon. Talán kielégülés szempontjából? Impotens fiatal férfi, maximum huszonöt éves… Francba, ennyi, ennyi ugrik csak be, semmi más. Talán árva? Esetleg nincs jó viszonya a szüleivel? Bár, ki tudja… narcisztikus jellem lehet, ha eddig senkinek se tűnt fel. Negédes, azt mondja, amit hallani akar az ember. Ha vannak rokonai, fingjuk se lehet arról, mekkora egy vadállat.

- Elias – szólít meg a társam, mire én felé nézek. Már kint vagyok, a harmadik cigimet szívem el, míg kattogok az egész mocskos ügyön. – Van bármi ötleted?

Egy sóhajjal vázolom fel az eddigi gondolataimat, amit ő csendben hallgat, s néha bólint egyet.

- Ha ez így halad, be kell vonnunk őket is a nyomozásba – zárom le a beszédemet, s nyomom el a cigit a kuka falán.

- Őket?

- Az FBI-t, te idióta. A szarban gázolunk, céltalanul, kéne valaki, akinél legalább egy kurva iránytű van – vágom zsebre a kezeimet, majd indulok vissza a kocsihoz.

- Hová mész?

- Az őrsre. Megoldom tömegközlekedéssel, szóval te csak maradj, ha akarsz még.

× × ×

Egyre jobban nem értem az egészet. Reggel hívnak, hogy újabb gyilkosság történt a kampusz közelében. Mocskos, sőt, szinte már ijesztő, hogy durvulnak a gyilkosságok. Emellett egy nap telt csak el, de most hagyott egy üzenetet is.

’’Kitalálod, ki vagyok?’’

Csak állok ott és nézem a falra mázolt véres üzenetet. A kordon már kint van, nézelődök is akadnak, a helyszínelők már majdnem végeztek. A halottkém már elment, a hulla zsákolva, viszik alaposabb megvizsgálásra.

Érzem, hogy az üzenet nekem szól. Velem akar játszani? Ennyire? Sose voltam jó a játékokban, mindig véresen komolyan vettem őket, de legyen. Ha ennyire akarja, megadom neki a vadászat élvezetét. Elkapom, és kicsinálom. Nem fogja a bíróság elengedni, ez hót ziher. Nem fogják az adóból etetni. Meg fog dögleni.

Csörög a telefonom, én pedig egy sóhajjal veszem fel.

×××

Az őrsre hajtok, John értesített arról, hogy aki megtalálta a hullát, nem volt más, mint Kai. Amint beérek, már nyomja is a társam a kezembe az aktát, meg egy bögre forró kávét. Azt hiszem látszik, hogy éjszakáztam, de a gondolataim nem hagytak békésen aludni.

- Megyek, beszélek vele – csukom be az aktát. – Te addig vesd fel a főnöknek, hogy segítség kell.

- Mondjam, hogy te mondtad?

- Ahogy jól esik, ha nem jutott ez még az eszébe, akkor gáz van. Egyedül úgyse oldjuk meg, ez a mocsok meg addig öl, míg el nem kapjuk – mutatok rá útközben, hogy vegye komolyan, majd folytatom az utamat a kihallgatóba. Miért pont ő? Nem is arra lakik… Kérdések, csak kérdések.

Amint belépek a kihallgatóba, a srác arca mintha felderülne. Kezemben a félig teli bögrémmel leülök, majd a menetközben szerzett szendvicset is az asztalra rakom.

A kezembe nyomnak egy műanyagpohárban némi forró kávét, majd egy kis időre magamra hagynak.

- Szia, Kai.

- Nyomozó… - sóhajtja eléggé meggyötörten, mire biztatóan rámosolygok. Megviselte a hulla látványa, megértem. Nem tudom mennyit látott belőle…

- Nem vagy éhes? Hoztam szendvicset – ajánlom fel.

- Köszönöm, de képtelen lennék enni. –Undor van az arcán, én pedig megértően bólintok. Most nekem sincs étvágyam, pedig éhgyomorra kávét inni nem a legjobb életbiztosítás. A szendvicset közelebb tolom hozzá, nekem úgyse kell, neki talán. Majd.

- Tudom, hogy már egyszer elmesélted az egyik kollégámnak, mi történt, de szeretném én is hallani. – Néz egy darabig, majd nagy levegőt véve szorítja össze az ajkait, s bólint. Nagyon koncentrál, de nem tudom miért.

- Én… az egyetemre mentem… be akartam érni az órák előtt, mert dolgom lett volna a titkárságon… Benéztem a sikátorba, és egy cipőt láttam. Nem is álltam volna meg, nem lenne ez olyan szokatlan látvány, de ahogy jobban megnéztem, az a cipő még rajta volt valakin. Ahogy beljebb mentem, megláttam a testet. Először azt hittem, talán egy hajléktalan, vagy egy nagyon részeg hallgató, de akkor… akkor… megláttam a patkányokat… és… és… - akad el a hangja.

- Jól van, köszönöm. Semmi baj. Mondd, megérintetted a testet? – kérdezek rá. Valami nem stimmel, újra előtört belőlem az ösztönszerű gyanakvás. Miért a hosszabb úton ment az egyetemre? Órák előtt? Minden kölyök, ha szeret sétálni is, a rövidebb utat választja.

- Nem. Eszembe sem jutott. Látszott rajta, hogy… hogy halott… - leheli a választ, de elcsuklik a hangja. Bólintok, olyan együttérzést erőltetek magamra, hogy még hátba is veregetném magamat, ha lehetne. Egyszerűen nem értem. Mindig olyan magabiztos, nagyszájú, csipkelődő. Eddigi tapasztalataim szerint az ilyen srácok nem így reagálnak.

- Rendben. Azért levesszük az ujjlenyomataidat, utána pedig hazamehetsz – vetem fel a dolgot, s remélem nem kezd el ügyvédért ordibálni.

- Jó. De az kicsit problémát lesz, mivel nincs ujjlenyomatom. –  Itt is van. Az a mosoly, amitől minden idegszálam ordít. Láttam már ezt az ajkán, egyszer, azt hiszem. Akár egy vadászat utáni, elégedett állat. Kell emiatt egy kis idő, hogy felfogjam, mit is mondott. Nem kell rákérdeznem, önként mutatja meg nekem két tenyerét, hogy láthassam a lemart ujjbegyeket. Nem hiszek a szememnek, homlokráncolva nyúlok kezei után, hogy megfogjam őket, igaziak e. Egyetemista fiatal, de ilyet csak keménykötésű bérgyilkosoktól hallottam.

- Még sosem láttam ilyet. – Vallomás ez, hisz ha láttam is ilyet eddigi éveim alatt, azok biza öregebb és megviseltebb kezek voltak. 

- Kicsi voltam még, mikor beletenyereltem valami tisztítószerbe, ami lemarta. Én nem emlékszem rá, anyám mesélte régebben – halkan mondja, mintha titkot osztana meg velem. Olyan titkot, ami csak rá, és rám tartozik. Erről tanúskodik a folyamatos szemkontaktus is, amit eddig eléggé került. Hirtelen váltás ez az előző, kétségbeesett s meggyötört srácról.

- Akkor nincs is mit otthagynod – tudom le a dolgot ezzel.  – Idd meg a kávédat, s menjünk. Igazi zsaru kávé, pocsék – emelem fel a bögrémet. – Koccintunk?

- Mire? – méreget, míg a műanyagpohár után nyúl.

- A pocsék reggelekre, amiket túl tudtunk élni – könyökölök az asztalra, továbbra is a bögrémet tartva.

- Eddig – teszi hozzá, rám villantja egy pillanatra tekintetét, majd koccint velem. – Tudja, maga a kedvenc nyomozóm – iszik bele a pohárba, de végig rajtam tartja a tekintetét. Prédának érzem hirtelen magam, akit összezártak egy éhes ragadozóval.

- Mintha olyan sokat ismernél – horkantom.

- Attól még lehet az, nem? – kérdez vissza somolyogva. – Legalább egy bókomat fogja már el.

- Nem vagyok a bókokhoz szokva, de igyekszem – vágok vissza, majd húzom le a kávémat. – Na, gyere.

- Meg se ittam – sóhajtja. – Bunkóság kidobni a kukába.

- Pedig oda való – próbálom rávenni, hogy szabaduljon meg a pohártól végre. – Elviszlek az egyetemre, de sietnünk kell.

- Netán dolga van? – kortyol újra bele a pohárba, majd végül feláll, s a kukába dobja. Hallom, ahogy a maradék kávé a kukazsába fröccsen, de nem lényeg.

- Tudod, az egyetemeden gyilkoló fazont kell elkapnom – mondom neki a nyilvánvalót, míg kinyitom az ajtót, és kilépek. – Megvárnál az aulában? Szólnom kell a társamnak, hogy lelépek.

- A kocsiból nem hívhatná? – kérdi felvont szemöldökkel.

- De, csak imádom nézni a képét, mikor rájön, hogy övé a papírmunka – füllentem. Jó, nem teljesen, ez így van. A papírmunkát mindig rákenem, s most is elégedett vagyok, hogy megtehetem. Úgy tűnik Kainak tetszik a válaszom, halkan felnevet, majd int, hogy rendben van.

Nekem se kell több, megrohamozom Johnt, s szinte hadarva mondom el neki a helyzetet. Szedje ki a poharat, DNS kell róla, elviszem a kölyköt, ha visszaértem, mesélek. No meg hozzáteszem, hogy ha kilépek, közölje, hogy dögöljek meg, mert rákenem az összes asztalos melót.

- Baszódj meg Shepard, és vigyázz a picsádra! – teszi meg a szívességet, bár az utolsó kicsit se tetszik, mert túl lelkesen teszi hozzá. Tényleg… tud Kairól meg az aktról.

Morogva megyek tovább, meg se kell játszanom, hogy nem tetszik a dolog. Ahogy sejtettem, Kai nem ment az aulába, az emeleten várt meg, tökéletes rálátással a kihallgatókra. A sarokban állt, háttal, ahogy mi zsaruk is szoktunk. Rálátunk mindenre, de nem tudnak minket hátba támadni. Valami tényleg nem stimmel a sráccal…

- Nem tetszett neki – méreget Kai.

- Sose tetszik neki, de ha ő a hülyébb, akkor írja le, hogy én dolgozom – horkantom.

- Maga lenne az ész? Mondjuk – mér végig elégedetten. -, megértem, bár biztos nem csak az ész.

- Akarsz valamire célozni, mielőtt beülsz velem, az eszemmel és azzal a mással a kocsiba? – kérdezek rá felvont szemöldökkel, mire újra felnevet.

- Csak flörtölnék. Tán bűn?

- Kai, rendes kölyök vagy, de engem ez nem hoz lázba.

- Az, hogy rendes kölyök vagyok? – kérdi felvont szemöldökkel, míg már a placcon sétálunk a kocsihoz. – Talán a rosszfiúkat kedveli, nyomozó? – kérdi fülig érő vigyorral. – Ha akarja, az is lehetek.

- Nem pontosan így értettem – vallom be, míg az orrnyergemet masszírozom, hogy nehogy olyat szóljak vissza, amit nem kéne. – Nincs bajom azzal, ki kit szeret.

- Csak? – huppan be a kocsiba, én pedig követem.

- Én a nőket szeretem.

- Olyan biztosan mondta! – csodál rá. – Talán próbálta már fiúkkal? Meglepne vele – vigyorogja, mire én inkább csak beindítom a motort, mintha nem hallottam volna semmit se. – Ugyan már, nem szégyen, maga is volt fiatal. S vad.

- Stimmel, de nem, nem próbáltam még.

- Akkor honnan tudja, hogy csak a nőket szereti? – kérdi felvont szemöldökkel. – Olyan ez, mint az evés. Ha nem kóstolja, csak nézegeti, nem ugyanaz. Az ízeket érezni kell, nem látni.

- Hát, nem tudom Kai, egyszerűen nem – tudom le ennyivel. – Talán a külsejük miatt az ízük se igen érdekel.

- Pedig – kezdi el dorombolni, mint mikor az aktot hozta fel -, vannak édes falatok is.

- Jó tudni – nyomok rá a gázra.

Minden erőmmel azon vagyok, hogy eme meleg témát eltereljem egy hidegebb mederbe. Igyekszem a családjáról kérdezni, cserébe én is mondok pár dolgot, például, hogy van egy lányom, de az anyjával él, s ritkán látom. Nehezen szedek ki belőle dolgokat, de kiderül, hogy a szülei autóbalesetben haltak meg, így a nagymamája nevelte fel. Kedves, idősasszonyka, aki otthon szeret virágokat ültetni, s mindig rengeteg csendéletet festett neki.

Mégis, ahogy meséli, nem akar a piros lámpa a fejemben kihunyni. Nem, nem azért, mert féltem a seggemet mellette, s habár nyilvánvalóan célozgatott arra, hogy kipróbálhatnám fiúkkal, gondolom vele, más miatt ég a veszélyt érzékelő égőm.

Miután kiszáll a kocsiból, akkor is ezen kattogok, s miután Johnnal beszéltem, azután is. Már megint az aktákat nézem át újra, mikor megjelenik egy nő és egy férfi, szokásos kinyalt ruhában. Felvont szemöldökkel figyelem őket, majd mikor összehív minket a főnök, rögtön tudom, miről van szó. Az FBI már ki is küldte a nekünk szánt embereit.

A vadászat megkezdődött.

 


vicii2018. 03. 09. 13:24:24#35411
Karakter: Kai
Megjegyzés: (Nyomozómnak)


 Hetekig tudnám nézni, ahogy a nyomozó semmire se jutva, sötét arccal kószál, embereket hallgat ki és próbálja kibogozni a szálakat. Szórakoztató látvány, hogy nincs elég információja és majd felrobban mérgében, hogy nem jut előre.
De minden mulatságnak véget kell vetni egyszer. Persze egy nagyobb ígéretében…
 
*
 
Küldök Ameliának egy üzenetet Calaway professzor gépéről, és alig telik bele fél óra, a lány már kopog is az ajtón, mit sem sejtve. Nem jön válasz, így hát óvatosan benyit. A kinyíló ajtólap eltakar, a falhoz lapulva várom, hogy beljebb lépjen.
- Itt vagyok, ahogy akarta, prof. Halljam, mit akar – mondja fenyegető hangon, magabiztosságot erőltetve magára. – Maga gyáva, perverz disznó, ne játszadozzon velem, mert tudja, hogy rossz vége lesz!
Lassan csukom be az ajtót, a zsindelyek pedig élesen felnyikordulnak. Amelia rémülten megpördül, mikor meglát, bizonytalanul hátralép. Becsukom az ajtót és lassan ráfordítom a kulcsot, de a zárban hagyom. Ő megpróbál magabiztosságot erőltetni magára, de ahogy megszólal, a hangja enyhén remeg.
- Ki a franc vagy te? Hol van Calaway? – rivall rám élesen, de csak halkan felkuncogok. Ettől elbizonytalanodik.
- Azért te is élvezted, hogy fojtogat, igaz? – kérdem búgó hangon, lassan közelebb lépve, Amelia pedig teljesen összezavarodik. Óvatosan hátrálni kezd, a csípője beleütközik az íróasztalba.
- Nem tudom, miről beszélsz…
- Ugyan már. Fogadok, még bíztattad is, mert láttad benne a hajlamot. Előre eltervezted, hogy zsarolni fogod? Vagy csak utólag pattant ki a fejedből a zseniális ötlet? – kérdem könnyed hangon, egyre közelebb érve, a rémült lány pedig megkerüli az asztalt. Kicsit magabiztosabbnak tűnik, miután a falap kettőnk közé áll. De ha tudná, mennyire nem jelent semmit…
- Mi a francot akarsz tőle te pszichopata? – kérdi élesen, dühös arccal, hogy ezúttal a préda szerepét kell betöltenie, nem pedig a vadászét. Nem lehet túl testhez álló neki.
- Csak játszani – vigyorodom el, majd azzal a lendülettel átvetem magam az asztalon. Felsikolt, de mindhiába, az épület kong az ürességtől. A földre taszítom, ő kapálózik, de ahogy a késem hideg pengéje a torkának nyomódik, ledermed. – Most pedig, játszani fogunk… de figyelmeztetlek, a professzor perverziója az enyémhez képest csak ártatlan kis játszadozás…
 
*
 
- Nyomozó! Shepard nyomozó! – kiáltom el magam, ahogy megpillantom kedvenc nyomozóm senkivel össze nem keverhető sziluettjét. Megáll, hátra fordul, és legnagyobb meglepetésemre nem sétál tovább.
- Azt hittem meg se áll. Rég láttam már – állok meg mellette kissé lihegve, az arcáról leolvasható keserűség pedig azt sugallja, már látta legutolsó művemet.
- Sok dolg…
- Dolga volt, értem – legyintem kis mosollyal. Az arca most nem olyan nyúzott, mint legutóbb. – Kipihentebb.
- Nem sokáig – morogja sötéten.
- Igaz? Igaz, hogy újabb gyilkosság történt? – kérdem komolyan, az arca minden rezdülését kifürkészve a válasz közben.
- Igen – feleli kurtán, majd gyanakvóan néz körbe. – Ez a jogi kar. Mit keresel itt?
- Nem nyilvánvaló? – kérdem lehalkítva a hangom. – Reméltem, ha igaz… legalább annyi jó legyen benne, hogy láthassam.
- A holttestet? – kérdi összehúzott szemöldökkel, de csak nevetve legyintek.
- Dehogy! Magát, nyomozó. Magát. – húzom negédes mosolyra a számat, az arckifejezése pedig minden pillanatot megért. Nos, úgy tűnik, a jelenlétem kezd kissé a nyomozó terhére lenni. Sebaj, lesz ez még másként is…
- Nézd, Kai, nem érek most rá csevegni – mondja sötét pillantással, én pedig csalódottan biggyesztem le a számat.
- A lelkembe tapos, nyomozó – sóhajtom színpadiasan, ő pedig csak megforgatja a szemét, majd gyors léptekkel tovább áll.
A rajzmappámat a testemhez szorítva nézem távolodó alakját. Ó nyomozó, ha csak azon múlik, elérem, hogy érdekesnek tartson.
 
*
 
Dühös vagyok, amiért mellékel és csalódott. Hovatovább unatkozom. Hogy hagyhat csak úgy figyelmen kívül? Engem? Pont engem?! Majd én teszek róla, hogy muszáj legyen figyelnie rám. Akarom őt. Akarom a figyelmét. Akarom magamnak minden porcikáját, és meg is fogom szerezni. Elképzelem, ahogy ajkai a nyakamhoz érnek, finoman, borzongatóan, majd fogai belém marnak. Akaratlanul is felnyögök, ahogy elképzelem, a vágy és a fájdalom édes keveréke végigfut a gerincemen. Kell nekem.
Éjszaka van, én pedig a csuklyámat a fejembe húzva céltalanul bolyongok az utcán. Az Egyetemhez közel kószálok. Részeg, hangos hallgatók botorkálnak szinte mindenfelé, illuminált és befolyásolható állapotban.
Megtorpanok, ahogy a távolban látom, egy kisebb csapat szétválni készül. Hangosan kurjongatnak, elköszönnek egymástól. Egyikük egyedül indul tovább, tőlem alig idősebb, magas srác. Bizonytalanul botorkál. Biztonságos távolságból követem.
Hangosan böfög, motyog valamit magában, majd körbenéz. Meglát egy sikátort, bebotorkál, hallom, ahogy az övével matat. Hangtalan léptekkel közeledek, megállok a sikátor bejáratánál, onnan nézem, ahogy a fal tövébe hugyozik. Lepisálja a cipőjét is, annyira részeg. Közömbösen nézem végig.
Nagy nehezen begombolkozik, de a sliccét már elfelejti felhúzni. Ahogy megfordul, megtorpan, fókuszálatlan szemeivel megpróbál felmérni.
- Mi a fasz…? Mit akarsz, kölyök? – kérdi lassan forgó nyelvvel, közelebb lép. – Tűz kéne? Vagy valami perverz, buzi kis kukkoló vagy? – vihog fel, miközben az ágyékába markol. – A virslim kell, kis köcsög? Esetleg megengedem, hogy leszopj, ha szépen kéred…
Felém lép, egyik kezével a vállamra támaszkodik, úgy hajol az arcomba, széles, perverz vigyorral. Vágy csillan a szemébe, a nadrágja máris dudorodik. Látens homokos lehet. Az a fajta, aki a legszebb csajra hajt, és titokban a legjobb haverjáról fantáziál. Gyáva féreg, aki nem meri felvállalni önmagát.
- Tetszel nekem… - búgom halkan, finoman a mellkasához simulva, ő pedig felkuncog. A seggembe markol, közelebb ránt, hozzám dörgöli az ágyékát. Felnyögök, majd mohón a szájára tapadok. Meglepődik, de aztán viszonozza a csókot. Ránt rajtam egyet, a hátam keményen a sikátor falának koppan. Keze kutatóan utat talál a felsőm alá, tenyere forró bőrömre simul. Sóhajtva vetem hátra a fejem, ajka a nyakamra kúszik, szenvedélyesen csókolja végig, majd finoman belém harap.
- Ez az szivi… - morogja rekedt hangon, majd erősebben mélyeszti fogait nyakam érzékeny bőrébe, én pedig magamból kikelve, hangosan nyögök fel az élvezettől. Hajába markolok, zihálva húzom magamhoz még közelebb.
- Látom, durván szereted – vigyorog a képembe, én pedig csábosan visszamosolygok rá.
- Nem is tudod, mennyire… - súgom, majd újra a szájára tapadok, a csók közben alsó ajkába harapva. Felmorran, kalandozó keze elér a nadrágomig. Ügyetlenül gombolja ki, letolja a térdemig majd erőszakkal megfordít. Egyik kezével a hátamon támaszkodik, kíméletlenül a falhoz nyom, a másik kezével a csípőmet megragadva rántja följebb. Zihálva hunyom le a szemeimet, ahogy megérzem farkát a bejáratomnál. Durván, minden finomságot mellékelve hatol belém. Kéj és fájdalom hullámzik végig a testemen. Durván kefélni kezd, én pedig imádom minden mozdulatát. Vadul szeretkezni egy idegennel egy koszos sikátorban… őrülten felizgat az egész helyzet.
Morogva, önkontrollját veszítve mozog, fájdalmasan szorítva a csípőmet, közben hangosan a fülembe zihál. Forróság árad szét bennem, kijjebb tolom a csípőmet, hogy még mélyebbre tudjon csúszni bennem. Egyre gyorsabb, egyre durvább, én pedig végre megkapom azt az impulzust, amire vártam. Felülemelkedve kábult pillanatomon feljebb rántom az alsómat, hogy az anyagba élvezzek, ne pedig a sikátor falára. Zihálva támasztom a homlokom a hideg, málló vakolatnak. Ő még mindig nem tudott elélvezni, valószínűleg túl részeg hozzá. Pár percig élvezem még, ahogy próbálkozik, majd egy szimpla mozdulattal lelököm magamról. Hanyatt vágódik a földön, bokáig letolt nadrággal és álló cerkával. Nevetséges látvány.
- Most meg mi van? – kérdi felháborodottan, én pedig elégedett mosollyal húzom be a nadrágomat és gombolom be. A nedves alsónemű egyáltalán nem zavar.
- Nyugi, csődör, folytatjuk még, csak kicsit máshogy. – mondom negédes hangon, ő pedig bárgyún elvigyorodik, talán azt hiszi, leszopni készülöm. Ruhásan ereszkedem a csípőére, ingerlően dörgölve magam álló farkához. Ajkához hajolva újra vadul megcsókolom, kezeit összefogom a feje felett a földön. Azt hiszi, valami perverz dologra készülhetek, nem ellenkezik, ellazulva élvezi a történteket. Aztán mikor megérzi a hideg pengét a torkának nyomódni, hirtelen dermed le.
- Mi a…
- Neked kicsit fájni fog, nekem viszont nagyon jó lesz… - súgom kéjesen a fülébe, majd mielőtt bármit is szólhatna, nekilátok a játéknak. A késem pengéje behatol a húsába, bal oldalon, a két bordája közé. Felnyög, sípoló hangot hallat. Levegő után kap, kiáltana, de nem tud. A tüdője kilyukadt, lassan fulladozni kezd. A torkához kap, szaporán próbál levegőhöz jutni, de a tüdője lassan összeesik. Fulladozni kezd.
Lelökne magáról, de újabb szúrás a combjába. Aztán még egy, és még sok. Végigszurkálom a karjait is, átvágom a szalagokat a csuklóiban és a bokáiban, hogy ne tudjon védekezni. Gyorsnak kell lennem, mielőtt megfullad, de így is élvezetes. Magánál van, mikor lassan, körülményesen levágom a farkát. Végül a vérveszteség végez vele.
Vérrel üzenetet mázolok a sikátor falára. „Kitalálod, ki vagyok?”
Miután kiszórakoztam magam, fogom az élettelen testrészt és halvány mosollyal az arcomon elsétálok. Néhány utcával odébb odavetem egy kóbor kutyának.
 
*
 
Másnap kora reggel elégedetten konstatálom, mikor a környéken sétálok, hogy még nem fedezték fel a hullát. Néhány patkány épp elégedetten falatozik a kihűlt testből. Elnézegetem néhány percig, majd előveszem a telefonomat és tárcsázom a segélyhívót. Veszek egy nagy levegőt, majd elővéve legkétségbeesettebb és rémültebb hangomat, hisztérikusan hadarni kezdek, mikor felveszi a diszpécser.
 
*
 
Az őrsön vagyok egy kihallgató szobában. Egy rendőr már felvette a vallomásomat. Kedves volt és törődő, próbált megnyugtatni. Én pedig a hitelesség kedvéért kisírtam neki az összes könnyem. Szomorú és megrendült arcot vágok.
A kezembe nyomnak egy műanyagpohárban némi forró kávét, majd egy kis időre magamra hagynak.
Végül kedvenc nyomozóm lép be az ajtón, nekem pedig felderül az arcom. Sötét arckifejezéssel ül le velem szemben, szintén egy pohár kávéval a kezében. Egy celofánba csomagolt szendvicset is hozott magával.
- Szia, Kai.
- Nyomozó… - sóhajtom megkönnyebbülten, ő pedig biztató mosolyt küld felém.
- Nem vagy éhes? Hoztam szendvicset.
- Köszönöm, de képtelen lennék enni. – mondom undorodva, ő pedig megértően bólint, de azért az ételt felém tolja az asztalon.
- Tudom, hogy már egyszer elmesélted az egyik kollégámnak, mi történt, de szeretném én is hallani. – mondja komolyan, a tekintetemet kutatva, én pedig nagy levegőt veszek, összeszorítom az ajkamat és bólintok. A történetem közben erősen koncentrálok, nehogy meginogjon az álcám.
- Én… az egyetemre mentem… be akartam érni az órák előtt, mert dolgom lett volna a titkárságon… Benéztem a sikátorba, és egy cipőt láttam. Nem is álltam volna meg, nem lenne ez olyan szokatlan látvány, de ahogy jobban megnéztem, az a cipő még rajta volt valakin. Ahogy beljebb mentem, megláttam a testet. Először azt hittem, talán egy hajléktalan, vagy egy nagyon részeg hallgató, de akkor… akkor… megláttam a patkányokat… és… és… - elakad a hangom, megborzongok.
- Jól van, köszönöm. Semmi baj. Mondd, megérintetted a testet?
- Nem. Eszembe sem jutott. Látszott rajta, hogy… hogy halott… - mondom elcsukló hangon, ő pedig bólint, tekintete egészen együtt érzőnek hat.
- Rendben. Azért levesszük az ujjlenyomataidat, utána pedig hazamehetsz.
- Jó. De az kicsit problémát lesz, mivel nincs ujjlenyomatom. – mondom halvány mosollyal, mire meglepetten néz rám. Felé nyújtom a kezem, tenyérrel felfelé, hogy ő is láthassa. Összeráncolt szemöldökkel fogja a kezemet az övébe, majd szemrevételezi az ujjaim hegyét.
- Még sosem láttam ilyet. – mondja meglepetten, majd kíváncsian rám néz, én pedig megvonom a vállam.
- Kicsi voltam még, mikor beletenyereltem valami tisztítószerbe, ami lemarta. Én nem emlékszem rá, anyám mesélte régebben. – mondom halk hangon, farkasszemet nézve a nyomozóval, kíváncsian várva a reakcióját. 


Eshii2018. 01. 21. 18:50:55#35355
Karakter: Elias Chase Shepard



 A képet belerakom egy otthon tartott bizonyítékgyűjtő, jól lezárható zacskóba, bár sejtem, hogy ezen se lesz ujjlenyomat, se más nyom. A helyszínelőket is kihívhatnám, de mivel bőven volt ideje mindenre, még álmodozni is, felesleges. Csak feltúrnának mindent, tudnának mindent, a pofám szakadna le. Így is. Hogy mert a kis görcs idejönni. Hogy volt pofája…

Inkább letusolok, a lapjaimat gondolom át. Mit akarhat? Miért én? Miért most? Talán beszéltem vele, nem is egyszer? Nem tudom a válaszokat, s emiatt egy csomó lap a képzeletbeli asztalomon marad, lefordítva. Ki kell várnom, ami most cseppet sincs a kedvemre. Odabent őrültekháza van, nem fogom bírni idegekkel…

Nem tudom hogy sikerül aludnom, talán az altató és a tequila keveréke üti ki a gondolataimat annyira, hogy kuss legyen, s pihenhessek. Ettől függetlenül, nem kelek se jó kedvvel, se kipihenten reggel. Épp reggelit készítek, mikor megcsörren a telefonom, hogy induljak a kapitányságra, mert már megint van valami. A kérdésemre, miszerint ki halt meg, a válasz egy egyszerű senki a válasz, így nem is igen értem miért rendelnek be a szabadnapomon. Nincs hulla, akkor én minek kellek? Nem mintha zavarna, így nyugodtan bevihetem a rajzot egy elemzésre… egy csokor virággal és bonbonnal. Nem fog szegény nyomelemző kisasszony a semmiért hallgatni nekem róla. Csak ennyi elég legyen…

 ×××

Kérdések. Csak kérdések, de válaszok sehol se. Ugyan az plakátozta ki az egyetemet, mint aki gyilkolt? Ha igen, miért? Ha nem, miért? Miért kellett az e-mail is? Mintha az egyetem falain belül nem menne gyorsan a hír, vagy nem lenne már mindenkinek okostelefonja egy gyors fotóra. Milyen indok vezérelte, mit akart ezzel elérni? Talán üzenni kívánt vele? Mit? Kétlem, hogy bármelyik másik egyetemen kevesebb affér lenne… bár, érthető a nagy felháborodás és számonkérés. Míg nem dörgölik az ember orra alá a félrelépéseket és a helyzetkihasználásokat, nem törődik velük senki. Annyira tipikusan emberi helyzet ez.

Az egyetem mindig is magának intézett sok dolgot, példának okáért minden erőszak és viszony legtöbbször az ő rendszerükbe került csak be, s ők szabtak ki büntetést. Minket csak igen komoly helyzethez hívtak. Ez talán az? Magam sem tudom. S mivel más se, se azt, hogy köthető e a gyilkossághoz, természetesen nekem is körbe kell szaglásznom. Így még a nyomelemző Lyanna se halad az én extrámmal.

Minél hamarabb végzem itt, annál hamarabb húzhatok haza. Aludnom kéne, s habár a tudat, hogy bármikor újra bejöhet a görcs a házamba, s átvághatja a nyakamat a tudatom alatt kísért. Minden lépésemnél.

Ahogy befordulok a folyosóra, meglátok a távolban egy alakot, aki úgy tűnik, rajzol. Közeledve hamar világossá válik számomra, hogy ismerős alak ez, nem másé, mint a pimasz Kaié. Miért van ez itt, már megint? Mindig összefutok vele, mintha vágyná a társaságomat. Én kifejezetten jól megvagyok nélküle, ha a korkülönbség nem lenne elég, a világunk is teljesen más. A rendőr újoncokkal is jobban kijövök, mint vele, pedig ez aztán nagy szó. Mondjuk, tudok vele beszélni, de feszélyez benne valami, valami, amit nem tudok megnevezni. Ez is csak egy újabb nyomorult kérdés a kérdéslistámon, válasz nélkül. Bosszantó. Bosszantó kis görcs.

- Nyomozó, maga mindig olyan derűs, öröm látni – szól oda nekem, míg felpillant rám egy pillanatra. Elhúzom a számat, ha ironizálni próbál, vagy szarkasztikus módon tudtomra adni, hogy pocsékul festek, nos, nem kérek belőle. Ma nem.

- Szoktam én is tükörbe nézni, köszönöm – tudom le ennyivel, majd kiszemelek egy szimpatikus fotelt, amibe kényelmesen elhelyezkedem. Ha ezek után egy egyetemista nyekereg nekem kemény napjairól, közlöm vele, hogy a folyosóikon lévő kanapé kényelmesebb, mint az irodai székem. Most azonban inkább Kait nézem, ahogy rajzol. Nem nagyon érdekli a figyelem, magabiztosan húzza a vonalakat, majd mikor végez, gondosan lerakja maga mellé a kanapéra a rajzkellékeit, s úgy néz a szemeimbe.

- Gondolom nem egy szívélyes bájcsevej reményében keresett meg – jegyzi meg kuncogva, mire majdnem elmosolyodok. Bájcsevej? Tudok én még olyat? Ha igen, hány feles után?

- Ráhibáztál – felelem. Nem teszem hozzá, hogy csak belebotlottam, nem kerestem én. – Szeretném, ha elmondanád amit tudsz a legutóbbi csínytevésről – szegezem neki a kérdést, mire elmosolyodik. Betudhatnám ezt mindennek, de nem kéne arra biztatnia, hogy figyeljek rá. Minden mozdulatára.

- Előfordulhat, hogy szolgálhatok némi információval, de az is megeshet, hogy nem – incselkedik velem egy vállvonással fűszerezve. Nincs időm erre, bassza meg. Lehet ő unatkozó ’ művész ’ egyetemista, de én dolgozó felnőtt vagyok. Elég sok szarral a nyakamban.

- Ha nem tudsz semmit, közöld kérlek. Máskülönben előállítalak a nyomozás hátráltatása miatt, ha visszatartod az információkat – közlöm vele kerek perec, mire ő felkuncog.

- Mondták már magának, hogy sokkal vonzóbb, mikor sarokba akar szorítani valakit? – búgja a kérdést, majd kacsint rám félreérthetetlenül. A gyomrom bukfencezik egyet s megköszöni, hogy nem reggeliztem. Felfordul tőle, de nem az undortól, hanem a döbbenet okozta sokktól. Ez mi a szent szar volt? Jártam már meleg bárban, közölték már velem, hogy bilincseljem meg őket, de az teljesen más volt.

- Ne próbálj hárítani, válaszolj – mordulom a parancsot, mire ő csak még jobban élvezi a helyzetet.  

- Előfordulhat, hogy ismerem a személyt, aki kitapétázta a kampuszt azokkal a kompromittáló képekkel. Mi a terve az illetővel, ha megtudja a kilétét? – szegezi nekem a kérdést jó pár fokkal komolyabban, mire én gondolkodni kezdek. Itt ez a kérdés, amire tudok választ adni… azt hiszem.  

- Nos, ez egy nagyon összetett kérdés. Körül akarom vizsgálni a dolgot, megtudni, mi volt az indíték, miért pont most történt. De én nem foglalkozom ilyen pitiáner ügyekkel – tudom le egy vállrándítással, s eközben beugrik, hogy rá kéne gyújtani. Automatikusan nyúlnék is érte, de szembe jut, hogy biztos nem értékelnék az esetleges füstjelzők, vagy a portások. Mindegy is, kibírom.

- Lehetek akár diszkrét is - folytatom. -  Ha úgy látom, nincs kihatással az ügyemre, titokban fogom tartani a nevét. De ha esetleg mégis kiderül, az érintettek megtehetik a feljelentést.

- Mit szólna, ha kötnénk egy kis egyezséget? – érdeklődik, mire érdeklődve nézek rá.

- Először halljam a feltételeket – közlöm vele karba tett kézzel, ő pedig csak pimaszul villogtatja rám fogait mosolyra húzott ajkai keretében.

- Van egy nagy előnye annak, hogy a háttérbe húzódva élem az életemet. Nagyon sok mindent hallok és látok. Hajlandó vagyok ezt a tudást átadni önnek, némi feltétellel… - kezd bele egyre nagyobb habozással.

- Halljam – biztatom nem túl lelkesen, de ez sose tartozott az előnyeim közé. Vagy köp, vagy én ások, de az utóbbiért dupla megtorlás jár. Bányászi ráhatás.

- Titokban tartja a nevemet és nem használja fel ellenem az információkat. És aktot ül nekem, hogy lerajzolhassam – böki ki végül, míg úgy kezd el méregetni, mint valami húsdarabot. Itt volt az a kutya elásva. Azt akarom hinni, hogy csak poénkodik, az agyamat húzza, mint eddig, de van a tekintetében valami, ami csak döngeti a racionális kapumat, miszerint ne is reménykedjek.

- Csak viccelsz, ugye? – kérdezek azért rá habozva, a nyakkendőmet igazgatva, mert elég nagy gombóc keletkezett a torkomban. Mi a fene ez… mit flörtöl ez a kölyök itt velem. Nyomozok. Ne erre izguljon már fel, legyen oly szíves.

- Úgy ismer, mint aki annyit viccelődne egy ilyen kérdésben? – válaszol egy kérdéssel, mire én egy pillanatra elképzelem a helyzetet. Meg a nagy büdös francokat fogok én itt egy szál farokban ücsörögni, rózsával a számban. Felejtse el. Az infó viszont jól jönne, bármi is az…

- És mi garantálja, hogy hasznosak lesznek az információid? – szegezem neki a jogos s logikus kérdést.

- Hogy lássa, kivel van dolga, adok egy kis előleget –jegyzi meg nagy kegyesen, majd rajzeszközeit felkapva áll fel s lép oda hozzám, majd hajol oly annyira közel az arcomhoz, hogy megérzem a fiatalos illatát. – Amelia Arlar. Egy kis házkutatás nem ártana nála – kacsint rám, majd félreérthetetlenül a számra terelődik a tekintete. Csak merj közelebb hajolni, lemarom a pofádat… Tuti engem vennének elő érte, és a köcsög buzi jelzőt is megkapnám az őrsön. Na nem. Inkább hátrébb hajolok, nehogy az eddig nehezen összekapart karrieremet megint kivághassam miatta a kukába.

Szerencsére Kai megelégszik ennyi hecceléssel, felegyenesedik, majd mint aki jól végezte a dolgát, elindul.

- Fontolja meg az ajánlatom! – kiáltja még oda nekem egy integetéssel.

- Meg a faszt – morgom, s nem törődve előző aggályaimmal, előszedem a cigimet, és rágyújtok. Mondanám, hogy bezzeg az én időmben, de kutya helyen nőttem fel. Bár, legalább egy férfi se hajtott rám. Mindegy is, miután a cigi már a számban, előveszem a noteszomat és felírom a nevet, amit Kai mondott.

Amelia Arlar.

Ő lesz az egyik nyom a sok másik közül. Egyelőre.

×××

Két napig az őrsön gubbasztok, az ottani pihenőszobát használom alváshoz is. Csak ruháért ugrok haza, s boldogan konstatálom, hogy nincs új rajz az asztalomon. Remek. A nyomokon csüngök, bár javarészt nem vezetnek sehova se.  Lyanna közölte velem, hogy semmi nyom nincs az általam leadott abszurd rajzon, bár ettől függetlenül megkérem, hogy nézze meg mind a papír, mind a rajzhoz használt grafit, tus vagy tudom is én minek a lehetséges származási helyét. A kérdés már csak az, hogy mikor derül ki a fű alatti mesterkedésem, s mikor hívat a főnök az üvegkalitkájába számonkérésre.

Addig is inkább a nyomokkal, vagy azoknak hiányával vagyok elfoglalva. Az e-mailek az egyetem könyvtárának egyik gépéről jöttek, egy vendégek által használható felületről. A dékán állítása szerint ezt az újoncok használják, míg sajátot nem kapnak, de sokan, ha elfelejtik a jelszavukat vagy felhasználói nevüket, ugyan úgy használatba veszik a könyvtárba kiragasztott kód párost. A képeket egy félreeső helyen nyomtatták, a tanári részlegen, amire érdekes módon egy kamera sincs ráállva. A felvételeken nagyon ritkán látni egy sötét ruhába burkolózott alakot, ahogy az egyetemen kóborul éjszaka, de annyira ismerheti már a járást, hogy tudja, mikor s merre kell néznie vagy állnia, hogy végképp ne lehessen azonosítani.

Kérek egy lehetséges számítást arra, milyen magas lehet. Ez nem zár ki senkit és semmit, de több mint a semmi. Mivel nem tudni, hogy ez az utóbbi, vér nélküli művelet – legalábbis ami házakon belül történt az afférok miatt már nem teljesen ugyan abba a kategóriába tartozik – mennyire és hogyan kötődik a gyilkosságokhoz, külön kezeljük a két ügyet. Én nem így látom, ahogy sikerült rá egyet aludnom, beláttam, hogy az összes eddigi gyilkosság egyfajta sajátos igazságszolgáltatás volt… talán eme kiplakátozás is azt a célt szolgálta, hogy illusztrálja, hogy hány embert tudna még megölni a bűnei miatt csupán eme egy helyen. Én viszont nem nagyon hangoztattam eme véleményemet, egyszer megtettem, lehurrogtak, innentől nem voltam hajlandó a többiekkel foglalkozni.

Az eset utáni harmadik napon jutok el odáig a társammal, hogy utána nézzünk Kai súgásának. John addig noszogat, míg ki nem bököm, hogy tőle van, és hogy cserébe le akar rajzolni egy szál farokban. Szerencse, hogy én vezetek, úgy vonyít mellettem, hogy tuti nekimennénk valaminek, vagy rosszabb esetben valakinek. Cseszegethet vele, s tudja jól, mert úgyse érdekel, így miután visszanyeri a lélegzetét, visszatérünk az ötleteléshez. Kérdések, lehetséges válaszok, majd mikor megérkezünk Ameliához, munkának látunk. Érezzük, hogy valami nem stimmel, de ez alapján senki nem ad házkutatási engedélyt. Róla nem volt egy kép se kint, mivel az összest végignéztem, de lehet mert már talán túl volt egy viszonyon?

Az egyetem felé tartunk már az albérletben lefolytatott beszélgetés után, csendben.

- Lehet meg kéne a farkadat annak a kölyöknek mutatnod, hogy tudjuk, mi a fene van.

- Kussolsz - közlöm Johnnal, mire ő újra felnyerít, én pedig szívesen nekivezetném a kocsit egy oszlopnak, hogy az anyósülésen ülő tuti beledögöljön.

Ekkor azonban beugrik valami, valami zseniális kiskapu, aminek hatására érzem, hogy a gatyám a helyemen maradhat.

- John – szólok oda neki, aki a komoly hangnemre, s a lelkesedéstől csillogó szemeimre abbahagyja a zebrás röhögést -, hívd fel a technikus pasit. Tudtommal az összes e-mailt berendeltük az egyetemtől, nem?

- De, azt hiszem… - méreget értetlenül.

- Akkor a professzorokét is, nem? – érdeklődöm. – Nézze át azokét, akik Ameliát tanítják. Szedje elő a kitörölteket is.

Már a dékánnal beszélünk, mikor Johnt felhívja a technikus, hogy beszámoljon arról, miket talált. Míg ő a folyosóra vonul, én tovább beszélek a férfival arról, hogy eddig hány diák és professzor lett ideiglenesen távol tartva az egyetemtől, s mikor lesz hajlandó az anyagukat, az összest, átadni.

- Oké – lép be John, érezhetően más hangulatban. – Mikor akart nekünk beszélni a Calawayt érintő tavalyi ügyről és a zsarolásról?

×××

Már talán egy hét is eltelik, újra hazajárok, de semmiféle nyomozással kapcsolatos dolgot nem viszek haza. A régi megoldatlan aktáim, amiket elő-előveszek még, azok a széfemben vannak. Ha az egyetemi üggyel nem is haladtunk eget rengetően, mellék szállak akadtak bőven. Azóta se történt új gyilkosság, ami meglep. Mintha a gyilkos várna valamire… de mire? Eddig olyan lelkesen iktatta ki önkényesen a bűnösöket, ha a képekkel is igazságot kívánt szolgáltatni, úgy tűnt volt, akit kihagyott, mint Amalia és Calaway professzor viszonyát.

Épp a kasszánál állok s a megvett vacsoránakvalót pakolom a papírzacskóba, mikor megcsörren a telefonom. Úgy vagyok vele, hogy majd visszahívom, de amint elhalkul, újra csörögni kezd. Morogva szedem hát elő a zsebemből, hogy felvegyem.

- A fenébe is Elias – morog a telefonba John. – Az a szemét kinyírta Amaliát.

- Mi? Várj… várj, a boltban vagyok – kezdek el sietősen mindent a papírzacskóba dobálni, nem érdekel már a katonás sorrend se.

- Akkor húzzál gyorsan az egyetemhez. Most indulok, de állítólag brutális.

Sietek a kocsimhoz, bevágom hátra a zacskókat, majd nyomok is a gázra. Fél szemmel nézek az órára. Délután van. Eddig mindig éjszaka gyilkolt, mi a fene történt? Ennyire merész lenne? Végig ezen kattogok, meg azon, hogy állítólag nagyon brutális. Mindegyik gyilkosság szörnyű, de hogy brutális legyen…

John már a parkolóban vár, de alig szól valamit azon kívül, hogy a testhez kísér. Egyre értetlenebbül állok a helyzet előtt, mert az egyetem egyik épületébe kísér, oda, ahova Amalia járt. Nem ismerem őt úgy, mint a tenyeremet, de nekem is furcsa, hogy ennyire csendben van, s nem kattog a részleteken. Nem is értem miért, egészen addig, míg be nem lépünk a tanárok irodájához vezető folyosóra. A szívem egyre jobban zakatol, tudom, hogy itt van Calaway irodája is, s mindenki onnan jön ki meg be. John csak egy darabig jön velem, utána int a fejével, hogy menjek csak tovább. Nem kérdezek semmit, csak lépdelek az ajtóhoz, ahol már megcsap a vér jellegzetes illata.

A lány meztelenül lóg a lámpára erősített kötélen, elvágott nyakkal, a saját vérében fürödve. Mégis, a mellkasáról letörölt két szó adja meg a kegyelemdöfést: Fojtogass apuci. Újra s újra végigfuttatom a tekintetemet rajta, próbálom feldolgozni, megemészteni, de ahogy nézem, úgy tűnik fel egyre több dolog. A levágott mellbimbók, a betömött száj, a még mindig nyitva lévő szemei…

- Ez a szemét felakasztotta, s míg fulladozott, elvágta a nyakát – lép be mellém John.

- Utána pedig itt állt – folytatom a gondolatmenetét. – Itt állt, s nézte, ahogy kivérzik, majd letörölte az üzenetet a lányon.

- El akarom kapni, Elias… a szart is kiverni belőle.

- Tudod, eddig nem hatott meg úgy a férfiak halála – susogom halkan neki oda, mire ő rám villantja szemeit.

- Azok mocskos disznók voltak…

- Miért, ez a lány pedig zsarolta a professzorát a jobb jegyért – jegyzem meg, míg zsebre vágom a kezeimet. – Kik vagyunk mi, hogy bárki felett ítélkezzünk?

- A picsába is, Shepard nyomozó vagy, jogod van rá.

- Nem, jogom nincs, John – indulok kifelé az irodából, hogy több helye legyen a helyszínelőknek -, csak lehetőségem.

Felfordult a gyomrom odabent a tömény vér, halál és félelem szagától. Ez a lány retteget, sőt, könyöröghetett is az életéért… az a görcs pedig végig nézte a halálát, s biztos elégedett volt. Újabb mocsokkal kevesebb, ezt gondoltad, ugye? Nem volt szent a lány, de ez túlzás. Minden túlzás. Megölni valakit a saját erkölcseink miatt, borzasztó.

- Nyomozó! Shepard nyomozó!

Megállok a szólongatásra, ami igaz messzebbről, de elég hangosan érkezik. oldalra fordulok, ahol Kai siet felém, oldalán egy hatalmas rajzmappával.

- Azt hittem meg se áll. Rég láttam, nagyon rág – ér elém.

- Sok dolg…

- Dolga volt, értem – vág a szavamba, míg enyhe élvezettel az arcán méreget. – Kipihentebb.

- Nem sokáig – felelem.

- Igaz? Igaz, hogy újabb gyilkosság történt? – vált át komolyabb arcra.

- Igen – vonom össze szemöldökömet, míg őt méregetem. – Ez a jogi kar. Mit keresel itt?

- Nem nyilvánvaló? - kérdi halkabban, engem méregetve. – Reméltem, ha igaz… legalább annyi jó legyen benne, hogy láthassam.

- A holttestet? – kérdezek vissza homlokráncolva.

- Dehogy! – vágja rá, egyet lazán intve. – Magát, nyomozó. Magát.

Mi a… Miért akarna engem látni? Remélem nincs tényleg apakomplexusa, se mása, s az aktot se hozza fel, mert nem vagyok humoros kedvemben. Tényleg nem.


vicii2017. 12. 27. 14:44:44#35320
Karakter: Kai
Megjegyzés: (Nyomozómnak)


 - Nyomozó, már kezdem azt hinni, hogy a sors hoz minket mindig össze – csillan fel a szemem, ahogy kilépek az ajtón. A férfi egy szál cigarettával a kezében az egyetem lépcsőjén ül, láthatóan igencsak elmerengve, de hangomra felém fordulnak azok a csodás, sötét szemek.
- Inkább az élet. Hogy vagy? – kérdi végigmérve, nagyot szívva a cigijéből.
- Jól, köszönöm – mosolygok rá, miközben leülök mellé a hideg lépcsőfokra. – És maga? Elég fáradtnak tűnik – mondom elnyűtt arcát nézve, a sötét karikákat a szemei alatt. De még így is feltűnően jóképű.
- Melyik nyomozó nem az? – kérdi szórakozottan, újabb slukkot szívva. – Amelyik nem dolgozik jól, esetleg.
- S hogy halad a nyomozás? – kérdem érdeklődve, mire sötéten pillant rám, láthatóan nem tetszik neki a kérdezősködésem.
- Haladgat. Sajnos ez egy lassú folyamat. Figyelembe kell venni mindent, nem szeretek ártatlanokat lecsukni – sóhajt fel gondterhelten, nekem pedig felszalad a szemöldököm.
- Megesett már? – kérdem megvillanó szemekkel. Egy sötét folt a múltból, egy ártatlanul lecsukott ember az ő hibájából… élvezettel fordítanám ellene.
- Aki azt mondja, hogy csak bűnöst csukott le, az hazudik – mondja sötét arccal. – Legalábbis én ezt vallom. Sajnos nem vagyunk tévedhetetlenek, s mindig van egy okosabb bűnöző nálunk.
- Ez nem vetít túl jó fényt a rendőrségre – kuncogok fel. – Bár, ilyen lelkes nyomozókkal, mint maga, az a pár szerencsétlen belefér a statisztikába, nem? – kérdem mosolyogva. Mit számít a pár szerencsétlen, aki az ártatlanságát hangoztatva, nyomorultul rohad meg egy cellában, vagy akasztja fel magát… ugyebár?
- Ezt mindenki maga dönti el – zárja le végül a beszélgetést, miközben elnyomja a cigijét a lépcsőn. – S mi járatban erre?
- Lyukasórám van, gondoltam átmegyek egy közeli kávézóba, rajzolok s összemaszatolom a lapokat kávéval. Vagy süteménnyel – vonom meg a vállam, mindkettő jól hangzik. Az pedig még jobb lenne, ha kicsit faggathatnám közben. – Nincs kedve csatlakozni?
- Nem vagyok édesszájú – hárít, de tovább erősködöm.
- Van kávé. Meg remek az omlettjük – érvelek tovább.
- Milyen kávézó ez? – kérdi összevont szemöldökkel, és én már most tudom, hogy nyert ügyem van.
- Diák kávézó. Na? – kérdem vigyorogva, de még mindig tovább adja a nehezen kaphatót. Imádom, ha valamiért meg kell küzdeni… hehe…
- Nem hiszem, hogy ráérek.
- Nem hiszi, vagy nem akarja? – kérdem mosolyogva, mire rám néz, sötét szemeiben valami fura csillanást látok. Csak nem felkeltettem az érdeklődését? Talán gyanakszik, vagy valami más járhat a fejében?
- Lehet egy kávé belefér – sóhajt végül megadóan, én pedig elégedetten mosolyodom el. – Úgyis jeleznek, ha van valami.
- Beírhatja a csinos jegyzetfüzetébe, hogy épp kihallgatott valakit – javaslom a zsebében meghúzódó kis füzetre bökve. – Így nem bukik le, hogy munkaidőben kávézgatott.
- Egy nyomozó legjobb barátja a kávé, anélkül halott lennék – nyugtázza, miközben feltápászkodik, és lassan elindulunk a kis kávézó felé.
 Ezt egy egyetemista is elmondhatja ám magáról! Hallotta már mekkora a stressz szintünk? Mint egy elmegyógyintézetben kezeltnek az 1850-es években – dobok fel egy érdekes statisztikát, amit nemrég hallottam. Érdekes adat, bár nem hiszem, hogy egy vizsga olyan ijesztő lenne, mint a lobotómia lehetősége.
- Inkább mutasd az utat ahhoz a diák kávézóhoz, s együnk valamit. Az majd csökkenti az 1900-as évek bélire – sandít rám, kezeit zsebre dugva, én pedig mosolyogva mutatom az utat.
Helyet foglalunk egy félreeső sarokban, ő kávét és omlettet rendel, én csak egy csésze fekete kávét kortyolgatok. Beszélgetni kezdtünk, faggat, én pedig perverz kis játékot űzök belőle, hogy tudhatok meg róla minél többet. Látom rajta, hogy kényelmetlenül érinti, ahogy egyre több apró kis információ morzsát sikerül kicsikarnom belőle. Közben grafittal portrét készítek róla, próbálom megragadni, ahogy elmélkedve kifelé bámul az ablakon. Igazán jó arca van ehhez.
- Nagyon modellalkata van. Mondták már? – kérdem felpillantva a rajzomból, mire keserű mosolyra kunkorodik a szája.
- Oh, hallaná ezt az ex-nejem…
- Elvált? – kérdem rögtön, mire megrándul az arca. Legszívesebben felnevetnék rajta, olyan bűbájos… próbálja takargatni magát, óvni a kis magánéletét, aztán valahogy mégis rés keletkezik a pajzson.
- Ahogy a legtöbb rendőr. Nem bírják az asszonyok, ha nincs otthon az ember, vagy ha igen, akkor megoldatlan ügyeket böngész – meséli végül, betermelve az omlett maradékát.
- Értem, értem… tényleg komolyan veszi a munkáját és mások nyomorát – konstatálom, majd néhány utolsó simítás, finomítom az árnyékolást…
- Ki, ha nem én? – kérdi szórakozottan, lehajtva a maradék kávét is, majd a pincérnek int. – Elnézést, fizetnék!
- Hogy ízlett az omlett? – kérdem könnyedén, ő pedig már készülődni is kezd, hogy minél hamarabb leléphessen.
- Egészen kellemes volt. A kávé is.
- Ugye – mosolygok rá szélesen, miközben megjelenik a pincér. A nyomozó rendezi a számlát, majd feláll, indulni készül. – Megnézi a képet? – kérdem még utoljára, letéve a ceruzát, de csak a fejét ingatja.
- Elég reggelente látnom a képemet a tükörbe, kölyök – hárít fanyarúan, én pedig felkuncogok. – Vigyázz magadra.
- Én? Mindig – mosolygok rá melegen, majd köszön s távozik. Mosolyogva nézem az ablakon keresztül távolodó alakját, majd a rajzomra pillantok. Kell nekem.
 
*
 
Gyerekjáték feltörni a zárat. Kicsit meglep, hogy nincs riasztó, tekintve a munkájára. Pedig biztosan akadnak haragosai bőven, akik szívesen megfojtanák álmában.
Ahogy belépek a kis nappaliba, szórakozottan húzom végig a kezem a bútorokon, magamba szívom a ház atmoszféráját. Spártai berendezés, kevés holmi, kisebb rendetlenség. Láthatóan alváson kívül nem sok időt tölt itt.
A konyhába lépve véletlenszerűen kinyitok néhány szekrényt, de egy majdnem üres müzlis dobozon és néhány konzerven kívül nem sok mindent találok. A hűtő sem tartogat több meglepetést. Elfintorodom egy régen lejárt maradék láttán, valami gyorskaja lehetett egykor.
A fürdőbe lépve mosolyogva nyitom ki a gyógyszeres szekrényt, hogy végignézzem, miken is él a mi kedves nyomozónk, de legnagyobb sajnálatomra semmi érdekeset nem találok. Egy kis enyhe nyugtató, altató, amiből alig hiányzik, vérnyomásgyógyszer, az ő korában mind normális. Viszont a piperéi annál inkább felkeltik az érdeklődésemet. Márkás mind, a kölnijének pedig elképesztően jó illata van. Szinte felizgulok tőle, ahogy elaléltan nagyot szippantok az üvegből. Imádom rajta ezt az illatot…
Kéjesen lépek a hálószobába, a ház legintimebb helyére. A szekrényben szépen rendezetten lógnak az ingek különféle árnyalatokban, ugyanaz a fazon. Nyakkendője is akad bőven, egészen ízlésesek. Találok egy régi lemezjátszót és néhány bakelitlemezt, egész szép kis gyűjtemény. Régies ízlésre vall, de elegáns, meg kell hagyni. A polcokon alig van valami személyes, leszámítva egy fényképet. Ő van rajta és egy kislány, 14 év körüli lehet. Vidámparkban készülhetett, a háttérben óriáskerék magasodik. A lány szélesen vigyorogva vattacukrot majszol, Shepard nyomozó pedig atyáskodóan a haját borzolja. Elbűvölő kép, szinte már szívmelengető.
Azt mondta elvált, de ezek szerint egy porontyuk van a házasságból. És a nyomozó eléggé kötődhet hozzá, ha így őrizgeti ezt a képet. Hmm, ebből a későbbiekben hasznot húzhatok.
Ocsmány ötletek kúsznak elő agyam legsötétebb zugaiból, én pedig ledőlök az összetúrt ágynemű közé, amin még mindig érezni az ő illatát. Eszelős vigyorral nézem a képen a kislányt.
- Nemsokára neked is jut majd szerep, drága…
Felkuncogok, nagyot sóhajtok, majd kikelek az ágyból, a képet gondosan visszahelyezem a helyére. Visszalépek a nappaliba, a rajzos mappámat az ajtóban, a falnak támasztva hagytam. Felkapom, besétálok a hálóba, és törökülésben helyet foglalok a földön. Előveszek egy tiszta, fehér lapot, a ceruzámat, majd behunyt szemekkel elképzelem, hogy is fogom megölni.
Itt fog sor kerülni rá, a hálószobájában. Talán álmában támadom meg, le kell szedálnom, mert nem bírnék vele. Sokkal nagyobb és erősebb nálam, és biztosan nem bénul le életveszélyes helyzetekben. Tiszta fejjel gondolkodik, bármekkora is legyen a baj, ez egyértelmű. A munkájából fakadó ártalom lehet.
Miután elkábítottam, összekötözöm a kezeit, és lassan, élvezettel kezdem vagdosni. Elvagdosom a karjában és a combjában lévő inakat, majd egyre mélyebbre és mélyebbre vágok, és mielőtt még elvérezne, felnyitom a hasfalát…
Széles vigyor kúszik ajkamra, szinte érzem a forró vér émelyítően édes illatát. Rajzolni kezdek, precízen, minden részletre kiterjedően.
Majd munkám befejeztével kis üzenetet firkantok a lap aljára, a művet gondosan elhelyezem az étkezőasztalon, hogy biztosan ez legyen az első dolog, amivel találkozni fog. Majd észrevétlenül távozok.
 
*
 
Éjszaka lopózok be az egyetemre. Ismerem már a járást, könnyű betörni. Ahogy sétálok végig a folyosókon, a lépteim visszhangoznak a falakról. A síri csend megborzongat, a régi épület magasztossága pedig magával ragad. Perverz elégtétellel tölt el, ahogy a kinyomtatott fényképeket a legkülönbözőbb helyekre kiragasztgatom. Diákok és professzorok vannak rajtuk félreérthetetlen helyzetekben. Lesifotók, amiket magam készítettem az elmúlt szemeszter folyamán, gondosan gyűjtögettem, hogy aztán megvárva a megfelelő napot hatalmas botrányt robbanthassak ki. Miután elfogytak a szórólapok, betörök a könyvtárba is. Helyet foglalva az egyik nyilvános gépnél előveszem a pendriveomat és köremailt küldök a képekkel mindenkinek, hogy véletlenül se maradjon ki senki a szórásból. Alig várom, hogy holnap láthassam a képüket…
 
*
 
Másnap elégedetten szemlélem a művem. Az egyetem teljesen felbolydult, hatalmas a felháborodás. A diákok nagy többsége kárörvend, az a néhány, aki bele lett keverve megszégyenülve távozik. A dékán persze rögtön hívja a rendőrséget, összeül a vezetőség, felfüggesztik a tanárok és diákok azon részét, akik érintettek a dologban. Belső vizsgálatot indítanak és mivel valaki feltöltötte a képeket egy nyilvános fórumra, kénytelen bevonni a rendőrséget is. A tanári kar csaknem harmada létesített szexuális viszonyt a diákokkal…
Az órák beláthatatlan ideig elmaradnak.
A főépületben verek tanyát az egyik félreeső kanapén. Csend van és béke, csak néhány ember lézeng. A vázlatfüzetembe firkálgatok grafittal, próbálom papírra vetni az ódon épület magasztos báját, a gyönyörű boltívet a bejárat előtt, a márvány főtartóoszlopot. Bár az épületet nemrég felújították, igyekeztek megőrizni az eredeti formatervezést.
Távolról meghallom a kongó lépteket, az indokolatlanul hosszú folyosón pedig lassan körvonalazódik egy morózus alak. Elmosolyodva vázolom fel alakját, akár egy baljós, sötét árny.
A nyomozó egyértelműen felém tart, majd pár lépéssel előttem megáll, zsebre tett kezekkel, bosszús arccal, a megszokott sötét karikákkal a szemei alatt.
- Nyomozó, maga mindig olyan derűs, öröm látni. – pillantok fel rá a füzetemből huncut mosollyal, az említett pedig elhúzza a száját szarkasztikus megjegyzésemre.
- Szoktam én is tükörbe nézni, köszönöm. – kényelmes mozdulatokkal leül a velem szemben lévő fotelbe, felkönyököl a karfára és úgy figyel tovább, alaposan tanulmányozva az arcomat. Fesztelenül fejezem be a képet, élvezve a nem várt figyelmet, majd a füzetet lefektetem magam mellé a kanapéra. Hátradőlve nézek a sötét szemekbe, hosszú másodpercekig állva a pillantását.
- Gondolom nem egy szívélyes bájcsevej reményében keresett meg. – kuncogok fel, mire kissé ellágyul az arca.
- Ráhibáztál. Szeretném ha elmondanád amit tudsz a legutóbbi csínytevésről. – vág bele a közepébe rögtön, kertelés nélkül, én pedig széles mosolyra húzom a szám. Szeretem, hogy így a közepébe vág és nem köntörfalaz. Viszont érdekes, hogy rögtön így nekem szegezi a kérdést, kissé nyugtalanít.
- Előfordulhat, hogy szolgálhatok némi információval, de az is megeshet, hogy nem. – vonom meg a vállam könnyedén, érdektelenül, a szemem sarkából figyelve a reakcióját. A szemöldökét összébb húzza, a szája sarka bosszúsan megremeg, de próbálja leplezni nemtetszését.
- Ha nem tudsz semmit, közöld kérlek. Máskülönben előállítalak a nyomozás hátráltatása miatt, ha visszatartod az információkat – mondja kissé fenyegető hangon, én pedig felkuncogok.
- Mondták már magának, hogy sokkal vonzóbb, mikor sarokba akar szorítani valakit? – kacsintok rá pajzánul, mire meglepetten kerekednek nagyra a szemei. Láthatóan nem sokszor kap bókot férfiaktól, így még sokkal jobban élvezem, hogy zavarba hozhatom. Próbál hideg és távolságtartó maradni, nem sok sikerrel. Lassan hullik le a pajzsa, én pedig minden egyes szilánkot a saját két kezemmel fejtek le róla.
- Ne próbálj hárítani, válaszolj – parancsol rám erélyesebben, én pedig beharapom az alsó ajkam, úgy vizsgálom az arcát. Vajon gyanítja, hogy én voltam? Van esetleg bizonyítéka? Nem, azt nem hiszem, mindig tiszta munkát végzek. Inkább csak amolyan megérzés lehet a részéről.
Ha tagadok, vajon mit fog reagálni? Valószínűleg eloldalog, de a gyanakvását nem fogom elásni.
És ha esetleg szembesítem az igazsággal? Ó, az sokkal murisabb lenne…
- Előfordulhat, hogy ismerem a személyt, aki kitapétázta a kampuszt azokkal a kompromittáló képekkel. Mi a terve az illetővel, ha megtudja a kilétét? – kérdem felvont szemöldökkel, őszinte kíváncsisággal. Nem válaszol rögtön, hezitál, láthatóan alaposan átgondolja a választ.
- Nos, ez egy nagyon összetett kérdés. Körül akarom vizsgálni a dolgot, megtudni, mi volt az indíték, miért pont most történt. De én nem foglalkozom ilyen pitiáner ügyekkel – vonja meg a vállát, lazán hátradőlve. A kabátja belső zsebében kezd kotorászni, talán a cigije után, de aztán mégis leengedi a kezét. – Lehetek akár diszkrét is. Ha úgy látom, nincs kihatással az ügyemre, titokban fogom tartani a nevét. De ha esetleg mégis kiderül, az érintettek megtehetik a feljelentést.
Átrágom magamban a dolgot, ebből akár hasznot is húzhatok. Csak be kell biztosítanom magam…
- Mit szólna, ha kötnénk egy kis egyezséget? – vetem fel a dolgot, mire érdeklődve csillannak fel a szemei. Közelebb akarok kerülni hozzá, ó igen, többet megtudni róla, a gyengéiről, a perverzióiról…
- Először halljam a feltételeket – mondja szigorúan, karjait keresztbe fonva, ezzel is jelezve, hogy vele nem lehet játszadozni. Széles mosoly kúszik az arcomra.
- Van egy nagy előnye annak, hogy a háttérbe húzódva élem az életemet. Nagyon sok mindent hallok és látok. Hajlandó vagyok ezt a tudást átadni önnek, némi feltétellel… - mondom habozva, idegesen körülpillantva, van-e valaki a közelben, hogy lássa, izgulok és talán még sarokba is szoríthat.
- Halljam.
- Titokban tartja a nevemet és nem használja fel ellenem az információkat. És aktot ül nekem, hogy lerajzolhassam – mondom éhes tekintettel végigmérve, mire rosszallóan húzza össze a szemeit.
- Csak viccelsz, ugye? – kérdi habozva, idegesen meglazítva a nyakkendőjét.
- Úgy ismer, mint aki annyit viccelődne egy ilyen kérdésben? – kérdem a szemébe nézve, az arcára pedig kiül a válasz. Mérlegel, összeszorított ajkakkal gondolkodik.
- És mi garantálja, hogy hasznosak lesznek az információid? – teszi fel a kérdést, a szemében győzelmi fény csillan, úgy gondolja, felülkerekedett. Alig tudom visszatartani a nevetést.
- Hogy lássa, kivel van dolga, adok egy kis előleget – mondom fölényesen, majd felnyalábolom a vázlatfüzetemet. Felállva közelebb lépek a fotelhez, amin ül, majd az egyik karfára támaszkodva lehajolok hozzá, hogy az arcunk egy vonalban legyen. – Amelia Arlar. Egy kis házkutatás nem ártana nála – kacsintok rá, tekintetem a szeméről az ajkára siklik. Kedvem lenne beleharapni, amíg ki nem csordul a vére… majd a kis rubin cseppeket lenyalogatni a nyakáról.
Hátrébb hajol, amennyire a fotel támlája engedi, én pedig kuncogva egyenesedek fel és lépek el mellette.
- Fontolja meg az ajánlatom! – kiáltom, miközben a kijárat felé sétálok, majd vissza sem nézve integetek.
A kis Amelia zsarolással tartja sakkban az egyik professzort. Egy évvel ezelőtt kezdődött, mikor a jobb jegy érdekében kicsit összemelegedtek, Calaway professzor pedig aktus közben fojtogatni kezdte. Mikor kibukott a prof rejtett perverziója, a lány zsarolni kezdte. Az ügy pedig mostanra eléggé elmérgesedett. Kíváncsi vagyok, Shepard nyomozó mit fog kezdeni az információval… na és persze belemegy-e a kis alkunkba.


Eshii2017. 03. 02. 15:50:43#35047
Karakter: Elias Chase Shepard
Megjegyzés: ~ Őrültkének


 A telefonhívás után rögtön felkelek, felhívom a műszakosokat is, hogy keressék le, honnan hívtak, persze ha tudják. Míg várok arra, hogy visszahívjanak, felkelek s mivel nem tudom mit is kezdjek magammal, teszek egy kört a lakásban, hogy átnézzek mindent. Nem egy fegyver van elrejtve a házamban, olyan helyekre is, amikre más nem gondolna. A munka ártalma. Leellenőrzőm őket, majd miután végzek visszamegyek a szobámba. A fáradtság s az álmosság is elhagyott, aminek cseppet sem örülök. Meg fogom még ennek inni a levét, az biztos…

Elbóbiskolok várakozás közben, így szinte kiugrom az ágyból, mikor megcsörren a telefonom. Aznap este már másodszor. Morogva veszem fel, hogy aztán egyeztessek a technikussal, aki közli velem, hogy az egyetemről hívtak, méghozzá az egyik tetthely helyszínéről. Mikor visszakérdezek, hogy milyen tetthely, elhal a férfi hangja, majd zavartan rákérdez, hogy nem e tudok e róla.

 - Nem, te bénapöcs, azért kérdem. - Ingerült vagyok és totál kész, talán ezért is csúszik ki a számon. Eldadogja, hogy az éjszakások vannak rajta az ügyön, lehet azért nem hívtak még fel. Elnézést kér, majd a munkára hivatkozva leteszi a telefont. Nem is baj, tárcsázhatom az éjszakai nyomozótársamat, aki rögtön közli velem, hogy reggel nyolcig NEM akar ott meglátni, aludjak is.

Könnyű ezt mondani, ezek után a fél hétkor megcsörrenő ébresztőig alig alszom. Inkább forgolódom, el-elbóbiskolok.  Szinte megváltás az ébresztő, meg a rutinszerű öltözés is. Bezárom a lakást, majd elindulok a tett helyszínére, ami újra az egyetem.

Valami itt nagyon nincs rendben.

×××

Az egész ügy egyre abszurdabb, mégis, ami kicsit sem tetszik, hogy az elkövető játszadozik velünk. Végigjárva a helyszínt, látva s hallva a bizonyítékokat nincs még mindig tiszta kép előttem. Zavar e? Hihetetlenül. Még ujjlenyomat sincs! Elképzeléseim persze akadnak, kósza ötleteim is, de ezekre soha nem építenék egy ügyet se.

Ami most a legjobban hajt, s utána akarok járni, az a rajz. Butaság rögtön a Művészeti karon kezdeni, hisz nem kell arra járni, hogy tudjon az ember rajzolni. Mégis az utam oda vezet, mert ha azt ki tudom zárni, akkor, nos, csak meg kell tudnom hány egyetemi hallgató szeret és tud is rajzolni… Remek. Magam sem tudom mi lenne a legjobb most. Érzem, hogy sokkal érzékenyebb vagyok az emberi ostobaságra, hála a rossz alvásomnak. S ez miért is fontos? Mert ha nem figyelek oda a modoromra, könnyen elveszíthetek egy nyomot. Mégis, minél jobban erre gondolok, annál jobban érzem, hogy a tehetetlenség szülte feszültség eluralkodik rajtam. Két haláleset, ilyen rövid időn belül, a kampuszon. Jó kérdéseket kell feltennem, nagyon jókat.

Szinte bevágódom az ajtón, azonban ami ott vár nem az, amit feltételeztem. Üres a terem, senki nem alkot, senki nincs ott.

- Hogy a jó isten…! – morranok fel, míg elharapom a mondandóm végét ökölbe szorított kézzel. Nem szóltak volna arról, hogy elengedték a diákokat? Miért nem? Ennyi dolguk lenne, hogy tájékoztassanak! Bár lehet nem is baj, így körül tudok nézni anélkül, hogy bárki is látná. Megnézhetem a műveiket, s talán lehetek olyan szerencsés, hogy egy olyan morzsát találok, amiből összerakhatom milyen lehetett mielőtt valaki alaposan megrágta.

- Valami baj van, nyomozó? – A hang megijeszt, de szerencsére nem ugrom fel. Nem számítottam arra, hogy bárki is itt legyen, főleg nem Kai. A lágy hangon feltett kérdése meglep, a nyomozó szóra pedig beugrik az esti hívás. Rettentően zavar, hogy nem tudom ki az. Sejtésem sincs.

- Csak… a szokásos. Mit keresel itt, Kai? – terelem át a szót rá, míg körbenézek, nem e rejtőzik még valaki a teremben egy festőállvány mögött.

- Kihasználom a csendet. – válaszolja nemes egyszerűséggel, míg tekintete a vásznon pihen, kezei pedig eszköz után eszközt váltanak. Felkelti érdeklődésemet, így úgy döntök, hogy közelebb megyek s megnézem mivel van annyira elfoglalva.

Tekintetem rögtön megakad a művön. A meztelen női test arányos az én szemeimnek, miközben csábosan tekergőzik a lepedőn. Meztelen igaz, de mindent úgy rajzolt, hogy a fontosabb részek takarva legyenek. Virágok veszik körbe, s bőrén is nyílnak.

- Nahát… - csúszik ki a számon, mire Kai elégedett mosollyal ajkán dől kissé hátra.

- Kész – teszi szóvá, miután még egyszer utoljára végigméri. - Rám tört az ihlet, én pedig nem tudok neki nemet mondani…

- Az ihlet, mi? – érdeklődöm halovány mosollyal az ajkamon.

- Furcsa dolog az ihlet – kezd bele, míg a használt eszközöket kezdi el elpakolni. - A legváratlanabb pillanatokban tud rám törni. Régen legyűrtem a késztetést, ha nem volt alkalmas az idő, de elillant, én pedig átkoztam magam a kimaradt lehetőségért. Aztán megtanultam, hogy mikor felbukkan a vágy az alkotásra, engedni kell neki, mert akkor születnek a legszebb dolgok – fejezi be, míg lecsukja a fadobozka tetejét széntől feketéllő ujjaival. - Mit szólna egy kávéhoz, nyomozó? – fordul felém érdeklődve, mire én bólintok egy aprót. Kávé, az éltető nedűm. Az folyik már az ereimben is.

- Az jól esne – felelem őszintén, míg Kai motoszkál egy kicsit. Nem figyelek rá, csak a befejezett rajzot figyelem, ami kicsit se hasonlít a tetthelyen használttal. Nem szentelek neki nagy figyelmet, inkább elindulok a készítője után, hogy az automatából kiköpött kávénak csúfolt valamit lehörpinthessem végre. Rakok bele egy kis cukrot is, hogy az is energiát adjon.

- Szóval a gondnok – szólal egyszer csak meg, mikor már mindketten a papírpohárban lévő gőzölgő feketelevest fogjuk egy ablak előtt.

- Úgy hallottam, nem volt túl népszerű – jegyzem meg rásandítva, s figyelve minden apró rezdülésére.

- Az a hír keringett, hogy kukkolta a diáklányokat – kezd bele rosszálló fejcsóválással. – De, ha jól emlékszem, volt valami durva eset is… kicsivel azelőtt történt, hogy elkezdtem itt tanulni, de sokáig pletykáltak róla – ráncolja a nagy gondolkodásba homlokát, míg én átpörgetem a dolgokat a fejemben. Nos, egy pillanatig sem sajnáltam a férfit, ez tény. Egy mocskos disznó volt, de neki is joga van nyomozásra. Sajnos….

- Eljárást indítottak ellene egy diáklány megerőszakolásáért és meggyilkolásáért, de végül bizonyíték hiányában ejtették a vádakat – foglalom össze röviden, míg ő bólint egyet.

- A lányt holtan találták meg másnap reggel. Mindenki sejtette, hogy a gondnok volt, de valamiért mégsem rúgták ki – tudja le ennyivel, majd felém sandít. - Hogy halad az ügy? – csúszik ki ajkai közül a halk kérdés.

- Az igazat megvallva megrekedtünk. A nyomok sehová sem vezetnek… - tudom le ennyivel. Nem fejtem ki, hogy a nyomok hiánya is nyom. Egy kis panaszkodás meg nem árt, nem igaz? Emellett hiába a rajza, nem került le a fejemben lévő listáról. Majd utána nézek jobban a művészetnek, de sejtésem szerint mindenki szeret újdonságokat kipróbálni. Ez meg főleg igaz a művészekre.

- Mikor halt meg az öreg? – kérdez újra az üggyel kapcsolatban. Miért érdekli ennyire? Tudni akarja mit tudunk?

- Éjfél és hajnali kettő között – válaszolok kérdésére, míg arcát figyelem. Miért akarja ezt ennyire tudni? zavar, hogy nem tudom a pontos választ erre. Mi köze van az ügyhöz? Mit akar tőlem? Miért van egyáltalán itt még mindig?

- Mielőtt megkérdezi, otthon voltam, és mivel egyedül élek, senki nem tudja ezt alátámasztani – vágja rá viccelődve, mire én elmosolyodom. Aha.

- Nem kérdeztem – felelem mosolyogva. nem tudom megmagyarázni mi nem tetszik benne. Nem tudnék rá normális választ adni, de van valami, ami nem stimmel, s erre jó érzékem van.

- De akarta – feleli huncutul csillogó szemekkel. Úgy fest, mint egy gyermek, ki boldogan pislog a forrócsokija mögül, érezve annak édes ízét nyelvén. Elmosolyodom ezen, hisz Kai se nem gyermek, se nem édesszájú, hisz a kávéját is feketén issza. Mindegy is, fáradt vagyok, s ez csak rosszabb lesz. Nem baj, van valami a rám nehezedő súlyban, ami még keményebb munkára ösztökél. Igen, a munka miatt vagyok itt, nem azért, hogy kávé felett csevegjek egy szinte ismeretlen kölyökkel.

- Ismerted Mr. Woodsot? – szegezem neki a kérdést. Nincs bájcsevej, azért máshová mennék.

- Eddig még a nevét sem tudtam – feleli egy tagadó fejrázás után. -  Fura alak volt, a legtöbben elkerülték. Meg tudja, hogy van ez. A személyzetet az ilyen intézményekben semmibe veszik.

- Tudom, mire gondolsz – tudom le ennyivel. A sok elkényeztetett kölyök természetesnek veszi, ha van aki kitakarít alóla, megcsinálja a kajáját, vagy vigyázzon a nem általa előteremtett pénzből megvett dolgaira.

- Ön szerint… ugyanaz végzett vele, aki a professzort is…? – teszi fel a kérdést hirtelen váltással. Hangja riadt, sőt,a  mondat végét még el is harapja. Mire fel ez a nagy riadalom? Az a srác, aki előbb meztelen nőt festegetett virágágyáson, most erről akar velem csevegni, s le se festi? Komolyan… Végül csak bólintok válaszul, mire láthatóan megborzong. Végül inkább az ablakon bámul kifelé, míg kezeit melengeti a poháron. – Belegondolva, hogy egy ilyen elmebeteg sétálgat kint az utcán… senki sem tudja, kicsoda… akár még ismerhetem is – susogja, mire én biztatóan rásimítok a vállára.

- Ne aggódj, Kai. Hamarosan elkapjuk – közlöm vele, mire ő bátrabb mosolyt csal ajkaira, s úgy bólint. Felhörpintem a maradék löttyöt, az üres poharat a kukába dobom, majd a kölyökhöz fordulok.. – Addig is vigyázz magadra. Ne keveredj bajba!

Addig is utánad nézek, mert valami nem tetszik, s ez nagyon zavar.

×××

Egész délelőtt a kampuszon vagyunk, nyomokat rögzítünk, lehetséges szemtanúkat kérdezünk ki. Bár én félúton megunom, s azon fazonok nevével vonulok be a titkárságra, akikről meg akarok több mindent tudni. Nem csak Kai van a listámon, s nem csak férfiak.  Akad két nő is, s igaz, a társaim miatt akarok csak utánuk kérdezni, hogy rájöjjenek, biztosan nem ők voltak. A női elkövetők száma alacsony, emellett kétlem, hogy a listán szereplő két leányzó ilyet tett volna. Szóval, mégse teljes mértékben az én orrom után kérdezősködöm. Nem baj, lesz majd mivel elleneznem az extra nyüstölésüket. Főleg, hogy két zaklatott kislányról van szó, akit az utolsó áldozat zaklatott.

Miután megkapom az aktákat, beülök velük egy üres irodába, s átböngészem őket. Inkább azokat, amikről sejtem, hogy nem fognak De Ja Vu érzést kiváltani belőlem. Három akta marad a kezemben, ezeket lemásolom az egyetemen, majd visszaadom a titkárságon ülő nőnek. Felhívom Johnt, hogy visszamenjek e a tetthelyre, de közli, hogy már ő is az őrsre tart.

Odabent aktákat rendezgetek, ugyanis felmerült bennem pár kérdés a két elhunytról. Mintha az elkövető egy önkényes igazságosztó lenne… nem vagyok benne biztos, hisz a professzorról nem tudni semmit, de gyanús nekem az a rengeteg túróra, amit a felesége említett. Pedig a belépőkártyája azt mutatja, hogy az órái után szélsebesen viharzott ki az egyetemről, esze ágában sem volt bent maradni. Vajon hova mehetett? Mit csinálhatott abban az időben, míg a feleségének azt hazudta, hogy keményen dolgozik a kölykökért, akiket imádattal alázott? Csak nem viszonya volt? Ha igen, kivel?

Este van már, mikor elindulok hazafelé. Nekem nincs se feleségem, se szeretőm, én tényleg dolgoztam eddig. A főnök nem fog örülni, hogy már megint extra órákat dobok az alapóráimhoz, amik eleve nem kevesek. Nem baj, ha elkaphatom ezt a dögöt, akkor megéri az újabb fejmosás.

Telnek a napok, kutatásom pedig sikeresen elvezet egy Lisa Wood nevezetű diákhoz. Rengeteg aktát, rajzot, naplót és egyéb iratot kellett átnéznem ahhoz, hogy ráleljek, sok toll s színkihúzó betét bánta, de azt hiszem megérte. Oh, és azok a jó kis bakelitlemezek a háttérben, sokat segítettek. Ihletet adtak, erőt, s kitartást. Éljen az otthoni túróra!

Kihallgatom a kisasszonyt, aki eleinte tagad mindent, de akár a kagyló, a forró vízre kinyílik. Ez a forró víz pedig a vád, miszerint ő ölte meg, mert nem akarta elhagyni a feleségét érte: persze hogy nem gondolom komolyan.  Beviszem az őrsre, hogy még nagyobb legyen a nyomás. Azért egy próbát megér, legalább dalol, mint nagynéném énekesmadara, míg meg nem ette a macska. Bevallja a fél éve tartó viszonyt, hogy így jutott plusz pontokhoz, jobb jegyhez, későbbi határidőhöz, s végül elpityergi, hogy nem ribanc ő, más is így csinálta. A tanár úr díjazta a rövid szoknyát, szép dekoltázst, s fürge ujjakkal vegyített tátott szájat. Miután végzünk a beszélgetéssel, beültetem a kocsiba s visszaviszem az egyetemre, mert órája lesz. Kibök még pár nevet a kocsiban, azzal a végzősével, aki beajánlotta a professzorhoz.

El kell szívnom egy cigit, nem bírom ezt. Okos lányok, miért csinálják ezt? A szépség elmúlik, az ész megmarad. Kivétel ha nincs, ami megmaradjon. Remélem az én lányom soha nem keveredik ilyenbe. Majd ha legközelebb láthatom, elbeszélgetek vele. Biztos nem fogja értékelni, hisz soha nem értékeli, ahogy próbálom az életre nevelni, de ez van. Nem leszek puhapöcsű elvált apuka, aki próbál jó pofizni, hogy szeretetet kapjon. Én feltétel nélkül szeretem őt, neki nem kell viszonoznia. Ő mindig a kislányom marad.

- Nyomozó, már kezdem azt hinni, hogy a sors hoz minket mindig össze – hallom meg az ismerős hangot magam mögül. A lépcsőn ülve pöfékelek s figyelem a vonuló diákokat. Kai hangjára felnézek rá, ahogy mellém lépdel a lépcsőn, kezében a nagy, rajzos mappával.

- Inkább az élet – felelem. – Hogy vagy?

- Jól, köszönöm – telepedik le mellém. – És maga? Elég fáradtnak tűnik.

- Melyik nyomozó nem az? – kérdezek vissza szórakozottan, míg beleszívok a cigarettámba. – Amelyik nem dolgozik jól, esetleg.

- S hogy halad a nyomozás? – érdeklődik újra, mire én felé pislantok.

- Haladgat. Sajnos ez egy lassú folyamat. Figyelembe kell venni mindent, nem szeretek ártatlanokat lecsukatni – sóhajtom.

- Megesett már?

- Aki azt mondja, hogy csak bűnöst csukatott le, az hazudik – morgom. – Legalábbis én ezt vallom. Sajnos nem vagyunk tévedhetetlenek, s mindig van egy okosabb bűnöző nálunk.

- Ez nem vetít túl jó fényt a rendőrségre – kuncogja. – Bár, ilyen lelkes nyomozókkal, mint maga, az a pár szerencsétlen belefér a statisztikába, nem? – kérdezi érdeklődve.

- Ezt mindenki maga dönti el – dünnyögöm, míg elnyomom a lépcsőfokon a cigimet. – S mi járatban erre?

- Lyukasórám van, gondoltam átmegyek egy közeli kávézóba, rajzolok s összemaszatolom a lapokat kávéval. Vagy süteménnyel – teszi hozzá. – Nincs kedve csatlakozni?

- Nem vagyok édesszájú.

- Van kávé – biztat. – Meg remek az omlettjük.

- Milyen kávézó ez? – kérdezem összevont szemöldökkel szórakozottan.

- Diák kávézó – vigyorogja. – Na?

- Nem hiszem, hogy ráérek – felelem.

- Nem hiszi, vagy nem akarja? – érdeklődik, mire tekintetünk találkozik. Annyira idegesít, hogy nem tudom megmondani, mi zavar engem ebben a fiúban. Több sráccal is találkoztam már, kit érdekelt a nyomozás. Ő sem különb tőlük. Nem érdeklik a véres részletek, inkább az érdekli, milyen felkutatni ki tette. Mégis… ő másabb. Fene essen bele, hogy nem tudom megragadni, hogy miben.

- Lehet egy kávé belefér – adom be végül a derekamat. – Úgyis jeleznek, ha van valami.

- Beírhatja a csinos jegyzetfüzetébe, hogy épp kihallgatott valakit – adja az ötletet. – Így nem bukik le, hogy munkaidőben kávézgatott.

- Egy nyomozó legjobb barátja a kávé, anélkül halott lennék – állok fel, ő pedig követi a példámat.

- Ezt egy egyetemista is elmondhatja ám magáról! Hallotta már mekkora a stressz szintünk? Mint egy elmegyógyintézetben kezeltnek az 1850-es években – ecseteli.

- Inkább mutasd az utat ahhoz a diák kávézóhoz, s együnk valamit. Az majd csökkenti az 1900-as évek bélire – vágom zsebre kezeimet, mire ő egy félmosolyt küld felém és elindul.

Végtére is, nem rossz dolog ez, kihallgathatom ténylegesen, amit ő poénnak fog fel. Legalábbis ez a tervem, azonban úgy érzem, ez inkább fordítva működik. Kérdez a munkámról, hogy miért lettem zsaru, dolgoztam e más részlegen, én pedig hiába próbálok kitérni a válaszok elől, valahogy mindig visszakanyarodik hozzájuk, hogy újra ostromoljon. Míg a kávémat iszom, s a híres omlettet eszem, mert ma még nem igen ettem semmit, ő inkább engem rajzolgat.

- Nagyon modellalkata van. Mondták már? – jegyzi meg érdeklődve, míg rám sandít a papírja mögül.

- Oh, hallaná ezt az ex-nejem…- nevetem a bögrémbe.

- Elvált? – érdeklődik, én pedig legszívesebben pofán vágnám magamat, hogy így elszóltam magamat.

- Ahogy a legtöbb rendőr. Nem bírják az asszonyok, ha nincs otthon az ember, vagy ha igen, akkor megoldatlan ügyeket böngész – teszem le a bögrémet, majd kezdem el az omlettet magamba lapátolni.

- Értem, értem… tényleg komolyan veszi a munkáját, s mások nyomorát – jár a keze, rám pillant párszor, majd rajzol tovább.

- Ki, ha nem én? – kérdezek vissza, miután lehörpintettem az utolsó korty kávémat. – Elnézést! Fizetnék – emelem fel kezemet, mire a pincér biccent felém egyet, hogy mindjárt hozza a számlát.

- Hogy ízlett az omlett? – kérdezi meg Kai, míg én pakolászom, hogy miután kifizettem a reggelinek mondható idő szerint ebédemet, már mehessek is.

- Egész kellemes volt. A kávé is.

- Ugye – mosolyog rám a lap mögül, miközben odaér a pincér. Fizetek, majd szedelőzködni kezdek. Mikor már minden ruhadarabom rajtam, Kai megszólal. – Megnézi a képet?

- Elég reggelente látnom a képemet a tükörbe, kölyök – jegyzem meg. – Vigyázz magadra.

- Én? Mindig – mosolyogja, majd elköszönünk egymástól.

Egy biztos, a srác tudja hogy kell másokat sarokba szorítani. Ez még nem bűn, se nyom, de rajta akarom tartani a szememet. Az aktája szerint szörnyű gyerekkora volt, a nagymamája nevelte fel, miután az apja megölte az anyját, majd magát. Talán apafigurának tart? Már csak egy ostoba kölyök hiányzik a nyakamba…

×××

Este érek haza, s úgy döntök, hogy felrakok egy bakelitlemezt, míg leöltözöm, letusolok s vacsorát készítek. Azonban ez az egész terv meghiúsul, mikor belépésem s cipőlevételem után lerakom kulcsomat az étkezőasztalra. Egy lap. Egy lap hever rajta, amit nem én raktam oda. Mivel nem tudom mivel állok szembe, így az egyik sarkánál fogva fordítom át.

Én vagyok rajta, kifordult belsőséggel, a padlómon feküdve. A házam kopottas padlóján. A szobámban. Felismerem a faragott éjjeliszekrény sarkát. Szívem hevesen kalimpál a mellkasomban, legszívesebben ordítanék, ahogy meglátom a lap alján lévő kacifántos szöveget.

Akar játszani Mr. Shepard? Kapjon el, ha tud.

Ökölbeszorított kézzel dobom le a mellényemet a földre, míg feltűröm az ingem ujját. Ez a szemétláda bejött a lakásomba, s eltöltött annyi időt itt, hogy elképzelje, hol fog megölni. Erre még táncolni is hív? Na, ezen aztán ne múljon, úgy megtáncoltatom, hogy megemlegeti azt a napot, mikor kinézett játszópajtásának. Nem vagyok senki játéka. Senkié. Főleg nem egy beteg sorozatgyilkosé.


vicii2016. 10. 28. 07:24:17#34696
Karakter: Kai
Megjegyzés: (Nyomozómnak)


 Vége az órának, én pedig holmimat felmarkolva igyekszem kifelé az épületből. Van még egy kis időm, mielőtt a következő előadás kezdődik, és már épp azon gondolkodom, beugrom a közeli gyorsétteremhez enni valamit, mikor ismerős sziluettet pillantok meg tanácstalanul kóvályogni a közelben.
- Nyomozó!- kiáltok, a férfi pedig felvont szemöldökkel pillant hátra. Tekintete az épületből kiáramló embertömeget fürkészi, én pedig kiválva közelebb lépek hozzá. – Elnézést, zavarom?- kérdem az arcomra fagyott műmosollyal.
- Kai… igaz?- kérdi, én pedig elmosolyodva bólintok. Vagy ennyire jó memóriával született, vagy talált bennem valamit, amiért érdemes volt megjegyeznie a nevemet. Bárhogy is, elégedett vagyok. Szeretem, mikor figyelnek rám. – Nem zavarsz, sőt, kisegíthetnél. A tábla szerint erre van a művészeti rész, de…- pillant körbe tanácstalanul.
- A tábla szerint?- kérdem a szavába vágva, mielőtt folytathaná. – Ami a bejárat után van? Oh, annak laza egy csavarja, rengetegszer jelentettük már, hogy a trollok átfordítják mindig a másik irányba. Nem vagyunk túlzottan jóban a mérnökökkel, tudja. – mondom a fejemmel a robosztus épületre bökve. Mérnökök, csupa gyakorlatias fafejű… soha nem látják meg a dolgok szépségét. Ha egy tárgynak nincs haszna, ők kegyetlenül félredobják, legyen bármilyen gyönyörű.
- Jöjjön! Elkísérem egy darabon.- mondom segítőkészen, ő pedig biccentve lép mellém.
- Köszönöm.- elindulok, ő pedig felveszi a tempót, úgy őgyelgünk egymás mellett. – Mióta is tanulsz itt?- kérdi végigpillantva rajtam, a riasztóim pedig megszólalnak. Alig tudom megállni, hogy ne vigyorogjak. Egy kis privát kihallgatás, mi…?
- Nos, másodéves vagyok, de az első év első félévét egy másik egyetemen végeztem el. Azonban túl könnyű volt s úgy gondoltam, magasabbra kell tennem a lécet.- magyarázom nyugodt hangon, figyelve minden rezdülését. – S maga mióta rendőr?- kérdezek vissza, hát játszunk.
- Túl régóta.- mondja bús mosollyal, tekintete egy pillanatra elsötétül. – Miért vagytok rosszban a mérnökökkel?
- Apróság, ahogy hallottam, de mindenki olyan komolyan veszi. Szokott lenni minden évben szakok közti verseny. Általában a művészetisek s a mérnökök nyernek, aztán mindig gyepálják egymást annak elérése érdekében.- vonom meg a vállam. – Sose értettem, miért kell ennyire odalenni egy ilyen ostobaságért.
- Nos, én sem.- mondja egyetértően.
- S szabad megkérdeznem, hogy halad a nyomozással?- kérdem őszinte kíváncsisággal. – Tudom, nem beszélhet róla, mert még tart, csak az érdekel, hogy haladnak vele. Tudja nyomozó, attól, hogy olyan szigorú fazon volt a professzor, nagyon értett az anatómiai ábrázoláshoz.
- Úgy haladunk vele, ahogy a nyomok jönnek.- hárít, én pedig elhúzom a szám, nem leplezve csalódottságom. – Volt olyan diák, akinek komoly nézeteltérése volt a professzorral?- szegezi nekem a kérdést, én pedig elgondolkodom.
- Hmm… ott volt az a srác, az előző félévből. Chris Philips, művésznevén Csonti. Mindig olyan vékonyan s abszurdan ábrázolta az alakjait, oké, hogy ez volt a stílusa, de a prof nem tartotta zseniálisnak. Komolyan összevesztek, miután meghúzta a félévi vizsgán. Művészek vagyunk, tudnunk kell alkalmazkodni.- mondom vállat vonva, a nyomozó pedig rögtön noteszt vesz elő és jegyzetelni kezd.
Alkalmazkodni… egy olyan világban, ahol mindenki a saját igazáért küzd és eltipor másokat. Ahol senkinek semmi nem jó… alkalmazkodni, mikor porig alázzák a művészetünk… porig aláznak vele minket…
- S neked?- kérdi rám villantva a szemeit, fürkészően figyelve minden rezdülésem, miközben összehajtva a kis noteszt a kabátja belső zsebébe csúsztatja.
- Nekem volt-e összetűzésem a proffal?- kérdezek vissza, majd felnevetek. – Nos, azt vallom, ha nem kötözködöm a tanáraimmal, nem fognak kegyetlenül meghúzni. Szóval nem, ha le is szidott valami pontatlanságért, vagy megmondta keményen a véleményét, összeszorítottam a számat s csendben tűrtem… persze, nem szerettem, ha kritizált, de azért jöttem ide, hogy tanuljak.- válaszomra csak hümmög, én pedig nem tudom, mi járhat a fejében. – Amúgy ha Christ szeretné majd megkeresni, kiiratkozott az egyetemről.- teszem hozzá csak úgy mellékesen.
- Köszönöm. – biccent. – Sokat segítettél.- mondja búcsúzóul, miközben körbepillant.
- Ugyan nyomozó, bármikor. Ilyen szörnyűségek miatt össze kell fognia mindenkinek, hogy megtaláljuk a gyilkost.- mondom, majd évek óta tökéletesített szomorú mosolyomat húzom elő. – Nehogy még több remek szakember vagy egyszerű polgár vesszen oda ennek a beteg állatnak a keze által.
- Így van.- helyesel, miközben zsebre teszi a kezét. – Még egyszer köszönöm szépen az eligazítást, innen már én magam is általálok.- torpan meg, így én is megállok, felé fordulva, hogy még egyszer megnézhessem magamnak.
- S ha még valami eszembe jut?- kérdem ártatlanul pislogva, mire felemeli a jobb mutatóujját, jelezve hogy várjak, majd a zakója belső zsebében kezd kotorászni. Egy névjegykártyát nyújt át, én pedig érdeklődve szemügyre veszem. – Elias C. Shepard.- olvasom fel hangosan. Milyen komoly hangzású név. – Akkor további szép napot s sok szerencsét, Shepard nyomozó!- búcsúzom intve.
- Neked is. Aztán nem lógni órákról.- mondja figyelmeztetően, mire elmosolyodom. Sarkon fordul és céltudatosan tovább megy, én pedig lepillantok a kezemben tartott névjegy kártyára. A zsebembe teszem és széles mosollyal indulok tovább.
 
*
 
Halk léptek konganak az üres folyosókon. Az öreg perverz fütyörészve sétál, bezár minden ajtót és ablakot. A sportcsarnokban vagyunk, fent, az öltözőknél. A falhoz lapulva, a sötétben nézem, ahogy besétál a lányok öltözőjébe.
Alacsony, groteszk emberke, erősen kopaszodó fejjel, nagy pókhassal, a munkaruhaként használt overall úgy feszül rajta, mintha szétpattanni készülne.
Ahogy belép, abbahagyja a fütyörészést, hallom, ahogy malac módjára felkuncog. Matat, én pedig az ajtó résén át nézem, ahogy feltöri az egyik szekrényt és kutatni kezd benne. Széles, undorító mosollyal húz elő egy sportmelltartót, az arcához tartja, szagolgatni kezdi. Turkál még egy kicsit a cuccok közt, de nem talál semmi érdemet, ezért becsukja a szekrényt, és már gyömöszölné a melltartót a zsebébe, miközben távozna az öltözőből, de megtorpan.
Az ajtó nyitva, én pedig elállom az utat.
Kezdeti meglepettsége lassan kezd alábbhagyni, dühösen morran fel.
- Te meg mégis mi a fenét keresel itt?! Az egyetem bezárt, kotródj, ha jót akarsz magadnak!- rivall rám, én pedig elvigyorodom.
- Elrontottam a szép estédet, igaz, vén perverz? Mit terveztél a melltartóval?- kérdem, ő pedig megrándul, a ruhadarabot kitartóan szorongatva. Beljebb lépek, majd lassan beteszem magam mögött az ajtót, ő pedig összerezzen.
- Mégis mi a fenté képzelsz magadról?! Nincs itt semmi keresnivalód, rühes kölyök!- lép felém kihívóan, hasát düllesztve, én pedig felnevetek.
- Fogadok, egész éjjel ezzel kéjelegtél volna. A farkad köré csavarva verted volna ki… ugye…?- lassan sétálok körbe, ő pedig egyre bizonytalanabb, malacszerű apró szemei kidüllednek, és idáig érzem a verejtékének bűzét. – Tudom, hogy minden éjjel ellopsz valamit… és azt is tudom, hogy ez már egy ideje nem elégítette ki a perverziód. Mocskod vénember… tudom, hogy meglesed a lányokat öltözés közben.
Összeszorítja a száját, a feje elvörösödik.
- Majd adok én neked te kis szaros… anyád nem tanított tiszteletre?!- kiáltja fenyegetően, én pedig megállok.
- Próbálkozott, de megöltem.
Síri csend telepszik körénk, ő pedig elsápadva néz rám. Lassan húzom elő a vadászkésemet. Elborzadva lép hátrébb.
- Mit akarsz tőlem…?- kérdi elvékonyodott, remegő hangon.
- Az életedet.- súgom rémisztően, nála pedig elpattan valami. Felordítva nekem vetné magát, de félrelépek, elkapom a ruhájánál fogva, és kihasználva a lendületét az öltöző közepére irányítom. Kapálózva esik hasra, majd a földön csúszva beveri a fejét az egyik pad lábába. Zihálva fordul hanyatt, majd próbál feltápászkodni, de közelebb lépve a cipőm talpával marasztalom fekvő helyzetben.
- Undorodom tőled. Mindenki undorodik tőled. Csak egy mocskos kis gusztustalan folt vagy egy fehér vásznon. Egy olyan folt, amit minél előbb el kellene tüntetni.- sziszegem lehajolva hozzá, ő pedig nagyra tágult szemekkel, remegve bámul fel rám, a melltartót még mindig görcsösen szorítva.
- Nem akarok meghalni…- súgja, én pedig felröhögök.
- Talán ha nem erőszakolod meg azt a lányt, nem ölnélek meg…
A szeme összeszűkül, fókuszálni próbál, majd lassan ingatja a fejét.
- De én nem… én nem…- motyogja értetlenül, majd térden csúszva menekülve az ajtó felé, én pedig nagyot rúgok hatalmas farába, mire szétcsúsznak alatta a lábai. Egyik lábammal a hátára lépek, maradék hajába markolva feszítem fel a fejét, a késemet pedig a torkához szorítom.
- Meséld el nekem, hogy történt…- súgom a fülébe, ő pedig sírni kezd.
- Én nem… nem tettem semmit…- a pengét még jobban a torkához szorítom, vékony vágást ejt a bőrén és kis vércsepp csöppen az öltöző kövére. Nagyot nyel, felnyüszít.
- Ne hazudj nekem!- üvöltöm, fejét még jobban hátrafeszítve, lábammal erősebben taposva a gerincét. Remegve kapálózik, de nem tud szabadulni. – Meséld el, hogy történt, különben megetetem veled azt a gusztustalan pöcsödet!- szólítom fel újra, ő pedig vékony hangon sírni kezd.
- Meg… megvártam, amíg vége lesz az edzésnek…- kezd bele végül remegő hangon, a taknya kis buborékba fújódik az orrán. – Kifigyeltem őket zuhanyzásban közben… aztán hazaindultak… de ő…
- Hogy hívták?
- Tina…- nyögi összeszorított szemekkel. – Tina itt lakott a kollégiumban… ezért tovább maradt, ő tussolt le utoljára… akkor… akkor bejöttem, és… bezártam az ajtót… és…
- Addig kúrtad, amíg elveszette az eszméletét, és még utána is… még élt, amikor leléptél, ugye?- kérdem halkan, ő pedig megint felnyüszít.
- Én nem akartam… én nem akartam bántani! Szerettem őt!- nyögi egyre artikulátlanabbul, én pedig hangosan felröhögök.
- Szeretted! Csak meg akartad baszni! A farkadat szereted, nem mást!- elhúzom a kést, majd a fejét teljes erőből a kőhöz verem. Felnyög, a hatalmas koppanás visszhangzik a kis helyiségben. Apró reccsenés, majd ahogy leszállok róla, a férfi magzat pózba gömbölyödik. Az orrából ömlik a vér, szétmaszatolódik a padlón.
- Itthagytad, véresen, megverve és megalázva… ő pedig reggelre meghalt. Nem tudták rád bizonyítani… ejtették a vádakat… de én tudom, hogy te voltál…
Felhasználni egy ilyen borzalmas elméket, hogy megtörjön valakit, maga a művészet. Látni, ahogy az önbizalma lassan darabjaira hullik. Ahogy az önbecsülése szilánkokra törik… a tudat, hogy eddigi élete egy csapásra romokban hever… látni, ahogy lassan megtörik…
Maga a gyönyörűség…
Fölé hajolok, arcomon szadista vigyor. Látva szándékom védekezni próbál, szabadulna, én pedig szurkálni kezdem. Ahogy az első döfés éri, felhördül, kiáltani kezd, az arca elé kapja a kezeit. Huszonkétszer szúrom meg, de ügyelek, hogy ne halljon bele egyenlőre a sérülésekbe. A vér hatalmas tócsába gyűlik, de mivel nem ez az első alkalmam, így meg tudom becsülni, mennyi időm van még, amíg kileheli a lelkét. Pont elég, hogy befejezzem, amit kezdtem…
Remegve nyöszörög, a kezei használhatatlanok és az arcát is kicsit összeszurkodtam. Megragadom az egyik bokáját és húzni kezdem. Nehezebb, mint amilyennek elsőre tűnik, rendesen meg kell küzdenem vele, hogy a nehéz testet kirángassam az öltözőből. Levonszolom a lépcsőn, a feje hangosan kopog a fokokon, majd a csarnok közepére, a pályára vonszolom. Levagdosom róla a ruhát, aztán szépen összekötöm a csuklóit és a bokáit, hogy mozdulni sem tudjon.
- Na most próbálj meg majd bárkit is megbaszni…- vigyorgok, miközben szétfeszítem a lábait, a férfi pedig kimeresztett szemekkel néz rám. Mikor megejtem az első vágást, velőt rázóan felordít.
Szakszerűen kasztrálom, levágom a tökeit és a farkát is, majd az utóbbi a szájába tömöm. Még mindig van benne egy kis élet, pedig már meg kellett volna halnia a vérveszteségtől. Az emberi élni akarás néha lenyűgöző. A késemmel a perverz szót vagdosom a mellkasára, jó mélyen. Aztán vigyorogva mártom a kezem a még meleg, ragacsos vérbe és mázolni kezdek a padlón.
„Én tettem.”
Elégedetten szemlélem meg a művem, majd leveszem a hátamról a táskám. Kis kutakodás után megtalálom a rajzot, amit előre megrajzoltam. Ezt a jelenetet ábrázolja, ahogy akkor elképzeltem. Kicsit ugyan más, néhány apró részlet nem stimmel. Próbálom úgy elhelyezni a testet, hogy a legjobban hasonlítson a rajzhoz, majd a papírt a padlóra teszem és megszemlélem a művem. Tökéletes.
Elégedetten fordítok hátat és sétálok ki a pályáról, cipőm véres nyomokat hagy a padlón. Figyeltem, hogy olcsó, hétköznapi márkát válasszak, teljesen átlagos mintázatú talppal, nehogy lebukjak. A lábméretem is átlagos.
Az edző irodájába sétálok, könnyedén feltöröm a lakatot, aztán az asztalra ülve veszem ölembe a vezetékes telefont. Direkt hagyok nyomokat, hogy lássák, ezt is megtehetem. Hogy fitogtassam az erőmet és hogy bosszantsam a rendőröket.
Zsebemből előveszek a kis névjegykártyát és tárcsázok.
A telefon sokáig nem csöng ki, majd ahogy a fáradt, indulatos hang beleszól, elvigyorodom.
- Édesanyád nem tanította meg az órahasználatot?!- morogja a nyomozó, én pedig élvetegen hallgatom bosszús hangját.
- Szép estét Shepard nyomozó!- szólok bele lágyan, persze hangtorzítót használva. – Biztos nem bánja majd ezt a késői hívást, ha rájön a lényegre, de addig is… Játszunk egy jót, jó?
- Kivel beszélek?- az ostoba kérdést a kialvatlanság számlájára írom, nem is reagálok rá.
- Rég találtam magához hasonló fogócska társat. Nézzük, ki nyer a végén! Kapjon el, ha tud.- búgom kuncogva, majd bontom a vonalat. Hangosan, elégedetten nevetek fel, majd még mindig véres kezeimmel elmaszatolódott üzenetet firkálok az edző irodájának falára.
„Ki lesz a következő?”
Megkeresem a földszinti mosdót, sietve lemosom magamról a vért, aztán levetem a véres ruháimat és a cipőmet. Bedobom őket egy kukás zsákba, majd a táskámból előveszem a váltás ruhát és gyorsan belebújok. A véres cuccokat a táskámba gyömöszölöm, aztán felhúzom a nyúlcipőt. Pár perc és rendőrök fogják elözönleni a helyet, a nyomozó biztos gyorsan kideríti majd a számot.
Halkan loholok végig az udvaron, végig az árnyékban maradva, majd átmászok a kerítésen. Már két utcával odébb vagyok, mikor szirénázást hallok a távolból. Mikor biztonságosnak ítélem a helyszínt, a zsákba csomagolt ruhákat a sikátor közepére dobom, lelocsolom egy kis gázolajjal és felgyújtom. Megvárom, amíg a tűz elemészti a ruhákat, aztán tovább állok.
 
*
 
Másnap reggel menetrendszerűen megjelenek az egyetemen, majd csatlakozom a nagy csoportosuláshoz az udvaron. A sportcsarnok bejárata sárga szalaggal elkerítve, rendőrök vigyázzák a tömeget és még több egyenruhás mászkál ki-be a csarnokból.
- Hallottad? Tegnap éjszaka megölték a gondnokot!
- Azt a perverz kukkolót?
- Igen! Állítólag levágták a… tudod… a micsodáját…
- Juujjj!
Két lány összesúg előttem, majd érdeklődve tovább bámulják a rendőröket. Én ugyanolyan csodálkozó és megrendült arcot vágok, mint mindenki más, majd kisvártatva odébb állok. Egy óra múlva a rektor összehívja a diákokat a főépület aulájában és bejelenti, hogy a mai napon az órák elmaradnak. A hallgatók nagy része szállingózni kezd, de azért sokan maradnak az épületben. A büfé nem zár be, ahogy a könyvtár sem, sokan pedig kihasználják az alkalmat és letelepülnek tanulni, vagy befejezni egy-egy beadandót. Én a művészeti szárnyba megyek, ami közvetlenül a sportcsarnok mellett áll. Beveszem magam a legnagyobb műterembe, ahol még áll a tegnapi óra maradéka. Körben székek és állványok, a terem közepén pedig csendélet. Tálban gyümölcsök, odébb geometriai alakzatok. A tanári asztalon vázában virágok.
Elhelyezkedem az ablak mellett, magam elé húzok egy széket és ráfektetem a rajztáblámat, hogy a támla megtámassza a préselt falapot. Ráfogatok egy hófehér A2-es lapot, aztán előpakolom a dolgaimat. Kis faládikót nyitok, szenet pakolok ki belőle, gyurmaradírt, préselt papír satírozót, majd nekilátok alkotni.
Meztelen női test, érzékien kinyúlva a szatén lepedőn, egyik kezével szemérmesen a melleit takarja, másikkal csábosan a hajába túr. Imádok rajzolni minden domborulatot, redőt és hajlatot. Bár sosem vonzottak a női idomok, meg kell hagyni, kihívás lerajzolni. Kerek, simulékony és bársonyos, csupa hajlat és domborulat. Megvan a maga szépsége. Ellenben egy férfi test mindenhol szögletes, csontos és inas. Erőt sugároz és izgató.
A nő szemérmét virágok takarják el. Akár a bőre alól is előbújhattak volna. Gyönyörű, különböző virágok, amelyek rásimulnak a bőrére. Néhány szál elvétve fekszik a lepedőn.
Már majdnem befejezem, mikor hirtelen kicsapódik az ajtó, én pedig meglepetten pillantok fel a rajztáblámból.
- Hogy a jó isten…!
Shepard nyomozó ront be elharapva egy cifra káromkodást, ökölbe szorított kezekkel. Megáll a terem szélén, nem vesz még észre, kezével idegesen a hajába túr. Csak áll ott némán néhány másodpercig elmerengve, láthatóan erősen gondolkodik valamin. Így jobban megnézve… egészen vonzó férfi.
Talán a kisugárzása az, ami tetszik. Mindig is vonzottak az erős jellemű, magabiztos férfiak. Akikben van kihívás…
- Valami baj van, nyomozó?- kérdem halk, lágy hangon, ő pedig meglepetten kapja felém a tekintetét. Lágy mosolyt húzok az arcomra, ő pedig csak hangosan kifújja a levegőt, mielőtt válaszolna.
- Csak… a szokásos.- tér ki a válaszadás elől. – Mit keresel itt, Kai?- kérdi végül körbepillantva, én pedig zavartalanul folytatom a rajzomat. Mindjárt kész, és utálok befejezetlenül hagyni egy alkotást.
- Kihasználom a csendet.- válaszolom, kezemben gyakran cserélődik az alkotásra használt eszköz. A négyféle keménységű szén, a gyurmaradír és a satírozó. Kihangsúlyozom a kontúrokat és a tónusokat, lágyabbá teszem a sötét hátteret…
Léptek koppannak, majd verődnek vissza az üres terem falairól, a nyomozó pedig mögém lép, hogy megszemlélhesse az alkotásom.
- Nahát…- mondja meglepetten, én pedig elégedetten dőlök hátra.
- Kész.- jelentem ki, végigpillantva a rajzomon. – Rám tört az ihlet, én pedig nem tudok neki nemet mondani…- mondom sután, ő pedig erre elmosolyodik.
- Az ihlet, mi?- kérdez vissza, én pedig bólintok, miközben az eszközeimet pakolom vissza a dobozukba.
- Furcsa dolog az ihlet. A legváratlanabb pillanatokban tud rám törni. Régen legyűrtem a késztetést, ha nem volt alkalmas az idő, de elillant, én pedig átkoztam magam a kimaradt lehetőségért. Aztán megtanultam, hogy mikor felbukkan a vágy az alkotásra, engedni kell neki, mert akkor születnek a legszebb dolgok.- mesélem halkan, miközben óvatosan lecsukom a fadoboz tetejét, majd kiropogtatom a széntől fekete ujjaimat.
Milyen igaz… az alkotás ajándék. És mikor nem élsz vele, eldobod magadtól a lehetőséget, ami sosem fog már visszatérni. Sosem fogod megalkotni azt a képet, verset vagy szobrot, ami akkor a pillanatban formálódott meg benned, mert az a pillanat már elillant és nem jön vissza soha többé.
- Mit szólna egy kávéhoz, nyomozó?- kérdem végül, ő pedig beleegyezően biccent.
- Az jól esne.- vallja be, én pedig felállva nyújtóztatom ki a tagjaimat. Van a folyosó végén egy automata. A rajzomat otthagyom, úgysincs itt senki, nem lesz baja.
Elindulok, de a nyomozó még a művemet fixírozza.
Az igazán morbid alkotásaimat teljesen más stílussal alkotom meg. Mondhatni az igazi, letisztult stílusommal. Sokkal nyersebbek és erőteljesebbek, és kivétel nélkül minden alkalommal ceruzával készítem őket. Egyszerű grafitrajzok. Feketék és vörösek.
Amit másoknak mutatok, egy sokkal visszafogottabb, kicicomázott verziója a tehetségemnek. Társadalmilag elfogadottabb.
Régen, sok várossal és évvel ezelőtt előfordult, hogy megmutattam a rajzaimat másoknak, az igazi, véres, groteszk rajzokat, de megrémültek. Hiszen a vér társadalmilag nem elfogadott. Mások bántása bűn… mégis mennyi ember bánt másokat napról napra… szavakkal, tettekkel… mi a különbség? Mindegyik tud fájni…
Ölni bűn.
Kilépek a folyosóra, megvárom a nyomozót, aki kisvártatva mellém lép. Az automatához ballagunk, én pedig veszek két adag kávét, az enyém feketén, cukor nélkül iszom. Keserű és forró, pont, ahogy szeretem…
- Szóval a gondnok.- mondom halkan, miközben megállunk az egyik ablak előtt. A sportcsarnok hátsó felére néz, itt egy lélek sincsen. A hátsó ajtót bezárták, ezért nincs szükség őrizetre.
- Úgy hallottam, nem volt túl népszerű.- mondja rám sandítva, megkezdve egy újabb privát kihallgatást, belül pedig elmosolyodom. Elkezdődött hát a mi izgalmas kis játékunk…
Ölni bűn… ha megölök egy bogarat, azért senki sem szól. Ha megölök egy madarat, egy rókát, vagy bármi mást… azért még körül is rajonganak. Állatokat ölni manapság már sport. Embereket ölni miért olyan más? Miért ítéli el mindenki? Mikor pont ugyanolyanok vagyunk… kicsit sem többek, mint az állatok.
- Az a hír keringett, hogy kukkolta a diáklányokat.- ingatom a fejem rosszallóan, miközben felkönyökölök az ablakpárkányra. A nyomozó felém fordulva támaszkodik meg. – De, ha jól emlékszem, volt valami durva eset is… kicsivel azelőtt történt, hogy elkezdtem itt tanulni, de sokáig pletykáltak róla.- ráncolom össze a szemöldököm, úgy téve, mint aki nagyon erősen gondolkodik, de közben lesem minden rezdülését. Tekintete elsötétedik.
- Eljárást indítottak ellene egy diáklány megerőszakolásáért és meggyilkolásáért, de végül bizonyíték hiányában ejtették a vádakat.- foglalja össze tömören, én pedig bólintok.
- A lányt holtan találták meg másnap reggel. Mindenki sejtette, hogy a gondnok volt, de valamiért mégsem rúgták ki.- vonok vállat, újabbat kortyolva a kávémból. A vén perverz tudott a dékán viszonyáról az egyik tanársegéddel, és kinyitotta volna a száját, ha repül. Kíváncsi vagyok, a nyomozó eljutott-e eddig a szálig… vajon rájön-e, ki lesz a következő…? – Hogy halad az ügy?- kérdem tétován, nem igazán várva választ, már csak amolyan megszokásként feltéve a kérdést, Shepard nyomozó pedig hümmög egyet.
- Az igazat megvallva megrekedtünk. A nyomok sehová sem vezetnek…- sóhajt fel, miközben megmasszírozza az orrnyergét.
- Mikor halt meg az öreg?- kérdem kisvártatva, némi szünet után.
- Éjfél és hajnali kettő között.- mondja, gondolom az információ nem titkos, majd várakozóan rám néz, szinte érzem, ahogy átvilágít a tekintetével. Megannyi kérdés bujkál a szemében, én pedig élvezem, ahogy vizsgál, ahogy gondolkodik.
- Mielőtt megkérdezi, otthon voltam, és mivel egyedül élek, senki nem tudja ezt alátámasztani.- válaszolom könnyedén, vidám hangon, ő pedig elmosolyodik.
- Nem kérdeztem.
- De akarta.- somolygok a műanyagpoharam pereme felett. A szarkalábak összeszaladnak a szeme sarkában, ahogy mosolyog, a tekintete pedig megélénkül. Micsoda szemek!
Ha nem veszne el a csillogásuk, kivájnám és üvegben a polcra tenném őket.
- Ismerted Mr. Woodsot?- teszi fel a következő kérdést céltudatosan, kissé megkomolyodva, én pedig megrázom a fejem.
- Eddig még a nevét sem tudtam. Fura alak volt, a legtöbben elkerülték. Meg tudja, hogy van ez. A személyzetet az ilyen intézményekben semmibe veszik.- mondom, hiszen mindenki átnézett rajta. Gondnok, takarítónő, konyhás néni… szinte láthatatlanok.
- Tudom, mire gondolsz.
- Ön szerint… ugyanaz végzett vele, aki a professzort is…?- elharapom a mondat végét, egy riadt pillantással tetézve az összképet, Shepard nyomozó pedig bólint. Összeborzongok, két kezem közé fogom a forró műanyagpoharat, úgy bámulok ki az ablakon. – Belegondolva, hogy egy ilyen elmebeteg sétálgat kint az utcán… senki sem tudja, kicsoda… akár még ismerhetem is.- súgom elborzadva, a nyomozó viszont biztatóan a vállamra teszi a kezét és megszorítja.
- Ne aggódj, Kai. Hamarosan elkapjuk.- mondja magabiztosan, én pedig rámosolyogva bólintok. Lehajtja a maradék kávéját, majd a poharat a szemetesbe dobja. – Addig is vigyázz magadra. Ne keveredj bajba!- figyelmeztet, majd intve távozik, én pedig csak némán nézem távolodó sziluettjét.
Ó drága nyomozó… ha tudnád, mi vár még rád, nem lennél ilyen magabiztos.
Közel akarok kerülni hozzá. Közelről akarom nézni, ahogy lassan összeomlik és elveszti a reményt, ahogy lassan széthullik körülötte minden… látni akarom, ahogy azok a gyönyörű szemek kifakulnak…


Eshii2016. 05. 17. 23:08:11#34315
Karakter: Elias Chase Shepard



 Vannak napok, amikor egyszerűen utálom a munkámat. Nem pár napig, hanem pár percig vagy óráig, de akkor teljes szívemből. Őrülten. S ezen esetek után valahogy mindig ostobaságot művelek, aminek következtében vagy kényszerszabira küldenek vagy áthelyeztetnek. Egyedül a magas megoldott ügyeimnek az aránya tartja őket vissza attól, hogy ne rakjanak újra az utcára járőrnek s ne velem nézetessék át kukázások alkalmával a fél várost bizonyíték után. Mondhatom mázlinak, de nem teszem, mert nem mindig érzem annak.

Lehet inkább bányásznak kellett volna mennem. Ez a gondolat minden egyes tárgyaláson eszembe ötlik, mikor érzem, hogy az alaposan felépített ügy, amin keményen dolgoztam, beletettem szívemet-lelkemet, orrokat törtem el esetleg s kirúgást kockáztattam, vesztésre áll. Ez persze nem mindig az ügyész hibája, így általában őt nem hibáztatom teljesen, azonban a mocskos ügyvédek… úgy utálom őket, hogy arra nincs megfelelő kifejezés egy nyelvben se. Ha rajtam múlna a vádlottak nagy részét lelőném… nem gondolkoznék a büntetés hosszán, s magasról szarnék a hátterére. Alkoholista volt az apja? Verték otthon? Őt is megerőszakolták? Megesik, mindegyik, szörnyűbb dolgok is. Mégse teszi minden sértett azt, amit vele tettek. Ez is csak egy döntés, egy a sok közül.

Én is meghoztam az én döntésemet, mikor rendőrnek mentem s nem bűnözőnek. Megbántam e? Sokszor. Főleg, mikor tudom, hogy nem csukathatom le a szemétládákat, vagy elveszítünk egy pert. Akkor gyűlölöm a munkámat.

Szóval most is gyűlölöm s rohadtul bánom, hogy nem ereszthetek golyót Mr. Powell elégedetten vigyorgó, erőszaktevő s gyilkos képébe. Pedig ha megtehetném nem kéne várnom arra, hogy megint lecsapjon egy szerencsétlen, magányos nőre, megerőszakolja újra s újra, majd egyszerűen megfojtsa s meztelenül kidobja egy este a kukába. Az ex nejem se a szívem csücske, de még kívánni se kívánnék neki ilyet.

Szótlanul állok fel a tárgyalás végénél, majd sétálok ki a bíróságról. Látni se bírom ezt a nyomorult helyet, s a szaga… a régi fa s felmosó lötty keveredése. Annak idején mindig az igazságot jutatta eszembe, de mára már csak minél előbb meg akarok tőle szabadulni.

- Ne aggódj, Elias. Legközelebb elkapjuk – lép mellém a társam, míg én rá se figyelve a bagóm után matatok. Ahogy kilépek a vaskos ajtón, idegesen gyújtok rá egy cigire.

- Ki fog azért meghalni, John? – kérdezek vissza halkan. Nem felel semmit se, csak figyeli, ahogy lassan lesétálok a lépcsőn s megindulok a kocsimhoz. A nyakkendő szorítja a nyakamat, pedig ugyan úgy kötöttem meg, mint szoktam. Lehet csak a keserűség fojtogat, nem az a nyamvadt szövetdarab.

- Ugye nem akarsz még hazamenni s egy sör mellett meccset nézni? – lép a kocsimhoz John. Még nyitva az ajtaja, így könnyedén benézhet rám.

- Tudod, még nem járt le a műszakom. Ahogy neked se ám – felelem nyugodtan, mire ő elvigyorodik. – Mert?

- Most hívott a főnök. Megint megöltek valakit tegnap este – feleli, mire én felsóhajtva hátradőlök a kocsim ülésében.

-  Nem tudnának öt szaros percre a seggükön maradni? – morgom, majd nézek rá. Ő nagyjából tudja milyen a természetem, s hogy mennyire megvisel egy elcseszett per. Persze, ő is így érez, de számomra kérdéses, hogy érzelmeink egy súlyban vannak e vagy sem. Mintha az enyémek jobban nyomnák a földet, mint az övéi.

- El kéne mennie a helyszínre s kérdezősködni… tudod, ahogy azt egy nyomozó teszi – pedzegeti, mire én elvigyorodom a cigivel a számban.

- S gondolom megint tömegközeledéssel jöttél, mi? – kérdezem, míg bekötöm a biztonsági övemet. – Szállj be, elviszlek.

Csak villant rám egy vigyort, majd beül a rozoga járgányomba. Persze, ezt várta, erre számított, hisz ez már így megy mióta visszahelyeztek újra a gyilkosságira. Annak idején is együtt dolgoztunk, mikor még elsőnek kerültem az osztályra. Aztán persze rakosgattak ide aztán meg oda, drogosok, megerőszakolt nők s férfiak, gyermekbántalmazás, minden, amit csak el akar felejteni az ember. Végül visszapasszoltak a főnökváltás után, ugyanis úgy gondolták, az új gyilkossági osztály vezetője majd elbír velem.

Nos, majd meglátjuk.

×××

A tetthely a kampusz melletti park, egy a sok közül a városban. Sose tudtam igazán, hogy ez most az egyetemhez tartozik e vagy sem. Az áldozat az egyik professzor, akit huszonkétszer szúrtak meg. Ha azt mondom elvérzett, akkor igen szűkszavúan fejezem ki a férfi halálát.

Igazán feltűnőnek találom, hogy senki nem hallottam semmit, pedig egy ilyen gyilkosság igen sok fájdalmas ordítással jár. Emellett természetesen senki nem sétáltatott kutyát erre, még kocogni se kocogtak a fiatalok a park eme részén. Tipikus. Még a végén elindulhatnánk valamerre. A főnök végül kihallgatást rendel el az egyetemen, amit igen kétkedve fogadok. Attól, hogy bent fogok ülni órákig, ha nem napokig, az egyetem falai között s fiatal, sok idővel ellátott, nagyképű kölyköket hallgatok ki, a nyomozás nem igen fog előre haladni. Ezt persze Johnnak is hangoztatom, aki közli velem, kivételesen jó lenne, ha ezt a véleményemet megtartanám édes kettőnknek.

Beültetnek minket egy terembe, kapunk egy csomó nevet, akik a meghalt professzor munkatársai s diákjai, majd az egyetem közreműködésével el is kezdődik a kihallgatás. Közlöm Johnnal, hogy ő fog körmölni, különben a hieroglifa írásom megfejtése több időt fog elvenni, mint a nyomozás. Nem nagyon ellenkezik, csak vigyorogva helyet foglal a kis íróasztal mögött, tollat s egy vastag jegyzetfüzetet ránt elő. Gépelhetnénk, persze. Csak a rendőr akadémián nem adtak gyorsíró leckéket, főleg nem akkor, mikor mi jártunk oda.

Elsőnek a tanárokat faggatjuk ki, akik közül valamelyik nehezebben beszél a professzorról, valamelyik pedig megrökönyödve magyaráz még arról is, hogy szerette a kávét. Megvan a kérdéssablonom már, így ezt használom fel a diákoknál is. Ahogy sejtettem, a legtöbbet vagy az izgatja hogyan ölték meg, s minden mocskos részletre kíváncsi, vagy totál magába roskad. Ezért neveltem én máshogy a lányomat.

 Osztályokra bontva, azon belül is névsor szerint megyünk. John mindent feljegyez, én azonban a képzeletbeli táblámra a saját gondolataimat s megérzéseimet tűzdelem ki. Mindig így dolgozom, soha nem írok le semmit, ami nem biztos. Persze a partneremmel mindig megosztom a gondolataimat, hisz ha netán megölnének miatta, az ügy attól elzárható legyen.

Nem is figyelek a következő névnél, annyi fiatal arcot láttam már, s oly kevés kávét, hogy kezdek kevésbé jól funkcionálni. Egy fiatal fiú lép be az ajtón, átlag magas, a trendhez méltóan kigyúrt, haja azonban kuszán simul füle alá, szinte válláig a fekete s borzos pompájában. Nincs rajta semmi gyanús, minden olyan, akár egy normális diákon. Az arckifejezése, ahogy tanácstalanul áll a bezárt ajtó előtt.

- Kai Naifu?- kérdezek rá, mire mosoly kúszik az ajkaira, majd bólint. – Foglaljon helyet – bökök a szemben lévő székre, ő pedig engedelmesen le is ül.

- El tudná mondani, hol tartózkodott tegnap éjszaka 11 órakor?- kezdem a legelső kérdéssel a listáról.

- Otthon voltam. Befejeztem az egyik rajzomat a mai alakrajz órára, majd lefeküdtem aludni – szólal meg végre. Kellemes hangja van, szinte dallamos, nem néztem volna ki belőle. S így közelről megnézve a kék szemei is furcsán csillognak. Igen, különféle árnyalatúak, feltűnt. Mégis, a csillogásuk… nem tudom hova tenni, nem tudom megmondani hogy gyanús vagy egyszerűen hétköznapi.

- Alá tudja ezt valaki támasztani? – teszem fel a következő kérdést, ami a listán a kettes számot kapta.

- Nem. Egyedül élek. De megmutathatom a rajzomat, ha az bizonyít valamit – próbálkozik a segítséggel, de én csak a fejemet rázom tagadóan.

- Fölösleges - jegyzem meg sóhajtva. Ha elém dug egy két hete készült képet, akkor se tudom megmondani, mikor készítette. Gondolatban a fejemben a „segítőkész” felirat alá helyezem arcát a képzeletbeli táblámon.

- Milyen volt a kapcsolata a Professzorral? – Ez a hármas számú kérdés, s hallom, hogy John is felsóhajt már a háttérben. A kölyök után szünetet tartunk, ez tuti. A kihallgatott tanuló elgondolkodik, majd csak ezután kezd bele a válaszába.

- Nem mondhatnám, hogy túlságosan kedveltem. Szigorú volt és mindig elégedetlen. Sokszor becsmérelte a képeimet – kezd bele, amire valamiért felkapom a fejemet. Nem azért, amit mond, hanem ahogyan. Komor a hangja, igen, ez tény, de nincs benne enyhe düh, amit furcsállok. Ezért a legtöbb ember mérges lenne, főleg, ha művésznek tanul. Tudom, hisz nem ő az első, aki az elhunyt szigorúságáról s kritikus hozzáállásáról tesz szót. Az eddig összes hallgató egyfajta dühvel tette ezt szóvá… más nem a szemük csillogásából, s a kezük mozgásából le tudtam ezt szűrni. Nála viszont nem.

- De mindenkivel így viselkedett, úgyhogy nem hinném, hogy én lennék az egyedüli, aki ki nem állhatta - teszi még hozzá, én pedig úgy teszek, mintha már nem is érdekelne az ügy. Persze, nem kell tudnia, hogy a csinos kis képe mellé gondolatban egy piros felkiáltójelet raktam, de persze nem ő az egyetlen. Ez több mindent is jelenthet, újbóli megkeresést, kihallgatást, random ellenőrzést…

Nem is firtatom ezt tovább, hisz még akad jó pár kérdés, amit fel kell tennem. Semmi további gyanús elemet nem érzékelek a viselkedésében, s ha nem szúrt volna szemet ama apróság, biztosan szemet hunyok felette. Nem nagy dolog, s lehetséges, hogy felesleges munka lesz, de inkább dolgozom feleslegesen, mintsem sehogy.

Miután végzünk, megköszönöm, hogy befáradt, ő pedig feláll s elindul kifelé. Legalábbis én így vagyok vele, már fordulnék is Johnhoz, azonban a kölyök felém magasló alakja megakadályoz engem. Eléggé kétségbeesett s rémült képet vág, amit nem igen tudok mihez kötni.

- Nyomozó… megkérdezhetem… hogy… A Professzort tényleg meggyilkolták? Nem csak baleset volt? – Végül a nyöszörgésből teljes mondatot formál, s a végére már a nyelve sem akad úgy össze. Figyelem egy darabig, majd végül bólintok egy aprót.

- Sajnos igaz a hír – helyeselek. Nem felel semmit se, kicsoszog a teremből, én pedig az ajtó előtt álló járőrnek intek, hogy szünetet kérünk. Rögtön érti, így ránk zárja az ajtót.

- Írj a kölyök neve mellé egy felkiáltójelet, John – szólok oda a társamnak halkabban.

- Minek? Nem volt benne semmi furcsa… - értetlenkedik, mire én lassan felé fordulok. Láthatja rajtam, mennyire nem tetszik a válasza, hogy megkérdőjelez. Egy darabig farkasszemet nézünk egymással, majd végül nagyot sóhajtva beadja a derekát. Ez már tetszik.

 

×××

Még másnap is a diákokat kérdezgetjük. Miután az összest jegyzőkönyvbe rendezzük, jöhet a munka nehezebb része. Ki kell szűrnünk pár nyomot a hallottakból, amin elindulhatunk. Állítólag a professzor csalta a feleségét, méghozzá nem csak egy diákjával az évek folyamán. Az asszony azt mondta nem sejtette, s a vállalkozással járó sok munkából kiindulva nem is csodálkozom ezen. Azért utánanézünk alaposan a feleségnek is, hisz öltek már kevesebbért is embert.

Miközben John a professzor nejét világítja át, én a diákokkal s munkatársakkal foglalkozom. Míg az utóbbiból csak egy volt gyanús, a diákok közül nem egy elmebeteget s gyanúsítottat szagoltam ki. Eközben arra is rájövök, hogy az egyetem se túl együttműködő, hiszen rengeteg saját eltusolt dolguk van, min élsportolóknál molesztálás vádja vagy tanárnál diákkal való kapcsolat. Persze mintha ez érdekelne engem… talán ha öt üggyel kevesebb ülne a nyakamon, lenne erőm ezekkel is foglalkozni.

Az egyetem nem ismerős környék nekem, de így is elmegyek egyedül. John nem hozom magammal, sok a munka, meg kell osztani, nem járkálhatunk mindketten céltalanul a kampuszon. Listával a kezemben indulok neki, hogy az első kihallgatás után megjelölt diákokkal beszélhessek. Azonban a táblák megzavarnak, nem jó irányba indulok el, így elkerülöm a művészeti szárnyat. Legalábbis egyáltalán nem ismerős semmi se.

Mérgesen szusszanok fel, hisz a tájékozódó képességeimmel eddig nem volt semmi baj, sőt! Panasz nem érkezett rá egyszer sem. Ha új helyen vagyok, mindig figyelem a jelzéseket s odatalálok gond nélkül. Erre tessék.

- Nyomozó! – Felvont szemöldökkel nézek a hátam mögé, ahol a diákok immár mind rám emelik tekintetüket. Nem tudom melyik szólt hozzám, egészen addig, míg egy ismerős, fekete hajú fiú nem lép elő társai köréből. – Elnézést, zavarom? – érdeklődik.

- Kai… igaz? – kérdezek rá kertelés nélkül, mire ő halvány mosollyal az ajkán bólint. – Nem zavarsz, sőt, kisegíthetnél. A tábla szerint erre van a művészeti rész, de…

- A tábla szerint? – kérdez vissza, a szavamba vágva. – Ami a bejárat után van? – kérdezi, mire én bólintok. – Oh, annak laza egy csavarja, rengetegszer jelentettük már, hogy a trollok átfordítják mindig a másik irányba. Nem vagyunk túlzottan jóban a mérnökökkel, tudja – teszi hozzá. – Jöjjön! Elkísérem egy darabon.

-  Köszönöm – biccentek egy aprót. Igaz, hogy rajta van a listámon, de valamiért elbizonytalanodom miért is. Persze, akkor jó megérzésnek tűnt, s eddig soha nem hagytak cserben a zsigeri ösztöneim. Szóval, hiába a kedves viselkedése, résen kell lennem.

- Mióta is tanulsz itt? – kezdek bele egy privát kis kihallgatásba.

- Nos, másodéves vagyok, de az első év első félévét egy másik egyetemen végeztem el. Azonban túl könnyű volt s úgy gondoltam, magasabbra kell tennem a lécet – ecseteli. – S maga mióta rendőr?

- Túl rég óta – válaszolom halvány mosollyal. – Miért vagytok rosszban a mérnökökkel?

- Apróság, ahogy hallottam, de mindenki olyan komolyan veszi – feleli. – Szokott lenni minden évben szakok közti versenyek. Általában a művészetisek s a mérnökök nyernek, aztán mindig gyepálják egymást annak elérése érdekében – feleli nemes egyszerűséggel. – Sose értettem miért kell ennyire odalenni egy ilyen ostobaságért.

- Nos, én sem – értek vele egyet.

- S szabad megkérdeznem, hogy halad a nyomozással? – pillant rám érdeklődve. – Tudom, nem beszélhet róla, mert még tart, csak az érdekel, hogy haladnak vele. Tudja nyomozó, attól, hogy olyan szigorú fazon volt a professzor, nagyon értett az anatómiai ábrázoláshoz.

- Úgy haladunk vele, ahogy a nyomok jönnek – felelek neki, ami láthatóan nem elégíti ki a kíváncsiságát. – Volt olyan diák, akinek komoly nézeteltérése volt a professzorral? – teszem fel neki a kérdést. Ha már egyszer vele sétálok, beiktatom a kihallgatását is.

- Hmm… ott volt az a srác, az előző félévből. Chris Philips, művésznevén Csonti. Mindig olyan vékonyan s abszurdan ábrázolta az alakjait, oké, hogy ez volt a stílusa, de a prof nem tartotta zseniálisnak. Komolyan összevesztek, miután meghúzta a félévi vizsgán. Művészek vagyunk, tudnunk kell alkalmazkodni – teszi hozzá a saját véleményét, míg én a zsebemből előkapott noteszbe írom fel a diák nevét.

- S neked? – nézek rá, miután összehajtom a noteszt.

- Nekem volt e összetűzésem a proffal? – kérdez rá, majd felnevet. – Nos, azt vallom, ha nem kötözködöm a tanárjaimmal, nem fognak kegyetlenül meghúzni. Szóval nem, ha le is szidott valami pontatlanságért, vagy megmondta keményen a véleményét, összeszorítottam a számat s csendben tűrtem… persze, nem szerettem, ha kritizált, de azért jöttem ide, hogy tanuljak. – Válaszul csak hümmögök. – Amúgy ha Christ szeretné majd megkeresni, kiiratkozott az egyetemről.

- Köszönöm – bólintok egy aprót. – Sokat segítettél – teszem még hozzá, hisz már ismerős a terep, innen boldogulok egyedül is.

- Ugyan nyomozó, bármikor. Ilyen szörnyűségek miatt össze kell fognia mindenkinek, hogy megtaláljuk a gyilkost – teszi hozzá, majd egy szomorú mosolyt küld felém. – Nehogy még több remek szakember vagy egyszerű polgár vesszen oda ennek a beteg állatnak a keze által.

- Így van – bólintok egy aprót, majd dugom zsebre a kezeimet, a noteszommal együtt. – Még egyszer köszönöm szépen az eligazítást, innen már én magam is eltalálok – állok meg, mire ő is így tesz s visszafordul, hogy rám nézzen.

- S ha még valami eszembe jut? – kérdez rá érdeklődve, mire én felemelem a jobb mutatóujjamat, s a zakóm belső zsebébe nyúlok egy névjegykártyáért, hogy átnyújtsam neki. – Elias C. Shepard – olvass a fel a nevemet. – Akkor további szép napot s sok szerencsét, Shepard nyomozó!

- Neked is. Aztán nem lógni órákról – teszem még hozzá, amitől mosoly kúszik az ajkaira. Nem húzom tovább az időt, megindulok a tanári felé. Lassan lejár a szünetük, s tudom mennyire kötelességtudóak lesznek, ha egy rendőr akar kérdezősködni a mocskos kis életükről.

×××

Az összes névjegykártyámat elosztogatom az egyetemen, ami eddigi pályafutásom alatt nem fordult még elő. Fáradt is vagyok, a sok kis idióta leszívta az agyamat. Ezért nem tartok én senki fiának se lányának nyomozói órát, mert olyan ostoba kérdéseket tudnak feltenni, hogy a szemeim kettéállnak tőle.

Jól esik hazaesni, levenni a komoly ruhát, majd letusolni. Frissebb vagyok tőle, a tiszta ruha is rásegít. Sört bontok, berakok egy lemezt, hogy halkan szóljon, majd neki esek vacsorát készíteni. A mosógépet is meg kell pakolni, ideje mosni. A vasalnivaló is ott áll s rám vár, amit úgy rühellek. Azonban, ha nézhetek közben egy jó kis műsort, könnyebben megy.

Már fél tizenkettő is elmúlik, mikor végzek minden dolgommal. Nem is bánom, hogy így lefoglaltam magamat, nem kell majd sorozatgyilkosokat számolgatnom, hogy elaludjak. Nem vagyok jó alvó, hisz az agyam mindig az aktuális ügyön jár, vagy éppen az elévülteket veszi elő s próbálja alvás helyett megoldani. Így azonban, hogy minden porcikám elnehezedik a hosszú naptól, könnyebb elfelejteni egy kicsit az ébrenléteim alatt összehozott szörnyűségeket.

02:33, legalábbis ezt mutatja a kis digitális ébresztőóra az éjjeliszekrényemen, mikor megcsörren a telefon. Morgok, szitkozódom, szerintem még a jóistent is felkeltem édes álmából, olyan hangosan. Matatok a sötétben, próbálom a mobiltelefonomat megkeresni, hisz az zenél nekem maximum hangerőn. Nincs vezetékes telefonom, felesleges, szinte soha nem vagyok otthon. A hívó nem adja fel, nem teszi fel, pedig értékelném. Mikor megvan végre a kis ketyere, benyomom a zöld gombját, majd a fülemhez veszem.

- Édesanyád nem tanította meg az órahasználatot?! – morgom a telefonba, álmomból felvert rekedtes hangomon.

- Szép estét Shepard nyomozó! – szól bele a telefonba egy eltorzított hang, amire rögvest elszáll minden mérgem. – Biztos nem bánja majd ezt a késői hívást, ha rájön a lényegre, de addig is… Játsszunk egy jót, jó?

- Kivel beszélek? – próbálkozom, de ő csak beszél tovább, mintha meg se hallotta volna a kérdésemet.

- Rég találtam magához hasonló fogócska társat. Nézzük, ki nyer a végén! Kapjon el, ha tud.

Kattan a vonal, letette. Én pedig már biztosra tudom, hogy valami kibaszottul bűzlik a városban, s hogy az átaludt éjszakáim meg vannak számlálva. 


vicii2015. 09. 02. 09:48:06#33419
Karakter: Kai
Megjegyzés: (Nyomozómnak - Eshiinek)


 Hogy öljem meg?
Elkezdem felskiccelni a vázlatot.
A parkban fogom elkapni, éjszaka. A természet mindig megihlet.
Először vállon szúrom, csak hogy ne legyen nagyon kedve mocorogni. Nem szeretem, ha az indokoltnál többet hadakoznak. Elrontja a mókát, nem is beszélve a koszról, amivel jár. Az a sok vér… a jóból is megárt a sok.
Vajon mért védekeznek mind annyira? Amikor tudják, hogy a vég úgyis elkerülhetetlen, hogy úgysem szabadulnak. Mégsem adják fel, mind küzd, egészen az utolsó leheletéig. Szánalmas. Ilyen sokat jelent nekik az életük?
Akár a saját anyjukat is képesek lennének megölni, ha ők tovább élhetnének. Undorító, mivé tud süllyedni az ember, ha veszélyt érzékel. Mókás próbálgatni, mit tesznek meg, és mi az, ami már az ő képességeiket is meghaladja.
A tenyereit odaszögezem a fához, a lábában pedig elvágom az inakat. Innentől nincs szükség több ellenkezésre. Elrontaná a művészetemet.
Ennél a pontnál mindig könyörögni kezdenek, ígérgetnek. Mulatságos, miket oda nem adnának a koszos kis életükért. Talán a fájdalom teheti?
Mi a fájdalom? A receptorok ingerületet küldenek az agyba? Csupán kémiai reakció egy külső hatásra? Vagy annál sokkal többről van szó?
Mik vagyunk mi? Egy üres héj, egy csodás biológiai gépezet? Vagy annál sokkal több?
Vajon tényleg van lelkünk? Mi lehet az a lélek? Meg lehet magyarázni? Definiálni lehet? Nem kézzel fogható dolog. Nincs rá bizonyíték. Vajon van lelkünk?
Nekem nincs lelkem.
Ahogy szívem sincs.
Szép, lassan, hogy érezzen minden mozdulatot, elvágom a nyakát, nem túl mélyen, hogy hosszan élvezhesse a haldoklást. Lassan fog elvérezni. Érezni fogja, ahogy a szíve ütemesen pumpálja a vörös anyagot kifelé a szervezetéből, a nyakán lévő vágáson keresztül. A vér olyan, akár az olaj, ez hajtja a gépezetet, ettől képes működni. Milyen csodálatos dolog is. Ha túl sokat vesztünk belőle, és a szervezetünk nem tudja elég gyorsan újratermelni, meghalunk. Ha megfertőződik valamivel, meghalunk. Ha túl sok zsíros ételt eszünk, elzáródhatnak az ereink, vagy vérrög keletkezhet és a saját vérünk öl meg minket. Mulatságos egy dolog, hogy valami, ami ennyire fontos, ennyire érzékeny is.
A szervezet csodálatos. Hihetetlen, miket ki nem bír, milyen súlyos sérülésekből fel nem épül. Kétségbeesetten küzd a túlélésért. Élnek emberek gyomor, vese vagy végtagok nélkül. Rengeteg a beszámoló fantasztikus túlélésekről. Több emeletnyi zuhanás után sem lett baja. Elcsapta egy busz és túlélte. Nagyon érzékeny, mégis nagyon strapabíró gépezet.
Nagyon különleges látvány belenézni egy haldokló szemébe. Láthatod benne a haláltusáját, a végtelen kétségbeesését, és az utolsó pillanatig ott van benne a remény, hogy valami csoda folytán talán megmenekül. Aztán a végén látni, ahogy lassan kihuny a fény…
A végén pedig nekilátok kidekorálni a hullát, a rendőrök szórakoztatására.
Egy hatalmas vigyort kanyarítok az arcára, nem szeretem a búskomorságot. A szemeit kivájom, hogy azokkal az üres, fekete szemgödrökkel bámulhassa tovább a világot.
Bohóc volt életében, hát legyen bohóc halálában is.
Mikor elkészült a vázlat, elégedetten tekintek végig rajta. Néhány óra leforgása alatt szépen kidolgozom, a legapróbb részletekig, és egy kis színt is adok a képnek. Sötét, erőteljes árnyalatokat használok, az egyetlen élénk szín rajta a vér vöröse marad.
Leszignózom, természetesen a hatóságok által rám aggatott becenevet használva, majd a képet mélyre süllyesztem az egyik mappámban és lemászok a kedvenc fámról. Az óráknak nemsokára úgyis vége, így hát komótos léptekkel elindulok kifelé. Nem jellemző rám kihagyni az órákat, csak ilyenkor. Mikor a halált alkotom meg.
Mikor kifordulok az utcára, láss csodát, kedvenc professzorom jön velem szembe.
- Jó napot kívánok, Professzor.- duruzsolom negédes hangon, ő pedig visszaköszön, aprót biccentve. Megállva nézek vissza, végig követve a pillantásommal, ahogy besétál az egyetem udvarára. Drága Professzor, ha tudná, mi is vár rá…
Senki sem becsmérelheti a művészetemet büntetlenül.
 
*
 
- Jó estét, Professzor. A tudomásomra jutott, hogy maga nem igazán hűséges a feleségéhez. Szegény asszony, mennyire össze lenne törve, ha a tudomására jutna, hogy egy diákjával csalja meg… milyen szomorú. Lehetőség szerint szeretném elkerülni, hogy elszomorítsam a feleségét. Legyen éjszaka 11 órára a Cherry Gardenben, hogy megbeszéljük ezt a dolgot.
Mikor leteszem a telefont, elégedett vigyor kúszik az arcomra. A hangomat természetesen eltorzítottam, sosem lehetünk elég óvatosak, ugyebár. Bár biztosra veszem, hogy a prof letörli a felvételt, azért fő az óvatosság. Kilépek a telefonfülkéből, nyugodtan zsebre téve a kezeimet. Nincs szükségem semmiféle gumikesztyűre. Sosem szoktam használni. Minek, ha az embernek amúgy sincs ujjlenyomata? Hehe…
A ma esti gyilkossághoz olyan késeket fogok használni, amiket majdnem mindenhol be lehet szerezni. Teljesen átlagos, hétköznapi modellek, a biztonság kedvéért mindegyiket máshol vettem.
Gyalog indulok el a találkánk helyszínére. Teljesen biztos vagyok benne, hogy el fog jönni. A Professzor csak egy átlagos tanár, a feleségének viszont vállalkozása van. Gazdag a hölgy, és ha a tudomására jutna a félrelépés, biztos kirakná a szűrét a férjének. Márpedig akkor a Professzornak le kellene mondania a minőségi whiskeyről, a Cadillacjéről és a drága szállodai szobákról… amiktől biztosan nehéz szívvel válna meg.
Mivel a parkot éjszakára lezárják, ezért kénytelen vagyok feltörni a lakatot. A fák árnyékában várakozok, és szinte óramű pontossággal megérkezik a Professzor is.
Hagyom, hogy beljebb sétáljon, a szemeit meresztve bolyongjon. Mikor már elég mélyre merészkedett a kis parkba, mögé lépek.
- Jó estét, Professzor.- súgom mosolyogva, mire rémülten felkiáltva fordul meg. A szívére teszi a kezét, majd hátrébb lép, én pedig kuncogva követem.
- Kai… te hívtál ide?- kérdi, túltéve magát a rémületén kezd egyre ingerültebb lenni. Felkuncogok.
- Ó igen. Láttam ám, ahogy Lisa Wooddal fajtalankodott az irodájában. Épp a portfóliómat készültem volna megmutatni magának, de nagy meglepetésben volt részem, mikor megálltam az ajtó előtt. A hangok magukért beszéltek. De azért bekukkantottam, biztos ami biztos.- kacsintok rá pajkosan, mire szinte látom, ahogy vörösödni kezd a feje.
- Te kis nyavalyás…- sziszegi, a kezei ökölbe szorulnak, de eszébe jut, hogy itt most én vagyok jobb helyzetben, ezért csak összeharapja a száját, mielőtt valami csúnya dolgot mondana. – Mit akarsz az információért cserébe?
- Semmit.- vonom meg a vállam, a kezeim zsebre téve. Megmarkolom a vadászkések markolatát.
Összezavarodva, szemöldök ráncolva néz rám.
- De hát… azt mondtad a telefonban…- kezdi, mire csak rosszallóan ingatni kezdem a fejem.
- A felesége így is, úgyis meg fogja tudni, hogy megcsalta, Professzor.- közlöm mosolygósan, az arcán a kétségbeesés pedig egyre nagyobb.
- De… kiváló eredménnyel le is vizsgázhatnál. Elintézném, hogy jól sikerüljenek a zh-jaid. Miután végeztél az iskolában, még munkát is találnék neked…- sorolja kétségbeesetten, én pedig hangosan felröhögök.
- Azt hiszi, szükségem lenne a segítségére? Nagyot téved, Professzor.- vigyorodom el szélesen, majd lassan előhúzom a késeimet. Először nem hisz a szemének, de ahogy felfogja, mit is tartok a kezemben, elsápadva hátrálni kezd. – De na aggódjon, már rég nem fog élni, mire a felesége tudomást szerez a piszkos kis ügyeiről.- súgom, s egy villámgyors szúrással kezdek.
Fájdalmas üvöltés rázza meg a parkot, de szerencsére elég távol vagyunk az épületektől ahhoz, hogy senki se figyeljen fel ránk.
 
*
 
Nyílik az ajtó, és zavart arccal, rémülten kitámolyog rajta egy lány.
Kihallgatják a Professzor összes munkatársát és a diákjait is. A rendőrség bevette magát az egyik terembe és onnan intézkedik.
- Kai Naifu.- olvassa fel a listájáról a nevemet az ajtóban ácsorgó, én pedig nyugodt mosollyal állok fel, majd lépek be a terembe. Odabent ketten várnak rám, egyik az íróasztal mögött, papírok fölé görnyedve, gondolom lejegyzi a vallomásokat. A másik széken egy férfi ül.
Ültében is látni, milyen magas. Inget és nyakkendőt visel, vászonnadrággal, a vékony anyagon keresztül pedig kirajzolódnak izmai. Markáns, karakteres arca van, határozott vonásokkal. Még akár jóképűnek is mondhatnám. Szemei alatt sötét karikák, a sarkukban pedig erőteljes nevetőráncok. Barna szemei szinte égnek, alaposan végigmér, ahogy belépek. Minden részletre odafigyelő pillantás ez, találkoztam ilyennek már párszor. Jobb lesz óvatosnak lenni.
A harmincas évei végén járhat, ha nem tévedek, sötétbarna, már-már fekete hajában viszont egyetlen ősz hajszálat sem tudok felfedezni.
Morbid élvezet kezdi bizsergetni a tagjaimat a tudatra, hogyha nem figyelek eléggé, talán még le is bukhatok. Semmi sem izgat fel jobban, mint a veszély.
- Kai Naifu?- kérdi végigpillantva rajtam, mély, karcos hangján, én pedig negédes mosollyal bólintok. – Foglaljon helyet.- bök a vele szemben elhelyezett székre, én pedig eleget teszek a kérésnek.
- El tudná mondani, hol tartózkodott tegnap éjszaka 11 órakor?- teszi fel a kérdést, valószínűleg már századszorra. Talán kicsit unja is már, de attól ugyanúgy figyel.
- Otthon voltam. Befejeztem az egyik rajzomat a mai alakrajz órára, majd lefeküdtem aludni.- hazudom szemrebbenés nélkül, teljesen természetesen.
- Alá tudja ezt valaki támasztani?
- Nem. Egyedül élek. De megmutathatom a rajzomat, ha az bizonyít valamit.- ajánlom fel, de a nyomozó csak megrázza a fejét.
- Fölösleges.- sóhajt, ő is pontosan tudja, ahogy én, hogy azt a képet bármikor rajzolhattam. De a naiv, segítőkész maszk a leghihetőbb, ugyanis az emberek 70 százaléka hasonlóképpen viselkedik ilyen helyzetekben.
- Milyen volt a kapcsolata a Professzorral?- kérdi, én pedig gondolkodó arcot vágok, majd kicsit kevesebb mosollyal folytatom.
- Nem mondhatnám, hogy túlságosan kedveltem. Szigorú volt és mindig elégedetlen. Sokszor becsmérelte a képeimet.- mesélem komoran, a szívem hevesebben kezd dobogni, ahogy a nyomozó tekintete érdeklődőbb lesz. – De mindenkivel így viselkedett, úgyhogy nem hinném, hogy én lennék az egyedüli, aki ki nem állhatta.- mondom könnyed mosollyal, a nyomozó pedig egy pillanat erejéig elgondolkodva néz rám, majd elveszti az érdeklődését. Már el is könyvelte magában, hogy nem lehetek érintett az ügyben.
Milyen könnyű is átverni az embereket. Hazudni könnyű.
Ha nincs lelked, nincs lelkiismereted. És olyankor félig te magad is elhiszed, amit mondasz. És ha hiszed, amit mondasz, akkor tulajdonképpen nem is hazudsz. Előfordult már, hogy még a poligráfot is sikerült átvernem.
Mert ha elhiszed, amit mondasz, akkor a tested is elhiszi.
Feltesz még néhány jellegtelen kérdést, majd megköszöni a közreműködésem. Miközben felállok és a vállamra veszem az oldaltáskámat, még utoljára egy aggódó, kissé ijedt arckifejezést öltök magamra.
- Nyomozó… megkérdezhetem… hogy…- nyögöm, hogy még hitelesebb legyek. – A Professzort tényleg meggyilkolták? Nem csak baleset volt?- kérdem elkerekedett szemekkel, a rendőr pedig egy hosszú pillanatig csak néz rám azokkal az átható szemekkel, majd lassan bólint.
- Sajnos igaz a hír.- erősíti meg, én pedig összeborzongva távozok a teremből. Mikor kiérek az udvarra, ahol már senki sem lát, halkan felkuncogok.
Ez élvezetes volt.
Ki legyen a következő?


© Copyright 2009-2018. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).