Magam sem tudom, mit kapok... Megvetést, szánalmat, undort, örökös számûzetést? Talán nem csak tõle, hanem a Társaságtól is búcsút kell vennem? Egyiket sem élném túl. Már nem. Szívem úgy zakatol, mintha ki akarna törni a bordák által alkotott ketrecébõl. Halálra rémültem? Igen. Miért pont most? Nem tudom. Ennyire még soha életemben nem féltem semmitõl sem. Hasonlóval akkor találkoztam, mikor azt hittem, Azog végez Thorinnal. Fontosabbá vált az éltemnél, most pedig, mikor úgy látszik, elveszítem, minden eltörpülni látszik…

Óráknak tûnõ percek múltán végre megszólal.

- Az, hogy nem ígérek most semmit, nem azt jelenti, hogy én nem akarom, remélem, ezt tudod – Felé fordulok, tekintetem le nem venném arcáról. Felcsillantja a reményt, miszerint mégsem fog ezek után undorral, megvetéssel viselkedni irányomban. – Amitõl Gandalf óvni akar engem általad, az valami olyan, amit nem oldhatunk meg és kerülhetünk el vak szerelemmel. Annál erõsebb az átok. – átok? Errõl nem szólt a mágus… Ha lesz rá alkalmam, mindenféleképpen ki kell faggatnom ezzel kapcsolatosan Balint. Õ biztosan tudja, mire gondol Thorin. - De hidd el, egyszer készen állok majd rá, hogy a szívemet neked adjam és te nekem a tiédet. De az nem most van. –megkönnyebbülten felsóhajtok, még egy halovány mosolyra is futja az erõmbõl. Nem lökött el magától…Mi több, megadta számomra azt, amit sosem reméltem. Az esélyt, hogy nem csupán kalandunk végéig, hanem annak végeztével is mellettem marad. Hozzá tartozhatok. Hozzá, ki lassan, észrevétlenül, de biztosan megváltoztatta az értékrendemet, fontossá, nélkülözhetetlenné téve magát számomra.

- Megértelek, Thorin – közelebb merészkedem, ujjaimmal gyengéden végigsimítok a mellkasán, élvezve izmainak keménységét, bõre melegét. – Tökéletesen megértelek. De attól még segítek, ahogy tudok – újra elmosolyodom, azonban ez már õszinte, szívbõl jövõ.

- Köszönöm, Bilbó – ráhajol ajkaimra egy futó csók erejéig, mi után visszatérünk a többiekhez.

 – Minden kész? – kérdi Balint.

- A pónikat elengedtük, összeszedtünk mindent, mehetünk - mondja. Megindulunk a Bakacsinerdõbe. Oda, ahová egyáltalán nem akaródzik mennem. Nagyokat nyelve figyelem a fákat, mikor megüti a fülem Thorin hangja.

- Aki elöl van, az csak az ösvényt figyeli! Aki mögötte halad, elszámol magában százig, akkor váltja fel az elsõt, és az a végére megy. Én kezdek elöl. Balin, te vagy mögöttem. – az elmúlt idõszakot tekintetbe véve most örülök elõször, hogy kicsit távol lehetek tõle. Gondolkodnom kell, anélkül, hogy megzavarnának. Mivel rám nem vonatkozik az ösvény figyelése, van lehetõségem végiggondolni az elmúlt napok eseményeit.

Mielõtt bekopogtattak az ajtómon, nem tudtam, mi hiányzik az életembõl. Elõször csupán a sajnálat miatt tartottam velük, majd barátság fûzött hozzájuk. Thorin mindig is ellenségesen viselkedett velem, azonban sosem osztottam a nézeteit. Szerettem volna megfelelni nekik…Megmutatni, hogy én vagyok az a hobbit, akire szükségük van. A többes szám akkor változott meg, mikor a trollok majdnem elveszejtették õket. Akkor jöttem rá, miszerint leginkább Thorinnak akarok. Nem fejtettem meg, miért, de elfogadtam. A ragaszkodás egyre inkább nõtt, más érzelmekkel keveredett. Egészen addig igyekeztem elfojtani, míg a koboldok barlangjából való megmenekülésünk éjszakáján meg nem fogta a kezem. Az a tény, hogy nem vagyok közömbös számára, lyukat ütött a gáton, amit az elsõ csókjával sikerült véglegesen elpusztítania.

Vak szerelemrõl szólt. Szerelem… Az öregem mesélt róla, még kölyök koromban.  Állítása szerint évek alatt alakul ki, folyamatos ápolás révén. Nos, az elmúlt órák ráébresztettek arra, hogy ebben az egyben tévedett.

Szerencsés véletlennek köszönhetõ, hogy pontosan akkor torpanok meg a felismeréstõl, mikor a többiek is, természetesen õk teljesen más indokból.

Nem szerethetem! Kizárt! Nem és nem! Nem engedhetek meg magamnak efféle luxust. A körülmények, a félelmek és a fáradtság ûz velem otromba tréfát. Igen, ez az! Nem szeretem, csak azt hiszem.

Megkönnyebbülten felsóhajtok. Hallom, ahogy a törpök veszekednek, ám a szavaik jelentése nem jut el a tudatomig. Hirtelen ráeszmélek, hogy alig kapok levegõt. Felmászom az egyik fára, minek tetején, talán napok óta elõször, friss szél cirógat végig orcámon. Úgy érzem, ködös, ragacsos gondolataimat azonnal tovaragadja. Újra tisztának, fényesnek látok mindent. Igaza volt a mágusnak, amikor azt állította, hogy veszélyes ez az erdõ. Elhitet olyan dolgokat a hobbittal, amik nem is léteznek. Még hogy szerelmes vagyok…

Látom, amint valami hatalmas közeledik, léptei nyomán megreccsennek az ágak, meghajolnak a fák. Kiabálok a többieknek, hogy figyelmeztethessem õket, ám nem érkezik válasz. Lejjebb ereszkedem, s ekkor megcsúszok valamin.

-Jajj ne! Ne már! - igyekszem megtartani az egyensúlyom, mindhiába. Kérlelhetetlenül lezuhanok. Sikerül megkapaszkodnom, s ekkor meglátom azt, akire odafönt szerettem volna figyelmeztetni a társaimat. Egy hatalmas pók… Ijedtemben elengedem az ágat, minek következtében újra zuhanok. Puha, ragacsos, hobbit méretû pókhálóra érkezem, a következõ kép pedig az, mielõtt elragad a sötétség, hogy egy hatalmas test hajol fölém…

Mikor magamhoz térek, báb módjára be vagyok bugyolálva a ragacsos masszába. Felettem társaimmal megegyezõ számú gubó lóg. Az a tény, hogy még élhetnek, erõt ad, cselekvésre késztet.  Kiszabadítom magam, az engem vonszoló bestiával pedig végzek. Eszembe jut a gyûrû, késlekedés nélkül felhúzom az ujjamra. Egyszer már kisegített a bajban, most miért lenne másképpen? Remélem, a barátaimat fogva tartó, seregnyi pók szemében is láthatatlanná tesz. Máskülönben esélyem sincs.

Eldobok egy ágat, mire mindegyik dög elszalad abba az irányba. Kivéve azt az egyet, aki az ébredezõ Bomburt akarja elfogyasztani vacsorára. Kinyúvasztom, majd pedig fürgén nekilátok elvágni azokat a szálakat, amik a fákhoz szögezik barátaimat. Földetérés után mindannyian mocorogni kezdenek. Élnek!

Kiáltanék, hogy felhívjam magamra a figyelmüket, de elsodor egy pók, minek köszönhetõen ismét elszakadok társaimtól. Sikerül kioltanom az életét, azonban elveszítem a gyûrûmet. Egy pokolfajzat szeretné megszerezni, amit nem engedhetek, így többször megszúrom Fullánkkal, míg el nem száll belõle az élet. Felkapom a földrõl, mélyeket lélegezve a földre rogyok.

-Az enyém! – mutatom a hullának, elmémen pedig megkönnyebbültséggel vegyes elszántság, birtoklási vágy uralkodik el. Kérdõ tekintettel meredek a gyûrûre…Miért van rám ilyen hatással? Miért akartam mindenáron visszaszerezni?

Fontos dolgok…Hol van Thorin?!

Édes istenem, Thorin! Ott maradt, a földön, a pókok fészkében!

Rohanvást indulok meg abba az irányba, ahol sejtéseim szerint hagytam õket. Nem bírnám elviselni, ha emiatt bajuk esne. Leginkább miatta aggódom…

Hangokat hallok. Lágy csengésû, dallamos beszédet. Utoljára hasonlóval Völgyzugolyban találkoztam. Tündék! Mégis, mit keresnek itt?

Óvatosságból felhúzom újra a gyûrût, s közelebb lopakodom. Hamarosan meghallom Thorin hangját, amint indulatoktól fûtötten mond valamit, a távolság miatt azonban nem tudom kivenni, mit. El sem hiszem! Élnek!
Lassan kieresztem a visszatartott levegõt, mondhatni, megnyugszom, ám az érzés csupán addig tart, míg látótávolságon belülre nem érek. Egy kisebb seregnyi tünde állja körbe a törpöket, fegyverüket fenyegetõen rájuk szegezve. A vezérük, ki nem csak ruhájának gazdagságával, hanem szõke hajával és kék szemével is kitûnik közülük, mond valamit, minek köszönhetõen maguk elõtt terelve barátaimat, megindulnak. Nem akarok lemaradni, így kisebb távolságot tartva, de mögöttük lépdelek. Nem nézek se jobbra, se balra, tekintetem mereven a fekete tincsekre szegezõdik. Meg kell mentenem… Tervet kell kovácsolnom…Amint lesz egy szusszanásnyi idõm.

Hatalmas kapuhoz érkezünk, aminek záruló szárnyai között épphogy sikerül besurrannom. Szinte futnom kell, ha tartani akarom a lépést, ám így is körbe tudok kémlelni. Tünde mintákkal ékített, szépséges birodalomba csöppentem. Minden légiesen könnyû, szívet melengetõ mestermû, amit a természetbõl, szimbiózisban létezve vele, annak bántalmazása nélkül hoztak létre mesterembereik…Ha egyszer nyugodt körülmények között visszatérhetek ide, alaposan megnézek mindent!

Sikerül elslisszolnom az õrök mellett, akik jelenleg bajtársaim motozásával vannak elfoglalva. Miután ezen tevékenységükkel végeztek, elszakítják õket egymástól, és egyesével más-más cellába lökdösik õket. Próbálnak kitörni, ám minden kísérletük kudarcba fullad. Ekkor látom meg, hogy a szõke parancsnok maga elõtt terelve Thorint, elindul a lépcsõk felé. Mivel tudom, hol vannak a többiek, és értük jelenleg semmit sem tehetek, kettõsükhöz szegõdöm. Tudni akarom, hová rejtik, hogy késõbb, amikor már megvan a tervem, könnyûszerrel kiszabadíthassam. A szöktetésben minden másodperc számít…Igaz?

Egy mívesen faragott, agancsokat mintázó, hatalmas trónszékhez vezeti vezérünket, min nem ülhet más, csak a Bakacsinerdõ Tündekirálya…Igyekszem közelebb húzódni, hogyha látni nem is láthatom, mi zajlik pontosan, hallani hallhassam.

S ha kell, életem feláldozva megmenthessem…

- Rájött – jelenti ki az egyértelmût.
- Azt eddig is sejtettem. Arról mesélj, hogy mit mondott – kérem.
- Kettõs gondolatai vannak, ennek ellenére nem kért arra, hogy küzdjek az ellen, amit irántad érzek. Arra kért, óvjam meg a… a… szívedet. – Egy pillanatig csak nézem, mielõtt szólni tudnék.
- A szívemet? Mond csak, Bilbó, hát erre vágysz? – kérdezem. Értem, hogy Gandalf mire céloz, de tényleg jó ötlet bátorítani Bilbót?
- Szeretném megóvni. – Amikor csókolni kezd már biztosan tudom, hogy kitér és ez kicsit sem tetszik. Nem szeretem az ilyen megoldást és az ennyire egyszerû lelkeket.
- Ne térj ki a válasz elõl! Fõleg ne ilyen módon!  - rivallok rá. - A szívemet akarod? – Meglepetésemre nem hátrál meg, nem rémül meg.
- Igen, Thorin. Szeretném egyszer elnyerni, ám sosem kényszerítenélek arra, hogy akaratodon kívül, idõ elõtt nekem add. Ennek ellenére mégis vigyázni fogok rá, mivel drágább számomra, mint bármi más ezen a világon. Most pedig, szeretnék végre elindulni… Borsódzik a hátam ettõl a helytõl. – A karom alatt bújik ki, hogy tényleg elinduljon, de szeretném ezt tisztázni itt és most. Elkapom a csuklóját és így tartom vissza.

- Az, hogy nem ígérek most semmit, nem azt jelenti, hogy én nem akarom, remélem, ezt tudod – mondom, mikor felém fordul és a szemembe néz. – Amitõl Gandalf óvni akar engem általad, az valami olyan, amit nem oldhatunk meg és kerülhetünk el vak szerelemmel. Annál erõsebb az átok. De hidd el, egyszer készen állok majd rá, hogy a szívemet neked adjam és te nekem a tiédet. – Elengedem a kezét. – De az nem most van. – Felsóhajt, majd halvány mosoly szökik az ajkaira.
- Megértelek, Thorin – lép közelebb, és végigsimít a mellkasomon. – Tökéletesen megértelek. De attól még segítek, ahogy tudok – mosolyodik el most már egyértelmûen.
- Köszönöm, Bilbó – hajolok közelebb, és egy gyors csókot hintek a szájára, majd visszalépek a többiekhez. – Minden kész? – kérdezem Balint.
- A pónikat elengedtük, összeszedtünk mindent, mehetünk - mondja. Bólintok, majd elindulunk befelé, Bakacsinerdõ mélyére.
- Aki elöl van, az csak az ösvényt figyeli! Aki mögötte halad, elszámol magában százig, akkor váltja fel az elsõt, és az a végére megy – adom ki a parancsot. – Én kezdek elöl. Balin, te vagy mögöttem. – Nem akarom, hogy Bilbó esetleg… szóval mondjuk úgy, hogy Balint régebb óta ismerem.


Nem tudom, mióta megyünk, egyszerûen fogalmam sincs. Egy idõ után már minden olyan… tompa? Bifur van elöl, amikor aztán bekövetkezik a baj.
- Azt hiszem eltévedtünk. – Azonnal mellé lépek.
- ennyi volt a dolgod! – Kiabálni kezdünk, én nem úgy beszél vele, ahogy bárkivel is szoktam, õ meg nem úgy beszél velem, ahogy õ szokott. Valahonnan távolról hallok valami tompa hangot, de nem tudok rá figyelni. Aztán mindenki bekapcsolódik a vitánkba, és ekkor hallok meg valami nagyon halk morajlást.
- Csitt mindenki! – Így is történik. – Azt hiszem, követnek minket – suttogom.
- Ugyan Thorin, ez… - Dwalin nem tudja befejezni, mögötte egy hatalmas pók tûnik fel és mielõtt mi, többiek felfoghatnánk, hogy mi is történik velünk igazán, már ájultan esünk össze.

Végtelennek tûnõ idõ telik el. Semmit nem tudom, semmit nem érzek, aztán hirtelen valami rángatni kezd, de valamiért azt érzem, hogy ez csak jó lesz nekem. Pillanatokkal késõbb hatalmas ütést érzek a hátamon – leestem valahonnan. Aztán, amikor kinyitom a szemem, körülöttem van minden törp, de Bilbót nem látom sehol! Viszont a pókok ismét támadnak, de most, hogy tudjuk, mivel állunk szemben, kivonva kardjainkat és fejszéinket harcba is szállunk velük. Sajnos viszont õk rengetegen vannak, mi pedig kevesen. Elõttem tornyosul egy hatalmas példány, mögöttem egy másik és már épp készülök a gyors és minden bizonnyal fájdalmas halálra, amikor hirtelen egy nyílvesszõ szúródik az elõttem levõ fejébe. Nincs idõm gondolkodni, támadom és levágom a mögöttem levõt, de mire végzek vele, már nem a pókok a legnagyobb gondunk.
- Ne hidd, hogy nem öllek meg, törp. Kedvemre lenne szegezi nekem az íját és a nyilát egy tünde. Tipikus, szõke szépség, akitõl bukfencezik a gyomrom. Mielõtt felelhetnék, oldalra pillantva látom, hogy Fíli bajban van, maga alá teperte egy pók, de mielõtt mozdulhatnék, az undormányt is kivégzik. Egy csapat tünde sietett a segítségünkre, hogy aztán õk ejtsenek minket csapdába. De ami még fontos…
Hol van Bilbó?

Leírhatatlan, megfogalmazhatatlan érzés, ami hatalmába kerít, mikor a karjaiba zár, magához szorít, majd csókban forrunk össze, újra és újra, nem tudva betelni a másikkal. Minden porcikám az érintésére vágyik. Azt szeretném, ha sosem érne véget sem ajkaink mézédes párbaja, sem pedig az, ami kettõnk közt épphogy elkezdõdött. El sem hiszem, hogy engem választott. Thorin, a Hegymély Királya, aki bárkit megkaphatna, a zsáklaki Zsákos Bilbó mellett döntött, még ha csupán csak egy kis idõre is. Egy egyszerû, cím és érdem nélküli hobbitot ért a megtiszteltetés. Erõsebbé, legyõzhetetlenné tesz a kettõnk közti kapocs. Úgy érzem, bármire képes lennék, hogy boldoggá tegyem. Meghalnék érte, ha ezáltal megmenthetem az életét. Elképzelni sem tudom nélküle immár a jövõmet, hiszen hozzá tartozom…Ez pedig így van rendjén.

Felbátorodom, így amikor elhúzódik, hajába markolva közelebb húzom magamhoz, majd folytatom, amit az elõbb elkezdett. Hamarosan mégis elszakítja magát tõlem.

- Bármennyire is akarom ezt csinálni veled egész nap, mennünk kell – mosolyog. Szívembe melegség költözik, afféle, amit még sosem éreztem ezelõtt.

- Akkor menjünk –válaszolom legragyogóbb mosolyaim egyikével megajándékozva. A szemében hirtelen eltûnik az elõbbi fény, homlokát komoran összeráncolja. Nem tudom, mi juthatott eszébe, ám az biztos, hogy semmi jó.

- Thorin? – ujjaimmal végtelenül gyengéden végigsimítok az arcán. Segíteni szeretnék. Elfeledtetni vele a sok gyászt, a tengernyi fájdalmat. Boldogságot csepegtetni a szívébe. Csupán a módját nem tudom még, de azt igen, hogy a szívem szakad meg, mikor így látom.

- Ígérd meg, hogy bárki bármit szól, mielõtt akármit is gondolsz, megbeszéled velem, rendben? – kérdi, mire azonnal rábólintok. Halványan elmosolyodik, futó csókot lehel ajkaimra, majd karon ragad, szinte maga után húz egészen a táborig.

Mire odaérünk, a többiek már útra készen állnak, holmijuk összepakolva fekszik a pónik nyergéhez rögzítve. Bûntudat fog el, amikor meglátom a saját batyumat az egyik kápa mögött. Valaki elvégezte a munkámat, míg én teljesen mással voltam elfoglalva…

Dwalin közeledik felénk, így a gondolataimat gyorsan máshová terelem, nehogy zavarom árulónk legyen. Thorin nem szeretné, ha a többiek tudnának a vonzalmáról, én pedig nem szeretnék akarata ellen cselekedni.

- Minden rendben van? – kérdi kurtán. Tekintetében gyanakvó fény villan, ahogy elõször Thorint, majd pedig engem mér végig. Vezérünk helyeslõen bólint, s úgy látszik, egyenlõre megelégszik ezzel a válasszal. Sejt valamit…?

Szótlanul mászok fel a nekem kijelölt jószág hátára. Nem sokkal az indulás után Thorin mellém szegõdik, amiért újabb mosollyal jutalmazom. Teljesen lefoglalnak a gondolataim, így villámcsapásként ér, amikor wargtól származó hangokat hallok meg mögöttünk, egészen közelrõl. Mire kettõt pisloghatnék, a király már Gandalf mellett léptet. Nem hallom, amit mondanak, azonban elárulja õket komor tekintetük. Valami baj van…Megállásra készteti hátasát, Balint utasítja valamire, amit az öreg törp azonnal továbbít is. Mikor beérem, halkan megszólalok, órák óta elõször.

- Mi történt?

- Túl közel vannak az orkok, nem állhatunk meg.

- Akkor az erdõig megyünk?

- Igen, Bilbó. Majd máskor megpihenünk, Erebor elõtt mindenképp. Addig hajszolnunk kell magunkat és egymást.

- Értettem. – lehajtom a fejem. Megtartom magamnak aggodalmaimat és a fáradtságom tényét. Ha õ elviseli, nincs jogom panaszkodni. Szeretnék méltóvá válni az érzéseire.

Másnap hajnalban, mikor elérjük az erdõ határát, mindenki elkészül az erejével. Jómagam azonban, amikor meglátom a Tünde-kaput, nem tudok gátat szabni lelkesedésemnek, a fáradtságot mintha elfújták volna. Lepattanok a nyeregbõl, szinte futok, hogy minél elõbb szemügyre vehessem. Mindig is sokra becsültem a Szépek Népét, minden munkásságukkal egyetemben, így egyáltalán nem meglepõ, amiért elsõnek akarom tanulmányozni az egyszerû, mégis lenyûgözõ mintákat.

Ahogy a lelkesedés csillapodik, észreveszem a halottnak tetszõ fákat.

-Ez az erdõ beteg? – kérdem elfúló hangon.

 - Hajdan zöld volt és élettel teli. De ez mára megváltozott. Betegség borítja be, veszélyes hely lett. Tele van gonosz lényekkel és a levegõ… káprázatoktól terhes. Ne hagyjátok majd, hogy félrevezessenek. – figyelmeztet. Miközben beszél, lovához lépdel majd visszapakolja rá a holmiját.

- Gandalf? – Thorin mellé sétál, kérdõn figyeli minden mozdulatát. Magam sem értem, miért teszi ezt. Az erdõbe nem jöhet velünk ez a csodálatos jószág, illetve Beorn is várja haza. Akkor mégis…?

- El kell mennem – jelenti be. A törpökön úrrá lesz a pánik, én pedig csak megkövülten, földbe gyökerezett lábbal, szóra képtelenül állok.

- Pont most? – kérdi társaságunk vezére dühtõl és csalódottságtól ittas hangon. Teljes mértékben meg tudom érteni, hiszen elhagy minket, akkor amikor már olyan közel a cél.

- Most. Nem várhat. Az erdõben semmiben ne bízzatok amit láttok és soha ne térjetek le az ösvényrõl! Ereborban, a Kilátónál találkozunk, de a hegybe nélkülem semmiképp se lépjetek be. – hirtelen felém fordul, mire balsejtelem lesz úrrá rajtam.  – Drága hobbitom, segíts nekem – kér, aminek következtében a szívem a torkomban kezd dobogni. Pedig már kezdtem bizakodni, miszerint megúszom azt a beszélgetést.

Kezét vállamra helyezi, majd maga elõtt vezetve arrébb terel a többiektõl, hallótávolságon kívülre.

-Látom, sejtelmed sincs, mibe keveredtél. – kezdi tárgyilagos hangon.

-Mire gondolsz, Gandalf? – kérdem ártatlanul, remélve, hogy nem arra céloz, ami köztem és Thorin között éledezik.

-Tudod, mirõl beszélek! Ne nézz bolondnak, Zsákos Bilbó! Veszélyes ösvényre léptél, még ha magad nem is vagy ezzel tisztában. Ami köztetek kialakult, egyszerre normális és abnormális, természetes és természetellenes, kívánatos és nem tetszõ. Nem mondom, hogy vess ennek véget, mert akár hasznunkra is lehet. – elgondolkodik, magam pedig lopva a számomra kedves törpre pillantok, erõt merítve a puszta látványából. – Vigyázz rá, leginkább a szívére. Ne engedd, hogy kísértésbe essen, sem pedig hogy gyûlölete befeketítse. A többiek miatt, ha teljesíted a rád rótt feladatot, felesleges aggódnom, így róluk nem szólok. Most pedig eredj, és tedd azt, amit mondtam! – mielõtt kettõt pisloghatnék, már messze jár. Magamra hagyott a gondolataimmal, kétségeimmel, kérdéseimmel, amikre már tõle nem remélhetek választ.

Vigyázzak a szívére… Miért pont én? Nem adta nekem, legalábbis azt hiszem. Ennek ellenére megteszem, ami tõlem telik.

Kábultan térek vissza a többiekhez, még mindig a mágus szavainak hatása alatt állva. Mindenki a pónikkal és saját dolgával van elfoglalva, amit Thorin ki is használ. Megragad, és beránt az egyik vastag fa mögé, hogy annak jótékony takarásában kettesben lehessünk.

- Mit akart? – kérdi lágy hangon, mitõl a gerincem mentén kellemes bizsergés fut végig. Lágyan megsimítja az arcom, az élvezettõl lehunyom a szemeimet. Várok pár másodpercet, élvezve a talán utolsó meghitt pillanatot.

- Rájött, - felelem kurtán, tekintetem összekapcsolódik az övével.

- Azt eddig is sejtettem. Arról mesélj, hogy mit mondott. – gyengéden szól, így marad elég bátorságom folytatni.

- Kettõs gondolatai vannak, ennek ellenére nem kért arra, hogy küzdjek az ellen, amit irántad érzek. Arra kért, óvjam meg a…a… szívedet. – nagyot nyelek, az arcom lángvörösre színezõdik. Fogalmam sincs, mi jár a fejében, a tekintete egyáltalán nem árulkodik semmilyen érzelemrõl.

- A szívemet? Mond csak, Bilbó, hát erre vágysz? – remegni kezdek. Mégis, mit mondhatnék? Nincs jó válasz. Ha igennel válszolok, mohónak tûnök, hiszen a sajátommal még nem ajándékoztam meg…azt hiszem… Ha nemet mondok, azzal pedig megbánthatom, mivel azt sugallom, nincs szükségem rá.

-Szeretném megóvni. – térek ki a válasz elõl ügyesen. Láthatóan ez egyáltalán nem tetszik neki. Mielõtt azonban szóra nyithatná száját, lábujjhegyre állva csókkal pecsételem le ajkait. Nem sok idõt nyerek ezzel, mivel szinte azonnal elszakítja magát tõlem.

-Ne térj ki a válasz elõl! Fõleg ne ilyen módon! A szívemet akarod? – kihúzom magam, tekintetem foglyul ejti az övét.  Elõször viselkedem magabiztosan, mikor a közelemben van. Sikerül meglepnem saját magam, ahogy õt is.

-Igen, Thorin. Szeretném egyszer elnyerni, ám sosem kényszerítenélek arra, hogy akaratodon kívül, idõ elõtt nekem add. Ennek ellenére mégis vigyázni fogok rá, mivel drágább számomra, mint bármi más ezen a világon. Most pedig, szeretnék végre elindulni…Borsódzik a hátam ettõl a helytõl. – kibújok karjai alatt, azonban nem jutok messzire. Bilincsként szorulnak ujjai csuklómra, minek köszönhetõen elszáll tagjaimból a feszültség, legyõzötten megtorpanok. Félek, mi több, rettegek attól, amit most mondani fog.

Látom, hogy mennyire elgondolkodik. Az ajkát rágcsálja, miközben dönteni próbál, de nincs már olyan sok idõnk és nem akarok csak úgy visszarohanni a többiekhez.
- Nos? Nincs sok idõnk. Döntened kell. – Igyekszem a tõlem telhetõ legtürelmesebb hangon szólni, de közben annyira izgatott vagyok, mint már régen.
- Bírod az engedélyem. – Alig hallom a hangját, annyira halk, de azért szerencsére eljut hozzám.  
- Biztos vagy benne? – kérdezem olyan halkan, ahogyan õ is felelt nekem.
- Teljes mértékben.
Ha a szavai nem is lennének elegek arra, hogy az egész testemben forró tûz gyúljon, akkor azzal az apró gesztussal, amivel megnedvesíti az ajkait, azonnal lángra is lobbantana. Félelmetes, hogy mekkora hatalma van felettem már most – pedig még semmi sem történt.
Eddig.
Lassan hajolok közelebb. Nem csak az az oka, hogy meggondolhatja magát, de az is, hogy én nem akarom elsietni. Épp elég idõnk van még, és az elsõ csókunk különleges lesz. Ahogy az ajkaihoz érek egy pillanatra megfeszül a karomban, de mintha nem is az idegesség lenne, rögtön el is lazul. Finoman kezdem masszírozni az ajkait, hiszen nem tudhatom, mik történtek vele ezen a téren – de bele sem akarok gondolni, mert ha az jut eszembe, hogy valaki más is megtapasztalta ezt az édes puhaságot, amit az ajkai adnak, akkor dühös leszek, amit most nem szabad. Most csak rá figyelek. Csak õ létezik, miközben egyik keze felsiklik a hátamon, a tarkómon és a hajamba túr, a másik kezével pedig az oldalamon szorítja a ruháimat. Nekem ez elég jel, hogy tudjam, élvezi, így hát egy picit tovább is lépek. Nyelvemmel az ajkai közé hatolok és így folytatjuk, amíg nem érzem, hogy el kell válnom tõle, mielõtt valami meggondolatlan dolgot cselekszem.

Kába tekintettel figyelem, ahogy a mellkasomba bújik, miközben én a hátát simogatom.
- Nem akarom, hogy úgy tégy, mintha nem történt volna semmi… Azt akarom, hogy legyen folytatás – mondja enyhe mosollyal,  én pedig akár itt megadnék neki bármit, amit kér.
- Szívembõl szóltál, Zsákos úr. – Boldog vagyok. Végre, végre van valaki, akihez én tartozom. Akinek én kellek, nem a küldetésem, nem a címem, nem az aranyam, nem. Én magam. Ez olyan érzés, amit nem ismertem. Kalandjaim mindig voltak, de minden csókban ott volt az érdek, minden érintésben éreztem, hogy csak a hatalmam kellene, nem én magam. De ez a hobbit…
- Fájt? – kérdezek rá rögtön, amikor az ajkaihoz ér.
- Egyáltalán nem. Csodálatos volt.
- Most csókoltak meg elõször? – kérdezem, és próbálok nem önelégült lenni a gondolattól is, hogy én voltam az elsõ, de tudom, hogy igen és ez millió érzést szabadít fel bennem.
- Igen.
- Más nem is fog soha hozzád érni! Nem, míg én élek. Esküdj meg rá! – Parancsolok neki, de csókkal enyhítem a szavaim súlyát.
- Esküszöm – pihegi az újabb csóktól kábultan.

Nem is esik több szó köztünk, csak csók. De az még legalább három. Csak… nem tudjuk befejezni, én sem és õ sem. De be kell, az utolsónál, amit már õ kezdeményezett, én hajolok el elõször.
- Bármennyire is akarom ezt csinálni veled egész nap, mennünk kell – mondom mosolyogva.
- Akkor menjünk – mosolyog vissza rám, amitõl megint megdobban a szívem. Ha rájön, mekkora hatalma van felettem már most… ha valaki más rájön… De nem tudom, nem akarom ezt is feláldozni. Inkább védelmezem, amíg van erõm. Bár ezt nyilván nem fogja mindenki jó szemmel nézni.
- Thorin? – érinti meg lágyan az arcom.
- Ígérd meg, hogy bárki bármit szól, mielõtt akármit is gondolsz, megbeszéled velem, rendben? – kérdezem. Arra számítok, hogy magyarázatot kell adni, de nem, csak okosan bólint. Egy halvány mosoly, egy gyors csók és már megyünk is vissza.

Kínos csend telepszik ránk. Míg én a könnyeimet nyelem, õ láthatóan valahol teljesen máshol jár. Homlokára komor ráncokat vetnek gondolatai. Minden bizonnyal nem elégítette ki a válaszom. Pedig a tudtára adtam, hogy még én sem tudom, mit mondhatnék…Nem. Inkább nem tetszett neki, mivel semmi hasonlót nem érez irányomban. Legszívesebben zokogásba törnék ki és elszaladnék… Fogalmam sincs, miért van rám ilyen hatással. Meg szeretnék szabadulni ettõl a kíntól, mert félek, beleroppanok. Ezernyi, apró szilánkra robban a szívem, ha nem fogadja el, amit nyújtani tudok neki, s azt nem viszonozza…

- Nem is érdekel, hogy én mit érzek és gondolok? – kérdi közelebb hajolva, barátságosabb hangon. Meglep ez a hirtelen váltás, hiszen az elõbb még forrt benne az indulat.

- Te is… - nem hagyja, hogy befejezzem, szinte azonnal a szavamba vág.

 
- Gondolod, hogy minden jött-ment hobbitot ölelgetek és velük is alszom? Ne sértegess, Zsákos Bilbó!

- De én nem is így gondoltam – védekezem, mivel egyáltalán nem ezt mondtam neki, ahogy egyáltalán nem is erre akartam kilyukadni. Nem veszi észre, mekkora fájdalmat okoz nekem?

 
- Mert nem is így van. Bilbó, én tudod, hogy ki vagyok. Mi vagyok. De nekem is van szívem és tudom, hogy teszel vele valamit. Ha nem vagy velem ideges vagyok, mérges és azt akarom, hogy megint ott legyél. Ha bajod esik, úgy érzem, menten meg fogok õrülni és már attól könnyebb minden, ha foghatom a kezed – tekintete megkeresi az enyémet, majd fogva is tartja. – Nevet adni én sem tudok egyelõre ennek, de… nem akarom, hogy változzon az, ami másfél napja kialakult. Legalábbis visszafelé már nem. Már nem vagy a barátom, Zsákos úr. Annál már valami több vagy, amit magam sem értek még teljesen – rám mosolyog, a szívem pedig a torkomban dobog.

Úgy érzem magam, mint aki egy maratoni futás után megpihenhet. Végre enyhül a mellkasom szorítása, kapok levegõt. A vallomásának köszönhetõen könnyûvé válik a lelkem, a boldogság forró lávaként száguldozik minden porcikámban. Sosem hittem volna, hogy hallhatom tõle ezeket a szavakat. Ahogyan azt sem, hogy vágyni fogok rájuk.

- És akkor most mi lesz? – kérdem óvatosan, félve és vágyva egyaránt a válaszát.

 
- Most? Nos. Visszamehetünk, mintha nem történt volna semmi és feszenghetünk tovább, mire legközelebb beszélni tudunk kettesben. – közelebb hajol, tekintetében felizzik a számomra ismeretlen tûz. Ajkát alig pár centi választja el az enyémtõl. Érzem forró leheletét, minek hatására kellemes bizsergés fut végig a gerincem mentén. – Vagy engedheted, hogy megízleljem az ajkaidat, Bilbó, és kiderüljön, mi is ez. – az, ahogy rám néz, megroggyantja a térdem. Ha nem támaszkodnék a fának, valószínûleg szégyen-szemre összerogynék. Annyi melegség sugárzik pillantásából, amit fel sem tudok fogni. Tekintetem az ajkára téved, ami hívogat, biztat, hogy hódoljak be neki.

Tanácstalanságomban fogaimat mélyesztem alsó ajkamba, minek köszönhetõen apró vércsepp serken.

-Nos? Nincs sok idõnk. Döntened kell. – hallom, mennyire türelmetlen, mégis visszafogja az indulatait, nehogy megrémisszen. Ez az a löket, amire szükségem van. Magamban fohászkodom, hogy ne csupán egy otromba tréfa legyen ez az egész.

-Bírod az engedélyem. – suttogom alig hallhatóan.

-Biztos vagy benne? – kérdi maga is suttogva, rekedtes hangon.

-Teljes mértékben. –lehelem, miközben ösztönösen nyelvemmel megnedvesítem ajkaimat, lenyalva róluk a kiserkent éltetõ nedvet.

Lassan, szinte várva arra, hogy mégis meggondolom magam, az ajkamra hajol. Éppen csak hozzáér, mégis kihagy egy ütemet a szívem, a tüdõm pedig elfelejti, miért is került a mellkasomba. Szemeimet lehunyom. Sokkal melegebb, keményebb, édesebb, mint gondoltam. Nem követelõzik, komótosan, mint akinek birtokában van a világ összes ideje, ízlelget. Testével a fának szegez, azonban ebben a mozdulatban több a birtoklási vágy, mint a fenyegetés. Óvatosan fonom dereka köré karjaimat, bal kezem ujjai szorosan ruháját markolják, míg jobb kezem félénken végigcirógatja izmos hátát, széles vállait, hogy  céljukat elérve, az ében fürtökbe gabalyodva a tarkónál állapodjanak meg.

Thorin elégedetten felsóhajt, majd mutatóujjával lejjebb kényszeríti államat. A hirtelen támadt résben elõretör nyelve, keresve az enyémet. Mikor rátalál, simogatni, becézni kezdi, majd táncba hívja.

Egész testem remegni kezd, még többre vágyva. Azt kívánom, bár sosem érne véget ez a pillanat.

Mégis megtörténik. Szinte erõvel sikerül elszakítania magát tõlem. Erõtlenül pihegek, miközben fejem a mellkasának dõtöm. Hallom, ahogy szíve vad táncot jár, akárcsak az enyém.

Gyengéden cirógatom tarkóját, majd kezem az arcára vándorol, míg a másik szorosan kapaszkodik belé, akárha az életem múlna rajta.

-Nem akarom, hogy úgy tégy, mintha nem történt volna semmi… Azt akarom, hogy legyen folytatás. – suttogom az élménytõl fátyolos hangon, ki tudja, mennyi idõvel a csók után.

-Szívembõl szóltál, Zsákos úr. – feleli, hangjában boldogság bújkál, mire magam is elmosolyodom. Felemelem a fejem, hogy tekintetünk találkozhasson. Ajkaim égnek, így derekáról elvonom a kezem, majd mutatóujjammal óvatosan megérintem. Felszisszenek.

-Fájt? – kérdi aggodalommal telt szólammal.

-Egyáltalán nem. Csodálatos volt. –pihegem, halvány pírrel az arcomon.

-Most csókoltak meg elõször? – annyira öntelt, hogy legszívesebben fenékbebillenteném.

-Igen. –felelem szendén, ám most állom vizslató tekintetét.

-Más nem is fog soha hozzád érni! Nem, míg én élek. Esküdj meg rá! – államnál fogva megemeli a fejem, újabb, futó csókot lehelve ajkaimra.

-Esküszöm. – pihegem kábán az átélt élményektõl.

- Neked is, Thorin –viszonozza a köszöntést mosolyogva. Kellemes, boldoggá tesz a mosolya, õt viszont ez valamiért mintha megzavarná. Egyre jobban kezd érdekelni, hogy mi ez és egyre dühösebb vagyok, amiért nem tudom. Emiatt is talán, de inkább a vendéglátónkon vezetem le dühömet.
- Köszönjük a vendéglátást! Azért különleges ez a helyzet, mivel Gandalf állítása szerint utálod a törpöket.
- Igen – feleli Beorn. - Ki nem állhatom a mohó, alattomos fajtádat. – Nem finomkodik, cseppet sem. – Szerencsédre viszont az orkokat jobban gyûlölöm. – Megjegyzésére felnevet mindenki, még én is elmosolyodom. - Adok enni és inni, annyit, ami elég két napra. Kaptok hátasokat, azonban amint eléritek az erdõ szélét – amire nem látok sok esélyt – szabadon kell õket engednetek. Most pedig menjetek. Minél elõbb, annál jobb. Mert meggondolhatom magam – adja parancsba.
- Úgy lesz – feleli mosolyogva a mágus, mintha csak tudná, hogy tudnék ám erre mit mondani és ha ez nem lenne elég, mikor megszólalnék, Bilbó megszorítja a kezem ezzel eltérít a gondolatmenetemtõl és visszakanyarít az eredetihez.
- Mielõtt indulunk, beszélnünk kell. – Nem kérem, de suttogom, nem akarom, hogy mindenki tudjon mindent. – A többiek készüljenek! Egy óra múlva indulunk!
Megragadom a hobbitom kezét és kiráncigálom a házból. Közben igyekszem felvenni a legfélelmetesebb arcom. Ha nem ijesztek rá, akkor úgysem fogja elmondani és nekem tudnom kell ahhoz, hogy én mit érzek azt, hogy õ mit érez. Nem engedhetem meg magamnak – jelenlegi helyzetemben pláne nem, hogy akárkivel akármibe is belekeveredjek. Még ha õ nem is akárki és ez nem is lenne akármi.
- Soha, de soha ne merd még egyszer belém fojtani a szót! Megértetted? – tisztázom gyorsan, mikor a gyümölcsbe érünk.
- Megértettem – suttogja.
- Helyes. Most pedig térjünk vissza a legutóbbi füllentésedre. Megérdemlem a tegnap este után, hogy megtudjam az igazságot. Te pedig szépen el fogod mondani.
- Nem tudom, mire gondolsz. – Terel, füllent és a szemembe sem néz.
- Ne feszítsd tovább a húrt! Mond el, pontosan, miért is vagyok fontos neked. Hallani akarom! – követelem.
- Azért, mert… - kezd bele könnyezve. - A barátom vagy. És…valami annál is mélyebb…Nem tudom, mi az, amit érzek, de féltelek…Kedvellek…Szeretek a közeledben lenni és fáj, amikor nem vagy ott… Tényleg nem tudom, mi ez…Ne faggass, amíg meg nem fejtem! Kérlek…

Egy picit csendben vagyunk. Nem tudom, erre mit feleljek, de ez a letört Bilbó nem tetszik, így ki kellene engesztelnem. Valamiért igencsak törékeny, pedig nem ilyen volt az induláskor. Ez a valami lenne? Amit én is…?
- Nem is érdekel, hogy én mit érzek és gondolok? – kérdezem, picit közelebb húzódva és barátságosabb hangot megütve.
- Te is… - Nem fejezi be, nem hagyom.
- Gondolod, hogy minden jött-ment hobbitot ölelgetek és velük is alszom? Ne sértegess, Zsákos Bilbó!
- De én nem is így gondoltam - védekezik azonnal.
- Mert nem is így van. Bilbó, én tudod, hogy ki vagyok. Mi vagyok. De nekem is van szívem és tudom, hogy teszel vele valamit. Ha nem vagy velem ideges vagyok, mérges és azt akarom, hogy megint ott legyél. Ha bajod esik, úgy érzem, menten meg fogok õrülni és már attól könnyebb minden, ha foghatom a kezed – nézek a szemébe. – Nevet adni én sem tudok egyelõre ennek, de… nem akarom, hogy változzon az, ami másfél napja kialakult. Legalábbis visszafelé már nem. Már nem vagy a barátom, Zsákos úr. Annál már valami több vagy, amit magam sem értek még teljesen – mosolygok rá.
- És akkor most mi lesz? – kérdezi.
- Most? Nos. Visszamehetünk, mintha nem történt volna semmi és feszenghetünk tovább, mire legközelebb beszélni tudunk kettesben. – Még közelebb hajolok, szinte a szájára suttogok. – Vagy engedheted, hogy megízleljem az ajkaidat, Bilbó, és kiderüljön, mi is ez – nézek a szemébe olyan mélyen, hogy még én magam is belremegek.

Mikor feleszmélek, legszívesebben felkiáltanék meglepettségemben. Szerencsémre azonban a torkom annyira kiszáradt, hogy csupán egy nyögésre futja. Valakinek az ölében fekszem. Feljebb viszem a tekintetemet, miközben óvatosan igyekszem arrébb húzódni. Fekete szakáll és bajusz, alatta csókolni való ajkak, sötét, fonatokkal ékített haj…Királyi, vonzó vonások… Ez Thorin! Én most komolyan Thorin ölében feküdtem?! Mégis, hogy a csudába kerültem oda? Vajon õ tud róla? Ostoba kérdés, persze, hogy tud róla. Más nem rakhatott oda. Vagy igen?

Sikerül teljesen elhúzódnom anélkül, hogy felébreszteném. Fejem oldalra billentve figyelem, ahogy alszik. Annyira békés. Nyugodt. Bizonyára szépet álmodik, mivel ajkán mosoly játszik. Sosem láttam még ilyennek. Mutatóujjam óvatosan alsó ajkára simítom, majd pedig végigvezetem annak vonalán. Felsóhajt, de még mindig nincs ébren.

Szerencsére. A gondolataim ugyanis olyan mederbe folynak, minek okán újra vérvörös lesz az arcom. Azok a kemény ajkak…Milyen érzés lehet, amikor az enyémhez érnek?

Na, most legyen elég, Zsákos Bilbó! Ezt azonnal verd ki a fejedbõl, nem hallod? Küldetésen vagy, ami mindennél fontosabb! Nincs idõ holmi fantáziálásra!

Fõleg, hogy nem tudom, mégis milyen vágyak ezek…

Nyílik az ajtó, így sikerül elterelni a figyelmemet. A belépõ ember hatalmas…A hozzá igyekvõ Gandalftól három fejjel magasabb. Körbenézek… Hát ezért ekkora ez a ház!

Ösztönösen húzódom közelebb Thorinhoz. Mikor észreveszem, hogy ébredezik, oda helyezkedem, ahonnan alig pár perce iszkoltam arrébb. Nem szeretném, ha tudná, hogy elõtte keltem fel, hogy tudom, mégsem vagyok számára kolonc, hanem igenis jelentek neki valamit… Teljesen értelmetlen, amit mûvelek!

Karjai hirtelen, védelmezõn körém fonódnak, mélyebbet lélegzik, szemei kinyílnak. Pontosan akkor, mikor a mágus felhívja a figyelmet kettõnkre.

-Thorin… - nyögöm halkan a nevét.

- Nyugalom – feleli alig hallhatóan, majd engem arrébb pakolva felegyenesedik. Pár lépést tesz a hatalmas ember felé, megáll félúton közte és köztem, testével takarva engem – Üdv neked.

- Üdv Thorin, a Hegymély Királya – villant egy gúnyos vigyort a vendéglátónk. – Látom, megzavartalak alvás közben – tekintete akkor szegezõdik rám, mikor sikerül végre felülnöm. Mondhatni, egyáltalán nincs ínyemre jelen helyzetben éles hallásom. Olyan, mintha kihallgatnám a beszélgetésüket, ami ugyancsak nem tetszik nekem.– Ha aludtatok egyáltalán.

- Az alvási és nem alvási szokásaink csak rám és rá tartoznak –Óh egek…

- Gandalf azt mondta, itt maradnátok egy ideig. – vált témát hirtelen a hatalmas ember.

- Csupán egy éjszaka, holnap indulunk tovább.

- A Bakacsinerdõbe, hm? Sosem juttok el addig élve.

- Nos, ezt majd reggel megvitatjuk – szól közbe a mágus. – Most mindenki térjen nyugovóra, Beorn ma éjszaka megtûr minket.

Thorin biccent majd megfordulva visszasétál hozzám.

- Hát ez meg ki a csuda volt? – kérdem ártatlan hangon.

- A vendéglátónk, Beorn. És úgy hiszem, hamarosan Gandalf kérdésekkel készül majd –  sóhajtja.

- Ebben egyetértek… - gyomrom hirtelen görcs szorítja össze.

- De legalább pihentél, igaz? Ostobaság volt nem aludni. Nem tudom, miért tetted… -pillant rám fürkészõ tekintettel.

- Nos ez… inkább aludjunk – hogy elejét vegyem az idõ elõtti kérdéseknek, azon nyomban mellé fekszem. Igazolást nyer a megállapításom, miszerint nem szeretné, ha tudnám, hogy fontos vagyok neki. Nem ölel át, viszont nemsokára ujjai tétován keresik meg az enyémeket. Elégedetten kulcsolom össze õket, majd újra elalszom.

Reggel arra ébredek, hogy Gandalf szólongat. Azt mondja, már mindenki eszik, ideje lenne nekem is, mivel szükségem van az erõmre. Kótyagosan indulok meg az étkezõ felé, tervem azonban meghiúsítja, amikor kezét a vállamra helyezve  eltérít a másik irányba. Kivezet a házból, egy kis üsthöz.

-Mosakodj meg. – szólít fel tõle szokatlan módon. Miután engedelmeskedtem, rápillantok. Tekintetében komorság ül. Ösztönösen összébb húzom magam. Kellemetlenebb érzés, mint amikor az õrségváltásban meglátott…

-Beszélni fogunk, Zsákos Bilbó, amint magad is tisztában leszel a helyzet komoly mivoltával. Addig is, eredj be és egyél. Thorin minden bizonnyal már aggódik.

-Nem aggódik. Legalábbis értem nem… -felelem elszontyolodva.

-Ostoba hobbit! – morogja, és betessékel a házba.

Köszöntöm a társaságot, amit örömmel viszonoznak. Tekintetem azonnal megtalálja vezérünket. Mindenki legnagyobb meglepetésére nem Bofurhoz igyekszem, sem nem a mágussal tartok, hanem mellé lépdelek és leülök. Láthatóan elégedett a dolgok efféle alakulásával, mivel mosolyogva nyújtja nekem a kenyeres kosarat.

-Jó reggelt! – köszönt újra.

-Neked is, Thorin. –rámosolygom, mire egyetlen másodpercig boldog szikra lobban azokban a hihetetlenül szép, kék szemekben. Tekintetem tovasiklik, ám egyáltalán nem jól választ, mivel most az ajakait bámulom. Zavartan horgasztom le a fejem és enni kezdek, csak hogy el tudjam terelni a gondolataimat.

Amikor végzünk, Thorin felegyenesedik, kupáját a vendéglátónk felé emeli.

-Köszönjük a vendéglátást! Azért különleges ez a helyzet, mivel Gandalf állítása szerint utálod a törpöket.

Szemem sarkából látom, ahogy Gandalf kezébe temeti a fejét rosszallása jeléül.

-Igen. Ki nem állhatom a mohó, alattomos fajtádat. – feleli felemelkedve a ház ura, akinek így Thorin a derekáig sem ér. Tekintetem ide-oda cikázik kettõjük között. – Szerencsédre viszont az orkokat jobban gyûlölöm. – elmosolyodik, a kézzel fogható feszültséget pedig felváltja a nevetés. Ki megkönnyebbülten, ki kényszeresen, de velük tart. Kivéve engem. Én csak bámulom azt a törpöt, aki miatt a fejemben káosz uralkodik.

- Adok enni és inni, annyit, ami elég két napra. Kaptok hátasokat, azonban amint eléritek az erdõ szélét – amire nem látok sok esélyt – szabadon kell õket engednetek. Most pedig menjetek. Minél elõbb, annál jobb. Mert meggondolhatom magam.

-Úgy lesz. – feleli mosolyogva a mágus, láthatóan Thorinba fojtva a szót, aki biztosan nem tudta volna megállni sértõ megjegyzés nélkül. Hogy megelõzzem az esetleges felháborodását, magam is teszek az ügy érdekében. Az asztal lapjának takarásában megszorítom a kezét. Tekintete azonnal rám siklik.

-Mielõtt indulunk, beszélnünk kell. – suttogja, hogy csak én halljam. Felnyögök. Remek. Ma mindenki beszélni akar velem. Tudom, mirõl. Csak azt nem tudom, mit fogok mondani. – A többiek készüljenek! Egy óra múlva indulunk! – ezt már elég hangosan mondja ahhoz, hogy mindenki hallja, én pedig alkalmi süketté válljak.

Feláll, kezemet még mindig nem engedi el, így szó szerint maga után húz. Bocsánatkérõ pillantásokat küldök a többiek felé, mielõtt eltûnnék az ajtó mögött. Átvágunk a kerten, ki a kapun, míg egy kis gyümölcsösbe nem jutunk. Hirtelen az egyik fának támaszt, keze a fejem felett csattan a kéregnek.

-Soha, de soha ne merd még egyszer belém fojtani a szót! Megértetted? – úgy érzem, mintha minden szava késként fordulna meg a szívemben. Lehunyom a szemeimet, mivel nem állhatom a tekintetét.

-Megértettem. – suttogom magamba roskadva.

-Helyes. Most pedig térjünk vissza a legutóbbi füllentésedre. – na,  témánál vagyunk…- Megérdemlem a tegnap este után, hogy megtudjam az igazságot. Te pedig szépen el fogod mondani.

-Nem tudom, mire gondolsz. – a mellkasára szegezem a tekintetemet. Nem hunyhatom le, akárhányszor kényes témához érünk.

-Ne feszítsd tovább a húrt! Mond el, pontosan miért is vagyok fontos neked. Hallani akarom!

Összerezzenek. Szemembõl egy könnycsepp szabadul el. Magam sem értem, mi az, ami kettõnk között van. Mi ez a kötõdés… Mégis mindenki válaszokat akar, olyan kérdésekre, amikre nem tudom…

Óráknak tûnõ percek múltán szólalok csak meg.

-Azért, mert… A barátom vagy. És…valami annál is mélyebb…Nem tudom, mi az, amit érzek, de féltelek…Kedvellek…Szeretek a közeledben lenni és fáj amikor nem vagy ott… Tényleg nem tudom, mi ez…Ne faggass, amíg meg nem fejtem! Kérlek… - elcsuklik a hangom, mire befejezem.

- Ne folytasd. Tudom, mirõl szólsz. Pontosabban kirõl. Reggelre fény derül mindenre, most azonban indulnunk kell! – jelenti be Gandalf, mintha teljesen természetes lenne minden, amirõl Bilbó beszámolt.
- Nem, amíg el nem mondod, mi fenyeget bennünket! – jelentem ki, rászorítva kissé a hobbit ujjaira. Ha neki erõt adott, nekem is be kell válnia.
- Mindennek eljön az ideje. Most azonban a futásé érkezett el. – Irdatlan üvöltés rázza meg a tájat közvetlen közelrõl, amit még sosem hallottam. Gandalfra pillantok, picit bólintok és azonnal reagál mindenki. Felkapják a holmijukat, én meg Zsákost, hogy a rövid lábai minket ne hátráltassanak, õt meg ne sodorják veszélybe.  A kõtömbök cipelése és a kalapácsok használata megedzette a testem, így nem okoz gondot egy pici hobbit plusz terhe a fegyvereimen és a páncélomon kívül.
- Gyorsabban! Szedjétek a lábatokat! – szól elõre Gandalf. Abból, ahogy ezt követõen Bofur megfordul, majd egy nyikkanás után gyorsabb futásnak ered tudom, ami üldöz minket, már a nyomunkban van.
- Be a házba! Azonnal! – jön a parancs Gandalftól, így mindenki berohan a házat körülvevõ kapun, amit már eddig is láttunk messzirõl. Az ajtót nyitjuk, berontunk, szét sem nézve zárjuk vissza, hogy aztán valami majd’ tokostól szakítsa ki, amikor nekicsapódik.
Leteszem Bilbót, de már ekkor látom, hogy valami nincs rendben.
- Köszönöm – mondja erõtlenül, majd egyszerûen a karjaimba omlik.
- Gandalf! – kiáltom most én, és a mágus rögtön mellettünk terem. A földre fektetem Bilbót, õ pedig megsimogatja az arcát, majd halvány mosoly szökik az ajkaira.
- Semmi baja, csak elfáradt. Alszik, látod? Szuszog. Hagyd aludni és nem lesz baja – mondja.
- Hogy hagyhatnám aludni, ha azt se tudom, hol vagyunk és ez a hely biztonságos-e? – kérdezek vissza ingerülten. – Barát vagy ellenség, aki itt él?
- Egyik sem. Ha nem tetszünk neki, megöl majd minket.
- És mi volt az a behemót szörnyeteg? – kérdezi Dwalin.
- Az a vendéglátónk volt.
Csend követi Gandalf szavait. Csak Bilbó halk szuszogása hallatszik, majd a hang, ahogy az ölembe veszem és egy oszlophoz lépek, leülve nekidöntve a hátam, a hobbitot meg az ölembe fektetem. Mindenki meglepetten néz, de senki nem kérdez.
- Mi a fene? – kérdezem.
- A vendéglátónk egy bõrváltó, Thorin. Ha akarja, hatalmas, vérszomjas medve, ha akarja, hatalmas, de békés ember. A vadállattal nem lehet beszélni, de ha emberként hazaér majd beszélek vele. Bár az tény, hogy a törpöket nem kedveli túlságosan.
- Ez remek hír! Még jó, hogy nincsenek itt törpök. Oh, várj! Mégis vannak! – vicsorgom.
- Nyugodj meg, barátom. Bízd ezt rám. Ha nem láttam volna értelmét, nem jöttünk volna ide. De most aludjatok.

Ekkor nézek csak körbe. Tipikus ház, mintha ember lakná, csak minden hatalmas és tele van állatokkal. Még ha az emberméretû Gandalfhoz mérve is óriási minden, bár tény, nem láttam még bõrváltót, csak halottam róluk. Sóhajtva fekszem le, magamhoz húzva a hobbitot, hagyom szuszogni.

Halk beszélgetés hangjaira és mocorgásra ébredek. Kinyitva a szemem látom, hogy Bilbó már ébren van és ijedten néz mögénk. Odafordulok én is, és ekkor látom meg, hogy egy hatalmas ember, Gandalftól jó három fejjel magasabb áll, és magával a mágussal beszélget, aki ekkor felém int. A hatalmas ember felém fordul, én meg még mindig a hobbitot tartom a karjaimban.
-Thorin… - nyekkeni Bilbó.
- Nyugalom – suttogom, majd felkelek. – Üdv neked.
- Üdv Thorin, a Hegymély Királya – villant egy gúnyos vigyort a vendéglátónk. – Látom, megzavartalak alvás közben – pillant a hobbitra, aki felülve figyel minket, ijedt arccal. – Ha aludtatok egyáltalán.
- Az alvási és nem alvási szokásain csak rám és rá tartoznak – nézek fel rá dühösen villanó tekintettel.
- Gandalf azt mondta, itt maradnátok egy ideig – vált témát gyorsan és okosan.
- Csupán egy éjszaka, holnap indulunk tovább.
- A Bakacsinerdõbe, hm? – Bólintok. – Sosem juttok el addig élve.
- Nos, ezt majd reggel megvitatjuk – szól közbe a mágus. – Most mindenki térjen nyugovóra, Beorn ma éjszaka megtûr minket.
Bólintok és visszalépek Bilbóhoz.
- Hát ez meg ki a csuda volt? – kérdezi.
- A vendéglátónk, Beorn. És úgy hiszem, hamarosan Gandalf kérdésekkel készül majd – sóhajtok fel.
- Ebben egyetértek… - mondja Bilbó.
- De legalább pihentél, igaz? Ostobaság volt nem aludni. Nem tudom, miért tetted… - nézek rá.
- Nos ez… inkább aludjunk – jelenti be és le is fekszik, nagy örömömre mellém. Már ébren van, így nem ölelem magamhoz, csak megkeresem a kezét a félhomályban és összekulcsolom az ujjainkat, így alszunk el.

Reggel pedig így ébredünk. Legalábbis én. Mosolyogva húzom el tõle a kezem, mire morog egyet és megfordulva alszik tovább.
- Thorin – suttogja mellettem Balin. – Mi történt?
- Éjszaka hazatért a vendéglátónk, de ezt ne itt beszéljük meg – állok fel.
- Gandalf azt mondta, kint a kertben van egy kis üst, abban van a víz, amivel megmosodhatunk.
- Akkor gyerünk.
Kint persze, mivel csak ketten vagyunk, nem úszom meg.
- Miért aludtál Bilbóval? – kérdezi felvont szemöldökkel. Belemerítem a kezem a vízbe. Kellemesen langyos, így mosakodni kezdek, levéve a ruháimat. Balint nem zavarja, õ már gyermekkoromban is fürdetett számtalanszor, nem új neki az, ha csak alsóban lát.
- Mert így akartam – jelentem ki egyszerûen.
- És õ is? –kérdez ismét.
- Ha nem akarta volna, nem tettem volna. De errõl nem szeretnék többet beszélni veled – villantom rá a tekintetem. – Még azt sem tudom, mit mondhatnék.
- De ha tudni fogod…
- El fogom mondani.

A reggeli kellemesen telik, csupa finomság, húsok és friss, puha kenyér. Igazán élvezetes. Bilbó nem sokkal az étkezés kezdete után jön elõ, de Gandalf még kikíséri mosdani, aztán ül csak asztalhoz. Mindenki meglepetésére nem Bofur vagy Gandalf mellé, hanem mellém. Én viszont elégedett vagyok, így mosolyogva nyújtom neki a kenyeres kosarat, miközben köszöntöm és jó reggelt kívánok neki.

- Tehát azt állítod, hogy mint a törpök királya miatt, úgy aggódtál értem? – csupán egy bólintásra futja tõlem. – Mert ha én nem vagyok, a cél lehetetlenebb, mint eddig volt? – újfent fejem biccentésével válaszolok. Szemeimet szorosan összezárom, ujjaim a mellényem gombjait morzsolgatják. Kényelmetlenül érzem magam, mivel a megoldásra még mindig nem sikerül rájönnöm, Thorin pedig egyáltalán nem könnyíti meg a dolgom a folyamatos faggatózásával.

- Bilbó… - tõle szokatlan lágysággal ejti ki a nevemet, amire akaratlanul is felkapom a fejem. Tekintetem rászegezem, kezem abbahagyja a babrálást, ám az arcom még mindig lángol.– Tudod, miért lehetnek hatalmasak a törpök uralkodói? – ajkán mosoly játszik, amitõl hevesebben kezd verni a szívem.

- Mert… mindenek felett állnak? – tudom, hogy kérdésre kérdéssel nem illik válaszolni, azonban most egyáltalán nem tudok ezzel foglalkozni. Õszintén, a beszélgetésre való koncentrálás felemészti szinte minden erõmet.

Az a mosoly…Úgy simogat, akárha a legdrágább selyemmel borítanának be a fejem tetejétõl a lábam ujjáig. Gyomrom bukfencet vet, a pulzusom az egekben száguld.

- Mert tudják, mikor füllentenek nekik – mondja mosolyogva.

- Mi? –teljesen összezavarodtam… Egyáltalán nem jut eszembe, mirõl is beszélgettünk, legalábbis az elmúlt percben. Mirõl füllentettem és mikor?

- Látom, hogy valamit nem mondtál el nekem, Bilbó. De rendben, türelmes leszek veled, most már mindenképp. – mielõtt pisloghatnék, elkapja a kezemet, combjára fekteti tenyérrel felfelé, míg a másikkal cirógatni kezdi.

Igyekszem elrántani tõle, azonban alul maradok a harcban. Gyengébb vagyok nála, és ezzel õ maga is tisztában van. Mégis…az a kérges, erõs kéz, ami úgy hajlítja meg a vasat, mintha vajból lenne, és úgy szeli ketté az ellenséget, akár én a kenyeret, hogyan képes ilyen gyengéd mozdulatra?

Szinte nem is szólunk egymáshoz a fennmaradó idõben. Õ el van foglalva azzal, hogy kedveskedjen, én pedig azzal, hogy ezt megértsem. Alig másfél nap leforgása alatt az utálatát felváltotta valami egészen más. Barátság? Nem, nem hiszem, ez több annál. Bofur a barátom, mégsem simogatja a kezem és nem törõdik ennyire velem. Akkor hát mi lehet ez…?

Merengésembõl halk köhögés ráz fel. Nem hallottam, hogy jönnek. Hogyan lehetséges ez? Pedig mindig is dicsekedtem a többiektõl sokkal élesebb hallásommal.

- Gandalf és Balin! – sikkantom halkan a meglepettségtõl. Szemeim tágra nyílnak, s igyekszem kiszabadítani a kezem Thorinéból, ami másodjára is kudarcra ítéltetik. Úgy érzem magam, mint kiskölyök koromban, amikor az öregem csínytevésen kapott. Lesütöm a fejem, mivel nem állhatom egyikõjük pillantását sem.

- Volt valami? – kérdezi Gandalf. Thorin nemmel válaszol. Felállunk, õk pedig leülnek oda, ahol pár pillanattal ezelõtt mi voltunk. Visszatérünk az alvóhelyekhez. Rá sem pillantva egyenesen Bofurhoz igyekszem, levackolom magam és igyekszem azonnal elaludni.

Nos, ezt könnyebb kieszelni, mint megcselekedni. Nem bírok aludni. Úgy érzem, Thorin mellett lenne a helyem, de arról már fogalmam sincs, miért. Sosem aludtunk együtt, sõt mi több, az elsõ éjszaka kijelentette, hogy a közelébe se merjek menni. Már megint ezek a fránya miértek… A hobbit élet megkeserítõi.

Hajnalban, amikor a többiek felkelnek, még ébren vagyok. Nem aludtam semmit sem az éjjel, ám ezt a tényt megtartom magamnak. Gyorsan összeszedelõcködünk és indulunk tovább. Igyekszem természetesen viselkedni, már amennyire lehetséges. Ennek ellenére minduntalan a tekintetem õt fürkészi, ha pedig ezt kevésnek érzem, mellé csapódom. Látom Gandalf és Balin kérdõ tekintetét, szerencsémre egyik sem faggatózik. Meglehet, a megfelelõ alkalomra várnak.

Az egész napos menetelés után igazán felemelõ élmény megállni. Amikor Gandalf odalép hozzám és megkér, kémleljek körbe, szinte még örülök is. Már azt hittem, elérkezettnek látták az idõt arra, hogy válaszokat kapjanak a tegnap este történtekre. Õszintén, nálam jobban nem vágyhatnak az igazságra…

Nesztelenül járom be több mérföldes körben az alkalmi táborhelyünket. Sehol egy warg vagy ork. Mekkora szerencse!

Akkor ér a vész, amikor megnyugodva elindulnék visszafelé. Hallom, ahogy egy nehéz test alatt recsegve törnek ketté az ágak. Arra fordulok. Bár ne tenném! Nem látom, csupán a hold által vetett képmását. Éjfekete, hatalmas árny, aki éppen ekkor üvölt fel olyan hangon, mitõl megfagy ereimben a vér. Nem warg, nem is ork, hanem éppenséggel az, aki õket elüldözte…

Amennyire csak lehet, zajtalanul futásnak eredek. Nem veti magát utánam, legalábbis nem hallok lépteket a hátam mögött. Azonban eszem ágában sincs visszafordulni, hogy megbizonyosodjak errõl. Lassítok, amint a táborhoz érek. Térdemre támaszkodva mély levegõt veszek, ennek köszönhetõen az oldalamban a szúrás elviselhetõvé válik.

Lábaim Thorin mellé visznek, akivel félúton találkozunk. Végigsimít kezemen. Azonnal elkapom az övét, ujjaink összekulcsolódnak. Nem tudom, mit teszek, a gondolataim csakis a bestia körül forognak. Gandalf odalép hozzánk. Fürkészõn végigmér, majd faggatni kezd.

- Megláttak? – nemet intek. – Kiszagoltak? – újra megrázom a fejem. – Látjátok? Mondtam, remek betörõ – jegyzi meg a tõle megszokott jókedvvel. A többiek legnagyobb meglepetésemre rátesznek még pár lapáttal. Hát nem értik, hogy erre nincs idõ?! Ha az a valami ideér, mindenkivel végez!

Akaratlanul is megszorítom Thorin kezét, mielõtt szólnék.

- Figyeljetek már rám! Nem wargok! Valami más, valami hatalmas! Soha nem láttam még ilyet azelõtt. – kezdek bele, mire minden szem a mágusra terelõdik. Nem látok rajta meglepettséget, sõt, mintha mulattatná a dolog. – Szemtõl szemben nem láttam, de az árnyékát igen! Négy hobbit egymás nyakába ülve sem érné fel, a hangjától pedig megfagy a vér az ereimben…

-Ne folytasd. Tudom, mirõl szólsz. Pontosabban kirõl. Reggelre fény derül mindenre, most azonban indulnunk kell!

- Nem, amíg el nem mondod, mi fenyeget bennünket! – köti az ebet a karóhoz Thorin, aki most ugyan úgy szorítja az ujjaimat, mint az imént én az övét. Míg én a félelemtõl, õ a haragtól.

- Mindennek eljön az ideje. Most azonban a futásé érkezett el. – mintha a szavait akarná igazolni, felhangzik az üvöltés, vészesen közelrõl. Összerezzenek, a lábaim remegni kezdenek.

Szerencsémre a törpök gyorsabban reagálnak nálam. Mindenki felkapja a maga holmiját- batyukat, Thorin pedig egy Zsákost vesz a hátára- és futásnak erednek. A sort a mágus zárja, merõ elõvigyázatosságból.

-Gyorsabban! Szedjétek a lábatokat! – kiálltja Gandalf, hangjában mintha egy másodpercig jelen lenne a félelem. Mindenki erõsebb iramot kezd diktálni.

Ekkor olyasmi történik, ami megkacagtatna, ha az életünk nem forogna kockán. Az elõttünk haladó Bofur, amint hátrafordulva meglátja a medvét, sikkant egyet, majd pedig a többieket megelõzve az élre tör. Ki hitte volna!

-Be a házba! Azonnal! – ordítja el magát a mágus, máskülönben nem is hallanánk hangját. Amikor mi elérjük a kerítést, az elõl haladó barátom már az óvó falak mögött tartózkodik. Ahogy bezárul mögöttünk az ajtó, irdatlan test csapódik hozzá. Fa reccsen, sarokvas csikordul, bejutni mégsem tud, így hamarosan feladja az értelmetlen küzdelmet.

 Minden porcikám remeg, mikor leugrom Thorin hátáról. Látásom egyre homályosul, s mintha a szoba is forogni kezdene körülöttem.

-Köszönöm. – suttogom halkan, mielõtt a sokk megszedné a maga vámját: ájultan omlom vezetõnk karjaiba.

A tekintete számomra megfejthetetlen, mégsem tudom nem nézni õt. Annyira más, mint mi – minden szempontból. Mégis azt hiszem, jobban megérthet, mint bárki más. Talán majd. Talán egyszer…
- Köszönöm, amiért ezt megosztottad velem. Igazán megtisztel, hogy a bizalmadba fogadtál. Gondolom, mennyire nehezedre esett ezt elmondanod nekem… Amiért még inkább hálás vagyok… El sem tudod képzelni, mennyit jelent ez nekem.
Nem, valóban nem tudom elképzelni. De én magam is hálás vagyok, amiért érti, hogy mit jelent, amit most tettem. Csak biccentek válaszul és élvezem a csendet, ami ránk telepedik. Közben néha rápillantok, de még akkor is rajta jár az eszem, amikor a pusztát fülelem wargok és orkok után kutatva. Zsákos Bilbó. Érzem, hogy olyan szerepe lesz még, amilyen eddig senkinek. Rettentõen fontos lett nekem, alig fél nap leforgása alatt. Mintha valami csak úgy kirobbant volna belõlem. Már értem, miért bolondul utána majdnem mindenki a társaságból, hiszen szeretnivaló, kellemes hobbit õ. Bár tény, nem ismerek más hobbitot. De… vajon minden hobbit ilyen õrülten önfeláldozó? Egy kis tõrrel nekiszaladni az orkok vezetõjének, csak hogy engem megmentsen…
- Miért mentettél meg? – bukik ki belõlem.
- Mert… fontos vagy nekem. – Miféle válasz ez? És miért pirul el? Bárkivel beszéltem eddig, nem volt szokása elpirulni elõttem.
- Miért? Magyarázd el most azonnal! – követelem, hiszen hallani akarom. Tudnom kell, hogy miért érezte, hogy meg kell mentenie. Gyorsabban reagált mint azok, akik közül majd’ mindenki a királyának hisz és gondol engem. Még az Arkenkõ nélkül is. Mi lehet az, ami gyorsabb reagálásra késztet mint a rettegés attól, hogy elveszíted a vezéredet?
- Visszaadod a népednek az otthonukat – kezd bele. - Igazságos király leszel. Gondoskodni fogsz arról, hogy mindenki azt kapja, amit érdemel… - Már nem engem néz. -  Ezért vagy fontos nekem.
Egy pillanatig elgondolkodom. Talán most kellene befejeznem a beszélgetést? Valamiért azt érzem, hogy nem állhatok meg itt.

- Tehát azt állítod, hogy mint a törpök királya miatt, úgy aggódtál értem? – Bólint. – Mert ha én nem vagyok, a cél lehetetlenebb, mint eddig volt? – Ismét bólint, de a szemei össze vannak szorítva, a fejét le is hajtja és az ujjai a mellénykéje gombjain mocorognak. Zavart. – Bilbó… - szólítom meg lágyan. Talán az elsõ döbbenettõl, de felkapja a fejét, viszont még mindig el van pirulva. – Tudod, miért lehetnek hatalmasak a törpök uralkodói? – kérdezem szelíd mosollyal.
- Mert… mindenek felett állnak? - kérdezi bizonytalanul. Gondolom egyet kiragadott a millió válasz közül, ami erre a kérdésre a fejében kavarog.
- Mert tudják, mikor füllentenek nekik - bagatellizálom el a dolgot mosolygva, hogy oldjam a feszültségét. Mert valami miatt feszült, és ehhez nem kell királynak lenni, hogy érezze a törp.
- Mi?
- Látom, hogy valamit nem mondtál el nekem, Bilbó. De rendben, türelmes leszek veled, most már mindenképp. – Valami megfoghatatlan okból a keze után nyúlok és a tenyerét egy ujjal finoman, lágyan simogatni kezdem, hogy megnyugodjon.
Innentõl még kevesebb szó esik köztünk. Eleinte még inkább befeszül, szinte rántaná el a kezét ha hagynám, de ahogy ülünk csendben és kémleljük a sötétséget, egyre jobban ellazul, aztán már én magam sem veszem észre, hogy az egyik keze a combomon nyugszik, tenyérrel felfelé, én pedig egyik kezemmel tartom, a másikkal pedig még mindig a tenyerét simogatom, mert természetessé válik a helyzet, rettentõen gyorsan.

Nem tudom, meddig ülünk így, amikor halk köhögés szakítja szét az idillt.
- Gandalf és Balin! – sikkantja halkan Bilbó. Elrántaná a kezét, de nem hagyom. Egy uralkodót soha nem kapnak rajta semmin, mindent becsülettel kell viselni. Nagyapám mindig ezt mondta nekem és én ehhez mérten élek. Most sem kaptak furcsaságon, csak jöttek minket leváltani.
- Volt valami? – kérdezi Gandalf. Nemet válaszolok és miközben õk leülnek, mi visszamegyünk az alvóhelyekhez. Bilbó mint mindig, most is Bofur mellé fekszik, hiszen vele jó viszonyban van, a barlangban is nagyon kellemes beszélgetést folytattak a fojtogató téma ellenére. Most mégis rosszallóan nézem, ahogy mellévackol és közelebb húzódik. Nem teszek semmit. Mit tehetnék? Sóhajtva dobom le magam a saját helyemre Dwalin mellé.



Másnap reggel, hajnalban indulunk tovább. Valahogy kimondatlanul is ott lebeg Bilbó és köztem az a tegnapi kézfogás, de meglepetésemre nem rossz értelemben. Nem tart távolságot, nem menekül elõlem látványosan, azon kívül, hogy többet van közel hozzám, semmi nem történik. Egész nap menetelünk, aztán alkonyatkor Gandalf felveti, hogy Bilbó menjen és kémleljen köre, hiszen az orkok már nincsenek messze.
Persze sem Gandalf, sem Balin nem szólnak nekem semmit arról, amit éjszaka láttak. Akarnak, de nem teszik. Balin, ha kérném, elmondaná a véleményét, de kéretlenül soha nem hozakodtak még elõ semmi ilyesmivel.

Bilbó nem olyan sokáig van távol, amikor pedig visszatér látom, hogy minden vér kiszökött az arcából. Automatikusan lépek közelebb és a félhomály jótékony sötétjében végigsimítok a kezén, õ pedig azonnal elkapja az enyémet. Összekulcsoljuk ujjainkat, így adok neki erõt miközben Gandalf faggatja.
- Megláttak? – Nemet int. – Kiszagoltak. – Nemet int. – Látjátok? Mondtam, remek betörõ – jegyzi meg felhõtlen kedvvel a mágus. Persze a többiek rákontráznak, és már épp szólnék valamit, amikor enyhe szorítást érzek a kezemen és maga Bilbó szólal fel.
- Figyeljetek már rám! Nem wargok! Valami más, valami hatalmas! Soha nem láttam még ilyet azelõtt. – Ismét erõsödik a szorítás és mindenki várakozva pillant Gandalf felé. Mi lehet ez a valami, aminek az említésén õ meg sem lepõdik?