Másodjára történik meg a csoda, amit nem tudok szavakkal kifejezni. Csókok, gyengéd, mégis pusztító erejû mozdulatok, amiknek köszönhetõen a testem folyékony arannyá válik karjaiban. Szeretnék vele maradni, örökké, amíg csak dobban a szívem. Ha ellökne magától, én azt már valószínûleg nem élném túl. Nem tudok elképzelni olyan jövõt, amiben nem vagyok mellette.

Korán ébredünk. Futó mosollyal köszöntöm, majd elszaladok, hogy a szobámban találjanak a többiek, na meg, természetesen, össze is kell pakolnom. Nem szeretném, ha miattam kellene várakozniuk.

Nem telhet el több, mint egy óra, mikor a fõtéren haladunk el, éljenzõ, szinte mámorban úszó emberek között, akik biztatnak, ahogy maga a város ura is. Tudom, nem minket éltetnek, hanem a hegy mélyében rejlõ aranyat, amit a segítségükért cserébe kínált fel Thorin. Fel nem foghatom, miért jelent ennyire sokat nekik pár csillogó érme és kõ. Dísznek talán megteszik, de semmi más értéke nincs. Legalábbis szerintem, bár, ahogyan õket itt elnézem…

- Bofur merre van? - kérdezi Balin. – Meg kellene várnunk.
- Ha nincs itt, hát itt fogjuk hagyni – feleli Thorin és a csónak mellé lépve beleteszi a holmiját.
- Hé! Hahó! – a hang irányába kapom a fejem és meglátom Bofurt, amint lélekszakadva rohan felénk. Elmosolyodom. Mégsem kell tõle megválnunk.
Sebesen szeli a kis hajó a vizet, minek következtében rajtam eluralkodik a halálfélelem. Esküszöm, ha véget ér a küldetésünk, megtanulok úszni. Utána pedig évekig nem akarok víz közelébe kerülni!
Thorin elmerül teljesen a gondolataiban, míg tekintetét a Hegyre szegezi. Hátranyúlva megszorítja a vállam, mire valamelyest sikerül úrrá lennem a rettegésemen. Valamiért megnyugtat a jelenléte, az érintése, az a tény, hogy mellettem van.

 Félek…Igen, félek. Mi lesz akkor, ha csak alkalmi partnernek kellettem? Mert nem volt éppen más a közelében? Ha a küldetés végén ellök magától, mivel már megkaphat bárkit, nincs szüksége egy egyszerû kis hobbitra? Badarság! Nem lehetnek ennyire sekélyesek az érzelmei. Nem vallana rá. Ezt ki kell vernem a fejembõl.

- Készüljetek, mindjárt a parthoz érünk! – hangja úgy hat rám, mintha villám csapna belém. Megugrom, a gondolataim pedig kiröppennek a fejembõl. Kikötünk, majd pedig megindul a végtelennek tûnõ gyalogtúra. Nehezemre esik, mivel még mindig érzékeny vagyok a tegnap este után, de inkább szaggassanak apró cafatokra a wargok, mint hogy ezt szóvá tegyem bárkinek is. Bár, Balin fürkészõ tekintete egyre gyakrabban megtalál.

Felérünk egy magaslatra, ahonnan letekintve sivár pusztaság fogad, néhol megfûszerezve lakatlan, romba dõlt kõházakkal. Megpihenünk, ám amíg a többiek esznek, én inkább a törpömhöz igyekszem. Pontosan ekkor szólít fel mindenkit az indulásra, azonban nem tudok megálljt parancsolni magamnak.

- Thorin! Ez a kilátó, igaz? Ne itt kellene megvárnunk Gandalfot? – kérdem.
- Látod most õt valahol? Bilbó, nem várhatunk rá!
- De azt mondta, hogy nélküle ne lépjünk be a hegybe és…
- Bilbó! – csattan fel, mire kis híján megugrom. – Megyünk.

Durva hangnemére egyáltalán nem tudom, mit reagáljak. A torkomat összeszorítja a bánat, így szó nélkül hagyom, csupán a tekintetem fátyolosodik el. Lehorgasztom a fejem, majd megadóan biccentek, azonban ezt már nem láthatja, mivel már egyáltalán nem foglalkozik velem, a hátát mutatva megindult az ellenkezõ irányba. Lassan kutyagolok a többiek után, én zárom a sort. Így senki nem láthatja a kibuggyanó könnyeimet…

Amint elérjük a helyet, ahol a térkép szerint a bejáratnak kellene lennie, mindenki keresni kezd, így legalább van valami, amivel lefoglalhatom magamat.

- Itt kell lennie! A térkép szerint pont felettünk van!
Pont felettünk…Akkor miért lent keresgélünk? Kell lennie egy feljárónak. Igen! Ez a megoldás! Lépcsõk. Tekintetem az égre szegezve indulok meg, nem nézve másfelé, így hamar meg is találom, amit keresünk.
Visszaszaladok a társasághoz.
- Thorin – lépek mellé – Gyere!
A sziklához vezetem, majd felfelé mutatok, pontosan oda, ahol a számításaimnak megfelelõen egy, a kíváncsi szemek elõl elrejtett lépcsõsorra bukkantam.
Vigyorogva ránt magához egy futó csókra, a lelkemet pedig elönti a büszkeség.
- Ezért jutalmat érdemelsz, hobbitom – jegyzi meg, majd jelez a többieknek is, miszerint megvan, amit kerestünk.

Mivel én vagyok a legkisebb a társaságból, magam vezetem a sort. Ha nem víziszonyom, hanem tériszonyom lenne, bizony, most nagy bajban lennék. Nincs más kapaszkodó, csupán a meredek, csúszós fokok, amikbõl az idõ már darabokat hasított le. Néhol keresnem kell olyat átjárót, ahol a többiek is beférhetnek, így akadozva haladunk, de végül sikerül elérnünk a tetejét. Apró, keskeny párkány, a világ tetején.

- A rejtett ajtó – sóhajt fel, miközben a sziklát bámulja megigézetten – Bánja meg minden bennünk kételkedõ ezt a napot!  - mindenki ujjongani, éljenezni kezd, kivéve engem. Valami olyasmit látok a szemében, amit eddig még soha. A mohóság egy apró árnyát…
- Hát, van egy kulcsunk - mondja Dwalin. – Ami azt jelenti, hogy van valahol egy kulcslyuk.
Az eleinte lelkes keresés, ahogy telik az idõ, átcsap kétségbeesett kutakodássá. Senki nem talál semmit.
- Hát vége – hangja elkeseredett, mégis dühösen int a többieknek, miszerint pakoljanak.
- Mi? Ne! Nem adhatjátok fel most! – ragadom meg a karját. Nem lehet, hogy így végzõdjön. Kell lennie valami megoldásnak.
- Mégis mit tehetnénk?! – ripakodik rám, majd az égre mutat, ahol a napnak már nyoma sincs. – Vége van, Bilbó.
Látom, amint a kulcsot lassú mozdulattal leejti a földre. Várjunk csak…

-Ez egy rejtvény! – mondom magamnak, miközben a fogaskerekeim lázasan dolgozni kezdenek. – Állj a szürke kõhöz, mikor kopog a rigó…Durin Napjának utolsó fénysugara rá fog esni a kulcslyukra…Utolsó fény… Rigó…- ekkor az emlegetett madár rászáll a szürke kõre, csõrében egy csigával, aminek a házát éppen igyekszik összetörni. – Utolsó fény…A Hold! – kiálltom. –Gyertek vissza! Halljátok! A Durin Napjának utolsó fénye a Hold sugara! Még van esély! De hol a kulcs? Jajj, ne már! Az elõbb még itt volt! – elkeseredetten kezdem keresni, hirtelen mozdulatokkal, aminek következtében véletlenül belerúgok. Lassított felvételként látom, ahogyan a szikla pereméhez közeledve lebucskázik…Ám ekkor egy ismerõs csizma tapos a bõrszalagra, amire felfûzték. Thorin lassan lehajol érte, arcán hitetlenkedés látszik, majd felváltja az öröm. Megigézetten figyelem, ahogy mindenki visszatér. Kimért léptekkel a falhoz indul, ahol egy apró, ezüst fénysugár pontosan rámutat a kulcslyukra. Beleilleszti, majd nekifeszülve kitárja az ajtószárnyakat. Mindenki elindul befelé, a sort Thorin vezeti, mögötte közvetlenül Balin, majd a többiek…
-Emlékszem ezekre a falakra…A termekre…- súgja megigézetten. – Te is, Balin?
-Igen… - hallom a hangjában, miszerint sír. Meg is értem. Annyi év után végre hazatérhettek. Mivel nem szeretném zavarni az idillt, arrébb megyek, hogy körülnézhessek. Kíváncsi vagyok, milyen egy törp otthon, bár gyanítom, nem olyan, amilyenre számítottam. Tekintetem megakad egy rajzon, ami trónszéket, felette pedig egy csillogó követ ábrázol.
-Az mi? – kérdem magamtól, nem számítva feleletre, így kissé megugrom, amikor választ kapok rá.
-Az, betörõ uram, az Arkenkõ. Amiatt vagy itt. –hallom meg nem sokkal mögöttem Thorin hangját. Megfordulva látom, miszerint mindenki engem bámul, reményteli tekintettel. Nagyot nyelek.
-Értem, nos, akkor indulok is. – igyekszem magabiztosnak tûnni, amint elindulok a szembe található folyosó felé.
-Veled tartok, komám. – jelenti ki Balin, mellém szegõdve. Éppen idõben, mivel kapásból a rossz irányba akartam menni. Szótlanul gyalogolunk percekig, csupán a lélegzetvételünk töri meg a kínos csendet.
-Mégis, hogy néz ki az Arkenkõ?
-Nos… Egy nagy, fehér ékkõ. Ne aggódj, ahogy meglátod, tudni fogod, hogy megtaláltad. Lehetetlen összetéveszteni mással.
Igazán pontos leírás, mit ne mondjak…
-Tovább nem mehetek. – áll meg hirtelen a folyosó végén.- Sok sikert!
-Köszönöm, Balin. – mély levegõt véve újra mozgásba lendülök, ám a hangja megállásra késztet.
-Ha mégis lenne odalent egy élõ sárkány…fel ne ébreszd!

Teljesen lemerevedek, azonban mire megfordulok, már hûlt helye. Igazán biztató… Mély levegõt véve magam mögött hagyom a folyosót, s olyan látvány tárul elém, amit valószínûleg sosem fogok elfelejteni. Egy lépcsõsor tetején lyukadok ki, alattam pedig akkora terem, ahol egész Hobbitfalva elférhetne. Ám nem ez a megrökönyödésem oka. Hanem az, hogy ez telis tele van arannyal, olyan magas halmokban, mint a Bakacsinerdõ fái. A csillogás szinte megvakít, de hamarosan sikerül hozzászoknom. Halkan hagyom magam mögött a fokokat és nekilátok keresni az Arkenkövet.

-Egy nagy fehér ékkõ…Hát ezzel ki vagyok segítve. – suttogom, miközben tekintetemet végigvezetem a véget nem érõ kincsek halmán.

Úgy érzem, órák óta vagyok idelenn, ezer és ezer hószínû ékkövet vizsgáltam már meg, mindhiába. Az arany bizonytalan talaj, nem egyszer sikerült már elesnem. Éppen egy újabbért hajolok le, mikor megmozdul mellettem az egyik halom, s egy óriási, csukott szem kerül elõ alóla. A szívem kihagy egy ütemet, amilyen gyorsan csak tudok, arrébb megyek. Azonban ekkor meghallom újra a csilingelõ hangot, nem sokkal messzebb pedig megindul az aranyfolyam, és folytatódik az érmék esõje, amíg csak a szemem ellát. Remegek, mivel a Sárkány sokkal hatalmasabb, mint azt képzeltem. Reflexbõl felhúzom az ujjamra a gyûrût, még éppen idõben, mivel a bestia kinyitja a szemét.

-Tudom, hogy itt vagy. Hallom a szívverésed, érzem a levegõdet. – ahogy a hatalmas test felemelkedik, az egymásnak ütõdõ fémek zaja elviselhetetlenné fokozódik. – Merre bujkálsz? Fedd fel magad! – még csak az kellene…Köszönöm, nem! – Van nálad valami, ami aranyból készült, de egy igazi DRÁGASÁG!- a gyûrû izzani kezd az ujjamon, így felszisszenve lerántom.
-Hát megvagy! – hallom meg elégedett hangját.
-Igazán nem akartalak zavarni, ó Smaug, a Leggonoszabb.
-Betörõ létedre igazán kellemes a modorod. Te tudod a nevemet, azonban én nem emlékszem, hogy valaha is szagoltalak volna. Kit tisztelhetek benned, már ha nem vagyok tolakodó.
-A domb mögül, majd a hegy alól jöttem, mint láthatatlan járó.
-Igazán?
-Igen. Az utam a föld fölött majd az alatt vezetett.
-Ez érdekes. Mi a neved?
-Én vagyok a Rejtvénytörõ.
-Hangzatos cím! – feleli, majd kuncogásszerû hangot hallat.
-Hordólovagló. – szólom el magam.
-Hordólovagló? – látom, ahogy elgondolkodik. Minden bizonnyal sikerült összeraknia a dolgokat, mivel más hangszínen folytatja.
-A kõért jöttél, igaz? Ez annak a Tölgypajzsosnak és a gaz tavi embereknek az ármánya lesz! –ahogy belelovallja magát, vad mozdulatokkal megindul felém. Az elõnyöm, amit lassú hátrálás biztosított pillanatok alatt eltûnik. – Beküldtek téged, õk pedig odakint várnak, igaz?
-Várnak? Ugyan, kérlek, nem vár engem odakint senki sem. Csupán azért jöttem, hogy megnézhessem, igazak-e a mesék, amiket rólad hallottam. Mert én nem hittem bennük.
Hirtelen két lábra állva fölém magasodik, megmutatva magát egész valójában. Ekkor veszem észre, miszerint a mellkasán egy pikkelye hiányzik.
-Most már hiszel? – kérdi fenyegetõen.
-Ó, igen, hogyne. Sokkal hatalmasabb és gonoszabb vagy, mint azt mondják, Ó Smaug, a Legnagyobb Csapás!
-Hiába hízelegsz, tudom, hogy tolvaj vagy, de ami a legbosszantóbb, még hazudsz is! Ismerem a törpök szagát és ízét! Nálam jobban senki sem! Odafönt várnak! Tudtam, hogy eljön a nap, amikor egy csapat visszamászik a hegyhez! Megakarnak lopni! Kiûztem õket, a királyt és családját letaszítottam a trónról, majd felfaltam a népüket, mint farkas a bárányt. – megindul felém, én pedig rohanok, nehogy agyontaposson vagy velem lakjon most jól. Ekkor látom meg…Igaza volt Balinnak, nem lehet összetéveszteni semmivel sem. Amikor megáll, alig észrevehetõ mozdulatokkal igyekszem a kõ irányába. Hátha sikerül anélkül elemelnem, hogy feltûnne neki…
A tekintete ekkor rászegezõdik.
-Nagy a kísértés, hogy hagyjam elvinni. Hogy láthassam Tölgypajzsost szenvedni, amint lassan elveszi az eszét és megmérgezi a szívét… - szünetet tart, pontosan annyit, amennyi elég nekem a gondolkodásra. Tényleg ezt tenné vele? Errõl beszélt volna Gandalf? Meg kell óvnom õt…Igen… Nem lehet övé a kõ…Tönkretenné, az õrületbe kergetné…De esküt tettem, miszerint megszerzem…Nagyon egyszerû a megoldás…Elcsenem, majd nem adom neki oda. Igen, ezt kell tennem.
-Nem ér annyit. A kõ marad! – hangja mennydörgésként visszhangzik a teremben. Felém kapna, ám ekkor ujjamra rántom a gyûrût, ismét láthatatlanná válva számára. Hatalmas pofája a levegõbe mar, magam pedig felkapom a követ, majd lélekszakadva indulok meg a kijárat felé. Nem akarok meghalni, most még nem!

A lépcsõ alján lerántom a gyûrûm, majd nekiveselkedem a fokoknak. Hátrapillantok, ennek következtében a barlang bejáratánál egy kemény testnek ütközöm. A fenekemre huppanva nézek fel rá.
-Thorin! Mennünk kell! Smaug életben van, azonban ami még ennél is rosszabb, felébredt!
-A követ sikerült megszerezned? – hangja másként cseng, a tekintete pedig…Mintha teljesen üres lenne…
-Nem, nem sikerült, de mennünk kell. – szinte megöl a bûntudat, amiért hazudnom kell neki. Fogalmam sincs, meddig fogom tudni ezt a terhet cipelni, ám most az a legfontosabb, hogy biztonságba tudhassam. Nem csupán a szívét, hanem a testét is, mivel a bestia éppen felénk tart.
Megfogom a kezét és húznám, de tapodtat sem mozdul.
-Thorin! Indulj már! Hát nem érted? Itt a sárkány!
-Visszamész és megkeresed a követ! – szavai, akár a tõr, úgy sebzik meg a szívem. Értetlenül nézek rá. Egyszerûen képtelen vagyok elhinni, hogy õ az a Thorin, akibe beleszerettem. Sosem kívánt volna sem tõlem, sem pedig mástól ilyesmit…Mi történt vele?

- Mi ez a tömeg éjnek évadján? Ki a felelõs ezért? – jelenik meg egy férfi, amikor a fõtérhez érünk. Láthatóan, legalábbis a ruhája alapján õ lehet a vezetõ.
- Bizonyára Bard érte a felelõs, jó uram, hiszen látod, ott áll a csõcselék élén – jegyzi meg a másik. Az valami segítõ hivatalnok lehet.
- Bard! Már megint miben sántikálsz?
- Nem sántikálok semmiben. A törp úr kíván szót váltani a város vezetõjével – jelenti be Bard.
- Törp? Miféle törp? – Tekintete keresni kezd a tömegben, de olyan idióta, hogy nem talál, így elindulok hát a lépcsõ felé, ahol éppen áll.
- Mégis ki vagy te? – kérdi a segítõ.
- Thorin vagyok, Thrór unokája, Thráin fia, a Hegymély Királya!
- Mégis mit keresel itt? – kérdezi a város ura.
- Jöttem, hogy visszavegyem, ami az enyém! Ti pedig a segítségemre lesztek.
- Miért segítenénk neked bármiben is?
- A hegy mélye annyi aranyat rejt, mint amennyit el sem tudsz képzelni! Öregjeitek minden bizonnyal emlékeznek még a virágzó királyságra, Suhatagra, aki a velünk folytatott kereskedelemnek köszönhetõen a leggazdagabb embervárosnak számított
- Emlékszünk, ahogyan a sárkány pusztítására is! Nem hoztatok ránk mást, csak halált! – Bard az általam tõle megszokottnál is ingerültebben szólal meg, de nem nekem kell felelnem.
- Na, nem szabad civakodni! – mondja az úr. – Nem mellesleg a te õsöd volt, aki nem találta el a bestiát. Nyilat nyíl után lõtt, de mind célt tévesztett.
Felvont szemöldökkel fordulok Bard felé. Nocsak. Ez kifejezetten érdekes fejlemény. Ezek szerint nem is kell tovább aggódnom amiatt, hogy esetleg Bard lesz az elutasítás oka.
- A segítségért cserébe nem kívánok kevesebbet, mint egy részt a kincsbõl! Elég aranyat kaptok ahhoz, hogy ezt a koszfészket magatok mögött hagyva úri életet kezdhessetek mindnyájan! – Amúgy sem lenne szükségem a kincsre. Nem az egészre legalábbis.
- Mégis, mi a biztosíték arra, hogy betartod a szavad?
- Én kezeskedem érte! – Felkapom a fejem.
- Ki vagy te?
- Zsákos Bilbó, egy hobbit a Megyébõl. Hosszú utat tettem meg Tölgypajzsos Thorinnal. Vannak rossz tulajdonságai, mint mindenki másnak, de a becstelenség nem tartozik közéjük! Ha a szavát adja, azt az élete árán is betartja! Nem vagyok törp, nem köt a hûség, mégis azt mondom, nála becsületesebb lénnyel még nem találkoztam, és soha nem is fogok! – Nem értem, hogy mi oka lenne az emberek egyik magas rangú vezetõjének hinni és bízni egy olyan lény szavában, akinek a fajtáját sem tudja jó eséllyel behatárolni, de nem szólok Bilbónak. Ha miatta nem valósul meg az alku, akkor szóvá fogom tenni ezt az elbizakodottságot, de most adok neki egy esélyt.
- Nos, mit válaszolsz? – Közelebb lépek, tekintetem az úréba mélyesztem.
- Azt mondom, hogy… légy üdvözölve Tóvárosban, Hegymély Királya!

A hatalmas lakoma közben sikerül szót váltanom az úrral. Elmondja, hogy az õsei közeli kapcsolatban voltak az erebori törpökkel, de Suhataggal együtt pusztultak. Az este viszont alapvetõen vidáman telik. Keveset vagyok Bilbó közelében, hiszen többségében az úrral foglalkozom. Nekem pedig most az az érdekem, hogy segítséget kapjunk a misszióhoz, hiszen az idõnk vészesen fogy. Holnap el kell indulnunk, különben lekéssük az idõpontot és várhatunk egy évet még, mire ismét eljön.
A vacsora után mindenki elvonul a saját szobájába. Nem fekszem le aludni, nem tudnék úgysem pihenni. Népem jövõje, a sorsom függ a küldetésünktõl.

- Már vártalak, Bilbó. Kíváncsi voltam, mennyi ideig tudsz nélkülem meglenni – jegyzem meg, mikor hallom, hogy belép a szobába.
- Hozzászoktam, hogy együtt töltjük az éjszakát. – Egy alkalom után? Aranyos.
- Csupán amiatt kerestél fel?
- Tudod a választ.
- Hallani szeretném. – Ha már itt van, dolgozzon azért, amit akar, amúgy is beszédem van még vele.
- Szeretlek, Thorin. Melletted a helyem, akárhol is tartózkodsz éppen… - Ujjaim az álla alá vezetve emelem meg a fejét.
- Elégedett vagyok a válasszal, Zsákos uram.

Az éjszaka csendjét csókok hangja és halk nyögések zavarják meg. Igaz, még csak a második alkalom, de tetszik a gondolat, hogy mellettem maradjon. Talán lenne esélyünk, hogy tényleg együtt maradjunk, akkor, ha mindketten életben leszünk a küldetés végén. Bár ki tudja. Talán õ nem akar majd velem lenni, hiszen a kertje és Zsáklak fontosak neki, én pedig nem tehetem meg, hogy csak úgy elmegyek Ereborból, ha újra a miénk lesz, csak azért, hogy a Megyében éljek.

Mikor mindkettõnket utolér a vágy szuszogva húzom magamhoz, mellé feküdve. Már szinte alszik, amikor kisimítok egy tincset az arcából és felsóhajtok. Mi lesz, ha a sárkány még ott van és megöli? Mi lesz, ha… nem. Hiába betörõ, nem lopna meg engem, ahogy a társaságból senki sem. Hiszek és bízom bennük.

Másnap korán kelünk. Szinte egyszerre de egy mosoly után õ elszalad, hogy elkészüljön és én magam is elkezdek felkészülni az útra, hiszen nemsokára indulunk.
Alig egy óra múlva már a fõtéren haladunk keresztül éljenezõ emberek között, biztató tekintetek és mondatok, még a város ura is zenével és egy buta, de lelkesítõnek szánt beszéddel és rengeteg étellel enged minket az utunkra.
- Bofur merre van? - kérdezi Balin. – Meg kellene várnunk.
- Ha nincs itt, hát itt fogjuk hagyni – lépek a csónak mellé és beteszem a felszerelésemet.
- Hé! Hahó! – hallok meg egy igencsak hangos kiabálást. Átszövi magát a hang az emberek hangzavarán, így megállok és tekintetemmel keresni kezdem azt, akitõl a hang érkezik.
A tömeg nehezen bár, de utat enged a lélekszakadva rohanó Bofurnak, akit én a késésért csak egy metszõ tekintetben részesítek, õ meg egy bocsánatkéréssel felel rá.

A hajó, amiben utazunk, sebesen szeli a vizet, én pedig le sem veszem a tekintetem célunkról, ami egyre és egyre csak közelebb van. Tudom, Bilbó mögöttem van, így hátranyúlva megszorítom a vállát. Már majdnem ott vagyunk… már nem sok…
- Készüljetek, mindjárt a parthoz érünk! – szólok hátra, majd nem sokkal késõbb ki is kötünk.
Pár órás gyalogút, közben nem szólok senkihez egy szót sem. Nem akarok senkivel beszélni, hiszen már olyan közel van a cél… már majdnem odaértünk!

A kilátónál mindannyian megállunk pihenni, csak egy picit. Egy fél órát, addig mindenki nézelõdhet s ehet egy falatot, én viszont töretlenül, szótlanul bámulom a csúcsot. Amikor hallom, hogy a többiek végeztek, szólok neki, hogy induljunk.
- Thorin! Ez a kilátó, igaz? Ne itt kellene megvárnunk Gandalfot? – kérdezi Bilbó.
- Látod most õt valahol? – kérdezek vissza. – Bilbó, nem várhatunk rá!
- De azt mondta, hogy nélküle ne lépjünk be a hegybe és…
- Bilbó! – csattanok fel. – Megyünk. – Kijelentésemre és enyhe durvaságomra csak meglepetten reagál, de most nem foglalkozom vele. Már majdnem odaértünk, már majdnem enyém minden! Már majdnem én vagyok az ura a kincsnek!

Amikor elérjük a helyet, ahol a térkép szerint a bejárat van, mindenki lázasan kutatni kezd.
- Itt kell lennie! – kiabálom, hogy mindenki hallja. – A térkép szerint pont felettünk van!
- De már mindent megnéztünk! – jelenti ki Dwalin.
- Ezek szerint nem elég alaposan, igaz? – fordulok felé dühtõl csillanó szemekkel. Útját akarja tán állni a bejutásomnak?!
- Thorin – lép mellém Bilbó. – Gyere!
Egy sziklához vezet, majd felfelé mutat. A szemem elõtt egy kusza lépcsõsor jelenik meg, ami felfelé vezet a hegyet vigyázó gigász szobrokhoz. Vigyorogva rántom magamhoz egy gyors csókra.
- Ezért jutalmat érdemelsz, hobbitom – jegyzem meg, és szólok a többieknek.

Na, itt aztán bajban lenne az, aki fél a magasságtól. Néhol még kapaszkodó sincs, csak a csupasz, már elöregedett lépcsõsor, de Bilbó megy elöl, én pedig utána. Õ találta, mehet õ elöl és kisebb is,mint mi. Ahol már õ sem jutna át, ott mi meg sem próbáljuk.
Nem tudom, meddig kutyagolunk felfelé, de ahogy felérünk, egy kis párkányra jutunk. Vélhetõen itt az ajtó.
- A rejtett ajtó – sóhajtok fel reménykedve, a sziklára nézve. – Bánja meg minden bennünk kételkedõ ezt a napot!  - szólok a társaimnak, aki ujjongani, éljenezni kezdenek, majd mindeni lepakol és elkezdõdik a keresés.
- Hát, van egy kulcsunk - mondja Dwalin. – Ami azt jelenti, hogy van valahol egy kulcslyuk.

Egész nap keresünk. Mindenki egyre kétségbeesettebb, ahogy a nap lefelé halad, és mi még mindig nem találtunk semmit. Látom a többieken is azt, amit én is érzek.
- Hát vége – sóhajtok fel elkeseredve, dühösen és intek, pakoljanak.
- Mi? Ne! Nem adhatjátok fel most! – ragadja meg a karomat Bilbó.
- Mégis mit tehetnénk?! – mutatok a nap felé, ami most tûnt el a horizonton. – Vége van, Bilbó.
Elengedem és elindulok lefelé. Hát mégsem sikerült…

Mikor meglátom, miszerint a város a tó fölé épült, nem sok hiányzik, hogy menten elájuljak. Már a nevébõl ki kellett volna találnom, miszerint hasonlóra számíthatok, ám ez a megoldás eszembe se jutott. Elég lenne egy apró csúszás, és volt Bilbó, nincs Bilbó…

- Nem vagyok benne biztos, de azt hiszem, figyelnek minket – jelenti be az ember. Furcsa, de nem árulta el a nevét. Amint lesz alkalmas pillanat, feltétlenül megkérdezem.
- Ez elég egyértelmû – hagyja rá Thorin, majd pedig fejét felemelve a szemébe néz. – Mi a terved?
- A vízbe ereszkedtek, elúsztok a hátsó falig, és ott bukkantok majd fel. Az illemhely melletti falat még nem fejeztem be, ott be tudtok jönni.
- Rendben. – Mi? Na nem… Nem és nem… Én a vízbe még egyszer be nem megyek… Ha az életük múlik rajta akár ezerszer is, de így nem fog menni. Teljesen megfeszülök, a vér szinte száguld ereimben, az arcom hullasápadttá válik.– Dwalin, te vezeted a sort. Én hátul maradok.
- Miért? – kérdez vissza. – Baj van?
- A betörõnk nem tud úszni – feleli könnyedén, már-már szórakozottan, miközben én a kezeimet tördelve fogadom a hitetlenkedõ pillantást, majd a vállrándítással vegyített távozást. Amikor a dereglyés is elmegy, Thorin a sor végére áll.
- Thorin! – kapom el riadtan a kezét, hátha sikerül közelségébõl elég bátorságot gyûjtenem. – Nem tudok úszni, csak feltartanálak titeket.
- Butaságokat beszélsz. Minden rendben lesz, majd én viszlek.
- A víz alatt? – kérdem hitetlenkedve. Mégis, hogyan kívánja azt kivitelezni?
- Kapaszkodj a hátamra és kulcsold a derekam köré a lábad – kéri, magam pedig minden kétség vagy kérdés nélkül teszem, amit kíván tõlem. Megbízom benne. Teljesen. Mikor a hullámok összecsapnak a fejem felett, szorosabban ölelem, igyekszem teljesen hozzápréselõdni.

Mikor felbukkanunk, hatalmasat kortyolok a levegõbõl. Reszketek, azonban nem csak a hidegtõl. Dwalin már várt minket, így szinte leránt Thorinról, aki utánam mászik ki. Két rongyot ad vezetõnknek, engem még egy rosszalló pillantásra sem méltat. Törpöm int neki, menjen fel, egyedül kíván velem beszélni. Még hallom, ahogy fent parancsba adja mindenkinek, ne merészeljenek zavarni. Vajon mire véli azt, hogy ennyit vagyunk kettesben? Sejt már valamit, vagy teljesen elfogult Thorinnal szemben s eszébe sem jut ilyesmi?

- Jól vagy? – ölel hirtelen magához.
- Csak kolonc vagyok, néha ezt érzem – a hangom még mindig remeg, azonban már nem csupán a megpróbáltatásoktól.
- A legjobb kolonc vagy, amivel eddig találkoztam – tetszik, ahogyan pozitív értelemben kiforgatja a szavaimat, ahogyan az is, miszerint ennyire ragaszkodik immár hozzám. Hihetetlen, mennyire megváltoztak egymás iránt az érzéseink pár röpke hónap alatt…
Elmosolyodom. Közelebb hajolva hozzám csókkal jutalmaz.

- Nem maradunk már itt sokáig, ne félj – homlokát az enyémhez simítja, mire kellemes melegség járja át a testemet. A ronggyal igyekszik némileg megszárítani vizes tincseimet, magam pedig úgy érzem, ennél boldogabb már sosem lehetek. A gyengéd tekintet, a gondoskodó mozdulatok…Ó, Thorin… El se tudod képzelni, mennyit jelent ez nekem!

Késõbb megyünk fel, mintsem arra számítottam, mégis hamarabb, mint ahogyan vágytam. A tûz mellé terelget, míg maga az emberhez igyekszik.
- Mi a baj? – kérdem halkan.
- Ha fegyvereket akarunk, be kell törni a fegyvertárba, de nem tudom, akarjak-e ennyit kockáztatni, vagy csak nem veszem észre a másik utat – sóhajt fel.  
- Hát, ha adhatok tanácsot… - befejezetlenül hagyom a mondatot, mivel nem vagyok biztos benne, miszerint kíváncsi a tanácsomra.
- Mindened az enyém és mindenem a tiéd. Ha van egy jó ötleted, oszd meg velem – ennyi bátorítás éppen elégnek bizonyul, így nagyobbat nyelve folytatom.
- Itt ismerik a törpök legendáit, hiszen közel van Erebor. Mi lenne, ha megpróbálná szót érteni az emberek urával? Talán, egy kis jutalom fejében hajlandó lenne ételt és fegyvert adni nekünk.
Óráknak tûnõ pillanatokig csupán tekintetét az enyémbe fúrja, majd hangosan felkacag.
- Ha kevesebben lennének most körülöttünk, jutalmat kapnál az eszedért, hobbitom – elmosolyodik, mire a gyomromban megjelenik az ismerõs szorítás, ahogyan a rám annyira jellemzõ pír is. Megszorítja a kezem, majd el is engedi, feláll s elindul az ember felé.
- Hé, ember!
- Bard – jegyzi meg, elárulva végre a nevét. Bard… Kellemes hangzása van.
- Ami tetszik. Vezess a városod urához, azonnal!
- Minek? – kérdi, miközben egyik szemöldökét felvonja – Nem áll szóba holmi törp vándorokkal.
- De Erebor jogos urával, Thrór fiával, Thráin unokájával szót kell értenie – jelenti be ünnepélyes hangon Dwalin, mire Bard szemei tágra nyílnak. Pár perc múltán elindulunk a találkozóra ennek a bizarr városnak az urával. Balin és Dwalin természetesen Thorinnal tart, azonban arra egyáltalán nem számítottam, hogy én is jöhetek. Látom, az ifjabb fivérnek egyáltalán nem tetszik a dolgok efféle alakulása, viszont nem teszi szóvá.

Rosszulléttel küszködve tartom a lépést, tekintetemet egyenesen vezérünk hátára szegezve. Az emberek kíváncsiságuknak köszönhetõen a nyomunkba szegõdnek, így mire elérünk a legnagyobb épülethez, amiben vélhetõen a város ura lakik, tömeg gyûlik körénk, erdõként magasodva fölénk. Idegesen hol az embereket, hol pedig a kaput bámulom. A feszültség szinte tapintható a levegõben. Ekkor nyílik az ajtó. Elõször egy sunyi képû, hajlott hátú, fekete hajú, vézna ember lép ki. Körbekémlel, megfordulva mond valamit szárnyak túloldalán lévõ valakinek, mire õ is elhagyja termeit. A látványtól elfog a hányinger. Megmaradt haja csapzottan tapad zsíros arcbõrére, tekintete vizenyõs, pocakja hatalmas. Láthatóan míg a város lakói éheznek, ez nem…

- Mi ez a tömeg éjnek évadján? Ki a felelõs ezért? – kérdi, hangjában keveredik a félelem az undorral. Mintha a népének látványa is megfeküdné a gyomrát.
- Bizonyára Bard érte a felelõs, jó uram, hiszen látod, ott áll a csõcselék élén. – lesajnáló mosoly játszik a sunyi képû arcán.
- Bard! Már megint miben sántikálsz?
- Nem sántikálok semmiben. A törp úr kíván szót váltani a város vezetõjével.
- Törp? Miféle törp? – tekintete ide-oda cikázik, azonban láthatóan nem tud kiszúrni minket, egészen addig, míg Thorin a lépcsõkig nem sétál kimért, lassú léptekkel. Minden mozdulatából sugárzik királyi mivolta. Ahogyan kihúzza magát, a szívem kihagy egy ütemet.
- Mégis ki vagy te? – kérdi ismét az alattomos ábrázatú.
- Thorin vagyok, Thrór unokája, Thráin fia, a Hegymély Királya! – hangjára elcsendesedik mindenki, szinte a légy szárnycsapásait is hallani lehet.
- Mégis mit keresel itt? – ismét a város ura szólal meg.
- Jöttem, hogy visszavegyem, ami az enyém! Ti pedig a segítségemre lesztek.
- Miért segítenénk neked bármiben is?
- A hegy mélye annyi aranyat rejt, mint amennyit el sem tudsz képzelni! Öregjeitek minden bizonnyal emlékeznek még a virágzó királyságra, Suhatagra, aki a velünk folytatott kereskedelemnek köszönhetõen a leggazdagabb embervárosnak számított
- Emlékszünk, ahogyan a sárkány pusztítására is! Nem hoztatok ránk mást, csak halált! – Bard az, aki megszólal. Hangjából fájdalom és harag cseng.
-Na, nem szabad civakodni! – a város urának minden szavából süt a félelem. – Nem mellesleg a te õsöd volt, aki nem találta el a bestiát. Nyilat nyíl után lõtt, de mind célt tévesztett.
Thorin hitetlenkedve fordul az ember felé, majd arcán újra komolyság tükrözõdik, ahogy a vezetõhöz fordul. Bard bármit is kívánt szólni, ezek után nem fogja gondolatait elénk tárni.
- A segítségért cserébe nem kívánok kevesebbet, mint egy részt a kincsbõl! Elég aranyat kaptok ahhoz, hogy ezt a koszfészket magatok mögött hagyva úri életet kezdhessetek mindnyájan!
- Mégis, mi a biztosíték arra, hogy betartod a szavad? – csend telepedik ránk. Érzem, tennem kell valamit, így elõrelépek.
- Én kezeskedem érte!
- Ki vagy te?
- Zsákos Bilbó, egy hobbit a Megyébõl. Hosszú utat tettem meg Tölgypajzsos Thorinnal. Vannak rossz tulajdonságai, mint mindenki másnak, de a becstelenség nem tartozik közéjük! Ha a szavát adja, azt az élete árán is betartja! Nem vagyok törp, nem köt a hûség, mégis azt mondom, nála becsületesebb lénnyel még nem találkoztam, és soha nem is fogok!
- Nos, mit válaszolsz? – Thorin megkeményedõ vonásokkal még közelebb lép hozzá.
Az Úr pár pillanatig visszatartja a lélegzetét, majd elmosolyodik.
- Azt mondom, hogy…. légy üdvözölve Tóvárosban, Hegymély Királya! – a tömeg hatalmas éljenzésbe kezd. Az egyetlen, aki nem tart velük, Bard. Homlokára ráncot vetnek gondolatai, s mielõtt bárki szólhatna, távozik. Figyelem, míg alakja el nem tûnik a szemem elõl. Neki tartozunk hálával, nem pedig ennek a pojácának…

Hatalmas lakoma vár reánk a város urának házában. Mindenféle hús, hal, gyümölcs, kenyér, , a finom falatokat leöblítendõ pedig bor és sör kerül az asztalra. A hangulat nem is lehetne ennél emelkedettebb, mintha mindenki elfeledné, min mentünk eddig keresztül, s mi vár ránk…A társaim fogyasztanak mindenbõl bõséggel, ám nekem alig megy le pár falat a torkomon. Tekintetem folyamatosan Thorinon idõzik. Valami mintha felébredt volna benne. Ahogyan a vagyonról beszélt…Arca egy pillanatra megváltozott, hangjában hallatszott valami számomra eddig ismeretlen, sötétebb szólam…

 Az étkezés végeztével mindenki a számára kijelölt szobába vonul vissza, hogy végre ismét nyugodt, félelem nélküli álomra hajthassa a fejét, hosszú idõ óta elõször. Kivéve engem. Hiányzik a közelsége, így két óra hánykolódás után feladom a küzdelmet. Kisurranok a folyosóra, majd halkan kinyitva a szobája ajtaját belopakodom hozzá. Az ablaknál áll, felsõtestét ezüstös csillogásúvá varázsolja a hold sápadt fénye. Tekintete a távolba réved, egyenesen a Hegyre. Lassú léptekkel indulok meg felé, mint akit megbabonáztak. Megfordul, arcán mosoly játszik.
- Már vártalak, Bilbó. Kíváncsi voltam, mennyi ideig tudsz nélkülem meglenni.
Elpirulok zavaromban. Ennyire kiszámítható volnék?
- Hozzászoktam, hogy együtt töltjük az éjszakát.
- Csupán amiatt kerestél fel?
- Tudod a választ.
- Hallani szeretném. –Szeretné? Ez az elsõ alkalom, mikor nem követeli a választ, hanem kéri…Alsó ajkamba harapva emelem rá a tekintetemet.
- Szeretlek, Thorin. Melletted a helyem, akárhol is tartózkodsz éppen… - lesütöm a tekintetem, azonban ez egyáltalán nem tetszhet neki, mivel mutatóujjával állam alá nyúlva felemeli a fejem.
- Elégedett vagyok a válasszal, Zsákos uram. – lehajolva csókot lehel ajkaimra, én pedig készségesen nyílok meg elõtte, egész testemmel hozzá simulva. Érezni vágyom minden porcikámmal… Ujjaim ébenszín hajába túrnak, játékra hívva a göndör tincseket. Felnyögök az élvezettõl, mit ajkai és közelsége nyújtanak számomra.

- Igen-igen. Minden a legnagyobb rendben. – Nem hiszek neki. Nem néz a szemembe és a hangja is más, mint a megszokott.
- Ne hazudj nekem, Bilbó. Látom, hogy baj van. Mond el! – Próbálok nem parancsoló lenni, vele szemben sosem szeretném azt elérni, hogy bármit is meg kelljen parancsolnom neki.
- Jól van, de kérlek, ígérd meg, hogy nem fogsz kiborulni. – Hm, ez egyre érdekesebb.
- Megígérem.
- Nos, az aggaszt, hogy egy ismeretlen ember rozoga hajóján utazunk, ami bármikor elsüllyedhet, a ködtõl nem látni, hogy jó irányba haladunk-e vagy nem futunk-e zátonyra, miközben én… nem tudok úszni  – mondja. Egy pillanatra mélységes csend hull ránk, hiszen valami másra számítottam.
- Nem tudsz úszni? – Ez annyira nem nagy baj, mint amekkora lehetne.
- Nem. Tényleg nem. Kiskoromban nem tanultam meg, mivel nem volt kitõl, felnõttként pedig már nem láttam szükségességét.
- Mégis a folyón át menekítettél ki minket, ahogyan a kaput is te nyitottad ki a tündéknél.
- Bíztam benne, hogy nem hagytok megfulladni.
- Bátor szíved van kicsi hobbit – nézek rá mosolyogva.
- Inkább csak szerelmes… - suttogja, mire mindketten elvigyorodunk.
- A hordókba, törp uram! Most! - kiálltja az ember.
- Ha sikerrel koronázzuk a küldetésünk, megtanítalak úszni – ígérem neki suttogva, majd a többiek felé fordulok. - Miért éppen most? – kérdezem a dereglyést.
- Õrök vannak a falon. – Arra tekintek én is, bár a ködön át nem sok dolgot látok, amíg…
Erebor…
A legszebb csúcsok és sziklák rajzolódnak ki mellettünk. Nem mondhatok semmit, hiszen itt állnak a többiek mellettem, de valahogy jelezni akarok a hobbitomnak. Megszorítom hát a kezét.
Látod, Bilbó?! Az a miénk lesz!
- Amit csak kérsz…- nyöszörgi Glóin, és a hordóba pattan, mi pedig mind követjük. Bilbó kerül a sor elejére, õ figyeli a dereglyést, amikor az kikötés után beszélgetni kezd.
- Mit csinál? – kérdezi Dwalin.
- Beszélget valakivel. Felénk mutat. Most pedig kezet ráznak.
- Az aljas gazember! Elárul minket! – morogja Dwalin, én pedig szívesen értenék vele egyet, de úgy érzem, hogy nem árult el minket feltétlenül, de ha most kiugrunk, akkor komoly bajok is lehetnek, így parancsba adom, hogy mindenki maradjon. Ekkor egy rakat hal zúdul ránk. Ez volt hátaz alku tárgya… De szerencsére nem kell sokáig elviselni, nem sokkal késõbb hallom, hogy egy hordót felborít, így én magam is kimászok.
- Nem láttál semmit. – Az ember hangja szigorú, de fizet is a hallgatásért. – A halakat megtarthatod. Kövessetek.

Egy ideig a házak között megyünk.  Alattunk víz, hiszen erre épült Tóváros. Érdekes, szerintem kissé bizarr, de ha nekik megfelel, akkor nekem mindegy.
- Nem vagyok benne biztos, de azt hiszem, figyelnek minket – mondja az ember.
- Ez elég egyértelmû – pillantok fel rá. – Mi a terved?
- A vízbe ereszkedtek, elúsztok a hátsó falig, és ott bukkantok majd fel. Az illemhely melletti falat még nem fejeztem be, ott be tudtok jönni.
- Rendben. – Látom, hogy Bilbó megfeszül, tudom is az okát. – Dwalin, te vezeted a sort. Én hátul maradok.
- Miért? – kérdezi Dwalin. – Baj van?
- A betörõnk nem tud úszni – mosolyodom el jóságosan, szórakozottan. Dwalin felvont szemöldökkel pillant a kezeit tördelõ hobbit felé, majd megrántja a vállát és elõre megy. Én meg az ember eltûnésével a sor végére.
- Thorin! – kapja el a kezem. – Nem tudok úszni, csak feltartanálak titeket – mondja reszketeg hangon.
- Butaságokat beszélsz – nézek rá. – Minden rendben lesz, majd én viszlek.
- A víz alatt? – kérdezi.
- Kapaszkodj a hátamra és kulcsold a derekam köré a lábad – kérem, mire õ meg is teszi és már süllyedünk is lefelé. Az illata még így is megrészegít, a közelsége furcsa hatással van rám, de nincs idõ az ilyesmiken gondolkodni.

Reszketek a belõlem kitörõ sírás miatt. Érzem, ahogyan könnyeim eláztatják a puha szõrzetet, mégsem tudok megálljt parancsolni magamnak. Félek, mert sosem éreztem még hasonlót. Rettegek, hogy mit fog válaszolni. Boldog vagyok, mert neki adhattam magam. Az övé lehettem. Immár teljesen. Mert engem választott. Az ellentétes érzések kavarognak bennem, akár bográcsban a hús és a fûszerek, mikor még nem álltak össze egésszé…

- Oh, kicsi Bilbóm – sóhajt fel, én pedig azonnal minden idegszálammal rá figyelek. Érdekes módon a könnyeim is azon nyomban elapadnak. – Az, hogy én még nem tudom neked ezt mondani, nem jelenti azt, hogy soha nem is fogom, ugye tudod? Ha elérjük a célunkat és ismét mi leszünk Erebor urai, mindenem a tiéd lesz. Soha nem hagysz már el engem, és az elsõ éjszakán, amikor majd kettesben fekszünk meztelenül a királyi ágyon, a füledbe fogom suttogni. És te pont annyira boldog leszel, mint én most – elmosolyodik, magam pedig csak bólintok. Szólni sem tudok a megnyugvástól, a meghatottságtól, a felhõtlen örömtõl. – Nagyon fontos vagy nekem. Ha a szívemre hallgatnék, akkor már most elmenekülnék veled a világ elöl, de nem tehetem meg.
- Neked feladatod van, Thorin – Amit egy ilyen jelentéktelen hobbit miatt nem adhatsz fel. – És én mindenben segíteni foglak téged. –hangom komollyá válik, akárha esküt tennék. Nem üres szavak voltak, miket mondtam. Bármit megtennék érted, Thorin.
- Nem szabad, hogy ezek a csodálatos érzések vezessenek akármikor is, Bilbó. – hangja hirtelen szigorúvá, parancsolóvá válik. – Soha ne áldozz fel semmit értem, értetted? – felnézek rá. Látom, miszerint most nincs helye a vitának. Akármennyire is szeretnéd, ezt nem ígérhetem meg neked…Ha úgy hozza a sors, inkább választom a te boldogságod, életed, jövõd, mint a sajátom…Bólintok. Nem szegem meg az eskümet, remélem, ezt meg tudod nekem majd valamikor bocsátani, ha arra kerül sor.

Kellemes csend telepedik ránk. Annak ellenére, hogy egy csapatnyi ork várakozik ránk a hegy alján, teljes mértékben biztonságban érzem magam. Õrültség, mégis…Tudom, mellette nem eshet semmi bántódásom. Magához húz, minek következtében újra közel simulhatok hozzá. Bódítóan hat rám az illata, a testébõl áradó meleg. Utolsó foszlány, mit észlelek a világból az, ahogyan köpenyét kettõnkre teríti.

-Csak én vagyok – Balin hangjára riadok, mi úgy hat rám, mint a villámcsapás. Felülnék, azonban ekkor bevillan minden. Szeretnék szégyenemben a föld alá süllyedni. – Jól vagy, Bilbó? – kérdi tõlem. Szemeimet szorosan lehunyom, a ruhadarabot igyekszem úgy igazgatni, hogy elrejtse meztelenségemet. Teljesen zavarban vagyok… Az arcomon akár tojást is lehetne sütni.
- Miért ne lennék? – nyöszörgöm erõtlenül, megküzdve minden egyes szóval.
- Nos, egész nap fájdalmaid lehetnek – mosolyog rám, mi kissé oldja a feszültséget. Egy apró fiolát pottyant az ölembe. – Ezt még Gandalf adta nekem, hogy ha eljön az ideje, adjam neked. Fájdalmat csillapít. – érzem, ahogy megfordul velem a világ.
- Csak te tudsz róla? – kérdi Thorin teljesen tárgyilagos hangon. Hogy tud ilyen helyzetben is ilyen méltóságteljes maradni?
- A többiek aludtak, én voltam õrségben és így hallottam hangokat. De nem szólok senkinek, amíg ti nem kértek erre.
- Rendben, köszönöm, Balin. Azonnal elkészülünk.
- Még mindenki alszik, elõttük keltettelek titeket. – Thorin biccent, mire Balin, mint aki jól végezte dolgát, távozik.

- Soha többé nem tudok a szemébe nézni már – nyöszörgöm a szégyenérzet teljességét átérezve.  Törpöm gyöngyözõ nevetéssel magához ránt.
- Semmi rossz nincs ebben – suttogja, miközben a hajam simogatja – Most pedig készülj, ha nem akarsz még több törppel találkozni ilyen állapodban – vigyorogja. Legszívesebben belécsípnék, amiért nevetni merészel a nyomorúságomon, de belátom, nincs idõnk gyermeteg bosszúra, így inkább az üvegcsével kezdek foglalatoskodni. Kinyitom, beleszagolok. Arcomon apró fintor jelenik meg. Rettenetes a szaga… Orromat befogva egy húzásra megszabadulok a löttytõl.

Mivel tegnap nem volt alkalmam tisztálkodni, ezt gyorsan bepótolom. A kezdetleges nehézségeknek hamar vége szakad, ahogy hatni kezd a szer. Igaza volt Gandalfnak. Már megint… Ezzel a fájdalommal csupán kolonc lettem volna mindenki számára…

Miután sikerült valamennyire lemosnom magamról a mocskot, Thorin magának követeli minden figyelmemet. Egyáltalán nincs ellenemre, hogy újabb és újabb csókokban forrunk össze. Szeretném, ha nem kellene innen elmennünk. Ha kettesben maradhatnánk…

Sóhajtva fogadom el, miszerint véget ért a lopott pillanatok nyújtotta békesség. Kezemet megfogva visszavezet a többiekhez, akik akkor kezdenek ébredezni. Ahogy elengedi az ujjaimat, lelkemen eluralkodik a szomorúság. Tudom, hogy nem szabadna így gondolkodnom, hogy nem sajátíthatom ki, mégis legszívesebben azt tenném.

- Mi legyen? Nem várhatunk itt a végtelenségig – mondja Dwalin.
- Igazad van. Kíli, gyere velem, megnézzük, hogy lent vannak-e még a orkok. – Kili azonnal bólint, Thorin tekintete pedig az enyémmel kapcsolódik össze. Figyelem, ahogyan pár pillanat múltán távozik. Remélem, nem esik baja. Nem bírnám ki. Már nem…

-Bilbó, egy percre, ha kérhetlek. – Balin hangjára összerezzenek.
-Hogyne… - elszakítom a tekintetem attól a helytõl, ahol nemrég eltûntek a szemem elõtt. Követem az idõs törpöt, aki kellõ távolságra vezet a többiektõl.
-Hatott már a szer? – nem követelõzõ vagy kárörvendõ a hangja, inkább aggódó és kíváncsi.
-Igen, köszönöm…Sokkal jobb. – érzem, ahogyan újra lángvörös lesz az arcom. Nem tudom, miért szégyenlem, ami kettõnk között történt, holott inkább büszkének kellene lennem, amiért engem tisztelt meg vele. Mégis, annyira új ez az egész, hogy még egyszerûen nem tudok másképp reagálni. Talán idõvel ez megváltozik.
-Nos, ennek örülök. Ahogyan nektek is. – értetlenkedve nézek rá, tekintetembõl süt a magyarázat utáni vágy.
-Kettõnk közt maradjon, jól választottatok. Jobbat egyikõtök se talált volna. – elmosolyodik, úgy, ahogy apa a fiára szokott. Mindkettõnknek fontos vezérünk, csak éppen máskppen. Sikerül eloszlatnia ezzel a zavaromat, hálásan rámosolygok.
-Köszönöm, Balin. El se tudod képzelni, mennyit jelent ez nekem.
-Te sem, hogy nekem ez mekkora megkönnyebbülés. – vállon vereget, s ekkor halljuk meg Kili hangját.
-Az orkok elmentek. Thorin lenn vár mindenkit a partnál. –mindenki azonnal feláll, az ifjú törp mögé sorakozik és elindulunk. Hamarosan meglátjuk Thorint, ahogyan egy kisebb dereglyénél álló emberrel beszélget. Az kíváncsian végigmér minket, majd bólint. Fogalmam sincs, miben állapodhattak meg, azonban látva a törpöm nyugodt arcát, sejtem, hogy jó alkut kötött.

Miközben az ember felkészül az indulásra, vezérünk elmondja, milyen megállapodásra jutottak. Mindenkitõl összeszedi a maradék pénzét, kivéve engem, mivel én egy árva kanyit sem hoztam magammal. Ahogy megkapja a summát, felszállhatunk a hajójára. Pontosan ugyanannyi hordó van már a fedélzetén, mint mi magunk, így a bejutás problémája hamar megoldást nyer. A hajó korlátjához sétálok, tekintetem a vizet pásztázza.

- Minden rendben? – a hang hallatára õszinte mosoly suhan át az arcomon. Nem fordulok meg, hagyom, hogy mellém lépve a korlátra támaszkodjon, míg ujjai testünk takarásában az enyémekre simuljanak.
-Igen-igen. Minden a legnagyobb rendben. – tekintetem még mindig a vízfelszínen nyugszik.
-Ne hazudj nekem, Bilbó. – hangja lágyan cseng, minek következtében a gyomrom kellemesen összeszorul. – Látom, hogy baj van. Mond el!
-Jól van, de kérlek, ígérd meg, hogy nem fogsz kiborulni. – sikerül ránéznem, arcom haloványabb, mint a tavasz elsõ holdja.
-Megígérem.
-Nos, az aggaszt, hogy egy ismeretlen ember rozoga hajóján utazunk, ami bármikor elsüllyedhet, a ködtõl nem látni, hogy jó irányba haladunk-e vagy nem futunk-e zátonyra, miközben én…nem tudok úszni. –szavaimat pár perc néma csönd követi.
-Nem tudsz úszni? – hangja hitetlenkedõ.
-Nem. Tényleg nem. Kiskoromban nem tanultam meg, mivel nem volt kitõl, felnõttként pedig már nem láttam szükségességét.
-Mégis a folyón át menekítettél ki minket, ahogyan a kaput is te nyitottad ki a tündéknél.
-Bíztam benne, hogy nem hagytok megfulladni. – elvigyorodom, majd felé fordulok.
-Bátor  szíved van kicsi hobbit.
-Inkább csak szerelmes… -suttogom.
- A hordókba, törp uram! Most! - kiálltja az ember, mire eszembe jut, hogy nem vagyunk kettesben.
-Ha sikerrel koronázzuk a küldetésünk, megtanítalak úszni. – suttogja Thorin, majd pedig megemeli a hangját, hogy a dereglyés is hallhassa- Miért éppen most?
-Õrök vannak a falon. – mindenki arrafelé néz, magam pedig hallom, ahogyan hangokat hoz felénk a szél…. Azonban a törpök láthatóan mást néznek, mint én. A köd egy pillanatra eloszlik, s láttatni engedi a hegyet, ahová igyekszünk, teljes pompájában és méltóságában. Thorin ujjai erõsebben, szinte már fájdalmasan fonódnak az enyémre.
-Amit csak kérsz…- nyöszörgi Glóin, s nemes egyszerûséggel az egyik hordóba pattan. Társaink követik a példáját. Magam a hajó elején lévõbe kerülök, így mikor kikötünk, szemmel tarthatom a csempészünket.
-Mit csinál? – hallom meg Dwalin hangját.
-Beszélget valakivel. Felénk mutat. Most pedig kezet ráznak.
-Az aljas gazember! Elárul minket! – sziszegi dühtõl torz hangon Dwalin, azonban mielõtt kiugorhatna, hogy megtorolja, Thorin hangja megállítja.
-Maradjatok veszteg!

Mintha végszóra történne, hirtelen az égbõl halak potyognak a fejemre. Hányingert keltõ, nyálkás, gusztustalan halak, némelyik még meg sem döglött rendesen, csapkod a farkával és az uszonyával, míg egy pontosan a szemeimbe néz megüvegesedett tekintettel. Ezt a szagot sosem fogom tudni magamról lemosni.

Igyekszem ritkán levegõt venni, akkor is keveset, mivel félõ, hogy elhányom magam. Nem látok, s nem is hallok semmit, csupán a halak haláltusáját. Ekkor megfordul velem a világ, és kizuhanok a hordóból. Reszketeg a hidegtõl és az undortól.  Körbenézek. Mindenki külsejét megviselte az utazás, az tény és való.

- Nem, nem. Én köszönöm neked, Thorin. Be kell valljam, igazad volt – néz a szemembe boldogan.
- Miben volt igazam? – kérdezek vissza felvont szemöldökkel.  
- Hogy többre vágyom. – Õ elpirul, én pedig nevetek, de aztán már õ is velem nevet. A helyzet ellenére lehetetlenül jól érzem most magam.
- Kielégítettelek…? – kérdezi, és a hangján hallom, hogy ez a megerõsítés neki fontos.
- Igen, kicsi Bilbó – nyugtatom meg, hiszen ez az igazság. Nem tudom, voltam-e már ennyire kielégült valaha.
- Tudod, féltem, hogy mivel tapasztalatlan vagyok… voltam… nem tudtalak… nem tettem a kedvedre…
- Nagyon is a kedvemre tettél.
- Te is kielégítettél– mondja halkan.
- Tudom. – Nem maradtak kétségeim.
- Honnan tudod?
- Abból, ahogyan viselkedtél. Ahogyan a nevemet nyögted miközben… - Nem lep meg, hogy nem hagyja, hogy befejezzem. Ám nem hagyom ki az alkalmat, hogy a tenyerébe csókoljak.
- Meghallhatnak! Ne mondj ilyeneket… - Ezen késõ gondolkodni.
- Azt hiszed, a szavaim azok, amit egyedül meghallhattak? – kérdezem.
- Igazad van… Ne haragudj… - Hm? Mi ez a hirtelen váltás?
- Nem haragszom. – Visszahúzom, hiszen ki tudja, mikor les alkalmunk ismét ennyi idõt kettesben tölteni. Talán tényleg vissza kellett volna fogjam magam a cél eléréséig, hiszen a helyzetbõl fakadóan nem fogunk tudni annyi idõt kettesben tölteni, mint amennyit mindketten igényelni fogunk.
- Thorin… - szakít ki a gondolataimból. – Tudod… kettõnk közül nem én vagyok az igazi betörõ…
- Micsoda?
- Volt nálam valami, amikor elindultunk, ami nem ért semmit. Majd találtam valamit, ami a világ minden kincsénél is becsesebbé vált számomra. Eleinte mindkettõt magamnál tartottam, nem tudva, melyiket válasszam, azonban rájöttem, hogy a jelentõsebbért fel kell áldoznom a jelentéktelenebbet.

- Ne beszélj talányokban, Zsákos uram. Fáradt vagyok – kérem, hiszen nem jó ilyenkor sokat gondolkodni.

- Mindennél fontosabbá váltál számomra, Thorin… Bármit megtennék, amit csak kérsz…  Az életem is képes lennék feláldozni érted… Nem tudnék létezni nélküled, hiszen a részemmé váltál… A jobbik felemmé, mindenné, ami ezen a világon szép és jó…Nem tudok elképzelni olyan jövõt, amiben nem lehetek melletted… Tudom, hogy jobbat érdemelsz nálam, s nem vagyok hozzád méltó, mégis, azt akarom, hogy ne hagyj el, amíg élek… A jelentéktelen dolog a szívem volt…Te pedig elloptad tõlem… Szeretlek, Thorin…

- Thorin, indulnunk kell – mondja közelebb érvén Balin, megtörve a már szinti idilli pillanatot.
- Rendben, mindenki! Indulás fel, az erdõbe! – adja ki a parancsot Thorin, mire mint mindig, mindenki azonnal engedelmeskedik. Csodálom a törpök hûségét és lojalitását a vezérük iránt. Soha nem kérdeznek vagy kételkednek, vakon bíznak a királyukban. Mindannyian egyszerre indulunk meg, felfelé. Ólomsúlyúnak érzem minden tagom, s egyre jobban remegek. Túl sok volt ez mára. Nem a fizikai része, inkább a lelki. Több alkalommal majdnem elvesztettem azt, aki számomra ezen a világon a legfontosabb. Azonban mielõtt feladva a büszkeségemet kérném Thorint, hogy álljunk meg pihenni, vonjon a karjába akár csak egy pillanatig is, hogy érezzem, nem csupán látomás, hanem eleven, valós, végre elérjük a lejtõ tetejét. Tenyeremmel a térdemre támaszkodva mély levegõket veszek, így a karikák, mik a szemem elõtt táncolnak, eltûnnek. Lentrõl ordítást hoz felénk a szél, mire ösztönösen Fullánk markolatára kulcsolódnak ujjaim. Meglep saját viselkedésem. Azelõtt még a rovarokat is sajnáltam, akiket lepermeteztem a kertemben, most pedig már fegyverrel a kezemben készülök értelmes lények életét kioltani… Mikor változtam meg ennyire és miért?

Figyelem a vezérünket, aki kihúzva magát áll a csapatunk élén. Hajába belekap az esti, hûvös szél, tincsei táncot járnak markáns arca körül. A látványtól hatalmasat nyelek, arcomat pír lepi el. Elfordítom a tekintetemet, majd testemmel követem a mozdulatot, nehogy eláruljam magunkat. Ostoba hobbit!

- Rendben, itt fogunk tábort verni – szavának hatására többen fáradt nyögést hallatva a földre telepednek, köztük én is. -  Dwalin, van valami késed vagy tõröd? Bármi, amivel tudsz vadászni?
- Vannak itt kövek meg kavicsok, majd sikerrel járok – feleli. – Fili, gyere velem! – morogva, de az ifjú törp követi Dwalint. Figyelem, ahogy eltûnnek. Hamarosan a hegy másik oldalán halvány fény gyúl, majd pedig a füst jellegzetes illatát hozza felénk a szél. Érzem a sülõ hús illatát, mire hatalmasat kordul a gyomrom. Beornnál ettem utoljára, akkor is keveset, mivel a mágus szavai és Thorin közelsége teljesen lefoglalták az elmémet. Hamarosan kész vacsora kerül elénk, aminek mohón neki is esem. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire fogok örülni egy kis meleg húsnak. Zsáklakban minimum napi ötször étkeztem, így nem érthettem, mekkora kínt jelent a korgó has, és mekkora megkönnyebbülést, ha ételhez jutok. Mielõtt elkezdhetném élvezni, el is fogy, minek következtében elszontyolodom és felsóhajtok. Thorin látva elkeseredett ábrázatomat, megfelezi a saját adagját és a kezembe nyomja. Hálás mosollyal fogadom el.

Elérkezik az idõ, amikor fel kell állítanunk az õrség sorrendjét. Bofur kezdi, õt pedig Dwalin váltja, akit a testvére követ. Meglepve tapasztalom, miszerint ezen az éjszakán mindketten kimaradunk a sorból. Ilyen azóta, hogy elindultunk Hobbitfalváról, sosem fordult elõ. Végre lesz egy kis idõm gondolkodni azon, mi is történt köztünk a koboldoktól való megmenekülés óta. Külön vackolom magam, távol a többiektõl. Ne zavarjanak és én se õket.

Tekintetemet az égre szegezem, ahol ezernyi csillag pislog gyönyörû fénnyel vissza rám. Tiszta csillogásuk megnyugtatja háborgó lelkemet, segít kitisztítani a fejemet. Valami megváltoztathatatlanul elkezdõdött köztünk. Apró volt, akár egy kavics, azonban a lejtõn elindulva hatalmas lavinát indított el, amit nem tudtam megállítani. Magával ragadott, elsöpört, maga alá temetett. Beleitta magát a gondolataimba, testembe, lelkembe és a szívembe. Nincs értelme álltatnom magam…Megtörtént, Zsákos Bilbó, akár elfogadod, akár nem…

Összerezzenek, amikor Thorin megérinti a vállamat.

- Gyere velem. – kér, nem parancsol, ami nekem elég ahhoz, hogy a kérdéseimet megtartva magamnak azonnal eleget tegyek a kívánságának. Egy csodálatos, elrejtett édenkertbe csöppenünk. Sziklákkal körbeölelt, sekély medrû, kristálytiszta vizû tavacskához vezet, én pedig elveszek egy ártatlan pillanatig a természet csodájában. Arra eszmélek fel, hogy magához ránt, csókot lehelve ajkaimra. A gerincem mentén kellemes bizsergés fut végig, mivel érzem, miszerint ez nem futó csókocska, hanem a hosszabb fajta , amit elõször tapasztalhattam. Ajkaim ösztönösen nyílnak meg elõtte, még többet adva annál, amit elsõre kínálni akartam.

- Bilbó… - suttogja amikor elszakítja magát tõlem. Kábán igyekszem összeszedni magam annyira, hogy amikor elenged, ne omoljak a földre. – Bízol bennem, Bilbó? – kérdi, én pedig rávágnám, igen, ha a hangszálaim engedelmeskednének és nem hagynának mindig a legrosszabb helyzetben cserben. Hirtelen közelebb húz magához. Megérzem, amire utalt, s egy pillanatig kiszökik a vér az arcomból.
- Thorin… én… - nagyot nyelek. Teljes mértékben zavarban vagyok. Nem tudom, mit szeretne… Pontosabban sejtem, de fogalmam sincs, mit kellene tennem...Egyáltalán nincs tapasztalatom ezen a téren… Vagy lehetséges, hogy egyáltalán nem erre célzott és az ártatlanságomnak köszönhetõen, na meg a saját vágyaimnak, félreértettem… – Mit akarsz csinálni? – kérdem suttogva.
- Semmi olyat, amit te nem akarnál – rám mosolyog, mire kissé megnyugszom. Gyengéden kisimít az arcomból egy rakoncátlan tincset, mire elégedetten felsóhajtok. – Vetkõzz le. Rég volt lehetõségünk rendesen fürdeni, használjuk ki.

Most már egészen biztos, hogy rosszul értelmeztem a mozdulatát. Igen, ez az. De akkor miért vagyok ennyire csalódott…?

Mikor lekerül rólam minden ruha, megérzem magamon a tekintetét. Ránézve látom, ahogy mosolyogva, már-már elégedett ábrázattal mér végig. Vajon tényleg tetszik neki, amit lát…?

Óvatosan magam is szemügyre veszem. Széles, erõs vállán selyempalástként terül el ébenszín haja, mellkasa és minden egyéb porcikája duzzad az izmoktól, a megfelelõ helyeken dús, göndör, fekete fürtök ösztönöznek arra, hogy közéjük fúrjam az ujjaimat… Láthatóan kemény fizikai munkához szokott… Szeretném megérinteni, érezni bõrének melegét, az alatta játszó kötegek játékát…Annyira tökéletes, annyira….Nem nekem szánták…Nem vagyok hozzá méltó…Arcomat égeti a szégyennel kevert zavar, mikor a kezemet megfogva a tóba vezet, már sírni tudnék. Nem kellene velem lennie. Nem mellettem a helye. Százszor, sõt, ezerszer jobbat érdemel nálam. Õ olyan, akár egy Vala, én pedig csak egy semmirekellõ pondró… A lába nyomát sem lenne szabad csókolnom…

Megmosom az arcom, hogy letagadhassam a könnyeimet. Elmerül a vízben, majd pedig felbukkan. Megbabonáz a látványa, nem tudom róla levenni a tekintetemet. Tökéletes. Hibátlan. Nem evilági.

- Tetszik, amit lát, betörõ úr? – kérdi elégedett vigyorral. Aprót bólintok.

- Talán mennem kellene – na jó, nem talán, hanem biztos. Nem velem kellene itt lennie. Nem lehet itt velem. El kell innen mennem…

Tekintetemet lesütve, a könnyeimmel küzdve elindulok, azonban visszaránt. Hátulról magához ölel, mire minden tagomból elszáll az erõ. Úgy érzem magam, mint egy tehetetlen játékszer, egy marionettbábu, akit a tulajdonosa kedve szerint irányít…Nem vagyok ura a cselekedeteimnek, gondolataimnak, érzéseimnek…

Hihetetlenül jó érzés, ahogy hozzám simul…Mikor ujjai végigszántják a testem, kõvé dermedek.

– Thorin… - tiltakozásra nyitnám a számat. Szeretném megmondani neki, hogy ez nem fog menni, ám ekkor a nyakamon érzem meg ajkait és minden értelmes gondolat kiröppen a fejembõl.
- Pszt, semmi baj nem fog történni ne félj – súgja a fülembe.– Nem akarlak bántani.

Igyekszem engedelmeskedni neki. Hiszek neki. Bízok benne. Bármit megadnék neki…Bármit….Érintése apró tüzeket gyújt a testem minden egyes porcikájában. Ösztönösen közelebb húzódom hozzá, azonban amikor a lényem legintimebb pontjához ér, szeretnék elszakadni tõle. Megrémiszt az ismeretlen, bizalom ide vagy oda. Hirtelen szembe fordít magával s úgy csókol meg, mint eddig még soha. A riadalom helyét felváltja valami egészen más, kellemes, földöntúli érzés. Gyengéden bánik velem, akárha én lennék a legértékesebb dolog ezen a világon, ez pedig segít abban, hogy megadjam magam neki. Tehetne velem ebben a pillanatban akármit, nem tudnék, sõt, nem is akarnék ellenkezni…

- Thorin… - nyögöm, nem is ismerve rá a saját hangomra. Fogalmam sincs, mi fog történni velem, ismeretlen, ami zajlik a testemben, amit mûvel velem… – Thorin… én el…
- Gyere – szakít félbe, szándékosan, tudva, szavak nélkül is, mi aggaszt, mitõl félek.  Gyengéd kérésének engedelmeskedve nem küzdök tovább, megadom magam. Érintésének köszönhetõen mint akibe villám csapott, megfeszülök, a testemben az apró lángok egybeolvadnak egy hatalmas máglyává, elemésztve, a mennyekig repítve, majd csókjainak, cirógató ujjainak hála, karjai között találom magam újra a földön. Szívem hevesebben ver, mint eddig valaha, testemen ezer apró remegéshullám söpör végig. Fenekemnél fogva a partra fektet, majd felém hajol.

– Nem bírom tovább visszafogni magam, Bilbó – a tekintetébõl áradó vágy úgy sújt le rám, akár az izzó korbács. Gyomromba görcs ugrik, azonban nem a kellemetlen féle. Vágyom rá. Azt akarom, hogy érezze, amit az elõbb én. Nagyot nyelve összeszedem minden bátorságomat. Ujjaimmal óvatosan megsimítom a hasát, élvezve a forró bõrt, a kemény izmokat. Nincs rajta egy deka háj sem, amibe belecsíphetnék… Célomat elérve látom, mennyire meglepem. Õszintén, saját magamat is. Elégedett nyögésétõl felbátorodva becézni kezdem, azonban lefogja a kezem. Elszontyolodva kutatom a tekintetét. Valamit elrontottam volna? Fájdalmat okoztam? Nem akartam… Csak nem tudom, mit kellene tennem… Segíts nekem, Thorin!
- Valami sokkal jobbat tervezek neked, drága Bilbóm – mosolyog rám, mire megnyugszom. Nem hibáztam… Hirtelen csókokkal lepi el a testem, én pedig tehetetlenül, az élvezettõl kábán vergõdöm karjaiban. Többre vágyom, mint amit eddig megkaptam, azonban fogalmam sincs, mi lehet az, amiért minden porcikám sóvárog..

Újra fölém hajol, gyönyörû szemei a csillagoknál is szebben ragyognak rám. A gondolataim olyanok, mint a hajnali köd borította mezõ…Az ösztöneim vezérelnek, mikor kitárulkozva lábaimat magasabbra emelem. Mikor megtörténik, csókért könyörögve hajolok ajkaira. A fájdalom elviselhetetlennek tûnik, könnyeim megállíthatatlanul patakzanak, azonban ha akarnám, se tudnék elszakadni tõle. Sokkal hatalmasabb, erõsebb az az érzés, ami az ismeretlenbõl tör rám. A kín eltörpülni látszik mellette, s hamarosan nem létezik más, csak õ és én, az, ami köztünk történik. Ez a csodálatos, leírhatatlan szenvedély. Szorosan belékapaszkodom, hogy jobban érezhessem, mélyebben elveszhessen bennem. Eggyé váltunk, testben és lélekben egyaránt…

Mikor az egésznek vége szakad, olyan megkönnyebbülést érzek, mint még eddig soha. Tisztának tûnök, akárha most születtem volna másodjára a világra. Minden értelmet nyert, mit eddig nem értettem. Hozzá tartozom. Teljes mértékben…Visszavonhatatlanul.

Óráknak tûnõ percekig egyikünk sem mozdul, majd legördülve rólam hanyatt fekszik, erõs karjával magához rántva. Fejem mellkasára fektetem, míg védelmezõn ölel. Szórakozottan simogatom göndör fürtjeit, élvezve a nem ismert puhaságot, elveszve a pillanat gyönyörûségében.

-Köszönöm neked, csodálatos kis hobbit – elmosolyodik s megcsókol. Mikor elenged, vigyorgok, akár a vadalma.

- Nem, nem. Én köszönöm neked, Thorin. Be kell valljam, igazad volt. – feljebb küzdöm magam, hogy a szemébe nézhessek.

-Miben volt igazam?

-Hogy többre vágyom. – felelem elpirulva. Elneveti magát, mégsem érzem magam kellemetlenül.  Vele nevetek én is. Visszafekszem a mellkasára, hallgatom, hogyan ver a szíve. Megnyugtat a lágy dallam…

Pár perc múltán szólalok meg csupán újra.

-Kielégítettelek…?- kérdem, hangom nem több rekedt suttogásnál, miben benne van minden aggodalmam, félelmem, amit ebben a pillanatban érzek.

-Igen, kicsi Bilbó.

Megkönnyebbülten felsóhajtok.

-Tudod, féltem, hogy mivel tapasztalatlan vagyok…voltam…nem tudtalak…nem tettem a kedvedre…

-Nagyon is a kedvemre tettél. – csókot lehel a fejem búbjára.

-Te is kielégítettél. – vallom be, összébb húzva magam.

-Tudom. – feleli önelégült hangon, mire felkönyökölök, hogy a szemébe nézhessek.

-Honnan tudod?

-Abból, ahogyan viselkedtél. Ahogyan a nevemet nyögted miközben…- nem hagyom, hogy befejezze, kezemet a szájára teszem. Szemében huncut fény villan, miközben belecsókol. A gerincem mentén végigfut az immár ismerõs bizsergés.

-Meghallhatnak! Ne mondj ilyeneket…

-Azt hiszed, a szavaim azok, amit egyedül meghallhattak? – kérdi hitetlenkedve, mire elszégyenlem magam.

-Igazad van… Ne haragudj… - szavaim szomorúan csengenek, tekintetem elfordítom róla.

-Nem haragszom. – visszaránt a mellkasára, én pedig elégedetten felnyögök. Az együtt töltött csodálatos percek segítettek abban, hogy megfejtsem, mi zajlik bennem,  hogy elfogadjam, amin nem tudok, sõt, most már nem is áll szándékomban változtatni. Az övé vagyok.

-Thorin… - kezdem halkan. – Tudod…kettõnk közül nem én vagyok az igazi betörõ…

-Micsoda? – érzem, ahogy a teste megfeszül, ezért sietve folytatom.

-Volt nálam valami, amikor elindultunk, ami nem ért semmit. Majd találtam valamit, ami a világ minden kincsénél is becsesebbé vált számomra. Eleinte mindkettõt magamnál tartottam, nem tudva, melyiket válasszam, azonban rájöttem, hogy a jelentõsebbért fel kell áldoznom a jelentéktelenebbet.

-Ne beszélj talányokban, Zsákos uram. Fáradt vagyok. – sürget, én pedig nagyot nyelek.

-Mindennél fontosabbá váltál számomra, Thorin…Bármit megtennék, amit csak kérsz… Az életem is képes lennék feláldozni érted…Nem tudnék létezni nélküled, hiszen a részemmé váltál… A jobbik felemmé, mindenné, ami ezen a világon szép és jó…Nem tudok elképzelni olyan jövõt, amiben nem lehetek melletted… Tudom, hogy jobbat érdemelsz nálam, s nem vagyok hozzád méltó, mégis, azt akarom, hogy ne hagyj el, amíg élek….A jelentéktelen dolog a szívem volt…Te pedig elloptad tõlem…- arcom a mellkasába temetem, könnyeim újra utat találnak. – Szeretlek, Thorin…

- Ezt nem hiszem el! A pincében vagyunk. Nem lefele kellene vezetned minket, hanem fölfele! – morran fel Bofur.
- Gyerünk! Gyorsan. Mindenki bújjon bele a hordókba – kér minket Bilbó.
- A hordókba? Bolond vagy? Megtalálnak! – jelenti ki Dwalin.
- Nem fognak. Kérlek! Kérlek! Bízzatok már végre bennem!
Erre mindenki nekiáll fojtott hangon vitázni, de ahogy rám néz a hobbit tudom, hogy erre nincs idõ.
- Bújjatok el! – parancsolok rá a többiekre, akik az én szavamat kérdés nélkül teljesítik.
- Most mit csináljunk? – kérdi Fili.
- Most? Vegyetek mély levegõt. – Mi?
Nincs idõm végiggondolni, mert a következõ pillanatban lezuhanunk, de abból, hogy a fájdalom alig több, mint tompa az esés után, és mert a szám telement vízzel sejtem, hogy mi történt. Itt engedik el az üres hordókat, hogy a folyón lejutva, az öbölben egy embernél végezzék, majd Tóvárosban ismét feltöltsék és egy csapat kereskedõ visszahozza õket.
- Bilbó!
- Nem látom! – kiált vissza Balin. Pillanatokkal késõbb a felettünk levõ csapóajtó nyílik, és a hobbit a vízbe pottyan.
- Szép volt, Zsákos uram! Most pedig elõre! – kiabálom neki, majd elengedem a mellettem levõ két sziklát, hiszen így fékeztem magunkat, amíg Bilbó elõkerült. Mindenki hajtja magát, amíg meg nem látok egy vízesést elõttünk. Ha lenne idõm aggódnék a többiekért, de nincs, a víz megállíthatatlan és már zuhanunk is lefelé a habokba.
A tündék hamar a nyomunkba szegõdnek, de hirtelen ez új fenyegetés bukkan fel.
- Vigyázzatok! Orkok! – ordítom a többieknek, de a kapu már zárva, kijutni nem tudunk, mire a tündék ideérnek, ki fognak minket végezni. Épp egy ork nyakát töröm ki, amikor a kapu megnyílik, de Bilbót hátrapillantva nem látom ott, ahol eddig volt. Csak nem…?
A következõ pillanatban aztán hallom, hogy valami a vízb esik és pillanatokkal késõbb felbukkan a hobbit is, Nori hordójába kapaszkodva.

Innentõl nincs megállás, a folyó csupa vízesés és a nyomunkban van egy csapat ork meg egy csapat tünde. Sem fegyverünk, sem páncélunk nincs. Azzal harcolunk, amit az orkoktól el tudunk venni és bármennyire rossz érzés, egyszerûen nem jut idõm megkeresni a tekintetemmel Bilbót. Legolas utolér minket a csapatával, de nem velünk foglalkozik, az orkokat öli sorra, talán épp ezért segítek neki én is, amikor hátulról akarják megtámadni s egyetlen használható fejszénket rááldozom. Õ pedig csak néz, ahogy távolodunk a habokban.


Amikor végre elérünk az öbölhöz, körülöttünk minden nyugodtnak tûnik.
- Van valaki mögöttünk? – kérdezem Dwalint.
- Lemaradtak – feleli azonnal.
- Nem sokáig. A nyomunkban vannak. Nem maradhatunk nyílt terepen. Tovább megyünk.
- Hová? – kérdi Balin.
- Be az erdõbe. Akármennyire is nem tetszik az ötlet, pihennünk kell. Ellátni a sebeket. Félholtan senkinek nem vesszük hasznát. – Tekintetemmel Bilbót keresem, amikor pedig megvan mellé lépek és felsegítem. - Megsérültél – állapítom meg az arcát figyelve. Nem mély vágás, de vérzik.
- Csak egy karcolás... - feleli.
- Máshol is megkarcoltak?
- Nem. Az arcomon vágtak meg egyedül.
- Helyes. Amikor szükségünk van segítségre, te mindig megjelensz és kihúzol a bajból. Ma ezt két alkalommal is megcselekedted. Bízom benned. Megtalálom a módját, hogy megháláljam, amit értünk tettél. Legfõképpen azért, amit értem. Sosem hagytál cserben, önzetlenül, viszonzást nem várva, mellettem maradtál. Ez többet mond minden szónál – suttogom.
- Minden veled töltött perc ajándék, Thorin. Ennél többre egyáltalán nem vágyom.
- Dehogynem. Csak még nem tudsz róla.

- Thorin, indulnunk kell – lép közelebb Balin.
- Rendben, mindenki! Indulás fel, az erdõbe! – adom ki a parancsot, mire mindannyian kutyagolni kezdünk felfelé. Az erdõ egy meredek lejtõn kezdõdik, de a lejtõ tetején sík kell, hogy legyen a terep emlékeim szerint. Ne is csalódok, alig egy óra után felérünk a lejtõ tetejére, ekkor hallani lentrõl az ordítást, hát ideértek. A víznek hála nem tudná követni a szagunkat akkor sem, ha wargok is lennének velük, és fent csak van egy hely, ahol tudjuk figyelni, hogy mikor mennek el. Ha azt hiszik, hogy a tavat megkerülve közelítjük Tóvárost, még akkor is jó elõnyben lehetünk, a találunk valakit idõben, aki átvisz minket a tavon.
- Rendben, itt fogunk tábort verni – jelentem ki, mire le is ülnek többen. -  Dwalin, van valami késed vagy tõröd? Bármi, amivel tudsz vadászni?
- Vannak itt kövek meg kavicsok, majd sikerrel járok – feleli. – Fili, gyere velem!

Az este hamarabb eljön, mint azt bárki remélni vagy hinni merte volna. Dwalin és Fili a hegy másik oldalán raknak csak tüzet, így nem látják meg az orkok, hiszen a fáktól és a sötéttõl maga a füst is alig látszik az égen. A vacsorát már készen hozzák nekünk, bár nem sok, de legalább meleg. Nekem viszont ekkor már csak akörül forognak  gondolataim, hogy Kili nemrég felfedezett egy kis tavat, ahová egészen biztosan el fogom vinni ma éjszaka Bilbót. Aztán… a többit még meglátjuk.

Miután vacsoráztunk Bofur áll õrt, õt pedig majd Dwalin és Balin követi, ma Bilbóval ketten kimaradunk a sorból szerencsére. Így hát, amikor Bofuron kívül a többiek már alszanak, én Bilbó mellé lépek, aki viszont csak az eget bámulja.
- Gyere velem.
Õ persze felkel és követ, bár látom, hogy kérdései azért lennének. A tóhoz megyek vele, majd amikor odaérek nem szólok egy szót sem, csak magamhoz rántom és megcsókolom. Ahogy Beorn kertjében. Nem sietek, bár annyira nagyon nem is érek rá, ahogyan õ sem, hiszen aludni is kell még ma este.
- Bilbó… - suttogom a fülébe, amikor elválunk egymástól. – Bízol bennem, Bilbó? – kérdezem tõle. Még közelebb húzom, hogy õ is érezze, mennyire vágyom már rá. Az elsõ csók óta tartottam magam, mert nem akartam semmit elsietni, de ennyi volt… Amikor megérzi, hogy miért is kérdezhettem egy pillanatra elsápad, de nem próbál elhúzódni.
- Thorin… én… - Nyel egy nagyot. – Mit akarsz csinálni? – kérdezi szinte suttogva.
- Semmi olyat, amit te nem akarnál – mosolygok rá és kisimítok egy tincset a arcából. – Vetkõzz le. Rég volt lehetõségünk rendesen fürdeni, használjuk ki. – Bólint és ellép, majd elkezd vetkõzni, ahogyan én is.
Amikor már teljesen meztelenül áll elõttem percekkel késõbb, nyelnem kell egyet.
Nem tökéletes, nem hibátlan, ahogyan én sem, de mégis, úgy ahogy van… most azt érzem, hogy sosem láttam még ennél szebbet és kívánatosabbat. Amikor õ végigmér engem, az arca már annyira vörös, hogy sütni is lehetne rajta, de nem mondok neki semmit, csak mosolyogva megfogom a kezét és a vízbe vezetem. Sekély, egyikünknek sem túl mély, kifejezetten kellemes. Sóhajtva engedem el a kezét, hogy a víz alá bukva végre a hajam is kimoshassam. Elég vizet kapott  a menekülés közben, de most kisimíthatom belõle a még mindig benne levõ pókhálókat, kisimogathatom a tincseimbõl és a szakállamból a mocskot és a vért, de ahogy felbukkanok, látom, hogy szinte megkövülten figyel engem.
- Tetszik, amit lát, betörõ úr? – kérdezem vigyorogva. Kizökkentem, picit még a fejét is megrázza.
- Talán mennem kellene – mondja, de már lépne is el. Hátulról simulok hozzá, így tartom vissza, nem is véletlenül. Érzi õ is, hogy mennyire nem szeretném, ha most itt hagyna. Elõre nyúlva a mellkasáról lefelé simítok, át a hasán, majd le a combjára és vissza, kikerülve azt, amivel most még talán elijesztem. – Thorin… - nyögi, amikor a nyakába csókolok. Elmosolyodom. Meg is vagy, kicsi hobbit, már biztosan nem engedlek el.
- Pszt, semmi baj nem fog történni ne félj – súgom a fülébe és bele is csókolok. – Nem akarlak bántani.
Tovább simogatom és csókolgatom, próbálva annyira ellazítani, amennyire csak lehetséges jelen helyzetben, majd egy kicsit komolyabb dolgokra térnék, de ekkor ijedten húzódna l tõlem, így szembe fordítom magammal és az ajkaira hajolva csókolok ki belõle minden kétséget és félelmet, miközben õ megadja magát nekem.
Finoman bánok vele, mint a legértékesebb kinccsel, hiszen õ az is. Ha ezt megengedi nekem, akkor… soha nem engedem el többé, ez egészen biztos.
- Thorin… - nyögi fátyolos hangon. – Thorin… én el…
- Gyere – csókolom meg ismét, majd miután a teste remegése csillapodott, a feneke alá nyúlva fektetem ki a partra és fölé hajolok. – Nem bírom tovább visszafogni magam, Bilbó – nézek mélyen a szemébe. Õ nyel egyet, majd lesimít a hasamon, ezzel alaposan meglepve és célját elérve nyögésre késztetve. Mintha ez tetszene neki, folytatja, amíg le nem fogom a kezét.
- Valami sokkal jobbat tervezek neked, drága Bilbóm – mosolygok rá, és a nyakán indulva végigcsókolom a testét elöl is és hátul is. Hosszú percekig kínzom, de nem akarom, hogy a szükségesnél jobban fájjon neki, azonban nálam is van egy határ, így amikor már tényleg nem bírom tovább, ismét fölé hajolok és a szemébe nézek. Õ talán valami ösztöntõl hajtva húzza fel a lábait, hogy kényelmesebb legyen mindkettõnknek, majd csókért hajol hozzám, miközben végre megtörténik.
Olyan felfoghatatlan érzés, mint amilyen még sosem volt, pedig volt már ebben részem. De ennyire még sosem vesztem el a saját érzéseimben. Egyszerûen csodálatos. Õ csak ölel, csókol és karmok nélkül is marja a hátam, miközben én lecsókolom az arcáról a kósza könnycseppeket.  Mintha egy örökkévalóságig tartana, amikor már érzem, hogy hamarosan véget ér a pillanat. Szorosabban ölelem magamhoz, minden eddiginél szorosabban, hogy így csillapítsam testünk remegését.

Sokáig vagyunk még így, összeölelkezve, nem mozdul õ sem és én sem, de érzem, hogy mondanom kell valamit.
- Köszönöm neked, csodálatos kis hobbit – mosolygok rá és az ajkaira hajolva megcsókolom.

Thorin megkeményedõ vonásaiból látom, miszerint nem éppen kellemes a viszonya a tündék egyetlen királyával. Elsõként szinte ezüstösen csillogó, búzamezõket idõzõ hajkoronája kelti fel a figyelmemet, rajta az õsz színeiben játszó, ágakból készített korona. Szemei akár a tavaszi égbolt …Szinte mellbe vág a hasonlóság. Tehát a fiát láttam az erdõben!

Járása egész más, ahogy az öltözködése is, mint Elrondnak és népének. Belõle árad saját fontosságának tudata, akárha mindenki felett állna… Ahogy Thorin fölé tornyosul, még ki is húzza magát, hangja nyájas, lassú, kimért, mint minden tündéé, azonban hamisan szól, gõgös, némi gúnnyal keveredik. Nos, bármennyire is rajongok a tündékért, ezt az egyet nem fogom kedvelni, az biztos.

-Motozzátok meg! - parancsának egy õr azonnal engedelmeskedik, így hamarosan Orcrist hozzá kerül.

- Kitõl loptad ezt? – kérdi olyan hirtelen haraggal, hogy megugrom.
- Megvádolsz, hogy elloptam? Látom, te semmit sem változol.
- Honnan szerezted ezt a kardot? – Vált más hangnemre, mikor az õr távozik. Közelebb kell lopakodnom, hogy halljam, mit mond.
- Azt várod, hogy ezek után majd elmondom, mi?
- Jobban tennéd – mosolyodik el. – Hallottam az utatokról, Thorin. A haza dicsõ visszaszerzése, a hõsies tett, melyet egy egész törp hadsereg nem tudott véghez vinni, te majd alig több, mint tíz törppel megteszed? Engem nem csapsz be.
- Megint megvádolsz engem?
- Mindketten tudjuk, hogy te valójában egy lopást tervezel. Neked az kell, amivel összehívhatod a törpök minden seregét. Az Arkenkõ. –Arkenkõ… azt kell megszereznem? Ezért kell egy betörõ…
- És ha ez így van? Félsz talán, hogy valami kiszabadul onnan?
- Ugyan, dehogy félek. Nincs ott semmi, amitõl félnem kellene.
- Ha nem a félelem miatt, akkor miért nem segítettél minket, amikor hívtunk téged?! Könyörögtünk neked! A barátaid voltunk és te elárultál minket, mert rettegsz!  - összefacsarodik a szívem. Annyi bánatot és keserûséget sûrített ebbe pár szóba… Azonban így már teljes mértékben megértem, miért gyûlöli Thranduilt. - Imrid amrad ursul! – életemben elõször hallok törp szavakat. A jelentésük felõl semmi kétségem nem lehet, mivel most Thorin az, aki meghátrálásra készteti a tünde urat.
- Ne beszélj nekem a sárkány tüzérõl! Ismerem haragját és pusztítását! – Az arca hirtelen megváltozik. Bal oldalán akárha leégett volna csontig a hús és a bõr, szeme fehéren, vakon csillog. Szörnyû sebeibõl vérrel kevert sárga genny csordogál. Lúdbõrös lesz a hátam az undortól.
- Álltam én már szembe az Észak óriásférgeivel! – Hirtelen hátrál, majd az arca ismét visszaváltozik hibátlanná és gyönyörûvé. – Mit adsz nekem azért, hogy ne küldjek ki ez csapatot és vadásztassam le azt a félszerzetet, akivel az erdõ szélén olyan meghitten ölelkeztél? – levadászni? Engem? Ugyan, kérlek… Ahhoz nem kint kellene kutakodni, hanem bent…Bár fogalmam sincs, miért akarna megölni. Egyáltalán miért velem fenyegetõzik…? Nem jelentek annyit Thorinnak, hogy értem feladja a küldetését.
- Nem tudom, mirõl beszélsz. – kicsit elszontyolodom, ám tudom, hogy azért tagadja a létezésemet, mert meg szeretne óvni. Nem tudhatja, nem is sejtheti, miszerint most is mellette vagyok, s alig pár lépést választ el minket.
- Ugyan… jó alkut ajánlok neked . Nem bántjuk a te Bilbódat, és még szabadon is engedlek titeket – azt hiszem, innentõl jobban vigyázok, ki ismerheti meg a nevemet. – Cserébe csak azt kérem, ami nagyapád kincsébõl engem illet, hiszen Ereborban olyan dolog is van, amire én magam vágyom – színpadiasan felsóhajt, amitõl felfordul a gyomrom – Hófehér csillogású, csodálatos ékkövek, amelyeknek nálam lenne a helyük. Nehogy belemenj! Itt vagyok, Thorin! Az alku nélkül is megúszhatjuk! Kérlek, ne menj bele! – Király a királynak adom szavam, hogy senkinek nem esik baja, ha megesküszöl, hogy az ékkövek az enyémek lesznek.
- Nem alkudozom olyanokkal, mint te – sziszegi a szavakat, mire mosolyra húzódnak ajkaim. - Nagyapádat is figyelmeztettem idõben. De te is ugyanolyan vagy, mint õ. De nem baj, Thorin. Maradj itt, ha akarsz és rohadj el az egyik cellámban. Egy törp élete semmi egy tünde éveiben számolva. Én ráérek. Tudok várni, hogy meggondold magad! –egy õr megragadja a vállát s maga elõtt terelve arrafelé igyekszik, ahová a többieket zárták.

Mikor betaszítják az egyik cellába, legszívesebben jól bokán rúgnám az õrt, azonban ekkor észreveszem a kulcsokat az övére fûzve… Meg is van, hogyan fogom kiszabadítani a Társaságot. Amennyire csak tudok, nesztelenül osonok nyomában. Újfent el kell haladnom Thranduil mellett. Tekintete hirtelen rám szegezõdik. Meglátott volna…? Az lehetetlen!

Még a lélegzetem is visszafogom, megkövülten állok. Ekkor pislog párat, mint akinek káprázat csalta meg szemét és továbbindul. Megkönnyebbülten kifújom a visszafojtott levegõt. Újra az õr nyomába szegõdöm. Lekanyarodik egy terembe, ami tele van hordókkal, üres üvegekkel.

Látom, ahogy négy tünde, a hangjukból ítélve üres hordókat egymás mellé gurítják, egy csapóajtó szerûségre.

- Lassan kifogyunk az italból. Az üres hordókat már rég vissza kellett volna küldenünk. A dereglyés várja õket. – Dereglyés, azaz víz van alattunk…Tizennégy üres hordó…Csapóajtó... Elvigyorodom. Meg is van, a szöktetési terv…Köszönöm, pajtás!

Szinte elgázol az a tünde, aki egy kancsó borral igyekszik felfelé.

-Mondj bármit a rossz természetû urunkra, de borban az ízlése kitûnõ. Gyere Elros, kóstold meg. – azt a tündét szólítja, kinek övén még mindig ott csörögnek a kulcsok. Mond, hogy iszol! Kérlek!

-Nem lehet. Én felelek a törpökért. – kezébe veszi s megrázza a kulcsokat. Esküszöm,egyszer tényleg beléd rúgok!

- Be vannak zárva… Hová mehetnének? – társa elveszi tõle és felakasztja a csomót a falra. Kiváló! Amint az italhoz fordulnak, leemelem a kampóról és már iszkolok is felfele.

Lehúzom ujjamról a gyûrût s mellényem zsebébe rejtem. Nem szeretném, ha tudnának róla. Még Thorin se… Legalábbis egyelõre…Elindulok a cellája felé, mikor beszélgetés hangjai ütik meg a fülemet.

- Mennyi lehet az idõ? – kérdi Dwalin.
- Fogadok, hogy odakint már hajnalodik – feleli Bofur.
- Sosem jutunk el a hegyhez, igaz? – kérdezi nagyon szomorúan és letörten Ori. – ekkor érek oda Thorinhoz. Látom, amint torkán akad a szó.

-Ha csak itt ültök, akkor biztosan nem – szólok emelt hangon, hogy mindenki hallhassa. Rámosolygom az elõttem álló törpre, amit szívbõl viszonoz.
- Bilbó! – kiállja mindenki. Kinyitom cellája ajtaját, mire karomnál fogva magához ránt. Szorosan megölel, futó csókot lehel ajkaimra.

Amint különválunk vigyorogva nézek fel rá, majd megfordulok és nekilátok kiszabadítani a többieket.

-Nincs idõ elmagyarázni a tervemet. Mindenki amilyen halkan csak tud, kövessen! – Thorinra bámul mindenkit, õ pedig bólintva beleegyezését adja. Nagyszerû!

Az élre törve vezetni kezdem kis csapatunkat. Szerencsére mindenki az ünnepséggel van elfoglalva, így nem találkozunk senkivel. A pincébe érve újfent elvigyorodom, amikor meglátom a két tündét, aki álomba itta magát. Nos, tõlük se kell tartanunk…

-Ezt nem hiszem el! A pincében vagyunk. Nem lefele kellene vezetned minket, hanem fölfele! – morogja visszafogott hangon Bofur, azonban Thorin csendre inti.
-Gyerünk! Gyorsan. Mindenki bújjon bele a hordókba. – suttogom, mire Dwalin fenyegetõen közel hajol hozzám.
-A hordókba? Bolond vagy? Megtalálnak!
-Nem fognak. Kérlek! Kérlek! Bízzatok már végre bennem! – szinte a sírás fojtogat, amiért nem akarnak engedelmeskedni. Bármikor észrevehetik, hogy nincsenek a helyükön, és fogalmam sincs, ez a kettõ mikor tér magához… Nincs idõ erre!

Morogva nekiállnak megvitatni a helyzetet, én pedig esdeklõn Thorinra nézek. Pár másodpercig összekapcsolódik a tekintetünk, alig láthatóan biccent.

-Bújjatok el! – parancsolja suttogva, mire végre mindenki bebújik egy hordóba.
-Most mit csináljunk? – kérdi Fili, kidugva a fejét a nyíláson.
-Most? Vegyetek mély levegõt. – a karhoz sietek, ami a csapóajtót vezérli.
-Mély levegõt? Mégis, miért? – miközben beszél, nehezen, de sikerül lenyomnom, aminek köszönhetõen a többiek eltûnnek a szemem elõl, a kiáltásukat elnyomja a csobbanó hang. Tényleg víz van alattunk…Még szerencse…

- Ez az! – ujjongok, miközben a tölgylap a helyére simul. Ekkor azonban leesik a tantusz… Õk lenn, én még mindig benn… -Jajj ne már! –nyögöm, mikor hallom, ahogy újabb tündék igyekeznek lefele. Észrevették, hogy eltûntek…Pánikba esve ugrálok a faszerkezeten, de semmi… A fal felé hátrálok… Ekkor megbillen a tákolmány, én pedig háttal a vízbe zuhanok. Amikor elsüllyedek, jut csak eszembe, hogy hobbit lévén egyáltalán nem tudok úszni! Szerencsémre négy erõs kéz megragad és a felszínre ránt. Köpködve igyekszem megszabadulni a számba került folyadéktól.

-Szép volt, Zsákos uram! Most pedig elõre! – hallom meg Thorin hangját. Az egyik hordóba kapaszkodom, miközben társaságunk megindul. Mindenki kezével hajtja magát elõre, kitérve a sziklák útjából, igyekezve kormányozni alkalmi csónajaikat.

-Kapaszkodjatok! – üvölti Thorin, s ekkor meglátom a vízesést… Nekem annyi! Olyan szorosan markolom a fa tákolmányt, hogy belefájdulnak az ujjaim. Újra a víz alá kerülök, azonban csak pár pillanatig. Valaki a nevem kiabálja, de nem tudom beazonosítani. Mindenki küzd az árral, a saját életét féltve. Felharsan a figyelmeztetõ kürt, minek köszönhetõen az elõttünk magasodó átereszen tündék sorakoznak fel, akik leengedik a rácsokat, elvágva a menekülés útját…

Társaim nekifeszülve igyekszenek kitörni, azonban ekkor egy nyílvesszõ üti át a fent álló tünde páncélját. Fekete vesszõ…

-Vigyázzatok! Orkok! – ordítja el magát Thorin. Úgy másznak fel a falon, mintha pókok lennének. Azonnal elfoglalják a kõépítményt, végezve mindenkivel, aki eléjük kerül. Cselekednem kell, de azonnal. Míg társaim az életükre törõ szörnyekkel vannak elfoglalva, én kiugrom a lépcsõre. Nem törõdve a veszéllyel és a lehetséges kockázattal, rohanni kezdek felfele. Fullánk szinte önálló életre kelve ontja az ork vért. Megküzdök minden talpalatnyi helyért. Fel kell jutnom. Meg kell õket mentenem. Semmi más nem számít! Nem halhatnak itt meg… Fõleg nem Thorin…

A tündék teljesen megfeledkeznek rólunk, õsi ellenségeik legyilkolásával foglalatoskodnak, ami jócskán megkönnyíti a dolgomat. Nekiveselkedem a fémbõl öntött karnak, ami egyáltalán nem akar engedelmeskedni az akaratomnak, azonban én kerülök ki gyõztesen. A rácsok eltûnnek, a törpök megindulnak az árral. A szemem sarkából mozgásra leszek figyelmes. Arrébb ugrom, s ennek köszönhetem az életem. Egy penge villan arcom elõtt, éppen csak súrolva azt, azonban a lökés elég, hogy a habokba zuhanjak. Vízesés, majd újra a kavargó iszonyat. Fogalmam sincs, kinek a hordójába kapaszkodom…Élek…Ahogy õk is… A tündék minden bizonnyal felülkerekedtek az orkokon, mivel utánunk vetik magukat. Még szerencse, mivel elõttünk újabb rémségek bukkannak fel. A nyilaikat szerencsésen sikerül elkerülnünk,  azonban õk ezt nem mondhatják el az erdei nép által útjukra bocsájtott vesszõktõl.

Nincs több idõm nézelõdni, mivel vadabb szakaszhoz érünk. Hol maga alá temet a hömpölygõ áradat, hol pedig sikerül a levegõbõl kortyolnom. Ég az arcom, a tagjaim teljesen megmerevedtek, a látásom néha elhomályosul. Nem ájulhatok el! Most nem! A többiek felveszik az orkok ellen a harcot, azonban én teljesen tehetetlen vagyok. Ha ezt túlélem, mindenféleképpen megtanulok úszni…

Utolér a tünde herceg, azonban szerencsénkre a közös ellenségünkkel van elfoglalva. Nyílvesszõi egyszerre több életét oltják ki, kardja halált oszt a rémségek sorai között…Mekkora szerencse, hogy nem ellenünk irányul haragja! Egy a hátába kerül, s ekkor Thorin olyat tesz, amire egyikünk se számít: meglendíti fejszéjét, ami egyenesen a vele végezni vágyó ork fejében állapodik meg. Talán a háláját rója le, mikor abbahagyja az üldözésünket. Innentõl kezdve zavartalanul sodródunk tovább az árral…Az orkok is lemaradnak, azonban a fenyegetés nem múlik el. Végre lassul a sodrás, minek köszönhetõen a partra evickélünk. Hátamra fekszem, minden tagomból elszállt az erõ. Nehezen veszek még levegõt is, annyira kimerültem.

-Van valaki mögöttünk? – hallom meg Thorin hangját.
-Lemaradtak. – feleli azonnal Dwalin.
-Nem sokáig. A nyomunkban vannak. Nem maradhatunk nyílt terepen. Tovább megyünk.
-Hová? – kérdi Balin, hangjában fáradtság és elgyötörtség hallatszik.
-Be az erdõbe. Akármennyire is nem tetszik az ötlet, pihennünk kell. Ellátni a sebeket. Félholtan senkinek nem vesszük hasznát. – sikerül felülnöm, pont akkor, amikor tekintete rám szegezõdik. Mellém lép, majd kezét nyújtja. Elfogadom, felállok.
-Megsérültél. - Ujjai óvatosan az arcomon található seb széleit simítják végig egy ronggyal, felitatva a kicsordult vért.
-Csak egy karcolás... - felelem.
-Máshol is megkarcoltak? - jó, tényleg nem megfelelõ volt a szóhasználat.
-Nem. Az arcomon vágtak meg egyedül.
-Helyes. - pár pillanatig csend telepszik ránk. - Amikor szükségünk van segítségre, te mindig megjelensz és kihúzol a bajból. Ma ezt két alkalommal is megcselekedted.- szünetet tart, mint akinek nehezére esik kimondani, amit gondol - Bízom benned. – elvigyorodom, a mellem pedig kidüllesztem a büszkeségtõl. Elmosolyodik az önkéntelen reakció láttán. – Megtalálom a módját, hogy megháláljam, amit értünk tettél. Legfõképpen azért, amit értem. Sosem hagytál cserben, önzetlenül, viszonzást nem várva, mellettem maradtál. Ez többet mond minden szónál. - suttogja, mire kellemes bizsergés fut végig a gerincemen, a tekintetébõl kiolvasható ígérettõl pedig még a lélegzetem is elakad egy pillanatra.
-Minden veled töltött perc ajándék, Thorin. Ennél többre egyáltalán nem vágyom.
-Dehogynem. Csak még nem tudsz róla.

Abból, amerre vezetnek minket, semmi kétségem sem marad, hogy hová visznek. Az õ színe elé. A középföldi tündék világának egyik urához. Remek, sejtéseim szerint pedig ha Bilbó a megmentésünkre is siet, akkor sem tud olyan hamar érkezni, hogy elkerüljem a személyes találkozót. Ha be tud jutni egyáltalán. Mert ha Thranduil kapuit bezárják, azok erõszakkal vagy csellel nem nyithatóak ki.
Ó, Bilbó…

Amint a hatalmas oszlopokkal körbeölelt bejárathoz érünk, kiver a víz. Na nem félelmemben, legalábbis nem magamat féltem. Az erdei tündék makacsabbak és gonoszabbak a társaiknál. Elront hozzájuk képest a legkedvesebb lény Középföldén. Ch. Gyûlölöm mindegyiket, de ezt az álnokot a legjobban.
A parancsnok, aki, ha jól emlékszem, Legolas, magának a királynak a fia, tündéül ad parancsot. Amint engem egy másik úton visznek tovább mint a többieket, már tudom, hogy azonnal az uralkodó elé kerülök.

Nem nagyon nézek semerre. Sosem szerettem a tündék pompáját. Szívesebben élnék egy bányában, a föld alatt, mint itt fent a fák között, pompában és hazug fényben. Mert Thranduil fénye hazug.
- Itt várj – állít meg Legolas, majd õ egy másik úton indul el, vissza arrafelé, amerre a társaimat vitték. Ám mielõtt idõm lenne átgondolni, hogy mi történik, megjelenik egy díszes tünderuhába öltözött harcos.
- Kövess, Tölgypajzsos Thorin. Az urunk már vár téged – jelenti be egy csöppnyi kedvesség nélkül. Valamiért úgy érzem, mintha valaki figyelne, de ez már csak a helyzet miatt lehet. A tündéknek nem szokása messzirõl bámulni a foglyaikat. Merthogy fogoly vagyok, afelõl nem hagynak kétséget. Normális körülmények között mélységesen felháborítana, hogy engem, Erebor urát fogolyként vezetnek az Erdei Tündék Királya elé, de hát nincsenek ilyen körülmények, én most az vagyok, akit a katonái elfogtak az erdeiben.

A látvány, ami pillanatot múlva elém tárul még az én elismerésemet is kiérdemli. A trón, amin ül, bár igazi tündemunka, mégis kedvem lelem benne, hiszen tartalmaz gyönyörû, ritka fémeket is.
- Motozzátok meg – int kecsesen a kezeivel, ekkor látom meg õt magát. Az vitathatatlan, hogy a legszebb tünde, akivel valaha találkoztam. Magas, mint minden társa, ruhája most is kifogástalan, mint mindig, haja aranyló folyam, amelyben most egy ágakból szõtt korona díszeleg. Mivel tudom, hogy van millió más koronája is, nyilván ez nekem szól, hiszen az én koronám, ami most is Eredorban pihen a sárkány alatt, az bizony fémbõl készült mestermû.
Ekkor elkezd megmotozni egy õr, és hamarosan rá is bukkan Orcristra. Kirántja és rögtön az urához lép vele, aki tündéül motyog valamit, majd felém fordul.
- Kitõl loptad ezt? – kérdezi szinte üvöltve.
- Megvádolsz, hogy elloptam? Látom, te semmit sem változol – nézek rá mérgesen és sértetten. Felsóhajt és int, mire kettesben maradunk. Õ elindul lefelé, én az õröket keresem, akik hátrébb vonultak.
- Honnan szerezted ezt a kardot? – vált hangnemet, ahogy közel ér.
- Azt várod, hogy ezek után majd elmondom, mi? - nézek fel rá.
- Jobban tennéd – mosolyodik el. – Hallottam az utatokról, Thorin. A haza dicsõ visszaszerzése, a hõsies tett, melyet egy egész törp hadsereg nem tudott véghez vinni, te majd alig több, mint tíz törppel megteszed? – Az arca gúnyosba változik. – Engem nem csapsz be.
- Megint megvádolsz engem?
- Mindketten tudjuk, hogy te valójában egy lopást tervezel. Neked az kell, amivel összehívhatod a törpök minden seregét. Az Arkenkõ. – A hangja, ami néha annyira mézes-mázos, hogy a gyomrom is felfordul tõle, most olyan, mintha ezer vihar hangján szólna.
- És ha ez így van? Félsz talán, hogy valami kiszabadul onnan? – kérdezem. Nem hagyom, hogy úgy beszéljen velem, mintha egy tudatlan senki lennék.
- Ugyan, dehogy félek. Nincs ott semmi, amitõl félnem kellene – rántja meg finoman a vállát.
- Ha nem a félelem miatt, akkor miért nem segítettél minket, amikor hívtunk téged?! Könyörögtünk neked! A barátaid voltunk és te elárultál minket, mert rettegsz!  - Ki se tud fejezni a dühömet…! - Imrid amrad ursul! – hajolok most én közel hozzá. Fogalma sincs, milyen elégni a tûzben…
- Ne beszélj nekem a sárkány tüzérõl! Ismerem haragját és pusztítását! – Az arca hirtelen megváltozik, tudom, újabb tünde mágia… A fél arca mintha csontig lenne vágva, lehántva róla a bõr és a hús egy része, a szeme vakon csillan, minden sebébõl véres genny csorog. Egy tündéhez képest undorító, bár ha azt veszem alapul, hogy az orkok hogyan születtek, akkor már értem, hogy miért ilyen. Hiszen félig már õ maga is ork. Viselkedésben és valós kinézetben biztosan. - Álltam én már szembe az Észak óriásférgeivel! – Hirtelen hátrál, majd az arca ismét visszaváltozik hibátlanná és gyönyörûvé. – Mit adsz nekem azért, hogy ne küldjek ki ez csapatot és vadásztassam le azt a félszerzetet, akivel az erdõ szélén olyan meghitten ölelkeztél? – A hangjától felfordul a gyomrom és egy pillanatra elönt a rettegés, de aztán rájövök, hogy bíznom kell Bilbóban.
- Nem tudom, mirõl beszélsz. – Állom a tekintetét, nem félek tõle.
- Ugyan… jó alkut ajánlok neked – lép ismét közelebb. – Nem bántjuk a te Bilbódat, és még szabadon is engedlek titeket – mondja, de attól, ahogy Bilbó nevét kiejti, feléled bennem a vágy, hogy leválasszam azt a csinos pofáját a formás nyakáról. Nyilván meghallották, hogy így szólítottuk. – Cserébe csak azt kérem, ami nagyapád kincsébõl engem illet, hiszen Ereborban olyan dolog is van, amire én magam vágyom – sóhajt fel. – Hófehér csillogású, csodálatos ékkövek, amelyeknek nálam lenne a helyük.
Egy pillanatra elgondolkodtat. Megmenthetek mindenkit, és csak pár ékkõbe kerülne. Ez nem tûnik rossz alkunak, a baj csak az, hogy kivel kell megkötnöm. Szívesebben küldeném el az orkoknak, hogy szerelkezzenek fel arra a harcra, amelyben elpusztítjuk õket, minthogy ennek a nyálkás féregnek egy követ is adjak belõle! Nem! Bízom Bilbóban. Meg fog menteni minket. – Király a királynak adom szavam, hogy senkinek nem esik baja, ha megesküszöl, hogy az ékkövek az enyémek lesznek.
- Nem alkudozom olyanokkal, mint te – sziszegem, hiszen már az is dühít, hogy vele kell beszélnem.
- Nagyapádat is figyelmeztettem idõben. De te is ugyanolyan vagy, mint õ. De nem baj, Thorin. – Ellép tõlem, elindul a trónjához. – Maradj itt, ha akarsz és rohadj el az egyik cellámban. Egy törp élete semmi egy tünde éveiben számolva. Én ráérek. Tudok várni, hogy meggondold magad!

Egy õr végül elvezet, ezúttal lefelé haladunk. Tudom, legalábbis sejtem, hogy hová visznek. Ahogy aztán meglátom a cellákat a földre dobálva veszem észre a társaim minden fegyverét. Nem lep meg, hogy elvettek tõlük mindent. Balin cellája elõtt vezetnek el engem.
- Thorin! – kiabál át, amikor már mögöttem is bezárulnak a rácsok. – Alkut ajánlott?
- Azt. Én meg nem mentem bele.
- Thorin! Az lett volna az egyetlen esélyünk! – mondja panaszosan.
- Nem alkuszom nyálkás férgekkel! A szava annyit ér, mint népe egésze! – kiabálok át. - És nem, nem ez az egyetlen reményünk…

Nem tudom, hogy mennyi idõ telik el. Itt nincs éjszaka, örökös fényben úszik minden – épp ettõl ennyire émelyítõ. Órák, napok, hetek, évek is lehetnek akár, de engem csak az foglalkoztat, hogy mi történt Bilbóval. Áldozatul esett egy póknak? Nem jutott be? Elfogták és épp vallatják? Rosszabbnál rosszabb dolgok képei jelennek meg a fejemben és úgy érzem, fel fogok robbanni. Aggódom érte. Hiszek benne, de aggódom érte.
- Mennyi lehet az idõ? – kérdezi Dwalin.
- Fogadok, hogy odakint már hajnalodik – jegyzi meg Bofur.
- Sosem jutunk el a hegyhez, igaz? – kérdezi nagyon szomorúan és letörten Ori. Már épp szóra nyitnám a számat, hogy valami biztatót és vigasztalót szóljak, amikor felbukkan a rácsok elõtt õ.
- Ha csak itt ültök, akkor biztosan nem – mosolyogja, és ez engem is mosolyra késztet.
- Bilbó! – rántom magamhoz, amint kinyitja a rácsot. Nem futja sokra az idõbõl, gyors csókot hintek csak az ajkaira, majd elengedem, hogy ki tudja szabadítani a többieket.
Csodálatos kis lény… bár szeretném tudni, ezt hogyan csinálta!