Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Karácsonyi novellapályázat
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Manga, PC és könyv)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


Methen2017. 05. 14. 22:15:27#35090
Karakter: Calithil Meduines (kitalált)
Megjegyzés: ~ Last-nak (kezdő)


A fák, a fű, a bokrok, és mindannyian, akik itt vagyunk, mind a fekete vértől vagyunk mocskosak. Fáradtan igyekszünk összegyűjteni a halottakat, hogy tisztességesen el tudjunk búcsúzni tőlük, valamint a tetemeket, hogy az erdő határán kívül elégessük őket. Lassan alig marad fánk, hogy meg tudjuk gyújtani a halotti máglyákat.
Ahol a harcok folytak, az erdő sötétségbe borult. Az első csata helyén, hiába teltek el azóta hónapok, a fák még mindig nem tértek magukhoz a pusztulástól. Sok törzsön találhatóak mély vágások, míg az erdő szélén rengeteget csonkítottak meg az orkok. Hiába az Úrnő ereje és az énekeink, nem gyógyulnak a sebek, és a fák közül sokan sorvadnak el lassan, és hullajtják el leveleiket összefonnyadva, zölden. Mintha betegség támadta volna meg őket, amely csendesebben és hatásosabban pusztít, mint az orkok rozsdás vasai.
A második csata egy napja fejeződött be. Az orkok egy kis csapata kitört a halálos gyűrűből, ami körül ölelte őket, és elmenekültek rozoga hajóikon. Egyikünk sem kételkedik benne, hogy egy még nagyobb sereg fogja megtámadni az erdőnket, és akik elmenekültek, vissza fognak még ide térni.
Bolyongok a harc színterén; a fekete és zöld színekre már nem is reagálok. De mikor egy nagy vörös folton akad meg a szemem, feleszmélek; és látni kezdek.
Másfél méter magas lehetett, mikor két lábon állt, de most már csak húsz centi, ahogy fekszik a földön. Szürke bőrét és páncélját rengeteg vörös vér borítja - nem a sajátja. Vajon mennyi sebet ejtett rajtunk? Hány társamat ölte meg csak ő?
Megragadom a vállánál, és vonszolni kezdem az erdő széle felé. Nincs messze; az orkok tudják, hogy nem érdemes mélyen benyomulniuk a fák közé, mert egyesével leszedjük őket. Ezért pusztítják az erdő szélén a fákat. Tudják, hogy nem bírjuk végig nézni a pusztításukat. Az pedig, hogy valahogy be tudjuk csalni őket, áldozattal jár. Sok áldozattal.
A harmadik halomhoz húzom, az első kettő már túl nagyra nőtt. Nem küzdök azzal, hogy a tetejére helyezzem, ott hagyom a legszélén. Úgyis halmoznak még rá testeket, míg végül ki sem fog látszódni.


*
 
A füsttől nem látni a csillagokat. Huszan ügyelünk az orkok égetésére, nehogy egy széllökés miatt tovább terjedjenek a lángok. A szag bántja az orrom, miközben a lángok elpusztítják a földet mérgező tetemeket. Ahol égnek, nem fog többé fű nőni, de ha szerte-szét hagynánk őket, még nagyobb területet károsítanának meg.
Könnyű léptek halk neszére leszek figyelmes a hátam mögül. Nyugodtan fordítom felé a tekintetem, majd halvány mosollyal az arcomon meghajlok Hador felé. Kezét lassan a mellkasa elé emeli, majd fél méterre megáll előttem.
- Galadriel úrnő diplomáciai feladatra adott számomra. Kértem magam mellé társakat, és beleegyezett abba, hogy magammal vigyek négy felderítőt. Te vagy az első, akire gondoltam, hiszen olyan sokat jártad a keleti vidéket.
- Megtisztelsz vele, Hador.
- Köszönöm. Még megkeresem a többieket is. Holnap kora hajnalban indulunk.
Biccentek felé, majd visszafordítom a tekintetem a tűz felé. Reggelig még égni fog, talán egészen holnap estig. Keresnem kell valakit, aki levált.

*

Egy kevés élelemmel, és még kevesebb felszereléssel futunk a Bakacsinerdő határában. A fák ijesztően meredeznek a napfény felé, azonban árnyékos oldalukat betegség marja. A leggyorsabb az lenne, ha átvágnánk az erdőn, de félő, hogy az út valamennyiünk életébe kerülne. Így futunk, hogy azt az időt próbáljuk meg behozni, amit a kerülővel elveszítünk.
- Itt kezdődik az ösvény – állít meg minket Hador. A köveket felnyomták a gyökerek, és látszódik, hogy ide már nem ér ki az Erdő Urának a keze. Hogy fajulhattak el így a dolgok?
- Ha most indulunk, nem fogunk sokat haladni, éjszaka pedig öngyilkosság lenne megpróbálni átkelni az erdőn. Várjuk meg a reggelt és akkor induljunk el, vagy kísértsük meg a sorsunkat?
- Minél több ideig vagyunk egyhelyben, annál nagyobb a veszély.
- És minél több ideig tartózkodunk a fák között... – befejezetlenül hagyom lógni a mondatot a levegőben, hiszen úgyis tudják, mire gondolok.
Azok a pókok...
- Akkor induljunk most, és reméljük, szerencsénk lesz.

*

A nap fénye már nem hatol át a fák lombján. Még mennyit kell menni?
A tündék fáradhatatlanok. Örökké élnek. Ifjak, a kor soha nem látszódik meg rajtuk.
Teljes testemben remegek, a lábaimnak már nem parancsolok. A ruhám szakadt, vér itatja át, bár már nem tapad a bőrömhöz. Sebek feszülnek a karjaimon, és a levegőt is régóta kapkodom. Mennyi embert láttam már így viselkedni, és mennyien hullottak el emiatt.
A szürkület fényében két alakot pillantok meg. Emberinek tűnnek, de a jelenlétüktől megnyugszom. Az erdő mélyén nincs ember, aki egy napot is túl tudna élni, így ők biztos, hogy a népemhez tartoznak.
Mintha szaladnának felém. Megállok, kezemet pedig a szívemhez emelem.
- Az Erdő Királyához jöttem – szólalok meg, mikor még több lépésnyire járnak tőlem. Minden megmaradt erőmet igyekszem összeszedni, hogy Galadriel üzenetéhez méltó tudjak lenni, és ne a gyengeséget lássák rajtam Thranduil járőrei. – Üzenetet hoztam Galadriel Úrnőtől.
- Thranduil nem fogad sem követeket, sem kóbor tündéket ezekben a vészterhes időkben. Fordulj vissza, és távozz békében.
- Ezt örömmel hallom, mutassátok az utat Uratok Csarnokába.
Értetlenkedés ül ki az arcukra. Nem erre a válaszra számítottak.
- Fordulj vissza. Nem járulhatunk hozzá ahhoz, hogy egy lépést is tegyél ebbe az irányba.
- Nincs szükségem az engedélyetekre. Talán attól féltek, hogy ártó szándékkal érkeztem? Hogy elárulnám a saját népemet? – Szomorúan rázom meg a fejem. – Ha kell, akkor fogjatok el, és úgy vigyetek magatokkal, mert nem vagyok hajlandó visszafordulni.
Feszengenek, pillantásuk riadt; végül szabadon hagyják a kezeimet, és intenek, hogy kövessem őket.
Illedelmesek; nem olyan tempóban indulnak el, mint ahogy felém közeledtek. Hálás vagyok a figyelmességükért.

*

Hatalmas, zárt ajtó mögött állok. A két felderítő Uruk elé vonult, hogy beszámoljanak a megtalálásomról, és arról, hogy nem akartak fellépni Galadriel követe ellen, és ezért hagyták nekem, hogy kövessem őket, ha képes vagyok rá. Pár szótöredék jut el hozzám, és ami aggaszt, hogy egyszer sem hallom az idegen hangot, amelynek Thranduilénak kellene lennie. Nem hallok mentegetőzést, sem akadékoskodást, csak tényeket; arról is beszélnek, hogy milyen állapotban jutottam el idáig.
Nekidőlök a falnak; leülni nincs merszem az őrök előtt. Legalább ezt hagyják, miközben egy-egy szánakozó pillantást vetnek rám. Gondoltam, hogy nem lesz felemelő fogadtatásban részem, és az sem nyugtat meg, hogy erre a feladatra nem engem szántak. Hador sokkal jobban bánt a szavakkal...
Kiüresedik a tekintetem; nem érdekel már semmi.
Megragadják a karom, és bekísérnek Thranduil elé.
A Csarnokban félhomály honol, én pedig lassan, kimérten lépdelek. Legalábbis igyekszem, mivel az Őrök tempója ennél gyorsabb. Megnyújtanám a lépteim hosszát, de remegés fut végig benne. Még a csata után se éreztem ilyen kimerültséget.
Elengednek, majd elvonulnak az őrök, és azok is, akik az utat mutatták idáig.
Ráveszem magam, hogy felemeljem a tekintetemet, és megkeressem a küldetésünk alanyát. Egy pillanatra akad össze a pillantásom az övével, és azonnal elfordítom a szemem. A fagyosság, a düh, a kiszámíthatatlan energia, ami felgyülemlett benne, és ki akar törni valami felé... Én pedig tőle szeretnék segítséget kérni?
Még akkor is, ha nem saját magamnak, hanem Lothlórien népének és uralkodójának.
Meghajlok; letérdelni nem merek, mert nem tudnék felállni.
- Galadriel Úrnő üzenetét hoztam magammal, Thranduil Nagyúr.
- Nem érdekel az üzenete – feleli metsző hangon.
- Segítséget kér...
- Azt mi is kérhetnénk, ugyanis háborúban állunk – vág a szavamba, én pedig még mindig nem bírok a szemébe nézni.
- Ahogyan mi is - felelem csendesen.
- Sajnálatos módon nem viheted el a válaszomat Galadrielnek. – Újra a szemébe pillantok, de semmit nem tudok kiolvasni belőle. – Egy darabig itt kell maradnod. Valószínűleg a háború végéig.

*

- Köszönöm.
Egy dézsa hűvös víz, egyszerű ruhák és kötszer. Maga a hely se túl tágas, ám ebben a pillanatban hálás vagyok érte.
Kattan a zár, amely egyértelműen a tudtomra adja, hogy nem vendég vagyok, hanem fogoly. Végül is, megszegtem Thranduil törvényeit, hiszen nem jöhettem volna ide ezekben a vészterhes időkben. De mit tehettem volna?
Használhatatlanná vált ruháimtól megszabadulva igyekszem eltüntetni magamról az elmúlt napok minden mocskát. Biztos nem tart semmire egy olyan tündét, aki úgy néz ki, mint ahogyan én kinéztem, mikor elé járultam.
A vízbe friss vércseppek hullanak, miközben összeszorított szájjal igyekszem kitisztítani a sebeimet, majd gyakorlott mozdulatokkal bekötözöm őket. Pokolian fognak feszülni és viszketni, de nem tudok többet tenni értük. Alvás előtt kellett volna ezt megcsinálni, nem most...
Magam köré csavarom az egyik pokrócot, és az ágyra kucorodok. Csukott szemmel pihentetem a fejem a térdeimen, és igyekszem a figyelmem Thranduil felé fordítani. Felidézem az öltözetét, az arcvonásait, az apró mozdulatot, amit a kezével tett... De sorra betolakodnak ezen részletek közé a pókok csillogó szemei, a társaim sikolyai, az elhaló hörgés... A futás, az érzés, amikor tudtuk, hogy körül vettek minket... A halál sima érintése...


Szerkesztve Methen által @ 2017. 05. 16. 00:27:50


LastBreath2016. 06. 06. 20:05:56#34377
Karakter: Berethiel (kitalált)
Megjegyzés: Drága tündémnek


 - Szívesen elfogadjuk a felkínált vendéglátást, Berethiel. – mosolyodik el a herceg, ám társának arcára sötét árnyakat rajzol a komorság.
- Mindkettőtök nevében szóltál, azonban, ahogy látom, Turonborn másképp vélekedik. – a szólított felemelkedik ültéből és megválik fegyvereitől, amit én hálás szótlansággal köszönök meg neki. Nem kenyerem az erőszak, s így nehezen fogadom el fegyvereiket, ám éppen elég tapintatosak ahhoz, hogy legalább efféle apró gesztussal mutassák ki barátságos szándékukat. Még akkor is, ha Turonborn nem lelkesedik az itt töltött éjszakájáért, s ezt természetesen megértem. Kételyei számomra is ismerősek, de a véleményén egymagam nem változtathatok.
- A véleményem valóban más, mégsem utasítom el. – aprót biccent, majd az ajtó felé lép.
- Nem hallottad, amit az előbb mondtam? A fák veszélyesek. – szólok utána, de szavaim nem azt a hatást érik el, amit vártam. Idegen vagyok a számára, és elutasítóan viselkedik, s nekem fogalmam sincs mit kéne tennem, hogy elhiggye: nem vagyok rossz ember.
- Tisztán értettem, amit nemrég mondtál. Mégis kinn töltöm az éjszakát. Szép álmokat! – a hercegre pillant, majd rám, végül megragadja a kilincset és kilép az éjszakába.
- Bocsáss meg neki. – függeszti tekintetét az ajtóra Legolas.
- Nincs miért megbocsájtanom neki. Az elmúlt idők sötétsége még ott ül a szívünkön. Nem róhatom fel a bizalmatlanságát. Csupán a fáktól féltem. Idegenek vagytok itt, és ők nem tesznek különbséget, ork, ember vagy tünde között. Ha úgy ítélik meg, könnyen az ellenségeitekké válhatnak.
- Úgy beszélsz, mint az öreg Szilszakáll. – mosolyodik el. – De nem kell féltened a társamat. Hiszek benne, hogy nem esik bántódása.
- Reménykedjünk benne, hogy a hited kitart majd pirkadatig.
Emlékekről és tapasztalatokról beszélünk, bár Legolasnak több mondanivalója van, mint nekem, hiszen az erdőben a fák rejtekében nem történt semmi számottevő, míg a Világ változott körülötte. És ő mesél Imladrisról, a Gyűrű Szövetségének megalakulásáról, kalandos útjukról a Caradrhason, s a Szürke Gandalf gyászos végéről Khazad-dúm hídjánál Mória sötét gyomrában. Mesél a meseszép Lórienről és minden idők legcsodálatosabb tünde királynőjéről, Galadrielről, akiről úgy tartják, hogy szépsége vetekszik Lúthien Tinúviel egykori ragyogásával. Mesél nekem menekülésről, gyászról, hú barátok elvesztéséről és a Gyűrű elpusztulásának sötét öröméről, mely kevésbé töltötte meg szívüket elégedettséggel, mint gyásszal, hisz ezrek adták életüket azért, hogy két apró hobbit sikerrel járhasson.
És lassan felkel a nap a hegyek mögött, s nekem eszembe jut a herceg útitársa, aki kint töltötte az éjszakát egyedül, a rettegő és bánatos fák között. Mennem kell, s megbékítenem a gyökereket, melyek minden bizonnyal elkapták már a szerencsétlenül járt és konok utazót. Ám mikor kilépek kis kunyhóm ajtaján nem az a látvány fogad, amire számítottam. S ez egyszerre tölt el megkönnyebbüléssel és csodálkozással, ahogy figyelem a szikár férfi alakját egy közeli szilfa tövében.
- Ez…hihetetlen. – rebegem csodálkozva.
- Sokan a fák barátjaként nevezik. Régről ismerem, mégsem sikerült még megfejtenem, hogyan is csinálja. – magyarázza Legolas, s hangjában az elismerés mellett büszkeség is cseng.
- Bámulatos. Az egész éjszakát kinn töltötte, mégsem látok rajta egyetlen karcolást sem. S mintha a környezetében a fák nyugodtabbak lennének.
- Azok is. – feleli. – Azt mondják, sokat köszönhetnek neked.
- Érted, amit beszélnek?
- Igen. – lép távolabb a fától. – Mondhatni, adottság. Néha áldás, néha átok. Bár, inkább az előbbi. Jobban kedvelem a társaságukat, mint bárki másét, s így a beszélgetésünk nem egyirányú. Idővel meg fognak békélni, ám még közeli a gyász, mit szeretett pásztoraik elvesztése gyújtott a szívükben, hogy a sok társuk elvesztéséről ne is szóljak.
- Meg tudnál tanítani, hogyan segíthetek nekik? – kérdem gondolkodás nélkül.
Legolasra pillant, mintha csak tőle várna megoldást, ám a tünde herceg nem azzal szolgál, amit remélt; bólint.
- Ahogy kívánod, hölgyem. – sóhajt fel.Válasza hallatán akaratlanul is lelkes mosoly kúszik ajkaimra. Több lennék, mint hálás. A fák betegek és mély bennük a gyász és a gyűlölet. Ha megérthetném őket, sokkal könnyebb lenne megnyugtatnom is őket.
- Köszönöm. Ígérem, nem leszek teher a számodra. – hűvös szellő érinti arcomat nyugatról, s jó kedvem olyan gyorsan távozik, ahogyan jött.
Hát persze. Hogy is lehetek ennyire naiv? Hogy feledhetek el minden problémát egycsapásra, mikor a megoldás végre egy karnyújtásnyira van? És mégsem. Hiába is tanulnék Turonborntól, hiába sajátítanám el a tudását, a fekete torony tovább mérgezné a fák lelkét, s így a munkám is örökké tartana. Amint végeztem, kezdhetném elölről az egészet, míg csak bele nem sorvadok. Túl gyenge vagyok egymagam, s nincs hatalmam Orthanc sötétsége fölött, ami mélyen gyökeret vert a földbe és puszta jelenlétével súlyos teherként ül az Erdő szívén. Szilszakáll jól mondta, amíg a torony áll, addig az erdő, a fák nem gyógyulhatnak, akármit is teszek.
- Mi a baj? – kérdi a herceg, arcán sötét árnyék suhan át. - Gondterheltnek tűnsz.
- Az erdő bánatát nem csillapíthatom, amíg Orthanc falaiból gonoszság árad. - vallom be halkan. - Vasudvard még mindig bevehetetlenül magasodik nyugaton a Köd-hegységen túl, és sötét árnyékot vet maga köré.
- Vasudvardot elfoglalták az entek. – szólal meg Turonborn. – Az ő felügyeletükre lett bízva, hogy az a föld újra visszanyerje régi állapotát.
- Igen. – bólintok. – De a fák mind elpusztultak, amiket ültettek. A földje mérgezett, nem nő rajta semmi. Kopár és száraz és a jó enteknek soha nem sikerült bevenniük a tornyot. Nem is akarták. Túl sok a gonosz a falai mögött.
Nehéz lepelként fekszik közénk a csend. Mindegy már, hogy most derült rá fény. Nem másíthatom meg, nem hozhatom korábbra és nem odázhatom tovább. Talán úgy lett volna jobb, ha erről előbb szólok, talán meg sem kellett volna említenem. Nem tudom. Mindenesetre már kimondtam, s így már csak rajtuk áll, hogy mit kezdenek ezzel az információval.
- Ez aggasztó. – komorodik el Legolas. – Ki tud még róla?
- Senki. – rázom meg a fejem. – Az entek magukkal vitték, mint minden titkukat.
- Még ma útra kelek. Eriadornak és Minas Tirith-nek tudnia kell a toronyról. – a tündeherceg hangjában nyugtalanság csendül. – Berethiel mélységesen sajnálom, de Turonbornt most Orthanchoz küldöm, hogy derítse ki, mi folyik Vasudvard körül. Egy darabig még nem tanulhatsz tőle.
- Egyedül nem mehet. – rökönyödöm meg.
- Egy fegyvertelen leány, aki nem tudja megvédeni magát, csak a terhemre lenne. – szólal meg a férfi, ellentmondást nem tűrve.
Nem értek egyet vele, és nem hiszem, hogy pont itt lenne az ideje a veszekedésnek. A fák Orthanchoz közeledve sokkal zaklatottabbak és bizonytalanabbak, mint itt, és erőszakosabbak is, mert szívüket és gyökerüket sokkal erősebben szorítja a félelem. A szemük láttára mészárolták le megannyi társukat az orkok, éles fejszékkel és fűrészekkel. A fák nem felejtenek, és bár mozogni képtelenek, bosszút esküdtek minden élőlény ellen, mely kárt tehet bennük.
- Jobban ismerem Fangornt, mint bárki más Középföldén! – állok ki magamért. – A fákat nem tudod mindenhol lecsillapítani Fák Barátja. Biztonságos ösvényeket mutatok neked és könnyen mászható kaptatókat a hegyek között. Velem biztonságban odaérsz és hamarabb, mintha egyedül verekednéd át magad az erdőn.
- A lány hajthatatlan, barátom. – nevet fel Legolas röviden. – Engedd neki, hogy veled tartson. Nem tölthetjük időnket vitákkal. - hálásan pillantok a hercegre.
- Nem leszek egy gyermek felvigyázója. – jelenti ki hűvösen.
- Nos, akkor jobb, ha felkészülsz, mert ezt a gyermeket, csak úgy tarthatod itt, ha odakötözöd egy fához. – vágok vissza.
- Ezt még megfontolom. – bólint lassan.
Érzem, ahogy arcom felforrósodik a visszafojtott dühtől. Nem tudom, mivel érdemeltem ki azt, hogy ilyen undok és visszautasító legyen velem. Miért nem veszi észre, hogy nem jelentek fenyegetést sem rá, sem szeretett urára nézve? Hiszen, ha ártani akartam volna neki, megöltem volna, mikor ő a fákkal diskurált idekint. Vagy egyszerűen csak a személyemmel van problémája, hogy ennyire visszautasítja a felkínált segítséget?
- Turonborn. – szól most a herceg. – Elég. Vidd magaddal, talán még hasznodra válik.
- Legyen. – sóhajt fel ingerülten. – De ő felel az életéért.
- Tudok vigyázni magamra. - szegem fel állam sértetten.


Morticia2015. 11. 21. 17:58:32#33673
Karakter: Turonborn (Kitalált karakter)
Megjegyzés: Tünde úrnőmnek




Magam sem tudom már, mióta futunk lankadatlan. A percek, órák, napok összefolyván masszává olvadnak elmémben. Az üldözöttjeink s köztünk lévő táv csökkente mutatja csupán az idő múlását. Míg ők fáradnak, erejük fogytán, Uram és jómagam meg sem éreztük az erőltetett iramot. Ellenük dolgozik a napfény, a pihenés utáni vágy, az éhség és a szomjúság. Minket ezen tényezők egyáltalán nem hátráltatnak. A herceg, ki mögött haladok, se nem gyorsít, se nem lassít, léptei egyenletesek, egy pillanatra sem töri meg a ritmust. Pedig alszik. Népemnek nincs szüksége nyoszolyára, sem pedig mozdulatlanságra.  A gyakorlottak bármilyen tevékenység végzése közben képesek más földekre látogatni. Saját elmém is követeli a relaxációt, ám nem engedhetek meg magamnak az efféle kényelmet. Akármennyire békés lett a világ Szauron bukásával, még mindig leselkednek veszélyek azokra, akiknek lankad az ébersége. Ennek tökéletes példája az orkhorda, melynek elpusztítását tűztük ki célunknak. Két héttel ezelőtt megtámadtak egy rohani falut. Sok ártatlan életét követelték. Ez nem maradhat megtorolatlanul. Veszniük kell!

Érzem, amint sötét gondolatok környékezik meg elmém. Akaratlanul is lassítok, majd pedig megállok. E képpen tesz Legolas is, ki időközben, nagy valószínűséggel a baljós légkörnek köszönhetően, visszatért ezen földre.

-Fangorn. Az erdő, mely Orthanc szomszédja, s akit bemocskolt a toronyból áradó gonosz. – szólal meg. Beszéde lassú, még érezni rajta az álom marasztaló erejét.

-Érzem a belőle áradó haragot.

-A fák nem felejtenek egykönnyen. Sokan estek áldozatul Szarumán tüzének. Ezen emléktől talán sosem fognak szabadulni.

-Talán… - tekintetem a fákra szegezem, kiknek ágai baljósan ropognak, törzsük hajlik, annak ellenére, hogy lenge fuvallatot sem érzek. Igazat szóltak: itt öntudatra ébredtek…

-Nem hiszem, hogy kikerülték volna az erdőt. Az orkok nem félnek a lábatlan élőlényektől, ahogyan tanulni is képtelenek. Évekkel ezelőtt, mikor a Sokszínű elbukott, az erdőbe menekültek. Egy sem élte túl.

-Vajon minket ugyancsak ellenséges szándékkal fogadnak?

-Ezt csak egyféleképpen tudhatjuk meg.

Mindketten sejtjük, miszerint már nem kell sietnünk, ennek okán csupán kocogunk. Amint beérünk az erdőbe, nehézkessé válik a légzésem. Mintha a benne élő lények célja az lenne, hogy megfulladjak. Látom, barátomnak is gondjai akadtak e téren, ennek ellenére nem lassít, de érzem a belőle áradó feszültséget. Minden idegszálunkkal a környezetünkre koncentrálunk. Nem csupán az orkok okozta veszélynek köszönhető éberségünk. A történetek, miket hallottunk, óvatosságra intenek. Azonban akármennyire veszélyes ez az erdő, teljesen lenyűgöz egyediségével. Amint sikerül dolgunkat elvégeznünk, szeretnék pár nyugodt napot eltölteni a tanulmányozásával.

A szél süvöltve, csontig hatoló hideggel tépi köpenyemet, melynek csattogása szinte megsüketít. Ennek köszönhetően alig hallom meg a távolból a mással összetéveszthetetlen varg csaholást. Társammal egyszerre mozdulva indulunk meg a hang forrásának irányába. Válláról lekerül íja, bal kezével az oldalára erősített tegezből előhúz egy nyílvesszőt, melyet az idegre helyez. Mindkét kezem ujjai ismerősen simulnak kardjaim markolatára, a sikoltó hang, ami kíséri elszakadtukat hüvelyükből, édes dallamnak hallom, mégsem esem ki a futás ritmusából. Egy kisebb tisztáshoz érünk, s a kép, mi elém tárul, teljes meglepettséggel tölt el. A durva, összetapadt szőrű, kellemetlen szagú varg egy szépséges tünde leány előtt áll lekushadt fejjel, míg az előbbi karját nyújtja felé. Talán azt hiszi, megszelídíthet egy olyan lényt, akit gyilkolásra neveltek?

Mielőtt egyetlen egyet pisloghatnék, íj pendülését hallom, mit a suhanó nyílvessző hangja, a találatot jelző koppanás, nyálkás cuppanás, majd pedig az állat utolsó lélegzete követ, ahogy lelke elhagyja porhüvelyét, ami nemes egyszerűséggel a földre roskad.

- Ostoba! – kiállt rá vezetőm. - Hát hagynád magad széttépni?

- Nem bántott volna. – feleli, miközben lassan egyenesedik fel. Tekintetét nehezen szakítja el az élettelen testtől.

- Kik vagytok? Mit kerestek itt? – teszi fel az őt foglalkoztató kérdést.

- Egy orkcsapatot üldöztünk. – feleli Legolas, miközben a már feleslegessé vált fegyverét visszaakasztja vállára- Nem láttad merre mentek?

- Zöldlomb Legolas tudhatná már, hogy Fangornban a fák megvédik magukat az orkoktól. – mosolyodik el. - Jártál már itt. Tudhatnád, hogy ha idetéved egy nem idevaló, az hamar elpusztul.

- Honnan ismersz? – kérdi meglepetten társam, miközben szépen ívelő szemöldökeit összeráncolja.

- A jó Szilszakáll mesélt és beszélt rólad és különös szövetségedről emberrel, törppel és félszerzettel. Berethiel vagyok és Fangorn az otthonom. – mutatkozik be. - A házam itt van a közelben. - Gyertek és meséljetek, miért nem utaztatok el Valinorba a népetekkel.

 

t

- Tehát azért maradtatok, hogy levadásszátok a még megmaradt orkokat? – kérdi dallamos hangján immár a kunyhójában ülve. - De miért? Előbb vagy utóbb elpusztulnak. Ha nem ti, akkor a Minastirith és Rohan emberei vadásszák le őket. Néhány holdtöltével ezelőtt láttam rohirokat lovagolni kelet felé.
- Ez a legkevesebb, amit tehetünk. Középföldét meg kell tisztítani mindentől, ami Szauron hatalmára emlékeztetne. – felelem, először szólalva meg, mióta találkoztunk. - Ha az emberek akár csak egy maroknyit is hagynak elmenekülni, azok visszatérnek urukhoz és újra elszaporodnak.
- Most már mindent tudsz. - néz rá fürkésző tekintettel Legolas. - De mi nem tudunk rólad semmit. Ki vagy? Honnan jöttél? És miért éppen itt élsz?
- Egy vendég faggatja a vendéglátóját. – hangjában hallatszik a neheztelés. - De legyen. Berethiel vagyok. Midhon és Eredhil lánya. Apám a Nagy Zölderdőből származik, édesanyám Lórienből. Mindketten kiűzettek otthonukból, mert szerették egymást. Én Imladrisban születtem és nőttem fel.
- És miért nem maradtál Elrond úr házában? – puhatolózik tovább Legolas.
- Túl sok volt ott az emlék és a fájdalom. Anyám belehalt a bánatba, amiért többé nem térhetett haza, apám pedig abban sorvad el, hogy elveszítette anyámat. Eljöttem. Sok helyen jártam, sokat tanultam. Minastirith tornyai között jó barátként üdvözöltek, ahányszor csak arra vezetett az utam. De a Gyűrű előkerülése óta meghúzódtam az Erdőben, mi már előtte is oly' sokszor adott nekem otthont.
- De miért pont ebbe az erdőbe? – nem értem, miért döntött úgy, hogy távol marad népétől, mikor már oly kevesen maradtunk.
- Mert ami beteg, az gyógyítható. – mosolyodik el újra - És én itt maradtam, hogy meggyógyítsam ezt a beteg erdőt.
  Tekintetem összefonódik vezetőmével. Ugyan azon kétségeket látom az övében tükröződni, mi engem is környékez. Azonban amilyen gyorsan feltűntek ezen érzelmek, oly hamar el is enyésznek.
- Hamarosan sötétedik és sötétben a fák félnek és veszélyesek. - pillant ki a kicsiny ablakon. - Maradjatok éjszakára, mielőtt tovább indulnátok. Nem sokkal tudok szolgálni, de fogadjátok el azt, amim van.

Mielőtt tiltakozásra nyitnám ajkaimat, hogy elutasíthassam a lehetőséget, társam megelőz.

-Szívesen elfogadjuk a felkínált vendéglátást, Berethiel. – elmosolyodik, minek következtében most rajtam van a neheztelés sora. Fogalmam sincs, mivel sikerül elűznie kétségeit és megpuhítania, azonban én köszönöm, nem kérek belőle. Magamban sóhajtok. Tengernyi nehézséggel kellett szembenéznie az elmúlt századok alatt, rengetegszer árulták el, mégsem tanult belőle, nem vált bizalmatlanná, sem pedig megfontolttá. Ennek köszönhető, miszerint atyja megkért, vigyázzak rá. Azonban nincs jogom parancsolni neki, csupán figyelhetek, miszerint ne essék bántódása.

-Mindkettőtök nevében szólták, azonban, ahogy látom, Turonborn másképp vélekedik. – miközben szól, felállok. Meglazítom övem, mikre a karjaimat fűztem, végül pedig gyengéden megválok tőlük, a falnak támasztva becses kincseimet.

-A véleményem valóban más, mégsem utasítom el. – biccentek felé, majd az ajtó irányába indulok.

-Nem hallottad, amit az előbb mondtam? A fák veszélyesek. – figyelmeztet, hangja és szavai egyáltalán nem parancsolóak, mégis nehezményezem, miszerint megpróbálja megmondani, mit tehetek és mit nem.

-Tisztán értettem, amit nemrég mondtál. Mégis kinn töltöm az éjszakát. Szép álmokat! – előbb az uramra tekintek, majd a vendéglátónkra, ujjaim ráfonódnak a kilincsre s mielőtt pisloghatnának, már be is záródott mögöttem.

 Mélyet lélegzem, majd elindulok. Érzem a fenyegetést, mit a fák sugallnak, azonban egyáltalán nem nekem szól a figyelmeztetés. Hallom hangjukat, azt, ahogyan siratják a múltat, a pásztoraikat, kik elhagyták nyájukat. Nem megyek messzire, mivel esküm ellen vallana, ha magára hagynám a herceget, mégsem vagyok képes egy légtérben maradni azzal a nővel. Nem csupán személyével van bajom. Nem viselem el a falak okozta bezártság érzetét. Raboskodtam eleget ahhoz, hogy ne kívánkozzam újfent közéjük.

Egy szilfa felé közeledem. A bánat leginkább rajta ütközött ki, kérge korhadásnak indult, levelei túl hamar váltak le ágairól. Szomorú, szinte már melankólikus állapotba került. Ujjaimmal lassan érintem meg törzsét, végigfuttatva ujjbegyemet egy seb mentén, halk szavakat suttogva, minek következtében az lassan gyógyulásnak indul. Egyik ága suhanva közeledik, majd felsérti arcom érzékeny bőrét, vékony vérpatakot fakasztva, mégsem tántorítok szándékomtól. Mindkét tenyeremet immár rajta nyugtatom. Egyik gyökere a bal combom köré fonódik, érzem, nedves föld öleli körül lábamat. Mégsem riadok meg. Tudom, miszerint ez csupán színjáték. Amennyiben valóban bántani kívánna, már rég nem élnék.

-Vén Szilapó, nyugodj meg. Nem kívánlak bántani. Segíteni szeretnék, amennyiben megengeded ezt nekem. Dalolni nem tudok, de mesélhetek más tájakról. Az Aranyerdőről, ahol éltem. – érzem, miszerint enyhül a szorítása. Magamban elmosolyodom, arcom törzséhez simítom, majd pedig suttogva beszélni kezdek, oly hangot megütve, akár ha kedvesemhez beszélnék. Elmondom, hogyan nézett ki otthonom, milyen boldogok voltak ott a fák, s milyen szomorúak, mikor Galadriel eltávozott. Ahogy jómagam is, ám a bánat lassan enyhül, még ha sohasem múlhat el teljesen.

Mikor mondandóm végére érek, már mondhatni, teljesen megnyugodott. Gyökere újfent a mélyben pihen, míg ágai immár becézően simogatják testem.

-Ez…hihetetlen. – hallom meg hátam mögött az ifjú tündeleány hangját. Nem fordulok meg, pilláim lehunyva hallgatom, mit suttog újdonsült barátom.

-Sokan a fák barátjaként nevezik. Régről ismerem, mégsem sikerült még megfejtenem, hogyan is csinálja. – alig észlelhető mozdulattal csóválom meg fejem, amikor megszólal vezetőm. Ezek szerint nem csupán szerény személyemet nem hatotta meg a figyelmeztetés

-Bámulatos. Az egész éjszakát kinn töltötte, mégsem látok rajta egyetlen karcolást sem. S mintha a környezetében a fák nyugodtabbak lennének.

-Azok is. – felelem kurtán, még mindig az öreg szavaira figyelve. – Azt mondják, sokat köszönhetnek neked.

-Érted, amit beszélnek?

-Igen. – kinyitom a szemeimet, kissé eltávolodom a törzstől. – Mondhatni, adottság. Néha áldás, néha átok. Bár, inkább az előbbi. Jobban kedvelem a társaságukat, mint bárki másét, s így a beszélgetésünk nem egyirányú. Idővel meg fognak békélni, ám még közeli a gyász, mit szeretett pásztoraik elvesztése gyújtott a szívükben, hogy a sok társuk elvesztéséről ne is szóljak.

-Meg tudnál tanítani, hogyan segíthetek nekik? – kérése meglepetésként ér, ahogyan azon tény is, miszerint már felkelt a nap. Tehát ezért jöttek ki…

Tekintetem Legolasra szegezem, aki bátorításként bólint. Nála ez egyenértékű azzal, miszerint ezt vehetem akár parancsnak is.

-Ahogy kívánod, hölgyem. – sóhajtom beletörődve sorsomba.


LastBreath2015. 11. 10. 20:18:31#33645
Karakter: Berethiel (kitalált)
Megjegyzés: Drága tündémnek


 

  Az erdő beteg. A fojtóan nehéz levegőben fáradtan nyögnek a fák. Az erdőnek ezen a részén még kemény a homály. Bár az entek elfoglalták Vasudvardot, Orthanc falait nem tudták lerombolni és a toronyból még mindig szivárog a gonosz. Ki tudja, milyen borzalmak rejtőznek még a falai között? A fehér mágus, akinek a szíve megfeketedett Morgoth gonoszságától, ugyan már nem él, mégis úgy tűnik, mintha a szelleme még mindig a romok között bolyongana.
- Miért itt akartál találkozni velem?
- A Fehér mágus fekete tornya megbetegíti a földet maga körül. Amíg áll, addig az Erdő nem gyógyulhat és Fangorn marad. – mondja lassan és tagoltan a kérges törzsű, magas és időtlenül öreg Szilszakáll.
- Mit vársz tőlem? – kérdezem. – Nem áll hatalmamban ledönteni a falakat.
- A szépek népe elhajózik. – pillant le rám. – Menned kéne. Eljöttek azok a korok, mikor a tündéknek nincs már helye Középföldén. Sem az enteknek és más lényeknek. – mély dallamos hangján beszél, mint amikor az esti szél zörgeti a leveleket, mint amikor a vihar hajlítja a fák derekát. Nem emberi a hangja mégis magával ragadóan varázslatos. – Az emberek ideje eljött és ők kiszorítanak majd minket és minden mást is.
- Nincs helyem a tündék között. – rázom meg a fejem.
- A háborúnak vége. A tünde népek szívét már nem mérgezi Morgoth árnyéka.
- Én pedig Középföldén maradok.
- Ne légy ilyen hamari. – dörmögi lassan. – Itt csak a szomorú elmúlás vár.
- Jóságos fapásztor, drága barátom. – mosolygok rá. – Bár az Egy Gyűrű elpusztult és megtörték Sauron hatalmát, a gonoszság nem múlt el a világban. Morgoth csupán visszavonult. Oly sokszor visszavonult már. Mély üregekben és tárnákban szőtte szövevényes, álnok terveit. És újult erővel támadt. Egyre nehezebb őt visszaverni, és ha a tündék Valinorba hajóznak, az emberek odavesznek majd.
- Egyedül nem szállhatsz szembe vele és a borzalmakkal, amiket majd Középföldére küld. – kel fel ültéből.
- De az erdőt meggyógyíthatom.
- Fiatal vagy és tudatlan, de nincsen hatalmam fölötted. – mondja. - És az entek hosszú útra indulnak. Megkeressük az entasszonyokat. És ha nem találjuk meg őket, akkor korhadunk és száradunk a nap alatt a földre rogyva; elmúlunk mi is. Időtlen korokat éltünk, hosszú-hosszú ideje óvjuk a világ erdeit. Most megpihenünk végre.
  Komótos, döngő léptekkel indul el. Ez volt a búcsúja Szilszakállnak. Ez volt a búcsúja az entek nemzettségének. Többé már ők sem térnek vissza. Középföldéből pedig lassan kivesznek a csodák.

 

q


 

 

Egyszer egy napon, május mezején 
Hó volt nyáron hol gyümölcsfa virága omlott: 
A boglárkák felfedték fényüket 
Egy arany folyóban, szélesben és fehérben 
Nyíltak a zöld mezők szélén, 
A földi csillagok rezzenéstelen szemükkel 
Nézték a Nap keltét - nyugtát. 
Aranymag ott volt kötényében, 
Tovalengetve egy pitypang-köpenyt, 
Áthajol egy liliom ágyás felett 
Játszva a vízzel, zölddel és hideggel 
Nézi, hogy csillog a keze körül: 
Egyszer egy napon, Tündeföldön.*

  Roppannak lábam alatt lehullott gallyak, ahogy dalolva járom az erdőt. Messzebb, messzebb, minél messzebb Orthanctól. Nem szeretem azt a vidéket és nem szívesen térnék oda vissza.
  Az entek szép lassan, a maguk ráérős módján elmentek Fangornból. Silszakállra már csak az erdő neve emlékeztet.** Hosszú napokon át sírtak utánuk a fák. Az erdő vigasztalhatatlan és mélységes gyász borult le rá. Az én derűmet is csak a dalaim tudják megtartani. Mert valami bujkál a fák között. Egyetlen madár énekét, egyetlen állat neszezését az avarban nem hallani sehol. Mintha Fangorn valóban kiürült és meghalt volna.
  A kemény ősz bekúszik az ágak közé. Megcibálja és leszaggatja a leveleket a fákról. A szelek hidegek és üvöltenek az erdőmélyen, mint ketrecéből szabadult vadállatok. Az erdő pedig cseppet sem vált barátságosabbá az idegenekkel szemben. Gyűlöli a betolakodókat. Azokat, akik megcsonkították és elégették testvéreiket Szarumán uralmának idején.
  Csörtetét és kiáltozás hallatszik messziről. Felkapaszkodom egy fára és onnan nézem, ahogy orkok egy maroknyi csapata egyre beljebb furakodik. Eltévedtek. Csörtetnek. Rombolnak. De a fák itt élnek. Megvédik magukat. Finom gyümölccsel kínálják az orkokat, akik megörülvén az élelemnek, habzsolva falják fel az összeset. Majd elkábulnak és hangosan horkolva fekszenek a gyökerek közé. A fák pedig megmozdulnak. Átölelik az eszméletlen ork-testeket és húzzák őket le, és egyre lejjebb. A torz szörnyetegek későn veszik észre az árulást. Kiáltozva, fuldokolva merülnek a fekete földbe. És az erdőre újra csönd száll.
  Lemerészkedem a fáról és tovább indulok, de mögöttem megreccsen egy ág. Lassan fordulok meg, hogy egy vicsorgó, vad és félelmetesen hatalmas termetű varggal nézzek szembe. Csahol, mint egy veszett farkas és óvatosan közelít. Tekintetéből csöpög a vérszomj és a vágy arra, hogy széttépje a testem. Nem mozdulok, csupán karomat nyújtom felé lassan. És az állat elbizonytalanodik. Beleszimatol a levegőbe. Leguggolok, kezemet továbbra is felé nyújtva tartom. Bizonytalanul lép egyet felém. Nedves orra már-már érinti tenyeremet. Orromat megcsapja bőrének elviselhetetlen szaga, leheletének melege párát ütköztet ki karomon. Tudom, hogy nem fog bántani. Megérti, hogy mennie kell innen. Ő nem ide való. Az erdő őt is bekebelezné.
  Ekkor egy nyílvessző suhan el orrom előtt és fúródik mélyen az állat koponyájába, aki még egyszer utoljára, az elárultak gyűlöletével néz szemeimbe, majd rándul egyet és teste élettelenül rogy a földre.
- Ostoba! - kiált rám egy ismeretlen hang. - Hát hagynád magad széttépni?
- Nem bántott volna. - felelem lassan felegyenesedve és a hang irányába fordulva.
  Ketten vannak. Hajukon megcsillan a lombok között beszűrődő őszi napfény. Egyikük íjat tart kezében, másikuk karcsú pengéjű kardot. Meglepettnek tűnnek és tanácstalannak.
- Kik vagytok? - kérdezem mozdulatlanul állva a varg tetetem mellett. - Mit kerestek itt? - kérdezek ismét.
- Egy orkcsapatot üldöztünk. - akasztja vállára az íjat a beszédesebb. - Nem láttad merre mentek? - nem mutatkozik be.
- Zöldlomb Legolas tudhatná már, hogy Fangornban a fák megvédik magukat az orkoktól. - mosolyodom el. - Jártál már itt. - tárom szét karjaimat. - Tudhatnád, hogy ha idetéved egy nem idevaló, az hamar lpusztul.
- Honnan ismersz. - ráncolja össze szemöldökét gyanakodva.
- A jó Szilszakáll mesélt és beszélt rólad és különös szövetségedről emberrel, törppel és félszerzettel. - felelem. - Berethiel vagyok és Fangorn az otthonom. - mutatkozom be. - A házam itt van a közelben. - mutatok a fák közé. - Gyertek és meséljetek, miért nem utaztatok el Valinorba a népetekkel.

 

q


- Tehát azért maradtatok, hogy levadásszátok a még megmaradt orkokat? - kérdezem már kunyhómban ülve a látogatóktól, kiknek másik tagja, mint útközben kiderült a Turonborn névre hallgat. - De miért? Előbb vagy utóbb elpusztulnak. Ha nem ti, akkor a Minastirith és Rohan emberei vadásszák le őket. Néhány holdtöltével ezelőtt láttam rohirokat lovagolni kelet felé.

- Ez a legkevesebb, amit tehetünk. Középföldét meg kell tisztítani mindentől, ami Sauron hatalmára emlékeztetne. - feleli Turonborn. - Ha az emberek akár csak egy maroknyit is hagynak elmenekülni, azok visszatérnek urukhoz és újra elszaporodnak.
- Most már mindent tudsz. - néz rám fürkésző tekintettel Legolas. - De mi nem tudunk rólad semmit. Ki vagy? Honnan jöttél? És miért éppen itt élsz?
- Egy vendég faggatja a vendéglátóját. - ingatom meg a fejem. - De legyen. Berethiel vagyok. Midhon és Eredhil lánya. Apám a Nagy Zölderdőből származik, édesanyám Lórienből. Mindketten kiűzettek otthonukból, mert szerették egymást. Én Imladrisban születtem és nőttem fel.
- És miért nem maradtál Elrond úr házában? - puhatolózik tovább vallatóm.
- Túl sok volt ott az emlék és a fájdalom. Anyám belehalt a bánatba, amiért többé nem térhetett haza, apám pedig abban sorvad el, hogy elveszítette anyámat. Eljöttem. Sok helyen jártam, sokat tanultam. Minastirith tornyai között jó barátként üdvözöltek, ahányszor csak arra vezetett az utam. De a Gyűrű előkerülése óta meghúzódtam az Erdőben, mi már előtte is oly' sokszor adott nekem otthont.
- De miért pont ebbe az erdőbe? - kérdez most a másik.
- Mert ami beteg, az gyógyítható. - mosolyodom el. - És én itt maradtam, hogy meggyógyítsam ezt a beteg erdőt.
  Összenéznek. Tekintetükön látom, hogy nem bíznak a szavamban. Nem is várom el tőlük.
- Hamarosan sötétedik és sötétben a fák félnek és veszélyesek. - pillantok ki az ablakon. - Maradjatok éjszakára, mielőtt tovább indulnátok. Nem sokkal tudok szolgálni, de fogadjátok el azt, amim van.


_____________________________________________________

* J. R. R. Tolkien – Egyszer régen (1965) részlet

** Az erdő Szilszakállról kapta a nevét, akinek a sindarin nyelvezetben Fangorn a neve.


© Copyright 2009-2017. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).