Mikor elenged, kábán bámulom az arcát. Öröm, megkönnyebbülés, büszkeség és hála kavarog bennem, egyszerre, megállíthatatlanul, akár bográcsban a ragu hozzávalói… Életben maradt, ráadásul elismerte a képességeimet. Közülük valónak tekint! Legszívesebben szökdelnék, ám azzal megzavarnám az Erebor felé tekintõ, mámoros kábaságban úszó törpöket, miközben erõt merítenek azon ténybõl, hogy úti céljukat, még ha messzirõl is, de megpillanthatták.

Hamarosan indulásra int minket társaságunk vezetõje, így a gondolataimra koncentrálhatok. Normálisnak mondható az, amit akkor éreztem, mikor láttam, ahogyan Azog a földre sújtja? A félelem, aggodalom, kétségbeesés erõsebbnek bizonyult, mint eddigi életem során bármikor. Úgy véltem, az életemet is eldobnám érte, ha ezáltal megmenthetem Õt. Bármire képes lettem volna érte… S mikor a karjaiba zárt… A melegség, ami tagjaimba költözött, a gyomrom görcsbe rándulása, szívem vad kalapálása…Miért történt ez? Miért éppen miatta? Bárcsak lenne valaki, aki segítene megoldani ezt a rejtélyt…Mégis, amikor fontolgatom, hogy Gandalfhoz forduljak kérdéseimmel, ösztönösen érzem, nem lenne rendjén való így cselekednem…

Sikerül annyira elkalandoznom, hogy immár ötödjére kell Thorinnak visszarántania, nehogy a mélybe zuhanjak és nyakam szegjem. Minden egyes alkalommal hálás mosolyt villantok feléje. Jól esik, amiért törõdik velem, még ha csupán azért is, mert szüksége van egy betörõre.

Alkonyodik, mire elérjük a hegy alját, amit sziklák borítanak. Úgy néz ki, mint egy rég halodd, elfeledett, romba dõlt, egykori város. Thorin úgy dönt, éjszakára itt pihenünk meg. Nem értem, miért határoz így, hiszen a sasok nyújtotta elõny nyúlfarknyi, az orkok pedig éjjel jobban haladnak, mint nappal, ám nincs sem merszem, sem pedig jogom megkérdõjelezni a döntését, így a többiekkel egyetemben nekilátok a tábor felállításának.

-Rakjatok tüzet! – adja ki a következõ parancsot - Bofur, készíts ételt!

- Thorin, beszélhetünk? – áll meg mellette Gandalf. Kurtán bólint, majd messzebb menve kicsiny csoportunktól, egy különálló sziklánál telepednek le. A mágus pipája elõkerül és pöfékelni kezd. Bármennyire szeretném hallani, mirõl folyik a szó, a többiek lármája elnyomja fojtott hangon történõ beszélgetésüket. Feladva a reménytelen harcot a törpökre irányítom minden figyelmemet.

- Még mindig érdekelne, hogyan menekültél meg a koboldoktól. – összerezzenek a hang hallatára. Dwalin tornyosul fölém. Újra görcsbe rándul a gyomrom, amint eszembe jut a barlang. Karjaimon megjelenik a libabõr, ám egyáltalán nem a hidegtõl.

- Hagyd, testvér. Kár a miérteken rágódni. Az a fõ, hogy Zsákos úr megúszta. Neki köszönhetjük, hogy Thorin él. Légy megértõ, és ne faggasd tovább. Láthatod, mennyire megviselték a történtek.

Hálásan nézek Balinra.

-Köszönöm! – mosolyodom el.

-Ugyan, kérlek. – viszonozza a mosolyt, majd testvérét félrevonva beszélgetésbe elegyednek.

Hamarosan sülõ hús illatával telik meg a levegõ. Bofur int, hogy menjek oda, majd egy adagot a kezembe nyom. Mielõtt a többiek végeznének a felével, bûnbánó arccal nyújtom felé a tányérként használt fa alkalmatosságot.

Bofur hol rám néz, hol a nyársra.

-Bilbó, te többet eszel, mint én. – veregeti meg hasát. – Ami nagy szó, hiszen nálam jobban senki sem szereti az ételt…Legalábbis ezt hittem.

Pironkodva sütöm le a tekintetem, majd pedig mikor a többiek nevetésbe törnek ki, magam is velük tartok.  Amint csitul a kacagás, újra elmerül mindenki az evés okozta élvezetekben, engem is beleértve. Szerencsémre törp barátom hamar túltette magát meglepettségén, ráadásként a kérésemrõl sem feledkezett meg, így a második adaggal már sikerül elûznöm az éhemet. A vacsora alatt végig kitart az étvágyam okozta jókedv, hála a káromra elsütött poénoknak.

Mikor már senki sem vonja el a figyelmem, újra rám tör az aggodalom. Tekintetem automatikusan Thorinra irányul. Vajon legközelebb, ha találkozunk Azoggal, ugyan így el fogja veszíteni a fejét? Akkor is meg tudom menteni…? Nem szeretném elveszíteni. Fogalmam sincs, miért, de halálra rémít még a gondolata is…

Tekintetünk találkozik, pár másodpercig összekapcsolódik, majd elfordul. Nyilvánvalóan észrevette, hogy figyelem. Mit gondolhat ezzel kapcsolatban? Talán jobb, ha erre sosem kapok választ...

Thorin a hatalmas, nyílt térre való tekintettel kettõzött õrséget javasol, amire mindenki rábólint. Gandalf fáradtságra hivatkozva az alvás mellett dönt, társaságunk vezetõje jelentkezik helyette. Mielõtt meggondolnám, mit csinálok, csatlakozom.

- Talán inkább pihenned kellene. Majd Dwalin ébren marad velem. –hárítja el azonnal a kérésemet.

- De én tényleg szeretném. – erõsködöm, nem adva fel a harcot. Úgysem tudnék aludni, mivel a gondolataim úgy cikáznak a fejemben, akár a villámok.

 - Rendben, akkor mi kezdjük az õrséget. A többieknek aludniuk kell.

Ragyogó mosollyal nyugtázom döntését. Leülünk oda, ahol nemrégiben Gandalffal beszélgettek. A többiek elégedetten fekszenek le, teljesen biztonságban érezve magukat. Míg mindenki el nem csendesedik, egyetlen szó sem hangzik el közöttünk. Ám hirtelen Thorin bocsánatot kér. Hosszú ideig a torkom nem engedelmeskedik az akaratomnak, így csak hápogok, akár a partravetett hal.
 
- Tudod, rád sem ismertem akkor– nyögöm ki nagy nehezen, tekintetemet rá szegezve, amint alkalmasnak érzem magam efféle cselekedetre.

- Tudom, sajnálom. De meg kell értened, Szmaugnál jobban csak Azogot és Thranduilt gyûlölöm jobban, s kiderül, hogy az az alávaló ork még él? Akkor nem volt bosszú? Akkor… hah. Nem érzem jól magam a gondolattól, hogy nagyapám gyilkosa nem halt meg, amikor én azt hittem, hogy mégis. A mérhetetlen haragon túl nem tudom, mit érezzek most, Bilbó.

Hallatszik a hangján, mennyire nehezére esett ezt elmondania. Látszik rajta a sebezhetõség, amirõl azt hittem, esetében egyáltalán nem létezik. Most nem a Társaság Vezére, nem Tölgypajzsos Thorin, nem is a Hegymély Királya ül mellettem, hanem egy törp, aki elvesztette a családját, az otthonát, mindenét, ami fontos volt neki. Most pedig szembesült azzal, hogy a bosszúját is elvették tõle, aki pedig felelõs a szerettei elvesztéséért, nem nyerte el büntetését. Igazság iránti vágya teljesen érthetõ… Ahogyan az indulatai is.

Mégsem értem, miért pont nekem mondja el ezeket a belsõséges gondolatokat. Miért nem Dwalinnal vagy Balinnal? Vagy akár Gandalffal…?

- Köszönöm, amiért ezt megosztottad velem. Igazán megtisztel, hogy a bizalmadba fogadtál. Gondolom, mennyire nehezedre esett ezt elmondanod nekem…Amiért még inkább hálás vagyok…El sem tudod képzelni, mennyit jelent ez nekem.

Csupán biccent válaszként, azonban a szemében mintha elégedettséget látnék csillanni.

Sokáig ülünk ismét csendben, ám ez egyáltalán nem a kínosabb fajta, inkább az, ami barátok sajátja. Meghitt, bensõséges.

-Miért mentettél meg? – kérdése meglep, abban a pillanatban fogalmam sincs, mit válaszolhatnék.

-Mert…fontos vagy nekem. – vallom be, miközben igyekszem kerülni fürkészõ tekintetét. Újra elpirulok, ami kezd kissé frusztrálóvá válni. A hirtelen jött szégyenlõsséggel nem tudok mit kezdeni.

-Miért? Magyarázd el most azonnal! – úgy látom, egyáltalán nem hagyja nyugodni ezt a kérdés.

Egyáltalán nem tudom, mit válaszolhatnék erre, hiszen még én sem vagyok tisztában a miértjével.

Talán azért, mert õ az egyetlen, aki megtisztíthatja a törpöknek Erebort? Az, akinek a kincsek nem veszik el az eszét és jó sorsa lesz alatvalóinak? Esetleg amiatt, mert nem egyszer megmentette az életemet? Nem tudom! Sürgetõ tekintete azonban nem hagy gondosan átrágnom ezen kényes témát..

-Visszaadod a népednek az otthonukat. Igazságos király leszel. Gondoskodni fogsz arról, hogy mindenki azt kapja, amit érdemel…-lesütöm a fejemet -  Ezért vagy fontos nekem. – felelem, ám magam is hallom a bizonytalanságot a hangomban, a mondanivalóm hiányos mivoltát.

Elájulásom elõtti utolsó pillanatokban még látom Bilbót. Nem tudom, miért van itt, de megrémülök. Kába álmomban Azog õt kínozza, és nekem végig kell néznem, aztán a többieket is, majd elkezdi levágni a fejüket is, ám mielõtt Bilbóhoz érne az álmot egy hatalmas fénycsóva darabokra szaggatja és már csak Gandalf hangját hallom.

- A félszerzet…? – kérdezem rögtön, ahogy kinyílik a szemem. Hangom épp annyira erõtlen, mint amilyennek a testemet érzem.
- Semmi baj. Bilbó is itt van. Épségben. – A válaszra megnyugszom, hogy aztán még dühösebb legyek. Hogy képzelte, hogy csak úgy beleavatkozik a csatámba Azoggal?! És ha meghal miattam?! A csatám miatt?! Ez a gondolat és az álom okozta sokk miatt dühösebben morranok rá, mint azt illendõ lenne.
- Te! Mit mûveltél? – sziszegem, elindulva felé. - Majdnem megöletted magad! Nem azt mondtam, hogy csak kolonc leszel? Hogy sosem éled túl a vadont?! Hogy semmi helyed nincs közöttünk?! – Valamiért kettõs érzés látni õt most. Az, hogy ilyen hatással tudok rá lenni, nem tudom miért, de forrósággal tölt el. Viszont nem hagyhatom sokáig szenvedni, mert így is könnyek folynak le az arcán. - Ekkorát még nem tévedtem soha életemben! – Közvetlenül elé lépek és magamhoz szorítom. Olyan jó érzés, amilyenre nem is számít, pláne amikor a vállamra hajtja a fejét. Mintha évekig így állnánk.

*** A történet a koboldoktól való menekülés utáni pillanatokban indul! ***

Ahogy megállunk pihenni, Gandalf persze rögtön a hobbitot keresi. Én lopva végigpillantok a többieken: mindenki megvan. A hobbit meg... van egy sejtésem, hogy mi történt vele, hallgatva a Bofurral folytatott beszélgetést a barlangban. Persze a mágus tovább követeli a választ, hogy merre van a hobbitja, és amikor Nori elmondja, hogy látta elosonni az elsõ támadáskor, látom, hogy Gandalf szólna valamit. Nem várom meg, hogy mit, nem hagyom, hogy egy ilyen semmirekellõ miatt leteremtse a többieket.
- Elmondom én, hogy mi történt! – vonom magamra mindenki figyelmét. – Zsákos úr meglátta az esélyt és elszökött! – Valamiért nem élvezem ezt kimondani. De nem lep meg, hogy ismét csalódtam valakiben. Nem õ az elsõ, nem is az utolsó, aki a bajban eliszkol és ránk hagyja a megoldást. – Csak a puha ágya meg a meleg otthona járt az eszében mióta elindultunk! Nem látjuk viszont többé! – Szinte kiszakadnak belõlem a szavak. Ezt gondolom, szerintem ez az igazság. – Rég messze jár már!
Szavaimat néma csend követi. Akik nem egymást nézik, azok a földet vizsgálják letörten, én pedig értem az okát. Zsákos urat sokan megkedvelték. Fíli, Kíli, Bofur, Balin… Nem ezt várták tõle. Mindenki azt hitte, hogy majd velünk jön és…
- Nem! – Egy pillanatra lefagyok az ismerõs hangra.
Mit keres õ itt? Miért jött? Hogy jutott ki?
Millió kérdés fut végig az agyamban, miközben Fíli üdvözli.
- Bilbó! Lemondtunk rólad… - Unokaöcsém arcán õszinte öröm és döbbenet, utóbbin én is osztozom.  – Hogy jutottál át a koboldokon? – teszi fel a mindenkit foglalkoztató kérdést hangosan is.
- Tényleg, hogy is? – erõsíti meg a kíváncsiságunkat Dwalin, hangjából süt a gyanakvás, meg is értem. Nekünk egy mágus segítsége kellett és még vele is majdnem otthagytuk a fogunkat. Egy hobbit egyes egyedül, teljesen egyedül kijut egy megszámlálhatatlanul sok koboldból álló seregen keresztül?
Feszült csend következik. Senki nem szól, maga a kérdezett sem, csak a mellénynek a zsebébe túr. Már várnám, hogy onnan kap elõ valamit, amikor Gandalf megszólal.
- Mit számít a hogyan? A lényeg, hogy itt van – mosolyodik el. Dühítõ, hogy csak rá kell pillantania a hobbitra, és menten elolvad. Mintha a saját fiát nézné… borzalmasan idegesít, de van itt még valami, ami idegesít és talán az minden dühömnek a jelenlegi legfõbb oka.
- De, engem azért érdekelne a dolog – lépek közvetlenül Bilbó elé és a szemébe nézek. – Miért jöttél vissza?
Meglep, hogy Zsákos állja a pillantásomat, sõt, válaszolni is képes.
- Kételkedsz bennem kezdettõl fogva, tudom… - kezdi. – És igen, gyakran jut eszembe Zsáklak. Mert hiányzik a kertem, a karosszékem és a könyveim. Mert nekem az az otthonom, tudod? Én oda tartozom. De mivel nektek nincs, szeretnék segíteni visszaszerezni, ha tudom – mondja egy szuszra, végig a szemembe nézve. Eddig fel sem tûnt, hogy mennyire zöld. Szinte el lehet benne veszni.
Nem szólok többet, ha nagyon akarnék sem tudnék mit. Csak nézem õt. Tudta, hogy kételkedem benne – nem volt nehéz rájönni, legyünk õszinték -, de mégis segíteni akar. Ha jól sejtem nem az én kedvemért, de ez akkor sem számít. Nekünk segít, hogy nekünk is legyen otthonunk.  
Mennyire jó lenne egy otthon. És õ azt akarja, hogy legyen? Segít megtalálni és visszaszerezni? Egy csapat idegennek?!
- Hihetetlen vagy, Zsákos Bilbó – bukik ki belõlem, neki pedig egy vonzó mosoly jelenik meg az ajkain, de mielõtt felelhetne, vérfagyasztó üvöltés töri meg a pillanatnyi csendet.
- Egy warg! Nem hiszem el, hogy nem jutunk a bajok végére – szusszanom hangosan. – Futás! – Ezt már üvöltöm. Nem tudom, meddig menekülhetünk, hiszen a wargok gyorsak, különösen gyorsak ha rövidlábú törpökkel és egy hobbittal állnak szemben.

Rohanunk, a minket beérõ farkasokat egyenként végezzük ki, de aztán véget ér a szikla!
- Fel a fákra! Gyorsan! – rikkanta Gandalf. Jó ötlet, igyekszünk is, egyet kivéve.
- Bilbó! – kiabálok rá, mert még mindig az általa ledöfött warg koponyájából igyekszik kihúzni a kardját. Amint sikerül neki lendül arra a fára, ahol én vagyok, õ ügyesen mászik én meg segítek neki, így pont elkerüli a wargok rohamát. Fogalmam sincs, hogy most mi lesz. Meg kell mentenem mindenkit, de alattunk egy csapat törpvérre éhes warg, mellettünk meg a nyaktörõ mélység. Itt halunk meg mindannyian…

Ám ekkor olyat látok, amire esküszöm, legrosszabb álmaimban sem gondoltam volna. Felbukkan az egyik fa törzse mögött egy hófehér warg, a hátán pedig egy sápadt ork… egy félkarú ork, aki…
- AZOG! – üvöltöm dühömben, alig tudok figyelni bármi másra, és hallom, ahogy undorító hangján beszél hozzám. Nekem. Rólam! – Azog! – Hogy lehet itt?! Megöltem!
- Thorin, nyugodj meg! – hallom meg Bilbó hangját, de felfogni nem tudom, csak nézem, szinte vérben forgó szemekkel nézem Azogot. Azt a nyomorult, alávaló gyilkost, aki mindet elvett tõlem! És akinek halottnak kellene lennie!

Ekkor, feltehetõen Azog parancsára – mert nem értem a mordori fekete beszédet -, a wargok módszeresen elkezdik kidönteni a fákat. Egymás után, végül már mind egy magas, pont a szikla peremén álló fenyõn kapaszkodunk. Ekkor tûz lobban és valahonnan felõlünk égõ tobozok hullnak alá.
Gandalf!  

Amikor a tekintetem ismét találkozik Azogéval, a fa már majdnem eldõlt a súlyunk alatt, körülöttünk lángtenger, de nekem ekkor elpattan a türelmemet tartó utolsó szál is, és lemászom.
- Thorin! – Azt se tudom, ki kiabál utánam, kivonom kardomat és teljesen elködösült elmével rontok neki a fehér wargnak, akinek persze nem vagyok ellenfél. Fejének egyetlen ütésére messzire repülök, de kardom ismét elkapva felállok. Nem érdekel semmi, az sem, ha itt most meghalok, de hogy ezt az aljadékot magammal viszem, az teljesen biztos!